Az utóbbi időben a vizsgálódásaim a mentális betegségek témájában kezd áttevődni a családi környezet szerepére a betegség kialakulásában. Eddig eléggé feltáratlan, tabu-jellegű témát kezdek feszegetni, a család szerepéről a mentális betegségek kialakulásában. Most, hogy a pszichiátria kiesett a játékból, talán sikerül tisztázni, milyen, illetve mi egy egy skizofén beteg szerepe általában a családokban, a saját pédámon keresztül. Ezek eléggé általános dolgok, ahogy tudom, és arra a kérdésre, hogy miért a saját példámat kell felhozni, a válaszom a következő: 1. mert azt ismerem a legjobban, 2. ez elsősorban egy énblog/terápiásnapló, 3. csak. Tudomásom szerint a skizofrénia jelensége szinte kivétel nélkül összefonódik egy szereppel: mégpedig a családi fekete bárány szerepével. Az esetek nagy száma indokolja szerintem a családi háttér mélyebb vizsgálatát. Az alaposabb vizsgálat esetleg olyan körülmények meglétére derít fényt, ami fölött az első alkalommal esetleg elsiklik a külső szemlélő, sőt, vagy több alkalommal is, esetleg mindvégig.

A betegség lefolyása a következő (legalábbis nálam): Először jönnek a téveszmék, hallucinációk, “a semmiből”, mintegy varázsütésre. Az okokat feltárni nincs lehetőség, a kezelés arra irányul, hogy minél hamarabb elnyomják a tüneteket. Ezt általában túlgyógyszerezéssel érik el. Kicsit hasonlít a kemoterápiára, nem nézik, hogy az antipszichotikum milyen képességeket, készségeket blokkol, elnyomni a rendellenes működést minden áron, ez a cél. Ezt követi szinte menetrendszerűen a skizofrénia utáni depresszió, aminek összetevői a szégyen, a stigmatizálás és a gyógyszermellékhatások túlsúlya. Aztán a betegséggel való küzdelem, amikor jobban lettem, nálam valahogy áttolódott a pszichiátria ellen való küzdelemre.

Ezt a küzdelmet nem bánom, most már úgy látom, hogy tanulságos volt, de a saját életem szempontjából egy felesleges kört futottam. A pszichiátria mindig olyan, amilyen, akinek nem szól bele az életébe, hajlamos nem foglalkozni vele, nekem érdemben már egy ideje nem szól bele, tehát kezdem is hanyagolni a témát mind gondolatban, mind megnyilatkozások szintjén. Hanem próbálok inkább előre haladni az életben, de valahogy, úgy érzem, mindig visszaránt valami. Valahogy úgy érzem, hogy nincs rendben valami. Ólomsúlyok nehezednek rám, húznak vissza az életben. Mikor a megyei pszichiátria szinte összes szinterén megvívtam a harcomat mindenkivel, aki szóba jöhet, és már nincs közünk egymáshoz, akkor kezd tisztulni a kép.

A problémáim hátterében a szüleimmel szembeni konfliktusom áll. Megmondom, hogy történt az eset: a családomban én már azelőtt fekete báránynak számítottam, hogy pszichiátriára kerültem. A fekete bárány az, akire a család (a közvetlen család, és az egész nagycsalád) ujjal mutogat, és a saját hibáinak feloldozását látja benne, amikor azt mondja: “Züllött, erkölcstelen életet él, lehet, hogy van egy-két hibám, de mi ez az ő bűneihez képest?” A családtag feloldozást nyer, folytathatja tovább a stiklijeit, mert tudja, hogy az én szintemre képtelen lesüllyedni, ezért ő sokkal jobb ember nálam. Kis híján a feketebárányság áldozati báránysággá alaktult át, amikor úgy nézett ki, eltűnök a pszichiátriai ellátórendszer végállomásán, a festői Hodászon.

Jó, ez már a múlt, nem akarom állandóan felhánytorgatni, csak azért hozom fel, mert úgy érzem, megint előtérbe került a probléma. Figyelmem középpontjába a család került a betegségem szempontjából. Érzésem szerint a skizofrénia nem egy mindentől függetlenül létező valami, ami válogatás nélkül lecsap az emberekre, hanem lelki okok és családi problémák készítik elő. Sőt, az újra és újra visszatérését, kiújulását is feldolgozatlan lelki problémák okozzák, kevésbé a gyógyszer szedése, vagy nem szedése, vagy egyéb rajtunk kívülálló dolgok. Eddig az volt az általános hozzáállás, hogy vannak tippjeink, de nem tudjuk, mi okozza, és széttárjuk a kezünket. A feddhetetlen család nem okozhatja, hiszen csak példát vehetne mindenkiről, a családjában mindenki áldott jó ember, csak ő a megátalkodott gonosztevő. A makulátlanság, a hiba nélküliség, a feddhetetlenség mítosza, ami a családot övezi, nekem eleve gyanússá teszi a helyzetet. Érdekes, hogy a pszichiáterek, a szakemberek még “bekapják a horgot”, nem tűnik fel nekik ez a körülmény, vagy pénz beszél. Illetve képzeljük el a vidéki, köztiszteletben álló család egyik tagjának megmagyarázhatatlan okokból való lezüllését, később mentális betegségét, újabb lezüllését, újabb betegségét, és így tovább vég nélkül, aminek a magyarázata egyedül az illető mérhetetlen gonoszsága és megátalkodottsága volna. Egyetlen kezelési mód elhelyezni őt a megyei pszichiátria hivatalos eltüntető helye, a skizofrén-demens elfekvőbe, a pusztában, kilométerekre egy főleg romák által lakott, mindentől elszeparált falutól, tehát a világ végén.

Senki nem gondolja, hogy lelki okok lennének a háttérben, egy alkoholistánál, sőt, drogosnál milyen lelki okokól is beszélhetnénk, aki állandóan részeg, vagy be van tépve, vagy a betegsége miatt van magán kívül. Természetesen mindezt az illető saját elhatározásáól csinálja, senki nem kényszeríti rá. Önmaga mondja magáról, hogy politoxikomán, megmagyarázhatatlan vonzódása a kábítószerekhez teszi őt gonosszá. Nem illik a családba, nem illik a társadalomba, nem illik sehova sem. Én nem találom már ennyire rejtélyesnek a dolgot. “Megmagyarázhatatlan”, “véletlenszerű”, “kiszámíthatatlan”. A gonoszság fokmérője nem az, hogy valaki részegen “a kerítésen lógott”, “négykézlább jött haza”, vagy “a szekrényben aludt”, a látvány borzalmassága nem áll egyenes arányban az illető aljasságával és gonoszságával. Az illető a család felfogása szerint “szégyenbe került”, a család elhatárolódik tőle, annak okán, hogy “ők ilyet soha nem csináltak”, és egyébként is mossák kezeiket, mert itt a mérhetetlen, állati lealacsonyodás példájával állunk szemben.

Végül az itt elhangzott kijelentések annyira kezdenek közszájon forogni, hogy már maga a beteg is elhiszi őket, főleg, ha orvosi segítséggel megerősítve. Véleményem szerint a fekete bárány mítosza az utolsó, ami a skizofrén betegek gyógyulásának az útjában áll, és mint ilyen, sajnos megkerülhetetlen akkor, ha őszintén szeretnénk beszélni a jelenségről és a betegség természetéről. Próbáltam kikerülni, hogy én magam túlságosan vádaskodni kezdjek, esetleg olyan témákat kezdjek el feszegetni, ami a az írásomat túlságosan indiszkrétté tenné. Bejegyzésemben a velem szembeni általános családi véleményre támaszkodtam, amiből indirekt módon leszűrhető bizonyos következtetés a családban uralkodó viszonyok működésére vonatkozóan.