Hol is kezdjem? Remélem, mindenki ráér, mert akkor oké. Most egy kicsit analízisbe megyünk. Szóval gyerekkoromban nekem visszatérő félelmem volt a haláltól, vagyis nem mertem elaludni, attól való félelmemben, hogy nem kelek fel többet. Ennek megfelelően sokáig azt gondoltam, hogy én egyáltalán nem is alszom. Talán így is volt. Folyton azon járt az eszem, ha nagyon öreg leszek, majd jól nem fogok elaludni soha, és akkor így örökké élek majd, illetve nagyon sokáig. Ezt a témát úgy zártam le magamban, hogy én sohase fogok meghalni, és ezentúl nem is féltem a haláltól. Halandóságomra érdekes módon a betegségem döbbentett rá, akkor viszont olyan transzcendens élményeim voltak, ami talán a halálból visszatérteknek, ami alapján pedig már nem félek a haláltól. Na, jó, de hogy jön ez ide? Elmondom. Mivel a családom révén akkoriban elég erőteljes ateista impulzusok értek, kezdtem vészforgatókönyvet kidolgozni arra az esetre, ha mégiscsak valahogy beadnám a kulcsot. Mivel Istenben nem hittem, az a magyarázat pedig kevésnek bizonyult, hogy a "gyerekeinkben élünk tovább", elhatároztam, hogy nekem csakis szellemi gyerekeim lesznek, és életcélom, hogy maradandót hozzak létre a világban, szóval, hogy nyomot hagyjak, tehát legyen rá valami bizonyíték, hogy itt éltem ezen a Földön valamikor. És mivel egy egész sor dologhoz nem értek (pl.: grafika, zene), az írás révén láttam ezt akkoriban megvalósíthatónak. Az a fura, hogy még most is így látom. Igaz, valószínűleg 2-3 db xml file-nál több nem marad utánam, de ha ezek valamikor is valakinek okoznak majd valamit, vagy hasznát veszi valaki a halálom után, talán megérte.

vagyon

Szóval, amikor pályát kellett választani, két dolog jöhetett számításba: a számítástechnika, és a magyar. Programozásból elég hamar megszedtem volna magam, ha csak a pénz érdekel, de mivel a családomnak volt elég belőle (tudom, persze, abból sosincs elég), elhatároztam, hogy inkább élményeket és tudást szerzek, ami konvertálható esetlegesen gondolatok formába öntésére, és közlésére. Akkoriban ennek a terepe egyedül az irodalom volt, magyar szakra mentem tehát, hogy közel legyek ezekhez a szellemi dolgokhoz, az úgynevezett materiális javak, mint autó, ház, meg mit tudom én még, mi jönne ide, használati tárgyak, teljes mértékben hidegen hagytak. Érdekes, hogy amikor bementem a tesómmal közös házunkba, elképedtem, hogy mi mindent felhalmozott, amikor állítólag nem keresett semmit, mindent, ami egy férfit férfivá tesz egyes nők szerint: szerszámok, ruhák, satöbbi, ömlesztve minden hasznos és haszontalan mindennapi tárgy. Most kint van Angliában, összeügyeskedett ott magának egy házat, méghozzá úgy, hogy különösebben magas kereset nélkül, helyezkedni, élni tudni kell.

Nekem viszont minden vagyonom szellemi természetű. A nagyszüleim két dolgot bíztak rám: 1. az a tiéd, amit megeszel, 2. a tudást senki nem veheti el tőled. Akkor a 2-es pontot nem értettem, most már kezdem pedzegetni. Érdekes, hogy világéletemben egészséges voltam, annak ellenére, ahogy éltem (húst hússal, a miskolci éjszakákat ne részletezzük, mert az már konkrét dohány-, és szeszipari reklámnak minősülne esetleg.) Az italt is a szellemi izgalom miatt kedveltem meg, amit nyújtott, betegségem szellemi természetű. Az eredeti szakmám programozó, szintén szellemi dolog. Érdekes, hogy tanulmányaim során nem sok helyen szereztem papírt, de ha érdekelt a téma, a koszon kívül is ragadt rám valami általában.

És akkor, ugye, az egyetem 4. évében jött a pszichiátria. Nem az bántott, hogy hetekig altattak, hogy nyálcsorgatásig gyógyszereztek, hanem az, hogy kétségbe vonták a szellemi szintemet, és a mai napig kétségbe vonják, az ambuláns lapomon még mindig én vagyok a keleti régió legnagyobb debilje, annak ellenére is, hogy a gondnokságot levették. Az egyetem folytatását kifejezetten ellenjavallta az összes orvosom, utána meg kérdőre vontak, hogy miért nem fejeztem be. Számtalanszor elmondták, hogy amolyan Windows-os mintára ezek után már csak csökkentett módban fogok futni, dementia praecoxom van, szellemi hanyatlásom látványos. Napi szinten kell megküzdenem azért, hogy ne nézzenek debilnek, holott az egyetemen a legintelligensebb emberek voltak a barátaim. Szóval nem választottam jól kereső munkát, a szüleimnek sem nyaltam be csontig egy külföldi kulipintyó reményében (bár kétségkívül szellemi munka az is, meg némi gerinc-bántalom kérdése), és anyámnak lehet, hogy nehéz lesz feldolgozni, hogy még ezek után sem megyek el kőművesnek, vagy festőnek, mint ahogy azt ő szorgalmazná. Talán italmennyiségben tudnám hozni egy kőműves szintjét, akkor meg már úgyis mindegy, nem igaz? Persze, nekem "másként kell segíteni". A beteg emberek "másképpen szeretnek". Satöbbi. Dugják fel maguknak a másságukat. Az a hülye, aki ezeket a lózungokat kitalálta.

Na, mindegy, nem részletezem az életkörülményeimet, mert bizonyos vagyoni helyzetből nézve siralmasak, de érdekes módon én mégis így érzem jól magam. Otthagytam a munkahelyemet is, mert hátráltatott a szellemi dolgaim kibontakoztatásában, és ha nem alkalmaznak szellemi munkakörben, akkor is képzem magam, intézményes keretek között, és azon kívül, jó, leginkább azon kívül, és a szüleim nem értik, hogy ha már beteg lettem, miért nem vagyok mintabeteg, miért nem varrom a gombolyagokat havi 40 ezer forintért, minden fillért számon tartanak, amit rám költenek, és írják a kölcsönt, és még szerencse, hogy ennyiben is segítenek,  persze pusztán pedagógiai célzattal, hogy tanuljam meg értékelni a pénzt, és "jöjjön meg az eszem", és sürgősen menjek el Kőmíves Kelemennek. Kabátban, gondolom. Mondjuk annak ellenére, hogy szellemi dolgokban jeleskednék főleg, de persze azok közül is azokban, amihez kedvem van, munkát nehéz lesz találnom intézményes szinten, skizofrén diagnózissal, debil státusszal, szóval minden jel arra mutat, hogy esetleg önállóan, saját vállalkozásban kell majd valamivel foglalkoznom, leginkább infomatikával, mert bár az írás közelebb áll hozzám, valamiféle anyagi biztonságot nem árt azért, ha megteremtek magamnak. De elmondanám, hogy nem halmoznak el ajánlatokkal, nem üldöznek munkával, ilyen rehab munkával bármikor megtalálnának, de azt hiszem, már kidolgoztam magam ebből a körből. El kellene fogadni, hogy így vagyok boldog, és kész. Nem követelek milliós esküvőt, budapesti, nyíregyházi, miskolci, angliai ingatlanokat, annyit szeretnék, hogy hagyjanak úgy élni, ahogy én akarok, már lassan 40 évesen. Olyan nagy kérés ez? :-(