Ha már az előző pár sprintből kimaradtam, összevonnám a "szégyen" és az "autó" témát. Lehet? Nem? Nem baj. Úgyis itthon vagyok dögrováson, valami titkos kór támadta meg a lábam, mindeközben nagyjából elkészítettem az előző posztban beharangozott intrót, már csak nyelvileg kéne lektoráltatni, hát mit csináljak? Írok ide is egy bejegyzést. Mindig olyan nekem ez a sprint, mintha azt mondanám: "fellökök egy lottót". Megfigyeltem, ha hétköznapi témákról írok, amik nekem nagy dolgok, azok a hétköznapi embereknek mindennaposak, és nem is érdemelnek annyi figyelmet általában. De ami nekem mindennapos, a betegség-téma körül forogni egyfolytában, az másoknak meg kuriózum. Vajon az én titkos kis autós kalandom nagy dolog, vagy szinte mindennapi? 

Első élményeim az autókkal kapcsolatosan, hogy ovis koromban megtanultam a rendszámokról az abc-t, aztán sokáig ennyiben maradt az érdeklődés. Aztán 20 éves korom körül kezdtek rám furcsán nézni az emberek, hogy mi az, vezetni SE akarok megtanulni? Akkor az öcsém már rágta a szüleim fület ezzel az autó-motor témával, hát nagy nehezen rááltam én is. Eljárogattam, figyelgettem, megcsináltam, amit kell, minden vizsgán átmentem, de különösebben nem élveztem sem a tanulás részét, és utána a vezetés is nagyjából hidegen hagyott. Már csak az egészségügyi része volt hátra az egésznek, azt is csak azért tettem le, hogy ne évüljön el az egész téma. Egyébként jellemző az egész gépjármű oktatásra, hogy olyanok is bőven megcsinálják, akiknek se huzalmuk, se affinitásuk nincs hozzá, amúgy meg magasról tesznek az egészre.

Egészséges koromban (életem első 27 évére már csak így hivatkozom) néha, amikor halálra untam magam majdnem, beültem az autóba, és céltalanul vezetgettem össze-vissza, párszor megálltam c*g*zni, vettem ezt-azt, cappuccinót, vagy mit tudom én, aztán hazamentem. Még azt se mondanám, hogy olyan hű, de sok benzin fogyott. Vagy gázolaj, inkább. Összesen 2x, ha tankolhattam. Aztán, ugye, beteg lettem. Nagyon-nagyon beteg. Sokak szerint. Akkor még nem tudtam, de az sok elavult gyógyszertől evett a fene, amiket itt-ott, pszichiátriákon belém tömtek. Azt hiszem, érzékeny lehetek rájuk. Amúgy is hajlamos vagyok a depire, de amit ezek okoztak, minden képzeletet felülmúl. Na, mindegy. Beteg voltam, hát beteg. Napi egy sört azért minen nap lenyomtam, volt, hogy titokban többet, egyszer egy szerencsenapomon találtam egy Limoncello likőrt is, amit a szüleim hoztak Olaszországból. Aznap nem voltam beteg, he-he. Na, mindegy, így betegeskedtem már vagy egy fél éve, amikor 2007. január 2-án hajnalban egyszercsak elfogyott a c*g*im. Igaz, nem is volt, mert le akartam szokni arról is. Csak éppen a napi egy sörből több lett, és erősen megkívántam a dohányt. Kint állt anyám céges kocsija, valami Jumpy, vagy Jumper, már nem tudom. Rettentően erős lelki kínok között elloptam a kocsikulcsot, és elkötöttem az autót. A végső érv az volt, hogy úgyis be fogják vonni a jogsimat a betegségemre hivatkozva, így nem kár érte.

A kezdeti félelmem az ittas vezetéstől szertefoszlott, vidáman szlalomoztam a töküres, néptelen utcákon. Ilyen kihaltságot még nem láttam: január 2-a, hajnal volt, a legtöbben hullakészen aludták az igazak álmát. Csak én tartottam valamiféle pótszilvesztert. A régi éjjelnappali felé mentem, akkor még mindenhol lehetett c*g*t kapni. Állok be a parkolóba, hát nem ott sziesztázik két rendőr egy rendőrautóban? Mondták, hogy fújjam meg. Megkérdezték, hogy bilincseljenek-e meg, akarok-e szökni. Bizonytalanul nemet válaszoltam: tutira biztos voltam abban, hogy nem akarok szökni, de bilincs még nem volt rajtam, gondoltam talán kipróbálnám. De mégsem. Vérvétel. Aztán szóltak, hogy hagyjam békén a kocsit, ha jót akarok, mert csak tetézem a bajt, menjek szépen haza gyalog. Vettem még pár sört, és az erdőben éjszakáztam, teljesen készen voltam, most aztán megcsináltam: autólopás, ittas vezetés, jogsielvétel, minden. 

Igazság szerint olyan szarul voltam, hogy bementem a pszichiátriára, de nem fogadtak. Érdekes, amikor önszántamból mennék, nem fogadnak. Csak ültem ott, orvosra várva, egyszercsak megelégeltem, amikor kulcsolták az ajtót, kislisszoltam. Senki nem tartóztatott. Csavarogtam a városban, nem emlékszem, már végül hogy találtak rám. Se gyerek, se céges autó. Ez biztos meredek volt otthon. Nagy nehezen kinyögtem, hogy ott parkol az éjjelnappali előtt, és elvették a jogsimat. A tárgyaláson aztán 10 évre eltiltottak a vezetéstől, mert súlyosbító körülményként vették, hogy egyre több ilyen eset fordul elő. Tényleg? Azóta letelt a 10 év, pont idén januárban. Egyelőre még nem fordult meg a fejemben komolybban, hogy újra letegyem a jogsit. Majd egyszer, talán. Ennyi volt a kalandom és történetem az autókkal és autóvezetéssel. Ezt a sztorit nem szoktam mindenkinek elmondani. De most már úgyis mindegy.