Saját gondolatok a Saját szobáról

A hétvégén bezárkóztam a szobámba, és stílszerűen végigolvastam Virginia Woolf Saját szoba című művét. Én is azon az állásponton vagyok, hogy Ms. Woolf sokkal jobb esszéket ír, mint amilyen regényeket. Mint ahogy én is inkább tartom magam bloggernek, mint hm... könyvernek? Egyébként ismerek költőket, akik csapnivaló blogokat bírnak összehozni, és bloggereket, akik borzasztó verseket. Ha valahova tartozni kell, hát az utóbbi csoportba, viszont, ami a lényeg, hogy nekem általában tetszenek a verseim. A legjobbakat általában elküldöm a Dokk.hu irodalmi portálra, ott rendszeresen jól leb*sznak értük, én jót röhögök rajta, aztán az egész el van felejtve.

esszé Virgina Woolf irodalom Saját szoba

De beszéljünk a saját szobáról egy kicsit. A saját szoba igazából leginkább arra a kérdésre válasz, hogy mi kell egy nőnek ahhoz, hogy alkotni tudjon. Woolf válasza: Saját szoba. A címből jóindulatúan lemaradt az, amit többször is emleget a művében, hogy saját szoba ÉS évi 500 font. Így már mindjárt más megvilágításba kerül a velem kapcsolatban szinte már szállóigévé vált három kívánság: "hagyjanak békén, pénz, hagyjanak békén", tehát lényegében kettő csak, és ugyanannyit szerettem volna csak, mint Virginia Woolf annak idején.

esszé Virgina Woolf irodalom Saját szoba

A Saját szoba című műve alapjául egy két részes előadás szolgált, amit valamelyik egyetemen kellett tartania az írónőnek, mindezt egy olyan korban, amikor nőket kíséret nélkül be sem engedtek a könyvtárba, képzeljük csak el, micsoda teljesítmény! Ezt egyébként sérelmezi is a műben, ami esszé ugyan, de mégis átdolgozta kissé regényes formába, talán abból a megfontolásból, hogy évszázadok múlva is hasson vele az olvasóra, talán teljesen más miatt. A kortársak, maradjunk annyiban, hogy elnézték neki ezt az esszéjét, betudva egy kis botlásnak, ma pedig talán a legolvasottabb műve.

Az előadás témájaául a nő és az irodalom kapcsolata volt megjelölve, aminek a szerző szerintem maradéktalanul eleget is tett, annyira, hogy már azt is tudom a XIX. századi angol irodalomról, amit eredetileg nem is akartam tudni, kiemelten itt a Brontë nővéreket és Jane Austent. De szó esik benne férfiszerzőkről, rögtön Miltonnal kezdi, Coleridge, Keats meg egy csomó mindenki, korának irodalmi alakjai. Shakespeare-ről például egy sok szó esik, még egy fiktív történetet is kitalál Shakespeare nővéréről, amivel szimbolizálja a nők sorsát az akkori irodalomban. Az előttük álló perspektívák akkoriban: megbolondulnak, meghalnak, netán önkezűleg, mint ahogy Virginia is tette élete végén.

Kedvenc mondatom a műből, amit egy rnd, korabeli nőírótól, Mary Carmichaeltől idéz, a sokat sejtető, Az élet kalandja című művéből, hogy: "Chloe szerette Oliviát. És közösen béreltek egy laboratóriumot..." Bizonyára érdekes lehetett ez a könyv, mert ha mondjuk én szeretek valakit, nem biztos, hogy első gondolatom közösen bérelni vele egy laboratóriumot.

Az esszéregény, vagy hogy mondjam, erényei közé sorolnám még, hogy olyan alkotási folyamatokra világít rá elmélkedései közben az írónő, mint előtte senki, felveti például a kérdést, hogy ha sokáig csak férfi írók voltak, nem torzult-e műveikben véletlenül a nőalakok ábrázolása, vagy leírja például annak az alkotási folyamatnak a lépéseit, amellyel az aktuális esszéjét, a Saját szobát készítette. Na, most ha még ehhez hozzávesszük az Orlando című regényének (amit én a pszichiátrián olvastam) tér-, idő-, nem-, akármi-kezelését is, azt hiszem, jogosan tekinthetjük a posztmodern előfutárának. (Most megpróbálok olyan képet vágni, mintha valami nagyot mondtam volna, a mai világban szerintem úgy alapjáraton sokmindenkit hidegen hagy, hogy posztmodern-e, vagy sem.)  A harmadik erénye, hogy az interneten nem túl nehezen megtalálható. Ja, van még egy: kifejezetten olyan hangulatot áraszt, mint az Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó című műve, vagy Umberto Eco, vagy Szerb Antal néhány megnyilvánulásához tudnám hasonlítani, csak témájában, persze, nem stílusában, mert az ő stílusa a nagybetűs NŐI stílus.

0 Tovább

Marianna-árok

Nem tudom, mikor jösz rá,

Hogy a szemközti kocsmába

Is járhatnék inni,

De én inkább Megveszem a boltba',

És megiszom az Isten Háta Mögött,

Csakhogy láthassam A Marianna-árkot,

Amit a köpeny alatt

Választ két felé

Két domborulat,

Nem tudok leállni,

Te, én mindig visszamegyek,

Kész, berúgtam,

"Marianna, hozzád jöttek" - szólnak,

Egy újabb doboz Kőbányai,

Nem baj, ha holnap Nem jut már kávéra,

"Iszok, mint a vöcsök,

Csöcsök, csöcsök, csöcsök."

0 Tovább

Wahn-állapot

Szeretek egyedül lenni a buszon,

Minek szálltam le, amikor megláttalak,

Ki hord ma melegítőt reggel 6:27-kor,

Csak a sóstóhegyi Beatricék.

Én csak jobban meg akartalak nézni,

Mert viszonylag keveset látlak,

A nőknek nincsen szájuk,

Csak mellük, meg p*nájuk,

Bocsáss meg, de az én verseimbe

Ritka, ha nem rakok csúnya szavakat,

2000 forintos peep-shoe,

Bocsáss meg, de nem érdekel

A saját korosztályom,

Csak a fiatalok, meg az öregek,

Azt mondtad, hogy

Van még időnk,

Én meg azt, hogy "Hát, igen",

Rengeteg időnk van,

Szinte végtelen.

Csakhogy azóta minden buszon,

És minden korty sörben Te vagy jelen.

Igen, végtelen, jelen.

0 Tovább

letelt a szabadság...

[caption id="attachment_3090" align="alignleft" width="189"]napiegykonyv még heti egy is[/caption] ...és nem sokmindent csináltam. Délelőtt elmentem a könyvárba, majd haza, elkölteni a szegényes szociális ebédemet, majd vissza a könyvtárba, különösebb cél nélkül. Illetve célom, az lett volna, írni valamit Benedek István Aranyketrecéről, de persze ebből semmi nem lett, rájöttem, hogy a tervez(get)és nem nekem való, én inkább ilyen ahogy esik, úgy puffan típus vagyok. Azért határozott büszkeséggel tölt el, hogy a szünetben elolvastam két novellás kötetet is, az elsőről írtam is, a másik  a Poe és követői, avagy Rémisztő történetek címet viseli. Abból a tervemből, hogy összehozok egy WordPress sablont, szintén nem lett semmi, és nem is tudom, mikor lesz rá legközelebb időm, hogy ilyesmivel foglalkozzak. A szakkör egy cseppet sem hiányzott, el bírnám viselni, ha többet nem kellene a közelébe se menni, de ez sajnos nem így működik. Amúgy alighogy odaszoktam a könyvtárba, máris bezár három hétre, szóval most megint nem tudom, mit fogok csinálni, kocsmába már nem járok, csak úgy ötletszerűen, kénytelen leszek itthon baszni a rezet, vagyis inkább csavarogni. Különben valamennyire hazudtam, amikor azt mondtam, hogy könyvtárba járok, a konkrét könyvtárba járás csak az időm kis részét teszi ki, az idő elmegy az oda-visszaúttal + céltalan őgyelgéssel. Amúgy megint felötlött bennem, hogy kiíratok egy enyhébb nyugtatót, mert a feszültséglevezetésnek ez a módja eléggé időigényes, és egyáltalán nem pénztakarékos. A múltkor az az alkoholista Újhelyi Zsolt, aki Nagykállóban helyettesített, nem írt ki nyugtatót, mert azt mondta, úgy is ráiszok. Most, hogy már erre nem lehet panasz, nem lehet több kifogás sem. Csavargásaim közben szerencsére látok jó nőket, a mai nap nőjének kék szeme, és szőkésbarna haja volt középen kettéválasztva, ami lelógott a kis ciciéig. Amúgy egy furcsa trottyos farmenadrág volt rajta, meg ujjatlan kapucnis felső. Szóval öltözködni, azt nem tudott, de kit érdekel?

0 Tovább

Falusi szüreális (vér)népmesék

Hogy mégis valahogy hasznossá tegyem magam a szünetben, szétnéztem a MEK-en valami olvasnivaló után. Kutakodásomat siker koronázta: találtam a nemrég feltöltött könyvek között egy 79 oldalas kis elbeszélés-kötetet, a címe is figyelemfelkeltő: Klotyó-Krisztus a kenyér-fülbemászó ellen. Írta Komor Zoltán. Az előszó szerint a szerző angol nyelverületen is publikál, mert az általa képviselt bizarro-fiction az ottani undergreund irodalmi kultúra része. Remek, megint valami olyasmibe botlottam, amit a külföldiek értékelnek igazán. Ennek ellenére a kötetben található elbeszélések ízig-vérig a magyar vidéki valóság talaján állnak, az író sokat merít a magyar folklórból, számomra azért (is) érdekes ez a könyvecske. Persze nem csak a népi folklorból merít, ezt ötvözi egyéb modern kulturális elemekkel, a címadó elbeszélés például már-már egy ilyen robotos animére hajaz, aztán feltűnnek még zombik (Fecskenyál Hajnalka, és a sokat molesztált szappanzombik), megelevenedik a Ctulhu-mítosz (Szemhéj-slambuc, avagy a Lebbencs-Ctulhu), a vámpírhagyomány (Csikós csápok, avagy a vérbetyár), vagy csak az egyszerű altesti humor (Katéter Péter és Piszoár Huszár). Az elbeszélések világa egy egységes világképet jelenít meg, mint Mikszáth Kálmán A tót atyafiak, és A jó palócok című műveiben, azzal a különbséggel, hogy szürreális elemekkel bőven tarkítottak, és akit érdekel az ilyesmi, az egész kötetben bőven ömlik a vér, verejték, vizelet, és az egyéb, itt most meg nem nevezett testnedvek. Ha valakit nem nagyon érdekelnek a kulturális áthallások, meg az intertextualitás, az is megtalálja a számítását, ha csak egy kis horrorra, meg szürreális dolgokra vágyik. Ráadásul a groteszk és bizarr képek sokszor komikumba hajlanak át, úgyhogy olvasás közben a nevetés is garantált. Egyelőre még nem ismerem a szerző további munkásságát, de szerintem egy nagyon jól megkomponált, tematikus kötetről van szó, ahol a történetek világa keresztezi egymást, és szinte minden megtörténik, ami józan ésszel amúgy felfoghatatlan. (Akár egy vérbeli fiktív pszichózisban.) klotyokisebb Értékelés: 5 vérbetyár az 5-ből http://mek.oszk.hu/14300/14358/ A szerzőről: Komor Zoltán 1986-ban született Debrecenben. Jelenleg Nyíregyházán él. Egyéni hangvételével kitűnik mind a magyar, mind az amerikai irodalmi mezőnyből. Magyarul megjelent könyvei: Az Égi istálló, Szúnyogkór, Dögnyugat, és a fentebb említett. Angol nyelvű kötetei: Flamingos in the Ashtray, Tumour-djinn.

0 Tovább

rossz közérzet a kultúrában

Mióta megkaptam a diagnózisomat, egy kezemen meg tudom számolni, hány könyvet olvastam el, sőt mi több, hány filmet néztem végig. A max. félórás sorozatok most nem számítanak, ezért egy ideje már csak a Comedy Central megy nálam, az is csak kedden és csütörtökön a rajzfilmmaraton miatt. Változó, hogy erre is mennyire tudok odafigyelni, a Cleveland Showt még megnézem, a Bob Burgerfalodájába általában belealszok. Tegnap kivételesen még South Parkot és a Family Guyt is láttam. És érdekes módon még a retro stílusú amatőr kalandjátékok mennek, azokból is a rövidebbek, érdekes módon angolul. Hosszabb blogposztokat, fórumposztokat, pláne cikkeket nem olvasok, vagy csak átfutom őket. Ezen szeretnék változatni. Vajon a koncentráció javítható? Igen, biztosan, valamennyire. Régen egy csomó könyvet olvastam + hozzájuk tartozó tanulmányokat. Hiányzik a minőségi kultúra, de nem teszek lépéseket rá, hogy változtassak ezen, csak megy a Facebook -> Twitter -> Bura nézegetése. Kis internetfüggőség, kis tanácstalanság, kis depresszió.

0 Tovább

betegség és paradigmaváltás

halozatMikor kijött rajtam a skizofrénia, éppen egyetemre jártam, nagyban zajlott a digitális átállás, neptun rendszer, egyebek, szóval éppen zajlott valami információs-internetes forradalom-féle. (Kicsit bele is játszott a betegségembe ez az egész). Emlékszem, amikor először kijöttem a kórházból, szembesültem azzal, hogy az IWIW pillanatok alatt felfutott, mindenki rajta volt, és ott üzengettek egymásnak. Aztán jött a Facebook, amit csak azért tartok meg, mert néhány emberrel csak ott tudom (tudnám) tartani a kapcsolatot, de az egész nem nagyon tetszik, ami ott megy. De nem ez a lényeg. Egyszerre szörnyen elavultnak éreztem, amit addig tanultam (irodalom), sőt, feleslegesnek. Nem tudtam már az ósdi, nehéz szövegekre koncentrálni, próbáltam, de nem ment. Dühös voltam, és csalódott, és nagyon beteg. A betegség ráébresztett volna, hogy nem ez az én utam? Azért ez így nem igaz. Ezt az űrt az életemben azóta sem tudta más betölteni. Rátaláltam az amatőr szerepjátékokra, és az interactive fictionre, ez az, ami még le bír kötni. Az irodalmat pedig felváltotta a blogolás, kvázi naplóírás, fórumozás, twitter, stb. De a blogvilág is megváltozott, aki nem tematikus blogot ír, azt szinte kinézik, nekem pedig kiütésem van a gasztro-kult-divat stb. tematikus blogoktól, olyanok, mintha nem is léteznének számomra. Szóval, ami a lényeg, egybeesett a betegségem kezdetével ez az egész internetes szarság, amire aztán jól rá is kattantam. IRL kapcsolatok híján ez nem is meglepő. Most nem akarom az egészet kielemezni, de az a furcsa helyzet állt elő, hogy a betegségemmel mások lettek a preferenciáim, így is beleszólt az életembe. Én már ilyen vagyok, illetve én már ez vagyok. Változik-e valami velem kapcsolatban a jövőben? Nem tudnám megjósolni. Hmpf...
0 Tovább

különös szilveszter

Először is úgy volt megbeszélve, hogy Anikó nálunk alszik szilveszterkor. Aztán jött a telefon, hogy inkább én menjek el jozzá Örökösföldre. Mikor odaértem, azzal fogadott, hogy "hagyjuk egymást békén", elvette, amit hoztam, meg a telefont is, amit kölcsönbe adott, azzal visszament a lakásba. Én meg lementem a Délibábba egy csomó lecsúszott alkesz közé, utána meg a Pálmába, ott ha lehet még borzasztóbb volt a szellemi színvonal. Szóval a szilveszter egy részét elivott eszűek, meg súlyosan értelmi fogyatékosok között töltöttem, úgy látszik, ilyenkor már csak ezek kocsmáznak. Persze egy kicsit berúgtam, amikor hazaértem, egyből ledőltem, majd folytattam a Szovjetszkoje pezsgővel, amit reggel vettem, azt is sikerült meginni. Közben Anikó felhívott az anyám telefonján, és úgy beszélt, mintha semmi sem történt volna, sőt elsején (ma) el akart jönni hozzánk, de nekem már semmi hangulatom nem volt hozzá ezek után. Egyetlen pozitívum, hogy írt a főnököm, hogy lesz munka jövőre is. Én pedig rájöttem, hogy nem bírom már az italt, jövőre 1-2 sörnél tényleg nem fogok már többet inni. A szünet eddig viszonlag aktívan telt, végigjátszottam egy csomó játékot, és olvastam is: Benedek István Aranyketrec című könyvét, alcím: Egy elmeosztály élete. Egy munkaterápiás elmeosztály igazgatója írja le benne a tapasztalatait a munkaterápia bevezetéséről Magyarországon. Kissé unalmas volt nekem, nem is tudom, mire számítottam, kiemelkedőek voltak a skizofrén költőkről szóló leírások, ezek voltak a leghangulatosabb részek, ezek versei is olvashatók benne. Mindenesetre a maga nemében egyedülálló könyv, folyton hangoztatja, hogy szeretni kell a betegeket, és nem szabad velük durván bánni. Véleményem szerint ez a szemlélet sem vert tartósan gyökeret a hazai pszichiátriában, mint ahogy a munkaterápia sem. Bár mondjuk ez egy kicsit elgondolkodtató: nem tudom, hányan végegznének ma ingyen munkát egy ilyen intézetben, akár terápiás céllal is, én mondjuk nem hiszem, és még sokan nem. Bár a könyv a szocializmus korában íródott, az 50-es években, 56-tal bezárólag, akkor talán még más volt a munkához való hozzáálás, vagy mit tudom én. Azért is megérte elolvasni, mert valószínűleg nem készül hasonló könyvet írni sem Kancsev Alexander, sem Pollák Csaba, így meg leszek fosztva ettől az élménytől, és kénytelen leszek beérni ennyivel.

0 Tovább

egy régebbi fordításom


Charles Dickens: Mese a manókról, akik elvittek egy sírásót
Egy régi apátsági városban, az országnak ezen a részén, lent vidéken, sok-sok évvel ezelőtt - olyan régen, hogy ez a történet igaz kell hogy legyen, mert az ős-ősapáink is feltétel nélkül hittek benne - mint sírásó dolgozott a temetőkertben egy bizonyos Gabriel Grub. Ha egy ember sírásó, és folyamatosan körülveszik a múlandóság jelei, abból még egyáltalán nem következik, hogy mogorva és mélabús legyen; például a mi temetkezési vállalkozóink mind olyan vidámak, mint annak a rendje. Egyszer volt szerencsém közelebbi kapcsolatba kerülni egy gyászhuszárral, aki a mindennapi életben és a munkáján kívűl egy nagyon jókedvű, mulatós kis fickó volt, minden duhaj nótát hiba nélkül végig tudott énekelni, és egy hajtásra kiita a legerősebb pohár pálinkát. Jóllehet éppen az ilyen példák ellensúlyozására Gabriel Grub egy rossz természetű, házsártos, goromba fráter volt - mogorva és magányos ember, aki nem törődött senkivel, csak magával, és egy öreg butykossal, ami éppen beleillett nagy és mély mellényzsebébe, és úgy tekintett minden boldog arcra, ahogy elhaladt mellettük, olyan haragos rosszindulattal és ingerlékenyen, hogy nehéz volt vele találkozni anélkül, hogy elrontaná az ember kedvét.
0 Tovább

félelmetes baba - (f)ordítás

Egy városban az erdőben egy hegy tetején, van egy ház, ahol senki sem lakik, szóval odaviszed a nagy zsák nagyvárosi pénzed, és megveszed. De éjszaka, amikor a ház sötét, és teljesen egyedül vagy, zaj hallatszik fentről. A lépcső tetején van egy ajtó, mély levegőt veszel, és kinyitod. A zseblámpa fényénél mozgást látsz az ajtó mögött, egy rongyos ruháét, és olyan érzés jön rád, amilyet már éreztél valamikor ezelőtt. És van egy félelmetes baba Ami mindig követ Romlott szeme Mindig nyitva És van egy félelmetes baba Ami mindig követ Csinos szája van Hogy lenyeljen egybe Sikítasz, és bezárod az ajtót, és azt mondod magadnak, hogy  ez csak egy álom volt. Reggel a város felé veszed az irányt, és elmész egy régiségkereskedésbe. A boltban egy furcsa öregember van kóbor szemekkel, és remeg a keze, amikor átadja a régi fadobozt, hallod a csontjait csikorogni. És egyszer csak megtalálod a neved belevésve a homályos ezüstkulcsba. És van egy félelmetes baba Ami mindig követ Romlott szeme Mindig nyitva És van egy félelmetes baba Ami mindig követ Csinos szája van Hogy lenyeljen egybe Mikor későn hazaérsz, a baba vár rád, és amikor vacsorázni kezdesz, a baba azt mondja, ő is kér. A baba itt van a házban, és a szobádban, és az ágyadban. A baba a szemedben van, és a karodban, és a fejedben, és őrült vagy. Már késő van, és lemész a lépcsőn, mert nem tudsz aludni, szóval csinálsz egy kis teát, és a baba rosszallóan kérdezi, hogy tényleg szükség van-e ennyi mézre. Eldöntöd, hogy eleged van, és bezárod a babát a fadobozba. Bedobod a dobozt a kandallóba, a zsák nagyvárosi pénzed mellé. A füst megtölti a kis szobát, és nem tehetsz semmit. Túl késő, amikor rájössz, hogy az a valaki a dobozban te vagy. És van egy félelmetes baba Ami mindig követ Romlott szeme Mindig nyitva És van egy félelmetes baba Ami mindig követ Csinos szája van Hogy lenyeljen egybe

0 Tovább

december

dec Ahogy látom, sokakat megihletett a december, amúgy engem is. Persze az emberek basztak az októberre, de még a novemberre is, a de a december, az már valami. Bekucorodni valahova, meg szürcsölgetni valamit, szerintem amúgy a legnagyobb lúzerség a világon, de sokan még a legszarabb dolgokra is romantikával tudnak gondolni. Én is jobb híján olvasgatom Michel Foucault könyvét, A bolondság történetét, ami a fülszöveg szerint a pszichiátria kezdetét jelenti (ezt a baromságot!), de csak egy fejezetig jutottam, amiben arról értekezik, hogy a bolondokat hajóra rakták a középkorban, meg különböző festményeket emleget, különösen Hieronymus Boscht, meg leprakórházakat. Szóval kicsit utánanéztem ennek a Foucaultnak, filozófus volt, meg egy kicsit pszichológus is, meg felváltva tanította a kettőt. De szabadidejében leginkább egy nyitott párkapcsolatban élő homoszexuális volt, a San Francisco-i szado-mazo szubkultúra oszlopos tagja. Ráadásul AIDS-ben is halt meg. "Így köll ezt csinálni." Nekem is találni kéne valami hobbit, ami így feltölt, hogy jobban tudjak a magyarra koncentrálni. Van egy csomóféle szexuális perverzió, esetleg valamelyiket kipróbálhatnám. Még a december folyamán be kéne szerezni a tankönyveket, de különben még az is lehet, hogy itthon megtalálom őket, mert a mai napig a Mohácsy-féle tankönyv a mérvadó, azt mondják, hogy nálunk az irodalomtanítás 30-60 év lemaradásban van. Nem tudom, mit akarok a magyar szaktól, nem alkotok sem költői, sem prózai műveket, és nem is tervezem. A blogírást egyre inkább nem nézem semmibe, mostanában nem születnek jó énblogok, nem is divat már, talán a politikával érhetnék el némi sikert, de eléggé apolitikus vagyok. Viszont most olvastam valahol, hogy az országon uralkodó 2/3-os koleszos társaság még azokat is politizálásra készteti, akiket úgy alapból nem érdekel. Számlájukra írható asszem a felsőoktatás szétverése, különös tekintettel a bölcsész karokra, gondolom abból a megfontolásból, hogy ők már úgyse mennek vissza a koleszba. Különben sem tudom, mitől fiatalok, röhejes már ez a név is a középkorból is már lassan kiöregedő, őszülő fasisztákra alkalmazva. És  még tőlem akarják elvenni a szavazati jogot, amikor egy egész ország, de legalábbis a 2/3 szellemi kiskorúságban szenved.
0 Tovább

Vásárhelyi Bea: Egy skizofrén év

Mostanában újra elkezdtem olvasni. Igaz, hogy jórészt olyan könyveket, mint Csáth Géza (vagy Brenner József?): Egy elmebeteg nő naplója, meg Michel Foucault: A bolondság története. Ebbe a sorba illeszkedik Black Barry vélhetően jövőre megjelenő könyve, amit nekem volt szerencsém még a kiadás előtt elolvasni. A könyv naplóbejegyzésekből áll, ami azért tarthat számot érdeklődésre, mert egy terhes nő skizofrén téveszméit írja le. (Mellesleg nem sok ilyen mű létezik, terhesség ide, vagy oda, ezért is hogy úgy mondjam, "hiánypótló" (lesz majd, ha megjelenik)). A könyv két részből tevődik össze, az elsőben a szülésig terjedő bejegyzéseket olvashatjuk, a másodikban főleg a fiához írt leveleket, és itt már "feltisztul a köd". Nagyon érdekes megfigyelni, hogy mintha két különböző író művét olvasnánk, ami sajnos jellemző erre a betegségre. Van kedvenc részem a szülés előtti időszakból is, meg az azutániból is, ezek általában a szexualitásról szólnak, mivel az is van benne, persze nem túlzásba víve. Szerintem nagyon szerencsés, hogy naplóformában íródott a könyv, mert egy blogban az ember állandóan pózol, próbálja szólítgatni a (lehetséges) olvasókat, így viszont könnyebb könyv alakba rendezni egy naplót, egyébként a könyvből arra is választ kapunk, hogy miért nem blogot ír. A könyv nagyon olvasmányos, én egy délután elolvastam, mert az író(nő) nagyon gördülékenyen ír még pszichózisban is. Nagyon jól tette, hogy megőrizte ezeket a naplóbejegyzéseket, és későbbi naplójával kiegészítve könyvvé formálta. Szerintem nagyszerűen el van találva a két rész aránya, így a végére összeáll előttünk egy fiatal nő élete a naplójából. Az is furcsa lehet, hogy miért tartom fontosnak egy még meg sem jelent könyvről írni, amíg az egyéb olvasmányaimról nem számolok be, egyszerű: erről volt mondanivalóm. Próbáltam egyébként úgy írni, hogy ne nagyon lőjem le a részleteket, de remélem, néhány embernek azért felkeltettem az érdeklődését. Végül sajnálatomat fejezem ki, hogy a szerző a napokban levette a blogját, de azt ígérte, hogy majd kitalál valamit...

0 Tovább

Kancsev hazudik

Már megint. Tegnap Anikónak azt hazudta (kétszer is), hogy ma hazaengedi, persze, hogy nem lett belőle semmi. Aztán miután meglátott minket együtt, egyszerűen elkezdett fütyörészni. Mint egy igazi köcsög pszichiáter. Annak idején nekem azt hazudta, hogy hazaenged, aztán kiderült, hogy el akart vitetni egy skizó lágerbe, Hodászra. Meg is van valahol a bejegyzés róla, nem érdekes. Most meg azt hazudta, hogy hazaengedi, nem értem, mi öröme származik az ilyesmiből. Nem baj, vettem neki egy ezüst láncot szívecskés medállal, Kancsev-hazenemengedési, és eljegyzés-elhalasztási díjként. Valószínűleg nagy a kereslet az ezüstláncra szívecskés medállal, mert tele volt vele a bolt. Magamnak meg vettem egy könyvet, Michael Foucault: A bolondság története. Sajnos (még) nem vettem meg Charles Bukowski Posta című könyvét, és William Burroughs egy regényét, ami szintén megvolt a boltban. Van egy olyan érzésem, hogy egyik sem középiskolai tananyag, odáig még nem jutottam el, majd ha meglesz a tabletem, akkor belevetem magam a "klasszikus auktorok tanulmányozásába". Nincs más választásom. Amikor jöttem hazafele, megigazítottam az alsónadrágomat, ami a Bánki előtt kisebb csődületet generált, mivel az egyik kis picsa elkezdett sipítozni, hogy "megvakarta a pöcsét, megvakarta a pöcsét!", apádnak kellett volna megvakarni a pöcsét, ahelyett, hogy megcsinált téged, mi van, ilyesmi nincs az Éjjel-nappal Budapestben? Visszakanyarodva Kancsal témájára, egy ilyen hazugság nem is tűnik olyan nagy dolognak, de aki volt már pszichiátrián, pontosan tudja, mekkora kibaszás, csak azért volt ilyen fontos most leírni.

0 Tovább

kortárs-próza-veszély-érzés

A nap mondása ismét a kedvenc kollégámé volt, azt mondta, hogy "átgázolni a másik kertjén olyan, mint halpikkelyért fagyit kérni." Ez még aránylag tűrhető megnyilatkozás volt tőle, mert az utóbbi időben már szintaktikailag is helytelen mondatokat gyártott. Ma olyan hülyeségeken filóztam a szakkörben, hogy nem ugyanazt csinálom-e véletlenül a bloggal, mint a kortárs írók többsége a publikációikkal. Könyökölni, hogy minél több ember megismerje a gondolataimat, mindenféle módszerekkel ráerőltetni magam az emberekre, meg ilyesmi. Mivel eléggé lesújtó a véleményem a kortárs prózáról, általában már az első sorokban a mesterkéltség olyan szirupos töménységben van jelen, hogy azonnal elfog a kortárs-próza-veszély-érzés, egyszerre leszek hirtelen fáradt és dühös, egyszerre aludnék és üvöltenék. Szóval hirtelen arra gyanakodtam, hogy én is valami hasonlót művelek, csak bloggerként, de aztán megnyugtattam magam, hogy én csak egy ártatlan blogot írok, ettől még senkit sem fog elkapni a kortárs-próza-veszély-érzés. Nem én találtam fel azt a mondást sem, hogy inkább írok egy normális blogot, minthogy középszar irodalmi művekkel árasszam el az embereket. Amúgy meg ismerek olyan irodalmárokat is, akik meg bloggernek épphogy semmilyenek, vagy éppenséggel katasztrofálisak. Szerintem azért gondolkodok ilyeneken napközben, mert a munka éppenséggel nem elégít ki teljesen, sőt nem hogy nem elégít ki, hanem inkább sokszor kínszenvedéssel tölt el. Én mondtam azt régebben, hogy ilyen monoton munkát akarok végezni egész életemben (talán a túl sok kortárs-próza-veszély-érzésnek köszönhetően, aminek régebben ki voltam téve), de lassan kezd megváltozni a véleményem. Az viszont, hogy én eljutnék Pécsre magyar szakra, egy kissé népmese-szerűnek tűnik, egy kicsit az odüsszeuszi bolyongásokat idézi fel képzeletemben, szóval nem tudom. Már odáig jutottam, hogy végső esetben kiegyeznék valami másik bölcsész szakkal, de elég volt belegondolni, hogy miket tanulnak pl. a szabad bölcsészeten, hogy kileljen a hideg. Kézenfekvő lenne mondjuk a kommunikáció szak, ha csak egy diplomát akarnék, mint a tesóm, de nekem szerencsére még nincsen jogászdoktor feleségem, aki előírná a kommunikáció diploma megszerzését 2 pulyagyártás között. Nem tudom, anyámnak is mi baja a továbbtanulásommal, nem leszek örökre a gyámság alatt lévő beteg kisfia, hiába is szeretné, és hiába tiltakozik azellen, hogy "én azt közvetítem, hogy nem vagyok beteg", amikor meg azt közvetítettem, hogy beteg vagyok, akkor az volt a baj. Szóval még nem tudom, hogy mi lesz, de azt senki sem gondolja komolyan, hogy még 3 évet békésen elvarrogatok itt, és ezzel nekem ki lehet szúrni a szememet. Aztán meg jön egy másik rehab meló, aztán egy harmadik, ha lesz egyáltalán. A pszichiátria tönkrekúrta az életemet, de helyrehozni helyettem nem fogja, sajnos, csak egyre jobban löknének belefelé a mocsárba, még ezzel a gondnokság alá helyezéssel is.

0 Tovább

Miért írok úgy, ahogy írok?

Ma a hétvégi beszélgetés hatására a szakkörben tovább járt az agyam. Minek írok blogot? Miért úgy írok, ahogy? Mert mindig is írni akartam valamit, csak nem tudtam, hogy mit. Napló? Igen, kölyökkoromban belekezdtem egy csomószor, de anyám mindig megtalálta, és idézgetett belőle. Igen égő volt. És ezt én is éreztem. Úgy írtam, mint most a tizenévesek, csak kevesebb xD volt benne, illetve nem is úgy, hanem még borzasztóbban, mert nem volt előttem semmi példa. Aztán jöttek a versek. Szigorú kötött formák, rímelő csodák. Ezzel már volt némi sikerem a középsuliban. Valakinek tetszett, valakinek nem, ennyi. Illetve olyan nem nagyon volt, hogy valakinek nem tetszett, inkább olyan volt, hogy nem érdekelte. A stílusa és a kötöttsége alapján a Tankcsapda szövegekhez hasonlítanám leginkább, csak kevesebb csúnya szóval. Központi téma az alkohol és a (mű)depresszió, ami ha valamire jó volt, arra, hogy csökkent önértékelést okozzon, amit egy kis alkohollal jól lehet kompenzálni. Aztán jött a magyar szak, ahol kisebb sokként hatott, amikor találkoztam a kortárs műalkotásokkal, amik elborzasztottak. Egyszerre bonyolultnak és mesterkéltnek találtam a versírást, írtam 1 db szabad verset, és befejeztem. Egy életre. Néha elkap az ihlet, például a pszichiátrián írtam 1-2-t, azok jók, de legalábbis elmennek. Nekem megfelelnek, az én ízlésemnek, a többi nem érdekel. Szóval a magyar: az irodalmi szövegekből nemhogy megtanultam volna jól írni, hanem inkább azt éreztem, hogy én erre nem vagyok képes, nem is vagyok, amikor megtudtam, hogy pl. Málik Roland mennyit dolgozik 1-1 szövegén, de mondhatnék mást is, azt mondtam, hogy köszönöm, én ebből nem kérek. Illetve mindig ott volt valahol a háttérben, hogy talán majd egyszer, leülök, és elpöcsölök ilyen szövegekkel. Az én módszerem: megírok egy szöveget, és az készen van, vagy üt, vagy nem, de többet nem foglalkozok vele. Szerettem kortárs írókkal/költökkel beszélgetni, meg piálni, tök jó fejek, de amikor nekem is csinálni kellett volna valamit, leblokkoltam, és semmi nem jutott az eszembe. Az irodalomelméleti/történeti munkáim kivétel nélkül jól sikerültek, amik a suliba kellettek, ebből tudtam, hogy írni tudok, főleg, ha megmondják, miről, és ott a határidő. De hogy én magamtól írjak? Mi a faszról? Így jöttek képbe a számítógépes műfajok, az amatőr kalandjáték, mert az akkori communityben jobban éreztem magam, mint a művészek között, épp csak le kellett tagadni a koromat... ami interneten keresztül nem nagy művészet. De a végső és legfontosabb érv: mivel a pszichiátria miatt nem fejez(het)tem be a sulit, kihúzták a lábam alól a talajt, hogy én valaha is irodalmi szövegekkel foglalkozzak komolyabban, akár tudományos, akár művészeti szempontból. Ezzel elvették az utolsó lehetőséget, hogy komoly helyeken publikáljak, meghagyva nekem a pszichiátriai folklór lehetőségét, amiből köszönöm nem kérek. Ezért (na meg az engem ért felháborító bánásmód miatt) van az, hogy az összes, még meglévő tehetségemet arra fordítom, hogy minden lehető helyen mocskoljam őket, és ha rájuk kerül a szó, meglehetős antipszichiátriai beállítódásról tegyek tanúbizonyságot. Életem folyamán mindenhol kilógtam a sorból, de hányni tudnék attól a szervilizmustól, és majomszeretettől, ahogy a pszichiátriai kezeltek csüggenek az orvosaik nyakán, a megmentőik szerepét osztva rájuk, holott világos, hogy leginkább az életük tönkretevőinek a seggét nyalják. Egyszerű Stockholm-szindróma, semmi más. Hát én nem fogok többet idióta rímes verseket faragni többé a depresszióról, meg a kilátástalanságról, hogy nagy kegyesen 1-1 versem megjelenhessen majd valamikor egy betegeknek szóló kiadványban. Ezen már túljutottam 16 évesen. A kortárs, alkoholtól és küldetéstudattól elborult agyú, esztétizáló, és urambátyám módszert alkalmazó, belterjes irodalmi köröktől szintén óvakodok. Kizárásos alapon mi marad nekem? A blog. Nos, akkor miért írok úgy, ahogy? Mit tudom én. Erre nincsen elmélet. Egyszerűen leírom, ami jön és kész. Úgy érzem, megtaláltam a műfajom, legalábbis egy időre. (Vállveregetés.) És legvégül arra adnék magyarázatot, hogy miért szólogatok be mindenkinek: csak úgy, mert az életben ezt nem tehetném meg. Ráadásul, úgy érzem, méltatlan helyzetbe kerültem, sokkal alantasabb munkát végzek, és emberekkel vagyok körülvéve, mint ami nekem kijár. Nagyképű vagyok? Igen. Szóváteszem ezt bárkinek is? Nem, csak itt a blogban. IRL kussolok, és végzem a dolgom. Ennyi. Nem megyek senkinek az agyára, nem sértem meg, nem okoskodok. Nem félek, hogy elolvassák a blogot? Nem, ameddig megy az X-Faktor, az Éjjel-nappal Budapest, és a hasonló agyelszívó műsorok. Sőt, inkább ők mennek az agyamra azzal, hogy a melóban végig kell hallgatnom a silány kis kommentálásukban a még silányabb műsorokat, amikről így nem tudom elkerülni sem, hogy tudomást szerezzek. 1:1. Nem tartozik szorosan a témához, de lehet, hogy 1. Lezárom az Egy átlagos fiatal férfi naplóját 2. Áthozom a legütősebb bejegyzéseket egy új blogba a postr-en 3. Kicsit szalonképesebbé teszem 4. Ebben a szellemben folytatom tovább. Bár lehet, hogy nem mostanában, de szerintem leszek még kint az Origón. Főleg, ha gyámság alá tesznek. Az lesz csak a nem mindegy! (Ezen a blogon persze ugyanúgy folyik tovább a pöcsölés, mintha mise történt volna.) Ez a postr-es blog ritkábban fog majd frissülni, és a következő kérdésekre fogja keresni a választ (ha megcsinálom egyáltalán):

Kik azok a skizofrének? Tényleg annyira veszélyesek? Miért kell őket leszedálni? Miért kell őket hónapokig bezárva tartani, mint az állatokat? Miért kell őket feljelenteni? Miért kell tőlük elvenni a jogaikat?

  Ehhez majd egy kis utánajárás fog szükségeltetni. Legalább lefoglalom magam.
0 Tovább

mai termés

Kommentár nélkül: [caption id="attachment_604" align="alignnone" width="640"]A.k.a. Dr Kancsev Alexander, a nyíregyházi pszichiátria jelenlegi-, és Dr. Szabó Erzsébet, a volt intézményvezető főorvosa, akik tönkre kúrták az életemet... A.k.a. Dr Kancsev Alexander, a nyíregyházi pszichiátria jelenlegi-, és Dr. Szabó Erzsébet, a volt intézményvezető főorvosa, akik tönkre kúrták az életemet...[/caption] És most jön(ne) a gondnokság alá helyezés: http://www.origo.hu/itthon/20110715-gondnoksag-alatt-elo-emberek-magyarorszagon.html Na meg még egy kis kultúra (ígérem, ezzel befejezem Márait):

0 Tovább

A nikotinról

"A nikotin az újkori élet egyik legnagyobb ajándéka és legnagyobb csapása: az ördög találta fel, az unalom ellen, s az ember nem tehet semmit ellene, amíg unalom van a földön. Erős érméreg ez, s butít is. Valahányszor sokat cigarettáztam egy napon, hogy dolgozni tudjak, másnap félhülye vagyok és nem tudok dolgozni. Ezenfelül szorongásérzést, izzadást, szívdobogást és más, életveszélyes bonyodalmakat is okozhat életünkben. Nem lehet semmit tenni ellene. A dohányfüst valamilyen jótékony ködfátylat borít a világra; a pillanatok köznapi mámora ez a keserű boldogság és feledkezés - ki olyan erős, hogy lemondjon róla, vagy egy pillanattal elébb mondjon le, mint feltétlenül szükséges? Mert egy napon szükséges... A szív, a látóidegek, a gyomor, a belek, minden fellázad ellene. Akkor elhajítjuk a keserű csutkát, rögtön meghízunk, egészségesek, kövérek és boldogtalanok leszünk. De addig! Mintha valamilyen gonosz s mégis boldogító ősanya keserű csecsét szopnánk naphosszat! S valami játék és méreg is kell az élethez; máskülönben csak egészség és gyakorlat, nem élet." Ez az idézet Márai Sándor Füves könyvéből való, eredetileg egy terjedelmesebb bejegyzést akartam írni a dohányzásról, de most csak annyit jegyeznék meg, hogy most már tényleg kurva drága lett. Az életemben a legjobb tanács, amit kaptam, a dohányzással kapcsolatos volt, és bámulatosan pofonegyszerű: ne próbáld ki, ne szokj rá! Körülbelül ezt a tudásmennyiséget tudom én is átadni a fiatalabbaknak, mert ha rászoktál, akkor már b@szhatod. Aztán mindig jön az: én majd erősebb leszek, mert nekem van akaraterőm... Na, persze. Jelenleg az van, hogy napközben, amikor rabszolgázok a szakkörben, tényleg meg is tudnám állni, viszont ha programozok, vagy írok valamit, akkor kávé, cigi alap. Egyébként a Márai-idézet a youtube-on is meghallgatható Törőcsik Mari agyondohányzott hangján. Csodás.

0 Tovább

Gaál Zsuzsa: Vacka Rádió

Aki nem tudná: a Kossuth Rádióban adják minden este fél nyolckor. A sztori annyi, hogy megnyertek egy pályázatot a Lötyög-patak menti Hókupacka Vackán, és most már a Duna és a Tisza folyók partjait is elárasztja a Vacka műsor. A második részben már kezdődött is a bonyodalom, vagyis a cirkusz: Strucc Koppány kificamította a lábát, és abból állt a bonyodalom, hogy Strucc Koppány magát járműnek tekinti, és nem akar a kórházba menni, hanem csak szerelőműhelybe. Zűrös Pertli javaslatára. Persze a többi név is ilyen: Kispupák Zsömle, Pötty Zorka, Pumpusek bácsi, Varangy Pintyő (aki egyébként a főszerkesztője a Vacka Rádiónak, és általában a legjobban üvölt). Szerencse a szerencsétlenségben, hogy mindez csak tíz percig tart, és ha már együtt kell élnem vele, akkor viseljem méltósággal és tisztességgel hallgassam végig. recover64 Ez egy régebbi, enyhén felháborodott hangvételű írásom a Vacka Rádió című műsorról, nem hittem volna, hogy valaha odáig fog fajulni a helyzet, hogy önszántamból és lekötözés nélkül végig fogok nézni egy Rutkai Bori és a Hébe-Hóba Banda koncertet, most pont erre készülök egyébként, meg Sunshine-buli is lesz utána, de idén nem számítok sok jóra. Különben szerintem ennyi lesz az idén a Vidor Fesztiválom, semmi hajnalig táncolás a Vidor-kertben, semmi sör, semmi bor, csak a színtiszta művészet. Kezdés: 16:20 :-) vidor A Hébe-Hóba Banda egyébként a Vacka Rádió című műsor betétdalait játssza, ezek nem annyira gázosak, mint maga a műsor, csak a szövegek együgyűek egy kicsit, igaz, hogy gyerekeknek készült, bár a műsor meg csak felnőtteknek érthető, á, nem tudom. Például ez az Ami velem történt vasárnap c. szám: [audio mp3="http://nemvagyokbeteg.hu/wp-content/uploads/2013/08/vasarnap.mp3"][/audio]

0 Tovább

irodalom szigorlat

Viszonylag kellemes álmom volt. Bevettem két nyugtatót, meg ráittam valamit, azután elmentem irodalom előadásra, persze, mint kiderült, szigorlat volt, csak erről nekem senki se szólt. A kérdések között vagy 5 helyen szerepelt a saját blogom, persze egy kérdésre sem tudtam válaszolni, még a saját blogommal kapcsolatosakra se. A szigorlat nagyon fontos volt, egy szabadtéri előadóban írták rengetegen, még sötétedés után is. Én is ott voltam egész nap, és nézegettem a kérdéseket, már csak 2 csaj ült előttem a sötétben, mire be mertem adni az üres dolgozatomat. Azt már nem tudom, megkérdeztem-e, hogy lehet-e jönni legközelebb. Azután az egész eseményt megünneplendő, valamiféle bulit tartottak az iskolában, úgyhogy nem lehetett megmozdulni sem, de nekem, annak ellenére, hogy szerepelt a blogom a tételsorban, nem volt túl jó hangulatom... aztán beleért a kezem a bilibe, és felébredtem. :-)

0 Tovább

Őszintén

Csak azért, mert tudom, hogy nem olvassák. Anikónak annak idején ki kellett nyomtatani a Kellett neked rongybicigli 1-et, hogy belenézzen, és amikor elolvasta, csak annyit kérdezett, hogy "Ki az a Bolond Andi? Tetszik neked?". E pedig azért nem olvassa, mert 1000 jobb dolga van, és bele van mélyedve a hivatásába. Kancsal azért nem olvassa, mert nem bolgárul van, a tetkós csaj, akivel úton-útfélen összefutok, azért nem olvassa, mert meg se hajlandó ismerni. Tudom, amúgy, hogy meg van osztva az egész cucc (mármint az "ismerőseim" körében), csak az a baj, hogy statisztikák valamiért ki sem mutatják a nyíregyházi találatokat. Szóval ennyi; az ismerőseim 1000 ok miatt nem olvasnak. Most nem akarom mindet felsorolni, hogy ki miért nem. Persze E-re akartam kilyukadni, hogy ő vajon miért nem, mert ha mondjuk egy blognak én lennék az egyik főszereplője, szerintem az lenne a minimum, hogy belenéznék. Pláne egy olyan félig-meddig szóbeszéd tárgyává lett blognak, mint ez, emlékszünk, már anyám munkahelyén is, meg Nyíregyháza amúgy is kicsi ahhoz, hogy ne jegyezzék meg rólam. "Just because you are paranoid, it doesn't mean they aren't after you." Szóval érdekes egy ilyen blog, ami kint van a Facebookon is (nem 1 helyen), meg az anyám Kinján, hogy vajon ki mit tud és miről. Amúgy az általános érdektelenség a jellemző. Az újdonsült ismerőseimről, akikről szól, hát ők bele vannak ragadva a saját nyomorukba, irodalminak nem elég irodalmi, kockának nem elég kocka. Különben meg útálnék irodalmi lenni, holott az érdekel, de legalább én ne legyek az. Kibaszottul rühellem az öncélú művészkedést, amiről a kortárs próza szól, vagy akár a versek, meg lehet nézni az én verseimet, tök egyszerűek, és mégis elvontak, "1+1=2". Douglas Adamst még bírtam, mert ő ki merte mondani, hogy az irodalom, úgy, ahogy van, szar, és mégis mekkorákat írt. Igaz, ő sem írta túl magát. Most csak arra akartam kimenni, hogy itt van egy skizó gyerek, és úgy-ahogy tud írni, meg akadnak még saját gondolatai is, és hogy szerintem nem kezelik értékén ezt az egészet. Persze a "hivatalos" pszichiátria szépen szemet húny az egész felett, mert egy skizó  csak húzza meg magát, és szépen férjen bele abba a kategóriába, amit mi kiosztottunk neki. Hajjaj, sosem fognak felvenni egy skizó linklistába se, pedig szerintem ér annyit a blogom, mint a Skizotéria, ami annak idején nagy szám volt, vagy a Sárkánymese. Ráadásul mind a kettőt hozzátartozó írta, szóval ezért is égő, ezt meg ugye én írom, és nem fogja közben senki a kezemet, mint ahogy egy skizótól elvárható lenne. Magyarul én már elengedett kézzel ülök a bilin. Sajnálom, de én nem férek bele se az anyuci pici gyereke kategóriába, se a könnyen átverhető kategóriába, se semmilyen gyámságot indokolttá tevő kategóriába. Ha írok is, nem olyat, ami egy skizótól elvárható lenne, meg amúgy egyáltalán. Mindegy ez a bejegyzés nyúlik, mint a rétestészta, valószínűleg áthozom majd ide 1-2, a nyírgyházi pszichiátriát pocskondiázó bejegyzésemet, attól talán megnyugszok. A blog fegyver.* * Én meg egy kicsit be voltam nyomva, amikor ezeket írtam, szóval tessék belőle gyököt vonni.

0 Tovább

Egy bácsikám, ki csősz volt...

A másik kedvenc mesém a horrorisztikus és pszichothriller elemekben bővelkedő Varjúdombi mesék volt. Ez a rajongásom addig fokozódott, hogy egyetemista koromban kikölcsönöztem a könyvet is, amit egyébként Tarbay Edének köszönhetünk, a grafikákat nem tudom kinek köszönhetjük, de csodálatos, ahogy mindenki toldozott-foldozott ruhában, depressziósan vonszolja magát. A rajzfilm színvilága felidézi a kábé egy hónapos delírum-közeli italozás utáni világlátást, mintha mindent bevonna a hónapos retek, és mintha mindeki kifakulni készülne ebből az árnyékvilágból. Itt is vannak arcok, de itt mindig más a főszereplő: a mindig fázó nyúlapó, a póruljárt varázsló, a szolgálakész kísértet. Tolkient, és J. K. Rowlingot eszembe jutattó szocialista fantasy 1975-ből, ami azzal ér el fantasztikus hatást, hogy mindenhol felfordulás, kosz, pókháló van, de minden mocskos sarokból valami titok, igézés, varázslat kerül elő. Azt hiszem, ennyit gyerekkorom kedvenc meséiről. Akkor sem voltam már 100-as. Emlékszem, valamiért csak titokban mertem nézni, már akkor is éreztem, hogy ennek a mesének a nézésével valamiféle bűnt követek el a fennálló világrend ellen, és növelem magamban azt a borzongásra éhes szörnyet, akivé a későbbiekben váltam.
0 Tovább

Jamie és a csodalámpa

Jamie és a csodalámpaGyerekkorom kedvenc meséje nagy meglepetésre nem a Magyar népmesék sorozat volt, hanem a Jamie és a csodalámpa című angol rajzfilm. A főcímdaltól az érzékenyek már eleve transzba estek (kivéve akiknél epilepsziás rohamot vált ki a villódzás). Szerintem ez egy beépített szűrő volt a rajzfilmben, akik mégis ülve maradtak, megnézhették. Ez helyettesítette a korhatáros karikát. A rajzfilm főszereplője Jamie, aki mágikus zseblámpája segítségével minden éjszaka felkeresi Kakukkiát. Jó éjszakát Jamie! - kíván minden este szép álmokat édesanyja, de Jamie lámpaoltás után nem az alvást választja, hanem hálósapkás kutyájával, Sajóval együtt Kakukkiában élő barátait látogatja meg. Olyan fazonok bukkannak fel a rajzfilmben, mint Szám bácsi, a szuperbusz vezetője, aki mindent számon tart Kakukkiában, Megvagy hadnagy, aki a gumibotjával táplálkozik, Fonák Tamás, aki mindent fordítva csinál és Rezes Bandi, Kakukkia egyszemélyes zenekara. Szerintem ez a sorozat kenterbe veri az Alice Csodaországban című LSD víziót, a készítők valószínűleg egy jóval erősebb, azóta már régen betiltott szerrel hozhatták így formába magukat. Tudom, hogy mostanában már sokkal szürreálisabb rajzfilmek is vannak, de mindegyik legalább köszönőviszonyban áll a valósággal, itt viszont nem érvényesek a fizika törvényei, mindenki retardált, Jamie pedig pizsamában töketlenkedik, és próbálja megoldani a felmerülő idióta problémákat.

0 Tovább

Hülyeség, de nem marhaság

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Feedek