A pszichiátria dísznek van?

Mert, mondjuk, annak nem egy épületes látvány. Először is szeretném üdvözölni, hogy a kényszerbeszállítás megszűnt, vagy jórészt megszűnt a pszichiátriákon. Viszont ennek lett egy olyan nem kívánatos hozadéka, hogy a mentális betegségben szenvedő emberek nem kapnak megfelelő kezelést. Sajnos jópár olyan esettel találkoztam mostanában, hogy pszichiátriai betegek jónéhány hónapos ámokfutás eredményeképpen jutnak csak el kórházba. Akik már régóta betegek, megtapasztalhatták az évekkel ezeleőtti szisztéma durvaságát és embertelenségét, és most, hogy semmi nem kényszeríti őket kórházi tartózkodásra, inkább elkerülik azt.

Először is, persze dícséretet érdemel a “szakma”, hogy belátták azt, hogy durvasággal nem mennek semmire, nem a 18. században vagyunk a Bastille-ban, és a másik, hogy korunk az információs társadalom kora (mondják), a jogsértések, igazságtalanságok pillanatok alatt kiderülnek, aztán mehetnek Isten hírével, mint például Zacher Gábor, akit nem akarok nagyon bántani, mert tudok egyet és mást a pszichiátriai és addiktológiai osztályokon folyó ügyekről, nem egy eltussolt halálesetnek voltam már tanúja, vagy hallottam róla, mostantól kezdve ezekkel is akkor csínján fognak bánni. Legalább a “darab-darab” elve érvényesüljön.

pszichiátria

Amiről most beszélni szeretnék, nem is a pozitív változások, hanem van egy sarkalatos kérdés a régebbi betegeknél, mégpedig a gyógyszerbeállítás kérdése. A változásokkal együtt elkezdődött ugyanis egy olyan folyamat, ami a gyógyszerbeállítást is szereti “ambulánsan" intézni, ahogy mondják. Az ambulanter járkálást jelent, aki még nem ismern unalomig a kifejezést, hívják úgy is, hogy járóbeteg-ellátás. Végülis, csak ebben az egy pontban találom ma bűnösnek a pszichiátriát, hogy már annyira elharapódzott az ambuláns gyógyszerváltások és gyógyszerbeállítások esete, hogy szót érdemel.

Végülis a maguk részéről igazuk van, kevesebb a felelősség, “nehogy már itt haljon meg nekünk” - gondolhatják, hanem menjen haza vagy valahova, úgy, ahogy az elefántok intézik a meghalást. A kérdés komolyabb, mint gondolnánk. Itt olyan súlyos mellékhatásokkal járó gyógyszerekről van szó, amiket most nem részleteznék, mert már számtalanszor megtettem. Ezeket pedig úgy osztogatják, mint a franciadrazsét. Régebben pont azért igényelt kórházi tartózkodást ezeknek a gyógyszereknek a beállítása, hogy ezeket a mellékhatásokat észleljék, és időben elkerüljék a helytelen gyógyszerezést. Gyanítom egyébként, hogy a szakmai protokoll ezt éppen a mai napig előírná, csak ehelyett a fentebb leírt módszer lett a gyakorlat.

Most nem kezdek végeérhetetlen rinyálásba, hogy hat ki ez az emberek életére, hogyan hatott közvetve (vagy inkább közvetlenül?) az enyémre is, nem kezdek vádaskodásba, hogy ejnye, Doktorká, megint nem volt a helyzet magaslatán, nemhiába utáltam magát olyan rendíthetetlenül annak idején, sikerült megint úgy elcuccolni valakit, ezúttal ambuláns rendelés keretei között, ami visszafordíthatatlan károsodást okozott az illető magatartáseli, viselkedésbeli és életvezetésbeli képességei terén. Ambuláns rendelésen felírni olyan gyógyszereket, min a Seroquel (Ketilept) és a Zyprexa (Parnassan), amik ma nem éppen a legmodernebbnek számítanak, és ráadásul ambulánsan váltogatni őket mindenféle kontroll nélkül? Hát, egy kicsit meredek.

Szóval, a pszichiátria fordított Luciferként működik, aki “az erő része, mely örökké rosszra tör, és jót művel”, mert amikor a pszichiátria túlló a célon, jó irányba, akkor is sikerül rosszat csinálnia. Nem akarok állandóan a pszichiátria ellensúlyaként himbálózni ezen a blogon, de ezt a praxist sajnos nem állhattam meg szó nélkül. Szerintem nem azért kapok én 50 ezret havonta, 4 órában, hogy ilyenekre rávilágítsak, ők meg nemtudommennyit. Vagy igen? Mert mondják meg, ha igen, és akkor csinálom tovább.

0 Tovább

Halál a pszichiátrián 2

Most is abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy egy saját játékról kellene "objektív vélemény"-t írni, ahogy  néhányan mondják. Ez a játékom pedig nem más, mint a várva várt Halál a pszichiátrián 2. Azt mondom, hogy várva várt, de mondhatnám azt is, hogy nemvárva nemvárt, vagy akár azt, hogy váratlan, hogy egyáltalán végül befejeztem. Annyit előrebocsátok, hogy nem remélek tőle gyors eredményt. A játékműfaj, ellentétben a blogbejegyzésekkel, egy lassú műfaj. Az első részért is csak évek múlva akartak beperelni, ettől sem várok hát gyorsabb eredményt. Hónapok is eltelhetnek akár, ameddig megkapom az első anyázást, burkoltan, vagy kevésbé véka alá rejtve.

Bár az ember sosem tudhatja, miből lesz a cserebogár, mi lesz felkapott, mi nem. Mivel visszajelzést szinte alig kapok a "munkásságomra", nehéz ezt megítélni. Velem kapcsolatban általában meg szokták tartani a véleményüket maguknak. Nemrég például bejárta az internetet egy bejegyzés, olvasói levél, vagy hogy mondjam, ami Zacher Gábor osztályáról alkotott eléggé lesújtó véleményt, viszonylag alpári stílusban. Szerintem az írás azért vált ilyen népszerűvé, mert a Facebook népe is hallatta végr a hangját a kérdésben. Az egyszerű kisember, ahogy magukat sokan nevezni szeretik. A levél arról szólt, hogy valakinek az apja Zacher Gábor osztályán méltatlan körülmények között távozott az élők sorából. Hát, persze, más dolog a médiának nyilatkozgatni, és megint más helyt állni a mindennapi munka során.

Ez a téma annyiban kapcsolódott ide, hogy ez a játék is egy addiktológiai osztályról szól, valahol Meseországban, semmiképpen nem Nyíregyházán, és mindennemű egyezés a valósággal a véletlen műve. A névegyezés is. :-) De most komolyan, ez már startból sokkal diszkrétebb, mint az első. Nos, bizonyos értelemben, és ahogy vesszük. Nyilvánvalóan a pszichiátriai (és ezen belül az addiktológiai) ellátórendszer kritikája szeretne lenni. Fel is lehet rajta háborodni akár, azzal a felkiáltással, hogy a játék hazudik, mert nem teljesen dokumentarista, mint az első rész, én ezt így nem mondanám, hanem azt mondom, ha megkérdeznek, mindenről tételesen kifejthetem a véleményem, hogy mit, miről és hogyan írtam, és mi az értelme, de szerintem mindenki jobban jár, ha nem kérdeznek meg, és szóba se hozzák egyáltalán.

Végezetül magáról a játékról néhány szó: Sokkal békésebb, mint az előző rész, nem kell benne lemészárolnunk mindenkit, összesen 2 harc van benne (na, jó, másfél), és 2 befejezése van. A játékidő rutinos játékosoknak várhatóan maximum 10 perc, mint az első rész esetében. Talán valamivel még rövidebb is annál. Nem mondom, hogy rosszabb, más. A miliő mégis hasonló. Egyébként nem igazán tervezek már folytatást, a következő játékom a Batman: Arkham Asylum mintájára a Roboman a Lipótmezőn című akciójáték lesz. Haha, ez csak vicc, de mint minden vicc, félig komoly, és erről a játékról sem várta már senki, hogy elkészül. Természetesen tesztellve van (általam), és nem tudok benne olyan hibáról, ami játszhatatlanná tenné. Úgyhogy csak bátran, kalandra fel!

0 Tovább

csak szólok

Az elkövetkezendő nem tudom mennyi időre pszichiátriára kell mennem gyógyszerváltásra. Nem tudom, meddig leszek ott, Edit 4 azt mondta, hogy vigyázzak, mert bekerülni nagyon könnyű, csak kikerülni nehéz. Edit 2 csak nemes egyszerűséggel megjegyezte, hogy "kállói bolond" leszek, majd kedvesen érdeklődött, hogy fogok-e ott alkoholt fogyasztani. Mondtam, hogy nem hiszem. Remélem, ez most már tényleg az utolsó kórházi tartózkodásom lesz. Már nem is bánom, mert kicsit tele lett a tököm a szakkörrel is, és elkapott valami kisebb őszi depresszió is, bár azon már talán túlvagyok. Valószínűleg ez az egyetlen módja, hogy kivegyem a fennmaradó betegszabadságaimat, felpakoltam könyvtári könyvekkel, egyelőre ennyit tettem az ügy érdekében, majd mobilról tudósítok, ha ugyan történik valami említésre méltó. Már holnap reggel vonulok befele a sárga házba, szerencsére VIP szobába, az valamivel tűrhetőbb. Amúgy olvasni sem a legideálisabb az ilyen hely, egész nap megy a mászkálás, előre tartok a vizitektől, meg a kötelező közös étkezésektől, na meg a rosszabb állapotban lévő betegektől. Brrr! Bár skizofrénként maximum ilyen üdülésekre számíthatok, szerencsére nem kell már a nyíregyházi büdös folyosóra mennem, hanem valamivel kultúráltabb, ha lehet így mondani, körülmények közé. Bár idegesít, hogy nem lehet ambulánsan megoldani a gyógyszerváltást, jelen helyzetben nincs beleszólásom. Na, befejezem, mert csak felidegesítem magam. kallo

0 Tovább

még több csavargás

Ha lehet, egy ideje még többet csavargok, és a citromos sör lelőhelyek körül lebzselek. Egyet kapok minden nap a szüleimtől (mármint gyümölcsös sört), aztán elmászkálok ide-oda (Erzsébet Presszó, Marica), hogy fedezzem belőle a szükségleteimet. Eszembe jut, hogy megkérdeztem egyszer az egyik utcánkban lakó srácot, mire azt válaszolta: "Ilyen jó időben lehet rosszul lenni?"  Akkor is ilyen dög meleg volt, mint most, persze a választ nem bírtam ki röhögés nélkül, pedig akkor se voltam a toppon. Anikó bekerült a pszichiátriára, de még onnan is kikészít, hogy menjek hozzá, vagy ne menjek hozzá, amíg ott van, én rövidre zártam, és kikapcsoltam a telefonomat. Persze mivel a pszichiátrtia területén dolgozok, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megkeres. Pedig már a múlt héten elbúcsúzkodott a szüleimtől, hogy ő többet nem jön hozzánk, mégis hívogat a hülyeségeivel. Nekem kellett bekísérni a pszichiátriára is, hála istennek, hogy felvették, viszonylagos nyugalmam van tőle. Amit az utóbbi időben csinált, teljesen értékelhetetlen, és a pszichés betegségeinek a jele. Sajnos már nem bízok benne, hogy a viselkedését gyógyszeresen lehetne kezelni... de talán a rosszullétei elmúlnak (bár ebben sem nagyon bízok, hátha). Amúgy ne is nekem javuljon meg, csak kívánok neki minden jót, hosszú életet (ezt szokta a búcsúzkodáskor mondani), aztán ha ki van kapcsolva a telefonom, azonnal megjelenik a szakkörben, hogy mennyire szeret...

0 Tovább

nyugtató?

Ma nagy rimánkodások árán szereztem 2 0,5-ös rivotrilt, amit gyümölcsös sörrel leöblítettem. Egyébként Kállóban a nagy játékosok a 0,5-ös rivotrilt "citrompótló"-nak hívták, de hát én igazán nem az elkábulásra megyek rá, nekem kell az a szer/szar a szorongásom legyőzéséhez. Most itthon vagyok, nyugodtan csinálom a dolgom, kábé mint régen, annyi különbséggel, hogy a szorongásom odáig fejlődött, hogy kell már hozzá nyugtató. Szóval, úgy tűnik, kell a tuti nyugi ahhoz, hogy normálisan funkcionáljak, sajnos, vagy nem sajnos. Egyébként általános az a téveszme, hogy a pszichiáter "mindent lát", ez leginkább a skizók körében elterjedt, de nekik amúgy sem kell a szomszédba menni fura gondolatokért. Szóval ránézésre csak annyit tud megállapítani, ha valaki nagyon haluzik (azt is inkább csak a környezet elmondása alapján), hogy mennyire szorong az illető, milyen a belső feszültség, sem a pszichiáter, sem a család nem tudja felmérni, sajnos. Az emberre nincs ráírva sem a skizofrénia, sem a szorongás, sem a szociális fóbia. (Ezek nekem sajnos mind megvannak kisebb-nagyobb intenzitással.) Érdekes, amíg írták nekem, nem szedtem, mert nem volt szükségem rá: lószart sem csináltam. Viszont most, hogy van egy minimális szociális életem, szükségét érzem bizonyos fokú kiegyensúlyozottságnak, amit eddig csak a nyugtató tudott megadni. Nem tudom, nem baj-e, ha leírom, úgy néz ki, ebben is kapok segítséget valakitől, aki olvassa, hogy mi van velem, és gondolom, elnézve az utóbbi idők nyugtatós vergődéseit, vagy annak a hiányában történt vergődéseimet, megszánt, és úgy döntött, segít, köszönet érte. Ha nagy leszek, majd meghálálom, egyébként is csak addig van rá szükségem, ameddig eljutok végre a pszichiáteremhez, és valami nyugtatót felírattatok vele. (Bár mindig kifogom a nyugtató-ellenes orvosokat, míg más orvosok másoknak marékszám írják fel...) Végezetül egy kis történet: amikor találtam itthon xanaxot, és bevettem, olyan kiegyensúlyozottság fogott el, egy "olyan, mint régen" érzés, amit csak ahhoz tudnék hasonlítani, amikor gyerekkoromban felpróbáltam a szüleim szemüvegét, és mindent élesebbnek láttam, megjavította az életminőségemet, ha felvettem titokban. Pontosan ugyanez a helyzet a nyugtatókkal is, nincs mászkálhatnékom, ihatnékom, tudok koncentrálni, etc. Az évek során észrevétlenül annyira maga alá gyűrt a szorongás, és olyan alattomosan, hogy jóformán észre sem vettem. És hogy mikor kezdődött? Igazán durván a betegségemkor, de időszakosan jelentkezett 1-1 nagyobb buli után is (de az még helyre állt magától, és nem állandósult.) Egyébként még annyit az egészhez, hogy vicc, hogy egyeseknek írják fel nyakra-főre, akinek meg igazán szüksége lenne rá, évekig kezeletlen marad. Nemtörődömségből, félrekezelésből, a problémák szőnyeg alá söpréséből fakad, és fakadhat ez. Mára ennyit, majd ha szedem rendszeresen, beszámolok...

0 Tovább

csavargás!

El vagyok maradva a dolgaimmal, mert állandóan csavargok. Otthon nehezemre esik bármibe is belekezdeni, állandóan mászkálnék inkább. A Joomla!-kézikönyvet se nagyon olvasgattam, viszont a melóban ma is honlapot szerkesztettem, ahhoz képest elég jól ment. Egy csomó mindent html-ben kellett megoldani, mert a Joomla! szerkesztője hm... hagy némi kívánnivalót maga után, de ilyen szempontból a WordPress sem tökéletes. Visszatérve a csavargásaimra: csak mászkálok a városban, néha megiszok egy 4%-os sört, vagy csak 2%-osat (gyümölcsöset) veszek a boltban, és ezeket kortyolgatom. Néha befigyel valami kaja is, amúgy a cél csak maga a csavargás, de mintha égetné a zsebemet a pénz, állandóan megkívánok valamit közben. A sör hol több, hol kevesebb, hangulatfüggő. A rövidről már teljesen lemondtam, nem nekem való az. Valaki a blogomon erre keresett rá: "roboman+miért+pálinkázik+minden+nap", hát el kell mondanom, hogy sosem bírtam igazán, és inkább csak "végszügség esetén". Talán, ha nyugtatót szednék, nem lenne ez a menési késztetésem, a nyugtatót egyébként is mindenkinek nyakra-főre felírják, az úgymond egészségeseknek is, miért pont nekem nem lehet? Még egy hónap van hátra, amíg eljutok a pszichiátriára (a pszichiáter csak 3 havonta kíván látni, talán mert nem virítom a lóvét), addig még ki kell bírni valahogy. Most már tényleg erőt veszek magamon, és kérek tőle valamit. (Egyébként anyám xanaxát bekapkodva jutottam a végső elhatározásra; jelentősen javított a közérzetemen, de időközben sajnos elfogyott/eldugta.) Olvastam amúgy a menési késztetésről mint a skizó gyógyszerek mellékhatásáról, de nincsenek illúzióim, ez már ekem megmarad, esetleg mérsékelni lehet nyugtatókkal, vagy akármivel, nemtom.

0 Tovább

depresszió és szorongás

Magamon kívül kevés depressziósabb embert ismerek, holott általában már nem szerepel a diagnózisomban már a skizofrénia utáni depresszió sem. Nem mondom, hogy nem találkoztam nálam depisebbel a pszichiátrián, de kint a való életben nem nagyon. A szakkörben például olyan bájcsevelyeket vágnak le az úgynevezett depressziósok, hogy öröm hallgatni. Én nem mondom, hogy nem betegek, vagy nem voltak azok. Ráadásul úgy fel vannak szerelve nyugtatóval mind a depressziósok, mind a skizofrének, hogy úgy kapkodják be, mint a cukorkát. Valamilyen különös oknál fogva én vagyok az egyedüli, aki évek óta már semmilyen nyugtatót nem szed. Pedig a skizó már önmagában elég szorongást vált ki. Mit tehetnék? Bebaszok egy sört. Vagy kettőt. Vagy hármat. A múltkor olyan szorongás jött rám, hogy már délben leléptem a szakkörből inni. Ez eddig szerencsére csak egyszer fordult elő. Éppen volt bedolgozva órám, amit kivehettem. A legnagyobb szopás, hogy az egyetem 4. évfolyamáról egyenesen a különféle szakkörökbe kerültem, esélyem sem volt normális életre. De nem panaszkodok tovább, szóval ezek vannak. Most jól jönne egy xanax, de csak málnás sör van.

0 Tovább

különös szilveszter

Először is úgy volt megbeszélve, hogy Anikó nálunk alszik szilveszterkor. Aztán jött a telefon, hogy inkább én menjek el jozzá Örökösföldre. Mikor odaértem, azzal fogadott, hogy "hagyjuk egymást békén", elvette, amit hoztam, meg a telefont is, amit kölcsönbe adott, azzal visszament a lakásba. Én meg lementem a Délibábba egy csomó lecsúszott alkesz közé, utána meg a Pálmába, ott ha lehet még borzasztóbb volt a szellemi színvonal. Szóval a szilveszter egy részét elivott eszűek, meg súlyosan értelmi fogyatékosok között töltöttem, úgy látszik, ilyenkor már csak ezek kocsmáznak. Persze egy kicsit berúgtam, amikor hazaértem, egyből ledőltem, majd folytattam a Szovjetszkoje pezsgővel, amit reggel vettem, azt is sikerült meginni. Közben Anikó felhívott az anyám telefonján, és úgy beszélt, mintha semmi sem történt volna, sőt elsején (ma) el akart jönni hozzánk, de nekem már semmi hangulatom nem volt hozzá ezek után. Egyetlen pozitívum, hogy írt a főnököm, hogy lesz munka jövőre is. Én pedig rájöttem, hogy nem bírom már az italt, jövőre 1-2 sörnél tényleg nem fogok már többet inni. A szünet eddig viszonlag aktívan telt, végigjátszottam egy csomó játékot, és olvastam is: Benedek István Aranyketrec című könyvét, alcím: Egy elmeosztály élete. Egy munkaterápiás elmeosztály igazgatója írja le benne a tapasztalatait a munkaterápia bevezetéséről Magyarországon. Kissé unalmas volt nekem, nem is tudom, mire számítottam, kiemelkedőek voltak a skizofrén költőkről szóló leírások, ezek voltak a leghangulatosabb részek, ezek versei is olvashatók benne. Mindenesetre a maga nemében egyedülálló könyv, folyton hangoztatja, hogy szeretni kell a betegeket, és nem szabad velük durván bánni. Véleményem szerint ez a szemlélet sem vert tartósan gyökeret a hazai pszichiátriában, mint ahogy a munkaterápia sem. Bár mondjuk ez egy kicsit elgondolkodtató: nem tudom, hányan végegznének ma ingyen munkát egy ilyen intézetben, akár terápiás céllal is, én mondjuk nem hiszem, és még sokan nem. Bár a könyv a szocializmus korában íródott, az 50-es években, 56-tal bezárólag, akkor talán még más volt a munkához való hozzáálás, vagy mit tudom én. Azért is megérte elolvasni, mert valószínűleg nem készül hasonló könyvet írni sem Kancsev Alexander, sem Pollák Csaba, így meg leszek fosztva ettől az élménytől, és kénytelen leszek beérni ennyivel.

0 Tovább

anhedónia

Megkezdtem 2 hetes szabadságom (valójában büntetésem) letöltését. A főnök(asszony) azt mondta, hogy törvény kötelezi rá, hogy kiadjon egyben 10 napot, na, én kíváncsi lennék arra a törvényre. Van valaki, aki tud ilyenről? Valójában mindegy is most, hogy itthon vagyok, vagy a szakkörben, de ez a szabadságolás szerintem elvágta annak az útját, hogy szeptemberben tanulhassak. 3 db szabadságom van, amivel én rendelkezek, a többit beosztják helyettem. Túl sok túl okos banya lett már itt hirtelen a szakkörben, sokan vannak, akik jobban tudnak mindent másoknál, kicsit idegesítő már a légkör. Többen panaszkodnak. Újabb szerződésünk december 31-ig szól, megmondom őszintén, nem verem földhöz a seggem örömömben. Szóval akkor választhatok: tanulás, vagy munka, én meg húzom tovább az igát, és kussolok. De most beszéljünk erről a 2 hét nihilről: igazán nem tudok magammal mit kezdeni, kínomban már arra gondoltam, lefordítom a játékomat, a Halál a pszichiátrián-t angolra, csak hogy teljen az idő. Rám mostanában az örömtelenség (anhedónia), extrém befelé fordulás, és szótlanság a jellemző. Nem tudom, mi okozza, a gyógyszerek, vagy maga a skizofrénia, vagy ez az egész meghurcolás, amit velem csináltak gyámság alá helyezés címén (igen, kissé szarul esett/esik, és megvisel). Legnyomasztóbb a kilátástalanság: van ez a le%-olás, meg mellé a rehab. munka, és nem látszik esély, hogy valaha is kitörhetek ebből, ez látszik a maximumnak, amit valaha is elérhetek az életben. Ha annyi eszem lenne, mint pl. Edit 3-nak, nem lenne semmi gondom, lefoglalna a tévé, meg a lecsó, meg a félig kilyukasztott szűzhártyám. Csakhogy nekem igényem lenne a fejlődésre, meg Maslow-piramis, meg egyebek. Különben a szakkörben nekem gyanús, hogy gyakran egy kalap alá vesznek Edit 3-mal, és nem is feltételezik, hogy nekem igényem lenne valamit tanulni, de az ne az újabb kosárfonási technika legyen, meg agyagozás, meg a többi szerencsétlenség. Morale: very low (*) Magyarul a hangulatom a béka segge alatt van. Régóta ez a legszarabb nyaram. Megrekedtem egy szinten (minden téren), és nem is látszik esély ebből kijönni. Tudom, sokan vannak így, és nem rinyálnak, de nekem ez nem élet. És szerintem ezt nem valamiféle pesszimizmus mondatja velem, nagyon is reálisan látom a helyzetemet. Elértem a maximumot az adott körülmények között. És erre nagyon szar hirtelen rádöbbeni. Más vélemény?

0 Tovább

a gyámhivatalban...

...egy kis hülye picsa fogadott, és teljesen úgy viselkedett, mintha gyámság alatt lenni a lehető legjobb móka lenne a világon. Kijelölték a gyámomat, majd azt mondták, hogy a fizetésem 50%-át is odaadják majd neki, ellentétben azzal, amit a bírónő mondott, hogy megtarthatom. A szüleim (őket is beidézték) panaszkodtak egy kicsit, de megmondom őszintén, engem már nem érdekel, már rájöttem, hogy minden hivatalos helyen ezt csinálják, szerintük így van jól. Én nem nagyon válaszoltam a kis picsának, maximum fél szavakban, de ez nem törte le a lelkesedését a munkája iránt. Végig jó hangulatban volt, biztosan tegnap megcsinálta a "párja", akiről említést tett. Mindenki csodálkozik, hogy csak 2 évre gyámolítottak le, egyesek szerint ez arra van, hogy én időközben bármit is bebizonyítsak, csak hogy én már nem akarok senkinek semmit sem bizonyítani, és szarok az egészre. Az életem, úgy, ahogy van, szar, ők baszták el, és mint már mondtam, én már nem akarok senkinek bizonyítani semmit. Téma lezárva. Tegyenek gyámság alá, dugjanak be a pszichiátriára 100x, hidegen hagy, nekem már tökmindegy. Amit akartam az élettől, nem érhettem el miattuk, taposgáljanak még rajtam, kezeljenek idiótaként, ha ez valakit is boldoggá tesz, én magasról teszek az egészre. A legtöbb, amit megtehetek magamért, hogy eljárok csavarogni, közben kólázok, meg kv-zok. Ennyi a véleményem röviden a társadalomról, ami kirekesztett magából. Elvagyok egyedül is.

0 Tovább
«
12345

Hülyeség, de nem marhaság

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Feedek