Újra kórházban vagyok, de ezúttal a festői szépségű Kállay-kastélyban, és csak gyógyszerváltásra. A nyíregyházi bűzös folyosó után Nagykálló felüdülésnek hat, bár itt is megcsináltam a saját stiklimet, tehát nem tagadtam meg magam. Véletlenül a kezelőorvosom kezébe került egy blogbejegyzésem róla, és ezért két napra bevágott a figyelőbe. (A figyelőről a detoxikáló és a nyíregyházi pszichiátria furcsa egyvelege jut eszembe.) Egyébként eddig sikerült lefoglalnom magam Karinthy Márton Ördöggörcs című művével, ami főleg Karinthy Gáborra, a skizofrén költőre van kihegyezve, de bőven merít a Karinthy családi legendáriumból is. A Magyar Narancs közölt is egy írást arról (Családi szennyes címen), hogy Karinthy Márton nem tud írni, és már régen ismert forrásokat használ fel a könyvében. De nekem ez nem volt baj, mert egy csecsemőnek minden vicc új. És amúgy én se tudok írni, de kozel áll hozzám az ilyen memoár-és naplóstílus, én is gyakran indiszkrét vagyok írásaimban, bár eddig még csak hárman akartak beperelni. Mire befejeztem a könyvet, lassan kezdem megunni Nagykállót is, de ahogy a szállóige tartja,"bekerülni könnyű, kikerülni nehéz". És eddig a kezelőorvosom még semmi jelét nem adta, hogy gondolkodna a hazaengedésemen. Viszont azt mondta, tegnap olvasta a blogom, és tetszett neki. Azt hiszem, ő az első "mentális" szakember, aki vette a fáradságot. Azt hiszem, mivel még biztos maradok egy ideig, kéne még könyvet szereznem,addig is belekezdek onlájn az Egy elmebeteg nő naplójába. Remélem, ezért a kis írásomért nem kerülök vissza a figyelőbe, mert párszor figyelmeztettek, hogy ne nagyon írkáljak.