Mert momentán ráérek... Mostanában sokat gondolkoztam blogelméleti témákon, majd a végén belinkelem azt az írást is, ami inspirált ennek a bejegyzésnek a megírására. Ebben az írásban pontokba szedve szerepelnek a jótanácsok a blogíráshoz, én most azért is esszét írok. Mondhatnám azt is, hogy én csak véletlenül csöppentem bele ebbe az egész blogírásba, a legnagyobb inspirációm az volt, hogy történt velem akkor valami, nevezzük betegségnek,  és nem tudtam, hogy a szálak ilyen messzire vezetnek, hogy még évek múlva is lesz a témában olyan mondanivalóm, ami az újdonság erejével hat. Valójában egy olyan nyüzsgő társasági életből kerültem bele a betegség magányos hétköznapjaiba, hogy szinte törvényszerű volt, hogy valami megszólalási módot keressek magamnak. Kiestem a suliból, ahol általában mindig értékelték az írásbeli megnyilvánulásaimat, és kiestem egy társaságból is, ami gyakorlatilag az írásról szólt, de ami miatt paradox módon soha nem volt alkalmam írni semmit. Miután hirtelen beteg lettem, nem kellett többé törődnöm se olvasással, se írással, sokáig bevettem a rizsát arról, hogy én már beteg lettem, és nem vagyok teljes értékű ember, ebből a gondolatkörből érdekes módon teljesen csak a legutóbbi idők történései ráztak fel: a kezelőorvosom egyszerűen elérkezettnek látta az időt arra, hogy én egy elmeszociális otthonban "nyerjek elhelyezést", és ez rádöbbentett arra, ha nem vigyázok, végképp a fejemre nő a környezetem, pusztán jóakaratból, a gondnokság alá helyezés is csak az én javamat szolgálja, még a bírónő is elmondta a tárgyaláson, hogy mindig ezt szokta hangsúlyozni. Blogot pedig már szinte a betegségem kezdetétől írtam, attól fogva, hogy kiestem a suliból, és végképp magamra maradtam, afféle társaság-pótlékként. Ha visszaesés következett be az állapotomban, abbahagytam, de a freeblogon végül is 3  évig írtam ennek a blognak az elődjét, voltak kiemelkedő bejegyések, de sok nyavalygással fűszerezve. Ma már nem szívesen olvasom ezeket a bejegyzéseket. Igaz, itt nem alkotok kiemelkedőt, de legalább a színvonal egyenletes. Szinte valóban naplószerű az egész, mert majdnem minden nap írok valamit. Ez néha átmegy személyeskedésbe, amiért egyeseknek egyenesen az a véleménye, hogy be kell fejezni, de én vállalom, hogy akkor az történt, és így kell leírni. Már az előző blogon is ment ez, csak álnevekkel. Nincs koncepció, nincs tervezés, sose voltam olyan, aki előre megfontolt szándékból kezdene el írni valamit, és tudom, hogy úgy nem is jutnék sokra, ha egy szöveget meg akarok tervezni, órák hosszat ülök a gép előtt, és végül nem tervezek meg semmit. Csak hirtelen felindulásból tudok bármilyen szöveget elkövetni, vagy sehogy. Ennek megfelelően sose tudom, hogy lesz-e holnap bejegyzés, és hogy mi lesz benne. Szerencsére mindig történik valami, vagy legalábbis igyekszem úgy tálalni, mintha történne. Visszatérve a blog elején említett szöveghez, nagyon fellelkesít egy-egy ilyen bejegyzés, de aztán megy minden tovább úgy, ahogy eddig. Igyekszem modernnek tűnni, fb, twitter, meg minden, de néha úgy érzem, csak dísznek van. Egy időben törekedtem képeket, vagy youtube videókat berakni, de már rég nem csináltam. Na, mindegy, ennyit rólam, az én blogírásomról, ahogy most látom. Itt az írás, amit említettem: cb