pszichiátria vs internet

avagy miért nem szeretik a pszichiátrián az internetet?

Akárhány pszichiáterem volt, egyik sem szerette igazán az internetet, vagy ha nagyjából semleges állást foglalt volna el a témában, igen büszke volt arra, hogy nem olvassa az írásaimat. Ezt a logikát, mondjuk nem teljesen értem, mert volt, hogy fél óra is eltelt azzal, hogy a rendelőben nyaggatott egyik-másik áter, és arról panaszkodott, hogy „harapófogóval sem lehet kihúzni belőlem semmit”, egy-egy írásomat átfutni viszont 5 perc (sincs), ha igazán képben akarnának lenni rólam, megtehetnék. Nagyon meredek a feltételezés, hogy én személyemben nem is érdeklem őket igazából, csak egy elmebeteget látnak maguk előtt, egy kósza beteget, akit meg kell menteni minden áron, még ha beledöglik is?

Az internettől való idegenkedésükhöz még visszatérünk, a Facebookot viszont, úgy vettem észre, határozottan lájkolják, általában mindenki megtalálható rajta, aki számít valamit a szakmában. Talán túlzottan is elengedik ott magukat néha, mert mit szóljunk, amikor például egy igazságügyi elmeorvosi szakértő Polly Csibi néven szerepel a Facebookon, igazán csodás, mondhatom, valószínűleg komolyan veszi, amivel foglalkozik. Vagy a magánélet, az teljesen más? Esetleg egy hóhér miért ne zumbázhatna szabadidejében, egy hentes nagy állatvédő lehet (hogy helyrerántsa a karmáját), vagy egy addiktológus miért ne foglalkozhatna borászattal hobbiból (v.ö.: Csernus Imre)?

De ilyen kirívó példák szerencsére ritkán vannak. Általában az internettől való idegenkedés arra vezethető vissza, hogy ők mindent jobban tudnak, mint a beteg. Hiába magyarázzák nekik, hogy a beteg-orvos viszony (pláne pszichiátriai viszonylatban) eléggé kétoldalú valami, ők szeretik csak az érme egyik oldalát nézni. Mert akkor, ugye, minek tanultak 7+ évet az egyetemen, ha egy szavát is hajlandóak lennének elolvasni egy kósza betegnek. Nem. Inkább meggyógyítják. Esetleg utána (se). Hajlamosak egyébként valakit évekig egyfajta gyógyszeren tartani, aztán ha a beteg panaszkodik a mellékhatásokról, azt figyelmen kívül hagyni. Majd ha a gyógyszerkísérletek beigazolják (évekkel később) a mellékhatást, esetleg hajlandóak róla beszélni.

Viszont nemcsak az orvosok részéről tapasztalható az ilyesmi. Egy átlagosnál magasabban képzett beteg is vonakodik megnézni sokszor azon a kurva interneten, mi a baja valójában, hanem mindenhatónak, de legalábbis mindentudónak tekinti az orvosát, aki tetszeleg is a szerepben, és vakon megbízik benne. Orvosváltásról nem hajlandó hallani sem, sokan nem kevéssé Stockholm-szindrómásak, „megmentette az életem”, hányszor hallom. Rendben, a tiédet megmentette, szerinted, az enyémet elkúrták, szereintem, akkor hol az igazság?

Megint vissza az orvosok témájához: nyilvános szerepléstől egyenesen viszolyognak, nagy ritkán egy-egy aktuális témában odavetnek foghegyről 2 szót az internetre, és ettől hanyatt kéne esni, mert „ez már hivatalos”. Nagyon jól tudják, hogy amint az internet világában kiszivárog annyi információ a pszichiátriáról, amennyi egy-egy döntéshozatalhoz elegendő a beteg számára, nekik befellegzett, konyec filma. Senki sem fogja őket keresni többet. Most is jórészt a tanulatlan, digitálisan képzetlen tömegeket tudják megfogni maguknak páciensnek, vagy még akit erőszakkal be tudnak hurcolni. Illetve aki hawaii-ozni, wellness-hétvégére jár a pszichiátriára, vagy papírért a leszázalékoláshoz. És akkor nagyjából fel is soroltuk a célcsoportot.

Hát, ezekből az okokból kifolyólag nem igazán csípik a netet a pszichiátrián. Sokkal jobb hálálkodó bugrisok közt osztani az észt (és zsebelni a lét), mint kritikus, képzett embereket gyógyítani (vagyis, na, kezelni). Ennyi a véleményem. Bocsánat, hogy jósolgattam, prognózist mondtam, nem szoktam, de talán annyira belelátok én is a processzusba (folyamatba), hogy megsaccolhassam, merrefelé halad. Persze, kedves pszichiáter hölgyek és urak, egy szavamat se vegyék komolyan, legjobb, ha nem is olvasnak ilyesmit, még megárt. Éljen a struccpolitika!

0 Tovább

Téma: dipszománia napjainkban

Hogy valami apropó is legyen arra, hogy írok. A mentális rendellenességek témáját folytatva, újabb témát próbálnék körüljárni, mégpedig a dipszomániát. Talán azt gondolhatnánk, hogy ez is csak egy régies fogalom egy idéját múlt jelenségre, én viszont úgy vettem észre mindennapi kalandjaim során, hogy nem az. Mit is jelent pontosan maga a fogalom? A Pallas Nagylexikon szerint:

"Dipszománia: (gör.), időnként ki-kiujuló kóros hajlam szeszes italok élvezésére, mely semmiképen nem azonos a részegeskedéssel és nem is abból ered, hogy az illető tényleg élvezetet találna a szeszes italokban. Inkább ismétlődő és muló belső nyugtalanságban, szorongási érzésekben van oka, mely szorongási érzések kábult öntudattal is járnak és melynek befolyása alatt a betegek megközelíthetetlenek, ingerlékenyek és rendesen elzárkózva, magukban a teljes öntudatlanságig folytatják az ivási excesszust. A dipszomanikus roham elmultával (a roham ritkán tart egy hétnél tovább) a betegek mintegy nehéz álomból magukhoz térnek és rohammentes idejükben rendesen utálják a szeszes italokat."

Erre a fogalomra újabb keletű szócikk nem is található az interneten, a keresőben is csak valami skizofrén csávóra hoz találatot, aki holmi grapefruitos sörökről hadovál, és rendesen a világát se tudja ebben az időszakában. Na, most ez a fentebb idézett fogalommagyarázat szerintem már eléggé idejét múlt, a múlt-múlt században talán még bemesélhették valakinek a dipszomániások, hogy "rohammentes idejükben rendesen utálják a szeszes italokat", ma már ez a magyarázat aligha állja meg a helyét. Erről az a példa jut eszembe, hogy valaki hm... örömlányokhoz jár, de "rohammentes" időszakában rendesen utálja magát ezért. Ezekbe az úgynevezett rohamokba talán az illetőnek is van némi ráhatása, nekem ne mesélje el senki, hogy gyanútlanul beszerzi a piát, rohammentes időszakában, holott "rendesen utálja", tárolgatja, őrizgeti, majd ha alkalma nyílik rá, vagyis "tiszta a terep", vagyishogy kevés az esélye, hogy beleszólnak a tevékenységébe, a roham is hirtelen rátör.

Ennyi volna a lexikoncikk kritikája, és akkor nézzük, hogy alakul a "betegség" napjainkban. Hogy ne menjünk messzire, vegyük például a fesztiválokat. Ha megnézzük, ezeken a zenei fesztiválokon rengeteg éppen rohamozó ember szokott részt venni, mintegy teljesen véletlenül. Talán összefüggésben van a zenei hallással, talán nem. Alkalom van, roham is van. Napokig inni. Vagy vegyük például az én esetemet. Hol voltam pl. az érettségit megelőző napokban? A F*h*r Egérben. Az addig oké, hogy az elviselhetetlenné váló szorongásérzés váltja ki az ivási rohamot, egyes pszichiáterek szerint a páciens "nem is tehet másként", minthogy italhoz folyamodik, ugyanis annyira magas a belső feszültség, ami más módon immár levezethetetlen. Én persze a F*h*r Egérbe szigorúan szociografikus alapon mentem le inni, csak sajnos ez már nálam is fesztiválméretet öltött egy idő után. De annyi megfigyelést még sikerült tennem, hogy ezzel mások is így vannak. Mindig is mondták, hogy többféle alkoholista van. Tinódi Sebestyénnek például ismert a Sokféle részögöről című költeménye, amiben a korabeli állapotokat ecsetelte.

Ma is van egy pár féle. Például vannak a hétvégi ivók, az állandóan piáló, masszív alkeszek (egy ilyen csávóról hallottam egy megjegyzést: "Jimmy? Ő is csak egyszer ivott életében!"), aztán vannak, akik alapjáraton működnek, sohasem igazán részegek, viszont az utánpótlás folyamatos, és valóban, vannak a modern kori dipszomániások, én is ebbe az irányba mozdultam el. Vajon mi lehet a fiziológiai gyökere ennek? Természetesen a másnap. A "kutyaharapást szörével", a "gyógysör". A dipszománia valóban szorongással indul, amit az egy napos piálás elfojt ugyan, de másnap ott a még nagyobb szorongás, és amivel kezelendő (a homeopátiás elvek szerint is), az alkohol. Aztán a harmadnap, negyednap, és így tovább. Az is igaz, hogy nekik/nekünk nem szükséges a napi alkoholbevitel, nincs kézremegés, nincs masszív fizikai tünet, mert az "aszályos", száraz időszakokban a szervezet regenerálódik.

Szóval az olyan kocsmákban is, mint az Egér, megfigyelhető a jelenség, nem kell ahhoz fesztiválra járni, lakáskocsmák mélyére, zugpiáldákba (amiknek létéről Miskolcon szereztem először tudomást), itt is előfordul az olyasmi, hogy valaki már "egy hete elindult dolgozni", mondjuk közmunkára, de nem igazán érkezett meg. A "telekre indultam" tipikus esete, amit bejegyzésem záróakkordjaként az alábbi vlogbejegyzéssel illusztrálnék

(Dobány Sándor egy statiszta-kisnyugdíjas vlogger, aki gyakran indul el a telekre, de ritkán érkezik is meg, na vajon miért?):

0 Tovább

Skizofrénnek jelesre érettségizni ér?

Nagy, régi adósságomnak teszek eleget, amikor lerovom a tartozásomat az új rendszerű, emelt szintű érettségi rendszer oltárán. Az enyhe képzavar ne zavarjon senkit (a szóismétlés se), mert nagy bejelenteni valóm van. Igaz, kis lépés az emberiségnek, de egy hosszúlépés nekem. Ha valaki nyomon követte a kínlódásaimat, az egyik nagy szívfájdalmam volt, hogy nem lehet visszamenni magyarra, vagy valami normál bölcsész szakra levelezőn. Nos, mivel hogy mostanában kezdenek visszaszivárogni a magyar és hasonló szakok a felsőoktatásba, az erre vonatkozó panaszáradatomat be is szüntetem. Én is beadtam 3 helyre, és az esélyeim ugrásszerűen megnőttek, szerintem. Annak rendje 's módja szerint le is érettségiztem. Persze, készültem rá, mondjuk, bár inkább lelkileg, meg a kötelezők elolvasásával, és addig-addig készültem, amíg az utolsó napokra teljesen kikészültem. Egy öt napos egyhuzamban való piálás után sikeresen el is jutottam az érettségire, szóval, amikor a tételhez való szövegekért mentem, már csak inkább motoszkáltam, szamukláltam. De a témában természetesen ott voltam, a régi reflexek még működtek.

Nagy stressztől szabadultam meg, miután letudtam a szóbelit is, mert borongós hangultatom, hogy nem koptathatom az egyetem falait (újabb képzavar), hirtelen semmivé lett, és rózsaínű felhő váltotta fel, lilaködmámorral keveredve. A nagy, rajtaütésszerű ivászatok így okafogyottá is váltak, hogy olyan távlatok nyíltak meg előttem valószínűleg, amiről álmodni sem mertem. Azóta megint az absztinencia kényelmes ösvényére léptem, hogy végre alkalmam nyílhat azzal foglalkozni, amivel szeretnék. Mondhatni, megnyugodtam, lecsillapodtam. Egyébként amiért írni kezdtem, egy Facebook bejegyzésem volt, amire meglepően sokan reagáltak, és ami így szólt:

"Egyáltalán nem akarok senkit sokkolni, meg gázoskodni, úgyhogy az érzékenyebb lelkületűek most forduljanak el. Csak szeretném összehasonlításként itt hagyni az ambuláns lapomat, ami szerint gyakorlatilag agyhalott vagyok, és az emelt szintű magyarérettségimet, amit nemrég tettem le. Tanulságot levonni szabad: a pszichiátrián azt se kell elhinni, amit kérdeznek... azt meg pláne nem, amit állítanak rólad. Ma reggeli szentencia megvolt, jöhet a penitencia..." És itt következett a fénykép a magyarérettségiről, és az ambuláns lapról. Bemondásra tessék elhinni nekem, hogy az ambuláns lapon eléggé rossz jellemzést kaptam, viszont az érettségit felteszem ide is, bár nem szoktam annyira dokumentumokkal villogni, csak ha azt különösen indokoltnak tartom. Íme:

Háháhá, a várakozás izgalmát leszámítva sima ügy volt, a Twitteren pedig így kommentáltam a jelentős eseményt, ami komoly (rész)igazságokat tartalmazott (leesni ugyan leestem, de nem pofára, állva maradtam):

Mi van még? Semmi. Kellemes nyarat, ha az idő engedi.

0 Tovább

Számláló nullára

Egyre jobban tetszik a legutóbbi bejegyzésem. Mondhatta volna szebben, kis lovag, de nagyjából ez a helyzet velem. Amikor leírok valamit, óhatatlanul veszlik el tartalom, de adódik is hozzá. Írni nem lehet könnyű, úgy általában. Skizofrénként, rendszerkritikusan fogalmazva meg pláne vasziszdasz. Vegyünk például engem. Jó, megírom az aktuális agymenésemet, majd elkezd gyötörni a kétség: elég jó-e amit írtam, amíg átnézem a helyesírást, már egyre kevésbé vagyok benne biztos. Akkor jó az írás (szerintem), ha marad utána egy érzés, tehát valamit kivált az emberből. Persze elsősorban belőlem és a szűk környezetből. Persze gyakran kivált. Ez eddig jó. Ez eddig így jó.

Persze, mindig marad a bizonytalanság, hogy vajon számot tarthat-e nagyobb érdeklődésre, vagy már megint senkit nem érdeklő dolgokon forgatom magam. Elkezdek izgulni, hogy vajon kiemelik-e. Minden bajom van, járkálok, visszaalszom, csekkolom a statisztikát 5 percenként, vagy attól függő gyakorisággal, amilyen idegállapotban vagyok. Ha végül ki van emelve, akkor ki van emelve, határtalan öröm és boldogság tölt el, majd rögtön utána elönt a kétségbeesés, hogy vajon mit szól hozzá ez, vagy az, netalán amaz, akit megbíráltam. Általában semmit, de eléggé szorongató, feszengő, szorongó érzés. Úgy megyek be a szakkörbe, hogy dagadok a büszkeségtől, és közben elsüllyedek a szégyentől, egyszerre. Ez régebben még érdekesebb volt, amikor bent voltam a termelésben, és állandóan a WC-t jártam, mert ott volt valami kis térerő, nézegetni a telefonon a blogom statisztikáit, vagy hogy érdemes-e a bejegyzés kiemelésre, vagy sem. Most már, hogy informatikázom, ez nincsen, nem is lehetett volna ezt csinálni a végtelenségig, elég idegtépő.

Egyébként, akik annak idején bíztattak, vagy csak arra célozgattak, hogy írnom kéne, mindenkiről lehúztam már a keresztvizet, tehát senki sem örül neki maradéktalanul, hogy írok. Sokan egyenesen utálják, idegbajt kapnak tőle, nem értik, miért nem hagyom már abba, illetve döglöm már meg. Hallottam, aki szépirodalmat ír, annak sem örülnek általában a mintául szolgáló karakterek, hát ez itt hatványozottan igaz. Amennyire tudom, levetkőztem a hagyományos indiszkréciómat, teljesen nem tudom. A skizofrénia nem teljesen független a családi dolgoktól, egyszer valaki azt kérdezte, nem írnék-e arról, hogy igaz, hogy a testvéreink kapják a milliókat, viszont a szüleink ránk áldozzák az idejüket. Valahogy úgy fogalmazott, hogy kibasszák őket a vagyonnal, velünk meg törődnek. Nos, én valahogy ezt fordítva is el tudnám képzelni. Megint más vélemény szerint ha lenne pénze a pszichiátriai betegeknek (úgy értve, hogy sok), hipp-hopp, már nem is lennének pszichiátriai betegek. A szegénység a köreinkben ilyen öngerjesztő folyamat, túl sok magyarázatra nem szorul. A periféria. A stigma. Ettől persze el lehet vonatkoztatni, de hozzá tartozik.

Aztán még van, akinek nem tetszik. A szakmának, vagyis akik magukat szeretik szakma néven emlegetni, a pszichiátereknek. Valóban szakma, meg lehet nézni a „termékeiket”. Egytől egyik félresikerült munkadarabok. Egy régi barátommal találkoztam nemrég az addikt előtt, aki bírósági szemléket tart. Elmondta, hogy megy ez. Az orvos szava dönt, ők csak ellenjegyzik a pszichiáter agymenését, és (gondolom), felveszik a lóvét. Tekintélyelvűség van, finoman fogalmazva. Vannak a betegjogoknak formális keretei, ezt szeretnénk valahogy a valóságba is átültetni. Utópia lenne? (Ő mondta egyébként azt is, hogy úgy vette észre, aki bekerül a pszichiátriai ellátásba, már csak lefelé vezet az útja. Én vagyok az egyetlen, aki valami haladványt bír felmutatni, tudomása szerint.)

Van, aki személyében is érintve van némelyik írásomban. Páran hangot adtak már neki, hogy szeretnének beperelni, de amúgy mi értelme lenne. Bár a gyámságot levették, irkafirkáért lényegében nem vagyok büntethető. Vagy nem úgy. Nekik viszont lehet vesztenivalójuk. Egyiket sem fogják szentté avatni, az fix. Nekem nem tetszik, hogy elmebeteggé nyilvánítottak, és ezt hangoztatják is úton-útfélen, próbálják elbagatellizálni, relativizálgatni, amiket írok, de ha már ezt tartják rólam, akkor bírniuk kell azt a fajta kritikát is, ami ellen nem tudnak hatásosan védekezni pont abból az okból kifolyólag, amilyen helyzetbe (elmebeteg státuszba) ők kényszerítettek bele. Így aztán jól elleszünk, amíg világ a világ és még két nap. Viszont változást remélek. Holnap érettségi eredmény, egy hónap múlva megvannak a ponthatárok, nyomás vissza az egyetemre. Kíváncsian várom, ott milyen érdekes helyzetekkel találom magam szemben az állítólagos elmebeteg voltom miatt. És hogy fogom lekommunikálni. Általában az a tekcsi, hogy elhallgatom, ameddig lehet, aztán meg hímezek-hámozok valami mentális betegségről, ettől békén hagynak, de már más szemmel kezdenek rám nézni utána. Bár, annyit mondhatok, hogy ez a dolog már egyre kevésbe zavarja a környezetemet (az orvosokon kívül, akik rendíthetetlenül és nevetséges módon folyamatosan elmebetegeznek). Szerintem úgy fogják fel, hogy a gyerek, akinek volt valami sztorija velük, de amúgy nincs vele baj már régen. Lényegében társadalmi szinten már rehabilitáltak. Ezt onnan veszem észre, hogy míg régebben volt, hogy leszálltak a buszról, meg ilyenek, ma már inkább levegőnek néznek. Felküzdöttem magam társadalmi levegő státuszba, ami nem kis teljesítmény.

És most megint érettségiztem, megint nekikezdek a nagybetűsnek. 20 év után.

Számláló nullára.

0 Tovább

Érettségi: siker; pszichiátria: kudarc

Amúgy elgondolkoztam ezen az egész pszichiátria-kérdéskörön: Miért van az, hogy a társadalomban újabban mindenhol elismernek, a tőlük telhető módon, persze, a pszichiátria viszont végig szívat? Azért, mert a pszichiátria alapvető hozzáállása a dolgohoz: rossz, nem megfelelő. A pszichiátria olyan dolgokba akar beleszólni, olyan kérdésekben érzi magát kompetensnek, amihez semmi köze. 0 köze van például a pénzügyi helyzetemhez. Mások zsebében turkálni nem szép dolog. Miért van joga arra késztetni engem egy pszichiáternek, hogy márpedig nekem havi 100 ezerből ki kell jönnöm, ha törik, ha szakad? És még félre is kell tennem. Az esélyek akkor lennének egyenlőek, egyébként akkor van joga más százezrével verni a csalánt mindenkinek, ha ő is annyiból gazálkodik. Alapvetően a földi élet nem egy siralomvölgy, vagyis nem annak kéne lennie még egy skizofrénnek sem. Ez nem morális kérdés, meg hogy másnak még kevesebbje van, ez egzisztenciális kérdés, az ember törekszik arra, hogy úgymond „jól éljen”, vagyis ne vonjon meg magától semmit. Ez nem egy spártai városállam, és nem is a középkor, a takarékos polgárral, vagy a szocialista embertípust favorizáló világ a dialektikus materializmussal. Posztmodern  korban élünk, az embernek joga van oda súlyozni az életét, ahova akarja.

A pszichiátria kudarca ott kezdődik, amikor olyan kérdésekbe üti a dolgát, amihez semmi köze. A hanyatlása, a bukása, a mindene. Az Ébredések Alapítvány egy protektív, betegjogokat védő pszichiátria, miközben megpróbálja (megpróbálná) megmondani, merre hány méter. A családterápiát a szüleim panasznapnak fogták fel, ahogy végighurcoltak a megyén, és sehol sem bírtak velem, itt is kudarcszag van a levegőben. Minek nekem pszichiátria? Minek? Hogy elsírják, hogy miért nem vagyok konformista, hogy miért nem vagyok normakövető, ahogy a többiek Nyíregyházán Szabó főorvosnő előadásán. Mert én skizofrén vagyok ÉS nonkonormista. Jó napot kívánok! Egyébként anyám már lassan egy éve nem igazán szólt hozzám, és most ki is fejtette, hogy nem is óhajt velem soha többé foglalkozni, a jövőben sem. Szeresse csak a tesómékat Angliában, kajálja be azt a british-nagymagyar hátrafelé nyilazó elmeroggyant elméleteiket, de sanszos, hogy őket már csak távolról szeretheti, mert minden mélymagyarságuk ellenére már soha nem fognak hazajönni, és nem csodálkoznék, ha ebben ő is benne lenne. Távolról szeretni valakit nagyon könnyű, ameddig itthon voltak, ők se tudtak kijönni. És mit ad isten, a pénz valahogy nekik is kéne. Mert Angliában sincs elég valahogy. Csak valakinek a világ pénze sem elég, a példa értékű élete ellenére sem. Vajon őket miért nem vonják pszichiátriai kezelés alá? Ha már családterápia, legyen teljes körű, nem? Persze azt meg tudták tőlük kérdezni, hogy engem gyámság alá kell-e vágni. És a válasz felől nincsenek is kétségeim.

Véleményem szerint Angliába kivinni a pénzt annyi, mint tengerbe hordani a vizet vödörrel, igazából nem tudom. Ilyesmiről még nem is hallottam. Ez ennyi. A másik téma a magyarérettségi. Viszonylag tűrhető lett az írásbelim (74p), a szóbelim eredménye 25-én lesz, de érezhető volt az érettségi bizottság pozitív állásfoglalása velem kapcsolatban. Igazából sok pontra számítok. Ezt bizonyos metakommunikációs jelekből szűrtem le, amit (annak ellenére, hogy állítólag elmebeteg vagyok), csodák csodájára képes vagyok érzékelni. Szóval szinte borítékolható már, hogy szeptembertől újra egyetem. Egyébként a 10+ év alatt azért kínlódtam, gyötrődtem sokat, mert negyedikben abba kellett hagynom az egycsit a kedves pszichiátriai kezelések hatására, nyomására. Ezt miért nem képes fogni a pszichiáter, és mellesleg senki, hogy ez nekem mennyit jelent, és ez az én igazi terepem? Miért akarok skizofrén létemre visszamenni? Miért nem jó nekem a fűnyírás, szőlőmetszés? A műveljük kertjeinket? Mi ez az egész hübrisz? Nos, a helyzet az úgy áll, hogy nem érzem magam a nap 24 órájában skizofrénnek, igazából egyáltalán nem érzem magam annak. Ami vagyok, egy sima kis bölcsész, ha úgy tetszik, filosz, akit egyszer csak 2 rendőr és 2 mentős mentőkocsiba vágott, azután folyamatosan cuccoltak, meg mocskoltak, én pedig minden tudásommal elkezdtem magam védeni, az embertelenség ellen, a humánum nevében. (Talán mégis jó valamire a magyarszak, a titkárnőképző?)


Mint a fuldokló, aki nem nézi, hogy kit nyom le a víz alá, miközben ki akar jutni a mély vízből a partra. Ha az életem a tét, én magam vagyok a tét, kit érdekel, mennyi embert rántok magammal, hogy túléljem? Nem az a kérdés, hogy hiszek-e a reinkarnációban, vagy a túlvilágban, az a kérdés, hogy hiszek-e, magamban, a mában, a mostban. És én hiszek. Nem érdekelnek az életemről mások által elgondolt igazságok, a mások verziója, sem a hozzátartozóimé, sem a magánegyetem rektoráé, sem az atyaúristené. Majd írják meg, vagy tarsták magukba, mit érdekel. És miért van az, hogy a tankönyvek lapjain nem csupa normakövető, csupa konformista ember szerepel, amilyennek nekem lennem kellene állítólag? Azért, mert, aki valami teljesítményt elért, ahhoz egyéniség kell. Én már kiverekedtem magam a szabolcsi pszichiátriai dzsumbujból, ahhoz is egyéniség kell. És nem, nem kell a nevemet megjegyezni, nem kell sehova leírni, csak szépen békén kell hagyni. Ha egy mód van rá. Nem kell piszkálni, nem kell ujjat húzni, és akkor minden OK. Hányszor kell még ezt leírni/elmondani? Valaki, úgy látszik, nem ért a szóból. Vagy nem akar.

0 Tovább

Iskola a határon

Habár megígértem, hogy takarékra teszem magam, az egyik érettségi tételbeli szövegben olyan jelentésréteget fedeztem fel, ami valamennyire beemeli a misztikumot a tananyagba, és úgy éreztem, érdemes erről pár szót írni - Az Iskola a határon metafizikai olvasata, spoilermentes verzió

Lám csak, mennyire friss és aktuális ez a blog! Egy olyan regényről lesz szó, aminek az első változata 1948-ban jelent meg Továbbélők címmel, és a későbbi változata is 1959-es, Iskola a határon címmel. Persze, egy csecsemőnek minden vicc új, ahogy mondani szokás. Bár a nyelve még a mai napig közérthető szerintem, a regény kiinduló helyzetébe annyira nem tudtam belehelyezkedni, hogy első körben le is szaroztam a művet. Legalábbis az első százegynéhány oldalt. Ezen volt, aki annyira megsértődött, hogy megszakította velem a kapcsolatot. Persze, csak a Twitteren, de akkor is. Valójában az a helyzet, hogy az első kb. 100 oldal eléggé megrostálja a könyv olvasóit szerintem, én sem olvastam volna el, ha nem magyar emelt szintű szóbelire kellett volna, és sokat vesztettem volna ezáltal valószínűleg. Annál is inkább, mert a könyvben van valamiféle transzcendenciára való törekvés, amit nyelvi eszközökkel próbál megragadni, sőt nyelvi kifejező eszközökön keresztül. Pontosan a nyelvi kifejezés lehetetlenségéről és esetlegességéről beszél. Ahhoz képest, mondjuk, eléggé bőbeszédű 430 oldallal.

A témaválasztása elég furcsa, és látszólag messze áll a regény eszmei mondanivalójától: egy katonai iskola életét mutatja be. A cselekményben történtek valójában elfedik a lényeget: hangsúlyozott egyhangúságán túl mégis akciódús a felszíni történet, az iskolában egy rossz szándékú csoport magához ragadja a hatalmat, és terrorizálja a többieket. Tehát nem elég a katonai iskola durvasága, még rá is tesznek egy lapáttal a hatalmaskodó - kezdetben - negyedévesek. A regényben mindenki kínoz mindenkit, a tisztek a növendékeket, a növendékek az újoncokat, az újoncok egymást.

Valójában látszatéletet folytatnak: sohasem az történik igazából, ami a felszínen, és a regény igyekszik minden pofon eredetét kikutatni, minden seggberúgás okát feltárni lelki szempontból, ami viccesen hangozhat, és jobban belegondolva az is. Aztán ott van még a sokszor nem idézett trágárságok - vélhető - özöne, amit a regény az irodalmi megjelenítés szintjén nem vállal, manapság már ez nem lenne akadály, úgy látszik, a régény kiadásának idején mindenképpen az kellett, hogy legyen. A regény szembeállítja a katonai életet a civil élettel, maszatol valamit az időkezeléssel is, az elbeszélés nézőpontjait, mesélőit is kevergeti. A katonai közeg nem hasonlít a civil közegre és viszont, az idő is másképpen telik. Feltevődik a kérdés, hogy melyik az igazi élet: igazából egyik sem, a regény végére azonban mégis a katonai élet válik igazibbá, pontosan azért, mert ebben a miliőben érhető tetten az a transzcendencia, amit Ottlik Géza az egész regény folyamán keres, és - részben - meg is talál.

A regény egyik kulcsmondata, amit Medvének, az egyik elbeszélőnek az édesanyja mond a fiának, egy kissé elkoptatott frázis, miszerint: "Néma gyereknek anyja se érti a szavát." Először a szereplő dühös lesz erre, majd ebből bontja ki (egyik) kulcsfontosságú tételét: Minden anyának értenie kellene még a néma gyereknek a szavát is, a hallgatását is, hiszen az emberi viszonyok annyira esetlegesek és bonyolultak, hogy csak azok érvényesülnek, akik állandóan ugyanazt hajtogatják pár szóban minden fórumon, mintegy sulykolják a mondanivalójukat, ezáltal elnyomva a többieket. Számomra az a regény mondanivalója, hogy a természetfeletti tetten érhető a mindennapokban is, ha jól odafigyelünk arra, amit csinálunk, és hajlandóak vagyunk elemezni, rendszerbe foglalni megfigyeléseinket. Bár a regény a Bibliából vett idézetekkel tagolja, bontja részekre a szöveget, pontosabban a Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt leveléből vett szövegekkel, mégsem kifejezetten keresztény mű (Medve sokáig még a Miatyánkot sem tudja, annak ellenére, hogy minden nap részt vesz a reggeli istentiszteleten), inkább valami rendezőelvet keres a világban, és azt a szöveg végére, úgy tűnik, meg is találja.

Végülis a regény a történetmesélés síkján egy katonai növendékekből álló galeri tevékenységét meséli el, a metafizikai rétege pedig azt a wittgensteini mondanivalót boncolgatja, ami így hangzik: "Kétségkívül létezik kimondhatatlan. Ez megmutatkozik, ez a misztikum.", "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." (Logikai-filozófiai értekezés, 1921). Ezeket a mondatokat szeretné a regény érzésem szerint meghaladni az irodalom, a művészet eszközeivel, és részben sikerül is neki, ráadásul a racionalitás, a józan ész határain belül. A mű jóval túlmutat az elsődleges jelentésrétegen, és olyan megértéshez juttathatja a figyelmes olvasót a világ működéséről, ami ép ésszel még éppen felfogható. Én örülök, hogy bekerült az emelt szintű érettségi tételek közé egy olyan olvasmány, aminek célja a misztikumnak a normalitás keretei között való bemutatása, bár kétségeim vannak afelől, hogy mindenki érti-e ezt a jelentésréteget, kezdve az érettségiző diákoktól egészen azokig, akik a szöveget beválogatták.

0 Tovább

Létösszegzés, 40: lemondások

Arra gondolok, hogy egy ideje már létösszegzem magam, hosszabb-rövidebb szünetekkel. Ez körülbelül öt éve tart. Próbálom eltalálni a dantei “sötét erdő”-t, az emberi élet felét, és ez mindig tovább tolódik, ahogy javulnak az életkilátásaim. Egy dolog nem javul: az, hogy megtaláljam azt a valamit, amiért “érdemes feladni a polgári célokat”. Pontosabban nem is feladni, vagyis nem is én adom fel, hanem idővel azok adják fel saját magukat.

Elmondom konkrétan, mire gondolok: arra, hogy amíg az idő telik, az élet elmegy mellettem, de hogy őszinte legyek, már nem is bánom. Még konkrétabban: a “polgári célok” közül először a gyerekeket adtam fel. Ez meglepően könnyen ment, ugyanis nem igazán tudok velük mit kezdeni, ezzel más is van így, mástól is hallottam már, és ha valaki őszinte magához, kiderül, hogy ez a fajta genetikai késztetés kikerülhető az ember életében, vagy kikerülődik, egyszer csak, egy ponton túl már nem is igazán fontos néhányunk életében.

Aztán, második körben erről a feleség-dologról mondtam le, tehát magáról a családról, mint gazdasági, vagy mit-tudom-milyen egységről. Ehhez is belátás vezetett. Harmadszorra pedig az állandó nőről, mint olyanról, ez volt a legnehezebb, ehhez viszont a körülmények ismerete szükséges. Mivel 40 évig mindig voltam valakivel, aki miatt (részben) fel kellett adnom önmagamat, most, hogy alkalmam nyílt külön költözni, tök egyedül, elhatároztam, hogy ez már a továbbiakban nem lesz így, a hátralévőt magamnak szentelem. Na, nem, azért szobrot, vagy oltárt nem kívánok magamnak állítani, vagy emlékművet... bár, ki tudja? Talán ömagam monolitja leszek. Egy zárvány a világ testében. Írom az életem, és azzal, hogy írom, el is telik.

Mostanában sok mindent kihajingáltam életem léghajójából: nőket, számítógépes játékokkal való szórakozást, informatikát. Ami helyette van: megírtam az érettségit, készülök rá, műveket olvasok, értelmezem, összeveszek miattuk emberekkel a Twitteren. Ez a vargabetű, ezek a tevékenységek azonban érzésem szerint nem voltak teljesen feleslegesek: általuk sikerült visszatalálni eredeti elfoglaltsághoz: a bölcsészettudományhoz. Most lehet, hogy ez szarul hangzik és hülyén is, mégis így érzem. És hogy hova lesz a séta: DE-BTK, kommunikáció. Egyelőre ezekről többet nem mondanék, távlati terveim nincsenek, amúgy is az út a lényeg, és megmondom őszintén, sokkal jobban érzem magam ebben, mint eddig bármikor az utóbbi időben.

Ami még segített: jó volt itt blogolni a köztes időben, nagyon feldobott, igazán. Enélkül talán már réges-rég befordultam volna. Csak az tudja, mennyit jelent, aki csinálja. Én. Nem lett volna skizóblog, nem lett volna még ennyi támpont sem néhány embernek. Persze a legfőbb támpont nekem magamnak volt. Érzem, a témát lassan elengedem, ennyi bőrt lehúzni valamiről talán nem is ildomos, vagy továbbra is ennyit jelen lenni nem volna az, nem tudom. Persze, ha valami érdekes történik majd időközben, azt megírom, például most a Terápia sorozatot nézem ilyen szempontból, vagy ha feltalálják a skizofrénia ellenzerét, akkor azt. Viszont, ha eddig nem derült ki, hogy a skizofrénia maga az ellenszer saját magára, illetve hogy egy annyira összetett folyamatról van szó, ami már inkább a misztikus dolgok felé mutat, és ezen az úton még nem járok stabilan, nem is biztos, hogy érdemes velem tartani. De tényleg, ha lesz valami említésre méltó, megírom. És búcsúzóul: “Ha nem írok, ne válaszoljatok!” Most ez lehet, hogy úgy hangzott, mint valami végrendelet, nem csoda, hiszen tanulok, és ilyenkor az embernek sokminden megfordul a fejében, az is, hogy végrendelkezni támad kedve. De amúgy az élet szép 40 után is, mindezekkel együtt, vagy mindezek ellenére. Nos, remélhetőleg.

0 Tovább

Fahrenheit 451 könyv/film

“Nem vagyok tudományos-fantasztikus író. Csupán egyetlen könyvet írtam, ami tudományos-fantasztikusnak minősül, ez a Fahrenheit 451. Minden más, amit írtam, fantázia. A fantázia olyasmi, ami sohasem történhet meg, a tudományos-fantasztikus művek pedig arról szólnak, ami megvalósulhat.” (Ray Bradbury)

Ritkán nézek filmet, de lassan Fahrenheit 451 szakértővé válok, mivel a könyvet 2x olvastam, megnéztem a HBO-s változatot, majd Truffaut filmjét, sőt, az Equilibriumot is láttam, ami "sokat kölcsönzött" a Fahrenheit 451-ből (szerintem szabadon értelmezett átdolgozása a regénynek, de mindegy). Mégis mindössze egy kérdés merült fel bennem mindezek után (illetve 3): Miért kell időről időre kisajátítani maguknak a rendezőknek a filmet, miért nem jó úgy a történet, ahogy van, vajon képtelenség lenne-e egyszer szöveghű filmes adaptációt készíteni belőle? Francois Truffaut esetében az ember még hajlamos elnézni az egyedi értelmezést, de a Ramin Bahrani által készített HBO-s változat annyira rosszul sikerült, hogy kár túl sok szót vesztegetni rá. Van ugyan benne valami gyengécske cselekményszál, de alapvető szereplők hiányoznak, és a cyberpunk környezet bemutatásában ki is merülnek a film eszközei, a névegyezésen kívül semmi köze már az eredetihez.

Aki nem ismerné a történetet (mivel érettségi tétel is, enyhén spoileres lesz): Guy Montag, a főhős tűzőrként dolgozik egy jövőbeli disztópikus, elidegenedett társadalomban, amit a mindennapi élet tartalmatlansága, sivársága jellemez, ahol nincs kultúra, csak a központilag közvetített műsor, a különböző tabletták és az autón való esztelen száguldozás alkotja az összes kikapcsolódási lehetőséget. A tűzőrök feladata és felszerelése hasonlít a tűzoltókéhoz, azzal a különbséggel, hogy tűzoltófecskendő helyett lángszóróval járják a várost, és mivel a házak addigra már tűzbiztosak, a rejtegetett kulturális javakat égetik el szimbolikusan a tűzőrök, leginkább és elsősorban is a könyveket. (A 451 Fahrenheit fok az a hőmérséklet, amin a papír meggyullad és elég.)

A Fahrenheit 451 című kisregény és a belőle készülő filmadaptációk szerencsére kevés szereplőt mozgósítanak, a legfontosabbak a nőalakok, Mildred (Truffaut filmjében Linda) és Clarisse. Mildred Montag felesége, aki mindenben a kora többségi társadalmának gyermeke, egész nap a tévéfalakat bámulja és tablettákat dobál magába, észre sem véve, ha túladagolja magát. Ez a túladagolás annyira hétköznapi eset, hogy elhárítására faragatlan, lelketlen gépészeket alkalmaznak, akik vércserét hajtanak végre a bajba jutotton és kiporszívózzák a gyomrát, orvos beavatkozása nélkül. Mildred barátnői, ha lehet még ostobábbak, férjeiket aggodalom nélkül küldik a háborúba, abortuszok sorozatán mennek át, ha mégis utódot szülnek, intézetbe küldik.

Ezzel szemben Clarisse, aki a regényben majdnem 17, a filmben 20 éves, nem felel meg ebben a társadalomban az előírásoknak, természetkedvelő, mozgékony szellemű vidám teremtés, még a regényben létrejött kulturális diktatúra árnyékában is. Ismeretséget köt Montaggal, és érdeklődik tőle, hogy olvassa-e azokat a könyveket, amiket munkája során eléget. A regényben Clarisse hamar meghal autóbalesetben, a filmben életben marad, de mint tanárnőt kirúgják az állásából, a fennálló társadalmi rend ellehetetleníti. A regényben fontos alak még Faber professzor, aki Montagot segíti, miután az elkezd könyveket rejtegetni, majd hozzá fordul tanácsért. Faber érdekes módon egyik filmváltozatban sem szerepel. Na, mindegy, a könyv azt a lélektani utat mutatja be, hogy lesz egy elnyomó hatalom mintapolgárából törvényen kívül könyvrejtegető.

Visszakanyarodva a bevezetőben feltett kérdésre, a regény talán azért nem alkalmazható teljes mértékben filmre (vagy mégis? egyszer meg lehetne próbálni?), mert olyan problémákat feszeget, amik túl mutatnak a kulturális diktatúra jelenségén, a könyvben a disztópikus társadalmi rend jogosultságát is érvekkel támasztja alá Montag felettese, Beatty kapitány, amik megfontolásra és további végiggondolásra érdemesek. Eőször is: az elnyomás nem erőszakkal jött létre, hanem a többség kifejezett kívánságára, és hiába őrizgetik egy páran a klasszikus tudást emberbőrbe kötött könyvekként, ha valójában nincs már szükség rájuk. A kapitány több érvet is felhoz: a regényalakok soha nem léteztek, fantázia alkotta szereplők, értelmetlen, szükségtelen hát, hogy velünk legyenek. A filozófusok tételei egymásnak mondanak ellen, az eleve elrendelés tételére 100 év múlva kimondják a szabad akarat elméletét, satöbbi. Az előállított kulturális javak színvonala egyre csökkent az idők folyamán, míg végül menthetetlenül elsilányult. Összegezve: a kultúra nem hoz mást csak bajt és őrületet az emberre. Vele szemben képviselik államilag a racionalitás, a józan ész világát a kapitány és emberei.

Két világrend, két világfelfogás csap őssze tehát a műben, és az író koránt sincs meggőződve róla, hogy az ő felfogása a jó, csak arról, hogy a másik rossz. Nem biztos benne, hogy kell-e a klasszikus kultúra a világba, és ha lehet egy személyes megjegyzést tenni, életem néhány pontján engem is elfogott ezt illetően a kétely, hogy van-e, és mennyiben van helye még ebben a (poszt)modern korban a klasszikus műveknek. De amennyiben bárki elbizonytalanodik ennek hasznosságát illetően, jusson eszébe Beatty kapitány, aki azt mondja, hogy még egy tűzőr életében is szabályszerűen eljön a pillanat, hogy meginog: “Huszonnégy óráig a tűzőrnél hagyjuk a könyvet. Ha nem égeti el magától, elégetjük helyette mi.” Tehát a kísértés a másik oldalról ugyanúgy fennáll, és a kultúra nélküli világból mindig van átjárás a kultúrával telibe, visszafelé már nem biztos.

0 Tovább

india

Éppen most olvastam el Paul Brunton India titkai című könyvét a szóbelire való készülés helyett. Érdekes gondolataim támadtak. Eddig Indiáról nekem leginkább egy India nevű pornósztár ugrott be, de persze, kinek mi. A mesés kelet, ugye. A sok kincs, amit a brit birodalom a gyarmatosítás során zsákmányolt, miközben India szellemi örökségét évszázadokig figyelmen kívül hagyták. Manapság, ha valamiért érdekes még India, pontosan inkább ezek a szellemi kincsek.  Hinduizmus. Buddhizmus. Jóga.

Paul Brunton könyvében élesen különválasztja a keleti és a nyugati gondolkodásmódot, és mit mondjak, én is. Nyugaton irtózatos sebességű gépeink vannak, a rendszerező gondolkodás szinte már értelemmel ruházza fel az anyagot (mesterséges intelligencia), viszont a saját lelkéről semmit sem tud, állandóan a megsemmisüléstől retteg és halálfélelemben él. Keleten nemhogy tisztában vannak a lélek halhatatlanságával és a lélekvándorlással, hanem egyenesen az újraszületés körforgásának megállítására törekszenek, ami a nyugatiak szemében ugyancsak egyenlő a megsemmisüléssel, és lemondóan legyint a keleti bölcsek igyekezetére.

Paul Brunton, egy múlt században élt ember, szakmáját tekintve újságíró, India titkai című művében az Indiában tett utazásáról ír, amit a legenda szerint azért kezdett el, hogy lerántsa a leplet a csalásról és a szemfényvesztésről, ami Indiában megy, de végül Indiai útja azzal ér véget, hogy ő is részese lesz a lélek halhatatlanságába vetett hitnek az élményében. Utazásai során találkozik is mindenféle emberrel a mutátványostól egészen az önjelölt messiásig, keresése során ezek tevékenységét igyekszik szétválasztani a valódi hatalommal bíró fakírok, jógik és risik személyétől. A fakírok is mutatványosok, valahol a két csoport között vannak, szellemi hatalmukat pénzért mutaogatják, a jógik elvonultan gyakorolják a szellem művészetét, habár többre képesek a fakíroknál, nem bocsájtják pénzért áruba tudásokat. A risik szinte isteni hatalommal bírnak már.

A könyv felépítése olyan, hogy egyszerre igyekszik bemutatni Indiát kívülről-belülről, ennek megfelelően a tájleíró részek váltakoznak a szellem embereivel történő beszélgetésekkel, amit meg-megszakítanak az író szkeptikus kérdései, amivel magában a saját szemével tapasztalt csodákra racionális magyarázatot keres, áltlában sikertelenül. Felfogható regénynek is, de a szövegen inkább érződik a tényirodalom jellege, azt hiszem, ezt pár éves tapasztalatból kialakult érzékem mondatja velem. A szövegnek kétféle olvasata van tehát, olvasható dokumentumként, a szkeptikus olvasók pedig egy szép fantasztikus regénnyel lesznek gazdagabbak, illetve műveltebbek.

Számomra a könyv üzenete mindössze annyi, hogy az átélt csodák megtörténtek-e vagy sem, lényegében mindegy, én persze elhiszem őket, de most nem az a lényeg. A leírt csodálatos jelenségek (a jógi elállítja a szívverését, lélegzetét, madarat támaszt fel, ciánt eszik, ésatöbbi) csak bevezetik a lélek megtapasztalásának az élményét, amiről a szerző számára kiderül: a lélek halhatatlan. Talán egyes olvasók számára nem ez derül ki, de ez a szerző szubjektív megtapasztalása, élménye, és én úgy érzem, ezt minenkinek magában kell előbb intézni, hogy legyen miről beszélgetni. A nyugati világban ezt az élményt különös balesetek során lehetett sokáig csak elsajátítani, úgymint halálból való visszatérés, illetve súlyos elmebetegség, azt hiszem, a keleti mószer lényege abban áll, hogy nem kell ilyesmin keresztülmennünk ahhoz, hogy bármely embernek legyen ilyen lélekélménye, amihez a keleti módszerek, úgymint jóga, meditáció segíthetik hozzá. És hogy mi az előnye az egyes ember számára a lélek létezésének a megtapasztalásának: azt hiszem, a nyugodtabb élet, kellemes(ebb) gondolatok, ilyesmi.

Mindenesetre én ennek a reményében olvastam a könyvet, hogy életem egy nyugalmasabb szakaszba tereljem, viszont rájöttem arra is, hogy nem az enyémet kéne abba terelni, hanem inkább a többiekét, Paul Brunton könyvét tehát mindenkinek ebből a kettős megfontolásból ajánlom. Kiváló könyv, ami eliníthat önmagunk jobb megismerésének az útján, véleményem szerint. A könyv megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban. http://mek.oszk.hu/00100/00114/html/

0 Tovább

kortársi problémák

Azt hiszem, most az emelt szintű érettségi kapcsán viszonylag sokat foglalkozom irodalommal. Az írásbeliről annyit mondanék, hogy könnyű volt, csak én voltam túl hülye hozzá. Csak remélni tudom, hogy nem lesz talpas egyes, és az ámokfutásom tovább folytatódhat majd a szóbelin. Mindenesetre sikerült kirángatnom magam abból az informatikai útvesztőből, amiben az utóbbi időben bolyongtam. Úgy érzem, nincs már semmi keresnivalóm benne. Kezdek rájönni, hogy ezek a netes publikálási lehetőségek csak azért voltak, hogy megkerüljenek egyfajta cenzúrát, ami nélkül a gondolataimat nem tudtam volna közölni. Ennyire szabadon semmiképpen. Ez jó is, meg rossz is. Mindent összevetve úgy érzem, hogy jól sült el végül. Valamennyire helyt álltam benne. Sőt, még felesleges köröket is futottam, amit az íráshoz már nem kellett volna, konkrétan hasznos informatikai tudásnak viszont nem mondanám. Természetesen nem ezt akartam leírni, pontosabban nem csak ezt...

Szóbelire első körben Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regényét olvastam el és Kosztolányi Dezső Esti Kornél című novellafüzérét. Mindig beleválasztok. A szóbelin például Babits Mihálynál ragadtam le, akit verstani értelemben a legképzettebb, legfelkészültebb költőnek tartok a magyar irodalomban. Persze erre is most kellett rácsodálkozni egy felvételi kapcsán. Na, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy A Mester és Margarita és az Esti Kornél kapcsán az irodalom funkcióváltozásán gondolkodtam. Nem tudok szabadulni a gondolattol, hogy a mai magyar irodalmi élet egy belterj. Mégpedig egy művi belterj. Egyszer ezt úgy fogalmaztam meg még csúnyábban, hogy már régóta egy olyan miliőről van szó, ahol ismeretlen alkotókról elnevezett díjakat adnak át ismeretlen művészeti alapítványok ismeretlen alkotóknak. Az írás funkciója öncél lett, l'art pour l'art, ahogy mondják.

Már az avantgárd korában úgy érezték, hogy nagyjából mindent megírtak, amit érdemes volt. Sőt, már az ókorban is. Új témákat maximum a társadalom fejlődése dob fel, amit én inkább úgy mondanék, hogy haladása, de leginkább úgy, hogy változása. Amikor az alkesz Gyurika azon dühöng a buszon, hogy kinyírná, aki feltalálta az okostelefont, a saját szemszögéből nézve igaza van. Mert, hogy az megöli a kommunikációt. Az övét biztosan. Senki nem találja már viccesnek a részeg performanszait, mindenki a telót nyomkodja. Egyáltalán mindenki a kommunikációért van oda, hatásosan szeretne kommunikálni, vagyis szerintem inkább neki megfelelő, őt kielégítő módon. Ha a kortárs irodalmat vesszük, az sem több, mint egy - minden lazasága ellenére erősen klasszicizáló - megszólalási mód egy bizonyos körnek. Akik valamiféleképpen a kultúra letéteményeseinek gondolják magukat, talán még a tankönyvek meghosszabbításának is, de rosszul gondolják, szerintem.

Na, mindegy, hagyjuk is őket békén, mert ez volt mindig a lesújtó véleményem a kortársról, már az egyetemen is. A kortárs irodalom lazán kapcsolódó, kis helyi hobbikörök, érdekcsoportok mentén szerveződik, általában totálisan figyelmen kívül hagyva a valódi, mindennapi élet realitását. A mondanivaló már régen kikopott belőle, nyelvművelő funkciója tökéletesen megszűnt. Kosztolányi korában, a XX. század első felében az irodalmi élet a mindennapi élet szerves része volt, a kávéházaival, az utcai performanszokkal és városi csavargásokkal együtt járó munka, a pincérek kéziratért fizettek, illetve hiteleztek, ma már ennek nyoma sincs. Sőt, eléggé visszatetsző lenne már manapság, ha olyan éhenkórászok formálnák a közízlést, mint akkoriban. Még a Bulgakov korabeli, központosított szocialista írótársaságnak, a regénybeli TÖMEGÍR-nek is több létjogosultságát látom, mint a mai viszonyoknak. Én úgy tartom, hogy egy írás értékét a gondalati, tartalmi újdonsága inkább meghatározza, mint a formai követelmények, és általában is fasza lenne, ha az írna inkább, akinek van mit mondania, ellentétben a hobbistákkal. Végülis megint sikerült nem arról írni, amiről szerettem volna, mert a mentális betegség megjelenéséről akartam írni a fent említett művekben.

Meglehet, hogy elfogult vagyok a netes műfajokkal kapcsolatban, és szeretem, ha valaki - rajtam kívül is - túlértékeli ezek jelentősségét, mármint az általánosan bevett gondolkodási sémákhoz képest. Talán egyes megállapításaim túlzónak tűnhetnek, és egyeseknél esetleg kiütik a biztosítékot, ez a kortárs irodalom finom kritikája szeretett volna lenni, szigorúan külső szemlélő szemén keresztül, ez talán abból is látszik, hogy nem mentem bele abba a nagyon is divatos, viszont kevésbé irodalmias diskurzusba, hogy iksz alapítvány miért kap több pénzt ipszilon gittegyletnél, mert ahogy láttam, mostanában erről szól leginkább a fáma, ezek között a korunbeli, XXI. századi kultúrhéroszok között. Aztán az is lehet, hogy némiképp már a történelem végét járjuk bizonyos szempontból, amint arra Francis Fukuyama rámutatott tanulmányában, és az irodalomnak is, meg a bölcsészetnek is harangoztak, én kételyeim ellenére mégis bíznék az ellenkezőjében.

0 Tovább

Hülyeség, de nem marhaság

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Közérdektelen témák

Szerintem tweetelni menő

Feedek