Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Tanítsunk Magyarországért!

Egészen kezdek megbarátkozni ezzel a Tanítsunk Magyarországért! mentor programmal. Eredetileg ugyanis tanárnak készültem. Az élet, úgy látszik, kárpótol sok mindenért, amit az eredeti terveim szerint nem sikerült elérnem, most megkapom kerülő utakon. Ez viszont ezt eredményezi:

Eredeti terveim között a tőlem akkoriban megszokott pontossággal hozzávetőlegesen a következők szerepeltek, ha megkérdezték, "mit fogok csinálni, ha nagy leszek", erre a válaszom még 27 évesen is a következő volt: "hát, majd írok valahová valamit, esetleg majd tanítok valahol valamit". Amúgy életterveim között szerepelt még némi sörgyári munka, meg berúgás esténként, és kalap, hatszáz. Ezek nem túl nagyralátő tervek, azt hiszem, máris kihúzhatok szinte mindent erről a listáról. Aztán nem számítottam arra, hogy egy időben lenullázom magam, hathatós intézményi támogatással a pszichiátria részéről. (Egyébként a pszichiátia ma megszerezte az első jó pontját a 13 év alatt, amióta kapcsolatban állok velük, az ügyet nem részletezem, most már csak arra kell vigyázni, hogy el ne szúrják.) Na, de térjünk csak vissza a Tanítsunk Magyaországért! programra:

Úgy néz, ki, a mi csoportunk lesz az első ilyen jellegű mentor csoport a keleti régióban, ami magában foglalja Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megyéket. Az egyetemen, ahova járok, közel 300-an jelentkeztek első körben mentornak, köztük én is. A program a vidéki iskolák tanulóinak felzárkóztatására jött létre. Első körben a következő dolgokról tanultunk: volt egy általános pedagógiai fejtágító, aztán tanultunk a HH (hátrányos helyzet) jelenségéről, a HHH (halmozottn hátrányos helyzet) jelenségéről, valamint a cigány/roma kérdésről. Bevallom, ezen a ponton majdnem sikerült feladnom, nem azért, mert diszkriminálnám bármelyik csoportot, hanem azért, mert az eddigi 40 évem során közöm nem volt se a cigány/roma kérdéshez, halmozottan hátrányos helyzetet pedig még csak fényképről se láttam. Így aztán kétségek merültek fel bennem, hogy mennyire leszek én hiteles ezeknek a gyerekeknek a szemében. Aztán a mai órákon a serdülő korról volt szó, és hirtelen beugrott, miért is akartam annak idején tanárnak menni. Hogy segítsek az olyan serdülőkön, akik vannak annyira deviánsak, mint egykor én voltam.

Tanultunk arról is, hogy a serdülőkor (eredetileg 14-17 év) olykor kitolódhat, erre a legjobb példának magamat tudnám felhozni, nekem kb. 40 éves koromra sikerült befejeznem a posztpubertás periódusomat. A serdülőkort mindenki másképpen éli meg, valaki arról számol be, hogy nincs is miről beszámolnia, mert nem érzett ebben az időszakban semmi különöset vagy szokatlant, de a legtöbben átéljük a már ismert viselkedési változásokat, és meg is szenvedjük rendesen. Vannak, akik "világgá szöknek", gyakori a cigarettával, alkohollal, kábítószerekkel való visszaélés veszélye. Köztudomású, hogy a függőség, ha ki is alakul, kisebb rombolást végez későbbi életkorban, valójában 14 évesen igazán nem kéne ilyesmikkel szórakozni, meg tilos is. "A drog rossz, értem?"

Nem csak ezzel lesz feladatunk, számtalan valós probléma felüti a fejét fiatalkorban: lányoknál, anorexia, bulímia, fiúknál izomnövelő szerek használata, és a falcolás is előfordul, ami eredetileg a nevelőintézetekben ütötte fel a fejét, a jelentése: önsértés éles tárggyal, ilyesmi. Az oka eléggé bonyolult, most nem akarok mélyebb pszichológiai magyarázatokba kezdeni, mert ennek a témának igazán nem vagyok a szakértője, de valami olyasmi játszik közre, mint az önbüntetés, a lelki üresség megszüntetése fájdalomérzet kiváltása által, hogy csak kettőt említsek. Tőlem ezek midig távol álltak, rám némi szerhasználat volt inkább jellemzőbb. Aztán felmerül a kérdés, melyik a hitelesebb mentor, aki maga kipróbálta már ezeket, vagy az amelyik nem, az is meg lett említve, hogy előfordulhat olyan is, aki maga is hasonlóval küzd több-kevesebb érintettséggel. (Igazán nem értem, kire célzott az oktató, amikor ezeket mondta, biztos valaki másra, mint én...)

Végezetül a szeminárium krediértéke 2, 30000 forint ösztöndíj jár vele havonta, így a havi keresményem most már fixen olyan 140 ezerre ugrik, ami azért nem rossz teljesítmény heti 28 órás elfoglaltságokért mindösszesen. Ha úgy vesszük, egy hónapban 4-5 napot kell végigdolgozni ezért az összegért, a többit egyetemre járás, lébecolás, önmagam fejlesztése teszi ki. Ezt nem csak azért írtam le, mert régen mindig ebben mértem le a fejlődésemet, és telerinyáltam a blogot a kevés pénzről, de most, hogy van, egyre inkább kezdem nem ebben mérni, hanem abban a tudásban, amire időközben sikerült szert tennem. A tudás, hatalom, kezdem megérteni a mondást. Nem felvágni akarok vele, isten ments, csak vázolnám, hogy mindig van kiút a rossz élethelyzetből.

Tanulság - egyelőre - nincs. Poén volt, csak elfelejtettem. Lelkesedés van.

0 Tovább

Friedrich Nietzsche ürügyén

„Nietzsche, Nietzsche, Nietzsche,

Fantasztikus!”

Könözsy Laci

Volt szerencsém nemrég befejezni Friedrich Nietzsche Bálványok Alkonya című művét. Nietzsche nevét Sigmund Freudé mellett szokták emlegetni, mint egyfajta paradigmaváltás képviselőiét. Azt hiszem, rám is sorfordító erőként hatott Nietzsche írása. Majd azt is elmondom, miért. Először is, nézzük, miről van szó a műben, ami egyik utolsó műve volt, mielőtt elméje kihúnyt volna. Az, hogy kihúnyt, nem valami hatásvadász elem akart lenni, nem is régies, archaizáló alak, tudtommal tényleg ez történt vele élete utolsó periódusában. Nos, Nietzsche, ebben a könyvében „kalapáccsal filozófál”, azaz megpróbál szétverni (vagy legalábbis betámadni) egy sor filozófiai és kulturális rendszert, majd ezután rátér az önmagát dicsérő, dicsőítő részre, ezzel párhuzamosan másokat is szapulva. Egyébként a könyvben semmi nincs, amit én ne tudtam volna már 16 éves koromban, ja, persze, én már a nagy paradigmaváltás után születtem, tehát nekem már könnyű dolgom volt.

Fő gondolata mindenféle vallás és morál felesleges, sőt, egyenesen káros volta, elméletét ki is bontja, természetesen kevésbé rendszerező, mint inkább töredékes formában. A vallás az emberi természet ellen való, a morál az emberi természet ellen való. Tiszta sor. Valahol megemlíti, hogy az ő emberi természete pontosan az, hogy úgy fejezze ki magát, ahogyan kifejezi, szóval ez az egész írás voltaképpen szüksészerű – ezt már csak én teszem hozzá. Miközben olvastam helyenként szerencsétlen, nem mindig izgalmas, ám voltaképpen helytálló megállapításait, egy ponton nagyon éreztem, hogy hatni kezd rám az egész szöveg. Csak nem úgy, ahogy vártam. Eleinte az volt a hozzáállásom, hogy tetszik ez a dühös filozofálás, ez a kalapácsfilozófia. Aztnán belém hasított, hogy „de hát eddig én is ezt csináltam, gondolom, természetem szerint, Úristen, csak nehogy én is ilyen legyek a végén”. Nem az elmekihúnyásra gondolok, hanem az egészre.

Persze, egy csomó minden szarság van a viágban, az egyik legszarabb a pszichiátria. De tegyük fel, hogy jót akarnak. Persze, a morállal és a vallásokkal is jót akartak. Mindegy. Rájöttem, hogy nekem is véges az időm, és ezt kalapácspszichológiára pazarolni nem a legszerencsésebb. Vagy: egy idő után unalmas lesz. Unalmas, hogy mindig mindenben igazam van. Unalmas, hogy mindig mindenkit leszólok, pont, ahogy Nietzsche tette. Semmi dolgom már a pszichiátriával, azon kívül, hogy néhány szállal még mindig kapcsolódom hozzá, munkakörömnél fogva, magánéleti dolgok kapcsán, de személyemben különösebben már nem vagyok érintve. Szóval részemről a téma jórészt befejezettnek tekinthető. Úgy is felfoghatjuk, hogy ezzel a sorsára hagyok százezer embert, de számomra nyilvánvalóvá vált, hogy ami eléri a célját társadalmi szinten, eljut esetleg szakmai helyekre is, az a skizofrén populáció jelen idejében falra hányt borsónak bizonyul. Sorstársaink szépen mondva basztak a renoméra a múltban is, most is, és valószínűleg a közeljövőben sem lesz ez másként. Innentől kezdve nem jósolok nagy jövőt ennek a fajta kalapácspszichológiának.

Most már tényleg mindent elmeséltem oda-vissza, míg sorstársaink megigézetten merednek a bálványra, a pszichiátriára, addig én eszement módon nyargalásztam ebben a virtuális rezervátumban. Valójában bele vannak szuggerálva, bele vannak hipnotizálva egy szerepbe, amiből képtelenek maguktól kijönni. Nincs meg hozzá, többek között: az akarat, a bátorság, az ész… bár, ez utóbbi még talán lenne valamennyi, és akkor a legfontosabbat még nem említettem: nincs meg hozzá a társadalmi-pénzügyi státusz… A pszichiátria, le merem fogadni, a jelen pillanatban is elképzelhetetlennek tartja, hogy egy skizofrénnek tényleg, úgy istenigazából pénze legyen, nem csak játékpénz… valahogy hozzátapadt a nincstelenség a skizofréniához, egyik-másik kezelőorvosom egyenesen felháborodott azon, hogy nekem van… előadásokat tartanak a pénzbeosztásról, a takarékosságról, de arról nem tartanak előadásokat, hogy társadalmi jogokhoz és pénzhez kell jutni ahhoz, hogy jelentsen bármit is a takarékosság. Mentális betegként ez a Nietzsche-i értelemben vett hatalom akarása valahogy nem működik, de még az élni akarás, a vegetálás is alig, mert az ember eltompul belé, deklasszálódik, a társadalomban visszafelé halad.

Szóval, egy időre búcsúzom, legalábbis ebben a témában, és üdvözlöm a kormány egészségügy témában tett intézkedéseit, de ameddig kétségek merülnek fel aziránt, hogy a skizofrén közösségek képesek épelméjű tárgyalófélként részt venni a róluk lefolytatott kérdésekben, a témához nincs mit hozzátennem. Addig is… skizókat a parlamentbe!

0 Tovább

Sorstársiasság, diszkrimináció

Nemrég kezdődött egy tréning az egyesületben, ami rávilágított arra, hogy nekem mennyire alapvetően változott meg a viszonyom a sorstársakkal és a sorstársi közösségekkel kapcsolatban. Nem tekintem magam lángoszlopnak, sem követendő példának, köszönetet sem várok el semmiért, amit akkor írtam, amikor még komolyan vettem ezt az egész sorstársi viszonyt a többi mentális beteggel, különös tekintettel a skizofrénekre. Sajnos rá kellett döbbennem, hogy nekem már egyre kevesebb a közöm a sorstársak és segítők nagy, Stockholm-szindrómás játékához, amit összefoglalóan pszichiátriának nevezünk. Egyre inkább úgy gondolom, hogy egy eléggé visszahúzó játszma részesévé váltam, amikor felvállaltam a sorstársiasságot, és ami ezzel jár. Szép elgondolás volt a sorstársiasság, csak sajnos úgy, ahogy ezt eddig felülről szervezi (vagy szervezte) a pszichiátria, sajnos mára meglehetősen elavulttá, működésképtelenné vált.

Téves sorstársiasság

Ezt az egész sorstársi dolgot a diszkriminációval együtt a pszichiátria találta ki, hogy konzerváljon egy állapotot, és a mentális betegeket megtartsa a státuszukban. Volt egy érdekes beszélgetésem errő a sorstársi dologról egy sorstárssal. Az egész sorstársi tévgondolat onnan jön szerintem, amikor még azt gondolták, hogy a skizofrénia egy olyan „betegség”, ami „negatív tünetekkel” társul, és azonos tulajdonságokkal és személyiségekkel rendelkező klónokat, egyenzombikat csinál az emberekből. Néhányan még mindig ezt gondolják. Szerencsére ma már elég sokan rájöttek, hogy a „negatív tünetek” gyógyszermellékhatások. Az egyik skizofrén beteg semennyire sem hasonlít a másikra, ha ragaszkodunk is a „betegség” meghatározáshoz, akkor is belátható, hogy az egyik influenzás sem lesz ugyanolyan ember, mint a másik, a tüneteik hasonlósága ellenére. Vagy vegyük a cukorbetegséget, magas vérnyomást, amikhez hasonlítani szokták a skizofréniát. Ki hallott már olyat, hogy magas vérnyomásos csak magas vérnyomásossal barátkozzon, hasonló tünetei miatt? Jellemző még egyébként a pszichiátriai módszerekre, hogy ezeket mint a skizofrénia "társbetegségeit" említi. Azért ekkora csúsztatásokat kitalálásához a gyógyszermellékhatások palástolására, amit évtizedekig csináltak, eléggé nagyfokú és pofátlan cinizmus szükséges.

Képzelt diszkrimináció

Diszkriminációt én a legtöbbet az egészségügyi ellátórendszer részéről tapasztaltam, félművelt pszichiáterek és a barbár kiszolgálószemélyzet (pl. ápoló) részéről. A diszkrimináció fellegvára maga a pszichiátria, és ezt nem átallja rávetíteni a társadalomra, holott ő maga gerjeszti, hogy később mint a diszkrimináció ellenes küzdelem élharcosa lépjen fel. Az egyéb egészségügyi osztályok (pl. a sürgősségi) sem a toleranciájáról híres a skizofofrénekkel szemben. Egyébként is jellemző a problémaközpontú megközelítés, miszerint egy skizofrén ember minden egészségügyi problémája csak mentális természetű lehet, ha másféle egészségügyi problémája támadna, úgy veszik, hogy szimulál vagy hipochonder, a betegségéből adódóan. Ez a tudatlanság, félműveltség kiterjed a pszichiátrián túli egészségügyi dolgozókra is, a legrosszabb a félinformációkkal rendelkező egészségügyi személyzet, mert kétféleképpen reagál erre a betegségcsoportra: vagy a hiányos ismeretei alapján rossz döntést hoz, vagy éppen figyelmen kívül hagy minden infót. A társadalomban tapasztalt diszkrimináció a skizofréniával szemben csakis a pszichiátria hatására alakult ki. A múlt század elején a skizofrénia "modern, divatbetegség" volt, mint napjainkban a depresszió, a negatív jelentéstartalom a pszichiátria áldatlan tevékenysége során tapadt hozzá.

Az ellátórendszer vakfoltja

Az információs társadalom egyik áldásos hozadéka a pszichiátria jogköreinek a megnyirbálása lett, azt mondom, szerencsére, a modern eszközöknek köszönhetően hamarabb fény derül a pszichiátria túlkapásaira, visszaéléseire. Ebben a társadalmilag hasznos és jelentős folyamatban, azt hiszem, élen jártam, amikor nyilvánosságra hoztam (és hozom) az ott tapasztalt bánásmódot. Például nincs már kényszerbeszállítás, csak ön-, és közveszélyes állapot esetén. Ezt a helyzetet is képtelenek helyesen kezelni, úgy vannak vele, hogy akkor mostantól mindenki csinál, amit akar. Nem tekintik önveszélyesnek, ha valaki állapotából adódóan kiesik az ellátórendszerből, és ezért pénz nélkül marad, sőt, nem is törekszenek az állapot kezelésére, hanem irány valamelyik pszichiátriai gettó, vagy az illető az utcán végzi. Vagy halottan. Sajnos szaporodnak az ilyen jellegű esetek, amik a tudomásomra jutnak. Hogy, hogy nem, az ügyben én is érintett lettem, szerencsére nem saját személyemben, csak közvetve, egy közeli ismerős által, aki azóta már megfelelően eltávolította magát mindenkitől, a vaóságtól is, csak a saját, belső idejében létezik.

Konklúzió - szubkulturális s/m

Mivel mondhatjuk hogy félig-meddig már kint vagyok az ellátórendszerből, időm jó részét egészségesek között töltöm pl. az egyetemen, de vehetjük azt is, hogy a blogot is inkább az egészségeseknek írom, a Twitteren is normális emberekkel társalgok. Nem azért, mert direkt keresném az ilyen jellegű társaságot, dehogy. Sőt, ellenkezőleg, évekig elzárkóztam előle, ami hiba volt. Nem tartom már különbnek a mentális betegeket a pszichiátereknél, ugyanazt a játszmát játsszák, szükségük van egymásra ebben a szubkulturális szado-mazo játékban, mindkét csoportnak a megélhetése függ ettől. A két csoport pénzügyi helyzete között természetesen ég és föld a különbség, de az ellátásukat (nevezzük ellátásnak) mind a két csoport az egészségügyből kapja. A múltkor volt egy beszélgetésem, ahol a beszélgetőtársam felvetette, hogy több pénz kellene a pszichiátriai ellátásra, heti több, 45 perces pszichoterápiára, és egyéb hiábavalóságokra. Én pedig nem látom értelmét, mivel a mai pszichiáterek elvben a Rogers-i módszert követik, a gyakorlatba viszont semmit sem sikerül átültetni, ami nem csoda, mivel, úgy veszem észre, mostanában inkább minden más leköti őket, a munkájukon kívül. Hivatástudat? Szaladjunk! Sem idő, sem energia nem jut már a "páciensekre" vagy "kliensekre", sem a gyakorlatban, de elméletben sem, minden orvos minél hamarabb szeret kiszabadulni a pszichiátriáról, és elfelejteni mindent, ami ott történik. Ezért nem kárhoztatom őket, én is így vagyok vele, de akkor ne vegye el se a fizetését, se a hálapénzt olyanoktól, akiket semmibe vesz, ráadásul nagyságrendekkel szegényebb nála.

0 Tovább

Ürs - A nyulak uralma beteljesül - de tényleg

Az utóbbi időben nem túl sokat foglalkoztam sci-fivel, mármint ahhoz képest, hogy az egész kultúrafogyasztást a sci-fi könyvekkel és magazinokkal kezdtem el annak idején a megyei könyvtárban, kb. 30 éve, és még mindig ugyanabba a könyvtárba járok, ugyanazok közé a régi bútordarabok és könyvárosok közé – a könyvtárat azóta felújították, az arcok és a körülmények mit sem változtak az életem folyamán, csak annyit, hogy dühödt flamewart folytatok a Twitteren ellenük, mivel az évek során meglehetősen megkeseredett, cinikus magatartást vettek fel, sajnos, azt kell mondjam, velem együtt. Mostanában én is elkövettem sci-fi írás(oka)t, egy egyetemi bölcsészhorrornak indult, de aztán mégis inkább sci-fi lett belőle, és A Zegyetem címet kapta. Jelenleg sehol sem olvasható, az első offline írásomnak tervezem, ha megérjük, mire elkészül.

De hogy ontopik is legyek, az Ürs is egy sci-fi, hát, persze, és nyulakról szól, ez már nem lenne annyira nyilvánvaló. Volt annak idején egy híres rpg makeres magyar projekt, a Nyulak uralma beteljesül, egy Dragonskull (aka Skalle) nicknevű ürge (nem nyúl!) fejleszt(g)ette, engem erre emlékeztet ez az egész Ürs. A nyulas sci-fi történetek közös pontja lehet, hogy nagy érdeklődést váltanak ki a környezetükből, az Ürs leginkább a benne található grafikák, egyedi szövegtípusok, és az egész képi ábrázolás forradalmi újdonsága miatt lett népszerű interactive fiction-ös körökben.  Amúgy kellemes színvilágú, kékes-lilás árnyalatban játszik az egész , fantasztikus, űrbéli hatást kölcsönözve a kalandjainknak. Az Ürs a nyulak nagy öregjeinek az összességét jelenti, akiket fel kell keresnie a játékosnak, aki egy “rabbit hero”-t, avagy nyúl hőst alakít.

Hogy mitől válik hőssé, aki egész életét nyúlként egy űr-üregben töltötte, nem csinált mást, mint és evett-ivott, és (vélhetően) szaporodott, mint az összes többi egyéb nyúl? Természetesen a körülmények teszik azzá. A nyúlüreget mostanában folyamatosan THUD-ok érik (ezek ilyen katasztrófa-félék, mert hullik tőlük a vakolat), és ezek a THUD-ok végleges elpusztulással fenyegetik a nyúlüreget, benne a nyúlkolóniával (különös tekintettel a bébinyulakra, természetesen). A THUD-okat a szövegben például pirosan dobogó képregényszerű szövegtípus jelzi, de amúgy is megfelelően rejtélyes és fantasztikus jelenségek, magyar fordításuk nincsen, a szó angol nyelven sem értelmes, csak nyúl-nyelven. Felszín alatti alagutakon, és felszín fölötti járatokon keresztül vezet az utunk (vagyis ugrálunk végig), amíg találkozunk a nyulak nagy öregjeivel, az Ürsökkel. A tőlük kapott segítség alapján kell újra visszatérni a felszín alatti világba, és az ott működő masinák segítségével megszüntetni valahogy a THUD-ok bekövetkezését.

A játékban nem igazán lehet eltévedni, a már használt járatok (bocsánat, linkek), más színre váltanak, és különben sem annyira nagy az egész nyúl-birodalom, hogy ne tudnánk beugrálni (bejárni) fél óra alatt, pont, amikor már kezdenénk felhúzni magunkat az egész hülyeségén és abszurditásán, ráhibázva valahogy a megoldásra, ami a föld alatti járatokban elhelyezett gépek nyomkodásában rejlik (ne feledjünk előtte beszélni a nyúl-öregekkel!). Ha valaki még mindig nem hiszi el, hogy ilyen komolytalan témában írtam bejegyzést egy komoly blogba, megnyugtathatom, hogy ez csak egy különleges eset, az egész csak a játék magával ragadó varázsának és bájának szól, és amúgy sem idegen tőlem annyira ez a hangvétel, egy időben azért hagytam abba az írást, mert nem tudtam kifejezni a bennem lévő rossz kedvet, hanem mindig előjöttek közben a komolytalan témák. Később meg már nagyon is ki tudtam, de ez már megint nem teljesen ide tartozik. Örüljünk az Ürsnek, nyúljunk a nyulas játékok nyilvánvalóan legjobbjának nyilvánítható, nyúlánk nyilakkal nyilván kijelölt, hosszan elnyúló nyílása felé!

https://urs.rabbitrabbit.city/

A játék természetesen ingyenes és online, azonnal játszható! ;-)

0 Tovább

Rend és rendetlenség

A környezetem megítélése rólam az első sikeres vizsgaidőszak után

Furi nap mint nap bejárkálni a melóba a vizsgaidőszak után. A főnökség ragaszkodik hozzám, annak ellenére, hogy finoman szólva se vagyok a munka hőse, a munkatársaim körében megosztó vagyok, de inkább a "kanál víz"-effektus működik, a szüleim szerint is ők az értelmesek és én sokkal ostobább vagyok a műhelyben dolgozó kollégáimtól, csak tanulhatnék tőlük. Bizonyos értelemben igen. De inkább nókommentes a téma részemről. Az egyetemen a tanáraim és a csopitársaim eléggé bírnak, ahogy meg tudom ítélni. Azt hiszem, ezt fogadom el mérvadónak ezután. Való igaz, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. Mostanában sokat beszélgettem a szoc munkással egy közös érdekeltségünkben álló ügyről. Azt mondta, hogy örül mindannak, amit elértem, ezt én megköszöntem, csak azt felejtettem el elmondani neki, hogy az egyetlen út ahhoz, hogy valaki eljusson idáig, a magafajta "segítőkön" való keresztülgázoláson át vezet, de legalábbis az ignorálásán keresztül mindannak, amit összehordanak. Eszembe jutnak a pszichiáterek sorra, az utolsó azt találta mondani, hogy már az is nagy eredmény, hogy egyáltalán megjelentem az érettségin. Aztán, persze, kiderült, hogy az is 5-ös lett, azóta meg majdnem minden. Apám szerint szerencsém van. Eszembe jut Douglas Adams egyik regényéből (Viszlát, és kösz a halakat!) az Esőisten, aki civilben kamionsofőr, és mindig ott esik az eső, ahol ő jár, és száztizenvalahány esőfajtát különböztetett már meg. Ez is valami ilyesmi lehet, ez a vakszerncse. Egyébként, akinek fingja sincs a bölcsészetről, csak a Mekis viccet ismeri rólu(n)k, azt veszi észre, hogy a bölcsészek "tudnak mondatot szerkeszteni", amit persze mindenki tud, csak valahogy sohasem akar. "Átmentem volna a Grand kanyaron, csak nem akartam." - Boborján is valahogy így volt vele.

"Hogy van? Jól? Megyünk tovább..." - Dr. K., Nypszch, vizit

De a lényeg, amiről beszélni akartam, a rendrakás. Komolyan mondom, az egész pszichiátriának közös tömegpszichózisa ez a rendrakási mánia. Nekem például erre hivatkozva kérték a gyámság fenntartását, aki igazán sz@r állapotban van, meg azzal takarózik, hogy mennyire rendet tart. Minden csak a felszín, ugye. Ahogy olvasom a témában a _múlt_század_közepi_ (szak)irodalmat, azt kell, hogy mondjam, hogy a pszichiátria fejlődik, legalábbis gyógyszerek tekintetében, vagyis annyiban, hogy gyarapszik a gyógyszerek száma. Mondjuk, ezeknek az alkalmazása már más kérdés. Valakinek már évtizedek óta "nem találják el" a gyógyszerét. Célzóvíz? A módszerek tekintetében pedig az orvostudomány (vagyis a pszichiátria "tudománya") kamikázerepülésben tart a mínusz végtelen felé. Rendet raksz vagy nem? Ennyi a titok? Ettől talán még Blauer is megfordul 1x-2x a sírjában. Ez a lózung, hogy "nem tudja ellátni magát", erre harapnak, erre vérben forgó szemmel ugranak. Mi az, hogy nem tudja ellátni magát? Be vele a kóterba! Édes f@szom, te, aki ellátod magad, meg mindenre gondot viselsz, családod van, intézményt vezetsz, csak éppen a munkádat nem vagy képes normálisan ellátni, rólad mit mondjak? A lóvét meg felmarkolod, azért, mert életekkel játszol? Szememben ez érdemli ki igazán a söpredék nevet. Ha létezik fehérgalléros bűnözés, akkor fehérköpenyes is, és ez az. Foglalkozás körében gondatlanságból (vagy inkább nemtörődömségből?) elkövetett népirtás. Ha lenne kedvetek és időtök egyszer, ajánlanám Polcz Alaine Rend és rendetlenség című könyvét, amelyben a pszichológus-írónő leszögezi, hogy ép lelkületű ember lakása is lehet rendezetlen, ha az illetőek nincs kedve vagy ideje a környezetével foglalkozni. A rend és a rendetlenség szerinte meglehetősen viszonylagos fogalmak. Van lényegi és van formai (látszat) rend - ideális esetben a kettő egyensúlya érvényesül. Azt is elfogadhatnánk, hogy létezik belső és külső rend, és a kettőnek (esetemben) semmi köze egymáshoz.


Konklúzió, a véleményem a témáról, szerintem eléggé közérthető formában

Szerintem, aki rendet tart, attól még lehet totálisan depressziós, a rendrakásával a személy kompenzál, és összességében disszimulál (a betegségének nemlétezését játssza el). Erre a következtetésre akkor jutottam, amikor egyszer a legsúlyosabb depresszióra való következtetést vonta le nálam valaki, abból, hogy sör volt a kezemben, és elmondásom szerint nincs nálam rend. Én pedig őt láttam végtelenül depressziós állapotban, annak ellenére, hogy pedáns rendet tartott. Kinek volt tehát akkor igaza? Valószínűleg bizonyos mértékig mindkettőnkenek és egyikőnknek sem igazán. Az egyetlen, amit szeretnék elérni ezzel az írással, hogy szakadjunk már le végre erről a rend és rendetlenség szembeállításról, mert az egész annyira sekélyes és felszínes, hogy el sem tudom már mondani. Ennyit lehet kérni már 10+ év pszichiátriai sz*patás után? Nagyon köszönöm, előre is, tisztelettel... A témában remélhetőleg utoljrára kellett felszólalnom, ez már nekem égő. Mi is? Hát, ez a melankólikus csökönyösséggel végbevitt, ugyanazt mantrázó, sehova sem vezető inkompetens, szellemi impotens hozzáálás. A közelmúlt történései nem igazolják őket, így hát, sajnos, azt kell, hogy mondjam, a nagy okosságukat, amivel eddig gyötörtek, kitehetik a vitrinbe a diplomájuk mellé, másra úgysem használható. Be is lehet keretezni. Aztán meg letakarni a fenébe.

0 Tovább

R. D. Laing megoldása a skizofréniára

Bár Laing legelső könyvét kellőképpen zavarosnak találtam, Az élmény politikája viszont már nagyon jónak bizonyult. Érdekes, hogy elutasítom a pszichoterápia minden formáját a mai magyar viszonylatban, köszönöm szépen, elég volt, sőt, a skizofréniától is igyekszem távol tartani magam, a vizsgáimat letudva, mégis Laing könyvét kezdtem el olvasni szórakozásképpen. Gondolhatja valaki, hogy sekélyes szórakozás, nem az. Ebben a könyvben már kezd kibontakozni Laing zsenialitása, amihez képest Feldmárban már csak halvány epigont látok mostanában. Kicsit nehezen induló szöveg, de nagyon alapos, beágyazva kora kommunikációs, pszichológiai és filozófiai elméleteibe. Azt hiszem, erre a fajta alaposságra Feldmár soha sem lenne képes, ő valami showman-dolgot csinál, egy roadshow-t Laing tanításaiból kiindulva. (Ez nem bántás akar lenni.)

R. D. Laing skót pszichiáter, pszichológus volt, a skizofréniát az egzisztencia filozófia segítségével próbálta meg leírni, szerinte ez hatásosabb és célravezetőbb, mint a klinikai megközelítés. Az antipszichiátria képviselőjeként tartották számon, bár ezt ő határozottan visszautasította. Az élmény politikája című könyvének a címét az magyarázhatja, hogy a pszichózist, illetve annak kezelését politikai tettnek minősíti, amely a hozzátartozók, a rendőrség, az orvosok, ápolók és egyéb "segítő szándékú" emberek összeesküvése a skizofrénné nyilvánított személy ellen. Könyvében nemcsak bírálja a pszichiátriai klinikai gyakorlatot, hanem alternatív javaslattal is előáll a skizofénia kezelésére. A múlt század közepén optimistán látja a helyzetet, úgy gondolja, alternatív gyógyszerekkel kiváltható a klinikai gyakorlat. Elgondolása azóta sem valósult meg, bár közelebb jár az igazsághoz, mint bármelyik másik irányzat, talán a sámánizmust leszámítva. Annyira került közel az igazsághoz, amennyire az egszisztencialista filozófia fogalmi keretei engedték, ő maga sohasem élt át hasonlót, viszont igen jól megfigyelte a jelenséget másokon.


Sámánizmust említettem, ami nem éppen egy tudományos megközelítés, de nem tudtam nem észrevenni a hasonlóságot az ő módszere, és a sámánisztikus felfogás között. Laing többször is elhatárolódik mindenfajta ezoterikus látásmódtól, megközelítése tisztán filozófiai, pszichológiai és kommunikációelméleti alapokon nyugszik. Szerinte helytelen a felfogás, ami az ént független monászokként "ego"-kként írja le, és hanem úgy gondolja, hogy inkább az én-ek állandó kölcsönhatásait, társas érintkezéseikkel együttesen kellene vizsgálni. Helytelen a világ felosztása "Mi"-re és "Ők"-re, a skizofrének már eleve az "Ők" közé vannak száműzve. Úgy véli, hibát követünk el, amikor gyerekek látásmódja beletorzítjuk a normális látásmódba: "S társadalom nagyra értékeli a maga normális emberét. Arra neveli a gyereket, hogy elveszítse eredeti lényét, forduljon ki önmagából, s így váljék, úgymond, normálissá. Közbevetőleg elmondanám, hogy az utóbbi fél évszázadban a normális emberek mintegy százmillió más normális embert gyilkoltak meg."

Laing úgy gondolja, hogy a skizofrénia az ember tarthatatlan élethelyzetéből fagad, és nem(csak) a skizofrént kell vizsgálni, hanem a szűkebb és tágabb környezetét is, azzal való kölcsönhatását. Nem felelősöket kell keresni, pl. "skizofrenogén anya", hanem megoldási javaslata a következő: Olyan vezetők kellenek a betegek mellé, akik maguk is átéltek már pszichózist, és ezáltal végig tudják vezetni a pszichózison a pácienst, melynek lefolyása szerinte (vagyis a "megőrülés" folyamatának a képlete:

I. utazás kintről befelé;

II. az életből egyfajta halálba;

III. az előremenésből a hátramenetbe;

IV. az ideiglenes mozgából az ideiglenes mozdulatlanságba;

V. a hétköznapi időből a csillagidőbe;

VI. az egóból az egyéniségbe;

VII. a külső (megszületett) létből minden dolgok méhébe (az embrionális állapotba);

Az őrület megszüntetése ezeken az állapotokon keresztül visszavezetni az egyént önmagához. Az ember az utazás után magasabb tudatossági szinten tér vissza. Ennek az utazásnak szerinte nem ideális terepe a zárt osztály, az elmegyógyintézet, hanem barátságosabb körülmények, és odafigyelőbb lelki vezetők "orvos-papok" kellenének. Én, ha szabad egy megjegyzést fűznöm ehhez az egészhez, a pszichiátrián nagyon is tudatában vannak annak, mi folyik le a pszichózisban, hogy az ember olyan energiák fölött nyer irányítást, amik fölött különben nem, és a belső világában mélyebb összefüggésekre is rájöhet. A pszichiátrián nagyon meg vannak ijedve, ha igazán aktív pszichózisban lévő emberrel találkoznak, azonnal leinjekciózzák, és gyógyszeresen kezdik el gyötörni, hogy elmúljon az állapota. Ha engem kérdeznek, a folyamatot csak megakasztani lehet, a pszichózis programja mindenképpen végigfut a betegen, mindössze annyi történik, hogy a pszichiátria (több, kemény pszichózisban lévő ember esetén) olyan hellyé válik, ahol összecsap a menny a pokollal, ha úgy tetszik az alsó világ a felső világgal, a pszichiátria a valóságban a purgatórium funkcióját tölti be, az orvosok és ápolók mítikus személyek (legalábbis a páciens belső világában). Valójában ebben a környezetben nem ritkák a kisebb paranormális jelenségek. Természetesen ezekben senki sem hisz, mert mindent a hallucinációk számlájára írnak.

Ez van, srácok. A könyvben leírtak jól használhatóak lennének, Ronald David Laing nagyon jó irányba tapogatózott a kis egzisztencialista filozófiájával, már nem jár messze az igazságtól, ami neki valójában már egy kicsit túlságosan is ezoterikus, de a pozitivizmuson és a materializmuson jóval túlmutató dolog. Csak pszichiáterék nem szeretik ezt nyíltan elmondani. Hanem szeretik ezt elhallgatni, az ilyen emberket elhallgattatni. Végső esetben a végleges megoldásoktól sem riadva vissza (amit most nem magyarázok el konkrétan, mit jelent, mindenkire odabízom. nem jót).

0 Tovább

TheC64 Mini - első kör - vásárlás, beüzemelés

Idei első kiadásaim egyike egy TheC64 Mini konzol volt (már 20000 forintért hozzá lehet jutni egy eredeti példányhoz, alaposabb kutatás után az ÁrGépen), amit idáig még nem sikerült kimerítőbb tesztnek alávetnem, a vizsgaidőszak miatt, aminek csak most tettem le a lantját. Azért végigböngésztem az előre telepített 64 db játékot, és egyet találtam, ami a játékosi profilomba vág, a Skool Daze címűt, a leírás szerint akció-kaland és a sandbox játékok őse (ez mind együtt). Két vizsga között végig is toltam, összesen talán egy napot vett igénybe, egy csomó bénázással együtt. Ezt a blitzkrieg-szerű röpke, egy napos tesztet szeretném az alábbiakban röviden vázolni.

A vásárolt hardverről csak annyit szeretnék elmondani, hogy kisebb problémát okozott mind az árammal való ellátása, mind a képernyőhöz való csatlakoztatása, mert a gyári dobozban ezek nincsenek benne, úgyhogy a tabletemtől erre az időre megvontam az energiaellátást, az egyik Raspberry Pimtől pedig a monitorhoz csatlakoztatható video-átalakító kábelt, és így a három eszköz szerencsés találkozásával „a boncasztalon”, sikerült működésre bírni a TheC64 Minit. Balszerencsémre se LED TV, se hangot képző monitor nem található a háztartásomban, így is csak hang nélkül sikerült életre kelteni a masinát, ami C64 esetében, ugye, nagy érvágás, a művészi minőségű és kivitelezésű játékzenék nélkülözése miatt. Mindegy, a Skool Daze pont azon ritka C64-es játékok közé tartozik, ami nem sok hangot adott ki eredetiben sem (de azt is minek?).

Érdekessége még a történetnek, hogy mindent a géphez kapott joystickkal irányítunk (igen, a billentyűzetet is), minden beépített funkciót a joy alján található 4 funkciógomb segítségével tudunk megoldani, ami az eredetiben, ugye, nem volt. A gyártó idén ígéri a C64 eredeti méretben való utángyártását – működő billentyűzettel, pontos időpontot még nem adtak meg. Azért hadd adjak hangot némi szkepticizmusnak ezzel kapcsolatban: ez, hogy „idén lesz, de nem tudni mikor”, már a Zalalövői Nyina Vasziljevna MgTSZ-ben is némi aggodalomra adott volna okot a megboldogult Commodore Világ-os időkben is. Bár, ne legyen igazam, a reményt sosem szabad feladni. Akkor ennyit a hardveres körülmények fennforgásáról, most térjünk ki röviden a Skool Daze játékra.

Annyit elöljáróban elmondanék, hogy abban az időben, amikor a Skool Daze-t és a többi előretelepített játékot kiadták (az 1980-as években) a játékokkal szembeni követelmény teljesen más volt, mint manapság. Például elvárás volt, hogy hetekre is lekösse a játékost egy-egy új szerzeménye, de ezt nem változatos pályákkal és túlbonyolított MI-vel oldották meg, hanem – szépen magyarul, szépen emberül szólva – hülyére sz*patták a játékost a nehézségi fokkal. Például én a Skool Daze-t az életben nem játszottam volna végig, ha nincs játékállás-mentési lehetőség. Hamarabb befejeztem volna, mint ahogy végigcsinálom, mint pl. a magyar szak esetében.

A Skool Daze (ami szerintem annyit tesz eredetileg, hogy School Days) története és univerzuma mindössze egyetlen iskolaépületre korlátozódik, ahol található: 4 db tanterem, 4 db tanár, és egy csomó nebuló, nevesítve ezekből is 4 van, a játékos, Eric, aztán Angel Face, Wonder Boy és Einstein. A feladatunk mindössze annyi, hogy eloltsuk az összes lámpát az intézmény területén, kiverjük a tanárokból a 4 jegyű kód 1-1 betűjét, amit majd felírunk a táblára, kinyitjuk a tanáriban található széfet (onnan ellopjuk a naplót?), és visszakapcsolgatjuk a villanyokat. És máris felsőbb osztályba léptünk, azaz vége a játéknak. (Ha a valóságban is minden ilyen egyszerű lenne!) A játékban 10000 hibapontunk (lines) lehet, különben a tanárokkal való találkozás végzetesnek bizonyul, hazaküldéssel, és a játék újrakezdésével végződik. A játékban tanórákat kell látogatnunk, szünetben kötelező játék van, ebédidőben kötelező ebéd. Némileg kötött tehát a napirendünk. A rendelkezésünkre álló eszközök pedig, csúzli, krétával a táblára írás, ugrálás és társaink leütögetése (amihez nem sikerült különösebb funkciót, vagyis inkább magasabb célt rendelni a játékban).

Összességében tehát nagyon nem bántam meg a TheC64 Minit, még ha nem is annyira idillikus a működésre bírása, mint ahogy az előzetes beharangozókból tűnik. A játék(ok) irányítása is eléggé macerás, amíg bele nem jövünk, különösen, ha a billentyű funkciót kell hirtelen működésre bírnunk. A joy-rongáló sport játékoktól való tartózkodást javasolnám, hosszú távon nem kifizetődő, kezdetben javasolnám a puzzle, vagy a labirintusos, kalandosabb jellegű játékok kipróbálását, majd később, ha már kellőképpen uraljuk a josystickot, az akciódús(abb) arcade/platform/shoot 'em up játékokét. A következő lépés, amit ebben a tesztben hanyagoltam (idő és eszközök híján): a TheC64 Minire pendrive-ról játékok beolvasása (bár a képernyőfunkciót megtaláltam) és a hang előcsalogatásának a kérdése maradt még problematikus. Szerintem most már lesz időm belekezdeni egy mindenre kiterjedő, ultimate tesztbe, és összegezni a teljes körű tapasztalatokat, ha máskor nem, a következő vizsgaidőszakban. Addig is: „Byez!”

0 Tovább

Sohasem történik semmi

"Azért szültek, hogy azt csináld, amire szültek." - wtf. Tegnap megnéztem a Mátrix Reloaded - Újratöltve, stb. című filmet, és ezt vontam le tanulságként. Akkor ezek szerint én egy pszichiátriának szánt homlokbomba vagyok. "Ez nekem magas labda volt, amit én a lórúgás erejével basztam vissza." - újabb idézet, ezúttal Varecza Lászlótól, amit szintén igaznak tartok az én és a pszichiátria viszonylatában. Mert mi is történt valójában? Elhurcoltak az egyetemről, majd különféle módokon gyötörtek, végül kiszuperáltak egy központba, ahol autisták között, gyöngyfűzőként végeztem volna, egyre kevesebbet beszélve, hacsak... nem akartak volna még onnan is tovább transzportálni egy skizofrének és demensek számára fenntartott koncentrációs táborba. Addig csak javítottam a skizofrénekről felállított emléleteket, elképzeléseket, statisztikákat. De ekkor borult minden. Ekkor szakadt el nálam a cérna, és körülbelül akkor jöttem rá, hogy ezek a jóemberek már nem nyugszanak addig, ameddig engem hidegre nem tesznek végleg. Ekkor váltam időzített bombává, egy olyan késleltetett számítógépes vírussá, ami csak egy időponthoz/eseményhez kötődve aktiviálja magát... Valójában, a felszínen nem is történt semmi, én is maradtam rehab munkahelyen, a pszichiátrián is maradt mindenki a pozíciójában. Senki nem ismert be semmit, de nem is tagadott, de én ott rúgdoshattam őket, ahol akartam, évekig az volt a helyzet, hogy semmit nem kommentáltak, hogy majd csak kifáradok, illetve visszakerülök a szisztémába valahogy. Azt hiszem, minden még megmaradt eszközüket bevetették erre. De a kezük már meg volt kötve. Nem tudtam nem észre venni, hogy miattam kap kontrollt az addiktológia, az Ébredésekkel nem tudom mi lett, de ott is látványosan vettek semmibe, negligálták, aki/ami vagyok, a pszichiáternő fel sem fogta, kit kezel, vagy nem akarta, vagy hülyének tetette magát direkt. Ez volt a taktika, az elhallgatás, relativizálgatás, bagatellizálás. A jelenlegi pszichiáternőnek már nincs több eszköz a kezében, mint hogy az intézményen kívül látványosan nem köszön, és körülbelül úgy néz rám, mintha fel akarna nyársalni a szemével. De "a konvencionális formákat megtartja", amikor bemegyek kontrollra, nem kérdez semmit, én nem mondok semmit, amíg a többi beteg megfigyelés alatt van, én szabadon jövök-megyek a havi fél injekció kivételével, amikor mindenki úgy csinál, mintha minden rendben lenne, csak éppen néma lennék, és ők is némák lennének. Ami elhangzik, körülbelül ennyi: "Ef-két-ezer, státuszban, státusz marad." Ami annyit jelent, hogy skizofrén vagyok, és maradok is mindaddig, amíg rajtuk múlik. Én pedig közben csinálom a dolgomat, újra egyetemen vagyok, jövő héten tudom le az utolsó vizsgáimat Médiaelméletből, és azon igyekszem, hogy megtartsam a majdnem színjeles átlagomat, amire eddig sikerült szert tennem. És hogy mi a célom azzal, hogy újságírást, kommunikációt és médiatudományt tanulok az egyetemen? Hármat lehet találgtni... Annyit elárulok, hogy nem a Dörmögő Dömötör szerkesztői pozijára pályázom... Tegnap nem voltam kontrollon, mert egyetemen voltam, úgyhogy ma megyek be, és próbálok majd úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha semmit sem írtam volna soha le senkiről, mint ahogy ők is úgy tesznek, mint ahogy évekig történt minden kontroll és minden munkanap, ahogy gyakran belső remegéssel megyek be az ambuláns ellátásra, vagy a rehabilitációs munkahelyre. De sohasem történik semmi. Talán majd most? Nem, nem hiszem, hogy bármi történne ma...

Végezetül egy aranyos tweet a helyi pszichiátria szakmai kompetenciájáról (2018. december 20.):

Ui.: Egyébként meg egyszerűen az sem igaz, hogy nem történt semmi. Valójában a szisztéma azóta már humánusabb lett, hogy nekem ebben mennyi szerepem van, sosem derül ki számomra, ugyanis már aligha kerülök vissza... Igazából én nem kaptam ezért konkrétan semmit, de talán ott vagyok egy-egy nővérke huncut kacsintásában, egy-egy emberségesebb gesztusban, az ebédhez kapott mosolygós almában, és ennek a valószínűségének a tudata nekem talán elég is.

Nos, egyelőre...

0 Tovább

Én mint újságíró?

Mi is a legfájóbb dolog az életben? Erre nehéz válaszolni. Talán az egyik legfájóbb, ha valaki, akit szeretünk, úgy dönt, a szemünk láttára emészti el magát. Az ilyesmin is túljut az ember, persze, főleg, ha még van célja az életben. Mindenesetre így eshetett meg, hogy életem legsikeresebb egyetemi félévén vagyok túl 1-2 nap múlva, a hangulatom mégis évek óta nem tapasztalt mélypontra csökkent. Szinte fizikai fájdalmat okozott a depresszió, jó nagy adag megfázással fűszerezve, ami szintén lehetett pszichoszomatikus eredetű is akár. Hol be voltam rúgva, hol nem, de inkább jellemzően józanul, csendben szenvedtem végig ezt az időszakot. Plusz erre jött a tanulás, ami általában öröm kellene, hogy legyen, de az iyen időszakokban az is teherré válik. Gondolkodtam, hogy írok egy nem túl kedves pamflet-félét a helyzetről, egy kissé nyersebb stílusban, a vázlat már készen is volt, de alapjában véve feleslegesnek tartom bele rúgni a földön fekvőbe, és ezt értékelhetné így is, még akkor is, ha nem konkrétan őt éri(k) a rúgás(ok).

Tehát, inkább hagytam az egészet a fenébe. Gyakorolni az elengedést. Ez való nekem. Hiába szeretjük azt gondolni, vagy úgy érzékelni, hogy vannak örökké tartó dolgok, például a népszerű amerikai sorozatoknál maradva, csak hogy messzire menjünk, ha egyszer egy évadot törölnek, akkor hiába volt nagyon cuki a főhősnő és nagyon menő a főhős, kalandjuk itt véget ért.

Aztán itt van mindjárt a másik téma, hogy szeretnek rám a szakon mint újságíróra hivatkozni. Meg is kérdezte a tanszékvezető, hogy minek akarok újságíró szakirányra menni, ha már egyszer az vagyok? Nem is, tudom, bírom a redundanciát? Mint tudjuk (vagy nem tudjuk), az újságírás is egyfajta válsággal küzd, a nyomtatott sajtó mindenképpen, aztán van az elektronikus sajtó, ami konkurál a magamfajta önkényesen önmagát kinevezett hobbiújságíróval, aki viszont konkurál a sajtóval, így az van, hogy a bőség zavarában inkább megoszlik az olvasótábor, a sok bába közt pedig elvész a gyerek, és a végén mindenkinek csökken a látogatottsága. Ez azért érdekes, mert a magamfajta crowdsourcingos* hülyegyerek pedig ebből él, morális szempontból mindenképpen, ettől tartja magát valakinek, különben az ő életének sem lenne túl sok látszatja/értelme.

* Crowdsourcing: a tartalom kiszervezése, ennek az egyik (de csak az egyik!) példája, amikor egy elektronikus sajtóorgánum bloggereknek biztosít megjelenési felületet.

És akkor még az is van, hogy az újságok is – nyilván, a nézőszám csökkenésével – egyre kevesebb bevételből gazdálkodhatnak. Ami azt jelenti, hogy az újságírót már nem az eszeveszett sok pénz jellemzi, amit megkeresett, hanem hogy megjelenik-e vagy sem. Bár, ha például visszagondolok, mondjuk a Nyugat nemzedékére, és a korban fellelhető többi újságra-folyóiratra, már akkor sem keresték éppen betegre magukat az újságírók. Egy példa: kedvenc korabeli (meg amúgy is) szerzőm, Cholnoky László valami 95 lapba küldött cikkeket, mégis végén a Dunába ölte magát, a szegénység és nélkülözés elől menekülve. Én azért itt még nem tartok, bár kétségkívül elindultam egy úton. Igaz, én a pénzemet informatikusként keresem, de nem tudom, meddig kell egy olyan informatikus, akinek a tudása kimerül a WordPress tanumányozásában, és újabban egy TheC64 Mini nyüstölésében, és nem nagyon hajlandó például windowsos dolgokkal foglalkozni.

Ami még jellemezheti az újságírót, az a sokrétű érdekődés, a minden iránt való nyitottság. Az állandó megújulási képesság/készség, pláne a mai, adott körülmények között. Na, ez bennem vagy megvan, vagy nincs. Ha akarom igen, ha akarom, nem. Bár, tény, hogy nyitottságot a dolgokra bloggerként talnultam, és természetesen bizonyos fokig alkalmazkodó is vagyok. Tekinthető például egyfajta megújulásnak, hogy idén meghirdettem a Level 2-es szemléletet a blogon, ami főleg a kult-tech vonalra próbál meg valamennyire fókuszálni, és kevésbé a pszichiátria szapulására. Ami talán azt is mutatja, hogy valamit kupálódtam az évek során, és némi témai változatosságot is feltételez nálam. Amúgy a pszi-téma kissé kiapadt, erőt gyűjt, felkészül... Valószínűleg életformailag van egy kis hasonlóság köztem és a hivatásosok között, viszont meglehetősen önálló vagyok, magányos farkasként, és a témáim is sajátok.

Hogy teljesen korrekt legyek, azt azért el kell mondanom, hogy itt általános trendek hangzottak el, ami kommunikáció szakon is jórészt, tehát nem tekinthető teljesen első kézből számító információnak az egész eszmefuttatásnak az érdemi része, de nekem szokásom azért valamennyire vakon megbízni azokban a szakemberekben, akik tanítanak, bár mostanában felmerült némi kétség a magyar szakos képzésem során hallott egy-két dolog helytállóságát illetően, pláne internetes témában. Mit mondhatnék még? Ennyi volt, mese volt, remélem, minden benne volt. Kitértem volna még a bloggererek nehéz helyzetére, mármint annak fényében, hogy a webkettő felfalta az egész blogoszférát mint saját gyermekét, de talán majd egy másik alkalommal erre is sort fogok keríteni. Remélem, azért volt értelme a mai írásnak. Hogy lesz ebből vizsga?

0 Tovább

Relax Trio - depiűző zene

Amikor az idei évet terveztem, nem számítottam arra a kedves kis depressziós hullámra, ami a maximálisan jó jegyek ellenére, amiket kapok az egyetemen, elfog majd. Ennek a gyökere a magánéletben keresendő, de ne tovább, mivel megígértem, hogy idén már nem lesz rinyálás. Itt van helyette egy jó kis rockabilly zenekar, a Relax Tio a kies Finnországból. Nálunk, Magyarországon a rockabilly csak a neo-rockabilly korszakban indult el, és olyan nevek fémjelezték, mint Komár László, Fenyő Miklós, Szandi... Nos, ha ezt a zenekart és énekesnőt jellemezni szeretném, akkor annyit lehetne róla megjegyezni, hogy rockabilly ide, vagy oda, valahogy nagyon nem Szandi... A rockabillyről nem sok jót gondolok, de vannak szerintem őstehetségek, akik áthatolnak műfaji korláton, zenei ízléseken, előítéleteke és a Relax Trio szerintem egyértelműen ilyen. A zenei ismertetőim hagyományosan hagynak kívánnivalókat maguk után, szóval nagyon szakmai dolgokba nem is mennék bele, mert nem is tudnék, a zenekar Linda Teränen énekes-nagybőgősből, Oskari Nieminen gitárosból és Vilho Voutilainen dobosból áll. 2012-ben lett hírük Finnországon kívül is, Shake and Roll című nagylemezük után. Sajnos a magyar elektronikus média eddig még nem foglalkozott velük, legalábbis Google barátunk nem talált semmit.

Kedves kis zenekar, eddig csak a "Ne szórakozz velem", "Hülyét kapok tőled" és a "Kérlek, csak lépj le, Suzie" című számaikat hallgattam. Küldeném néhány embernek, de különösen a ... hagyjuk.

Jelenleg ez az a zene, ami kirántott a bajból, bár én általában nem szoktam hinni az ilyesmiben, most kivételesen bevált. Hogy a Finnek rokonaink-e vagy sem, az most mindegy, zenélni azonban elég jól tudnak, ezt számtalán zenei produkcióban bizonyították, pl. Värttinä, Nightwish, Lordi... stb.

Összességében mondva, lehet, hogy némileg probléma, hogy nem értek a zenéhez, maximum a szövegekhez, de ha más oldalról nézzük, előnyt is kovácsolhatunk a hátrányból, ha meggondoljuk, hogy mennyire lehet elemi erejűen jó az a zene, ami még egy úgymond botfülű embertársunk depressziófátyolán át is képes áthatolni és jókedvre hangolni. Hallgassuk hát ilyen megfontolásból! (Előre is elnézést, ha valahol hülyeséget írtam, itt kivételesen tényleg a zene a lényeg, nem én.)

0 Tovább

Skizofrénia underground

blogavatar

Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. Gyerekkoromban poénból kis magazinokat szerkesztettem szabadidőmben. Most komm-médiára járok egyetemre. Vagyis elvégeztem az újságíró szakot (BA). Ha valaki tud valamilyen jó MA szakról, most szóljon, vagy tartsa magában örökre!

Skizofrének - Nebáncsvirág

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebáncsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Facebook csoport

Szerintem tweetelni menő

Feedek