india

Éppen most olvastam el Paul Brunton India titkai című könyvét a szóbelire való készülés helyett. Érdekes gondolataim támadtak. Eddig Indiáról nekem leginkább egy India nevű pornósztár ugrott be, de persze, kinek mi. A mesés kelet, ugye. A sok kincs, amit a brit birodalom a gyarmatosítás során zsákmányolt, miközben India szellemi örökségét évszázadokig figyelmen kívül hagyták. Manapság, ha valamiért érdekes még India, pontosan inkább ezek a szellemi kincsek.  Hinduizmus. Buddhizmus. Jóga.

Paul Brunton könyvében élesen különválasztja a keleti és a nyugati gondolkodásmódot, és mit mondjak, én is. Nyugaton irtózatos sebességű gépeink vannak, a rendszerező gondolkodás szinte már értelemmel ruházza fel az anyagot (mesterséges intelligencia), viszont a saját lelkéről semmit sem tud, állandóan a megsemmisüléstől retteg és halálfélelemben él. Keleten nemhogy tisztában vannak a lélek halhatatlanságával és a lélekvándorlással, hanem egyenesen az újraszületés körforgásának megállítására törekszenek, ami a nyugatiak szemében ugyancsak egyenlő a megsemmisüléssel, és lemondóan legyint a keleti bölcsek igyekezetére.

Paul Brunton, egy múlt században élt ember, szakmáját tekintve újságíró, India titkai című művében az Indiában tett utazásáról ír, amit a legenda szerint azért kezdett el, hogy lerántsa a leplet a csalásról és a szemfényvesztésről, ami Indiában megy, de végül Indiai útja azzal ér véget, hogy ő is részese lesz a lélek halhatatlanságába vetett hitnek az élményében. Utazásai során találkozik is mindenféle emberrel a mutátványostól egészen az önjelölt messiásig, keresése során ezek tevékenységét igyekszik szétválasztani a valódi hatalommal bíró fakírok, jógik és risik személyétől. A fakírok is mutatványosok, valahol a két csoport között vannak, szellemi hatalmukat pénzért mutaogatják, a jógik elvonultan gyakorolják a szellem művészetét, habár többre képesek a fakíroknál, nem bocsájtják pénzért áruba tudásokat. A risik szinte isteni hatalommal bírnak már.

A könyv felépítése olyan, hogy egyszerre igyekszik bemutatni Indiát kívülről-belülről, ennek megfelelően a tájleíró részek váltakoznak a szellem embereivel történő beszélgetésekkel, amit meg-megszakítanak az író szkeptikus kérdései, amivel magában a saját szemével tapasztalt csodákra racionális magyarázatot keres, áltlában sikertelenül. Felfogható regénynek is, de a szövegen inkább érződik a tényirodalom jellege, azt hiszem, ezt pár éves tapasztalatból kialakult érzékem mondatja velem. A szövegnek kétféle olvasata van tehát, olvasható dokumentumként, a szkeptikus olvasók pedig egy szép fantasztikus regénnyel lesznek gazdagabbak, illetve műveltebbek.

Számomra a könyv üzenete mindössze annyi, hogy az átélt csodák megtörténtek-e vagy sem, lényegében mindegy, én persze elhiszem őket, de most nem az a lényeg. A leírt csodálatos jelenségek (a jógi elállítja a szívverését, lélegzetét, madarat támaszt fel, ciánt eszik, ésatöbbi) csak bevezetik a lélek megtapasztalásának az élményét, amiről a szerző számára kiderül: a lélek halhatatlan. Talán egyes olvasók számára nem ez derül ki, de ez a szerző szubjektív megtapasztalása, élménye, és én úgy érzem, ezt minenkinek magában kell előbb intézni, hogy legyen miről beszélgetni. A nyugati világban ezt az élményt különös balesetek során lehetett sokáig csak elsajátítani, úgymint halálból való visszatérés, illetve súlyos elmebetegség, azt hiszem, a keleti mószer lényege abban áll, hogy nem kell ilyesmin keresztülmennünk ahhoz, hogy bármely embernek legyen ilyen lélekélménye, amihez a keleti módszerek, úgymint jóga, meditáció segíthetik hozzá. És hogy mi az előnye az egyes ember számára a lélek létezésének a megtapasztalásának: azt hiszem, a nyugodtabb élet, kellemes(ebb) gondolatok, ilyesmi.

Mindenesetre én ennek a reményében olvastam a könyvet, hogy életem egy nyugalmasabb szakaszba tereljem, viszont rájöttem arra is, hogy nem az enyémet kéne abba terelni, hanem inkább a többiekét, Paul Brunton könyvét tehát mindenkinek ebből a kettős megfontolásból ajánlom. Kiváló könyv, ami eliníthat önmagunk jobb megismerésének az útján, véleményem szerint. A könyv megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban. http://mek.oszk.hu/00100/00114/html/

0 Tovább

kortársi problémák

Azt hiszem, most az emelt szintű érettségi kapcsán viszonylag sokat foglalkozom irodalommal. Az írásbeliről annyit mondanék, hogy könnyű volt, csak én voltam túl hülye hozzá. Csak remélni tudom, hogy nem lesz talpas egyes, és az ámokfutásom tovább folytatódhat majd a szóbelin. Mindenesetre sikerült kirángatnom magam abból az informatikai útvesztőből, amiben az utóbbi időben bolyongtam. Úgy érzem, nincs már semmi keresnivalóm benne. Kezdek rájönni, hogy ezek a netes publikálási lehetőségek csak azért voltak, hogy megkerüljenek egyfajta cenzúrát, ami nélkül a gondolataimat nem tudtam volna közölni. Ennyire szabadon semmiképpen. Ez jó is, meg rossz is. Mindent összevetve úgy érzem, hogy jól sült el végül. Valamennyire helyt álltam benne. Sőt, még felesleges köröket is futottam, amit az íráshoz már nem kellett volna, konkrétan hasznos informatikai tudásnak viszont nem mondanám. Természetesen nem ezt akartam leírni, pontosabban nem csak ezt...

Szóbelire első körben Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regényét olvastam el és Kosztolányi Dezső Esti Kornél című novellafüzérét. Mindig beleválasztok. A szóbelin például Babits Mihálynál ragadtam le, akit verstani értelemben a legképzettebb, legfelkészültebb költőnek tartok a magyar irodalomban. Persze erre is most kellett rácsodálkozni egy felvételi kapcsán. Na, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy A Mester és Margarita és az Esti Kornél kapcsán az irodalom funkcióváltozásán gondolkodtam. Nem tudok szabadulni a gondolattol, hogy a mai magyar irodalmi élet egy belterj. Mégpedig egy művi belterj. Egyszer ezt úgy fogalmaztam meg még csúnyábban, hogy már régóta egy olyan miliőről van szó, ahol ismeretlen alkotókról elnevezett díjakat adnak át ismeretlen művészeti alapítványok ismeretlen alkotóknak. Az írás funkciója öncél lett, l'art pour l'art, ahogy mondják.

Már az avantgárd korában úgy érezték, hogy nagyjából mindent megírtak, amit érdemes volt. Sőt, már az ókorban is. Új témákat maximum a társadalom fejlődése dob fel, amit én inkább úgy mondanék, hogy haladása, de leginkább úgy, hogy változása. Amikor az alkesz Gyurika azon dühöng a buszon, hogy kinyírná, aki feltalálta az okostelefont, a saját szemszögéből nézve igaza van. Mert, hogy az megöli a kommunikációt. Az övét biztosan. Senki nem találja már viccesnek a részeg performanszait, mindenki a telót nyomkodja. Egyáltalán mindenki a kommunikációért van oda, hatásosan szeretne kommunikálni, vagyis szerintem inkább neki megfelelő, őt kielégítő módon. Ha a kortárs irodalmat vesszük, az sem több, mint egy - minden lazasága ellenére erősen klasszicizáló - megszólalási mód egy bizonyos körnek. Akik valamiféleképpen a kultúra letéteményeseinek gondolják magukat, talán még a tankönyvek meghosszabbításának is, de rosszul gondolják, szerintem.

Na, mindegy, hagyjuk is őket békén, mert ez volt mindig a lesújtó véleményem a kortársról, már az egyetemen is. A kortárs irodalom lazán kapcsolódó, kis helyi hobbikörök, érdekcsoportok mentén szerveződik, általában totálisan figyelmen kívül hagyva a valódi, mindennapi élet realitását. A mondanivaló már régen kikopott belőle, nyelvművelő funkciója tökéletesen megszűnt. Kosztolányi korában, a XX. század első felében az irodalmi élet a mindennapi élet szerves része volt, a kávéházaival, az utcai performanszokkal és városi csavargásokkal együtt járó munka, a pincérek kéziratért fizettek, illetve hiteleztek, ma már ennek nyoma sincs. Sőt, eléggé visszatetsző lenne már manapság, ha olyan éhenkórászok formálnák a közízlést, mint akkoriban. Még a Bulgakov korabeli, központosított szocialista írótársaságnak, a regénybeli TÖMEGÍR-nek is több létjogosultságát látom, mint a mai viszonyoknak. Én úgy tartom, hogy egy írás értékét a gondalati, tartalmi újdonsága inkább meghatározza, mint a formai követelmények, és általában is fasza lenne, ha az írna inkább, akinek van mit mondania, ellentétben a hobbistákkal. Végülis megint sikerült nem arról írni, amiről szerettem volna, mert a mentális betegség megjelenéséről akartam írni a fent említett művekben.

Meglehet, hogy elfogult vagyok a netes műfajokkal kapcsolatban, és szeretem, ha valaki - rajtam kívül is - túlértékeli ezek jelentősségét, mármint az általánosan bevett gondolkodási sémákhoz képest. Talán egyes megállapításaim túlzónak tűnhetnek, és egyeseknél esetleg kiütik a biztosítékot, ez a kortárs irodalom finom kritikája szeretett volna lenni, szigorúan külső szemlélő szemén keresztül, ez talán abból is látszik, hogy nem mentem bele abba a nagyon is divatos, viszont kevésbé irodalmias diskurzusba, hogy iksz alapítvány miért kap több pénzt ipszilon gittegyletnél, mert ahogy láttam, mostanában erről szól leginkább a fáma, ezek között a korunbeli, XXI. századi kultúrhéroszok között. Aztán az is lehet, hogy némiképp már a történelem végét járjuk bizonyos szempontból, amint arra Francis Fukuyama rámutatott tanulmányában, és az irodalomnak is, meg a bölcsészetnek is harangoztak, én kételyeim ellenére mégis bíznék az ellenkezőjében.

0 Tovább

Skizofrén volt-e József Attila?

Végre, következzen az egymillió forintos kérdés: skizofrén volt-e József Attila? A kérdést nem egyedül szeretném megválaszolni, hanem igénybe vettem hozzá segítségül Németh Attila József Attila pszichiátriai betegségei című könyvét. Előre szólok, hogy aki egyszerű eldöntendő kérdésnek gondolja a témát (I/N), az talán csalódni fog, de ha elfogadjuk, hogy nem minden fekete és fehér, és hajlandóak vagyunk végiggondolni a dolgot, magunk is képesek leszünk véleményt alkotni a kérdésben. A könyv is erre buzdít a történelmi dokumentumok (és némi előzetesen feltételezett pszichiátriai témában való jártasság) alapján.

A könyv egyébként, azon túl, hogy igyekszik választ adva az általam feltett kérdésre, sokkal tovább is vezet ennél, ha a kérdést tágabb kontextusba helyezzük, mert felveti annak a kérdését, hogy az orvosi diagnosztika esetleg tévedhet is, felveti a diagnózisok relativizálhatóságának, változékonyságának a kérdését, leleplezve ezzel magát a pszichiátriát is, megmutatva, hogy mennyire esetleges lehet egy ilyen diagnózis felállítása. Minden (na, jó sok) tiszteletet megérdemel a könyv pszichiáter írója, Németh Attila, mert sikerült egy olyan emberléptékű megközelítésben leírni a skizofrénia problematikus voltát József Atttilával kapcsolatban, és olyan őszintén kezelve a kérdést, amitől a hivatalos pszichiátria általában elzárkózik. A könyv (igazából egy nagyobb tanulmány) József Attiláról szól, de általános érvényű megállapításai is vannak, és arra a helyzetre is rávilágit, hogy a pszichiátria is állandóan változásban van, korok, diagnózisok, emberek vonatkozásában.

Ideges gyomorpanaszokból skizofrénia

A problémát én generáltam magamnak, amikor láttam, hogy egy emelt szintű magyarérettségire felkészítő könyv lefutott meccsként kezeli a témát, amikor József Attiláról kijelenti, hogy skizofrén volt. Akit érdekel, és aki megelégszik ennyivel, a diagnózisa valóban skizofrénia volt, 1931-ben kezdődött pszichoanalitikus kezelése, ideges gyomorpanaszokkal, egy Rapaport Samu nevű pszichoanalitikusnál, majd innen került Gyömrői Edithez. Edit is pszichoanalitikus volt, orvosi és pszichológusi végzettség nélkül, viszont az elmondások alapján elég jó nő volt. Érdekes módon itt zuhant meg a költő annyira, hogy innentől kezdve datálódik a skizofrénia diagnózisa, amit Bak Róbert pszichiáter mondott ki végül. Mondhatnánk, hogy a pszichoanalízis hálójában bomlott ki a betegsége, ha rosszmájúak akarnánk lenni.

Vajon lehet-e egy skizofrént rehabilitálni? És még életében kell ezt megtenni, vagy posztumusz is lehet? Többen vitatták azóta a skizofrénia diagnózist (főleg pszichiáterek, ami meglepő lehet), Németh Attila is ezt tette, vagyis erre tett kísérletet a könyvében. Több diagnózis is felvetődött a költő kapcsán, úgymint: borderline személyiségzavar, skizoaffektív zavar, esetleg depresszió pszichotikus epizódokkal. Mivel a költő lelki betegsége pszichotikus epizódokkal is járt, ez kétségtelen a kortársak (ismerősök, kezelőorvosok) beszámolója alapján. Érdekesség viszont, hogy költészetében ebből semmi, vagy szinte semmi nem érzékelhető, ezt Bak Róbert a nagyfokú fegyelmezettségével magyarázza. Kifejezett hallucinációról sem tudok nála, a téveszmék viszont hangsúlyosan előjöttek (például a 3-as szám mániája, ami a szentháromságra utalt szerinte).

Diagnosztikai problémák

Téveszméi viszont nem bizonyultak tartósnak, ez is ellentmond a róla felállított skizofrénia diagnózisnak, sőt, talán döntő lehet a diagnózis (akár utólagos) megállapításánál. Németh Attila leginkább a borderline (határeset) személyiségzavar mellett teszi le a voksát, amihez szerinte súlyos depresszió is társult, ami időszakosan elérhette a pszichotikus szintet. Természetesen több diagnózs is magyarázhatja József Attila állapotát, a diagnosztikai kritériumok “kikeverésével” mindenki kialakíthatja saját József Attiláját (vagyis a magában őrzőtt elképzelést róla). A lehetséges mentális betegségek diagnosztikai kritériumai fel vannak sorolva a könyv végén. Azt még hozzáteszi, hogy Bak Róbert nem követett el akkora diagnosztikai tévedést, hiszen abban a korban általános volt a téveszmékre ráhúzni a skizofrénia diagnózist (csak szólok, hogy néhány helyen még most is az). És hogy mi az én véleményem róla? A válaszom a kérdésre az, hogy attól függ, mit értünk skizofrénia alatt. Úgy kezdtem neki a könyvnek, hogy nem hittem benne a művei alapján, hogy skizofrén lett volna. De a kortársak beszámolói eléggé zavarba ejtettek, elbizonytalanítottak. Válaszom egy határozott talán. Igazából ez a könyv ahelyett, hogy megerősített volna az elképzelésemben, egy csomó kérdést nyitva hagyott bennem, amire lehet, hogy egy hosszabb terjedelmű értekezés megírásával fogok válaszolni.

Nyitva hagyott kérdések

A nyitva hagyott kérdések között szerepel, hogy Kozmutza Flóra (utolsó nagy szerelme) saját bevallása szerint mélyebb értelmet vélt felfedezni József Attila téveszméiben, illetve hogy a költő téveszméiben az Illyés Gyula és Kozmutza Flóra közötti jövőbeni kapcsolatot is meglátta, mintegy “véletlenül”, amitől persze minden jó érzésű embernek borsódzik a háta, én viszont nem látom mostanában hülyeségnek a pszichotikus epizódokban átélt élmények elemzését. Talán egyszer iskolát alapítok ebből, de nem hiszem. Mindenesetre metafizikai értelemben tartom József Attilát skizofrénnek. Még annyit tennék hozzá, hogy József Attilát egy luxus helyen, a Siesta Szanatóriumban kezelték, a valódi bolondoktól ő is idegenkedett (enyhén szólva). Ebből a szempontból kettőnk között annyi a különbség, hogy én egyből a “mélyvízben” kezdtem, valódi bolondok között... És itt nem elsősorban a betegtársaimra gondolok...

0 Tovább

A bárányok (sem mindig) hallgatnak: a skizofrénia és a bűnbakképzés a családban

Az utóbbi időben a vizsgálódásaim a mentális betegségek témájában kezd áttevődni a családi környezet szerepére a betegség kialakulásában. Eddig eléggé feltáratlan, tabu-jellegű témát kezdek feszegetni, a család szerepéről a mentális betegségek kialakulásában. Most, hogy a pszichiátria kiesett a játékból, talán sikerül tisztázni, milyen, illetve mi egy egy skizofén beteg szerepe általában a családokban, a saját pédámon keresztül. Ezek eléggé általános dolgok, ahogy tudom, és arra a kérdésre, hogy miért a saját példámat kell felhozni, a válaszom a következő: 1. mert azt ismerem a legjobban, 2. ez elsősorban egy énblog/terápiásnapló, 3. csak. Tudomásom szerint a skizofrénia jelensége szinte kivétel nélkül összefonódik egy szereppel: mégpedig a családi fekete bárány szerepével. Az esetek nagy száma indokolja szerintem a családi háttér mélyebb vizsgálatát. Az alaposabb vizsgálat esetleg olyan körülmények meglétére derít fényt, ami fölött az első alkalommal esetleg elsiklik a külső szemlélő, sőt, vagy több alkalommal is, esetleg mindvégig.

A betegség lefolyása a következő (legalábbis nálam): Először jönnek a téveszmék, hallucinációk, “a semmiből”, mintegy varázsütésre. Az okokat feltárni nincs lehetőség, a kezelés arra irányul, hogy minél hamarabb elnyomják a tüneteket. Ezt általában túlgyógyszerezéssel érik el. Kicsit hasonlít a kemoterápiára, nem nézik, hogy az antipszichotikum milyen képességeket, készségeket blokkol, elnyomni a rendellenes működést minden áron, ez a cél. Ezt követi szinte menetrendszerűen a skizofrénia utáni depresszió, aminek összetevői a szégyen, a stigmatizálás és a gyógyszermellékhatások túlsúlya. Aztán a betegséggel való küzdelem, amikor jobban lettem, nálam valahogy áttolódott a pszichiátria ellen való küzdelemre.

Ezt a küzdelmet nem bánom, most már úgy látom, hogy tanulságos volt, de a saját életem szempontjából egy felesleges kört futottam. A pszichiátria mindig olyan, amilyen, akinek nem szól bele az életébe, hajlamos nem foglalkozni vele, nekem érdemben már egy ideje nem szól bele, tehát kezdem is hanyagolni a témát mind gondolatban, mind megnyilatkozások szintjén. Hanem próbálok inkább előre haladni az életben, de valahogy, úgy érzem, mindig visszaránt valami. Valahogy úgy érzem, hogy nincs rendben valami. Ólomsúlyok nehezednek rám, húznak vissza az életben. Mikor a megyei pszichiátria szinte összes szinterén megvívtam a harcomat mindenkivel, aki szóba jöhet, és már nincs közünk egymáshoz, akkor kezd tisztulni a kép.

A problémáim hátterében a szüleimmel szembeni konfliktusom áll. Megmondom, hogy történt az eset: a családomban én már azelőtt fekete báránynak számítottam, hogy pszichiátriára kerültem. A fekete bárány az, akire a család (a közvetlen család, és az egész nagycsalád) ujjal mutogat, és a saját hibáinak feloldozását látja benne, amikor azt mondja: “Züllött, erkölcstelen életet él, lehet, hogy van egy-két hibám, de mi ez az ő bűneihez képest?” A családtag feloldozást nyer, folytathatja tovább a stiklijeit, mert tudja, hogy az én szintemre képtelen lesüllyedni, ezért ő sokkal jobb ember nálam. Kis híján a feketebárányság áldozati báránysággá alaktult át, amikor úgy nézett ki, eltűnök a pszichiátriai ellátórendszer végállomásán, a festői Hodászon.

Jó, ez már a múlt, nem akarom állandóan felhánytorgatni, csak azért hozom fel, mert úgy érzem, megint előtérbe került a probléma. Figyelmem középpontjába a család került a betegségem szempontjából. Érzésem szerint a skizofrénia nem egy mindentől függetlenül létező valami, ami válogatás nélkül lecsap az emberekre, hanem lelki okok és családi problémák készítik elő. Sőt, az újra és újra visszatérését, kiújulását is feldolgozatlan lelki problémák okozzák, kevésbé a gyógyszer szedése, vagy nem szedése, vagy egyéb rajtunk kívülálló dolgok. Eddig az volt az általános hozzáállás, hogy vannak tippjeink, de nem tudjuk, mi okozza, és széttárjuk a kezünket. A feddhetetlen család nem okozhatja, hiszen csak példát vehetne mindenkiről, a családjában mindenki áldott jó ember, csak ő a megátalkodott gonosztevő. A makulátlanság, a hiba nélküliség, a feddhetetlenség mítosza, ami a családot övezi, nekem eleve gyanússá teszi a helyzetet. Érdekes, hogy a pszichiáterek, a szakemberek még “bekapják a horgot”, nem tűnik fel nekik ez a körülmény, vagy pénz beszél. Illetve képzeljük el a vidéki, köztiszteletben álló család egyik tagjának megmagyarázhatatlan okokból való lezüllését, később mentális betegségét, újabb lezüllését, újabb betegségét, és így tovább vég nélkül, aminek a magyarázata egyedül az illető mérhetetlen gonoszsága és megátalkodottsága volna. Egyetlen kezelési mód elhelyezni őt a megyei pszichiátria hivatalos eltüntető helye, a skizofrén-demens elfekvőbe, a pusztában, kilométerekre egy főleg romák által lakott, mindentől elszeparált falutól, tehát a világ végén.

Senki nem gondolja, hogy lelki okok lennének a háttérben, egy alkoholistánál, sőt, drogosnál milyen lelki okokól is beszélhetnénk, aki állandóan részeg, vagy be van tépve, vagy a betegsége miatt van magán kívül. Természetesen mindezt az illető saját elhatározásáól csinálja, senki nem kényszeríti rá. Önmaga mondja magáról, hogy politoxikomán, megmagyarázhatatlan vonzódása a kábítószerekhez teszi őt gonosszá. Nem illik a családba, nem illik a társadalomba, nem illik sehova sem. Én nem találom már ennyire rejtélyesnek a dolgot. “Megmagyarázhatatlan”, “véletlenszerű”, “kiszámíthatatlan”. A gonoszság fokmérője nem az, hogy valaki részegen “a kerítésen lógott”, “négykézlább jött haza”, vagy “a szekrényben aludt”, a látvány borzalmassága nem áll egyenes arányban az illető aljasságával és gonoszságával. Az illető a család felfogása szerint “szégyenbe került”, a család elhatárolódik tőle, annak okán, hogy “ők ilyet soha nem csináltak”, és egyébként is mossák kezeiket, mert itt a mérhetetlen, állati lealacsonyodás példájával állunk szemben.

Végül az itt elhangzott kijelentések annyira kezdenek közszájon forogni, hogy már maga a beteg is elhiszi őket, főleg, ha orvosi segítséggel megerősítve. Véleményem szerint a fekete bárány mítosza az utolsó, ami a skizofrén betegek gyógyulásának az útjában áll, és mint ilyen, sajnos megkerülhetetlen akkor, ha őszintén szeretnénk beszélni a jelenségről és a betegség természetéről. Próbáltam kikerülni, hogy én magam túlságosan vádaskodni kezdjek, esetleg olyan témákat kezdjek el feszegetni, ami a az írásomat túlságosan indiszkrétté tenné. Bejegyzésemben a velem szembeni általános családi véleményre támaszkodtam, amiből indirekt módon leszűrhető bizonyos következtetés a családban uralkodó viszonyok működésére vonatkozóan.

0 Tovább

Skizofrénia és spiritualitás

Valójában a skizofrénia veszélyes. De nem azért, amiért gondolják. Hanem azért, mert olyan tapasztalások birtokába jut a révén az ember, ami veszélyezteti a keresztény vallási intézmények jól kialakult, jól bejáratott praxisát és ügymenetrét. (Biztos van ezek helyett jobb szó is, csak most nem jut az eszembe.) Elmondanék most néhány dolgot, amire még visszaemlékszem ezekből a dolgokból, és amik lassan kezdenek értelmet nyerni. Igazából egy Facebook bejegyzésem kapcsán jutott eszembe egy régen elfelejtett történet. A Facebook bejegyzés egy Delerium szám kapcsán íródott, és jó, hogy van ez a kifejezés, hogy “íródik”, mert néha helyesebb ez a megfogalmazás, mint hogy “én írtam”. Valójában az ember minél több ilyen spirituális utazáson vesz részt, mint ami a skizofrén epizód, annál jobban fellazul a kapcsolata a világi dolgokkal, hogy úgy mondjam, fellebben a Maya-fátyol, ami a fizikai és a metafizikai világot elválasztja, és egy kicsit úgy is marad. Ezt, persze, vannak, akik nem bírják, náluk a személyiség teljes széteséséig is vezethet (állítólag). Én szerintem egész jól bírom, ahhoz képest, hogy 4-5 komolyabb epizódom volt.

Szóval, annyit írtam a Facebookra, hogy: “Tanulás helyett olvasgattam egy kicsit, kinek miről szól ez a szám. Volt akinek a cigarettáról és a tüdőrákról, valakinek a kábítószerhasználatról és abúzusról, esetleg egyeseknek a szexről és a BDSM-ről. Mindenkit el kell, hogy keserítsek, mert ez igazából egy testetlen lélek (vö.: szellem, kísértet) végső nyugalomra való vágyakozásáról szól. Persze, mindenkinek a szíve joga, hogy neki miről szól, felőlem szólhat valakinek Mici néniről is, de a szövegből szerintem egyértelműen kiderül, főleg, ha hozzávesszük, hogy Karma az album címe. Ok, vissza a könyvhöz.”

És arra is emlékszem, hogy milyen körülmények között jöttem erre rá, mert eléggé módosult tudatállapotban voltam már akkor. Lehet, hogy áttételesen benne van a szövegben az előbb felsoroltak valamelyike, a szöveg akkor is egy szellemlény segítségkérése, aki itt maradt a kötődése, mondjuk dühe (rage) miatt. Nem akarom idecitálni az erről szóló elméletet teljes egészében, lényeg az, hogy én is átrágtam magam rajta, és eszerint szellemlények vannak hozzénk kapcsolódva, de azért nem úgy, hogy elmész XY-hoz, megmondja, hogy hány szellem van rajtad, és hol, és ő azokat szépen “leveszi”. Nem így. Hanem úgy hogy rajtad keresztül nyilatkoznak meg. Nekem is van olyan versem, ami a pszichiátrián hangok diktálására jött létre.

Ezekről a hangokról teljesen önkényesen úgy nyilatkozik az orvostudomány, hogy az emberi agy játéka. Nem az. Testetlen szellemlények hangja. Mindegy, az a lényeg, hogy a szám értelmére úgy jöttem rá, hogy otthon ültem, és hallgattam a számot, és mindenképpen próbáltam neki valami értelmet találni, ami a csenddel (Silence) kapcsolatos (mivel nagyon szenvedtem akkor a fülzúgástól, és szenvedek még a mai napig), és az Istennek se sikerült. Helyette mintegy sugallatra beugrott a szöveg valódi értelme. Ez annyira felkavart, hogy elindultam sétálni a legközelebbi utcára, ahol éppen a temető is van. Amint közel értem a temetőhöz, hatalmas hangzavar támadt, lelkek hangja: “Mi is fel akarunk támadni! Mi is fel akarunk támadni!” -ezt mondogatták.

Ahogy távolodtam, a hangok megszűntek, ahogy közelebb mentem, felerősödtek. Rájöttem, hogy az egyházi szertartás nem a túlvilágira való átkelést segíti elő, mint mondják, hanem megköti a halott lelkeket a temetőben a sírokhoz, vagy a holttestekhez, mit tudom én, mihez. Valóban igaz, hogy az elhunytak szellemei a temetőben várják a beígért feltámadást, ahelyett, hogy mennének oda, ahová menetrendszerűen menniük kellene.

Talán mindez hihetetlennek hangzik, vagy hazugságnak, vagy egy bolond beszédének. Egyre kevésbé tartom magam bolondnak, ezek a bolondsági dolgok amúgy sem nagyon érdekelnek már. Ez egy emlék, ami beugrott, és a hozzájuk tartozó gondolatok. Persze, van a sztorinak folytatása is, meg eleje, meg vége, de az már valóban tényleg megterhelő lenne esetleg néhányaknak, szóval egyelőre kihagyom. Meg lehet, hogy én sem állok még teljesen készen arra, hogy teljes egészében leírjam a történetet, eléggé rá kell hangolódva lenni hozzá az ilyen lelki dolgokra, meg egy csomó előismeretet megkövetel, ami lehet, hogy nincs meg hozzá mindenkinek. Nem véletlen, hogy a bejegyzésben szereplő számról sem tudják kitalálni sokan, hogy miről is szól igazából, pedig egyszerű angol nyelven íródott, csak az emberek gondolkodása még eléggé földhöz ragadt ezen a téren. Persze, tisztelet a kivételnek.

0 Tovább

Disszociatív amnézia játék

A tegnapi bejegyzésnek legalább annyi haszna volt, hogy Edit előkerült "konszolidált" formában, ahogy ő fogalmazott, hogy ennek a mostaninak mennyi van, azt igazán nem tudom megmondani. Egyre többen nem bírják már a játékokat (sem), de úgy éreztem, hogy ennek most kivételesen itt a helye.

A Ludum Dare játékfejlesztő verseny a 41. fejezeténél tart, a témája 2 össze nem illő műfaj keresztezése, ez elég fura játékokat eredményezett, például verekedős dating sim (Date Fighter) és társai. Az indie játékok elég nagy százalékban foglalkoznak mentális problémák feldolgozásával, lassan már nincs olyan mentális rendellenesség, aminek nincs számítógépes játékbeli feldolgozása, talán ez is az egyik tényező, ami miatt újra és újra leülök az ilyen játékok elé. A most bemutatandó játék az amnézia témaköréből választotta tárgyát, ez elsőre elcsépeltnek hathat, hiszen hány kalandjáték kezdődik úgy, hogy “x helyen ébredsz, nem emlékszel semmire, stb.”, viszont ez a játék inkább ennek az ellentéte, itt a végén sikerül megfejteni, amit elfedett előlünk az amnéziánk, igazából nem is vagyunk tudatában, hogy emlékezetkiesésünk van (csak egy játékmeneten kívüli utalás van benne az “About” menüpontban, hogy a játékot IRL események és a disszociatív amnézia inspirálta).

A disszociatív amnézia a pszichogén amnéziák csoportjába tartozik, amik nem kapcsolódnak agyi (vagy idegrendszeri) károsodáshoz, hanem lelki okokra vezethetők vissza elsősorban. A disszociatív amnézia stressz, vagy trauma hatására fellépő emlékezetkiesést jelent. Okozhat még sok minden más amnéziát, ennek megfelelően különböztetünk meg pl. gyerekkori amnéziát, poszthipnotikus amnéziát, stb., de eslősorban amikor amnéziáról beszélünk, disszociatív amnéziát értünk alatta. Sokan szorongóvá és depresszióssá válnak a disszociatív amnézia miatt, az elfelejtett események miatt nem teljesen értik, mi történik velük. Az elfelejtett eseményekkel csak külső szemlélő képes a személyt szembesíteni, vagy előfordul, hogy önmaga kezd kutatásba elveszett emlékei után, de ez már megint a B-filmek és indie játékok világába vezet el minket. Valóban, a mostani játék is egy emlék megtalálásáról szól.

A játék címe YOU LEFT ME, Unity-ben íródott, és leginkább a művészi képekkel kifejeződő világ az, ami az erőssége a játéknak. Ébredés után egy irracionális, szürreális világban találjuk magunkat, amit nagyszerűen jelenít meg a játék: a hold favicceket mesél és egy egyszemű macskával folytathatunk párbeszádet. Ellenben az egyszerű írást is képtelenek vagyunk elsőre elolvasni. Ilyen körülmények között kell munkába, vagy orvoshoz, vagy bárhová menni, önmagunk megtalálására egy éjszaka áll a rendelkezésünkre, különben nem bírjuk tovább a kínokat, és kilátástalan helyzetünkből az önsorsontás valamely módozatával végezzük be életünket. Az öngyilkosság egyéni módon való kezelésére fel is hívják a figyelmünket, de kritika is érte már a játékot sajátos látásmódjáért. Például, hogy nem tudunk senkivel sem beszélni a környezetünkből (egy gyárban dolgozunk, szalagmunkát végzünk dobozfejű emberek között), vagy hogy a klinikán a szakembertől nem kapunk valós segítséget. De nem lövöm le az összes poént, ha valakit nem rettentettem még el tőle és játszani akar vele. Annyit még hozzátennék, hogy a játék inkább az életben maradásra, a probléma megoldására inspirál szerintem elsősorban.

https://zephyo.itch.io/you-left-me

0 Tovább

szomorú alkalom

Valószínűleg hosszú ideig ez lesz az egyetlen egoblogi bejegyzés, tehát be kell osztani. A múltkor megyek a kedvenc kocsmámba, és oltári bűzben bent ül 3 faszi komoly képpel: valaki a munkások közül bejött a kocsmába és odasz@rt a mellékhelyiség közepére, a földre. Ezek meg bent ülnek, és oltári komoly képet vágnak, amíg a pultosnő kiakadva telefonál a tulajnak, hogy mi van. Azt is ebben a kocsmában hallottam, hogy az ember orra nagyon rövid ideig érzi a szagokat, aztán hozzászokik. Akkor valami szigetelés ment tönkre, és égett műanyag szag volt, máskor Józsi bácsi (RIP) nem tette rendbe, ami kivezette belőle a salakanyagot, ott a nagy kerthelyiség, ezek meg bármi van, rendületlenül ott ülnek a bűzben. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy még ott, a bűzben Bogár Laci elérzékenyülten elkezdi sorolni, hogy Anikó meghalt, ezt már sokadszorra hallom, Anikó meghalt, vagyis végül kibökte, hogy nem halt meg, csak sokáig feküdt a tudjukhol, és már nem lehet meggyógyítani.

Már berúgva, elérzékenyülten mondja ezeket, a szeme könnyben ázik, és diszkréten érzékelteti velem, hogy mindezért én vagyok a felelős. Én már gyerekkoromban nagyon sok mindenért felelősséget vállaltam, olyan dolgokért is, amit nem én csináltam, aztán ez rajtam maradt, szépen lassan én lettem felelős mindenki betegségéért, elsősorban a sajátomért, aztán anyáméért, és most Anikóéért és Editéért is egyesek szerint. Akkor tisztázzunk valamit, amíg Anikóval voltam, szívatott az élet, szívattak a szüleim, akkor az Anikó szülei, de leginkább Anikó. Most ezek a hapsik, meg a mentálhigiénés központban, meg mindehol az megy, hogy én tettem tönkre, nem az alkesz szülei, nem az utánam jövő pasi(k?), hanem egyedül én. Aztán sorra jöttek a nők, mindet én tettem tönkre, legutoljára Editet, aki fekszik otthon az ágyában és nem jön dolgozni, miközben az orvosa hülyére gyógyszerezi. (Ennyi erővel távgyógyítást is alkalmazhatna, például, akár Facebookon keresztül, tegye a kezét a képernyőre kedvesem, érzi már, hogy butul?) Szóval a távpszichiátria legújabb kori feltalálása óta már csak így mennek felénk a dolgok.

Sajnos ebben a kis körben mindenkinek benne van a pakliban, hogy máról holnapra leromlik az állapota. Esetleg nekem is. Ezek a nők mind kib@sztak engem sorra, vagy olyasmit csináltak, ami nem gyengén ráutaló magatartást fejezett ki arra nézve, hogy távozzak az életükből, utána pedig tönkre mentek. Nekem ez már a tönkrement állapotom, én már ettől nem tudok jobban tönkre menni, szokták mondani, hogy "tedd a padlóra, onnan már nem esik lejjebb". Sajnálom, piálok egy hétig, kettőig, rimánkodom, átkozódom (anyai örökség), aztán folytatom tovább az életemet, és egyre jobban felhalmozódik bennem a sötétség, a homály, ami egyre jobban sodor valami felé. Ma már azt gondolom, az ember élete akkor szűnik meg, amikor annyira felhalmozódott benne a gyász és a veszteség érzése és emléke, ami lehetetlenné teszi a további életet ezen a Földön. Sokan ilyen idős korukban végképp megőrülnek, mert a testük ragaszkodik még a földi léthez, de a szellemük már nem, mások egyszerűen csak beadják a kulcsot, mint én munka után, nem tudom, melyik a jobb.

Szóval, akik még ezek után is azt gondolják, hogy én valami életeket tönkretevő agyszívó mutáns vagyok, nyugodtan gondolják tovább. Mint gyerekkoromban, most is kész vagyok "elvinni a balhét". Természetesen én okoztam annak idején az Özönvizet is, én intéztem Ádám és Éva kiűzetését a Paradicsomból. Arra meg, hogy velem mi van, hogy mindez hogy esik nekem, hogy kínlódnak velem a körülöttem maradók, én hogy kínlódom, amíg túlélem a napokat, egy válasz létezik: "Nem féltelek.",  "Nem féltünk." Vigyorgás. Függöny. Rejtély? Az.

So must go on.

0 Tovább

A pszichiátria dísznek van?

Mert, mondjuk, annak nem egy épületes látvány. Először is szeretném üdvözölni, hogy a kényszerbeszállítás megszűnt, vagy jórészt megszűnt a pszichiátriákon. Viszont ennek lett egy olyan nem kívánatos hozadéka, hogy a mentális betegségben szenvedő emberek nem kapnak megfelelő kezelést. Sajnos jópár olyan esettel találkoztam mostanában, hogy pszichiátriai betegek jónéhány hónapos ámokfutás eredményeképpen jutnak csak el kórházba. Akik már régóta betegek, megtapasztalhatták az évekkel ezeleőtti szisztéma durvaságát és embertelenségét, és most, hogy semmi nem kényszeríti őket kórházi tartózkodásra, inkább elkerülik azt.

Először is, persze dícséretet érdemel a “szakma”, hogy belátták azt, hogy durvasággal nem mennek semmire, nem a 18. században vagyunk a Bastille-ban, és a másik, hogy korunk az információs társadalom kora (mondják), a jogsértések, igazságtalanságok pillanatok alatt kiderülnek, aztán mehetnek Isten hírével, mint például Zacher Gábor, akit nem akarok nagyon bántani, mert tudok egyet és mást a pszichiátriai és addiktológiai osztályokon folyó ügyekről, nem egy eltussolt halálesetnek voltam már tanúja, vagy hallottam róla, mostantól kezdve ezekkel is akkor csínján fognak bánni. Legalább a “darab-darab” elve érvényesüljön.

pszichiátria

Amiről most beszélni szeretnék, nem is a pozitív változások, hanem van egy sarkalatos kérdés a régebbi betegeknél, mégpedig a gyógyszerbeállítás kérdése. A változásokkal együtt elkezdődött ugyanis egy olyan folyamat, ami a gyógyszerbeállítást is szereti “ambulánsan" intézni, ahogy mondják. Az ambulanter járkálást jelent, aki még nem ismern unalomig a kifejezést, hívják úgy is, hogy járóbeteg-ellátás. Végülis, csak ebben az egy pontban találom ma bűnösnek a pszichiátriát, hogy már annyira elharapódzott az ambuláns gyógyszerváltások és gyógyszerbeállítások esete, hogy szót érdemel.

Végülis a maguk részéről igazuk van, kevesebb a felelősség, “nehogy már itt haljon meg nekünk” - gondolhatják, hanem menjen haza vagy valahova, úgy, ahogy az elefántok intézik a meghalást. A kérdés komolyabb, mint gondolnánk. Itt olyan súlyos mellékhatásokkal járó gyógyszerekről van szó, amiket most nem részleteznék, mert már számtalanszor megtettem. Ezeket pedig úgy osztogatják, mint a franciadrazsét. Régebben pont azért igényelt kórházi tartózkodást ezeknek a gyógyszereknek a beállítása, hogy ezeket a mellékhatásokat észleljék, és időben elkerüljék a helytelen gyógyszerezést. Gyanítom egyébként, hogy a szakmai protokoll ezt éppen a mai napig előírná, csak ehelyett a fentebb leírt módszer lett a gyakorlat.

Most nem kezdek végeérhetetlen rinyálásba, hogy hat ki ez az emberek életére, hogyan hatott közvetve (vagy inkább közvetlenül?) az enyémre is, nem kezdek vádaskodásba, hogy ejnye, Doktorká, megint nem volt a helyzet magaslatán, nemhiába utáltam magát olyan rendíthetetlenül annak idején, sikerült megint úgy elcuccolni valakit, ezúttal ambuláns rendelés keretei között, ami visszafordíthatatlan károsodást okozott az illető magatartáseli, viselkedésbeli és életvezetésbeli képességei terén. Ambuláns rendelésen felírni olyan gyógyszereket, min a Seroquel (Ketilept) és a Zyprexa (Parnassan), amik ma nem éppen a legmodernebbnek számítanak, és ráadásul ambulánsan váltogatni őket mindenféle kontroll nélkül? Hát, egy kicsit meredek.

Szóval, a pszichiátria fordított Luciferként működik, aki “az erő része, mely örökké rosszra tör, és jót művel”, mert amikor a pszichiátria túlló a célon, jó irányba, akkor is sikerül rosszat csinálnia. Nem akarok állandóan a pszichiátria ellensúlyaként himbálózni ezen a blogon, de ezt a praxist sajnos nem állhattam meg szó nélkül. Szerintem nem azért kapok én 50 ezret havonta, 4 órában, hogy ilyenekre rávilágítsak, ők meg nemtudommennyit. Vagy igen? Mert mondják meg, ha igen, és akkor csinálom tovább.

0 Tovább

A nagy Raspberry Pi történet

Mi az a Raspberry Pi? A Raspberry Pi egy nyomtatott áramkörre szerelt, viszonylag kis teljesítményű számítógép, aminek a fő felhasználási területe (számomra) internetes tartalmak tárolása, és 8-16 bites retro játékok “csapatása” lenne. El is döntöttem, hogy veszek egyet, megvizsgáltam a szűkös anyagi lehetőségeimet, és úgy döntöttem, hogy használtat veszek. Abból is egy viszonylag új modellt, a Raspberry Pi 3B-t, ettől van egy újabb, pluszos változat, nemrég jött ki, talán a múlt hónapban, de maradjunk a Raspberry Pi 3B-nél. Egyébként a Raspberry Málnát jelent, málna PC-nek is hívják, Raspbian operációs rendszer fut rajta, ami a Debiannak egy változata, esetleg Ubuntu Mate, meg még néhány Linux disztribúció. Van rá a Windows 10-nek is egy változata, de azt nem nagyon ajánlják, csak fejlesztőknek. Jó, kiselőadás vége.

Szóval vettem 15 ezerért egy ilyen Málna PC-t, megnéztem, a gyári ára 30 ezer körül van egy ilyen gépnek, azzal a pár tartozékkal együtt, ami hozzá volt még rakva. A 15 ezer kevésnek tűnhet, vagy nagyon kedvezőnek, de szerintem inkább reális. Főleg annak fényében, hogy szinte semmi gyári alkatrész nem volt hozzá, eléggé DIY-módszerrel volt és van összetákolva, 8 GB-os Toshiba kártya volt hozzá, meg egy kis Samsung telefontöltő. Amivel működtetni nem annyira ajánlatos, de hát gondoltam, egy darabig elmegy vele. Minden rendben is volt, végül sikerült rácsatlakoztatni a monitorra egy HDMI-VGA átalakítóval. És itt kezdődött csak az igazi történet. Mivel láttam, hogy a Raspbian operációs rendszer a frissítéshez jelszót kér, írtam is egy SMS-t az eladónak, hogy így-meg-úgy, légyszi nem tudná-e megadni a belépési kódot, mert semmi kedvem újratelepíteni mindent. Úgy látszik, emberünk csak erre várt, ettől kezdve távoli gépről akicóba lendült: mivel a Raspbian hálózatba kötve webszerverként működik, SSH konzollal nagyszerűen be lehet rá lépni BÁRMILYEN számítógépről, ami hálózatba van kötve, és mivel van IP-címe, nagyszerűen lehet rajta távoli gépről ügyködni. Hát, ez úgy kezdte, hogy először kivette az automatikus beléptetést, szóval ettől kezdve nem volt más választásom, mint újratelepíteni az egészet. Tabletbe be SD kártya formázás, és egy Raspi Card Imager nevű programmal Andoroidról ment is a telepítés az SD kártyára.

Ezt azóta egy párszor sajnos már végigjátszottam, mivel ettől kezdve a haver még mindig be tudott lépni a Raspberry-re, mivel először nem sikerült lekódolnom a gépet, aztán valamiért úgy gondoltam, hogy egy új operációs rendszerre már nem tud belépni, sajnos be tud, mert a Raspbian rendszer nem foglalkozik semennyire sem a saját védelmével, még annyira sem, mint pl. az Ubuntu, alapból minden gépre “pi” felhasználónévvel települ, “raspberry” jelszóval. Szóval a csávó ezek után is simán ki-be mászkált a Raspberry-n, szétb@szta az operációs rendszert, de úgy, hogy megint újra kellett telepíteni. Most ott tartok, hogy SD kártya kivéve, mert még azt is kinézem az illetőből, hogy valami szkripttel figyeli, hogy mikor települ fel a Raspbian, és automatikusan változtatgatja meg a jelszavakat. Mindegy, valami majd csak lesz a kis cyberwar vége, de ezt azért a pár ezer forintért csinálni megéri?

Szóval, az egésznek annyi az értelme, hogy ne vegyetek használt Raspberry Pi-t, mert van benne egy biztonsági rés: az emberi tényező. Azt nem tudom, mit akar a kedves eladó elérni ezekkel az SSH-belépésekkel, talán azt, hogy visszavásárolja tőlem 5-10 ezerért, és így akar pénzhez jutni? Nem tudom, mert azóta nem beszéltem vele, hogy megvettem a gépet, SMS-re nem reagál. Azt sem tudom, mennyire számít bűncselekménynek egy olyan számítógépben való turkálás, amit egyszer már eladott nekem, főleg a rosszindulatú támadásai. Valószínűleg rosszabbul jártam, volna ha a laptopomra kötöm a Raspberry-t, vagy egyéb számítógéphez, mert ott igazán nagy károkat tudott volna okozni, így csak egy nyomtatott áramköri lapkába dugott SD kártyán tud maximum dühöngeni. Ha azt hitte a kedves eladó, hogy nagyon okos, amikor ilyeneket csinál, el kell, hogy mondjam, hogy nagyon nem okos, ha úgy gondolja, hogy a piti zsebtolvajok módjára vannak piti cyberbűnözők.

0 Tovább

Van-e élet a skizofrénia után?

Ez a bejegyzés annak a témáját próbálja meg feszegetni, mi történik akkor, amikor egyszer csak ráébredsz, nem produkálsz már több skizofrén tünetet, 4-4,5 megrázó pszichózis után, minimális gyógyszerrel hirtelen úgy érzed, nem sok közöd maradt a témához, illetve mindent leírtál róla, amit tudni érdemes, legalábbis a sajátodról. Mondják, sokfajta skizofrénia létezik, újabban kezdik pedzegetni divatos szóval, hogy ez is “spektrumbetegség”, vannak különböző válfajai, bár az orvostudomány pont kezdi nem osztani ezt a nézetet, az új DSM-ben a skizofrénia alkategóriái kezdenek hirtelen összevonódni, illetve eltűnni. Egy illető, aki tíz éve dolgozott skizofrénekkel, akikről az a téveszme élt, hogy sajátos a beszédmodoruk, sajnálattal közölte, hogy egyáltalán nem találkozott olyan skizofrénnel, aki úgy beszélt volna, ahogy a betegségről szóló tanulmányok írták. Ennek ellenére Szegedi Tudományegyetem tavaly a Kutatók Éjszakáján a programjába olyan előadást vett fel aminek az volt a címe, hogy Hogyan beszélnek a skizofrének? Amire egy tweetben annyit jegyeztem meg körülbelül, hogy úgyanúgy mint te, #csúnyaszó. Mikor Mark Vonneguttól (Kurt Vonnegut fiától, akit szintén skizofréniával diagnosztizáltak) megkérdezték, hogy lehetett, hogy a skizofréniája után könyvet írt a betegségéről Éden Expressz címmel, majd elvégezte az orvosi egyetemet, azt válaszolta, hogy ez valószínűleg úgy volt lehetséges, hogy az ő skizofréniája nagyon enyhe volt.

Én ezt nem így gondolom. Inkább azt gondolom, hogy ameddig fennállnak azok a körülmények, amik katalizálják a skizofréniát, addig sajnálatos módon újra, meg újra előtör az emberből, aztán hogy mennyire súlyosan, nem tudja előre megmondani senki. Láttam már egy betegtársamat, nevezzük csak Bolond Andinak, akinek olyan súlyos, és hosszan elhúzódó pszichotikus epizódja volt, hogy hónapokig tartották a megfigyelőben, de lehetséges, hogy fél évnél is tovább. (A megfigyelő a zárt osztály zárt osztálya, ahol az ágyat elhagyni sem tanácsos engedély nélkül.) Azóta találkoztam vele egyszer, teljesen normális volt a viselkedése, pedig már azt tervezgették, hogy mikor szállítsák át Kállósemjénbe, az elfekvőbe. Az én súlyos skizofréniámat ne is említsem, engem Hodászra akartak elvinni, fele olyan súlyos skizofréniával. Egyébként én olyan skizofrénnel még nem találkoztam, akinek az előtörténetében súlyos alkoholizmus szerepelt volna, mint az enyémben. Ezt a szempontot sem igazán mérlegelték nálam, az én skizofréniám delírium tremensből is eredhet.

Delíriumosokkal viszont találkoztam. Súlyos, skizofrénia-szerű állapot, az alkoholmegvonás ilyen esetekben epilepsziás roham, vagy pszichózis formájában jelentkezik. Akit alkoholistának találnak, nem bélyegzik meg, hanem folytathatja tovább az életét, mintha mi sem történt volna, az emberek jobban hajlamosak elfogadni, hogy valaki az élete egy szakaszában kicsit sokat ivott. Kicsit nagyon sokat. Sokkal elnézőbb velük mindenki, mint aki önmagától bolondul meg, ők kapják az élethosszig tartó gyógyszert, meg az élethosszig hülyének nézést, diszkriminálást, kirekesztést. Illetve 5-10 éve még így volt. Lassan változik ez. Egyébként teljesen a véletlennek, az meg orvosi önkénynek köszönhető, hogy én a skizofrének táborát erősítem a delírium tremensesekkel szemben. A delírium tremensről nem írnak ennyit, egy-két irodalmi mű örökíti csak meg az ilyen állapotokat, például Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából című műve. Egyszerűen nem szorul további magyarázatra, nem kriminalizálják, nem kényszerítik felesleges kórházi benntartózkodásra az ilyen embereket. Egyébként ezt megerősíteni látszik, hogy semmiféle gyanakvásosság nincs a személyiségemben normálisan, azzal szemben, hogy a skizofrének úgynevezett maradványtünetekkel rendelkeznek, vannak vissza-visszatérő vesszőparipáik, ha ilyen témára kerül a beszélgetés sora, sokuknál tetten érhető a téveszmerendszer megléte, mégha gyógyszerek által eltompított formában is. Persze sokuknál pedig nem, felszívódik, mint a hajnali köd. Vannak, akik teljesen normális életet élnek, ők kiszakadtak ebből a körből, és nem szívesen társalognak a témáról, legalábbis magukkal kapcsolatban. Teljesen a polgári céloknak szentelik magukat.

Valahol én is itt tartok, csak “túl sok volt a jóból”, a 10+ éve tartó gyógyszerezés, kondicionálás nem múlt el nyomtalanul. Azt sem mondom már, hogy olyan mélyen érint, a munkahelyen kivételes helyzetben vagyok, informatikával kapcsolatos dolgokkal foglalkozom szinte kizárólag, köszönhetően a jó mentális állapotomnak, és a vezetőség konstruktív és progresszív hozzáállásának. Viszont a hogyan továbbra még mindig nincs megnyugtató válasz. Azok a problémák újra, meg újra a felszínre kerülnek, ami miatt a alkoholista lettem (egyesek szerint) és skizofrén (mások szerint). Az alkoholprobléma a minimálisra csökkent, a pszichotikus tünetek nem jelentkeznek már nagyon régóta. Csak az életem maradt ugyanabban a mederben. Illetve annyi van, hogy van munkám, amit elismernek, és díjaznak, vagy legalábbis elfogadnak. Sokat jelent a munkahely, a közösség elfogadása, nekem ezzel soha nem is volt problémám, bárki bármit is mond, még a legborgőzösebb időszakomban sem. A közösségi lét, ahol jól érzem magam, nekem túlélési stratégia volt a szüleimmel szemben, akik soha nem fogadtak el, a mai napig. Az “óvodától az egyetemig” mindig közösségi ember voltam, azzal a címszóval, hogy “csak ne kelljen otthon lenni”. Inkább alkalmazkodtam számomra idegen emberekhez, olyanokhoz, akiknek a követelményei és az elvárásai nem voltak irreálisak, mint az itthoniak. Az, hogy közösségben vagyok, és azt csinálom, amit szeretek, még ahhoz is előkészíti a talajt, hogy esetleg egyszer továbbléphessek, ki a nyílt munkaerőpiacra vagy a vállalkozói szférába. Ez ellen hat a kis családom folyamatos visszahúzó, destruktív, önbizalomromboló és megalázó bánásmódja, hogy hosszútávon melyik tud hatni, meglátjuk. Sajnos ebben más nem segíthet, azt a harcot egyedül kell megvívnom, mint Rambo-nak. Van ugyan családterápia, de nem nagyon halad. Csak annyit záró gondolatként, hogy a pszichózisok lecsengésével az embernek újra kell gondolnia, terveznie az életét, ez hasonlít ahhoz az érettségi körüli állapothoz, amikor az ember tele van tervekkel, a legtöbb persze általában hülyeség, de még van pár éve módosítani, remélem, nekem is maradt.

0 Tovább

Hülyeség, de nem marhaság

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Feedek