Az első infók a THE C64 Miniről

Mint tudjuk (vagy nem tudjuk), március 29-én kezdték el árusítani a THE C64 Mini névre keresztelt Commodore 64 “utánérzést”. A THE C64 Mini ugyanúgy néz ki mint elődje, csak 50%-kal kisebb, és teljesen más. Állítólag az eredeti Nintendo konzolok újrakiadásán felbuzdulva készítette el Retro Games Ltd. a C64 konzolváltozatát. Szóval az idei húsvét nekem nem elsősorban a Jézusról, a sonkáról és a tojásról szólt, hanem a Commodore 64 feltámadásáról, sajnos az első hírek alapján azt kell, hogy mondjam, eléggé zombi üzemmódban sikeredett. Nem lebeszélni akarok senkit, mert 30 ezer körüli összeget az ember meggondolatlanul elkölt másra is, mert jelenleg olyan 30-35 ezerért szerezhető be a gép a legolcsóbban, szállítással együtt, mert Magyaroszágon tudtommal (még) nem árusítják. Ennyiért persze ne várjunk csodát.

Nézzük, mit kapunk, és mit nem kapunk ennyi pénzért, amiben pedig reménykedtünk volna. Arról már volt előzetes hír, hogy a konzol billentyűzete nem fog működni, szépen mondva csak dekorációs célokat szolgál, még szebben mondva csak dísznek van, szó szerint. Ez elég bénaság, és elég gáz, de a jelek szerint mégsem ez a legnagyobb probléma vele, mert egy USB port segítségével billentyűzet csatlakoztatható hozzá. HDMI csatlakozás van rajta, amivel az újabb fajta tévéhez csatlakoztathatjuk (Junoszty felejtős). Lényegében az inputról és az outputról is nekünk kell gondoskodnunk, mert egy C64 alakú emulátor dobozt kapunk (nem tudom szebben megfogalmazni), amihez elvileg csatlakoztathatunk pendrive-ot, ami képes beolvasni 1 db d64 file-t (a C64 emulátor lemezképfájljáról van szó). Azért csak egyet, mert bizonyos néven kell elneveznünk, hogy láthassa a kis készülékünk. Így valószínűleg el kell felejtenünk egyelőre azokat a több lemezoldalas játékokat, amiért megérné tartani: marad a pixeles lövöldözés és csihi-puhi, az előre telepített játékok közt is ezek vannak többségben. A joystick-ról még nem esett szó. Ennek az ára viszont csillagászati majdnem kiteszi az egésznek a felét, és eléggé sérülékeny darabról van szó. A formatervezése pedig valami katasztrófa.

Az informatika történetében szerintem nem ritkák a melléfogások, de egy ennyire bénán tervezett és kivitelezett hasznavehetetlen vacakot kiadni 2018-ban, úgy gondolom, hogy felelőtlenség. Én értem, hogy a lehető legkevesebb pénzből akartak egy C64-re hasonlító valamit kihozni, és ez a jelek szerint sikerült is nekik, szerintem mindent elmond, hogy egy nappal az első eladási nap után az ebay-en tömegesen megvásárolható a cucc, jelenleg még a vételi ár körüli összegért, de érzésem szerint fog ez még lejjebb is menni... Ennek ellenére lehet, hogy megveszem, de olyan különös dolgot nem várok tőle: BASIC-ben, vagy Assembly-ben programozni már valószínűleg nem fogok, űrhajó ikonokra lövöldözni, meg pixelninjákkal verekedni pláne nem. Egyelőre megfelel nekem a WinVice, ami szerintem az egyetlen normális C64 emulátor, és többet tud ennél a kis C64 utánzatnál. Ha szert is teszek egyre majd a jövőben, csak mint kuriózum fog számításba jönni.

+

Ami még pozitívumként felsorolható, a 64 db eredeti játék, ami a készülékkel jár, amikhez volt szerencsémezek közül, azokhoz már nem fűzök különösebb reményeket, az ismeretlen címeknek van némi vonzerő gyakorló hatásuk. Minden játékhoz leírás tartozik, és egy menüből egyszerűen választhatjuk ki őket. Pozitívum lehet még, hogy a játékok közben lehet játékállást menteni. Megemlíthető még, hogy a joy-jal, lehet valahogy képernyő-billentyűzeten ügyeskedni, ha végképp nincs más megoldás. (Azért bosszantó lehet, ha éppen nincs a közelben egy USB-s billentyűzet, és a játékban egy nyomorult SPACE-t nem tud az ember lenyomni, ha kell.) Azt hiszem, mindent elmondtam, amit sikerült kisilabizálni a kis masináról, valamiért Kierkegaard Vagy-vagy című műve jut eszembe, amikor arról elmélkedik, hogy nősülj meg, vagy ne nősülj meg, mindkettőt megbánod. Tanácsot adni én sem tudok, sőt, magam is abban a dilemmában vagyok, hogy venni, vagy nem venni.

0 Tovább

Gamer Girls 2 - Hylia Fawkes

Jó régen írtam a gamer girl-ökről, azt hiszem, abban a posztban a főszereplő egy gamer és cosplayer lány volt, hát most itt van Hilya Fawkwes aka Hilya Suicide, aki szintén gamer és cosplayer, és nem mellesleg suicide girl. Számos játékkonzol tulajdonosa, és nem veti meg a retrót sem, ez talán látszik is.

Bár ezt főleg képes posztnak szántam, azért hogy legyen benne némi tudálékosság is, röviden leírom, mi az a suicide girl. A suicide girl-ök egy internetes közösség, akik extrém megjelenésükkel a szépség fogalmát szeretnék újradefiniálni. A csoport alapítója, Missy Suicide úgy írja le a jelenséget, hogy a suicide girl-ök társadalmi öngyilkosságot követnek el, amikor megtörik a társadalmi normákat, és weboldalt szentelt nekik, hogy legyen egy hely gyönyörű lányoknak, akik azt választják, hogy nem férnek bele a normába, legyen az internetnek egy sarka nekik szentelve, ahol a kívülállók is találkozhatnak a jelenséggel, és esetleg elismerésüket fejezhetik ki irányukba. Sok film és könyv is készült már róluk, azt hiszem, bárki, aki az interneten böngészett, futott már bele suicide girl-ök képeibe, ha esetleg nem is tudta őket hova tenni. Hilya Fawkes itt elsősorban mint gamer szerepel, de olyan képeket igyekeztem keresni, amin a suicide girl oldala is "kidomborodik". Nehéz is lenne ezt elvitatni tőle, az extrém megjelenés mindent elárul.

Azt hiszem, ezen a képen jól látható a kötődése a Nintendo nevű konzolhoz, megfigyelhetőek a retro hatást keltő, pixelgrafikus tetoválások is.  Valamiért jelmondata lehet viszont a Game Over kifejezés (fogalmam sincs, mire gondol ezzel kapcsolatban, mert előszeretettel viseli ezt is magán).

Ha game over, hát game, over, régen terveztem már képes posztot írni, persze egészen más témában, de igazából nem bánom, hogy végül így alakult.

0 Tovább

A pszichoanalízis kezdetei

“S romlott kölkökre leltél pszichoanalizisben.”

/József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat/

Arra a kérdésre, hogy hol voltam mostanában, az lenne a válaszom, hogy fura késztetésem támadt a pszichoanalízis tanulmányozására. R. D. Laing A meghasadt én c. könyvét olvastam, megnéztem Feldmár András néhány mostanában készült, YouTube-os videóját, amit nyugodtan nevezhetünk szerintem divatos szóval vlognak, hetente készít egyet, az is a sorozat címe, hogy “Heti agymosó”. Elkezdtem olvasni a mindennapi pszichológiát (szigorúan kisbetűvel), kivettem a könyvtárból egy csomó pszichológiai könyvet, és amúgy igyekszem mindenhogy otthonossá tenni magam a témában. Amúgy pedig nem készülök semmiféle ilyesmi segítő szakembernek mint pszichológus vagy pszichiáter, szociális munkásnak meg végképp, szimpla hétköznapi érdeklődésnek vettem fel azok helyett a dolgok helyett, amiket momentán csinálnom kellene. Hogy akkor mi is az a pszichoanalízis, ami engem mostanában annyira foglalkoztat, erre a saját szavaimmal szeretnék megválaszolni, ez sehol máshol nem olvasható, hanem különbejáratú magánvélemény. Szerintem a pszichoanalízis (azon belül is az esetek leírásai, az esettanulmányok) nem más, mint a pszichiátria szépirodalma. Hogy mondandómat alátámasszam, szerintem elég felidéznem Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplója című “regényét”, ami eredetileg egy orvosi szaklapban jelent meg mint Brenner József pszichiáter pszichoanalitikus esettanulmánya. És akkor a pszichoanalízis pszichológia, vagy pszichiátria? Tudtommal egyik sem, egyaránt művelheti pszichológus és pszichiáter, a XX. század első felében élte virágkorát, ma már nem jellemző a széles körű alkalmazása, eredményei felszívódtak, feloldódtak a pszichológia tudományában.

Hogy megérthessük a lényegét és kialakulását a pszichoanalízisnek, Sigmund Freud egy korai előadássorozatához kell visszanyúlnunk, amit 1909-ben tartott a Boston melletti Worcester város Clark University nevű egyetemén. Ebben az előadássorozatban Freud különösen nagy hangsúlyt fektetett a közérthetőségre, hiszen jórészt laikusoknak szánta előadását, de a későbbiekben sem állt távol tőle a pszichoanalízis tudományának népszerűsítése a nem orvosi körök felé, talán ezért is válhatott rövid idő alatt népszerűvé. Ha Virgina Woolf Saját szoba néven kiadott és könyvvé formált előadásai kiemelkedő teljesítménye az esszéirodalomnak, Freudnak ezek az előadásai eszmetörténeti szempontból ugyanilyen fontosak.

Az egész a hisztivel kezdődött

Az egész pszichoanalízis voltaképpen nem is Freud találmánya, hanem Dr. Josef Brauer alkalmazta először egy hisztériás esetnél (a hisztéria mint diagnózis a kor divatos fogalma volt, azóta, ha jól udom, már nem létezik). A páciens egy Bertha Anna Pappenheim nevű fiatal nő volt, aki később nemhogy kigyógyult a “hisztériájából”, hanem ráadásul említésre méltó karriert futott be: Németország első védőnője lett, folyóiratot alapított, és több intézetet, ahol fiatalokat képeztek ki a védőnői pályára. De történetünkben még ott tartunk, hogy Anna nagyon hisztis. Nemrég vesztette el édesapját, akit lelkiismeretesen ápolt haláláig, és a hisztéria a következő tünetekben jelentkezett nála: “Mereven bénult és érzéketlen volt mind a két jobb oldali végtagja, időnként ugyanígy volt megtámadva testének bal fele; felléptek nála továbbá: zavarok a szemmozgásokban és a látóképesség különféle hiányosságai, nehézségek a fejtartás körül, heves, ideges köhögés, undorodás a táplálékfelvételtő és egy ízben hetekig tartó képtelenség az ivásra, dacára kínzó szomjúságának; a beszélőképesség csökkenése, amely odáig fejlődött, hogy képtelen volt anyanyelvén beszélni vagy azt megérteni; végül önkívület, zavarodottsági, deliráló, egész egyéniségét megváltoztató állapotok [...]”* Amint látható, a hisztéria szervi bajok tüneteit mutató betegség (volt). Az ókori görög orvosok a hisztériát sajátosan női betegségnek tartották, az anyaméh (görögül hüszteria) megbetegedésének tulajdonították. Valószínűleg ma katatón skizofréniaként diagnosztizálnák. Szóval Dr. Brauer úgy gyógyította meg Annát, hogy szépen hipnózisban visszavezette azokba az állapotokba, amelyek a tüneteit előidézték, és kimondatta vele ezeket a gátakat, elfojtásokat, amik az elakadásokat képezték, a lány ezeket az üléseket “chimney sweeping”-nek (kéményseprésnek) és “talking cure”-nek (beszélgetős gyógyításnak) keresztelte el (érdekes módon angolul nem felejtett el). A víziszonyának például úgy jártak utána, hogy visszamentek az időben egy pontra, amikor belépett a társalkodónője szobájába, és látta, hogy a kutyája a poharából iszik. Illendőségből nem szólt az esetről, de annyira zavarta, hogy ő maga képtelen volt inni, pláne pohárból (helyette lédús gyümölcsöket evett), ameddig az ügy eredetére fény nem derült. Ezt a fajta gyógymódot először katartikus gyógykezelésnek nevezték el (a görög katarzis szó megtisztulást jelent). Ha még ez is érdekel valakit, Arisztotelész dráma-felfogásában szerepel a katarzis-elmélet, amely szerint a dráma nézője a hősökkel való azonosulás során megtisztul a drámai történés által keltett érzelmi feszültségtől.

Egen. Később Freud kidobta a szemétbe az egész hipnózis-dolgot, és helyette csak beszéltette a pácienseket, de olyan részletesen, hogy ez terepet adott Freud fantáziájának és írói vénájának a szabad szárnyalásához, így születhettek meg azok a förmedvényes esettanulmányai, amikhez már volt szerencsém évekkel ezelőtt, például a Patkányember vagy a Farkasember, ehhez jött hozzá, hogy később már mindent a libidóra és a szexualitásra vezetett vissza, és ezt a eljárását később sokan bírálták, köztük a bevezetőben említett R. D. Laing is, vagy említhetném a svájci C. G. Jungot is, aki szerint egészen más mozgatórugói is létezhetnek az emberek cselekedeteinek, mint a szexualitás. Jung már kevésbé volt materialista, mint Freud, a lélek tanulmányozásában olyan irányokba fordult, amiket ma már-már ezoterikusnak lehetne nevezni. Freud is a “lélek” fogalmával dolgozott, a pszichoanalízis lélekelemzést jelent, de felfogásában mindvégig materialista maradt. Úgy dolgozott a lélek fogalmával, hogy nem hitt benne, ma is ezt teszi szerintem a pszichiáternek “specializálódott” orvosok 99%-a. Tehát Freud szerint mindent a szexualitás mozgat, már gyerekkortól kezdve a gyerek a saját erogén zónáival foglalkozik, és amikor észreveszi, hogy rajta kívül létezik más is, rájuk vetíti ki szexuális fantáziáit. Akár igaza van Freudnak, akár nincs,az előadásai végén tesz még egy számomra figyelemre méltó megállapítást: hogy a szexuális energiákat lehet alkotásba szublimálni, ezt tartotta egyébként Szepes Mária is, aki aligha volt nagy Freud-fan, lévén, hogy ezoterikus témákban volt inkább otthon.

* Sigmund Freud: Pszichoanalízis (Öt előadás 1909-ben, a worcesteri Clark Universityn)

0 Tovább

Disszociatív személyiségzavar

Több személyiség egy testben: NEM skizofrénia

Azt mondják, a depresszió betegség, az agyban beálló kémiai zavar, szerotonin nevű neurotranszmitter (esetlegesen hozzávéve a egy kis noradrenalin nevű neurotrtanszmittert) zavara, ahol neurotranszmitter egy ingerület átvivő anyag megnevezésére szolgál. Ezt a vélekedést sokan osztják, azt hiszem, már az óvodások is tudják lassan. Honnan a francból tudják? Csak tudják, és kész. Szerintem meg annak, hogy az ingerületátvivő anyag sérül, mindig van előzménye is, na mindegy, nem ez a lényeg. Ugyanúgy, a skizofréniáról is tudják, hogy többes személyiséget jelent, hiába magyarázzák el századszorra és kétszázadszorra, hogy a skizofrénia hallucinációk és téveszmék rendszere, úgyanúgy lájkolják tovább a skizofréniáról szóló poénokat, amik a többes személyiségen élcelődnek igazából. Ezeket egyébként a Twitter alapján szűrtem le, bizonyos követőszám fölött arra is jó a Twitter, hogy kérdéseket tegyünk fel a “társadalomnak”, követőink megbízható kontrollcsoportot alkotnak (még ha skizofrének vagyunk, akkor is).

Ugyancsak a Twitteren merült fel a kérdés, hogy mennyire létező betegség egyáltalán a disszociatív személyiségzavar, amiről meg vannak sokan győződve, hogy az a skizofrénia? A disszociatív személyiségzvavar a mentális betegségek “sztárja”, könnyen elképzelhető, szuperizgalmas betegség, hogy az embernek több személyisége legyen, nahát, kár, hogy a gyakorlatban (sem a klinikai, sem a hétköznapi gyakorlatban) nem igazán lehet találkozni vele. A sors fintora, hogy amíg a skizofrénia (vagy inkább a pszichózis?) egy gyakori, létező valami, az emberek nem figyelnek oda rá, amíg a disszociatív személyiségzavar (disszociatív zavar, disszociatív identitás) nagyrészt az emberi fantázia szüleménye, az emberek mégis szeretnek ennek a tanulmányozásával foglalkozni. Mégsem mondhatom, hogy egyáltalán nem létezik, elenyésző százalékban (ezrelékben) valóban előfordul, magam is szemtanúja voltam, amint egy Dani nevű ember, amikor berúgott, általában szeretett a mienkkel szembeni telken leheveredni, és durva káromkodásaira női hangon válaszolgatni magának. Ezután tovább folytatta útját, magában átkozódva, és sipítozó fejhangon válaszolgatva rá. A nap ilyenkor mindig azzal zárult, hogy az útkereszteződésben összeverekedett a gémeskúttal.

A disszociatív zavar vagy egy poszttraumás stressz hatására kialakuló énvédő mechanizmus, vagy egyéb pszichiátriai kórképekhez kapcsolódó betegség, ilyen esetben szó lehet kedélybetegségről, étkezési rendellenességről, egyéb személyiségzavarról, vagy nagy mennyiségű alkohol-, illetve kábítószerhasználatról. Az első esetben egy könnyen kezelhető folyamatról van szó, súlyosabb problémát ez nem szokott okozni, gondolom, a megoldást az jelenti, hogy valamilyen módon leszoktatják az illetőt arról, hogy így hárítsa el a problémát. Ha kapcsolódó betegségről van szó, a probléma nehezebben kezelhető, a fentebb említett Dani fiú esetében is, a többszörös személyiség minden esetben az alkoholfogyasztáshoz volt köthető, ilyen esetben természetesen az alapbetegséget kell kezelni, megszüntetni, akkor van esély a disszociatív személyiségzavar felszámolására, illetve bizonyos esetben már akkor sem, szerintem a csávónak tulajdnoképpen már mindegy volt.

Az elmélet szerint létezik a hoszt, vagyis gazdaszemélyiség, és ennek vannak alterjei, esetünkben a káromkodós bunkó lehetett a gazda, és a neki felelgető, vagy felelgetők az alterek. A személyiségek különbözhetnek nemükben, identitásukban, tulajdonságaikban (pl., jobb-, vagy balkezesség). Kialakulhatnak a személyben amnézia-szerű állapotok, például olyan esetben, amikor az egyik személyiség nem tud a másik cselekedeteiről, a másik viszont tud az előzőéről, szóval, amikor dominánsabb az a rész, amelyik nem tudhat a másikról, ilyen esetben nem emlékszik dolgokra, (pl. hova tette ezt, vagy azt, mit írt ide, vagy oda). Emlékezetkiesés előfordulhat még abban az az esteben, amikor trauma hatására záródik ki valami a tudatos tartományból. Vagy ha mondjuk alkohol, vagy olyan kábítószer hatása alatt állt, ami emlékezetkiesést okoz, a magyarázat még egyszerűbb az emlékezetkiesésekre. A disszociatív személyiségzavar terápiájában általában nem használnak gyógyszert, csak pszichoterápiát, kiegészítő terápiaként esetleg hipnózist.

Erről a betegségről csak azért írtam, hogy egyértelmű legyen, miben különbözik a skizofréniától, egyébként semmi közöm hozzá, és különösebben nem is érdekel. Felkapott hülyeségnek tartom az erről való társalgást, társadalmilag nem egy fontos probléma, ellentétben a depresszóval vagy a skizofréniával. Orvosok, pszichológusok és érintettek számára érdekes lehet, ők meg többet is megtudhatnak róla, ha akarnak. A téma irodalomban és filmen való feldolgozásáról: Erről szól még Daniel Keyes regénye, Az ötödik Sally és a Széttörve című film is. Az ötödik Sally-t tervezem elolvasni, annyit tudok, hogy a szerző valós élmények alapján írta, a Széttörve film nekem egy kicsit túl hatásvadásznak tűnik a 23-24 személyiség szerepeltetésével.

0 Tovább

Halál a pszichiátrián 2

Most is abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy egy saját játékról kellene "objektív vélemény"-t írni, ahogy  néhányan mondják. Ez a játékom pedig nem más, mint a várva várt Halál a pszichiátrián 2. Azt mondom, hogy várva várt, de mondhatnám azt is, hogy nemvárva nemvárt, vagy akár azt, hogy váratlan, hogy egyáltalán végül befejeztem. Annyit előrebocsátok, hogy nem remélek tőle gyors eredményt. A játékműfaj, ellentétben a blogbejegyzésekkel, egy lassú műfaj. Az első részért is csak évek múlva akartak beperelni, ettől sem várok hát gyorsabb eredményt. Hónapok is eltelhetnek akár, ameddig megkapom az első anyázást, burkoltan, vagy kevésbé véka alá rejtve.

Bár az ember sosem tudhatja, miből lesz a cserebogár, mi lesz felkapott, mi nem. Mivel visszajelzést szinte alig kapok a "munkásságomra", nehéz ezt megítélni. Velem kapcsolatban általában meg szokták tartani a véleményüket maguknak. Nemrég például bejárta az internetet egy bejegyzés, olvasói levél, vagy hogy mondjam, ami Zacher Gábor osztályáról alkotott eléggé lesújtó véleményt, viszonylag alpári stílusban. Szerintem az írás azért vált ilyen népszerűvé, mert a Facebook népe is hallatta végr a hangját a kérdésben. Az egyszerű kisember, ahogy magukat sokan nevezni szeretik. A levél arról szólt, hogy valakinek az apja Zacher Gábor osztályán méltatlan körülmények között távozott az élők sorából. Hát, persze, más dolog a médiának nyilatkozgatni, és megint más helyt állni a mindennapi munka során.

Ez a téma annyiban kapcsolódott ide, hogy ez a játék is egy addiktológiai osztályról szól, valahol Meseországban, semmiképpen nem Nyíregyházán, és mindennemű egyezés a valósággal a véletlen műve. A névegyezés is. :-) De most komolyan, ez már startból sokkal diszkrétebb, mint az első. Nos, bizonyos értelemben, és ahogy vesszük. Nyilvánvalóan a pszichiátriai (és ezen belül az addiktológiai) ellátórendszer kritikája szeretne lenni. Fel is lehet rajta háborodni akár, azzal a felkiáltással, hogy a játék hazudik, mert nem teljesen dokumentarista, mint az első rész, én ezt így nem mondanám, hanem azt mondom, ha megkérdeznek, mindenről tételesen kifejthetem a véleményem, hogy mit, miről és hogyan írtam, és mi az értelme, de szerintem mindenki jobban jár, ha nem kérdeznek meg, és szóba se hozzák egyáltalán.

Végezetül magáról a játékról néhány szó: Sokkal békésebb, mint az előző rész, nem kell benne lemészárolnunk mindenkit, összesen 2 harc van benne (na, jó, másfél), és 2 befejezése van. A játékidő rutinos játékosoknak várhatóan maximum 10 perc, mint az első rész esetében. Talán valamivel még rövidebb is annál. Nem mondom, hogy rosszabb, más. A miliő mégis hasonló. Egyébként nem igazán tervezek már folytatást, a következő játékom a Batman: Arkham Asylum mintájára a Roboman a Lipótmezőn című akciójáték lesz. Haha, ez csak vicc, de mint minden vicc, félig komoly, és erről a játékról sem várta már senki, hogy elkészül. Természetesen tesztellve van (általam), és nem tudok benne olyan hibáról, ami játszhatatlanná tenné. Úgyhogy csak bátran, kalandra fel!

0 Tovább

Az egy dolláros, a szabadkőművesség és a skizofrénia

Vettél már részt skizofréneknek való tanfolyamon? Nem? Létezik a Metakognitív Tréning szkizofrén páciensek részére című tananyag. Amit a legjobban figyelemre méltónak tartottam az egész tanfolyamon, az az volt, hogy a skizofrén pszichózisok kialakulását az összeesküvés elméletekével rokonítja, amiket tekinthetünk egyfajta tömegpszichózisnak is. Tehát valójában a mindennapi ember is él meg egyfajta pszichózist, amikor önkéntelenül is beépülnek a konteók a mindennapi gondolkodásba. Hogy a konteóknak mennyi az igazságtartalma? Változó. De tény, hogy nap mint nap ezekből származó (esetleg téves) információkkal a fejünkben szaladgálunk, hozunk döntéseket, cselekszünk. Azért ez durva, nem? A tanfolyamon a Lucky Strike vs Hiroshima bombázása konteó van a tananyagban, valamint a Marlboro vs Klu  Klux Klan összeesküvés elmélet. Én most az amerikai egy dollárosról szóló konteót járnám körül, mivel megkértek, hogy ne nagyon infózzak tanfolyami anyagokat, szóval velem lehet beszélni, néha, ha olyanom van.

Az amerikai 1 dolláros szimbólumairól regélő összeesküvés elmélet roppant érdekfeszítő amúgy, csak az a kérdés, hogy egy olyan, a világ kormányzására törő háttérhatalom, mint állítólag a szabadkőművesek, miért tennének erőfeszítéseket arra, hogy 1 dollárosokon nyilvánítsák ki a létezésüket, mikor működésüknek éppen az az egyik lényege, hogy titokban tartsák azt, hogy valójában ők uralják a világot, ameddig ez csak lehetséges. A mendemonda szerint az egy dolláros annyira zsúfolva van szabadkőműves jelképekkel, hogy szinte a rend szimbólumának tekinthető. A modern szabadkőművességet egyesek 1717-től eredeztetik, mások a 12. századi Templomos Lovagrend folytatásának, örökösének, letéteményesének, akármijének tekintik.

Lássuk most, milyen jelképek vannak az egy dollároson, ami a szabadkőművesek e világbeli pénzügyi hegemóniáját hivatott jelképezni, ha ki akar valamit egyáltalán fejezni. Az egy dollároson található félkész piramis az új világrendre utal, amit a szabadkőművesek hoznak majd el, és a lényege, hogy a kiválasztottak uralmat gyakorolnak a ki-nem-választottakon, vagyis a csőcseléken. A piramis alján a felirat NOVUS ORDO SECULORUM -> New World Order -> Új Világrend egyértelműen szabadkőműves lózung. A piramis tetején az írás ANNUIS COEPTIS, annyit tesz, hogy "Istennek tetszőek a fáradozásaink". És valóban, a piramis tetejéről egy isteni szem szimbólum pillant le ránk. Aztán a bankjegy (és a konteók) kutatói bepörögnek még a 13-as számra, megjegyezve, hogy ez szerencsétlen, hotelekben és középületekben nincs is 13-as szoba, de bezzeg az 1 dolláros bankjegy nem szűkölködik benne: 13 lépcsőfok a piramison, 13 nyílvessző és 13 olajbogyó a sas karmaiban, 13 csillag a zászlón, az összes betűt a bankjegyen összeadva 169 jön ki, ami 13 x 13... Csak megsúgom, azt rebesgetik, hogy 13 ember birtokolja az egész hatalmat a Földön. Ez képezi a háttérhatalmat, ami egy dollárosokon jelenti ki magát.

Ha mindez nem elég, azt is elmondják, hogy Hayim Solomon, lengyel származású zsidó volt Philadelphiából, aki annyira lelkesen fizette George Washingtint a függetlenségi háborúban az angolok ellen, hogy cserébe a Dávid-csillag 13 pontját megörökítve került olyan sok 13-as a bankjegyre.

Akárhogy is van a helyzet, érdekes alkotás az amerikai 1$-os, a mai napig fedeznek fel rajta rejtett összefüggéseket, titkos utalásokat és párhuzamokat, amik a szabadkőművességre utalnak és amik nem. Valahogy így működik tehát a skizofrénia is. Van egy csomó információ és összefüggés a birtokunkban, csak nem tudunk vele nagyon mit kezdeni, a fele amúgy is megkérdőjelezhető validitású, hogy úgy mondjam. Aztán, hogy mi az igazság, mindenki hámozza ki maga. Sírba viszi a titkát, vagy publikálja, ahogy tudja, vagy elmegy háttérhatalomként egy eldugott presszóba, és ott rejtélyesk kijelentéseket tesz, amiért fizetnek neki még egy kört. Ezek a lehetőségeink momentán.

0 Tovább

Saját gondolatok a Saját szobáról

A hétvégén bezárkóztam a szobámba, és stílszerűen végigolvastam Virginia Woolf Saját szoba című művét. Én is azon az állásponton vagyok, hogy Ms. Woolf sokkal jobb esszéket ír, mint amilyen regényeket. Mint ahogy én is inkább tartom magam bloggernek, mint hm... könyvernek? Egyébként ismerek költőket, akik csapnivaló blogokat bírnak összehozni, és bloggereket, akik borzasztó verseket. Ha valahova tartozni kell, hát az utóbbi csoportba, viszont, ami a lényeg, hogy nekem általában tetszenek a verseim. A legjobbakat általában elküldöm a Dokk.hu irodalmi portálra, ott rendszeresen jól leb*sznak értük, én jót röhögök rajta, aztán az egész el van felejtve.

esszé Virgina Woolf irodalom Saját szoba

De beszéljünk a saját szobáról egy kicsit. A saját szoba igazából leginkább arra a kérdésre válasz, hogy mi kell egy nőnek ahhoz, hogy alkotni tudjon. Woolf válasza: Saját szoba. A címből jóindulatúan lemaradt az, amit többször is emleget a művében, hogy saját szoba ÉS évi 500 font. Így már mindjárt más megvilágításba kerül a velem kapcsolatban szinte már szállóigévé vált három kívánság: "hagyjanak békén, pénz, hagyjanak békén", tehát lényegében kettő csak, és ugyanannyit szerettem volna csak, mint Virginia Woolf annak idején.

esszé Virgina Woolf irodalom Saját szoba

A Saját szoba című műve alapjául egy két részes előadás szolgált, amit valamelyik egyetemen kellett tartania az írónőnek, mindezt egy olyan korban, amikor nőket kíséret nélkül be sem engedtek a könyvtárba, képzeljük csak el, micsoda teljesítmény! Ezt egyébként sérelmezi is a műben, ami esszé ugyan, de mégis átdolgozta kissé regényes formába, talán abból a megfontolásból, hogy évszázadok múlva is hasson vele az olvasóra, talán teljesen más miatt. A kortársak, maradjunk annyiban, hogy elnézték neki ezt az esszéjét, betudva egy kis botlásnak, ma pedig talán a legolvasottabb műve.

Az előadás témájaául a nő és az irodalom kapcsolata volt megjelölve, aminek a szerző szerintem maradéktalanul eleget is tett, annyira, hogy már azt is tudom a XIX. századi angol irodalomról, amit eredetileg nem is akartam tudni, kiemelten itt a Brontë nővéreket és Jane Austent. De szó esik benne férfiszerzőkről, rögtön Miltonnal kezdi, Coleridge, Keats meg egy csomó mindenki, korának irodalmi alakjai. Shakespeare-ről például egy sok szó esik, még egy fiktív történetet is kitalál Shakespeare nővéréről, amivel szimbolizálja a nők sorsát az akkori irodalomban. Az előttük álló perspektívák akkoriban: megbolondulnak, meghalnak, netán önkezűleg, mint ahogy Virginia is tette élete végén.

Kedvenc mondatom a műből, amit egy rnd, korabeli nőírótól, Mary Carmichaeltől idéz, a sokat sejtető, Az élet kalandja című művéből, hogy: "Chloe szerette Oliviát. És közösen béreltek egy laboratóriumot..." Bizonyára érdekes lehetett ez a könyv, mert ha mondjuk én szeretek valakit, nem biztos, hogy első gondolatom közösen bérelni vele egy laboratóriumot.

Az esszéregény, vagy hogy mondjam, erényei közé sorolnám még, hogy olyan alkotási folyamatokra világít rá elmélkedései közben az írónő, mint előtte senki, felveti például a kérdést, hogy ha sokáig csak férfi írók voltak, nem torzult-e műveikben véletlenül a nőalakok ábrázolása, vagy leírja például annak az alkotási folyamatnak a lépéseit, amellyel az aktuális esszéjét, a Saját szobát készítette. Na, most ha még ehhez hozzávesszük az Orlando című regényének (amit én a pszichiátrián olvastam) tér-, idő-, nem-, akármi-kezelését is, azt hiszem, jogosan tekinthetjük a posztmodern előfutárának. (Most megpróbálok olyan képet vágni, mintha valami nagyot mondtam volna, a mai világban szerintem úgy alapjáraton sokmindenkit hidegen hagy, hogy posztmodern-e, vagy sem.)  A harmadik erénye, hogy az interneten nem túl nehezen megtalálható. Ja, van még egy: kifejezetten olyan hangulatot áraszt, mint az Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó című műve, vagy Umberto Eco, vagy Szerb Antal néhány megnyilvánulásához tudnám hasonlítani, csak témájában, persze, nem stílusában, mert az ő stílusa a nagybetűs NŐI stílus.

0 Tovább

A dohány a lényeg?

Dohánylények formálódnak füstből,

Alakjuk kibontják, figyelem,

Dohánylények jöttét megjósolták

Távoli ültetvényeken.

Dohánylények nézik, ha az indián

Füstöt kortyol a pipából, béke,

És a föld kincsét, aranyát

A légkörbe fújja szét végre.

Dohánylények 18-at betöltve

Függönyös, füstös vagy sötét

Üvegen keresztül sürögve

Várják a betévedő tőkét.

Dohánylények fejlődnek naggyá,

Meghíznak, majd lefogynak,

Boldogságuk 1000 lájkért adják,

Mikor megházasodnak.

Dohánylények erkölcsét óvja

A biztonsági szolgálat

"Tán baszni akar az urával?!"

Méla képén az utálat.

Dohánylények születnek csendben,

Hisz, tudod, felnőnek a gyerekek,

Dohánylelked megvillan előttem,

Amikor a dohányboltba lemegyek.

0 Tovább

Genetika és skizofrénia

A skizofrénia génjét mindmáig nem sikerült izolálni. Van ugyan egy olyan elmélet, nem egy gén felelős a skizofrénia kialakulásáért, hanem több, mondjuk nyolc, de mondhatnánk az is, hogy húszezer, és akkor már teljesen tudományosak voltunk. A lényeg: semmilyen gén nem felelős.

Azt szokták mondani, hogy a gyerek 12%-ban örökli a skizofréniát, ha az egyik szülő skizofrén, 40%-ban, ha mindkét szülő ebben szenved. Jó, ezek az adatok már annyira rögzültek, hogy tekinthetjük akár hivatalos álláspontnak is, annyi a baj velük, hogy eléggé hasraütés-szerűek, de az emberek szeretik őket komolyan venni. Ja, kérem, ha genetika, az más. A genetikára hajlamosak úgy tekinteni, mint valami úri huncutságra, és milyen igazuk van. A genetikából nőtt ki a fajelmélet és a pszichiátria, mint két csodálatos génmanipulált haszonnövény, hát ne csodálkozzunk, hogy ebben a kérdésben is jelen van. A genetikai kutatásokra hajlandóak rengeteg pénzt áldozni, mert kísérleti laboratórium kell egy csomó kémcső és vegyület, nem beszélve az infrastruktúráról. A személyes megfigyelésre egy csoportban évek óta, amit felfoghatunk egy kivételesen hosszúra nyúlt pszichológiai kísérletnek, annyit áldoznak... Mindegy, nézzük, hogyan van kozmetikázva ez szép statisztika.

A skizofrénia statisztikájába természetesen beletartozik az (általam) úgynevezett megelőlegezett skizofrénia, ezen azt a jelenséget kell érteni, ha a skizofrén szülő gyereke pszichiátriára kerül, szinte automatikusan skizofrénné válik maga is, és az utólagos skizofrénia, amikor a skizofrén gyerek szülője idős korára demenssé válik, nagyon tudományosan inkább skizofréniát állapítanak meg nála (ugyanis kell a statisztikába). Tehát, mondhatni, hogy a genetikai meghatározottság nagyon erős, főleg, ha egy kicsit aktívan is részt veszünk a statisztikák alakításában. Akkor mégis kinek jó ez az egész?

Nem akarok nagyon visszakanyarodni a Velünk élő történelem példájára, mert azért elég erős megállapításai vannak a bejegyzésnek, amik attól még igazak, persze, de az ok megint csak az államszocializmusban keresendő. Ennek az értelme annyi, arra a korra vetítve, ha az egyik szülőd skizofrén volt, te se nagyon ugrálj, mert úgy értékeljük a viselkedésedet, hogy te is az leszel. Vagy ha mindkét szülőd skizofrén volt (amire a példák száma a fehér hollóéval vetekszik), akkor már 40-55%-ban te is az vagy. Ha középértékként 50%-ot veszünk, az a legviccesebb, mert akkor fej vagy írás alapon azt is jelentheti, hogy vagy igen, vagy nem. Nesze semmi, fogd meg jól. A humorizálást most egy kicsit félretéve a statisztikák aktív alakításának a részesei vagyunk (már nem mi, hanem az illetékesek), akár észrevesszük, akár nem.

Hogy egy kicsit életszerűbb legyen a dolog, egy példa az utólagos skizofréniára (ha nem is a legjobb): Dag Hammerskjöld, az ENSZ főtitkára, miután repülőbalesetben meghalt Afrikában, elkezdtek az emberek kombinálgatni, hogy milyen mogorva, visszahúzódó ember volt (ezek voltak a negatív tünetek), és találtak is egy naplót, amiben leírja, hogyan kommunikált földönkívüli lényekkel, "szörnyekkel" (ezek voltak a pozitív tünetek). Tutti nyerő kombináció: ő is skizofrén volt, hát, persze. Egyébként a skizofrénia, már azt gondolom, csak egy elkenése egy agyi folyamatnak, amit hivatalból ki kellene vizsgálni, de sokkal kényelmesebb nem ezt tenni, mert még kellemetlenséggel járhat. Ennek a példának a kapcsán egy dolgot kell még megjegyezni: az egyediből nem következik az általános, kivéve, ha az egyedi eset tömegesen ismétlődik. És a megelőlegezett és utólagos skizofrénia, sajnos tömegjelenség (legalábbis az volt az államszocializmus évei alatt), és a statisztikák annak alapján készültek. Tekintve, hogy milyen fiatal a pszichiátria tudománya (és máris haldoklik), csodaszámba megy, hogy egyáltalán joga van statisztikákat felállítani, és ezeket szajkózni és tudományos tényekké megtenni.

Ebben a bejegyzésben egy a lényeg: ha olyan statisztikával találkozunk, ami a skizofrénia örökölhetőségének a kérdésével foglalkozik, el ne higgyünk semmit abből a sok marhaságból, amit összehord. Elég szomorú, hogy a Google relevánsnak jelöl meg olyan cikket, ami ezt a számot 80(!)%-ra teszi. A Google-t amúgy is csókoltatom ebben a kérdésben.

0 Tovább

Alice-jelenség

Az Alice Csodaországban egy mese, amit Lewis Carroll írt, és masszív hatása van az angolszász kultúrára. Néhányan tudni vélik, hogy drog hatása alatt született, én ennek semmi jelét nem láttam, inkább tudatos spekulációról lehet benne szó. A benne rejlő szürrealitás is sokszor a realitásból levezethető paradoxonok sorozata, nincs benne semmi olyan, ami esetleg logikátlan, random módon, szabad asszociációk alapján építkező lenne. A történet szerint az Alice csodaországban főhősnője egy nap a folyó parton pihen nővérével, amikor meglát egy fehér nyuszit a közelben. Utána eredve, a nyuszi üregébe esve érkezik meg a saját, kaotikus szabályrendszer szerint működő Csodaországba. Itt különböző furcsa teremtményekkel találkozik egy-egy fejezetben: a Dodóval, a Kalapossal, a Hercegnővel vagy éppen a vigyorgó Macskával. A mű által használt szimbólumrendszerben nagy jelentőssége van a francia kártyának, a francia kártya lapjainak, amiket én nem teljesen ismerek. (Régebben sikerült nagy nehezen megtanulni pókerezni, de mára már elfelejtettem. Nem voltam valami nagy pókerjátékos, kivéve, ha abban játszottunk, hogy a nyertes iszik egy pohár bort. Ilyenkor érdekes módon folyamatos nyerésbe kerültem, nem lehetett engem letaszítani a trónról.)

Lewis Carroll (1832 – 1898) polgári nevén Charles Lutwidge Dogson, angol író, költő, matematikus, anglikán pap és fényképész volt. Ezen képességeit a mai világban kiválóan kamatoztathatná mondjuk bloggerként. Na, mindegy. Oxfordban tanított 30 évig matematikát, itt ismerkedett meg a Liddell családdal, a Liddell-gyerekek iránt sajátos rokonszenvet érzett. Egyikükenek, Alice Liddellnek írta az Alice Csodaországban mesét. Egyik karácsonyra Alice ennek a kézzel írt és illusztrált változatát kapta Carrolltól. Ez volt az Alice Csodaországban eredetije, első példánya. Évekkel később írta meg a mű folytatását Alice Tükörországban címmel, ez már nem annyira közismert, mint az elődje. Ez a két műve tette Carrollt világhírűvé, hatása máig érezhető a küönféle művészeti ágakban, én pédául indie játékokban találkozom vele sokat, már amennyiben ezt művészeti ágnak lehet nevezni, de erről szerintem most ne nyissunk vitát, ha nagyon aktuális lesz, majd nyitok róla egy szavazást.

(Az életrajzi és a műre vonatkozó adatokhoz forrásként használtam: https://arpadblog.hu/konyv/lewis-carroll-alice-csodaorszagban)

https://interactivefiction.hu/wp-content/uploads/2018/02/alice.html

A különféle utalások, allúziók mellett számos játék szól Alice-ről, ilyen, vagy olyan formában. Itt van például az Alice Falling, ami Alice, a főszereplő lány nyúlüregbe való lezuhanását jeleníti meg játékos-szöveges formában. Egyébként én sem szeretem az irodalmi szövegek játékos adaptációit, olyannyira, hogy általában meg se nézem őket, de ez, mondjuk rá, tűrhetően sikerült. Interaktivitás természetesen nincs benne, inkább némi magyarázatok fűznek hozzá a szöveghez linkek segítségével. Ez egyfajta modellje lehetne az irodalmi művekkel való foglalkozásnak, és azt sugallja, hogy a Ted Nelson és munkatársai által a '90-es években vízionált, de meg nem valósult hatalmas hyperszövegek helyett elégedjünk meg egyszerű, maradi lapoldali széljegyzetekkel a digitális irodalmi szövegek margóján. Irodalomórán nagyszerűen alkalmazható lenne, ha az irodalomtanárok rendelkeznének a digitális írástudás alapvető ismereteivel egyáltalán, de ez már módszertai kérdés, azt hiszem, nem kéne jobban belemenni.


Szerintem az Alice Csodaországban fantasztikus. Én akkor olvastam el, amikor szcientológusokkal gyakoroltam. Nem is egészben olvastam el, hanem részletekben haladtunk benne, nem mondom, hogy kívülről tudom, de a szöveg minden mondata belém rögzült. Engem a benne szereplő szürreális dolgok nem zavarnak, mert akkor már én is túl voltam 1-2 cifra dolgon, különbeken is. Nekem Alice karaktere is tetszik, persze csak mint szereplő és csak elméletben. Lewis Carroll kislányos dolgairól nem igazán tudok újat mondani, bizonyos kor alatt nem érdekelnek a kislányok. Régebben, amikor még nem zárkóztam el attól annyira, hogy családom legyen volt bennem bizonyos kíváncsiság irányukban (nem olyan értelemben, csak pl. lánytestvérem sem volt, meg ilyenek, és csak úgy el tudtam volna képzelni, hogy lányom lesz). Mára ez megszűnt. Ezt csak azért mondtam el, mert Lewis Carrollnak is lehetett ilyen fajta kíváncsisága is. Aminek persze ellent mond az előkerült az író hagyatékából előkerült, lányról készült csupasz fotó. De ezeknek a dolgoknak a megítélése korfüggő is. A mai kor nagyon rászállt a pedofíliára. Bár, lehet, hogy szükség is van rá, nem tudom. Nemrég fejeztem be az Alice Tükörországbant, szerintem nincs olyan jó, mint az Alice Csodaországban, de abban a korban még nem volt olyan nagy divatja a folytatásoknak, és talán igaz is volt egy időben, hogy a második rész mindig gyengébb. Lényegében, annyi, ha az első részt a francia kártya lapjaival lehetne szimbolizálni, ezt sakkfigurákkal. Nem tudom, használt-e hallucinogéneket, szerintem nem.

0 Tovább

Hülyeség, de nem marhaság

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Feedek