Ingoványos talajon: egy fogalom jelentésváltozásai

Az a kifejezés, hogy skizofrénia, vagy ahogy hivatalosan szeretik mostanában nevezni, szkizofrénia, azért érdekes, mert mostanára már nagyjából tudományosan is megállapítást nyert, hogy nem létező fogalmat takar. Tehát mire belelovalnánk itt magunkat a témába, lassan kiderül, hogy nincs is miről beszélgetnünk. Ezt az állításomat két dologra alapozom: az egyik Jim van Os, holland pszichiáter (nem is olyan) újkeletű tevékenységére és kiáltványára, miszerint skizofrénia mint fogalom, nem létezik, helyette a PSS (Pszichózis Spektrum Szindróma) bevezetését szorgalmazza. A másik, hogy sajnos már a skizofrénia sem a régi, ami magyarul annyit tesz, hogy az a betegség, amivel 2006 márciusában felvettem a küzdelmet, és elhatároztam, hogy dokumentálom magamnál a lefolyását, a szemünk előtt alakult át, változott, málott szét, figyelmesebbek észrevehették, a többieknek most szólok.

Első kórházba kerülésem után, amikor hazamentem, azon ritka kivételek közé tartoztam, akik nem fogadták el az orvos állítását, hanem azonnal az internetet hívtam segítségül, annak megállapítására, hogy mi lehet a problémám. Nem rossz megoldás, de nem is a legjobb. Megmondom miért: akkor az interneten a betegségnek néhány leírása létezett csak, ami erős szakmaiság és jólinformáltság hatását keltette, lényegében kivonata volt az akkori irodalomban fellelhető népszerűsítő és szakmai anyagok egyvelegének. A leírás egy mindenre kiterjeő halálcsapda volt, amit skizoféneknek készítettek elő, amiből nincs (nem volt kiút). Ha nem darálnak be a pozitív tünetek (hallucinációk, téveszmék), az úgynevezett negatív tünetek vonnak ki a forgalomból (érzelmi elsivárosodás, anhedónia (örömtelenség), depresszió, és más efféle). Eredetileg az volt a tervem, hogy megnézek egy ilyen bejegyzést, és tételesen cáfolom. Legnagyobb megdöbbenésemre az internetes népszerűsítő irodalom már semmit sem tud a negatív tünetekről, így megfcáfolni sem tudom ezeknek a létezését. Mint ahogy a Google nem tud már semmit Eugen Blauerről, akit szokás volt megalkotni ezekben a cikkecskékben, legalább mint a skizofrénia szó megalkotásának atyját.

Mert mire hagyatkozhat az ember, amikor megállapítják, hogy skizofrén: a kezelőorvosa szavára, saját belátására, maximum az internetre. Nem láttam az orvosi könyvtárban tucatjával ülő skizofrén sorstársakat szakmai folyóiratokat tanulmányozni, sőt, ilyesmit magam sem tettem. Mondják, nincs betegségbelátása az ilyen embereknek. Hm. Nos, nekem lett annak idején betegségbelátásom, mert elkezdtem ezeket a régi cikkeket olvasni, és magamra ismertem. Pontosabban a tüneteimre ismertem a pozitív tünetek felsorolása közben, és elhittem, hogy a negatív tünetek rám is vonatkoznak. És ez, el sem tudom mondani, mennyire káros. Ugyanis a skizofréniának nincsenek negatív, negativisztikus tünetei. Soha nem is voltak. Ez a modern antipszichotikumok mellett derült ki. Az egész mellébeszélés volt, és gyógyszermellékhatás. Ezeket a dolgokat hajlamosak vagyunk elfelejteni. 

A másik szála a mondanivalómnak a Jim van Os-féle kiáltvány, petíció és vélemény. Hogy skizofrénia nem létezik. Az előbb láttuk, hogy az egyik kritériumát a skizofréniának a modern antipszichotikus gyógyszereknek sikerült kiiktatni. Egy téves elképzelés eltűnt, egy illúzióval kevesebb. De vajon így, féloldalasan fenntartható-e a skizofrénia diagnózis létjogosultsága? Nem igazán, szerintem. Jim van Os arról beszél, hogy olyan, hogy pszichózis (vagyis hallucináció, téveszme), de olyan, hogy skizofrénia, aligha. Ezt a holland pszichiáter 14 pontban cáfolja, és új fogalom bevezetését javasolja (a PSS-ét), amit még maguk a skizofrének is hajlamosak idegenkedve, ódzkodva fogadni. Be kell vallanom, hogy én is így voltam vele. Ma is látok sorstársakat, akik önmagukkal meghasonlottan, üres tekintettel bandukolnak a pszichiátriai betegsétányon, és az elavult gyógyszerkészítményeknek és pszichoterápiának köszönhetően életüket - már bocsánat a kifejezésért - zombiként töltik. Jim van Os igazát és jelentősségét felismerni évekig tartó kompenzált állapot eredménye lehet csak sokaknál. És bár kétségkívül érdekes lehet engem olvasgatni, most átadnám a szót neki egy rövid kiáltvány és petíció erejéig. Nem buzdítok senkit aláírásra, sem alá nem írásra, csak gondoljuk végig, ízlelgessük a témát - már akit érdekel jobban az ilyesmi:

Jim van os: Nem létezik szkizofrénia!

0 Tovább

Stranger Things vs valóság

A Stranger Things a Netflix saját gyártású tévésorozata, tavaly jelent meg az első évada, idén a második. Mindkettő óriási sikernek bizonyult. Szokták róla mondani, hogy science-fiction, horror, coming of age, meg mit tudom én, még milyen elemeket ötvöz, meg fel szokták sorolni az összes filmes utalást, ami fellelhető a Stranger Things epizódokban, külön kiemelve, hogy milyen jól imitálja a 80-as éveket. Nyakon öntik egy adag filmes szakkifejezéssel és klisével, és így szokott előállni egy-egy Stranger Things kritika. Felpontozzák, lepontozzák, százalékot adnak rá, meg kiemelik a színészi játékot, karakterfejlődést. A filmsorozattal kapcsolatban én ezt az eljárást azzal a jelzővel illetném, ami a sorozat egyik legtöbbet használt szava: bullshit.

Bevallom, elsőre engem is megfogtak a róla szóló híradások, meg hogy milyen hangulatos film, meg hogy olyan 80-as évek... Vegyük például a 2000 után születetteket: lehet, hogy nekik a 80-as évek vaszizdasz, nekem nagyon nem az. Körülbelül akkor voltam annyi idős, mint amennyi idősek a filmben szereplő gyerekek, nem esett hát nehezemre felidézni a hm... kort, mégha Amerikában játszódik is a történet. Tehát a legfiatalabb karakterek ma lennének annyi idősek, mint én, és merem állítani, a mai Magyarországon körülbelül ott tartanának, ahol én, néhány pszichiátriai osztályos befekvéssel a hátuk mögött. A második sorozatban néhányszor elhangzik ugyan a „skizó” jelző, de csak elhatárolódásképpen a témától, esetleg némileg divatba hozva, ízlelgetve a kifejezést. Mondják, Hollywood skizofréniára hajazó viselkedésű karakterekkel dolgozik, a filmben a legtöbb karakter - mai magyar mércével mérve - súlyosan skizofrén.

Persze, ez csak film, mese, mondhatnák a kritikusok, már a filmkritikusok is, meg a velem szemben kritikusok is, én meg azt mondanám, hogy mi van, ha nem az? Mi van, ha ez az úgynevezett mese nem filmes toposzokat dolgoz fel, hanem korunk folklórját, mítoszait, legendáit, amiknek szinte minden esetben van valóságalapja? Van, ugye ez a fantázia-dolog: az ember olyan dolgokat bír elképzelni, amik már látott és tapasztalt dolgok, valóságos élmények. Hogy a dolgok a valóságból származnak, vagy az őrületből, az mindegy is; vannak. Mert mi van akkor, ha nincs is olyan, hogy őrület? Hol van az őrület? Ha valaki kiabál? Ha valaki lát, vagy hall valamit, ami nincs ott? Hol nincs? Ha én értem a madarak beszédét, miközben más nem, miért vagyok hülye? Ha olyan hangokat hallok, amiket más nem, szintén miért vagyok az? Mert irigyek rám, és rám fogják, hogy az agyam csinálja, és elkábítanak gyógyszerekkel? Hadd mondjak valamit: amíg az ilyen emberek a kínok kínját fogják átélni halálukkor, mert sem a materializmus, sem a vallás nem ad megnyugtató választ a hétköznapi tapasztalásokon kívüli dolgokra, én már sokszor átéltem ilyet, és hiába akarják bemagyarázni, hogy az agyam játéka volt, röhögve távozom erről a világról, mert megtapasztaltam már a másik oldalt. Ez olyan, mint aki visszatér a halálból, mondják, megynyugszik: bizonyosságot szerez, hogy van túlvilág. Mondhatják utána neki, hogy ez így, meg úgy a neuronok játéka, attól fogva megváltozik az élete, nem fél a haláltól.

A Stranger Things sztoriját is erről a másik oldalról szól. Lefesthetném Hawkinst, az amerikai kisvárost, a közelben felállított titkos laboratóriumot, amiben - mit ad Isten - pszionikus képességekkel megáldott gyerekeken kísérleteznek, hogy a szovjetek ellen használják fel őket a 80-as évek eleji hidegháborús időszakban. Az pszionikus képességekkel való kísérletezést a hippi mozgalom idején divatba jött pszichedelikus, hallucinogén szerekig szokták visszavezetni - legalábbis tömeges mértékben akkor került rá sor Amerikában, amikor az addig létező természetes szerek mellé létrehoztak egy pár szintetikusat is, biztos, ami ziher. A filmben az ilyen hatások alatt fogant gyerekeken végeznek kísérleteket, a kísérletek eredményre vezetnek, legalább egy-két esetben, mint az egyik főszereplő - 011, és egy mellékszereplő, 008 esetében. A kísérleti alanyokkal a másik oldalt tanulmányozzák, amit a filmben Tótágas névre keresztelnek az alkotók. Tótágas a valódi világunk leképezése egy indákkal átszőtt és trutymóval teli ábrázolása a valós helyszíneknek, ahol örökösen vihar készül. A tereptárgyak (pl. autók, építmények) megfelelnek a valóságos helyszíneken lévőknek. Így is fel lehet fogni.

A történetben egy fiú (Will) eltűnik Tótágasban, és az egész első sorozat az ő kereséséről szól. Végül megtalálják ebben a köztes világban, és hazahozzák. A második sorozatban végig poszttraumatikus stresszben szenved, vagyis ebből a másik világból származó látomások gyötrik, ami persze nem lenne meglepő a történtek után, de erről is kiderül, hogy sajnos igenis valóságos fenyegetésekről van szó. Csak ameddig a filmben perdöntő bizonyítékként fotók, videofelvételek kerülnek elő ezeknek a másik dimenzóbeli lényeknek a jelenlétéről, addig a valóságban - legnagyobb sajnálatunkra - ilyesmi sohasem fordul elő, maximum PhotoShoppal, és társaival szoktak előállítani ilyesmit. Ha az általunk ismert képalkotó eljárások ki tudnák valahogy mutatni az ilyen entitások jelenlétét, akkor mindez már nem lenne többé tabutéma. Persze, lehet, hogy már kit tudják, csak nem szokták az emberek orrára kötni, kreált tudatlanságban tartva őket.

Nem mesélném most el a film sztoriját, még egy részt emelnék ki a történetből, ami a második sorozat mértani felénél található, amikor két szereplő elmegy egy íróhoz, aki elmagyarázza nekik az egész történet allegóriáját. Az írónak bizonyítékot visznek a paranormális tevékenységek létéről, mégpedig egy hangszalag formájában, amin a kísérleti laboratórium vezetője számol be a paranormális tevékenységekről. Az író erre fog egy üveg Sztolicsnaja vodkát, tölt egy pohárba, és elkezdi inni, mondván, hogy gondolkodnia kell. A vodka túl erős. Fel kell higítani. Az egész sztorit fel kell higítani. A probléma: az emberek nem hinnének nekik. Az emberek szeretik a kényelmes foteleket, a barátságos függönyöket, meg ezt az egész komfortzóna-hülyeséget, ami eltakarja előlük a valóságot. Az emberek nem érzékelik a valóságot, ha kívül esik a komfortzónájukon, vagy azt mondják róla, hogy „bullshit”, nem igaz. Véleményem szerint ez a jelenet magára a sorozatra utal, hogy egy felhigított limonádét kapunk a valóságról, amit aztán beskatulyázhatunk színészi játék szerint, karakterek jellemfejlődése szerint, operatőri munka, vágás, világítás, akármi szerint, pontozhatjuk mindenféle szempont szerint, de a lényegét úgysem fogjuk már látni, mert egy felhígított sztorit kapunk. Hadd mondjam el, aki ment már keresztül hasonlón, látja a lényeget. Azt is látja, hogy mi megy ma Magyarországon az ilyen képességekkel bíró emberekkel való bánásmóddal a pszichiátrákon. Ami engem érint: akartak már skizofrén-demens táborba küldeni, de akartak már eltüntetni is: egy rövidke sztori a végére: Mániám volt elszökdösni egy időben a pszichiátriáról, és egy szép nyári este egy ápoló és egy mentős „meg akart tőlem szabadulni”, elvinni valahova a mentővel, nevezzük Tótágasnak, ahonnan nem jövök vissza. Hallottam emberekről, akik, úgymond „elszöktek” a pszichiátriáról, és sose kerültek vissza. Ez csak azért fura, mert a protokoll szerint még aznap karhatalommal vissza kell (kéne) vinni, aki eltűnt. De ők sose jöttek vissza. És röhögtek, és undorító, fura dolgokat mondtak. Nagyon jól szórakoztak. Ahogy most én ezt leírom, én is nagyon jól szórakozom, függetlenül attól, ki hiszi el ezt az esetet, akikről szó van tudják, és én meg csak jelzem, hogy mindenre emlékszem. Jó, mi? ;-)

Még annyit, hogy a pszichiátria nem azért van, hogy meggyógyítson bennünket, hanem, hogy elhallgattasson, eletompítson, elvitessen bennünket, végső esetben örökre elnémítson. De ki mer tanúskodni? Hát én merek... bíróságon is... Szerintem itt volt az ideje, és most volt itt az ideje leírni a sztorit: a skizofrénekért, azokért, akiknek képességei vannak, legalább médiumi szinten, és azokért is, akik csak megkapták a diagnózist, és kirekesztve élnek örökké a társadalomban. Nekem ezeket hozta felszínre ez a film. Lehet hozzászólni.

0 Tovább

Oravecz Nóra: Van egy ötletem

Elöljáróban le kell szögeznem valamit: nem ismerem Oravecz Nórát. Ettől még nem vagyok különleges, szerintem ezt még egy páran elmondhatják magukról. A könyvét az egyik blogon elhangzott odavetett félmondat miatt vettem meg, ami kb arról szólt, hogy Oravecz Nóra nem is olyan izé, és különben sem egyenlő az idézetes szívpárnákkal, amikkel sokan azonosítják a személyét. Ennyi nekem elég is volt. Ettől kezdve sokkolhatott többeket a látvány, ahogy Nyíregyháza külvárosi részein egy hajléktalan kinézetű faszi, oldaltáskákkal és szatyrokkal bőven ellátva egy Oravecz Nóra kötettel rohangál. Elmondom, miért történhetett ez.

A szóban forgó könyv a Van egy ötletem - Hogyan építs énmárkát? - illetve bármi is a címe, lényegében a blogolásról szól. Ezt jó, ha tudatosítjuk. Nem szimbolikusan a blogolásról, nem jelképesen a blogolásról, nem átvitt értelemben a blogolásról, hanem egészen konkrétan. Blogokon sokakat láttam már elmélkedni embereket ilyesmiről, nagyjából a következő eredménnyel: nagyon a szívünkből szóltak, nagyon együtt tudtam velük érezni néha, véleményük mégis pusztába kiáltott szó maradt leginkább, a pillanatnyi bloghelyzetre való relflexió, nem több. Talán a Nóra, - ugye szólíthatom Nórának, pá zsáluszta, szpászíba - könyve is meghaladott lesz valamikor, és teli szájjal mosolygunk rajta, most nagyon nem az, inkább eléggé aktuálisnak mondanám.

Ha most eltekintünk attól, hogy Nóra sztárblogger, én pedig egy underground firkász, rájövünk arra, hogy a csillogó utazások, eget verő látogatottsági statisztikák és követők garmadáját leszámítva rá is ugyanazok a törvények vonatkoznak, ő is ugyanolyan büd...zséével kezdte a karrierjét, mint mi itt sokan mások. Rengeteg sztorit mond el az életéről, hogy egy vidéki helyről származik, sokat piszkálták a kortárs csoportokban, nem ő volt a legjobb tanuló a suliban, ami sokunkra igaz lehet. Érdekes, hogy engem soha, sehol nem piszkáltak, csak egy helyen, de ott nagyon, és folyamatosan ennek a piszkálódásnak az emléke kísért, de ez itt off.

Érdekes, hogy a pénzért való blogolásnak ugyanolyan mozgatórugói vannak, mint a bármilyen apropóból elkövetett blogolásnak, én például folyamatosan azért kényszerültem egy időben blogot írni, hogy magyarázzam a bizonyítványomat, utána már konkrétan azért, hogy védjem a s***em, majd tematikusan, és végül úgyis mindig a körülmények áldozata vagyok, tehát mindig van miért, miről. Ezt Nóra is megemlíti a könyvében, hogy változnak a témák, változnak a hangsúlyok. De arról is szó van, hogy soha nem azért kezdi az ember, hogy híres legyen és megismerjék az utcán, ettől valami mélyebb motiváció szükségeltetik. Szó esik még egyéni látásmódról, némi különcségről, hát én is kb mindig mást gondolok, mint a többség, mert ha a többség nem hajlandó észrevenni, amikor a király/királynő meztelen, én akkor is WYSIWYG módon kezelem a témát. Ezen a ponton beékelnék én is egy rövid sztorit: Egyszer elmentem egy parapszichológushoz tanfolyamra. A tanfolyam egy pontján elkezdődött az auraérzékelés gyakorlat. Egy idő után mindenki elkezdte „látni” az aurát, kivéve engem, az egy szem skizofrént. Milyen érdekes, szarul van itt nekünk, mindenfélét behalluzik, de az aurát, azt nem hajlandó látni. Nem sokkal később megkértek, hogy ne jöjjek többet. (Mostanában felmerült az a dolog, és inkább IRL, hogy sokan úgymond fenntartásokkal kezelik írásaim igazságtartalmát. A példában szereplő kis sztori nekik (is) parabola az ilyen helyzetekben való viselkedésemre, lélekjelenlétemre.)

Na, de ne vegyük el a szerző elől a rá szánt karaktereket, szavakat, helyet! Annál is inkább, mert lassan túllépem itt a tőlem megszokott mennyiséget. Tartalmilag nézve 5 fejezetre tagolódik a mű, és amikor - érzésem szerint - éppen kezdene leülni a téma a 3 fejezet második része körül, átvált a praktikus tanácsokra, amik így elviszik a balhét. De most tényleg, mondják, hogy kezdőknek nagy segítség a könyv, viszont némi tapasztalat és tudás birtokában azt mondom, nekünk is, akik már régóta űzzük az ipart. Megszólaltat másokat is, Dancsó Péter, Wolf Gábor, Pistyur Vera, Fördős Zé, csupa számomra ismeretlen, de érdekes arc, nyilván nem követem up to date módjára a mainstream tartalomgyárosokat. Ha valamin elcsúszhat az egész, itt, hogy mindig felfelé figyel Nóra, állandóan mesterekben gondolkodik, bár szó esik valami kisebb nézettségű bloggerekről is. És honnan tudom, hogy Oravecz Nórának jó ez a könyve? Onnan, hogy úgy ír, ahogy az adott témában máshogy nem lehetne, olyan szavakkal, olyan stílusban, egyszóval királyság van. Szerintem bloggereknek kötelező olvasmány, bárkmit is gondoljon bárki a személyéről, a módszereiről, vagy a hajviseletéről.

0 Tovább

A skizofrének önálló élete

Itt, vidéken van olyan, hogy egy skizofrén beteg dolgozik, és külön lakik a szüleitől, de csakis kis lakásban, jellemzően szociális alapon, önkormányzatiban, fura közüzemi tartozásai vannak, sikertelenségek érik az életben, kissé diszkriminálják úgy a hatóságok, mint a szomszédai. Rehab munkából tarja fenn magát, megtűrt személy a környéken, de éreztetik vele, amerre jár, hogy kisebbrendű személy. Ami, persze lehet, hogy nem igaz, csak a környezete, ami csupa alacsony kvalitású emberből áll, az igazi szegény, de öntudatos kispolgárokból, szereti őt taposni, mert hogy lám, mégiscsak van, aki alacsonyabb rendű náluk. Jelenleg ez a max, ami elérhető. Persze ez lehet, hogy nem igaz, csak egy beteg ember paranoiája. Vagy ha két beteg emberről van szó, akkor pedig egy olyan különleges fajta szimbiotikus paranoia uralkodik el rajtuk, hogy ugyanazt hallucinálják, ugyanazok a téveszméik vannak. Különös dolog ez, a természet csodája, kompromisszumos hallucináció.

Például behalluzzák, hogy Lapostetűék beszólogatnak nekik a boltban, amikor vásárolnak, Nyalókafej biztonsági őrrel együtt - mivel olyan jó a környék, hogy még az abc-be is biztonsági őr kell. Behalluzzák, hogy az eladók parasztok, és kilóg a kapanyél a szájukból, ékes irodalmisággal szóló udvarias érdeklődésüket afelől, hogy mit parancsolnak, úgy érzékelik, mintha arról kérdezősködnének vartyogó diftongusokkal, hogy dugtak-e az éjjel, vagy sem. Úgy érzékelik, mintha a hátuk mögött róluk beszélnének, amikor már félig hallótávolságon kívülre értek, és megjegyzéseket tennének róluk, de úgy, hogy hallják is őket, meg nem is. Aztán ezek a szemét skizofrének behalluzták azt is, hogy a szemközti dohányboltos Béla-san kiutálta őket a boltjából, és a „Viszontlátásra!” köszönésre úgy reagált, hogy „...nem fogjuk mi egymást viszont látni...”, vagy amikor sepregetett, azt morogta magában, hogy „mindig bejön ide ez a sok SZEMÉT”. Azt is ezek a mocskos skizofrének találták ki, hogy Béla-san dugva tartotta volna Mágikát, az alkalmazottját, és az emiatt való beteges féltékenysége miatt utálta volna ki őket a boltjából. Természetesen mindez nagyon beteges paranoia.

Megváltozott valóságérzékelésük azt mondatja velük, hogy a postán úgy kísérik őket a biztonságiak, mintha az évszázad postarablását készülnének éppen elkövetni, vagy éppen egy néhány anthraxos levelet készülnének feladni a megyeházára. Azt halluzzák, hogy szintén a postán a taknyos kölyök beszól telefonon valahova, hogy:
- Itt van a két skizofrén a postán!
- Minősíthetetlenül viselkednek!
- Igen, csináljanak valamit!
És amikor se a rendőrség, se a mentők nem jönnek ki:
- Na, mit mondtak odabent?
- Azt, hogy kussoljak!
- Ch! Lesz ennek még következménye!

Azon a környéken, ahol régen laktam, az úri negyedben, a szüleimnél, azt halluzom például, hogy a húspultnál egy kedves vevő méltatlankodik:
- Mostanában nem jár ide?
- Nem is baj, legalább nem rontja itt a levegőt!
- Szó szerint!
- Ott lakik a kertváros felé!
- Jobb is ott neki a többi bolonddal!
- Én tudom, ezekkel dolgozok húsz éve!
- Ezekkel nem lehet mit csinálni!
Erre viszont hallucináció helyett a következő téveszmés gondolatok fogalmazódnak meg a fejemben: „Lehet, hogy húsz éve dolgozol ezekkel, de eléggé kis szürke egérke vagy te ahhoz, hogy verd itt a nyálad, amúgy meg szart se érhet a munkád ilyen hozzáállásal. Olyanokkal dolgozol, akiket lenézel, utálsz, undorodsz tőlük, de váltani képtelen vagy, nem tudsz, hülye vagy. Tudod, mit? Megérdemled a sorsod.”

(A sztorikban szereplő képek Michael Cho grafikái, a történetek szereplői, hanem lennének, ki kellene találni őket...)

0 Tovább

Az addiktológia árnyékában

Ezt a címet, hogy „Az addiktológia árnyékában”, lehetne képletesen is érteni, ismerve azt az életformát, amit néha folytatok, de próbálkozzunk meg inkább egy szó szerinti értelmezéssel, hiszen az addiktológia körülbelül (nem túlzok) 5 méterre van a munkahelyemtől, a betegek belátnak az emeleti osztályokról a munkahelyemre, ott mászkálnak el az udvaron kijelölt dohányzóhelyre, bolba, büfébe, stb., a – nevezzük így – betegsétányon, sőt, a betegek – többnyire engedéllyel – bemászkálnak a munkahelyemre, nézelődnének, szajréznának, beszélgetnének. Kivel? Velem ugyan nem fognak, maradjunk abban, hogy bárkivel. És úgy általában leginkább mindent csinálnának, egyet nem: kézműveskedni nem szeretnének az Istennek se, amire az engedélyük szól.

Van-e esetleg valaki, aki nem tudja, mi az az addiktológia? Annak elmagyarázom. Az addiktológia egy viszonylag nyílt pszichiátriai osztály, persze itt is van „megfigyelő”, meg egyéb korlátozások, de alapvetően szabad a gazda, mindenki azt csinál reggel  7-től este 7-ig, amit szeretne, legalábbis én úgy vettem ki az udvaron uralkodó fejetlenségből. Nem sok összehasonlítási alapom van más addiktológiákkal, de ez kocka alakú, zöld mozaikkövekkel van kirakva és a telephely hátsó traktusában éktelenkedik.

Aki esetleg az addiktológiának nem erre a meghatározására számított volna, annak adok egy másik definíciót. Az addiktológia elsősorban a szenvedélybetegek gyógyítására szakosodott pszichiátriai intézmény, és mint ilyen, alapvetően jóindulatú, szóval  van egy ilyen „gyógyítsuk meg, ha beledöglik is” funkciója, annyit tudok, hogy különböző terápiák és szakemberek vannak, amiknek a segítségével a szenvedélybetegek leszokhatnak az alkoholról, kábítószerről, egyéb gyógyszerekről.  Nagy vonalakban tehát erről van szó. De természetesen gyógyítanak egyéb fajta mentális betegeket is.

Megsúgom: én is jártam addiktológiai gondozóba, de nem alkohol miatt kezeltek, még ha néha áradt is belőlem a szeszkó. Skizofréniával kezeltek. Érdekes, hogy az embert makacsul skizofréniával kezelik, miközben alkohol okozta pszichózist és cannabis és származékai okozta pszichózist állapítottak meg nála, ami pedig neveztetik vala alkoholos hallucinózisnak, és a tünetei megegyeznek a skizofrénia tüneteivel. Csak ebben az esetben nem bélyegzik meg az embert, szívatják évekig ezzel a sz*rral, hogy rendet rak-e a szobájában, meg lefekszik-e este 10-kor, hanem általában békén hagyják. (Egyébként ezt a tünetegyüttest már 1907 körül, az abszint fénykorában felfedezték, úgy látszik, feledésbe ment, elmondanám, nemcsak az abszintra vonatkozik.)

Nem akarom az addiktológiát nagyon kielemezni, se pro, se kontra, mivel az én rehab munkahelyem nagyjából úgy viszonyul az addiktológiához, mint egy kis kalózbárka egy hatalmas gályához, ami egy sortűzzel elintézhetné, mégis békésen megférnek egymás mellett a telepen. Mert ugye megférnek? Különben amilyen viszonyban vagyok az addikttal, már fel sem vennének az osztályra, ha ott delirálnám magam halálra, akkor sem, és valószínűleg én is inkább megdöglenék, minthogy addiktra kerüljek. Voltam már sokkal rosszabb állapotban ettől, addig is kibírtam enélkül, ezután is ki fogom. Csak mint érdekességet említettem most meg, egyébként meg az, gondolom, lejött az írásból, hogy én nem teljesen azt gondolom az addiktológiáról, mint az emberek többsége, de ez – egyelőre – maradjon meg magánvéleménynek. Most nem akarok erről hosszasabban értekezni, talán majd máskor. Mindenesetre köszi a lehetőséget, hogy ezeket leírhattam. xD

* amúgy írhattam volna ütősebbet is, csak akkor holnap már nem biztos, hogy be kellene mennem dolgozni :-(

0 Tovább

A családterápia mint megoldás?

Szerencsés ember, akinek van családja, még, vagy már, vagy mindig is volt, vagy mittudomén. Sokaknak ez a család-dolog magától értetődik, adja magát, ugye. Páran megszívják vele. Ezekről a nevelési, illetve nevelődési dolgokról akarok most beszélni (pf, írni). Nem konkrétan saját magamról, hanem csak úgy általában. Persze, az is igaz, hogy mindenkinek csak egy élete van - buddhisták kedvéért tegyük hozzá: egyszerre - ezért én is valószínűleg fogok hozni néhány saját példát. Akkor először is kezdeném magammal: Én talán meg is szívtam bizonyos értelemben a családommal, de főleg nem. Illetve ennek vannak talán fokozatai: 1. nincs család, 2. van, de minek, 3. jó szándékkal van kikövezve. Az enyém jó szándékkal volt kikövezve, és ez a az szerencsém, mert ez lehetővé tette, hogy eljussunk a családterápia intézményéig. Sokan esetleg ellenérzésekkel viseltetnek a családterápiával szemben, nekem is volt egy kevés, de nekem nem azért, amiért egyesek gondolhatnák, hanem azért, mert a múltbeli tapasztalataim a családterápiával kapcsolatosan negatívak. Illetve nem is, hogy negatívak, hanem inkább úgy mondanám, hogy katasztrofálisak. Ebből annyi a tanulság, hogy családterápiát is lehet rosszul is csinálni, de a jó terápia nagyon sokat segíthet. Érdemes tehát reckírozni? Azt mondom, ha nem kényszerrel történik, igen.

A pszichológia és a pszichiátria up to date felfogása hajlamos azt mondani, hogy meghatározó tényező az ember személyiségfejlődésében a gyerekkor, vagyis a legmeghatározóbb a genetikai tényezők mellett, amiket ha szeretnénk, sem tudnánk letagadni, mert az szabad szemmel is észre vehető. Most, hogy létezik-e epigenetika, azt most hagyjuk, egyelőre. Az epigenetika azt jelenti saját szavainkkal, hogy az utód örökli az szülő élete folyamán szerzett tulajdonságait és készségeit.  Legújabban szeretnek ezzel foglalkozni az emberek. Viszont példánkban fontosabb, hogy az utód (jelen esetben én) milyen géneket örököl, avagy hordoz magában, és nem csak a szülőktől, hanem hatodíziglen visszaüt az ősök genetikája.

Ez annyiban fontos, hogy a családban manapság rengeteg tabu felmerül a felmenőkkel kapcsolatosan, régebben amikor a generációk együtt éltek, ez lehetetlen volt, mert némi családtörténet óhatatlanul beleplántálódott a versenyzőbe. Manapság viszont jellemző az, hogy inkább titkolják a szülők a gázos sztorikat és figurákat a háttértörténetből, mert azt gondolják, hogy "ha nem tudom, nem fáj", vagyis azt, hogy ha nincs tudomása a rossz mintáról, követni sem fogja. Na, ez nem így van. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, az ősök szelleme így még jobban kísért, a feldolgozatlan trauma tovább öröklődik. Ha nem tudunk a veszélyről, nem tudunk rá felkészülni sem, pláne kivédeni, megelőzni. Nagyon fontos, hogy tanuljunk a múlt hibáiból, akár a másokéból is, mivel a történelem az élet tanítómestere, de ennél fontosabb, hogy a családtörténet genetikailag minket tudattalanul is meghatároz(hat).

Mivel bevezetőm kezd hosszúra nyúlni, mint egy rétestészta, a továbbiakban rövidre fogom, úgyis lesz még erről valószínűleg szó a későbbiekben, mivel az egyéni terápiám egy ideig családterápiaként folytatódik tovább. Vissza a gyerekkorhoz: mivel én nagyon jó gyerek voltam, és úgy viselkedtem, mint egy introvertált felnőtt, ezért én nagyon sok problémát lefojtottam a tudattalanomba, és ezért ez betegségtermelő gócként viselkedett. Ebben a tudattalanban van egy véletlenszám-generátorszerű izé, ami a mentális, vagy testi betegségek kiosztásáért felelős, az én állapotom kulminálhatott volna akármiben, az infarktustól kezdve a pajzsmirigyrákon keresztül a skizofréniáig, amivel, most úgy érzem, tkp még jól is jártam. Tehát gyerekkoromban nem éltem át a 6 alapérzelmet rendesen, amiből csak egy pozitív van, az öröm, a többi negatív. A szülő egyik feladata természetesen minél több örömérzethez juttatni a gyereket, ha lehetséges, de a többi alapérzelem kifejeződésénel is teret engedni (bánat, harag, félelem, meglepődés, undor). Ezek az univerzális érzelmek, amik minden egyes embernél, az újszülötteknél is, a vadon élő törzseknél is megfigyelhetők. Szabad folyást kell engedni nekik, de törekedni kellene az öröm nevű érzelem túlsúlyára. Ne feledjük azonban, hogy a nevelés 14 éves korban befejeződik, ami kimarad, az lemarad, aki bújt, bújt, aki nem, nem, ezért vicces, amikor kísérletet tesznek 30-40 éves emberek nevelésére, pl. az én esetemben, és nem is egyedül csak a szüleim, hanem olyanok is, akiknek még annyi belelszólásunk sincs az életembe, mint ... szóval semennyi.

Szóval ennyi lett volna a családterápia első ülése dióhéjban, meg még az került szóba, hogy én, ezek miatt a körülmények miatt a 4, vagy 5 társadalmi szerepből majdnem mindben traumatizált vagyok, vagy voltam. Ilyen társ-i szerepek: a család, a munkahely, a barátok, a párkapcsolat és a nem emlékszem. Ezekből a szerepekből csak 1-2-ben funkcionáltam normálisan, a többiben mind áldozatszerepbe kényszerültem, illetve azt vállaltam el. Azt, hogy itt a blogon traumatizált, vagy traumatizáló szerepben léptem fel, hát azt meg mindenki döntse el maga. Talán egyesek számára traumatizáló volt olvasni egy skizo-blogot, remélem, a többségnek nem. Lesz még szó családterápiáról, ha máskor nem, a végén.

0 Tovább

Rohadt játék - interaktív izé

Ezt az interaktív ízét ma éjszaka írtam. Az a címe, hogy Rohadt játék. A bal felső sarokban lévő kallantyúkkal lehet vissza/előrelapozni a szövegben, ha szükséges , a kék színnel kiemelt linkek vezetnek tovább.

0 Tovább

Az Excel chat históriája és a Tombolanézső

Első lépés a nagybetűs életben. Mire számíthatsz: zakó.

A történetemet tehát ott hagytam el, hogy a csajok. Hogy kiderült-e, hogy van egy 18 éves lányom, vagy sem, az most nem tartozik ide, de talán erre még visszatérünk egyszer. Szóval, a dolgok párhuzamosan történnek az életemben, lassan kibogozhatatlan kuszasággal, egy-egy szálat, vagy mellékszálat tudok csak kiragadni, és azt boncolgatom. Egyszer elhagyom a szabolcsi pszichiátriákat, és Pestre megyek az Ébredésekhez, ahol nagyon helyesen a Rogers-i* módszert alkalmazzák a terápiámban, és mit ad Isten, konstruktívan állnak hozzám. Viszont ezzel párhuzamosan alám vágnak a suliban, de akkorát, hogy csak úgy nyekkenek.

* A Rogers-i módszer lényege, hogy beszéltetik a pácienst, és hagyják, hogy ő vezesse a beszélgetést. Nem, vagy csak nagyon ritkán tesznek fel kérdéseket, a problémákat saját történeteken keresztül világítják meg.

Nem mondom azt, hogy én egy szent vagyok, sem azt, hogy egy faszent, de azt hiszem, az én eljárásom korrekt volt, míg a konzulens tanáré nem. Kezdődött azzal, hogy bejelentették, hogy más konzulenst kapok, mint aki eredetileg ki volt jelölve. Az új konzulens azt is bejelentette, hogy nem csak az ő személye változott meg, hanem a feladat is, eddig egy szabadon választott webalkalmazást kértek, most viszont egy olyan alkalmazást, ami szabadon választható kötelezően abból, amire a tanár azt mondja, hogy jó. Nem tudom, érthető-e?

Akkor mindjárt érthető lesz. Van ugye a chat, amit Javában írtam, és internetre alkalmaztam, ami nem könnyű és főleg nem olcsó mulatság mostanában. Erre a tanár kiböki, hogy neki valami olyasmi kell, ami még nem volt a nap alatt. Hogy Java chat tudomása szerint 30, vagy negyven van fent az interneten. Persze, ha vette volna a fáradságot, és jobban utána néz, akkor rájöhetett volna, hogy ebből működőképes max. 1-2, de leginkább konkrétan 0. Mások platformereket, meg nyilvántartó programokat írtak. A platformertől volt egyébként a legjobban elragadtatva. Jó. Nem tudom, mennyire járatos az amatőr játékfejlesztés világában meg hol volt úgy az elmúlt 20 évben, de ha megnézné például az itch.io-t, ahova néha én is publikálok, lehet, hogy platformer-mérgezést kapna. A platformer az, amikor platformokon ugrál egy figura és össze kell gyűjteni a bigyókat a pályán. Azt hiszem, nekem ez már a Commodore 64-es időkben sem volt értelmi színvonal. Nyilvántartó programot meg nyilván nem tartok kihívásnak, mert már érettségin sem volt az különösebben.

Ahová lépek, szörny terem

Amúgy meg mit tartsak nyilván, kik és mikor élnek nemi életet a lépcsőházban? Lehet, hogy egyedi lenne, de lehet, hogy megsértene bizonyos személyiségi jogokat. Vagy inkább a jóízlést. Mást mit tudok nyilván tartani? Na, de félre a hülyeséggel, mert most ugrik a majom a vízbe: a konzulensem kitalálta, hogy írjak chat-et...

EXCEL-ben!

Most tekintsünk el attól, hogy irodai szoftverekről egyáltalán nem tanultunk semmit, a Java-nak, a PHP-nek, de még a C#-nak sincs semmi köze az Excelhez. Elvileg van az Excelnek valami szkriptnyelve, amin talán meg lehetne írni, de akkor gondoljunk bele, ugyan mi értelme lenne? Mi menne az Excel chat-en? „Te, haver, neked kijött a szumma?”, „Figyi, olyat cellaformázást csináltam, hogy elé... nekeltem tőle a Nemzeti dalt”. Ugye, milyen életszerű? Mindegy, akárhogy forgattam magamban a dolgot, hosszas töprengés után arra a felismerésre jutottam, hogy megint kiba... bráltak velem, de rendesen. Nem tartom korrektnek, és ezt nem is rejtem véka alá. Ha valaki nem tartja agyrémnek az Excel chat-et, nyugodtan jelentkezzen itt, és akkor elismerem, hogy én vagyok a helikopter. De van egy sanda gyanúm, hogy erre valahogy nem fog sor kerülni.

Februárban Ujra Csinálni Kötelező!

Legalábbis én magamra nézve annak érzem. Most, akkor, ha lehet, tekintsünk el ettől az Excel-vonaltól, amit írni fogok, az egy Twitter olvasó (feed reader), ami arra jó, hogy tweeteket tudjunk olvasni bárkitől, anélkül, hogy regisztrálnánk a Twitterre. Ugye, milyen jó? Bár, őszintén szólva, ez korántsem akkora kihívás, mint Java-ban chat-et írni, illetve kiegészíteni kalandjáték elemekkel, és egy kisebb hálózatos játékot összehozni. (Ez sem felelt meg a t. konzulensemnek, mert azt mondta, hogy ebből is sok van. (Ha egy működőt mutat, benyalok neki.)) Ja, és a tweet olvasónak az lesz a neve, hogy Tombolanézső. Ha nem fog tetszeni a Tombolanézső sem, akkor nincs mit csinálni, be kell látni, hogy a kettőnk közül valaki valamihez nagyon nem ért. Egyébként még egy ilyen élményem volt, egy filozófia szigorlaton a tanár meg akart buktatni, mert nem értettünk egyet Hegel történelemszemléletével kapcsolatban. Akkor, így, utólag belegondolva, nekem volt igazam. Most viszont tényleg nem tudom, és nem is érdekel. Csak annyit, hogy egy fizetős OKJ-s tanfolyamon olyan dolgot kérni, ami még nem létezik, egy kicsit hogyismondjam. Szerintem hamarabb kapok Nobelt érte, mint OKJ-t.

0 Tovább

valaki kiabál az utcán

Valaki kiabál az utcán. - Mi baja van Ferikének? - Nem tudom. Országos hírű bolond létemre valahogy nem tudok már mindenki bajával törődni. Amit egyébként egy kicsit restellek, de már nem megy. Egy életem van nekem is, amiben van éppen elég probléma. Tudom, nem szép tőlem. Az emberek már bizalommal fordulnának hozzám. Én pedig, alig, hogy leokéztam a pszichiátria témát, itt keleten, lépnék már tovább. Más felé.

Legújabb tweetjeimből másoltam ki ezeket. Szép csili-vili tweetek, így egybe még jobban mutatnak. Abszolút távolodom már a témától, egy olyan világot kezdek ostromolni, ami még nem igazán szeretne befogani. Megcsináltam az utamat a pszichiátria útvesztőjében, ezt is megcsinálom valószínűleg, a kezdeti nehézségek ellenére. Az, hogy nem akarok már annyira belevonódni a témába, nem kivagyiságból van, hanem lelki okok miatt. Kérlek, ne haragudjatok meg érte. Jelenleg toporgok, az összes vizsgám megvan, de a záródogámat "visszadobták". És, sajnos, azt kell, hogy mondjam, ebben a gesztusban felfedezni véltem egy kis(?) rosszindulatot is. Most tehát, a pszichiátria és a munkarehab világából nekem már kifele áll, de a világ, vagyis az egészséges társadalom még nem tart magához méltónak. Szóval, ha a mémet akarnék szerkeszteni, kék ruhás nő lenne a munkarehab, a piros ruhás lenne az egészségesek világa. (De nem akarok.)

Érdekes, ezzel nem villogni akarok, de iszonyat sok kiscsaj keresi a társaságomat, jobbnál jobb nők. Ezzel 2 probléma van. 1. Ez egyáltalán nem volt tervbe véve, nem ez volt a célom. Illetve azzal, hogy vállalom a nevem, meg az arcom, egyáltalán nem volt biztos, hogy ez lesz a vége, sülhetett volna el balul is a dolog. 2. Talán nem ezt kellett volna másodikra rakni, mindegy. Mivel párkapcsolatban élek, ez némi feszültség forrása is, mert nem vagyok se köztulajdon, se skizóceleb, se díszf@sz, majd ha akarok valamit, szólok.

Igazából nem a hölgyek kíváncsiságára vágytam leginkább, hanem arra, hogy szakmailag legalább egy OKJ erejéig elismerjenek, aztán nyargalnék tovább a tudományok sztrádáján. Egy társadalmat azért minősít az, hogy az élet minden területén igyekeznek elhavaztatni valakit, felsőbb körökben (és mondjuk, hozzám képest majdnem mindenki felsőbb körök), és kinek a szimpátiáját nyerem el? A kislányokét. Mondjam azt, hogy ők még bizonyos értelemben tiszták? Illúzióim nincsenek, hogy néhány értelemben már nem azok. De akkor is. Ezen érdemes elgondolkodni.

Hirtelen ennyi. Hogy a vizsgáig konkrétan mivel töltöm ki még az időmet, mert nem lehet éjjel-nappal tanulni, nyilvánvaló, és nekem mindig vannak mellékvágányaim, nem tudom. Majd, ha eldöntöttem szólok. Lehet, hogy befejezem a Halál a pszichiátrián 2-t, lehet, hogy nem. A kevés siker ellenére még mindig érdekel valamennyire ez a játékvilág. Vagy teljesen új dolgokba kezdek. Nem tudom. Majd meglátjuk. Szóval, akkor majd jelentkezem.

0 Tovább

Az élet nem kis Facebook

Nem biztos, hogy újat mondok azzal, hogy nem érdekel a Facebook. Minden viccet elmondanak egyszer, minden kiskutya gazdira talál, minden kiscica megmenekül. A menyasszonynak összejönnek a lájkok és a megosztások, hogy férjhez mehessen, a beteg meggyógyul, a telefont megtalálják. Egy pozitív közösség, csupa pozitív taggal. * Minden pár boldogan szelfizik, az élet látszólag kívül marad a nagy kékség felségterületén, a Facebook egy szakrális tér, egy dojo, ahol levesszük a cipőt. Azt hiszem, én utoljára nyilvánultam meg ilyen értelemben. Mert megint bakanccsal mászkáltam benne. Nem is lájkolta senki. Annak ellenére, hogy ha valaki lefényképezi magát a kedvenc bonsai cserjéjével, száznál is több lájkot kap, úgy látszik, a gondolatok mintha nem váltanának ki különösebb tetszést a Fb-n. Mintha egy gondolatszűrő alkalmazás lenne rajta, és az érintettek kipontozva kapnák meg a szöveget. Most görény leszek, és elmondom: van egy ismerős pár, mindig lefényképezik magukat, mindig ugyanúgy néznek ki, mindig bicikliznek 21 kilométert, és mindig lefényképezkednek utána. Az eredmény: hatalmas tombolás és őrjöngés! Hogy hű, meg ha. Ilyen a világ, képmutató, mindig is tudtuk. Persze. Csak nem vált eddig tetten érhetővé, megfoghatóvá, bizonyíthatóvá. A Facebook csodálatos lenyomata az emberi alamusziságnak és képmutatásnak. És ha ez nem elég, a Facebook kezd visszahatni az emberek viselkedésére, úgy érzem. Ennek a gondolatnak a hatására írtam le a következő kedves szavakat a Face-re, természetesen senkinek sem tetszett.

* Persze a negatív dolgok is beszivárognak a Fb-ra, mégpedig hírek formájában. Ja, kérem, a hír, az hír, persze, persze, fontoskodva megosztjuk, aztán alakoskodunk tovább.

Szóval, ez a szöveg került ki a a Facemre, a jelek szerint mindenki utálta, maximum közömbös lett, és elsikkadt felette (mint már mondtam, utoljára tettem ki ilyesmit (viszont nem veszem le xD)):

Sosem csináltam abból hiúsági kérdést, hogy valaki egyszer csak úgy dönt, hogy inkább nem ismer, sem a Facebookon, sem az utcán, ez nyilvánvalóan nem engem minősít. Azért érdekes, hogy az életet is egyre többen kis Facebooknak fogják fel, "nem ismerlek, kikövetlek, homokba dugom a fejemet, nem vagy". Az élet nem egy alkalmazás, letöltés, megosztás. Nem érdekel, hogy lájkolsz-e, vagy sem... Nem is betelefonálós kívánságműsor, hogy mit szeretnél, hogy csináljak. Az életben a véleményeddel elmehetsz a sóhivatalba velem kapcsolatban, mivel még nem fordult elő, hogy közösség, társaság, vagy érdekcsoport mozgasson engem, pénzzel, pozícióval, vagy akármivel. Voltam olyan helyzetben, és saját erőmből, amitől esetleg besírnál, és tapostak úgy a földbe a környezetem részéről, amit esetleg te ki sem bírnál ép ésszel. A XXI. század nekem személyes vészkorszakkal kezdődött, és nem a környezetemen múlott, hogy nem rohadtam el egy elfekvőben. Ennek kapcsán olyan emberekről fejtettem ki a véleményem, akik előtt te térden csúszol, és hajbókolsz, és makogsz és istennek tekinted őket. Vagy csak egyszerűen befogod a füled és a szemed, és sodródsz az úgynevezett tömeggel, és engem ítélsz meg, mert úgy - azt hiszed - könnyebb. Elárulok valamit: az a nehezebb, mert én a végtelenségig toleráns vagyok, de ha valaki elszívja előlem a levegőt, akkor nem biztos, hogy kiteszi a vitrinbe, amit tőlem kap. Ez, sajnos már kialakult nálam, berögzült, és nem is a rosszindulat motivál, csak az objektív dolgok feltárásának az igénye. Meg az, hogy kopjanak le rólam. Na, most lehet még nem ismerni, nem köszönni, elfordulni, és sértődés se lesz belőle, csak elmondtam a témáról, amit úgy érdemesnek tartottam. Egyébként meg nem vagyok haragtartó, bármit is gondolnak rólam, inkább olyan elfelejtésre hajlamos, szelektíven h*lye típus. Csak valamit már nem nyelek be. Bocs.

0 Tovább

Hülyeség, de nem marhaság

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Közérdektelen témák

Szerintem tweetelni menő

Feedek