"Itt az a jó munkaerő, aki azt sem tudja, milyen rendezvényen van." - mondta a nő, akit egyébként bírok, és láttam, hogy felém intett a fejével. Tény, hogy páran hülyének néznek a szakkörben, mert nem beszélek sokat, egy egész mondat pedig még ritkábban hagyja el a számatt. Tény, hogy akik "tudni véltek dolgokat", túl sokat járatták a szájukat, és mindenről markáns véleményt alakítottak ki, és ennek hangot is adtak, már rég nincsnek velünk. Valaki azt tanácsolta a múlt évre vonatkozólag, hogy legyek beszédesebb, és ne befelé forduló. Én úgy érzem magam, hogy nagyon keveset számítok ott, de nem akarok jól értesült lenni, nem akarom tudni, hogy kinek mi a véleménye kiről, és egyáltalán nem akarok belefolyni a munkahelyi "ki az okosabb, ki van a legjobb állapotban, ki a legjobban értesült" c. versenybe, én letudom a 4 órámat aztán irány hazafelé, ahol nem kell senkinek megfelelni, azt csinálok, amit akarok, és mivel az abilify maintena inszomniát okoz, úgy néz ki a programom, hogy 4 óra munka, 4 óra alvás, és a fennmaradó időben azt csinálok, amit akarok. Az utolsó három hét nagyon megterhelő volt mindenkinek, mindenki pszichológushoz, vagy pszichiáterhez szaladgált, még én is kivettem egy napot egy kontroll miatt lehet, hogy lehet, hogy leendő (a pszicháternő) sem volt most sokkal jobb formában, mint én, szóbajött a blog, hogy reméli nem írok róla semmit, ő egyszer olvasta, de azt mondja többet nem fogja. Persze, nem erőszak. "Pszichomotilitása lassult. Mimika, pantomimika szegényes. Autusztikus, hipobuliás, motivációja csökkent, stb, stb". Ez annyiban érdekes, hogy a pszichiáternek meg lehet a véleménye az emberről, de kölcsönösen ez nem érvényes. Most véletlenül szóba jött, amúgy senkinek nem tudom garantálni, hogy ne kerüljön témába, legalább érintőlegesen, viszont igyekszek visszatérni a keresztnevek helyett az ilyen lehet, hogy leendő-féle megnevezésekre, egyedül az Editekből nem engedek, ha szóba jönnek, de igyekszem őket sem szóba hozni, csak ha valamihez kell. Amúgy ha valakit is érdekel, hogy mi folyik valójában egy ilyen védett munkahelyen, rehab munkahelyen, vagy nevezzük akárminek, azt kell, hogy mondjam, hogy nem tudom. Annyit tudok, hogy megy a szúrka-piszka, az áskálódás, meg a bepanaszolás. És, hogy ki van kivel, ki kinek a barátja, vagy éppen aktuális ellenlábasa, én ezekről semmit nem tudok, annyit tudok, hogy Edit 2-vel reggelente néha elszívok egy cigit, és meghallgatom a mondanivalóját, mert jóban vagyunk (és vicces, és érdekes), egyedül vele, azt hiszem, ő az egyedüli, aki nem tart hülyének, vagy bambának, amire azt hiszem, még rá is játszok néha egy kicsit csak úgy, a szórakozásból, de Edit 2 átlát rajta, egyébként őt sem érdeklik a pletykák, neki az a feladata, hogy a lejáró betegekkel foglalkozzon, és nemsokára leteszi az ápolónói vizsgát, és elmegy időseket pelenkázni magyar-orosz szakos tanár létére. Én is elmegyek nemsokára a szoftverfejlesztő OKJ-ra, egyesek szerint nem ér semmit, szerintem meg igen. Annál biztos többet, minthogy egyik rehab cégtől szédelegjek a másikig, és az legyen a célom, hogy ne haljak éhen, esetleg szomjan. A jelenlegi munkahelyi hangulatról és körülményekről (sajnos) ez a szám jutott az eszembe:
Egy barátom elküldte fiatalkori verseimet, amivel tényleg meglepetést okozott. Azt mondja, valami ősrégi nyomtatóval készült, már alig olvasható szövegek, és szinte az utolsó pillanatban lettek (re)digitalizálva. A versek nagyszerűen illusztrálják a kamaszkori idézőjeles szocializációmat, és csak egy adalék ahhoz, hogy problémás gyerek voltam. A suliban igyekeztem megfelelni, bár volt, hogy bort reggeliztem, vagy éppen felest. Több, mint húsz év távlatából azt mondom, hogy a versek tükröznek egy kort, ahol ahol fiatalkorúakat is kiszolgálnak alkohollal, és fél-legálisan mehet az alkoholizálás, és általános a kezeletlen fiatalkori depresszió. Múlt század végi versek, 1995, a költészettel modern kori Rimbaud-ként szakítottam 18 évesen, talán azért, mert nem tudtam még annnyit a kötött formájú versekről, mint manapság, és hát fiatalkorában mindenki amúgy is verset ír, aztán meg nem. Tény, hogy az én költői műveim más irányt vettek, mint az általános. Annyi, hogy a versek nem igényelnek kommentárt, önmagukat magyarázzák, nincs mit elemezni rajtuk. Nincs titok, nincs rejtély, nincs talány. Nem mondom, hogy ezek a legjobbak, de annak megítélésére jók, hogy hogy láttam a világot 15 évesen. Mai fejjel, ha néha verset írok, azokon van mit kommentálni, de mondjuk ki, inkább csak nekem kedvesek, kényelmesebb már szabad verset írnom, és menőbbnek gondolom. Inkább csak egy lelkiállapot kifejeződései, mint valós művészi alkotások. Visszatérve ezekhez a rímes-rémes versekhez, kérdés, hogy mennyire vetíti elő nálam a későbbi betegséget, mert sokan azt mondták, hogy a problémák velem nagyon régen kezdődtek, egyesek már 8-9 éves koromra vezették vissza, bár ennek ellent mondanék. Így visszaolvasva semmi jelét nem látom benne skizofréniára valló tendenciáknak, sőt túlzott precizitással lettek megfogalmazva. Aztán utólag lehet vitatkozni, hogy skizofrén volt-e József Attila, öngyilkos lett-e József Attila, vagy kíváncsi lennék, mit diagnosztizálnának ki ezekből az orvosok. Mindenesetre furcsa, hogy előkerültek ezek a versek, szerintem a fura témák ellenére egy 15 évestől nem is várható sokkal több.
Mármint a szakkörben. Most tört ki a legnagyobb, és leghangosabb botrány az egész intézmény fennállásának történetében. Az egyik dolgozó kiakadt, de nagyon. Éppen kint cigiztem, de olyan hangok hallatszottak kí már a végén, mint egy disznóöléskor + hangos dübbenések, mintha legalábbis tömegverekedés alakult volna ki. Akik nem éppen kint cigiztek, hanem bent tartózkodtak a közelben, ma sorra indultak a pszichiátriára a kezelőorvosukhoz, aki valamennyire lenyugtatta őket, majd továbbküldte őket pszichológushoz, hogy annak segítségével dolgozzák fel a traumát. Pedig lényegében annyi történt, hogy egy illető kiborult (egyesek szerint kiprovokálták belőle az állatot), én pedig nem akarok véleményt alkotni, még annyit hozzátennék, hogy a kezelőorvosa szerint ez az esemény ennek a valakinek a személyiségéből fakad, azt mondta rá, hogy "kettős személyiség", ami tudtommal nem pszichiátriai kórkép, tehát aktív betegséget sem lehet megállapítani nála, innentől kezdve rendőrségi ügy lesz belőle. Ebből csak annyit akarok kihozni, hogy az illető teljesen ép tudatánál volt akkor, amikor majdnem darabokra szedte a konyhát, és üvöltött, mint a sakál. Az elmúlt hetek történései nyomot hagytak mindannyiunkban, a múlt heti ámokfutó kislány Rivotril injekcióval a nyakában végezte, felkerült az osztályra, a mostani nővel nem tudni mi lesz, mivel valójában nem beteg, hanem csak elszállt az agya. Nekünk sem mondták el, pontosan mi történt, hanem jövő keddre meghívtak egy pszichológust, hogy az ő segítségével dolgozzuk fel a történteket, és megindították a rendőrségi eljárást. Szóval az utóbbi időben csupa öröm ez a rehab munka. Rám nem gyakorolt gyakorolt különösebb hatást az ügy, de az érzékenyebbek rossz állapotát, és gyakori sírógörcseit látva nem vagyok különösebben feldobva. Ja, még annyit, hogy az illető gyakran hangoztatta, hogy dilipapírja van, ezért bármit megtehet. Úgy látszik, nem.
Tegnap a szakkörben egész nap róla folyt a diskurzus, hogy késsel megy az anyjának, ráhívja a rendőrséget a barátjára, hülyeságeket kiabál, és szinte nekitámad az embernek. A kontrollon megjelenik, de az injekció elől elszalad, és azt mondja az orvosának, hogy "találkozunk a bíróságon". Volt olyan vélemény, hogy ő már nem pszichotikus, hanem pszichopata. Munka után is az elmúlt hetekben elkövetett ámokfutásait tárgyalták, gondolkodtam, hogy maradjak-e a gép előtt meghallgatni, hogy miket csinált még, és írhattam volna róla egy jó kis posztot róla, de inkább tapintatosan távoztam. Egyszer én is játszottam ilyet, de én fél órán belül már le voltam injekciózva + feljelentés + gondnokság. Sőt, akkor is vittek már be, ha éppen csak sétáltam, vagy a munkahelyemen voltam. Ő hetek, vagy inkább hónapok óta követi el a legvadabb dolgokat, és a pszichiátria nem csinál semmit. Valami aláírást emlegetnek, hogy az kell a gyógykezeléséhez, pedig már régen ön- és közveszélyes. Na, de legyen elég ennyi. Én úgy érzem, engem világéletemben szívattak, mindenhol. Az eredményeimért, ha voltak, nagyon meg kellett dolgoznom, viszont nagyon hamar diszkrimináltak, bármerre vetett is a sorsom. Ezt generálta többek között az engem körüllengő szeszpára, másrészt a szakállam mindig a borosta és a szakáll közötti állapotban volt, egyáltalán nem divatos, ápolatlanság benyomását keltő. A tisztálkodással kb. úgy álltam, mint Piszkos Fred, a kapitány, Rejtő Jenő hőse, akit a legénységnek kellett erőszakkal megmosdatnia. Bár szerintem egyáltalán nem hatottam soha ijesztőnek, inkább az a fajta ember voltam, akibe az emberek előszeretettel beletörlik a lábukat, vagy rúgnak rajta még egyet.
"Lehetne tanulmányozni azt, hogy miért lesz az ember pszichiáter. Milyen emberek lesznek pszichiáterek? Ugyanúgy lehetne, mint ahogy azt is lehet tanulmányozni, hogy milyen emberek lesznek pszichotikusok. Meg lehetne vizsgálni, hogy ez genetikailag öröklődik-e - ha például van egy pszichiáter a családban, akkor lesz-e még egy, ikrek közül mindkettő pszichiáter lesz-e vagy csak az egyik - és lehetne keresni olyan orvosságokat, amelyek meggyógyítanák azt az embert, aki pszichiáternek kívánja nevezni magát. Meg lehet-e gyógyítani egy pszichiátert vagy ugyanaz a helyzet, ami a pszichotikusokkal, azaz, ha valakire rásütik, hogy pszichotikus, akkor azután mindig annak tekintik? Ezt csak úgy fel akartam vetni. Lehet, hogy igazam van, lehet, hogy nincs."
