Skizofrénia underground

Van ilyen? Mert a férfiak inkább "lenyelik" a békát, és jobban szégyellnek róla beszélni, mint a nők. Tudom, hogy telve vannak az anyaotthonok férfiak által bántalmazott nőkkel, de hova forduljanak a bántalmazott férfiak? A kocsmahivatalba? Tényleg csak ez az egyetlen megoldás marad? Az erőszak fajtája sokféle lehet: szóbeli erőszak, lelki erőszak, testi erőszak, szexuális erőszak, gazdasági (anyagi) erőszak. Ha az erőszaknak ezeket a fajtáit nézzük, az elmúlt közel hét évben nekem szinte mindegyikben volt részem. Az utóbbi időkben már ritkán találkoztunk, akkor is csak úgy, hogy azt ígérte, hogy "megváltozik", belátja, hogy "pénzéhes ribanc" volt, és "szemétül bánt velem". Bár én nem annyira hiszek benne, hogy az emberek csak úgy egycsapásra megváltoznak, enyhe gyomorideggel, de - elmentem ezekre a "találkozókra". Először is mindig be kellett ülni valahová, olyan természetes, volt, hogy én fizetek, mint a levegővétel. Kezdetben látszólag örült nekem, aztán kezdett alábbhagyni a lelkesedése, megkapta, amit akart, ilyenkor már azon járt az esze, hogy mit tudna velem még pluszban vetetni. A telefonkártyafeltöltés, az alap volt nála, aztán nyaklánc, fülbevaló, akármi, másnap már nem hordta, volt, hogy még aznap sem. Természetesen az "üdítőjét" is én vettem mindig, amit állandóan magánál hurcolt. Ha rajta múlt volna, minden nap feltölttette volna velem a telefonkártyáját, és azt hazudta, hogy "levette az internet". Különben tudtam, hogy nem az internet veszi le, hanem az, hogy állandóan telefonálgat, különösen egy Peti nevű ismérősének, aki állandóan hazudozott neki, hogy miket írok róla a blogomban, meg szemét sms-eket küldözgetett neki (Petink kissé idegbeteg, ezért tőlem a Pszicho Peti nevet nyerte a keresztségben). Szóval nem változott meg. Minden egyes találkozás után szakító sms-t küldött, megindokolva, hogy miért nem lehetünk együtt, az egyik ismerősöm szerint felléphettünk volna egy Show-műsorban, mint a legtöbbet szakító pár. Aztán, amikor bekapcsoltam a telefonomat, újra kezdődött az egész elölről. Zaklató, félóránkénti hívások, az sms hangjától már előre féltem, mert vagy az volt benne, hogy mégsem lehetünk együtt emiatt, vagy amiatt, vagy kért valamit (ezüstgyűrű, ezüstlánc, telefonfeltöltés, ezek voltak a slágerek nála).

Aztán most legutóbb, amikor az utolsó pénzemen feltöltöttem a telefonját, megint Pszicho Petivel konzultálhatott, mert írt egy sms-t, hogy ezt és ezt írtam róla. És hogy Peti "százszor jobban  néz ki" nálam, és "százszor okosabb", és nem csak a szexet akarja, mint te (vagyis én). (Ebben az évben összesen háromszor szexeltünk (nem volt nehéz megszámolni), mindhármat ő erőltette rám, majdhogynem megerőszakolt, nekem eerre a szex-dologra semmiféle ráhatásom nem volt.) Ja, és ha rájött, ilyeneket is írkált, ha rájött, hogy nem baj, hogy ő már nem akarja kézzel csinálni  (mit nem akar kézzel csinálni, 11 hónap alatt háromszor csináltunk "valamit"), akkor is csak azért, mert ő erőltette. Soha többet nem kezdek mentálisan sérült nővel. Csak az a baj, hogy ezt nem lehet előre tudni. Csak azért, mert valaki nem áll kezelés alatt, még nem biztos, hogy normális. Egy dolognak örülök: hogy százszor szebb, és okosabb illetőt talált nálam, szóval most már biztos lehetek benne, hogy nem fog hetenete visszajönni hozzám (pénzért), és csinálják egy évben  százszor, de ne kézzel!!!

 "Ha két varázsló találkozik, abból halál készül, ha két varázsló varázsol, minden pusztul végül."

Ez is lehete a mottója a Duelnek, amiben két rivális varázslót közül alakítjuk az egyiket, azt egyébként nem lehet eldönteni, melyik a nagyobb szemétláda, de varázslóéknál ez már csak így szokás. A játékmenet egy stratégiai játékot szimulál, interaktív választásokkal, van pár varázslatunk, és azokat kell időben elhasználni. A legtöbbször csak várni kell az ellenfél lépéseire, és az utolsó pillanatban kijátszani a kártyánkat. Ez egy kicsit szokatlan a játékban, mert én még az elején megpróbáltam harcba küldeni mindenkit, de csak a kivárásos taktika a célravezető. A megfelelő pillanatra kell tartogatni a megfelelő varázslatot, csak így nyerhetünk. Ha a végtelenségig hagyjuk magunkat, vesztünk, mindig várni kell az utolsó pillanatra. A döntetlent a legkönnyebb elérni, de mi persze győzni akarunk... Összesen 6 darab varázslat van eltárolva a memóriánkba, ezekkel kell legyőzni az ellenfelünket. Vagy a hetedik opció mindig az, hogy nem csinálunk semmit, csak várjuk, hogy mit lép az ellenfél. A játék folyamán ezt elég sokszor kell alkalmaznunk, szóval ez is egy fontos opció. Ez egy eléggé rövid játék, de én számtalanszor elvéreztem benne, mert nem tudtam, mikor milyen varázslatot kell alkalmazni. Szóval egy fél napom ráment a megoldásra. Mire való a szabadság, ha nem erre?

You have a memory of absolute leadership. - Megidézi Inait, a harcosnőt
You have a memory of mastery, painfully won. - Megidézi Avashi harcosnőt
You have a memory of power and terror. - Megidéz egy gólemet
You have a memory of perfect desolation. - Mindenkit megöl a csatatéren
You have a memory of madness, artfully cultivated. - Őrületbe kergeti az ellenfelet
Or, perhaps, you could do nothing at all. - Nem csinálunk semmit

http://nemvagyokbeteg.reblog.hu/files/duel.html

Végigjátszás: Várjunk a legutolsó pillanatig, aztán küldjük a gólemet, sújtsuk a suttogót férfit őrülettel, majd amikor az ellenséges hadsereg megérkezik, söpörjük tisztára a csatateret. (Eddig döntetlen.) A megmaradt két harcosnőnket idézzük meg legvégül, hogy végezzenek az ellenféllel.

Miért akar valaki folyamatosan jelen lenni az interneten? Miért fogok bele halloweeni versenyjáték megírásába, és angolra fordításába, miért nevezek a reblog maratonra, miért írok máshova is vendégposztot? Miért nem tudok kiszállni, abbahagyni? Vagy legalább régi jó blogger szokás szerint eltűnni, vagy fenyegetőzni az örökre abbahagyással? Exhibicionizmus? Ugyan már... Én csak annyit szeretnék elérni, hogy közöm legyen a normális emberek világához, és ugyan ez alapból megadatik minden "normális" emberi lénynek, nekem, úgy érzem, meg kell dolgoznom érte. Valami pluszt kell nyújtanom, "önkifejeznem", hogy le ne maradjak a normálisaktól. Mióta elfogadom a pszichiátriai kezelést, és elutasítom az alternatív elméleteket, teljesen más a nézőpontom. Mindenesetre az én fogamaim szerint van "jó pszichiátria", és "rossz pszichiátria", sajnos a rosszból van több. Nekem hosszú uatat kellett bejárni, különböző alternatív kezelési módszerek, szcientológia (erről talán majd írok bővebben), és megjártam az elavult, középkori pszichiátriai "kezelések" útját. Jelenleg több, mint 10 kilométerre kell eljárni az otthonomtól, hogy megkapjam a lehető legjobb kezelést. Nem én lettem volna, ha nem lett volna "afférom" a jelenlegi pszichiáteremmel, amikor megmutatták neki a blogom rá vonatkozó fejezetét. Két napra be is vágott miatta a megfigyelőbe, de mindketten tanultunk az esetből. Szerintem átjött az üzenet a blogposztból, és azt mondta a pszichiáterem, hogy hasznos volt neki egy más szemszögből látni a dolgokat. Ennyi a különbség. A volt pszichiátereim, akik elintézték nekem a gyámságot, nem tanultak, és nem is akartak tanulni tőlem semmit. Tanulni? Még csak meg sem hallgattak igazán, hozzám sem szóltak. Hivatásuk magaslatáról tettek rám. Nem tekintettek embernek a szó szoros értelmében. Persze velük is megvolt a "blog-affér", aztán ők úgy döntöttek, hogy úgyis megmutatják, ki itt a  főnök. Végül is a blog segített, amikor már nem volt más eszköz. Viszont, úgy érzem, a kezelésem elérkezett egy olyan pontra, ahol már nem lehet többet segíteni. Innentől a magam útját kell járnom, és nem harcolni a gonosz pszichiátria ellen, ami tényleg sok esetben gonosz. Csak egy példa, hogy bizonyos embereknek mi a véleményük rólunk, és ezt büszkén mutogatják egy közösségi oldalon:

https://www.facebook.com/notes/szalma-l%C3%A1szl%C3%B3/a-pszichi%C3%A1triai-%C3%A1pol%C3%B3-%C3%A9s-a-vekni-keny%C3%A9r/10200706924995097?pnref=story

És ameddig ez a nézet jelen van a közgondolkodásban (pszichiátriai ápolók osztják meg), addig nekem is itt a helyem a véleményemmel. Ilyen cinikus szart még nem olvastam, mellesleg a művészi értéke is 0. De sokan vannak, akik csápolnak neki, ezt már tényleg nem tudom minősíteni.

Biztos, hogy nem.

Idén is kezdetét vette a magyar blogoszférát felmérő kezdeményezés, a tavalyi tapasztalatokból okulva modernizált, és kibővített változat. Büszkén mondhatom, hogy én is véleményeztem a kérdőívet, még a kiadás előtt, és tettem is 1-2 szerény javaslatot.Tehát valahol még számít a véleményem...

Ismét közeledünk az év utolsó hónapjához, a számadások és statisztikák idejéhez. Egy évvel ezelőtt merült fel bennem a kérdés, hogy vajon kik lehetnek a magyar bloggerek, miről írhatnak, egyáltalán hányan is száguldozunk a digitális sztrádákon, hányan ontják magukból magyar nyelven a szót?

- írja Árpád, a felmérés szellemi atyja, és készítője. A felmérés hagyományosan az év december hónapjában készül, és a kérdőívekre adott válaszok alapján készült statisztikák elemzésére véleményem szerint már januárban sor kerül, mint a tavalyi évben. Tavaly nem szerepelt a Reblog a statisztikákban, reméljük, idén képviselteti magát eme blogplatform is.

Mindenképpen érdemes lesz összevetni a tavalyi és a mostani kitöltésemet, a tavalyit így töltöttem ki: Saját hostolású WordPress blog, azért blogolok, "Hogy kinyilvánítsam a véleményem, és kifejezzem a gondolataim", a témamegjelöléshez annyit írtam, hogy "én". Bejegyzéseimre kevesebb, mint fél órát szántam, és általában 500 szó alatt megoldotttam a kérdést. Egy év alatt teljesen megváltozott mindegyik kérdésre adott válaszom. Először is a Rebloogon vagyok, azért blogolok, hogy "Hasonló érdeklődésű emberekkel ismerkedjek", blogbejegyzésre már 2-3 órát szánok, és szerintem nem maradok 500 szó alatt, feltornásztam magam olyan 500-1000 szóra. Szóval ilyesmi kérdésekre lehet számítani, most úgy érzem magam, mint egy pszichológus hallgató, aki skizókat zaklat kérdésekkel, annyira azért nem vészes. A kérdőív megtalálható Árpád blogján http://arpadblog.hu, de tweetről is indítható:

Magyar Blogoszféra Felmérés - 2015 Indul a mandula: #magyar #blogoszfera #felmeres https://t.co/5dLaXV9qXN

— Árpád (@saboarpad) November 29, 2015

Mindenkinek jó szórakozást a kérdőív kitöltéséhez!

Na, ez az a játék, amit akkor sem találunk meg sehol, ha nagyon keressük. Méltán, vagy méltatlanul lett elfeledve, vagy csak nem kapott elég hype-ot, nem tudom. Akár felkapott játék is lehetett volna - a kényes témákról készültek mindig azok. Talán egy kis furcsasága van, ha egy történetszálat végigjátszunk, újra kell kezdenünk a játékot (itt ajánlom az F5-öt, legegyszerűbb megoldásként.) Egy négytagú család legfiatalabb tagjának, Mike-nak a szemén követhetjük végig egy család egy napját. Választhatunk, hogy felkelünk, vagy tovább húzzuk a lóbőrt, de akkor valaki nagyon rosszul jár (ez is egy történetszál, egyébként).

Minden egyes történetszálban egy-egy napot tölthetünk el egy-egy családtagunkkal, és ezáltal olyan információk derülnek ki róluk, amikkel eddig nem voltunk tisztában. Ez egy négy tagú család, van egy nővérünk, Sonya, aki nemigen törődik veled, általában sms-ezik a telefonján. De ha közeledünk hozzá, ő is jobban fog hozzánk viszonyulni, és meghív a suli után fagyizni.

Aztán eltölthetünk egy napot a édesanyánkkal, aki "valamiért" húsz évvel idősebbnek néz ki, mint valójában, ezt csak úgy érhetjük el, hogy hazudunk neki arról, hogy bánatanak az iskolában. Megtudhatjuk, mivel tölti a napjait.

Aztán elmehetünk apánkkal valami játékot játszani, amit előbb meg kell venni a boltban, róla annyi derül ki az elején, hogy elég csúnyán beszél, és eléggé ideges típus, de hajlandó velünk játszani. Egyébként Adam-nak hívják, ez a linuxos belépési neve is, hogy "Adam", és a jelszó pedig valami cápafilmnek a címe, nagy betűkkel, SHARKNADO, ennyit nehéz kitalálni a magyar olvasónak.

Az már a reggeliző aztalnál eldől, kivel fogjuk tölteni a napunkat, és kit fogunk jobban megismerni ezen a jeles napon.  Mégpedig attól függ, kinek mit mondunk, kihez hogy viszonyulunk, stb. A játékba nem nyúltam bele a számomra ismeretlen kódolás miatt, így lefordítani sem tudtam, bár a játék nyelvezete egy alapfokú angol nyelvismerettel is tökéletesen érthető. Direkt nem mondtam el, kinek mi a "hobbija", vagyis a devianciája, hogy a játékosnak is jusson felfedezésre váró terep. Amúgy enyhén nyomasztó, de az egész történet kiválóan demonstrálja, hogy mindenki őrült egy kicsit, senki se 100-as.

http://wrongtarget.com/wp-content/uploads/2014/01/broken.html

Mióta nyugtatókat szedek, gyanús vagyok mindenkinek. Főleg a szakkörben. Szinte drogosnak néznek, pedig valaki még többet szed, és nem látszik rajta. A múltkor megvolt erről az elbeszélgetés, tegnap pedig se szó, se beszéd, hazaküldtek szabadságra. Igaz, hogy már nagy volt a szakállam, meg egy rossz melegítóben jelentem meg (nem gondoltam, hogy a varráshoz is ki kell öltözni). Az is igaz, hogy előtte való nap sokáig chateltem a Facebookon SötétSzivárvánnyal, meg talán eggyel több nyugtatót vettem be, mint kellett volna, plusz reggel ötkor már csörgött a telefon is. Szóval figyelnek. Más azzal henceg, hogy egész éjszaka nem alszik, megint más meg azzal, hogy addig szedi sorban az altatókat, amíg el nem alszik. De már rengetegszer meg lett állapítva, hogy ami az egyiknek szabad, az a másiknak nem. Van az elit szoba, aki ott dolgozik, azoknak jóval több van megengedve, mint abban, amiben mi dolgozunk. Az elitesek egész nap pofázhatnak, táppénzre mehetnek, amikor kedvük tartja, élnek is vele rendesen, mi akik csak az előkészítő munkát csináljuk (varrás, vágás) szarba se vagyunk nézve, nem engednek el szabadságra, nemhogy táppénzre, és egés nap kussban kell lennünk.

Mindegy, nem is ez a lényeg, nem érdekel, inkább az foglalkoztat, miért vagyok ennyire megfigyelve, és ki által, és hogyan. De főleg a miért:

1. Mióta már nem én vagyok a festő, ergo nem végzek fontos munkát, esetleg nélkülözhető vagyok, és van már a helyemre kinézve más...

2. Mivel az egész rehabilitáció a pszichichiátria "meghosszabbítása", és ezer szállal kötődik hozzá, esetleg szóltak az illetékesek, hogy nem kell engem annyira szeretni, hiába vagyok ott a kezdetektől, nélkülözhető vagyok...

3. Puszta szívjóságból aggódnak értem.

4. Valakinek nem tetszenek a blogom korábbi fejezetei, amikor még az egósabb részek domináltak, és azt szeretné, hogy most már lehetőleg addig szekáljanak, ameddig kell, ahhoz, hogy el lehessen távolítani.

5. Paranoid vagyok. (Tudom.) (És skizofrén.) (De nem hülye.)

Hajjaj, sejthető, hogy milyen lelkiállapotban voltam tegnap egy ilyen "hazaküldés" után... Hajjaj, talán a Szabi sorsára jutok, de ő kereste magának a bajt, azzal, hogy folyton szabadságon volt. Lehet, hogy én is keresem a bajt magamnak azzal amit írok, vagy inkább régebben írtam, és még mindig keresik/olvassák a durvább véleményemet egy durva kis helyi pszichiátriáról.

Mivel nap mint nap szükségem van ezekre, hogy ne szorongjak, rákerestem az interneten, és hatalmas baromságok kerültek elő. A találati listán előkelő helyen szerepel Stohl András, van, amelyik oldal egyenesen "drogügyi szakértő"-vé léptette elő, mert tartott néhány kötelező előadást ilyesmikről. Ilyen címek vannak, hogy "Stohl kipróbálta a börtöndrogot" = bevett egy szem rivotrilt. Aztán több helyen idézik azt a hülyeséget tőle, hogy:

„Na, akkor, néhány szót a rivóról, a börtön legkedveltebb és leggyakoribb kábítószeréről. A rivó egy gyógyszer, persze a börtönben szigorúan tilos. Ha egy szemet vesz be valaki, és mondjuk, kávét iszik rá, úgy érzi, mintha speedezne." Én nem vagyok túlzottan vizuális típus, de reggelenként az utcán nem 0 bespeedezett illetővel találkozna az ember. Ha már börtöndrog, akkor "dobogó", vagy "dobi tea", sok filter lefőzve, esetleg kávéval keverve, de nem akarok tippeket adni senkinek, szóval hagyjuk. A rivotrilnak nagy mennyiségben tényleg kábító hatása van, ennyi igaz a meséből.

A rivotrilnak igazán az alkohollal keverve veszélyes a hatása, hallottam már olyat, hogy valaki machete-vel próbált szétvágni egy rohamsisakot, majd a kezét kezdte vagdosni, valaki szexuális aktust próbált létesíteni egy teniszpályán, szóval  a variációk száma valószínűleg végtelen. Én is próbáltam már, de nem emlékszem semmire, csak arra, hogy 3/4 órát beszéltem az akkori barátnőmmel telefonon, csak arra nem emlékszem, hogy mit, esetleg a város egy teljesen másik pontján bukkantam fel, mint emlékeimben utoljára, éppen égetve kifelé a farmerom cigivel. A közbeeső emlékek kiestek.

Amúgy, mint mindenben, itt is a mennyiség számít, ha valaki megiszik a gyógyszerére, amit szed, egy üveg sört, még nem lesz semmi baja, max. elálmosodik. A kávéval és rivotrillal nem lehet "bespeedezni".

Még annyit a végére, hogy ez nagyrészt saját tapasztalat, de szerintem ér annyit, mint a gyógyszerekhez mellékelt, értelmezhetetlen utasítások, és mellékhatások felsorolása, amit egyesek már csak elvből sem olvasnak.

Vasárnap eléggé erőt vett rajtam a depi, csak döglöttem egész nap, erőmből csak twitterezésre tellett. Tweet, retweet, és most már nem tudom, hogy lájkolás, vagy favolás, mert csillag helyett már itt is szívecske van. Szóval ezeket csináltam, írtam néhány semmit mondó bejegyzést a burára, míg végül rátaláltam Charles Bukowski tanácsaira a depresszióval kapcsolatban. A soundcloud-on magyarázza el, hogyan kúrálja a depresszióját. Nem is hittem volna, hogy voltak depressziós periódusai. Aki nem ismerné Bukowskit: 13 éves kora óta ivott, és masszív alkoholizmusa ellenére 84 évet élt. Persze rögtön ez ugrik be elsőre, de aki olvasta a könyveit, amikben végig piál, az nem csodálkozik ezen. Sör, bor, tömények, otthon, és kocsmában, vagy bárhol. Számtalan munkahelye volt hosszabb-rövidebb ideig, erről Tótumfktum című regényéből értesülünk, legtovább talán a Postán bírta, amiről  szintén regény született (Posta). Alkohol és szexuális aktusok sorozata jellemzi regényeit, no meg talán hm... a vécézés. Verseket viszonylag későn kezdett el írni, ugyanezzel az attitűddel és tematikával. Egyik méltatója így jellemezte: "regényíró, novellista, megalomániás, bujálkodó, szoknyabolond, élő legenda, a klasszikus zene megszállottja, trágárságkedvelő, szerető apa, szexista, testi nyomoronc, sittes, aranyérsújtott, zseni, csaló lovis, kitaszított, antitradicionalista, verekedő és egykori polgári szolgálatos." A depressziós periódusok talán akkor érték utól, amikor Jane Cooney Baker, a nála 11 évvel idősebb özvegy (szintén alkoholista), hosszú ideig élettársa, halálra itta magát 51 évesen.

Vannak periódusaim, tudod, amikor egy kicsit gyenge, vagy depressziós vagyok. Bassza meg. Még a Wheatis sem csúszik le. Ilyenkor az ágyba fekszem három napra és négy éjszakára, behúzom az összes sötétítőt, és megyek az ágyba. Felkelek. Szarok. Húgyozok.Megiszok egy sört, és vissza az ágyba. És amikor felkelek, teljesen feltöltődök 2, vagy 3 hónapra. Erőt merítek ebből.

Néha azt gondolom... azt mondják, ez a pszichotikus csávó tud valamit... tudod, a mai időkben, és orvostudományban, hogy találják ki ezeket a dolgokat. Mindenkinek ágyba kellene feküdnie, egyszer, és mindenkorra, amikor lent vannak, és feladni mindent három, vagy négy napra. Aztán jól lennének egy ideig.

De hozzá vagyunk szokva, hogy felkelünk, és csináljuk, és vissza aludni. Különben van egy nő, akivel élek most, felkelt 12:30, kor, vagy 1-kor, ilyenkor azt mondom: "Álmos vagyok. Aludni akarok." Ő erre: "Mi? Aludni akarsz, délután egy óra van!" Még nem is iszunk, tudod. A pokolba, nem létezik semmi más, csak az alvás.

Az emberek hozzászoktak a folyamatokhoz. Fel. Le. Csinálni valamit. Felkelni, csinálni valamit, aludni. Felkelni. Nem tudnak kiszabadulni a körből. Meglátod, egy nap azt mondják: "Bukowski tudta." Feküdj le 3, vagy négy napra, amíg visszatér az erőd, aztá kelj fel, nézz szét, és csináld. Ne ki a fene tudja ezt megcsinálni, amikor kell a dollár. Ennyi az egész. Ez egy hosszú beszéd, igaz? De jelent valamit.

Persze én sem tudtam végigcsinálni a kúrát. Egy nap alvás, és meló. Mert szükségem van a minimálbér 50%-ának az 50%-ára a nyugdíjam mellé. Pedig szerintem nálunk sokan ezt csinálják. Biztosan ismerik Bukowski tanácsait, és megfogadták őket. Már alig dolgozik valaki. Lassan év vége van.

Mióta először kitört rajtam a skizofrénia, blogot írok. Mióta blogot írok, hajlok affelé, hogy jobban érdekeljen a valóság, mint a fikció. Emlékszem, régen, a kezdetek kezdetén főleg még csak egoblogok léteztek. Az én írásaim, és játékaim is tele vannak önéletrajzi elemekkel. Talán nagyszerű lenne, ha jobban tudnám kezelni a fikciót, de a betegségem óta nem nézek ilyesmit. Horrort pláne nem, az átéltek után minden horrorfilm unalmassá válik. Egy 4 részes horrorfilm részese voltam, és talán már nem lesz 5. rész. Legalábbis nagyon remélem. (Mivel minden epizód egyre durvább.) Jó, játszani, azt szeretek, de ebben is keresem azt, amiben túlsúlyba kerülnek az önéletrajzi elemek. Ezért választottam bemutatni, és lefordítani Caelyn Sandel írását, amit lehet játéknak nevezni, de nem érdemes; egy digitális naplóbejegyzés, hypertext effektek segítségével elmesélve. A hypertext elemek, mondjuk így, érdekessé teszik, de hogy rontott-e, vagy javított a digitális naplóbejegyzésen, mindenki ítélje meg maga. Szerintem jót tett neki. A történet Caelyn Sandel nővé válásának kezdeti szakaszában játszódik, amikor még nem volt ennyire nőies, mint most. (A képen éppen ő látható.) Ő is szabadúszó, történeteket, játékokat, esszéket ír, és támogatásból tartja fent magát. Saját bevallása a Cis Gaze a legsikeresebb játéka, ami - már volt róla szó - inkább digitális naplóbejegyzés. A Cis Gaze-t, nem nagyon lehet másként fordítani, mint Cisz Nézés. (Lehetne sokféleképpen magyarázni, a szótárak kellőképpen ragozzák a "cis" kifejezés értelmét, a lényeg annyi, hogy mindenki cisznemű, aki nem transznemű. A játék címe tehát arra utal, ahogy a ciszneműek néznek a transzneműekre. (Nem meglepő, hogy kissé gyanakvóan.)

A játék a transzneműek brutálisan negatív megítéléséről szól bizonyos emberek részéről, a naplóbejegyzés egyetlen "incidenst" örökít meg, a történet mögötti történet pedig Caelyn saját vívódása belső hangjával, ami pirossal van kiemelve a szövegben (és néha össze-vissza ugrál). A történetben barátai érkeznek a hétvégére, amikor az inzultus történik, és próbálja velük jól érezni magát, de vissza-vissza kanyarodunk a sérelméhez. Caelyn ráadásul testképzavarral és depresszióval is küzd, így nem csoda, ha az ügy érzékenyen érinti. És íme a mű:

http://nemvagyokbeteg.reblog.hu/files/cisgazehun.html

Egyéb érdekességek, amiket mostanában olvastam transzneműekről:

1. A transzneműek iránti agresszió nem mindig passzív formában valósul meg. Idén az Egyesült Államokban 21 transzneműt gyilkoltak meg nemi identitása miatt. (Ezt a Yahoo-n olvastam, de hogy hogy keveredtem oda...)

2. A játékfejlesztők 2015-ben netes jövedelmük 15%-át költik lakhatásra, különböző nemi átalakító eljárásokra, és női ruhákra. Ez Porpentine (egy transznemű játékfejlesztő) My Witch Anchestors Died for My Right to Fuck Satan című kiadványában olvastam. Szóval, ha igaz, körükben eléggé felülreprezentált lehet a transzneműek száma...

3. Magyar vonatkozása az ügynek, hogy Kiss Tibor Noé, fociedző, és író 2010-ben szintén megjelentetett egy önéletrajzi kiadványt a saját transznemű identitásáról Inkognitó címmel.

Két sóstóhegyi (tanyaközpontbeli) nőt is kinéztem magamnak, és úgy gondoltam, az egyiknek biztosan be kell jönnie. Az egyik a melóhelyemhez közeli hotelben dolgozik, ahol meg is ittam pár 700 Ft-os sört, hogy találozzak vele, de nem sikerült, ehelyett a nagy mászkálásban még elhagytam 2000 Ft-ot. A másik nő a tanyaközpontbeli ABC-ben dolgozik (de úgy néz ki, hogy már csak dolgozott, mert akárhányszor megyek, nincs már ott). Egyébkét egyik sem az a sovány fajta, pont jók lennének nekem. Ha a hoteles kiscsajjal nem is jött össze a találkozás, megörültem, hogy Marianna úgysem tud elmenekülni tőlem, mivel ott dolgozik az ABC-ben, muszály kiszolgálnia. De már ő is máshol dolgozik. Igazából a hoteles csaj jobb lenne, de az ABC-s Mariannával is kibékülnék. Persze ez nem így működik, hogy kinézek valakit magamnak a buszon/utcán/ABC-ben, vagy igen? Persze, hogy nem. Nekem a beteg csajok maradtak, vagy a semmi (ez a legjobb), vagy az ilyesmi látványok:

Egyébként mindkét nőről verset írtam, az egyik a Wahn-állapot, a másik a Marianna-árok. Bár a Marianna-árok (ami az ABC-s csajról szól) sokkal jobb vers, mint a Wahn-állapot (ami a hoteles kiscsajról szól), de egy kicsit át kellett írnom, és akkor közzé is tenném az átírt változatot:

Wahn-állapot 1.0.1

Szeretek egyedül lenni a buszon,
Minek szálltam le, amikor megláttalak,
Ki hord ma melegítőt reggel 6:27-kor,
Csak a sóstóhegyi Beatricék
Én csak jobban meg akartalak nézni,
Mert viszonylag keveset látlak,
A nőknek van szájuk,
És mellük, meg p*nájuk,
Bocsáss meg, de az én verseimbe
Ritka, ha nem rakok csúnya szavakat
2000 forintos peep-show,
Bocsáss meg, de nem érdekel
A saját korosztályom,
Csak a fiatalok, meg az öregek,
Azt mondtad, hogy
Van még időnk,
Én meg azt, hogy
"Hát, igen",
Rengeteg időnk van
Szinte végtelen.
Csakhogy azóta minden buszon,
És minden korty sörben
Te vagy jelen.
Igen, végtelen, jelen.