Vége erre a hónapra. Lehet leereszteni. “Jó tapasztalat volt, amit a jövőben tudunk hasznosítani.” Vége az állandó témakeresésnek, megfelelni vágyásnak, vége az 1-2 naponkénti posztolásnak, Úgy érzem, ennyi volt bennem, ez volt a maximum, amit ki tudtam hozni magamból. Hogyan tovább? Egy kis ego?
Úgy érzem, ez a 4 óra munka is lefáraszt, és nem pörget már annyira az abilify, hogy rohanjak haza posztolni. Ehelyett általában maradok munka után a szakkörben gépezni, de igazából semmi hasznosat nem csinálok. Azt a három órát, meló után ott töltök, észre sem veszem, de a munka, amit végzek, eléggé fárasztó, és monoton. Alig lézeng pár ember, mindenki táppénzen van, vagy csak passzióból kórházban, a papír miatt, hát ilyen egy rehabilitációs munkahely, tele szimulánsokkal. Néhány embert meg le se lehet lőni.
Általában olyan harmincasok vagyunk ott, meg nyugdíj előtt állók - két elveszett generáció tagjai. Ráadásul bejárnak az osztályról napközben a betegek, és mindig elkószálnak a kijelölt foglalkoztatóból, zavarva a munkát. Hülye zenéket hallgatnak, elfoglalják a budit, stb. Van néhány egyesületi tag, aki szintén bejár a munkaterületre, lökni a hülye dumáját. Az egyik tag pszichotikus állapotban mászkált ki-be, nem is olyan régen - rohadt zavaró volt . Amúgy sem csípem, mert eléggé paranoid maradványtünetei vannak gyógyszer mellett is.
Aztán az is előfordul, hogy az exemre rájön, hogy szeret, zaklat telefonon, majd amikor hajlandó vagyok vele találkozni, elszedi a pénzem, és kirúg a picsába. Egyébként mióta nem találkozunk rendszeresen, sokkal több pénzem marad, még kölcsönt is tudok adni másoknak. Szóval most már kijövök a pénzemből, hogy nincs nő, és nincs (annyi) ital, helyette nyugtató. Egyébként az, hogy nem iszok, meg hogy be tudom osztani a pénzem, egy plusz pont a gondnokságnál, ami most már esedékes lenne, hogy lekerüljön rólam a gyámság, egyébként én is kezdeményezhetem a felülvizsgálatot még a határidő lejárta előtt.
A pszichiátria minden szokatlan tudatállapotot alapvetően patologikusnak tekint és az agyban létrejött anatómiai, fiziológiai és biokémiai változásokat vagy egyéb egészségügyi okoknak tulajdonítja azokat. Tehát szerintük a saját agyunk generálja le a szereplőket, akik hozzánk szólnak, dícsérnek-szidnak, parancsokat osztogatnak, stb. Én ezzel vitatkoznék, mivel szerintem a hangok valóságosak, tehát a tudománynak tovább kellene ezeket vizsgálni, ahelyett, hogy rákenik a biokémiára. Meggyőződésem, hogy a hangok nem származhatnak mástól, csak külső forrásból. Számtalanszor kaptam rajta őket, hogy eltévesztenek szavakat, rosszul használnak kifejezéseket, és olyasmikről beszélnek, amiről nekem addig fogalmam sem lehetett. Egyszer hallottam, hogy nem szeretik a cigifüstöt. Nekem is számtalanszor megtiltották, hogy rágyújtsak, különben ez, meg az lesz. Vagy hogy csak akkor gyújthatok rá, ha megengedik. Éppen ilyen rágyújtási tilalom volt, amikor rámszól a hang, hogy: "Most kell, hogy rágyújts!" Kimegyek a dohányzóba, elkérni egy betegtársamtól egy cigit, ő meg ideadta a sajátját, amit szívott. Később derült ki, hogy Hepatitis C-je volt. Amikor ezt elmondtam az ápolónak, annyit mondott rá, hogy:ügyes vagy, nem tudtad, hogy Hepatitis C-je van? Nem tudtam. Egyszerre (vagy felváltva) több hang szokott beszélni hozzám, férfi hang, és női hang is. Egyszer direkt öngyilkosságra is megpróbáltak rávenni, egyszer pedig elhitették velem, hogy a betegtársam Xenu (a szcientológiából a gonosz, a jóságos Ron ellenfele), és őt kell gyötörnöm és gúnyolnom, amikor csak tehetem. A hangjuk különböznek egymástól, semmiben sem hasonlítanak egy ilyen belső hangra, különböző hangszínnel, karakterrel, és esetleg személyiséggel is rendelkeznek.
Másik lehetséges magyarázat, hogy amíg a sámánisztikus kultúrákban teljesen természetes, hogy a jelölt sámánbetegségbe esik, és megjárja az alvilágot, ahol szellemekkel találkozik, és harcot vív velük. A sámánbetegség hosszú ideig eltarthat, a sámán magányosan, külső segítség nélkül aztán meggyógyul. Arra gondoltam, hogy mi van, ha a "gyógyszerek" megakasztják, blokkolják ezt a folyamataot, és ha kiürülnek a szervezetből, a betegség onnan folytatódik tovább, ahol legutóbb abbamaradt, magában foglalva az előző pszichózisban átélteket is, amiket lehet, hogy már régen elfelejtettünk, legalábbis nehezünkre esik felidézni őket, a tudatalattinkba száműzve őket. A sámán eszköze általában a dob, hogy visszataláljon ebbe a tudatállapotba, és közössége hasznára legyen a szellemektől kicsikart tudással, tehát számára ez az állapot kívánatos, néhányan szereket szednek, hogy visszajussanak ebbe az állapotba, kinek mi a "lova", hogy eljusson az alvilágba. Kíváncsi vagyok, mit szólna 1-1 ilyen sámán, ha csak viccből beadnának neki egy haloperidol deaconat injekciót, biztos hátráltatná a munkája elvégzésében.
Ki tudna ellenállni egy ilyen levélnek? Meg is jelensz este nyolckor, a kijelölt időpontban, végigkövethetjük a két szereplő udvarlását, szexuális játékait, a kikötözésig rendben is van minden, de akkor előkerül a kés is. Innen lép át a történet a "survival horror" kategóriába, ugyanis rájövünk, hogy Anni étlapján mi szereplünk mint fő fogás. Ha kiszabadulunk a kötelékeinkből, megkezdődik a B-filmekre jellemző üldözés, aztán, ha életben akarunk maradni, mégiscsak szexelünk Annival... Közben rájövünk, hogy nem mi voltunk az elsők a sorban, kiderül, hogy sikerül-e véget vetnünk Anni ámokfutásának, vagy almával a szánkban sültként végezzük Anni vacsorájaként...
