Skizofrénia underground

Az idei nyár slágere nálam a csomó kávé, a gyümölcsös sörök, de néha becsúszik 1-2 rendes is, mindenesetre a részegségnek még a gyanújának a látszatát is igyekszem elkerülni mostanában. Ennek ellenére folyamatosan olyan furcsán érzem magam, úgy tűnik, még ez is sok. Persze lehet, hogy egyáltalán semmi köze a kettőnek egymáshoz, de ez sajnos pénzben is sok. Mindegy, ettől, úgy érzem, nem tudok jobb fiú lenni. Anyám olyanokkal jött a múltkor, hogy mások huszon-harminc ezer forintokból élnek, én viszont nem ehhez viszonyítok, mikor folyamatosan arról olvasni, hogy egyesek milliókból, sőt milliárdokból tengődnek, és ilyenkor felmerül bennem, hogy legalább egy olyan átlagos színvonalat meg kéne ütni, ahol ezeket a minimális élvezeti cikkek nem okoznak gondot (ha már az esetemben másfajta élvezetek nem jöhetnek számításba). Meg ott a nagy örök kérdés, hogy akkor meg minek élünk, ugye. Sajnos, ameddig a szakkörben melózok, ez nem is fog változni, a seggem ki fog lógni a gatyámból hó végére.

Körülnéztem: az ország egyetlen pontján sem indul magyar szak levelezőn, így már elméletileg sincs esélyem arra, hogy valaha is visszamenjek. Most nem akarom a kormányt hibáztatni ezért is, de azért egy kicsit furcsának tartom, hogy egy ilyen nemzeti, polgári, mélymagyar rezsimnek még arra sem futja, hogy legyen egy magyar szakja az országban bárhol levelezőn. Azért annyi eljut hozzám is, hogy ezek a "fiatal" "demokraták" nem bánnak kesztyűs kézzel az oktatási rendszerrel, mióta kijöttek a jogászképzőről, erőszakkal szeretnének bölcsész jellegű képzéseket megszüntetni, nemrég a kommunikációnak mentek neki, jelenleg a kulturális antropológia van soron. Nem, mintha túl sok esélyem lenne visszakerülni, így viszont már nincs is miről beszélni. Különben is, 30 fölött már ne álmodozzon az ember, hanem csináljon pulyát, különben még nyugdíja sem lesz. Mindegy, ritka ellenszenves társaság. Milyen duma már az, hogy "Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!". Ilyen színvonalú szövegeket utoljára az oviban hallottam. Meg ez a kerítésépítés. Ez meg a homokvárat juttatja eszembe. Ki a fenét állít meg egy ilyen kerítés? Komolyan mondom, gyerekes. Egy Széchenyiről szóló műből való: "Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba …" És milyen igaz. Bizonyisten, nem akartam a kormányt szidni, csak úgy kijött. Talán mindent egybevetve a jelen helyzetben nem is érdemes magyart tanulni. Úgy döntöttem, inkább elkezdem elmélyíteni az angol tudásomat, több haszna van. Aztán ki tudja? Még az is lehet, hogy én is itt hagyom az egészet, és kimegyek külföldre. Éppen a napokban volt rá példa, hogy valaki felmondott a munkahelyen, és lelécelt, ugyanazzal a betegséggel, mint ami nekem van. Tehát nem lehetetlen. Lehet, hogy a lakosságnak csak 1%-a skizofrén, de az ország 2/3-a nem normális, hogy már másodszor szavazott ezekre. A jelenlegi kormány egyik ámulatból a másikba ejt, és még szórakoztató is lenne, ha időnként nem az én bőrömre (is) menne a játék. Talán nem kell felemlegetnem a "munkaalapú állam" elképzelését (Arbeit macht frei), a rokkantnyugdíjak elvételét, a nyugdíjas kedvezmények elvételét, és a fél ország beterelését a "közmunka program"-ba, a stadionépítéseket, és a felsőoktatás szétverését. Soroljam még? Ja, mellesleg Szíjjártó, Rogán, Orbán és tsai még mindig nem számoltak el a vagyonukkal, és akkor nekem attól kell félnem, hogy mikor veszik el a nyugdíjamat, vagy szüntetik meg a melómat, mint a másik rehabilitációs céget itt (START). És én még ilyen körülmények között szépelegnék itt magyar irodalommal, meg nyelvészettel, amikor egzisztenciálisan egyáltalán nem vagyok biztonságban. És akkor még nem beszéltem a dohánymutyiról és a vasárnapi zárva tartásról...

Mióta megkaptam a diagnózisomat, egy kezemen meg tudom számolni, hány könyvet olvastam el, sőt mi több, hány filmet néztem végig. A max. félórás sorozatok most nem számítanak, ezért egy ideje már csak a Comedy Central megy nálam, az is csak kedden és csütörtökön a rajzfilmmaraton miatt. Változó, hogy erre is mennyire tudok odafigyelni, a Cleveland Showt még megnézem, a Bob Burgerfalodájába általában belealszok. Tegnap kivételesen még South Parkot és a Family Guyt is láttam. És érdekes módon még a retro stílusú amatőr kalandjátékok mennek, azokból is a rövidebbek, érdekes módon angolul. Hosszabb blogposztokat, fórumposztokat, pláne cikkeket nem olvasok, vagy csak átfutom őket. Ezen szeretnék változatni. Vajon a koncentráció javítható? Igen, biztosan, valamennyire. Régen egy csomó könyvet olvastam + hozzájuk tartozó tanulmányokat. Hiányzik a minőségi kultúra, de nem teszek lépéseket rá, hogy változtassak ezen, csak megy a Facebook -> Twitter -> Bura nézegetése. Kis internetfüggőség, kis tanácstalanság, kis depresszió.

Ez a játék, vagyis inkább interaktív történet három zeneszerző halálát meséli el, név szerint Arnold Schoenberg, Anton Webern és Alban Berg. Ők voltak a második bécsi iskola tagjai, ha ez mond valakinek is valamit. A történetek közben a zeneszerzők műveit hallhatjuk, miközben végigkövethetjük a végóráikat. Elhalálozási sorrendben követhetjük a történetüket. Berg 1935-ben halt meg Bécsben, Webern egy Mittersill nevű helyen 1945-ben, Schoenberg Los Angelesben, 1951-ben. Az első történetből tudunk meg a legtöbbet, a szerző életének fontosabb dátumait is végigélhetjük. A második zeneszerző története már a halála napjára és körülményeire fókuszál, a harmadiknak már csak percei vannak hátra, álmában éri a halál, és az álmában látott számokból tudunk meg eseményeket. Pontosan akkor hal meg, amikor megjósolták neki. Nem annyira nevezném az egészet játéknak, mint népszerűsítő történelemnek interaktív köntösbe bújtatva. Mivel különös vonzódásom a népszerűsítő történelemhez már egészen fiatal koromban megmutatkozott, mégis felveszem a játék kategóriába. Amúgy továbbra is kevés fogalmam van, kik (voltak) ezek a faszik, és a szerzők miért pont a halálukra koncentráltak, mindenesetre figyelemreméltó próbálkozás. [caption id="attachment_2834" align="alignnone" width="620"] Arnold Schoenberg[/caption] Értékelés: 3,5 második bécsi iskola az 5-ből. http://dissonance.music.cbc.ca

Régen ide jártam ki néhány Kőbányaival elmélkedni, de akkor még nem volt okostelefonom, általában papír sem volt nálam, tehát fejben "hordtam ki" a blogötleteket, amiket aztán otthon beírtam a számítógépembe. Ez a hely Sóstón van, senki nem zavart sörözés és elmélkedés közben.Mostanában már nem járok ki ide, találtam egy sokkal közelebbi helyet Sóstóhegyen, az ABC mögött. Itt szintén nem zavar senki, de ide már mobillal felszerelkezve megyek (meg egy citromos sörrel), és azon frissiben rögzítem is a gondolataimat. Igaz, leülni nem lehet, és kissé madárpiszkos, de újabban ez a törzshelyem. Csak feleannyi útra van, mint a sóstói hely, és a célnak éppen megfelel. (Hopsz, ott a sör is, amit ottfelejtettem közben...)Amúgy az ideális körülmények ilyenek lennének, mint ezen a képen, de egyre nehezebb már nekem leülni a gép elé, és a feladatra koncentrálni...

Mikor kijött rajtam a skizofrénia, éppen egyetemre jártam, nagyban zajlott a digitális átállás, neptun rendszer, egyebek, szóval éppen zajlott valami információs-internetes forradalom-féle. (Kicsit bele is játszott a betegségembe ez az egész). Emlékszem, amikor először kijöttem a kórházból, szembesültem azzal, hogy az IWIW pillanatok alatt felfutott, mindenki rajta volt, és ott üzengettek egymásnak. Aztán jött a Facebook, amit csak azért tartok meg, mert néhány emberrel csak ott tudom (tudnám) tartani a kapcsolatot, de az egész nem nagyon tetszik, ami ott megy. De nem ez a lényeg. Egyszerre szörnyen elavultnak éreztem, amit addig tanultam (irodalom), sőt, feleslegesnek. Nem tudtam már az ósdi, nehéz szövegekre koncentrálni, próbáltam, de nem ment. Dühös voltam, és csalódott, és nagyon beteg. A betegség ráébresztett volna, hogy nem ez az én utam? Azért ez így nem igaz. Ezt az űrt az életemben azóta sem tudta más betölteni. Rátaláltam az amatőr szerepjátékokra, és az interactive fictionre, ez az, ami még le bír kötni. Az irodalmat pedig felváltotta a blogolás, kvázi naplóírás, fórumozás, twitter, stb. De a blogvilág is megváltozott, aki nem tematikus blogot ír, azt szinte kinézik, nekem pedig kiütésem van a gasztro-kult-divat stb. tematikus blogoktól, olyanok, mintha nem is léteznének számomra. Szóval, ami a lényeg, egybeesett a betegségem kezdetével ez az egész internetes szarság, amire aztán jól rá is kattantam. IRL kapcsolatok híján ez nem is meglepő. Most nem akarom az egészet kielemezni, de az a furcsa helyzet állt elő, hogy a betegségemmel mások lettek a preferenciáim, így is beleszólt az életembe. Én már ilyen vagyok, illetve én már ez vagyok. Változik-e valami velem kapcsolatban a jövőben? Nem tudnám megjósolni. Hmpf...

Egy ideje itt a festőműhelyben többet internetezek, mint festek. A kutya sem néz rám. Főleg, mióta van ez a cafeblog-projekt, egyfolytában sasolom a statisztikákat, hogy hogy járnék jobban, ott, vagy itt. Örök dilemma, hogy az ilyen helyeken nagyobb a nézettség, viszont a kutya nem szól hozzám. Az is megfordult a fejemben, hogy talán érdekesebb posztokat kéne írni, képecskékkel, de én inkább az az oldschool fajta blogger vagyok, aki feszt magával foglalkozik. Ezt a bejegyzést is jórészt a szakkörben írtam, festés közben. Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy megkérdezzem, maradjak-e itt, ahol néhány fellángoláson kívül nem keres senki, vagy menjek a cafeblogra végleg, aminek ugyan nem az ilyen blogok a profiljai, de van esély rá, hogy rám klikkelnek. Amúgy mostanában kellene megújítani a domain nevemet, meg a tárhelyemet, pénzügyileg sem mindegy, ha lenne egy ingyenes blogom.

Tegnap beboroztam. Aljas flakkonos borból. Igazából a társaságban sem éreztem jól magam (volt egy hajléktalan, egy vénasszony, meg egy haverom), meg amúgy sem tett jót a bor, azt éreztem. Utána ittunk valami minőségi(bb) vöröset, de az már nem tudta helyrehozni a csövesbor okozta rongálást. Szóval ezentúl marad a sör (vagy az sem). A citromos rohadt drága, ha megiszok 4-et, már egy 1000-es. A feleseket már rég kilőttem, és most már hanyagolom a bort is. Lehet, hogy a gyógyszer, amit kapok, maximum néhány sört tolerál? És még nem is beszéltem az azutáni itthoni balhéról. Igazán nem emlékszem, miket szövegeltem, de anyám valami olyasmit említett, hogy azt, hogy "ne szóljunk egymáshoz". Lehet, hogy ezek után kerülni fogom a Fehér Egeret, mert onnan indul ki minden olyan ötlet, hogy borozzunk, meg rövidezzünk, jobb megelőzni a bajt. A rövidet már jó ideje megálltam, most a csöves bor is végképp felkerült a listára. Különben kurvára unom is az egészet, időtöltésnek jó, de másra nem.

Ha lehet, egy ideje még többet csavargok, és a citromos sör lelőhelyek körül lebzselek. Egyet kapok minden nap a szüleimtől (mármint gyümölcsös sört), aztán elmászkálok ide-oda (Erzsébet Presszó, Marica), hogy fedezzem belőle a szükségleteimet. Eszembe jut, hogy megkérdeztem egyszer az egyik utcánkban lakó srácot, mire azt válaszolta: "Ilyen jó időben lehet rosszul lenni?"  Akkor is ilyen dög meleg volt, mint most, persze a választ nem bírtam ki röhögés nélkül, pedig akkor se voltam a toppon. Anikó bekerült a pszichiátriára, de még onnan is kikészít, hogy menjek hozzá, vagy ne menjek hozzá, amíg ott van, én rövidre zártam, és kikapcsoltam a telefonomat. Persze mivel a pszichiátrtia területén dolgozok, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megkeres. Pedig már a múlt héten elbúcsúzkodott a szüleimtől, hogy ő többet nem jön hozzánk, mégis hívogat a hülyeségeivel. Nekem kellett bekísérni a pszichiátriára is, hála istennek, hogy felvették, viszonylagos nyugalmam van tőle. Amit az utóbbi időben csinált, teljesen értékelhetetlen, és a pszichés betegségeinek a jele. Sajnos már nem bízok benne, hogy a viselkedését gyógyszeresen lehetne kezelni... de talán a rosszullétei elmúlnak (bár ebben sem nagyon bízok, hátha). Amúgy ne is nekem javuljon meg, csak kívánok neki minden jót, hosszú életet (ezt szokta a búcsúzkodáskor mondani), aztán ha ki van kapcsolva a telefonom, azonnal megjelenik a szakkörben, hogy mennyire szeret...

Kedvtelenség, üresség, érdektelenség. A skizofrénia epizódjaira már alig emlékszem, de amit hagyott maga után, az a rossz közérzet, amit nem tudom, lehet-e gyógyszeresen kezelni. Vagy maga a gyógyszeres kezelés okozza a negatív tüneteket? Ezt sosem tudtam eldönteni, és már nem is fogom tudni, azt hiszem. Nekem az antipszichotikumot elhagyni már nem szabad, bár szellemileg hamar kifáradok tőle, örökké ezen a fátyolon keresztül kell már látnom a világot. Ez csak azért baj, mert képtelen vagyok koncentrálni huzamosabb ideig, képtelen vagyok akár csak megszólalni, jelen lenni, és úgy tenni, mintha érdekelne bármi is. Ezt a blogot írni is egyre nagyobb megerőltetés, meg szellemes(nek tűnő) tweeteket kitalálni, főleg az egyre lanyhuló érdeklődés mellett. A skizofrénia, már rájöttem, nem az a dolog, ami érdekelné az embereket. Ha nincs "történés", akkor pedig kimondottan az unalmas kategória. Beszélni kell(ene) róla, de úgy érzem, nincs kinek, az interneten (fórumokon, blogokon) nem aktívak az ezzel a betegséggel küzdők, én is, nem tudom, mit produkálom magam, megalkotni egy-egy összefüggő szöveget jó érzés, aztán, ha kész, nemigen érdekel tovább, jól esik leírni, az emberek nem is tudják, hogy mennyire megerőltető egy skizónak a megszólalás, ergo nem is díjazzák különösebben. Nekem is talán jobban el kéne fogadni a dolgot, hogy "csökkentett mód"-ban futok, de képtelen vagyok rá, az eltelt lassan 10 év is kevés volt hozzá. Sokan képesek feldolgozni jobban a mentális betegséget, elfogadni a rehabilitációs munkahelyeken való tengődést. Sőt, majdnem mindenki. Szerintem sokan titokban örülnek is annak, hogy leszázalékoltan "megúszhatják az életet", és elvannak, mint a befőtt. A skizofréneknél nehéz dolog ez a "betegségbelátás". A járulékos nyavalyák sokszor zavaróbbak, mint maga az "alapbetegség". Ha nagyon nevesíteni akarjuk, akkor itt van a depresszió, a szorongás, a szociális fóbia, ésatöbbi. Ha viszont pontosak akarunk lenni, akkor elég annyi, hogy "szarul vagyok", és nehéz meghatározni, és kielemezni, hogy mi micsoda. Bár nekem is mondták már, hogy "mit akarok, megvan kezem-lábam...", és hogy inkább örülnék neki. Hát, kösz, szépen. És az ilyen embereknek a legnehezebb elmagyarázni, hogy ami nem kézzel fogható, vagy látható, attól még létezik. És szerintem ez az általános hozzáálás. Ezért többször gondoltam már rá, hogy hagyom az egész internetes jelenlétet a picsába, egyetlen dolog van, ami miatt nem teszem: hogy nincsen életem (legalábbis nem olyan, amilyet szeretnék). Na, ezt is csak megírtam, és többet nem lesz rá gondom...