Pszichózis. Mindig az első a legrosszabb, és a legdurvább. Amikor hirtelen belegyalogolsz a pszichózisba, amikor mindent készpénznek veszel, minden valóságos. Valóságosabb, mint a hétköznapi világ, ami körülvesz. Először nem is lehetsz felkészülve, hisz nem tudsz róla semmit, netán fals elképzeléseid vannak róla. Érdekes, hogy régebben (betegségem kezdetén) számtalan visszaemlékezést, pszichózisaim leírásait osztottam meg a világgal, amiket azóta elnyelt az internet. Ezt az egy írást őrizgettem sokáig, mert viszonylag egybefüggően leírja, mit élhet át egy skizofrén beteg az első pszichotikus epizódjában. A legtöbbeknél a huszonévesen alakul ki, és nagyon komoly téveszmékkel jár. Ez az írás szerintem jobban visszaadja a skizofrénia lényegét, mint egy virtuális szimuláció, ugyanis a betegség egyszerre minden érzékedet célba veszi, és próbára teszi: látás, hallás, tapintás, szaglás. És itt van még, amit a virtuális valóság vissza nem adhat: a téveszmék... a gondolatok, amik talán a sajátjaid, talán nem...

Csak a vér dobol a fülemben ahogy az ágyban fekszem. Az egész fejem lüktet, a testem a végzet ütemeit pumpálja szenvedő agyamba. Behunyom a szemem és azonnal elkezdem látni azokat a nem evilági dolgokat. Idegen bolygókon idegen testben... szőrös kezek, karmos kezek űrhajók vezérlőpultjain babrálnak. Pusztítást és halált hoznak. Nem evilági építmények víziója dereng fel. Rég halott civilizációk megalomániás építményei felett suhanok el, a látvány élethűbb mint bármi amit nyitott szemmel láttam.

Az orromon ki-be szívom-fújom a levegőt. A lélegzetvételeim hangját ezerszer hangosabban hallom mint korábban. Beszédfoszlányokat vélek felfedezni az orromon kifújt levegő hangjából. Meghalsz, meghalsz, ha elalszol meghalsz. Ezt hallom! Kinyitom a szememet a szobám kifacsart képét látom, minden hullámzik, a színek rikítóak. Már 6 napja nem aludtam!!!!!!

Újra behunyom a szememet, és nem evilági víziókat látok. Rég eltűnt civilizációk kórházaiban élveboncolnak különböző élőlényeket. Fűrészek és kések vágnak az élő húsba lelki szemeimmel ezt látom. Minden vágást érzek a testemen, nagyon fáj. Gyorsan kinyitom a szemem, előttem fénypontok úszkálnak, kinézek az ablakon, és az égbolt rózsaszínű, a felhők pedig pirosak.

Fáradt szemeim újra leragadnak és megint kezdődik a mozi. Rég halott lények sikítanak felém, halálosztó gépezetek egész bolygókat pusztítanak el lelki szemeim előtt... Így fekszek órákon át, de az órák évezredeknek tűnnek, az idő lelassult. Valójában csak 5 percig feküdtem, de kipattantam az ágyból, mert már nem bírom tovább.

Lefogytam, sovány vagyok. Az elmúlt 6 nap amit ilyen delíriumban töltöttem, lefogyasztott. Csont és bőr vagyok csupán, az idegrendszerem pedig a végletekig fel van pörgetve, nyelvem alatt porzik a szám, nem ittam folyadékot 1 napja. Iszok a csapból, a víz büdös és ihatatlan de azért kortyolok valamit. Fél óra múlva a wc-n ülök, és tiszta vizet szarok magamból. Nincs a beleimben semmi, teljesen kiürültek! A víz átfolyik rajtam, az anyagcserém totálisan összeomlott.

A hangok megőrjítenek, az utcán elmegy egy autó és a gyomromban érzem a hangját. A tekintetem eszelős, villog és csillog! Csapdában vagyok, az egész univerzum terhe egyedül rajtam van. Odakint lassan lemegy a nap, és elkezd hűlni a levegő.

Minden perc egy örökkévalóságnak tűnik, az idő MEGÁLLT számomra. Kilógok a sorból, nem vagyok idevaló. Nem vagyok sehova se való. Egy hang beszél egyfolytában a fejemben, azt mondja meg kell halnom, mert láttam a lelki szemeimmel azokat a nem evilági dolgokat.

Egy muslinca száll rá a kezemre, kis csápjaival pásztázza a levegőt. RÁJÖVÖK, hogy ez egy jel és ha megölöm most azonnal magamat akkor muslincaként újrakezdhetem az élet nagy körforgását.

Bedőlök az ágyba és pokoli vízionálásba kezdek. Mélytengeri lény vagyok, akit szörnyek falnak fel. Mocsári lény vagyok, akit szörnyek falnak fel. Én vagyok a muslinca akit elkap egy pók. Én vagyok a prérin futó gazella akit elkap egy oroszlán. Sok evilági, és nem evilági létforma vagyok, akit megesz egy másik lény. Megállás nélkül azt élem át, hogy mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen lény felzabál engem. Órákon át átélem a meghalás legkülönbözőbb formáit. Fáj, nagyon fáj. Végül felcsillan a remény, hogy én egy ember vagyok, viszonylag biztonságban, és íme itt az esély: szépen élni és szépen meghalni. De nekem nem ez jutott, valami baj van az agyammal, az agyam mint egy elszabadult atomreaktor össze-vissza működik.

Előszedem a késem és elhatározom hogy megölöm magam, és akkor vége lesz az egész meghurcolásnak. Ejtek egy apró vágást hosszanti irányban a karomon. Egy picit vérzik. Ez nem elég! De félrerakom a kést, halogatom azt, amit meg kéne tennem.

Hirtelen boldogság önt el, tudom hogy meghalok de még egy utolsó félórát élni fogok. Kimegyek kávét főzni. Úszok és lubickolok a boldogságban, ez már földöntúli boldogság amit érzek. Minden ragyog körülöttem, furcsa fényháló terül mindenre amire ránézek. Királynak érzem magam ahogy várom a kávét. Egyfolytában vigyorgok és nagyon-nagyon boldog vagyok!

Elmerengek az EMBEREN mint élőlényen aki a Föld felszínén élt és él. Sok életutat végigélek ekkor. Mindenféle földrészen, mindenféle korban élek egyszerre. Látom a fájdalmat, és a szépséget, amit az élet jelent. Látom a halált is, amint sötét árnyként vetül minden élőre. Várom a kávét, hogy főjön. Látok egy új embertípust kibontakozni a ködből, egy mindenre fogékony gyerekded embert, aki mindazt át tudja élni mint én, de mégis egészséges tud maradni. Látok egy új embert aki képes meglovagolni a totális őrületet!!!! A kávé lassan elkészül, sok cukrot rakok mellé mert már nem számít semmi sem. :-D

Lassan iszom a kávét, és mint a nagy öregek, csak békésen ücsörgök a konyhában. Minden le van rendezve hát végre! Minden tiszta most már. Nincs más hátra mint a halálom és én felkészültem rá tiszta szívből. Nagy megnyugvás ez nekem, teljesen boldog és relaxált vagyok ekkor.

Úgy gondolom teszek egy utolsó sétát a városban, mert már minden mindegy. Csonttá fogyott testemre felöltöm a legszebb gúnyámat, és elindulok utolsó utamra ezen a világon. Körülöttem nyüzsög a város a hangok annyira hangosak hogy fájnak. A lépteim kopogása is fáj, annyira hangos. Mindenhonnan zúgás, dörömbölés, zakatolás hallatszik. Az emberek mit sem sejtve járkálnak a városban. Ők nem tudják mekkora NAGY dolgok vannak az életben és a halálban. :-D

Pokoli bűzöket érzek egyfolytában, trágyával kevert hullaszag árad egyes épületekből, hiperérzékeny vagyok mindenre a napfény kínzóan bántja a szememet. Inkább hazamenekülök, ez TÚL SOK nekem.

Itthon ülök hát, a halálsoron, az utolsó ítéletet elfogadó ember mennyei békéjével a szívemben. De hirtelen törés keletkezik bennem, kétely és félelem lopódzik szívembe. A rettegés és az iszonyat kínja jár át. Szétfolyó tudatommal kapkodva lihegek a boldogság foszlányai után, de már késő, újra pokoljárásra kényszerít valami. Nem merek meghalni, nem merek kiugrani egy magas helyről, nem merek vágni egy nagyot az ereimen. Nyüszítő szarkupacként begubózok a takaróm alá, és istenigazából elkezdek iszonyodva rettegni. Pokoli bűzt érzek és a hangok annyira hangosak, annyira fültépőek. Hallom a szomszéd szöszmötölését, távoli beszédfoszlányok jutnak a fülembe az utcáról. Az autók pokolian dübörögnek, néha elzúg egy repülőgép is odakint. Sortüzek hangját hallom ahogy egy idegen megszálló hatalom irtja a jóembereket. Minden sortűz egy-egy gondolatom eredménye. Megfigyelés alatt tart valami,, és ha rosszra gondolok jóemberek halnak meg miattam.

Órák telnek el és a föld lakossága egyre fogy :-(. Ha megölném magam akkor nem lőnének le annyi embert odakint, ezt szajkózom magamban. De én gyáva kukac vagyok meghalni, inkább pusztuljon el az emberiség - ezt gondolom magamban. A népirtás - amiről én tehetek - tovább folytatódik odakint. Minden gondolatom akörül forog, hogy miattam halnak meg az emberek odakint. Borzasztó. Estére kipusztult az emberiség és csak pár rabszolgasorba hajtott ember marad ODAKINT. Én közben idebent a takaróm alatt rettegve feküdtem. TUDOM, hogy odakint 30 ember maradt életben, és a föld lakosságának többi része a föld felszínén hullahegyeket alkot. A mocskos varjúk károgását hallom, csapatokban repültek odakint az ablakom előtt.

Meglátom a rabszolgatartókat is vízióimban. Fejlettebb technológiai háttérrel rendelkező gonosz földönkívüliek ők, akik csakis miattam jöttek ide a földre kiírtani az emberiséget. Valójában az a helyzet, hogy a levágott fejem egy dobozba helyezték és az egész életemet BELEVETÍTETTÉK a fejembe. Erre jöttem rá!! A fejem egy távoli bolygó mélyén van elhelyezve és már több milliárdszor végigvetítettek teljes életeket, amit én átéltem. De mindez csak illúzió merthogy vetítésről van szó. Valójában ekkor döbbentem rá, hogy nem is vagyok ember, és sohasem éltem, MERT minden vetített illúzió volt. Rájöttem, hogy nem is vagyok élőlény, csak egy mozi végignézője. Egy kapszulába zárt örök RAB. Ez borzasztóbb volt bárminél is. Hiába öltem volna meg magam, csak a vetítés ért volna véget és egy másik kezdődött volna újra. Hallottam is ekkor az idegen hatalom veszett morgását, mert nem tetszett nekik hogy rájöttem.

Gyorsan kiszaladtam az utcára abban a ruhában amiben voltam és elkezdtem menni valamerre. LÁTTAM ahogy a 30 túlélő ember papírból készült díszletekkel helyettesíti a házakat. Próbálták élethűen megépíteni körülöttem a környezetet. MERT VALÓJÁBAN a föld ekkor már romokban hevert. A házaknak nem volt oldala, vagy hátulja, csakis eleje volt. Ahogy mentem úgy bitumenezték újra az utakat előttem, míg mögöttem bontották le a díszleteket. Ez azért volt mivel addigra már nem voltak városok, csakis kiégett föld. De az én megtévesztésem érdekében egy díszletvárost építettek körém akármerre jártam. :-D Annyira megsajnáltam őket, amiért ezt kell csinálniuk hogy inkább hazarohantam vissza a takaróm alá.

Ekkorra a bűntudattól, a halál közelségétől és ezerféle egyéb iszonytató benyomástól már nem tudtam hogy ki vagyok és mit is keresek itt. Nem volt már énképem, nem volt olyan, hogy ÉN. Csak kesze-kusza, zilált és végletekig hajszolt VALAMI voltam. Nem is ember, csak egy idegroncs.

Még nincs vége, ez csak a kezdet volt. Ebben az állapotban maradtam sokáig, nagyon sokáig. Az énem teljesen szétfoszlott és nem segített semmi sem. Elmagyarázhatatlan dolgokat és benyomásokat szereztem ezalatt. Nem tudtam már rendesen beszélni sem. A kiszáradástól kis híján odavesztem. Valahogy bekerültem a zárt osztályra és kaptam haloperidolt, ami azonnal megszüntette a legfőbb tüneteket. Ottmaradtam kisemmizett lélekként, de legalább már valamennyire ura voltam önmagamnak.

Még sokat hallucináltam csukott szemmel a kórházban is. A tekintetem lassan kezdett normális lenni, nem volt annyira eszelős már...