Skizofrénia underground

„A másik következtetés az, hogy nem létezik szkizofrénia. Ez a következtetés annyira kellemetlen – folyományai annyira pusztítóak – hogy a szaktekintélyek még a lehetőség szintjén sem ismerhetik el. Ma nem volna szkizofrénia, nem létezne orvosi, pszichiátriai közegészségügy sem, terápiás szempontból semmi sem igazolná a „szkizofrénnek” nevezett betegek őrizetbe vételét, bezárását és akaratuk ellenére történő gyógyszeres kezelését. Nem létezne polgári felügyelet alá helyezés, őrület elleni védelem. S akkor hová jutnánk?” – Thomas S. Szász: Az elmebetegség mítosza

A kép forrása: pxhere.com/Mohamed Hassan

1. Miért betegség az elmebetegség? “Csak.” Mert az orvos azt mondja.

Na, igen. Miért állítja orvosok egy csoportja, illetve betegek egy csoportja, hogy nem létezik elmebetegség? Magam is megfigyeltem, hogy bizonyos elmebetegek, közvetlenül egy pszichotikus epizód után elkezdik átértékelni a pszichotikus shubban (vagy amit annak neveznek) átélt élményeiket, és sajátos kis értelmezéseikkel gyakran jutnak arra a következtetésre, hogy ők nem betegek, és elkezdik megmagyarázni a shubban átélt tapasztalatokat. A nagyon okos külső szemlélő ezt elintézi annyival, hogy „Persze, hiszen elmebetegek, és éppen ez a betegségük lényege, hogy nincs betegségbelátásuk, stb.” Van-e a skizofrénián kívül olyan betegség, aminek az az egyik LÉNYEGE, hogy a betegnek az a TÉVESZMÉJE (delusion), hogy ő nem beteg? Nincs. Ez a szerencse, mert akkor elkülöníthetjük a skizofréniát bármilyen más betegségtől, amikor ítéletet kell mondanunk róla, hogy betegség-e vagy sem. Jó, néhány beteg azt mondja, hogy nem beteg. A pszichiáterek azt mondják, hogy nem mondhatja egy beteg azt, hogy nem beteg, hiszen ők kimondták rá, hogy beteg. Ez, mondjuk kb. óvodás szint, de mindegy. Miért kell ovis szintre lesüllyedni, hogy betegnek mondjanak minket? Vajon azok az orvosok is betegek, akik azt állítják, hogy az elmebetegek valójában nem betegek? Igen, könnyen megkaphatják…

2. Miért az az egyetlen “joguk” az a betegeknek, hogy ne készülhessen róluk dokumentum?

Azért, mert – mint a Szász idézetből is kiderül – ha nem kezelnének minket úgy, mint az állatokat, megkérdőjeleződne az EGÉSZ pszichiátria legitimitása vagy jogosultsága, és ez kihúzná a talajt mind a pszichiáterek, mind a gyógyszeripar alól. Nem állunk messze ettől. Elismerem, nem lehet könnyű úgy lefeküdni és úgy felkelni pszichiáteréknél, hogy tudják, higy amit csinálnak, pusztán ráolvasás, amit csinálnak, kuruzslás, és ha egyszer rájön valaki arra, hogy egy pszichotikus epizód MINDENKÉPPEN végigmegy az emberen, és semmilyen ráhatása nincsen a gyógyszereknek erre a folyamatra, akkor nekik igencsak kellemetlen lesz. A pszichiátria igazából egy bűvésztrükk, amiről eljött az idő, azt gondolom, hogy lerántsuk a leplet. Először is: miért kell kórházban kezelni az illetőket és ezzel párhuzamosan gyógyszerezni? Teljesen zárt intézményekben, ahol sem fényképezni, sem filmet készíteni nem szabad, valamiféle kitekert logika szerint betegjogokra hivatkozva? Egy betegnek semmihez sincs joga, csak ahhoz az egyhez, hogy ne fényképezhessék le? Ugyan már. Ma már másodszor vagyunk óvodás esti meséknek a tanúi. A szkizofrénia ilyen körmönfont betegség, vagy csak az emberi találékonyság és szorgalom az, amikor butasággal párosul?

3. Mi történik a zárt ajtók mögött, és mi indokolja, hogy ilyen titkos legyen? Tulajdonképpen nem sokminden. “Vigyázat, csalok”!

Elmondom, miért nem szabad megörökíteni, regisztrálni, fényképezni SEMMIT a pszichiátrián, és miért volt minden pszichiáter a plafonon attól, amikor elkezdtem blogot vezetni, és rögzíteni benne mindent, ami a betegséggel kapcsolatos. Megsúgom, miért voltak megijedezve: Azért, mert tudták, hogy előbb-utóbb rájövök, hogy nincs összefüggés a kórházi tartózkodás, a gyógyszerezés és a skizofrén epizódok kiújulása és eltűnése, elhalványulása között, hanem csak azt a látszatot próbálják kelteni, hogy ilyen összefüggések fennállnak. Mert mit látunk? Bemegy az ember a kórházba, ha „rosszul van”, ott csinálnak, amit csinálnak, és távozik „gyógyultan”. Csakhogy nem távozik gyógyultan, hanem még hallucinál akkor is, amikor kijön a kórházból, a gyógyulás a társadalomba való visszaintegrálódás eredményeképpen jelentkezik, nem pedig az úgynevezett gyógyszerek hatására. Persze, mondhatják, hogy mindez agyrém, hogy ez csak egy elmebeteg téveszméje, de legbelül mindannyian tudják, hogy igaz. A kórházban, a gyógyszerek hatására történő “remisszió” a 3. esti mese, amit a mai eszmefuttatásunk során hallunk.

Állítás:  A pszichotikus epizód spontán javul gyógyszer nélkül, de ez hetekbe, hónapokba telik – de amúgy gyógyszerrel is ugyanez a helyzet

Thomasz Szász Semmelweis Ignácot hozta fel példának, aki a gyermekágyi láz felszámolásáért tett sokat a szülőszobákon, és akit ezért a kora orvostársadalma meghurcolt, mert nem fogadta el, hogy az egészségügy a felelős a kialakult helyzetért. Én Thomas Szászt hozom fel példának, aki azt állította, hogy nem létezik szkizofrénia, és ezért a kora orvostársadalma gyakran keresztbe tett neki, mert nem fogadta el, hogy az egészségügy tévúton jár a mentális betegségek gyógyszeres terápiájával. Engem viszont már nem fog senki felhozni példának, mivel csak egy elmebeteg vagyok… Ha meg is szereztem az kommunikációs-újságírói BA diplomámat időközben "elmebetegen", azaz "skizofrénen", más eredménye nem lett, minthogy az írásaim miatt másodszor is gyámság alá tettek. Ja, pluszban még kirúgtak az érdekvédelmi egyesületi állásomból is, de ez már nem ide tartozik…

Konklúzió : Most akkor van szkizofrénia vagy nincs?

Én nem azt állítom, hogy nincs szkizofrénia, ha már sikerült így elnevezniük, és ennyi sok mocskot rápakolni a fogalomra, akkor legyen szkizofrénia. Én azt állítom, hogy a pszichiátria csak bűvészkedik az orvosi szerek kipróbálásával, itt a kulcs a betegek zárt intézményben való tartása, addig, amíg jobban nem lesz, teljesen hasraütésszerű gyógyszerezéssel. „Ú, a főorvos úr/főorvosnő eltalálta a gyógyszeremet.” „Tudod, mit, az eszed tokját találta el, a szkizofrénia, pontosabban a pszichotikus epizód spontán múlik el, és kész.” Ha a konkrét véleményemet kérdezné valaki mégis, szerintem pszichotikus epizód van, a skizofréniát az emberi leleményesség fűzte össze néhány pszichotikus epizódból egy büntetődiagnózissá.

A gyógyszer elhagyásakor történt látszólagos “visszaesés” vagy “relapszus” pedig egyszerű illúzió, a gyógyszerelhagyás újra “felborítja az agy kémiáját”, ami azt a látszatot kelti, hogy a “betegnek” szüksége van a “gyógyszerre”. Azóta például a Mad in America című felületen számtalanszor be lett mutatva, hogy a gyógyszer kis adagokkal csökkentve igenis elhagyható, az antidepresszáns és az antipszichotikum hosszútávon a „cause more harm than good” kifejezéssel lett lerendezve, ami magyarul úgy szól: „többet árt, mint használ”. Akkor miért nem a gyógyszermentes kezeléseket részesítik előnyben? Mert ott nincs „termék” (gyógyszer), amit eladhatnának (eszetlen áron), és így a gyógyszeripar sem profitál (az orvosok által valamikor kiszelektált, feleslegesnek ítélt emberek szenvedése és halála árán).

Ennyi, és nem több. A véleményem röviden annyi, hogy:

Teljesen, tökre, totálisan felesleges a kémiai lobotómia (a gyógyszerezés).

A kommunikáció szak nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert ahol dolgoztam, az ÉRDEKVÉDELMI szervezetnél nem tartottak igényt érdekvédelemre, úgyhogy miután megkaptam a diplomámat, aminek "szívből örültek" (Facebookon), két nap múlva már kint is találtam magam lényegében az egyesületből, a munkahelyről, ahol 9 évig dolgoztam. Azt az utálatot sem érdemes leírni, amit a kollégáim többsége mutatott, miután megszereztem a papírt. Én naiv, azt hittem örülni fognak, ezzel szemben inkább kirúgtak.

De miért is örülnének, ha valaki emberfeletti munkát beletéve, semmi segítséget nem kapva, sőt, inkább hátszéllel elvégez egy egyetemi (na, jó, főiskolai) szakot. Ameddig tanultam, 0, azaz nulla forint szerepelt a bérjegyzékemben, mert a jelenlegi vezetés nem volt hajlandó 1 Ft-tal sem hozzájárulni a tanulmányaimhoz, hanem azt mondták (hazudták), hogy az alatt az idő alatt "beteg voltam", így másnak tudták adni a munkakörömet.

Innen az utam egy általam csak "papírgyárnak" hívott nyomdába vezetett, még rosszabb munkakörülmények közé. Ezt a munkahelyet egészen pontosan 2 hétig bírtam, amíg be nem vezettek bizonyos szigorításokat, ami az amúgy is áldatlan állapotokat tovább rontotta. Ennek ellenére maradni kellett volna, kitartani, mert így még szarabb, elfogadtam egy "értékesítői" ajánlatot, ahol elvileg a melóhely által gyártott cuccokat kell értékesíteni, vagy ha rámegyek a minimumra, havi 10000 Ft befektetésével 55 ezret kereshetek meg. Nem rossz, ha úgy vesszük, hogy a nyomdában "norma" volt, amit nem tudtam hozni, szóval úgysem kerestem volna ennél lényegesen többet.

Lényegében munka nélkül maradtam (a havi 1, 10 perces megjelenés csak névleg munka, és így eljutottunk ahhoz, amit Csíkszentmihályi Mihály a munka paradoxonának, vagy valami hasonlónak nevez, az emberek nem szeretnek általában munkába járni, de jobban járnak, ha mégis járnak, mert jobbat tesz a munka, mint a tétlenség. Én pedig, mostanában jól legyógyszerezve, semmilyen hasznos vagy kreatív dolgot nem tudtam kitalálni, csak a cigizést.

Ettől aztán kezdődő asztmám, és folytatólagos tüdőgyulladásom lett, úgyhogy a cigivel is végleg szakítottam. Viszont egy pozitív dologról tudok beszámolni: Július elején eljutok Harangozó Judithoz az Ébredések Alapítványhoz, akit én eléggé tisztelek, az eddig elért eredményeiért. Remélem, kitalálunk valamit, ami építőleg hat rám, nem tartom magam épp' hülyének, csak megrendült a bizalmam saját magamban, mióta kirúgtak a saját magam által elképzelt ideális munkakörből, és azóta sem találtam helyette mást. Talán gyakrabban fogok Pestre látogatni, talán ott is szerzek munkát, ezek a legtitkosabb vágyaim.

Pesten különben is sokkal jobban érzem magam, Nyíregyházán, pont néztem, busszal bejárom egy nap alatt, még a külterületket is, mást nem tudok mondani, mint Pataky Attila "Igen, elhagyom a várost. Elhagyom, ha nem fogad magába." Amúgy mostanában olvastam róla egy interjút, ufó-észlelésekben még mindig ő vezet velem szemben, pedig nincs is diagnosztizálva. Egyébként is, művészeknél nem olyan nagy gond, ha van egy kis beütése, bloggerként, és néha 1-2 játék írójaként annál inkább. Említettem, hogy nemsokára megjelenik a Halál a pszichiátrián 4 végleges verziója? Alcíme a: Menekülés a pszichiátriáról (SZTK). Vagy Psychterminator (Project Artemis). Érdekessége, hogy platformer lesz, mert nem tudtam már annyi hülyeséget kitalálni szövegben, ami egy kalandjátékhoz kell, különben is, kész, kifújt a mondanivalóm a témáról.

Majd még jelentkezem, hamarosan, remélhetőleg, letöltési linkkel.

Akik az eddigi játékaimra kíváncsiak, tessék: roboman.itch.io.

U.i.: Amúgy érdekes átélni, hogy a skizofrének 20-25 évvel hamarabb halnak, 30 év dohányzás is lehet rátesz 25 évet, így már kb. 95 évesnek számítok, néha úgy is érzem magam, és nem érzem, hogy valami tennivalóm lenne még az életben. Az átlagos, nyugdíjasoknak való elfoglaltságok nem kötnek le (egyelőre), úgyhogy marad a szenvedés, csavargás, a gyógyszereimet csökkentették pár napja valamennyire, mert a vérképemen már markáns változást okozott a nagy dózisú gyógyszerbevitel, ami nemcsak az életminőségemet tette tönkre, hanem egy kicsit a sír felé is navigált már. Próbáltam amúgy fesztelen, csevegő hangnemben megírni ezt a bejegyzést, de kurvára nehéz, amikor itt fáj, ott fáj, a 2 évtizedes gyógyszerezés megtette a hatását, szóval úgy érzem, az a 20-25 év már le is van vonva az életidőmből...

Cigaretta füstöl mellettem, és arra gondolok, hogy még egy kávét benyomok 2-ig. Tiszta idill ez a mai nap. Pedig elég szarul indult. Nagyon nem akartam felkelni. Fura gondolataim vannak. Nem rosszak, de furák. Tudom, hogy már nem teljesen az enyéimek, de már nem gázolok rajtuk.

Semmi köze hozzá, de ahhoz hasonlít a leginkább, mint amikor az alien megszállja a gazdatestet. Csak azzal a különbséggel, hogy én is itt vagyok és mások is. Fura és szokatlan az ez átmenet, de ha arra gondolok, hogy gyógyszerrel ugyanez -20 év és élethosszig szenvedés, akkor ez.

A hangok békésekké váltak, és ha úgy akarom, békén hagynak. Nem zavarjuk egymás köreit. Ennyit akartam erről elmondani. Viszonylag hirtelen történt az átmenet, ami alapján nagy haverok lettünk. Nem árultak zsákbamacskát, ha begorombulnak: irány a kórház. De egyelőre semmi ilyesmiről nincs szó. Ugyanaz, mint a Hanghalló módszer (Elérhető az Ébredések Alapítványnál, dr. Harangozó Judit csinálja), csak pepitában.

Érzésem szerint a hangok Stockholm-szindrómásak lettek velem kapcsolatban, és nem igazán akarnak már nekem ártani. Az is igaz, hogy kettőn áll a vásár, de érzésem szerint nem én szerettem meg őket, hanem ők engem. Mert, ugye ki szeretne a fejébe alapból hangokat, vendégeket?

De ha már itt vannak, és nem úgy viselkednek, mint elefánt a porcelánboltban, hagyom. Mit tehetnék? 100-szor jobb, mint a pszichiátriai kontroll, a szedálás, az erőszak. Amúgy egész tűrhetőek, egyre nagyobbak a szünetek, egyre többször hagynak békén, sokszor meg is feledkezünk egymásról, általában csak akkor jönnek, ha a mibenlétüket firtatom, ami, sajnos, előfordul.

Én nem vagyok rosszul tőlük, viszont a saját bevallásuk szerint ők vannak rosszul tőlem, azt mondják, képtelenség megszokni engem. Amit nem is csodálok, tekintve, hogy egyáltalán nem könnyű velem kijönni, mármint a hülye gondolataimmal, amúgy igen, mert jámbor vagyok, a légynek se tudnék ártani, a toleranciám messze földön híres, mindenkit békén hagyok.

„Mindenki úgy szép, ahogy van.”

Amúgy egyedül az egó ellenállását kellett ehhez legyőzni, azt hogy én én vagyok, mindenáron én akarok elérni mindent, én akarok megírni mindent, én akarok jobban tudni mindenkinél mindent, én akarom megmondani a frankót, én akarok blogot írni, én akarok könyvet kiadni.

Szerencsére csak egészen hétköznapi dolgokhoz fűznek néha kommenteket, magamat így is többre tartom tőlük, hiányzik belőlük az az innováció, ami engem jellemez. Az élet más területén lehet, hogy ők az innovatívabbak, talán kiegészítjük egymást, talán együtt tudunk működni.

De nem kell rágörcsölni. Amit tudok, hogy nem kell gyógyszer, nem kell kórház, nem kell segítség, tartsák meg maguknak. Megoldom én egyedül. Ha máshogy nem megy, megoldjuk mi. Azt nem tudom, lehet-e embereket szeretni hangokkal a fejükben, de ha most akkor nem tudjuk, hogy ő ő-e igazából, de nem is kell engem szeretni, hanem csak békén kell hagyni. Olyan nagy kérés ez? Kocc.

Amúgy lehet, hogy csak azért hagyom, hogy hangok legyenek a fejemben, mert annyira utálom a pszichiátriát, annyira utálom a gyógyszert, és annyira utálom, hogy még ezekhez a hangokhoz is olyan hülyék, hogy 100 év alatt sem jöttek rá, hogy kell őket kezelni. Szerintem én rájöttem.

Végül is annyi a titok, hogy „élni és élni hagyni”. Dugják fel az állami erőszakot. Csókolom.

És ha kell egy kis kikapcs, nyomjunk be valami jó számot, például a következőt:

Ja, és vegyük fel hozzá a szemüvegünket... :-)

 Sok szeretettel április 1-jére, a Bolondok Napjára ;-)

Elöljáróban annyit szeretnék elmondani, hogy én sem akartam elhinni mindazt, amit most leírok, egyszerűen nem akartam, hogy ez igaz legyen, még ha egyre valószínűbbnek is tűnt. Nem tudom, hányadik, vagy hány századik megfigyelésem győzött meg végül arról végképpen, hogy a skizofréniát külső tényezők okozzák, és a legkevésbé sem „kémiai egyensúlyzavar” az agyban, akármit jelentsen is ez a hülye kifejezés. Az emberi elme ellenkezik az ellen, hogy olyasmit fogadjon el, amilyen tulajdonságokkal ő nem rendelkezik, amire nem szocializálták, amilyen dolgokról nem hallott sem az iskoláiban, sem a szüleitől. Ráadásul nagyon pontosan működik az úgynevezett „hírelhárítás” nevű dolog, ha valaki olyan dolgokkal áll elő, amit a vezető elit nem szeretne, nagyon hamar konteónak bélyegzik, viszontláthatja az információját olyan oldalakon, amik ufókkal és gyíkemberekkel foglalkoznak, hiteltelenítve az információt. Ez a hírelhárítás. A másik módja az ilyesmi dolgok hiteltelenné tételének, hogy magát az információ közlőjét zavarják meg elméjében, éppen, amikor közölné az információit, tévútra vezetik, hülyeségeket mondatnak ki vele, hogy hiteltelenné tegyék. Ilyen körülmények között kell tehát megírnom ezt a bejegyzést, ha hatásvadász szeretnék lenni, most azt írnám, hogy attól rettegek, hogy közben megint megőrjítenek, likvidálnak, vagy máshogy hatástalanná tesznek, de be kell, hogy valljam, inkább csak attól félek, hogy nem lesz visszhangja, hanem elsikkad, mint bármi jelentéktelen dolog az interneten a még jelentéktelenebbek árnyékában. Ezt hívom én „agyonhallgatásnak”, amiben a „nem szól szám, nem fáj fejem” mentalitás is benne van, de találkoztam én már a Google által megmagyarázhatatlan módon való lejjebb rangsorolással is. Mindegy, a lényeg, hogy rejtsék valahogy az információt.

Évekig foglalkoztam skizofréniával a Skizofrénia underground című blogomon, és valami mindig visszatartott attól, hogy a Hanghalló módszert megismerjem, nem mondom, hogy valami láthatatlan erő, inkább mondanám lustaságnak, kombinálva némi hitetlenkedéssel, ami ezt a módszert övezi. Pedig ez az a módszer, aminek hatására a kirakós utolsó mozaikdarabja is a helyére kerül, nem kihagyható a történetből. A Hanghalló mozgalom és módszer története dióhéjban annyi, hogy az 1980-as években, Hollandiából indult útjára egy Marius Romme nevű pszichiáter professzor vezetésével (akit, ha jól tudom, sokat támadtak is ezért „szakmai” körökben). Hazánkban dr. Harangozó Judit vezetésével működik hasonló csoport, nemrég láttam egy videót, amiben Gallai István tapasztalati szakértő is megszólalt, aki a saját elmondása szerint gyógyultnak tekinthető, gyógyszert nem szed, a hangjait, amik az esetek nagy részében nem jelentkeznek, uralni tudja. Egyébként Harangozó Juditot megéri hallgatni/olvasni pszichiátriai kérdésekben, sőt, talán az egyetlen ma Magyarországon, aki hiteles információval szolgál a pszichiátriáról, nem hallgatva el semmit. Ő vezeti Magyarországon a Hanghalló mozgalom helyi szervezetét, tapasztalati szakértőket is képeznek ki, mint akik már túl vannak a skizofréniával való hercehurcán, és segítik a felépülésben a hozzájuk forduló skizofréneket/hanghallókat. Ez egy nagyon jó módszer, gyógyszermentes, és a skizofrének hangjait – mint minden jó pszichologizáló módszer – lelki okokra vezeti vissza, a hangokat elfojtott traumáknak tulajdonítják (ha jól mondom), ami szerint a hangoknak jelentése van, és ezeket elemezgetve jutunk közelebb a gyógyuláshoz. És máris túl sokat beszéltem róluk, viszont említést érdemel még, hogy a Hanghalló módszer a hangokkal való küzdésnek három fázisát különíti el: 1. Félelem, ijedtség, ami elsősorban az állapot megjelenésétől kapott sokk terméke, attól, hogy a személy bármit is próbál a hangok nem múlnak el. 2. Sajátos rend, rendszer kialakítása a hangokkal. Ebben a fázisban a hanghalló saját stratégiákat alakít ki hangjaival kapcsolatban, és megpróbál valamiféle határt szabni a hanghallásnak. 3. Stabilizáció: Amikor a hanghalló vagy „felhasználó” a lehalkult, elcsendesült hangokat az élete részének tekinti.

Bevallom őszintén, ez a megközelítés nagyon közel áll hozzám, csak azzal a különbséggel, hogy a hangok általában nem belülről, hanem kívülről jönnek. Az első két fázisban a „beteg” még veszélyben van, ki van téve a pszichiátriai erőszaknak, a 3.-ban akár le se szarhatja őket. A hanghallás azt jelenti, hogy a hangok megszelídülnek, és jórészt el is tűnnek, Gallai István számolt be erről egy videóban, amit az ember először kétkedéssel fogad, kivéve miután megtapasztalja. István is elmondta, hogy eddig az állapotig esetleg nagyon sok pszichózison keresztül vezet az út, mint az ő esetében is, de szerintem ez az általános, hogy a hanghalló immunitást szerezzen a hangok ártó befolyása ellen, nagyon sok gyakorlásra van szükség. Ha viszont eljutunk a 3. fázisig, a hangok gyakorlatilag nem árthatnak nekünk, jórészt elcsitulnak. Ha eddig nem sikerült minket a pszichiátriának eltenni bennünket láb alól, nagy valószínűséggel ezután sem fog. Nem gondolom, hogy a hangok jótékonyságból vagy valamiféle barátságosságból csitulnának el, az agy immunitást szerez az eltelt idő alatt a külső behatásoktól, akár valami ellenanyag termelésével, akár máshogy, de ezt tanulmányozhatnák is inkább a nagyokos pszichiáterek, mert azt mondják, ehhez értenek. Szerintem nem értenek semmihez, de ez magánvélemény. Az is lehet, hogy a hangok (tulajdonosai) belátják, hogy felesleges energiát pazarolni ezekre a személyekre, és a 3. fázistól kezdve csak tessék-lássék próbálkoznak. Egyébként hanghallók, hanghalló csoportok közelébe jutni nem mondanám, hogy egyszerű feladat, Harangozó Judit például nem utolérhető az interneten, szóval nem könnyű közéjük bekerülni, ráadásul Budapesti székhellyel rendelkeznek (bár több városban is vannak ilyen kezdemények), de nyugodjunk meg, a Hanghalló módszer távolról, magunkban is működik., megspórolhatjuk a sok Pestre való felutazást és a csoportokat.

Akkor elmondom, hogyan működik. Az első fázis elég ijesztő, az is a neve, hogy ijesztési fázis, aminek hatására szinte biztosan a pszichiátrián kötünk ki, ahol telebeszélik a fejünket mindenféle hülyeséggel, meg teletömnek gyógyszerrel, és mantrázzák, hogy ezt életünk végéig szednünk kell, satöbbi. Minél jobban bevesszük az általuk leadott maszlagot, egyébként, ez a fázis annál többször fog megismétlődni. Aztán következik a második fázis, ami érdekesebb: A hangokkal való sajátos rendszer kialakítása. A hangok egyébként célzottan a pszichiátriára akarnak juttatni minket, addig gyötörnek, amíg ez meg nem történik. Ezt még a második fázisban is megtehetik, amikor még csak ismerkedünk a hangok természetével, elcsodálkozhatunk például azon, hogy más-más hangok más-más személyiséggel rendelkeznek, vagy azon, hogy a város különböző pontjain különböző hangok szólnak hozzánk. Ezt úgy volt alkalmam megfigyelni, hogy egy ilyen alkalommal direkt váltogattam a tartózkodási helyeimet. Ez azt feltételezi, hogy több forrásból jönnek a hangok, tehát a forrásuk lakhelyünkhöz képest valamelyest a közelben van. Itt csak egy jó tanács: ennek ellenére NE próbáljuk beazonosítani a hangok forrását, mert ebbe nagyon bele tudnak kapaszkodni a hangok, tévútra vezetnek minket, aztán olyanokat vádolunk később ilyesmivel, akiknek ehhez az égvilágon semmi közük. A hangok mindig hazudnak, úgy mondanám, hogy egyszerűen nem tudnak igazat mondani, mintha súlyos hazudozásmániában szenvednének, még véletlenül se mondanak igazat soha. Viszont a hazugságáradattal céljuk van: vagy ártani nekünk vagy beterelni a pszichiátriára (ami lényegében ugyanaz). Ne dőljünk be annak se, ha egy adott személy hangján szólalnak meg, vagy általa alkalmazott szófordulatokat használnak, az ilyesmi szoftveresen simán előidézhető. Ebben a példában például egy már meghalt személy hangja szaval el egy verset:

Megemlítendő még itt, hogy az utazás és helyváltoztatás – ellentétben a pszichiátriai intézetekbe való bezárással – gyógyító hatású lehet a skizofréniára nézve, mondjuk, ha elég messzire utazol, nem tudnak elérni a kis hatótávolságú szarjaikkal. Több helyen olvastam az utazás pozitív hatásáról, sőt, egy történetet is hallottam, hogy egy férfi, amint a feleségén kitörni készült az elmebaj, mindig elvitte valahová wellnessezni, és csodák csodájára az asszony tünetei abbamaradtak, meggyógyult.

Itt egy másik videó, amiben a hülyegyerek elárulja nekünk, hogy Alan H. Frey 1962-ben publikálta az első tanulmányát a hangok mikrohullámú átviteléről, és vállalatok és egyebek használnak is reklám célra elektromágneses szignálokat, hogy fokozzák a vásárlási kedvet, de természetesen semmilyen más célra nem használják. Tehát nem csak katonai célra, hanem polgári célokra is bárki nyugodtan felhasználhatja, aki egy kicsit utána keres, lényegében csak az nem használja már csak, aki nem akarja, ami annyit jelent, hogy a kormány mellett bűnözői csoportok is nyugodt szívvel bevethetik bárki ellen. Van erre szabályozás? Természetesen nincs. Mert, mondjuk, hogy működik az agykutatás? Mitől fejlődik olyan hihetetlen ütemben? Hallott valaki arról, hogy laboratóriumok tesztalanyokat keresnek ilyen kísérletkehez? Meg aztán hogy kiviteleznék a 0-24-es megfigyelést, és a legfőképpen hogyan fizetnék a kísérletben résztvevőket. Az elmekontroll kísérletek lényege éppen abban áll, hogy a kísérlet alanyai ne tudják, hogy kontrollálják őket.  A legműveltebbek azt is tudják, hogy nem összetévesztendő a több személyiséggel, a disszociatív zavarral, a műveletlenek ezt sem tudják, hanem azt hiszik, a skizofrénnek 2 személyisége van. Abban sincs köszönet, amit a pszichiáterek Eugen Bleuler és Emil Kraepelin nyomán erőltetnek rá a lakosságra, vagyis a hülye elméletüket, azt meg végképp csak kevesen tudják, hogy a skizofrének valójában a bűnözői csoportok kísérleteinek a végtermékei, és skizofrénként jelennek meg a társadalomban, és a pszichiáterek halálra kínozzák, gyötrik és szekálják őket. Olyan gyógyszereket kényszerítenek beléjük, amivel csak alacsony életfunkciókat bírnak ellátni, azt is rosszul, és ha nincs rájuk több szükség, mehetnek a szemétdombra, valamelyik elfekvőbe, a gyors halálba. Ilyen olcsó manapság az emberi élet, és valószínűleg így fejlődik az elmetudomány, hogy máshogy fejlődne, talán a szürkeállomány nyiszálásából vagy csak úgy magától, mert a pszichiáterek annyit sem foglalkoznak az emberrel, mint egy büdös bogárral, hanem csak az elmetudományok helyét bitorolják, és szadista módjára kémiai lobotómiával kínozzák az embereket. Valahogy így fejlődik az elmetudomány és a kibernetika, ami még mindig az irányítás tudománya. Csak az a baj, hogy ezek az emberek nem járultak hozzá, hogy az ő zsírjukon fejlődjön a tudomány, és cserébe a társadalomtól arculköpést kapjanak (a kongó információ hiány miatt), korai betegégeket, demenciát és kínhalált. Az illetékes intézet ellenségnek nevezte ki ezeket az embereket, biztos van valahol arról egy titkos záradék, hogy ellenük a „nem halálos fegyverek” bevethetők. Aztán, sajnos, mégis ebbe halnak bele, igaz évekkel később.

A skizofrénia érdekes módon együtt változik, fejlődik az emberiséggel, azóta, hogy az 1900-as évek körül gyanús körülmények között felütötte a fejét. Auditorikus (hangalapú) hallucinációkra korlátozódik, nagyon ritkán számolnak be vizuális hallucinációkról. Például a József Attilát ért hallucinációk az 1930-as években egészen enyhe és Érdekes, hogy általában az atémájában is kezdetleges hallucinációk voltak. Utána lehet nézni Németh Attila: József Attila pszichiátriai betegségei című könyvében, közli Bak Róbert, József Attila pszichiáterének feljegyzéseit a hallucinációiról. Ma már szatellites technológiáról, mesterséges intelligenciáról, és egészen bonyolult és körmönfont hallucinációkról és ezek nyomán kialakult téveszmékről lehet hallani.

Aztán ez lehet emberi fül (agy) álltal hallható vagy hallhatatlan frekvencián, az egyik hatásosabb, mint a másik. A hallhatatlan frekvencián csak a téveszmék gerjesztése megy, bár ugyanez megy a hallhatón is: véleményem szerint nincs olyan, hogy téveszme, csak addig sulykolt állítások, amíg az ember igaznak fogja fel a fals dolgot. Tehát csak agymosás létezik. Talán, ha elég sikert elérnének benne, ki tudnák terjeszteni a lakosság egy nagyobb százalékára, de talán már így is több ember van érintve, mint az 1%-os skizofrén népesség. Egyik árulkodó jele lehet a fülzúgás, több helyen olvastam, nem igazán a füled zúg, hanem az agyad, sosem csituló, idegesítő, magas frekvencián, talán jele lehet a megfigyelésnek, ha gondolatokat nem is közvetítenek feléd egyelőre. Egy-egy skizofrén „shub” összehangolt támadás a „nem halálos fegyverekkel”, ami elég hervasztó módon némi hangicsálást jelent a hallható vagy nem hallható frekvencián, de ne becsüljük alá. Például mit tennénk, ha valaki azt mondaná, hogy a „kurva anyád?”, ki mit, vérmérséklete szerint. Vagy ha egy órán keresztül mondogatnák, vagy ha 0-24-ben? És ha ehhez más hangok is csatlakoznának? Hogy csak egy klasszikus példát idézzek, Bérczesi Robi 23 eltérő személyiségű és hangú entitást figyelt meg, amit az Én és az ének című könyvében le is írt. Ilyen körülmények között vajon könnyű higgadtnak/természetesnek maradni? Nem lehangoltnak/felhangoltnak lenni, hogy pszichiátriai kifejezéssel éljek. Nem mondhatnám. A hangoknak több célja van: téveszméket gerjeszteni a személyben és pszichiátriára juttatni őt. Valamint károkat okozni neki, megfigyelni a viselkedését egy-egy ilyen traumatikus helyzetben. Vagyis kísérletezni rajta. Egy-egy pszichotikus „shub” megfelel egy-egy hadviselési kampánynak, melynek során ilyen távolba ható hangfegyverekkel gyötrik az embert. A hangok tulajdonosai megfelelően edukáltak a feladatra, jellemző, szuggesztív szófordulatokat használnak, amiket meg is örökítettem egy bejegyzésemben.

Jellemző pl.:

– Nagyon jól tudod, hogy…

– Inkább azt mondanád meg, hogy…

– Hányszor mondjam el neked, hogy…

stb.

+1. Talán említést érdemel még, vagy fontos lehet, hogy téveszmék gerjesztésénél (illetve próbálkozásnál) téves gondolatainkat a hangok az “Így van.”, “Pontosan.”, “Szó szerint.”, “Igazad van.” kifejezésekkel nyugtázzák, így keltve bennünk a hamis képzeteket.

Azt hiszem, egyelőre ennyit akartam mondani első körben. Mivel a technikai részletek tekintetében nem vagyok teljesen tájékozott, őszintén szólva technikai analfabéta vagyok, ezeknek a részleteknek utána lehet nézni a megfelelő helyeken azoknak, akik nem ennyire „bölcsészmérnökök”, mint én. A következő bejegyzésben kitérünk majd azokra a technikákra, hogyan lehet "leszerelni" a hangokat, lehúzni a hangerejüket, és lényegében egy olyan viszonyt kialakítani velük, ami ha nem is baráti, nem is ellenséges, és hogyan lehet a mindennapi életben ezekkel együtt élni. (Ami lényegében a Hanghalló módszer lényege is, és hogyan lehet még ettől is tovább lépni.) Ilyenkor már hajlamosabbak a hangok igazat mondani, vagy az igazsághoz közelebb álló hazugságokkal traktálni bennünket, amik azért nem okoznak olyan károkat. Végezetül kérdezném én, hogy mi a véleményünk az olyan orvostudományról (pszichiátriáról), ami ellen az úgynevezett betegeknek a saját hangjaikkal, avagy "betegségükkel", "kémiai egyensúlyzavarukkal" kell szövetkezniük, hogy kevesebb ártalom érje őket? A kémiai egyensúlyzavar koncepció nonszensz, mára tarthatatlanná vált, semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, sőt, azt sem tudják nekünk elmagyarázni az említett "szakemberek", mit is jelent pontosan?

Ha úgy hallod, hogy hangok szólnak hozzád, akkor biztos  lehetsz benne, hogy valóban hangok szólnak hozzád. Nem kell arra egy 100 évig, felesleges hazugságokat hangoztató áltudományt (a pszichiátriát) ahhoz feltalálni, hogy ezt erőszakkal, körmönfont hazugságokkal és kémiai lobotómiával elnyomják.

Amúgy az egyetem, a komm-média szak, újságíró szakirány jól halad, már a vége felé járok, néha írok egy kis újságot is, nem sokan olvassák. Sokan, úgy vannak vele, nem érdekli őket, ami nem rájuk tartozik, de talán a szálak messzebbre is vezetnek, mint  maga a skizofrénia. Hogy idáig elértem, azt a hajthatatlanságomnak köszönhettem, de azért, remélem, sikerült elkerülnöm a mániákus fanatizmust. A hivatlaos oldal nem tette könnyűvé mindenezek behatóbb tanulmányozását, hanem ehelyett 5 évre gondnokság alá tettek, minden ügycsoportban, beleértve a munkavállalást, aláírás jogát és a saját tartózkodási helyem meghatározását is. Innen is puszilom ezért a nyíregyházi és nagykállói pszichiáter-pajtásokat! De azért minden forrást megvizsgáltam, még a hivatalos pszichiátriait is, bevallom, az volt a legnehezebb, mert  szerintem az egy bullshit-gyűjtemény. Kívánok mindenkinek hosszú és egészséges életet!

Annyit még érdemes tudni az egész gondnokságról, hogy mit takar a hangzatos "igazságügyi elmeorvosi szakértő cím". Azt, hogy pszichiáter-pajtások, tehát bohócdokikák nevezik ki egymást ilyen szakértővé, és a saját kollégája által tett feljelentést képviseli a "szakértő" ellenem a bíróságon, aki iránt nem elfogult, tehát eskü alatt vallja, hogy "teljesen pártatlan", akit alig ismer, hiszen 10 km elválasztja őket minden nap, és csak néha futnak össze 1-1 garden party-n...

Lehet, ha tovább szakosodom, és majd a tényfeltáró újságírást választom, és meginterjúvolom a "szakma" néhány jeles képviselőjét, hogy ők hogyan is látják mindezt, és mi a véleményük az általam leírt és tapasztalt dolgokról, jelenségekről... Szerintem kész örömmel nyilatkoznának nekem (felőlem hozhatják a pszichiátriai verőembereiket is) az ilyen esetekben használt összes betűkészletükkel, ami nagyjából abból áll, hogy:

- Öööö...

Tegnap egy egyetemi online vetítésen volt alkalmam megnézni a Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs filmet. Szokatlan, szürreális figurákkal és volt tele, nehezemre esett ezért sokszor rákoncentrálni. Leginkább Picasso stílusában készült rajzokhoz hasonlítottak a karakterek. Ennek ellenére nagyon érdekes alkotás, szinte kiköveteli az embertől az újranézést, mert elsőre az ember nem is biztos, hogy felfog mindent. Szerencsétlenségemre online vetítésen láttam, ahol nincs alkalom a visszajátszásra. Ami kimarad, lemarad. Mindenesetre jól lefárasztott a film.

Milorad Krstić, szlovén származású, 30 éve Magyarországon élő képzőművész ötlete a film, a magyar hangja a karaktereknek Ruben Brandt, a főszereplő pszichoterapeuta szerepében Kamarás Iván, Kowalski, a magánnyomozó Makranczi Zalán, és Mimit, a történet femme fatale-ját Hámori Gabriella szólaltatja meg. A film elsősorban tisztelgés a művészettörténeti ritkaságok előtt, másodsorban krimi, thriller és film noir elemeket ötvöz a már említett szürrealista, néhol dadaista, de mindenképpen avantgard elemekkel.

A történet szerint Ruben Brandt kényszerbetegségben szenvedő bűnözőknek tart művészetterápiás kezeléseket, alapelve, fő jelszava, hogy a gyógyulás útja a birtokláson át vezet, vagy valami ilyesmi. Közben maga is kezelésre szorulna, mert visszatérő rémálmok gyötrik, amelyek mind valamiféle híres műalkotással kapcsolatosak. Ruben Brandt, az ártatlan bűnöző, mert Miminek, a kleptomániás tolvajlánynak jut eszébe, hogy a terapeutát a saját módszerével gyógyítsák meg, és lopják el neki a rémálmaiban szereplő műalkotásokat, hogy megnyugvást leljen.

A világ különböző múzeumaiból tulajdonítanak el műtárgyakat, mint a Louvre, a Tate, a New York-i Guggenheim, a MoMA vagy az Uffizi. A tolvajok egyre híresebbek lesznek, és csakhamar nyomravezetői jutalmat ajánlanak fel rájuk, aminek nyomán a nyomukba szegődik a teljes nemzetközi alvilág, mivel nagyon csábító a végén már 100 milliós díj, ami rájuk van kitűzve. Egy Mike Kowalski nevű, washingtoni magánnyomozó jut a legközelebb a rejtélyhez, de az alvilággal neki is ugyanúgy meg kell küzdenie. Közben fura rokonszenv alakul Mimi és közte, és a film egy pontján kiderül, hogy Ruben Brandthoz is igen erős rokoni szálak fűzik.

Autós üldözések, vérre menő összecsapások, és különféle akciójelenetek során eljutunk a végkifejletig, egy Tokiói aukcióig, ahol Andy Warhol Két Elvis-ről szóló alkotását szeretné a banda eltulajdonítani, és ehhez performansz művészeknek álcázzák magukat. Mike Kowalsky elmélete szerint a gyűjtő és csapata egy idő után leállnak, mert egy gyűjtő nem értékesíti a műalkotásokat, és csak véges számú képre van szüksége. Minden jel arra mutat, hogy a tokiói lesz az utolsó akció. Itt a teljes nemzetközi alvilág felvonul, hogy megállítsák őket, de érdekes, hogy Kowalsky távol marad az utolsó akciótól, aki egy vadabb elképzelés szerint Ruben Brandt alteregója igazából.

A filmet olyan képi világ és párbeszédek szövik át, ami miatt nagyfokú koncentrálást igényel(ne), ennek hiányában újranézést, például az olyan párbeszédekkel, amikor az egyik bűnöző azzal a kérdéssel bombázza a másikat, hogy az anyja háromdimenziós volt-e, az apja pedig egydimenziós, valójában pont vagy vonal, igazából nem nagyon lehet mit kezdeni, a történetet nem viszik előrébb. Nyilvánvalóan az összes magas-, és popkulturális utalást sem sikerült megértenem (a töredékét sem), a fáma szerint 300 körüli műalkotásra való utalás jelenik meg így vagy úgy a filmben, a populáris utalások pedig inkább csak sejthetőek a filmtörténeti elődök tekintetében. A Ruben Brandt is a Rubens és Rembrandt nevű festők neveinekö sszerántásából keletkezett, ami nem tudom mennyire szerencsés itt, mindenesetre ez van.

Médianarratológián ketten voltunk. A tanár kérdezgette, hogy láttuk-e ezt vagy azt a filmet, a csoporttársam mindig bólogatott, én meg mindig nemet intettem. Bár sikerült benyögni a Lovecraft Country címet, azt bizonyítva, hogy nem vagyok hermetikusan elzárva mindenféle médiától. Erre mondta, hogy nagyon jó példa, mert az ekvilibrium, azaz az egyensúlyi helyzet az, amikor a főhős, Atticus éli a Koreából hazakerült háborús veteránok mindennapi életét, és akkor jelentkezik a diszekvilibrium, vagyis az egyensúly megbomlása, amikor kiderül, hogy mágia létezik, meg mindenféle varázslatos lények, szóval a szereplők által olvasott horrorsztorik igaznak bizonyulnak. A történet végére kialakulhat megint egy ekvilibrium, amikor még nem tudom, mi történik.

A sorozat Misha Green alkotása, Matt Ruff regényét dolgozta fel. A Lovecraft Country annyiban megtévesztő cím, hogy nem teljesen Lovecraft világában játszódik, bár sok szállal kötődik az említett szerzőhöz. Például kiderül, hogy kissé fajgyűlölő volt, amit a „A niggerek teremtéséről” című verséből következtetnek ki nagy okosan a szereplők. Amúgy a varázslatok és szörnyek mellett megjelenik a faji konfliktus igen erőteljesen, a fehérek irtják a feketéket, a feketék pedig a fehéreket. Na, meg persze egymást is. A másféle szexualitás, „másság” is megjelenik a filmsorozatban, elég markánsan, leginkább egy eléggé vitatott személyiségű karakteren, a főhős apján keresztül, aki ennek tetejébe még alkoholista is, szóval ebből is ízelítőt kapunk. Vannak bölcs és okos párbeszédek, meg néhány eléggé undorító és besz*ratós rész is.

A bonyodalom egyelőre egy varázskönyv körül forog, sok részen át, amivel elképzelhetetlen hatalomra tehet szert a birtokosa. A szereplők általában feketék, ha megjelennek a fehérek, az mindig valamiféle konfliktust jelez. Illetve volt egy koreai lány, aki Atticus (Jonathan Majors) első szerelme volt, aztán kiderült, hogy mindenféle csápokat tud növeszteni, mert valami keleti folkór-szellem megszállta, és most nem lehet tudni, ki is az ő személyisége igazából. Csóri Atticus (Tic, ahogy nevezik) az apjával, Montrose-zal (Michael Kenneth Williams) is jól járt, mert részeges is volt, verte is, ráadásul inkább a másik csapatban játszott. Amikor már kiderülne a főhősről, hogy tökös, belevaló gyerek, mindig kiderül róla, hogy igazából eléggé szerencsétlen figura, ha úgy vesszük, és csak sodródik az eseményekkel, amellett, hogy már az elejétől kezdve azon van, hogy felgöngyölítsék a családjukat övező rejtélyt.

Atticus és családja úgy csöppennek bele a történetbe, hogy egyik ősanyjuk egy varázslókból álló titkos társaságnál szolgált, ahova csak faji alapon lehetett bekerülni, de némi keveredés révén a vér felhígult, és történetesen egy színesbőrűekben folytatódott a családi örökség, miután a szekta jórészt kihalt, mivel párszor magukra robbantották a kastélyukat a nagy kísérletezésben. Tic-kel azonos szenvedéllyel keresi a könyvet Christina (Abbey Lee), aki a rend árja tagja lehetne, ha nem lenne történetesen nő, akik számára szintén tiltott dolog a mágiával való foglalkozás. Ennek révén a nők elnyomása, illetve más szemmel való nézése a korban szintén előtérbe kerül ebben az alkotásban.

Tehát a varázslatokon és mindenféle okkult dolgokon kívül, ami a legjobban előtérben van: a háttérbe szorított népesség helyzete a korban, és úgy általában. Mindez nem egyszer gyilkos indulatokon keresztül bemutatva, számomra hiteles, ahogy egy-egy elnyomott réteg tagjai gyilkos dühöt táplálnak azokkal szemben, akik ezért felelősek. Talán a film nagy erényének ezt mondanám, bár kétségesnek tartom, hogy a jelenlegi világhelyzetben, amikor újra meg újra fellángol a faji konfliktus, például Amerikában (ahol a filmsorozat valójában is játszódik, nagyrészt), valóban jó szelepe-e a film a feszültségek levezetésének, vagy inkább csak olaj a tűzre? Merem remélni, hogy az előbbi, ezt lennének hivatva alátámasztani az erről szóló bölcs dialógusok, viszont az eszeveszett gyilkolászás, ami sokszor felebarátunk bőrszíne alapján megy, nem ezt erősíti, szerintem.

Bár, felmerül a kérdés, feladata-e, kell-e nevelnie a médiának, amire a válasz egyik oldalról elméletileg az, hogy nem vállalnák ezt a megtisztelő feladatot az alkotók, mert ugye a művészi szabadság, meg minden, gyakorlatilag viszont az a helyzet, hogy a mai generációt így is-úgy is a média neveli, sok esetben jobban mint az iskola, bármik is az eredeti szándékaink.

Felröppent mostanában a hír, hogy lesz Vörös Szonja remake, aztán egyelőre mégsem lesz, így addig bátran írhatok az eredeti karakterről. Mert a Vörös Szonja közben szimbólummá is vált, a független nőiség szimbólumává. Amikor megjelent, 1985-öt írtunk, ez a független nőiség még csak úgy jelenhetett meg a filmvásznon, hogy Kalidor (Arnold Schwarzenegger) állandóan loholt utána lóháton, és ha valami kalamajkába keveredett, vagy nehézségekbe ütközött, menten ott termett, és megmentette. El is hangzott, azt hiszem, a film egy pontján, kb. amikor már a nézőnek is sok volt:

- Miért követsz engem mindig?

Aztán megmagyarázta Kalidor, hogy azért, mert számára is fontos Vörös Szonja küldetése, hogy bosszút álljon Gedren királynőn, a szülei gyilkosán per megmentse a világot, ami 13 nap múlva alighanem be is következik, ha nem pusztítják el az apokalipszist okozó talizmánt. A klímaváltozásról nem sok szó esett akkoriban, de a posztapokaliptikus víziók már akkor fénykorukat élték, sokszor borzalmas, narrátoros, alámondásos változatban, amely változat a Vörös Szonjából is létezik, megtaláltam, 0:40-től kezdődik a narráció:

A filmet egyébként Richard Fleischer rendezte, a forgatókönyvírók Clive Exton és George MacDonald Fraser írták, az zenét Ennio Morricone szerezte, a főbb szerepekben Brigitte Nielsen és Arnold Schwarzenegger. Robert E. Howardot jelölik meg sok helyen írónak, de sajnos semmi köze a filmhez, nehéz is lett volna, hiszen 1936-ban „tragikus hirtelenséggel” elhunyt.

A legjobban a Conan-filmekről ismert szerző csak a karakterét adta Vörös Szonjának, és ez ihlette meg annyira a szerzőket, hogy végül egy 85 percet kitevő fantasy-t csináljanak belőle. Habár Robert E. Howard volt a „hősi fantasy” műfaj megteremtője a Weird Tales magazin hasábjain, ahol H. P. Lovecrafttal és hasonszőrű barátaikkal együtt publikálgattak (Howardnak is volt a lovecrafti univerzumban játszódó története), Vörös Szonja alakja igazából a Vörös Szonja és a keselyű árnyéka című történetből bontakozik ki a legteljesebben, ami a Weird Talesben jelent meg.

Eredetileg egy történelmi elbeszélés vagy kisregény egyik szereplője, orosz származású, aki egy részeges német lovaggal, akinek a neve Gottfried von Kalambach (és mellesleg Mohácsnál megsebesítette a török szultánt) együtt verekszik Bécs ostrománál. Az eredeti karakterről azt kell tudni, hogy a nővére a szultán legkedvesebb ágyasa, Roxolána, vagy törökül Hürrem (őt is elhurcolták, mint a janicsárokat, kiskorukban), Szonja viszont az Oszmán Birodalom esküdt ellensége, minden férfin túltesz a harcban, és inni is ő bír a legtöbbet a környezetében. Mindeközben olyan alakokkal paroláznak, mint Zrínyi Miklós, Bakics Pál (aki a történet szerint a kezét is megkérte), de meg van említve a sztoriban Szapolyai János, II. Lajos, és a Mohács körüli korszakból még páran. Amikor a török sereg szemléjét látjuk a történetben, eléggé Egri Csillagok utánérzés fog el bennünket. Ami érdekessé teszi Vörös Szonja alakját, és Robert E. Howard írói tevékenységét, hogy a szerző honnan tudott annyit a az európai (és magyar) történelemről Texasból, egy Cross Plains nevű kisvárosból, ahol a történeteit írta. Na, mindegy, nem az ujjából szopta, az bizonyos, mivel hogy a történelmi alakok viselkedése nagyjából korhű és hihető, úgy is mondhatnánk, hogy autentikus.

Na, ennyi. Szóval szultáni ágyas nővérrel rendelkezik, miközben zsoldos, és német és magyar főurakkal együtt harcol Bécs ostrománál a kereszténység védelmében, ez Vörös Szonja eredeti alakja. Hogy hogyan lett egy alternatív világban a világuralomra (és elpusztításra) törő Gedren királynő ellenfele, az szerintem már örök rejtély marad, mindenesetre jó ötlet volt Robert E. Howard, az akkoriban divatos Conan történetek és filmek szerzőjének a nevével fémjelezve eladni a filmet. Mindenesetre megtestesíti az önálló, (túl)erős nő szimbólumát, aki az eredeti történetben folyton Kalambach lovag segítségére siet, a filmben viszont Kalidor lohol utána lóháton, megmenteni. A film valami furcsa módon még azt is szeretné sugallni, hogy a női és a férfi harcos valahogy egyenlően erősek, és ezt a maga sajátos, suta módján ki is fejezi, már amennyiben nem zavar be a női szövegbe a gyakran hadaró, és borzsztóan artikuláló, szótévesztő férfi narráció. Aztán még belegondolva a film szimbólumrendszerébe, és az akkori időkbe, felfogható a kelet és nyugat közötti enyhülés gesztusának, mármint hogy a markánsan orosz nevű női karaktert jótékonyan segíti a nyugati barbár harcos egy távoli fantáziavilágban, bár ez lehet, hogy csak belemagyarázás, mindenesetre megmagyarázná, miért volt annyira népszerű itthon a SZOT-üdülők vetítéseinek műsorában.

A poszthumanizmus hazai intézményülésének lehetünk mostanában tanúi, ha kezünkbe vesszük a művészeti, kulturális folyóiratokat, vagy, ami jellemzőbb lehet, interneten böngésszük őket. Ha nem megyek egyetemre, nem is tudom, mikor szembesülök a klímaváltozás kérdésével, ha nem lépek ki a melóból, valószínűleg nem kezdek el kortárs folyóiratokat olvasgatni. Előbb-utóbb biztosan megtaláltak volna ezek a kérdések valahogy, legkésőbb a saját bőrömön keresztül, de akkor beleütköztem volna a poszthumanizmus paradoxonába: az emberi élet utáni dolgok elmondhatatlanságába. A poszthumanizmus reakció egy életérzésre, ami érzésem szerint szükségszerűen bekövetkezendő, bár sokan nem tudatosulnak ezekre a folyamatokra. Talán mindegy is. A lényegen nem (biztos, hogy) változtat. A poszthumanizmus egy olyan tudományos és művészeti paradigma, ami a következőre reakció: a nem emberi gondolkodásra való felfigyelésre (gépek, állatok) valamint a klímahelyzetre való melankolikus válasz.

A poszthumanizmus nem válasz semmire, inkább a humanizmus számára feltett kérdés: na, mi van, hapsikám? Egy eléggé önkritikus eszmei áramlat, ahogy észrevettem, nem is igazon áll szilárd talajon, mert csak sötétben tud tapogatózni az ember utáni gondolkodást illetően, legoptimistább változata a transzhumanizmus, ami szerint az emberek kiborgokként élnek tovább, alapvetően továbbvíve a humanizmus értékeit és eszmerendszerét. Már csak az a kérdés, melyik humanizmusét, mert eddigre már maga a szó is többértelművé vált. A poszthumanizmus viszont megkérdőjelezi a humanizmus mindenféle értékét és érvényességét, azt állítva, hogy a humanista „mi” fogalom kirekesztések sorozataként jött létre, előbb elhatárolva magát az állatitól, majd mindentől, ami nem „normális”, hozzátenném zárójelben, így jött létre valahogy a pszichiátria is, ami a humánum nevében egy mélyen antihumánus elmetudományt hozott létre.

Poszthumanista szempontból a pszichiátriának eléggé megkérdőjelezhető a létjogosultsága. A világvége szempontjából ugyanis közömbös az, hogy a bolondot fogva tartja a társadalom, vagy nem, az elmúlás részvéttelen a normalitás kategóriájával szemben, sőt, utolsó órájában valószínűleg az abnormalitásban fog kiutat keresni, mivel hogy már mindent, de mindent végigpróbált a világon ezen kívül. Ezt teszi a poszthumanizmus is. Olyan kategóriákat is igyekszik kanonizálni a világába, mint a skizoid menekülés a normalitás elől, az állati csoportintelligencia, vagy a sajátosan gépi eredetű mesterséges intelligencia, ami, mondjuk a Facebook részvéttelen algoritmusait figyelembe véve igencsak kritikus, közönyös és cinikus az emberi tulajdonságokra nézve: főként az emberi gyengeségekre épít. Kérdésem: könnyű-e ezek után a mesterséges intelligenciát szeretni, és felkészíteni egy esetleges ember utáni életre? Ugye, hogy nem annyira?

A sors iróniája, hogy a koronavírus, mint az apokalipszis első hírnöke, teljesen magára vonja az emberek figyelmét, és a maszkhordás problematikája teljesen elfeledteti az emberekkel a közeledő globális katasztrófát. Egyébként érzésem szerint maga a poszthumanizmus is egy kicsit cinikus hozzáállás, inkább húzzunk le még a világvégéről is egy bőrt (az utolsót) tudományosan és művészetileg, valamint filozófiailag, és akkor elmondhatjuk, hogy mindent megtettünk a környezetünkért, ami bölcsészetileg lehetséges. Ha végigvízionáltuk a bekövetkező világkatasztrófa minden lehetséges forgatókönyvét, és minden babért learattunk érte tudományosan, minden bevételt elkértünk a katasztrófafilmekért a mozikban előre, csak akkor jöhet majd a teljes pusztulás. Minket nem terhel felelősség, hiszen kijelöltük a gondolkodás lehetséges irányait a poszthumanizmussal és a transzhumanizmussal, más kérdés, hogy az utánunk jövők képtelenek lesznek azt értelmezni.

Körülbelül ezek azok a gondolatok, amik keletkeztek bennem A poszthumanizmus változatai című könyv kapcsán, amit mindezek ellenére érdekesnek és időszerűnek is tartottam, és helyenként kifejezetten izgalmasnak is, már amikor el tudott vonatkoztatni az öncélú filozofálgatástól, ami, mivel komoly elméleti és filozófiai megalapozottságú mű benyomását keltve már-már kötelező show-elemnek bizonyul a bölcsészettudományos gondolkodásban. Csak remélni tudom, hogy nem mond csődöt a filozófia a világvége pillanatában sem, és valami csodás deus ex machinaként megmenti az emberiséget, mint például ahogy Ellen Ripley elpusztítja a mutáns idegent (alien, xenomorph) saját idegen tulajdonságait felhasználva, vagy mint amikor a magyar népmesék szegény embere túl jár a halál vagy az ördög eszén, és valahogy mégiscsak életben marad.

Aspergeres volt-e Asperger?

Ebben az írásban reményeim szerint elsősorban is az Asperger-szindrómáról, pontosabban annak eredetéről lesz szó Edith Sheffer Asperger gyermekei című, a közelmúltban megjelent könyv alapján. Nem próbálom meg rekonstruálni a főbb pontjait, csak annyit mondok, amennyit a fülszöveg is, hogy megkerülhetetlen történelmi (és pszichiátriatörténeti) könyv kellene, hogy legyen a témával foglalkozó úgynevezett „szakemberek” kezében (pszichológusok, pszichiáterek), de nyilván nem várható el olyanoktól, akiknek annyi bokros teendője akad, de talán nekik is hasznos ez az összefoglaló. A könyv több ponton igyekszik elkülöníteni a „náci pszichiátriát” és „a náci gyermekpszichiátriát” az attól valamiféle módon független pszichiátriától, amire nem látok túl sok bizonyítékot, hogy abban a korban létezett volna. A pszichiátriát áthatotta az eugenetikus (fajnemesítő) gondolkodás a korban, amikor bevett gyakorlat volt a sterilizálás világszerte, az első gyerekpszichiátriák is a fajnemesítő gondolat jegyében születtek az 1930-as években, ezzel párhuzamosan "zsidó tudomány"-nak bélyegezték a pszichoanalízist, a "tudattalan"-t pedig "zsidó találmány"-nak.

Ebben a korban meséli el az Asperger gyermekei egy gyermekklinika történetét, ahol történetesen Hans Asperger volt a vezető, és a hozzá szorosan köthető nevelőintézet, a Spielgrund történetét, ahol a Harmadik Birodalom legnagyobb gyermekeutanázia-programja folyt, szintén majdhogynem véletlen egybeesésként. A könyvben egyébként felvetődik az ötlet, nem volt-e Asperger maga is egy kissé aspergeres, mivel gyakran híján volt a megfelelő szociális skilleknek, minden idejét az autizmus kutatása kötötte le ebben az időben. Mindig az események sűrűjében volt: a bécsi klinikát három olyan személlyel vezette, aki tevőlegesen is irányította a gyermekeutanázia-programot, neki is tisztában kellett lennie vele mi folyik, amikor a Spielgroundra irányít valakit. Aztán a háborúba is csak belecsöppent Asperger, és szinte lelkendezve írt a háború jobbító hatásáról, a tájról, az emberekről, és arról, hogy egyszer valamiféle cserkészmódszerrel vezette el a bajtársait a veszélyzónából. Mintha valami dzsemborin lenne. Természetesen puskát ott sem fogott a kezébe.

Így a háború után folytathatta tovább gyermekpszichiáteri tevékenységét, de a továbbiakban már nem igazán foglalkozott autizmussal, viszont aktív maradt, több tanulmányt írt a tárgykörről, és olyan fura dolgokról írt tanulmányokat, amik akár félreérthetőek is lehetnek, hogy „a halálban szolgálni” a gyerekeket és a hozzátartozókat, valamint misztikus ködbe burkolta a gyerekek életidejét, azt mondta, azt Isten jelölte nekik ki, és azt bizonygatja, hogy a gyerekek, akik korán meghalnak, mintegy sűrítve élik le az életüket, és hamar felnőtté válnak. Szóvá teszi, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek „szolgálat lehet a halál”, viszont sok mindent elhallgat, például, hogy a Spiegelgroundon kiiktatott gyerekek többsége teljesen egészséges volt. A sorsfordító esemény az volt, amikor Lora Wing rátalált valahogy az 1944-es tanulmányára, illetve doktori értekezésére, amelyben autizmussal foglalkozik, mintegy kitágítva annak értelmezését. Innen jött az ötlet, hogy ne csak autizmus legyen, hanem Asperger-szindróma is, ami az autizmus kevésbé fogyatékosságot okozó változata, és főként a szociális készségek hiánya jellemzi, de egyébként nagyszerű képességeket is birtokolhatnak az Asperger-szindrómások, akik Lora Wing víziója szerint az úgynevezett autizmus spektrum kevésbé sérült végén találhatók. Asperger nem nagyon találta ezt túl jó ötletnek, és próbálta erről Lorát lebeszélni, de végül is Asperger halála után tiszteletből mégiscsak Asperger-szindrómának nevezte el az állapotot, bár később ő is megbánta.

Az Asperger-szindróma olyan fényes karriert futott be, hogy még a DSM-IV és a WHO által használt BNO-10 is szerepeltette, mint valóban létező betegséget, ezt később visszavonták, illetve az újabb kiadásokban már nem szerepeltették, viszont eddigre már elindult a tömeghisztéria útján az Asperger-szindróma, egy időben annyira felkapott volt, hogy minden magának való ember „aspie”-nek tartotta magát, ünnepelték az Aspergeres kultúrát, és életérzést, és kevésbé zavarta őket, hogy egy náci háborús bűnösről elnevezett fogalom zászlaja alatt parádéznak, mivel az Amerikai Pszichiátriai Társaság elfelejtett utána nézni Aspergernek, mielőtt a nevét egy mentális betegséghez kötötték volna. Ennyi dióhéjban az Asperger-szindróma és Edith Sheffer könyvének sztorija. Bár nem lenne vérbeli történész, ha a náci éra fogalomrendszerét, és egész struktúráját nem tárná elénk, nem titkolva el azokat az anyagokat sem, amit a „náci” ápolók és pszichiáterek követtek el gyermekeutanázia címen, és a legszebb az volt, hogy minderre még csak felkérést sem kaptak a hitleri Németországtól, önként és dalolva végezték, a legnagyobb titokban, körülírásokkal, barbiturátokkal téve el láb alól a kis pácienseket. Ez volt a gyermekpszichiátria első felvonása (gratulálok hozzá), körülbelül ilyen körülmények között született meg maga az autizmus fogalom is, még csak nem is Asperger munkájának köszönhetően, hanem a kor tudományának és fogalomkészletének megfelelően válaszul a kor tudományos kérdéseire és kihívásaira.

"Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja."

Az alábbiakban DM Potter: Writing interactive fiction könyvéről lesz szó. Úgy éreztem, itt az ideje egy ilyen könyv elolvasásának, mert a hőskorban még sikerült úgy ráérzésre írni néhány ilyen kategóriába tartozó, rövid játékot, ami még szódával elment, de minél inkább előrehaladtunk az időben, úgy lettek egyre laposabbak és érdektelenebbek a sztorik. És itt a kulcsszó, amivel kezdődik az egész könyv kifejtősebb része, vagyis a legfontosabb komponense az alkotói folyamatnak: legyen sztori, mert sok interactive fiction híjával van a történetnek, inkább választások sorozata az egész. Aztán próbál behozni valamiféle oktató-nevelő célzatot azzal, hogy legyenek logikusak a következményei a választásainknak, tanítson valamiféle gondolkodásra.

Bár amúgy gyerekeknek szánt interactive fiction-re specializálódott a szerző, és ráadásul könyvekre, azon belül is az ekönyvekre, sajnos híján vagyunk az elméleti írásoknak annak tekintetében, hogy hogyan írjunk interactive fictiont, a legtöbben valamiféle kutyaúszással próbálkoznak ebben a műfajban, ami meg is látszik a mezőnyön, de azért néhány szempontot megemlít a könyv, mire érdemes figyelni, bár annyira nem erős követelmények, hogy ne lennének figyelmen kívül hagyhatók. Például érdemes figyelni, hogy annyira ne részletezzük a főhős tulajdonságiait, inkább a haverokon = sidekicks keresztül tegyük ezt meg, se a családját ne nagyon hozzuk szóba, és lehetőleg gender semlegesen fogalmazzunk a jobb beleélhetőség végett.

A választások számát ne nagyon turbózzuk fel, de azért lehetőleg legyenek értelmes választásaink (én is ezt mondom), ha nincs ötletünk új elágazásra, akkor zárjuk rövidre az egyik ágat valami humoros halálnemmel. Ami még meglepő volt, hogy léteznek olyan könyvek, amik már az elején elágaznak, így lényegében két (vagy több) különálló sztorit tartalmaznak, így lehetséges az, hogy egy sztorit űrhajósként fejezünk be a világűrben, vagy delfinként az óceánban. Ír még az ötletelésről, hogy bizonyos karaktereit H. G. Wells (vagy akárki más) hasonló karaktereiről mintázta, nekem ez az inspirálódás nem túl erős oldalam, mostanában nem szoktam annyira beleélni magam regényekbe, filmekbe, hogy akár egy említésre méltó szereplőt is fel tudjak sorolni.

A könyv fejezeteit állandó idézetek szakítják meg, amiben a szerzőnő idéz általában saját magától, vagyis a gyerekeknek szóló interactive fictionjaiból, ezek a kiragadott idézetek általában semmitmondók, és nem is túl érdekesek rám nézve. Ami még említésre méltó, hogy elég nagy tapasztalata van a műfajban (annak ekönyves ágában), több mint 20 könyvnél működött közre, többségükben általában szerzőként. Érdekes módon oldja meg az írások tesztelését, felolvas a környezetében lévő gyerekeknek, és így bevonja őket is az alkotási folyamatokba. Ez a gazdag tapasztalat előnyből hátránnyá is változhat, amennyiben hót ziher, hogy nem sűrűn fogok gyerekeknek szóló mesekönyveket olvasni, még interactive fiction formában sem, még második gyerekkoromban sem. Erről a témáról egyébként valaki azt nyilatkozta, hogy épphogy valahogy sikerült megúsznia az első gyerekkorát, a másodikat viszont már senki sem éli túl. Szép kilátások.

A könyv sokat foglalkozik a szerző interactive fiction-nel való kapcsolatával, ami még érdekes lehet bizonyos szempontból. Bár a könyv második részétől, ahol a Word szerkesztési tanácsoktól kezdve átlépünk az ekönyvkiadás és brandépítés rejtelmeire és mikéntjébe, számomra eléggé érdektelenségbe fullad. Talán csak engem nem érdekelt annyira, de nekem úgy tűnik, ez a könyv gyengébb része, és lényegében csak azért kellett, hogy kiteljen a száz oldal.