IntroComp: felhívás keringőre

"Idéntől már csak megfigyelőként vagyok jelen az interactive fiction játékok világában, mivel aktív szereplőként egy japán kamikaze pilótát is megszégyenítő karriert futottam be: eleinte csak lepontoztak, rendre utolsó helyen végeztem, majd már csak említés szintjén voltam jelen, végül diszkvalikfikáltak komolytalanságom miatt. A sikertelenségem oka az, hogy egy végtelenségig liberális felfogású közösség nem tudja tolerálni a gondolataimat, amiket (mondjuk igaz, hogy éktelen angolsággal) játékos formában tárok a nagyközönség elé. A meg nem értettség, a kirekesztés és a diszkrimináció olyan szinten volt jellemző irányomban, ami hasonlít a magyarság mindenkori helyzetére Európában." - Ezt írtam egy helyen, mindegy. Oké, legyen ennyi elég arról, mit alkottam eddig az IF-ek világában. Viszont ha valaki is szeretne ezek után hozzám társulni egy játék erejéig, megteheti. (Amúgy, ha valaki tényleg a portfóliómra kíváncsi, eléri a játékok menüpontban.)

Ha valaha is belekerülök az interactive fiction-ök történetébe, az halálom után lesz jóval, amikor felismerik a jelentőségét egy Magyarországon élő és alkotó játékkészítőnek, és díjat neveznek el rólam, az lesz a neve, hogy roboman-díj, és az ebben a körben eddig még nem létező Citrom-díjat fogja reprezentálni, amire pedig múlhatatlanul szükség van. Ezért is időszerű és törvényszerű, hogy bejelentsem indulásomat az IntroComp versenyen. Itt nem az a lényeg, hogy mit fogok leadni, hanem a feltételek. Június végéig kell bejelenteni a nevezési szándékot, ezt követően egy teljes hónap van egy játék introjának a kidolgozására, és ezt pontozza a zsűri, a játék realizálásáról még szó sincsen. Ez a nekem való verseny! Egy hónap alatt nemhogy egy intrót összedobok, hanem még angolból is szintre hozom magam annyira, hogy a fanyalgók se röhögjenek ki. Esetleg elküldöm valakinek, hogy javítsa ki az angolomat, és ha már csak ez az ötlet az eszembe jutott, már megérte a dolgon elgondolkodni. Ez az! Angol nyelvi lektor kell nekem! (Meg programozó, meg grafikus, meg szövegíró, na jó, csak vicceltem, de egy grafikus is tényleg jól jönne. Bármilyen meglepő, valamennyit fizetni is tudnék a munkáért.) És hogy miről fog szólni az intró és a reménybeli játék: halvány lila fogalmam sincs. Kezdő impulzusként jelenleg éppen egy tweet ragadta meg a figyelmemet, ennyi az egész:

"Salamancai (Spanyolország) katedrális díszítő eleme. Épült 1102-ben."

Szóval mégegyszer: az intró megírására 1 hónap áll rendelkezésre, a nevezést attól függetlenül megteszem, csatlakozik-e valaki, vagy sem. Ha valaki kedvet kapott a versenyhez, és önállóan indulna, azt is lehet, itt van linkje: http://introcomp.org/

A verseny pénzdíjas, 1. díj: 200$, 2. díj 150$, 3. díj 100$, egy próbát megér.

EDIT: ma délutáni fejlemények:

https://twinegames.tumblr.com/post/162354639673/the-sentence-editor-an-entry-for-intocomp-by
0 Tovább

egy átlagos nap krónikája

Reggel még mindig azzal a Google Maps h*lyeséggel szórakoztam, amit már majdnem egy teljes napja nem tudtam beintegrálni az egyesületi honlapba. Arra a megállapításra jutottam, hogy közelebb kerülnék a megoldáshoz, ha megadnék egy érvényes bankszámlaszámot, csakhogy az enyém már az első webes megmozdulásomkor letiltódott (emlékezetből próbáltam kódot beírni, ahelyett, hogy megnéztem volna).

Aztán, mire meguntam, irány Pest. Olyan még nem volt, hogy ne késett volna a vonat Budapestre, most sem fordult elő velem ilyesmi. A vonaton elkezdtem játszadozni bizonyos játékokkal, mit mondjak, egyes játékokat nem kimondottan Androidra terveztek eredetileg, ez okozott némi problémát. Annyi egységet azért hagytam rajta, hogy egy hívásra még futotta. Pf, bakker, legközelebb könyvet hozok, igaz, hogy az olyan, mint az internet fából, de akkor is... Egyébként, amiért mentem, olyan jól sikerült, hogy szinte szót sem érdemel. Kedélyesen elbeszélgettem az Ébredések Alapítvány egyik pszichiáterével, annyi antipszichót adott, amennyi nem egy megvadult elefántcsordára volt tervezve, hanem emberi léptékű volt, aztán elballagtam a suliba, barátságosan megbeszéltük a szeptemberi vizsga részleteit és feltételeit, szintén korrektnek találtam, dolgom végeztével vettem két gyenge cidert, meg egy erősebb sört, mondjuk került annyiba, amennyitől a szemközti padon már fejen álltak, de sebaj.

De nem is ez a lényeg. Mindeközben az otthon maradottak azzal szórakoztak, hogy anyám javaslatára egy helyi kis pszichiáteri előadás keretében az én felháborító cselekedeteimen kezdtek el csámcsogni, természetesen édesanyám javaslatára, hogy tudniillik március 25-én kiposztoltam a Facebookra az ambuláns lapomat, meg hogy a hétvégi kiránduláson hogy mertem olyan képen szerepelni, amin egy sör is látható, és hogy mertem olyan képaláíráshoz adni a nevem, hogy „A három skizofrén jól érzi magát Mályiban :-D”, és nem pedig úgy viselkedtem, mint egy „normális” skizofrén. Az hogy viselkedik? Nem tudom. Asszem beteg, és ágyban fekszik. Igaz, hogy a kép jóval több, mint 50 lájkot kapott, és többek között szakemberek lájkolták, a pszichiáternő szerint "nem lehettek a legjobb szakemberek", mert az alkohol rossz fényt vet a skizofrénekre. Persze a dupla injekció, meg a kapálás nem, de ezt majd később.

Mindezeket nem az ujjamból szoptam, hanem onnan, hogy a barátnőm jelen volt az előadáson (ami nagyrészt rólam szólt, a távollétemben, persze), és minden lehető és ésszel kitalálható hülyeséggel vegzálták, hogy miért nem nevel meg engem. Egyébként azelőtt végzett az ápolói tanfolyamon, így a szoc. ápoló & gondozó, és a gyakorló ápoló mellett már ez is megvan, de hogy miért nem rajtam alkalmazza a tudományát, miért nem vezet engem pszichésen, amikor én borzasztóan beteg vagyok, de ha egy hétig valakinek meg kéne oldani azokat a feladatokat, amiket én ellátok, valószínűleg inkább befeküdne a pszichiátriára, ha egyáltalán felfogná, miben van.

És az i-re a pontot a hazaérkezésünk utáni nagybevásárlás tette fel: a László utcai *ntersparban egy újabb főorvosnővel futottunk össze, persze pszichiáter, persze intézményvezető, persze ma lett volna nála jelenésem, és a fent vázolt okok miatt nem mentem. A jó viszonynak megágyazott, hogy köszönés nuku, mindegyik oldalon, a főorvoskájó odajött szöszmötölni hozzánk a kosarakhoz, hogy jól észleli-e, amit valójában tapasztal, vagy esetleg álmodik-e, gondolom ilyen a pályafutása során még nem esett meg vele, mire a bnőm benyögi, amikor a szórólapot kib*xtam a kosárból, hogy: „Nagyon jó, Robi, nagyon szépen takarítasz.” Mivel a kájó azért emelte fel duplájára a gyógyszeremet, mert nem raktam rendet magam után, és ezt el is mondtam neki, ha tehette volna, sztem bezárat vagy 2 hónapra, és kapálási terápiára fog az addiktológián, a gyarmatokon, a hátsó traktusban, mint a többi szerencsétlent. Biztos, ami ziher, vettem egy 2l-es Kőbányait is, remélem, azt is látta.

Szóval, mint már említettem egy helyen, így telnek itt vidéken a napjaink, a pszichiáterek szopatják a betegeket, és vica versa, ez visszafele is működik, néha kicsit gyámság alá teszik őket, néha kicsit túllövik őket anyaggal, kicsit el akarják vitetni ide-oda, cserébe a betegek írnak kedves dolgokat, leváltják őket, meg olyanokat szólnak be be nekik 1-1 véletlen találkozás alkalmával, aminek a kedvességi faktora nagyon magasan kiveri a biztosítékot. Hát, ez egy kedves kis vidéki hagyomány, együtt sírunk, együtt nevetünk, így telik lassacskán az életünk, kedvesség kedvesség hátán, még azt csodálom, hogy nem indult be igazán a helyi pszichiátriai turizmus & folklór.

2 Tovább

kedves kulturális gesztusok: Waiting for Margaret to Go

Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy egyedülállóan vagyok pofátlan a történelem folyamán néhány általam elkészített művel, azt kell hogy mondjam, hogy ezt a dolgot nem jól látja. A témában talán igen, néhány verssel és játékkal, de a revenge fantasy nem volt már ismeretlen műfaj kis hazánkban sem, egy Tomcat nevű illető jóvoltából, de világméretű kedvességek is készültek el, akár a közelmúltban, ami köthető bizonyos Chumbawmba nevű zenekarhoz, amely kedves kis gesztus már csak a zenekar felbomlása után, mondhatni posztumusz látott napvilágot, kétszeres értelemben is. Egyrészt 2013 tavaszán már a dalok, felvételek címzettje sem élt, és a Chumbawamba sem volt már aktív, mégis becsületesen betartották ígéretüket, hogy Margaret Thatcher halála után 1 nappal a hanganyagot pontosan eljuttatták az előfizetőkhöz, címzettekhez, ezzel némi enyhe halottgyalázás-jelleget kölcsönözve az utolsó albumuknak. Kedvesek voltak a fiúk, lányok? Hát hogyne.

Vajon miért volt fontos az In Memoriam Margaret Thatcher című CD megjelentetése a Chumbawambának, pláne az együttes felbomlása után? Minden jel arra mutat, hogy a zenekar hosszútávú tervekben, és világszintű távlatokban gondolkodott, már a nyolcvanas évek elején, amikor anarcho-punk zenekarként megalakultak, és ezt a viszonyulást végig megőrizték a szövegeikben, populárisabb, majd etno-folk alternatív korszakukban is.

Persze, ezt nem mindenki így gondolta: A Thatcher-érában a tűrt, támogatott, tiltott kategóriák közül leginkább az utóbbi illett volna a Chumbawambára, már ha a ködös Albionban létezett volna ilyen hármas felosztás hivatalosan. A rádiók nem játszhatták a dalaikat, koncerteket nem tarthattak, igyekeztek elhallgatni még a létezésüket is. A zenekar 1997-ben egycsapásra lett világhírű, amikor a mainstream média felfedezte magának a Tubthumper című számot és klipet, amit még pár hasonló stílusú dal és klip követett, például az Amnesia, vagy a She's got all the friends that money can buy.

Körülbelül ennyi is volt a Chumbawamba kalandja a világhírnévvel, de ezeket a dolgokat már nem lehetett meg nem történté tenni: egyfelől beírták magukat a populáris zene történelmébe, másrészről pedig köszönték szépen, és elkezdtek folk jellegű dalokat játszani. Az In Memoriam Margaret Thatcher egyébként csak technikailag az utolsó albumuk, a számok már évekkel az a kiadás előtt elkészültek. Érdekes, hogy a zenekar, miután megismerte a világhírt, már köszönte szépen, nem kért belőle, mintha a híres számok csak bizonyításkényszerből születtek volna, nem is igazán szerették ezeket a számaikat. Összegezve: a zenekar tagjai látszólag nehezebben viselték az ismertséget, és az azzal járó pozitív stresszt, mint a Thatcher korszak meghurcoltatásait. De csak látszólag: végig bennük volt a "mi lett volna, ha": ha nem hallgatják el őket, ha a tehetségüknek megfelelően kezelik, és nem tiltják be a számaik bemutatását, népszerűsítését. Valójában úgy érezhették, évtizedek estek ki az életükből, amikor - kényszerűségből - névtelen, illetve "kisnevű" punkzenekarként kallódtak az angliai Burnleyben, Leedsben, vagy amerre éppen vetette őket a sors. Végül pár gondolat az utolsó albumról:

Valójában bizonyára szerettek volna híresek lenni, de nem akkor, és nem úgy és nem azzal. A zenekar időbe ágyazottsága örökké aktuális eseményekre reagáló számaikon is tetten érhető. Nem csoda, ha a Vaslady örök mumusként maradt meg a zenekar emlékezetében, aki mintegy a zenekar örökös ellenlábasaként rányomta a banda hangulatára és a számokra is a bélyegét, örök ihletőforrásnak és beszédtémának megmaradva közöttük, mintegy negatív mentorként. Valójában már érett fejjel, letisztult dallamvilággal és világlátással születtek meg a Margaret Thatcher halálát nem annyira kívánó, mint inkább türelmetlenül váró dalok, például a Waiting for Margaret to Go, So Long, So Long, vagy a The Day the Lady Died. Kérdés, hogy ezt a gesztust mennyire tehette volna meg egy kallódó punkzenekar, vagy egy világhírűvé vált pocsapat. (Ugye.) Ki dobta rájuk így az első követ? Ősi, örök, íratlan és írott törvény: életet az életért. Ezen utolsó tettük után (vagy inkább már előtte), ők is úgy érezték, hogy idejük lejárt, és eltűntek a balfenéken, nem hagyva mást maguk után, mint egy honlapot, ami történetesen a magyar '56-os forradalom egyik eseményét ábrázolja, íme:


Fura? Igen, az.

0 Tovább

Vess véget a stigmának!

"Ecsédi tűnődött. Aztán újra kérdezett, hogy: - Miklós, azért van egy titokzatos dolog az egészben, és bár én sem tudom, hogy hányadszor csináljuk ezt, kétszázadszor vagy háromszázadszor, de még mindig meglepődik a Sas elvtárs is, tudod, amikor a pohár ott marad a levegőben. Hát azért mutass nekem valakit, aki ezt utánad tudja csinálni. Tessék, mutass egyet! Egyet mutass, tessék! És Vizi fáradtan elmosolyodott, és mondta, hogy: - Hát igen, azt még tudom." - Cseh Tamás: Keleti pályaudvar

Elöljáróban csak ennyit gondolatébresztőnek. Következik még egy minimális rinyálás, aztán ígérem, rátérek a lényegre hamar. Először is, két dolog foglalkoztat ezzel kapcsolatban:

1. nem tudom, hányszor mondtam már magamban, hogy lassan leépítem magamban ezeket a beteges dolgokat, lévén, hogy mindenkinek egy élete van, de ezzel szemben egy érdekvédő egyesületnél dolgozom, és sajnos azt kell mondanom, hogy élvezem is. Persze lehetnék én segédmosogató is "egészségesek" között, de köszönöm, szívesebben foglalkozom informatikával, és így újra sorstársi dolgokkal betegek között.

2. A másik, hogy van-e jogom nekem a betegtársaim nevében nyilatkozni sokszor, akik nem feltétlenül úgy élik meg ezeket, mint én? Bár szerintem a válasz erre is pozitív, mert a) mindent meg tudok magyarázni, b) mégha nem is úgy élik meg, sok hasonló gondolat bennük is megfogalmazódhat a néha áthatolhatatlan hallgatásfüggöny mögött.

Ugye, a hallgatásfüggöny. A szégyen, a megbélyegzettség és a kirekesztettség. Ismerős, nem? Amikor úgy kell végigmenni az utcán, hogy nehogy meg kelljen ismerni délután, akikkel napközben együtt dolgozol, és minden álmod egy árufeltöltői állás egészségesek között, hogy aztán lehazudhasd nekik a csillagos eget is, de előbb-utóbb úgyis kiderül. Kínos, mi? Akkor elmondom, nem azért röhögnek ki a hátad mögött, ami vagy, hanem azért, amilyen nevetséges módszerekkel próbálod letagadni. Viszont ha vállalod, akkor azt is vállalod, hogy a többség hülyének fog nézni, és az egészséges segédmosogatók köpnek utánad az utcán, mert kitolod őket az állásukból.

És most hozzá a történet: Egy messzi-messzi kontinensen, amit úgy hívnak, hogy Amerika, él egy lány, aki 28 év körül van, és Kat Selwyn Laytonnak hívják, több mentális nehézséggel küzd, és úgy döntött, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ne stigmatizálják, avagy bélyegezzék már meg az ilyen betegeket, hanem inkább fogadják el őket olyannak, amilyenek valójában. Ezért készített néhány (=sok) olyan internetes "badge"-t, ami magyarul jelvényt, vagy kitűzőt jelent, de inkább a logo, vagy a banner kifejezést használjuk itt helyette inkább szerintem. Ezeknek az elkészítésére a Carrie Fisher nevű színésznő halála indította, aki a Csillagok Háborúja című, kezdetben trilógia, később hm, egyik szereplőjét, Leia hercegnőt alakította, és meghatározó élménye volt a gyerekkorának. Carrie Fisher maga is mentális problémákkal küzdött, és ezt fel is vállalta. 

A jelvények jól látható méretűek, és harsány, vagy éppen barátságos, trendi színekkel igyekeznek hatni a befogadóra, és nagy fehér betűkkel szerepelnek rajta a következő hashtagek: #endthestigma, no kommentes, vess véget a megbélyegzésnek, #1in5, azaz Amerikában minden 5. ember érintett állítólag valami ilyesmiben, és #youarenotalone, vagyis nem vagy egyedül, bár én ismerek olyat, aki már "a legnagyobb tömeg közepén is megtanult egyedül lenni", vagyis nagyon beteg, vagyis kurva beteg, illetve képzelt beteg, és a betegséggel (a "Rémmel") való folyamatos küzdelem tölti ki az életét. Na, jó, igaz, ezen a skálán természetesen különböző pozícióban foglalunk helyet, és nem azt mondom, hogy néha nem szoktam én is elkámpicsorodni, sőt elkettyenni (esetleg naponta többször), de én mindenre a megoldást keresem, és valószínűleg ilyenekre akar hatni Kat a pozitív üzenetekkel (ami néha csak annyi, hogy "nekem van" -> "x agybajom", de ennek felvállalása is valószínűleg felszabadítólag hat bizonyos fajta emberekre. Aztán vannak ennél bonyolultabb, rafináltabb, szofisztikáltabb üzenetek is (mielőtt még felmondanám az egész szinonímaszótárt), például: "a művészetterápia segít rajtam", persze a magyar hozzáállás még a "hülye vagyok, üssetek"-nél leragadt valahol a rendszerváltás előtt, de én azt mondom, nem lenne rossz ötlet feldobni ilyesmivel néhány hazai illetőségű honlapot is.

#EndTheStigma: Facebook | Twitter

http://mymodernmet.com/end-the-stigma-mental-illness-badges/

https://spoonierunnergirl.com/2017/02/13/the-power-of-the-end-the-stigma-movement/

0 Tovább

Skizofrénia underground

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Utolsó kommentek

Linkek, blogajánló, stb.

LindaDesign NonStop

"egy szöveggyáros zugmágustól"
"Árpádnak lenni nem egyszerű"
Nem szégyen a kultúra,
csak néha kellemetlen.

Kaland konzerv WP:

Itt is szoktam rinyálni:

Ahogy kezdődött... (a blog)

7 évig "kezeltek" paranoid skizofréniával. Elbaszták az életemet. Elegem lett. Nem kell a méregdrága gyógyszerük, egyszerűen lehúzom a klotyón, nem kell az idióta pszichoterápiájuk, se pszichológus, se más. Menjenek a picsába a gyógyszereikkel. Engem ne "gyógyítgassanak", a saját életemet egyedül is el tudom baszni. Nem kell az asszisztálásuk. Gyógyszer és agymosás. Ennyit tudnak. Baszódjanak meg.