meguntam félni, kockacukor

Oké, ezért most senki nem hibás. Az ember hajlamos bedőlni az írott szó hatalmának, hajlamos engem a végletekig hülyének nézni például az ambuláns lapon leírt státuszom alapján. A pszichiáter is ember. A tévedés joga, és a műsorváltoztatás joga is mindenkit megillet. Nem tarom magam különleges embernek, hogy velem ezt nem lehet megcsinálni, velem így nem lehet viselkedni. (Mondjuk a hiúságomnak jót tett volna, ha úgy viszonyulnak hozzám.) Mindegy. Tegyünk úgy, mintha nem tudnának semmit. Vegyük úgy, hogy nem vagyok kivételes helyzetben, egy névtelen sikzofrén ember vagyok a 100000-ből. Még akkor sem lehet velem így viselkedni. Az a baj. És hogy már nem 10 évvel ezelőtt van, az is baj. És hogy a Sötét Szabolcs megyei pszichiátria első embere a kezelőorvosom (illetve volt eddig), az nem baj, de nem is különösebben érdekel. Az, hogy a leggyorsabb a felfogása az összes pszichiáter közül, akihez eddig volt szerencsém, az sem különösebben zavar, és hogy nem csinálták meg mostanában, hát nem az én dolgom. (Úgy tudom.) De, amit tudok, hogy a kedves megyei pszichiátria embereire a dolgaim közül a Halál a pszichiátrián című játékom volt a legnagyobb hatással. Azt is tudom még, hogy ismerem annyira a viselt dolgaikat, illetve az időközben eltelt 4 év alatt van annyi rálátásom a folyamatokra, ami bőven lehetővé teszi, hogy elkészüljön a játék következő része. Bizonyos előjáték-féle már kész is van hozzá, igaz, talonban tartottam volna örökre, ha együtt lehetett volna működni velük, legálább élni és élni hagyni szinten. De, ugye, ez nem így működik. Játsszuk le, játsszuk le végig. Játék az élet - szokták mondani. Vagy: Buli az élet - ezt is valaki.

Senki ne gondolja, hogy ez szócséplés, blöff, pókerezés, vagy üres fenyegetőzés - az ilyesmi távol áll tőlem. Azt se gondolja senki, hogy a játék első része pusztán a véletlenek valami különös összjátéka folytán lett ismert, és lett úgy megírva, ahogy, a scriptnyelv, a grafika, a szöveg varázsütésre született meg, terjedt el maga a játék, és lett elhallgatott, kínos szégyenfoltja a megyei pszichiátriai ellátásnak. Összetett, és átgondolt koncepció volt, bő fél év alatt készült el, már amennyire egy debil képes ilyesmire, és a debilkénk a megírást követően nem csinált semmit, csak várt és várakozott. Az úgynevezett szakma napirendre tért fölötte - hm, hm, ilyen is van, és tegyünk róla, hogy ez egyedi eset legyen, talán lecseng az egész történet idővel. Hiszen a világ is véletlenszerűen alakult ki, benne a Föld és az egész naprendszer, miért ne lehetne véletlen, hogy ez így történt? Megvan! Dugjuk inkább a homokba a fejünket, mint a strucc, hiszen a struccok sem véletlenül fejlődtek ki, tőlük is lehet mit tanulni! Debilkének meg, akihez ez az egész köthető, duplázzuk meg először a gyógyszerét, aztán emeljük szép fokozatosan, hálózzuk be, hogy ne tudjon tovább ugrálni, hiszen olyan jól bevált már ez a módszer az évek alatt.

Ennyi bevezető maszlag után van szerencsém felkonferálni magamat, hogy belefogtam a a második rész megírásába, és a kedves kis munkám, meg tanulásom mellett gőzerővel csinálom, és magas fokú prioritást élvez a projekt. Online lesz elérhető éjjel-nappal, nem kell majd hozzá telépíteni semmit, egy webes felületen fognak szaladgálni a pixelhősök, és fura dolgokat mondanak majd, és néha meggyilkolják egymást, amiből összetevődik a nagy hm-hm, és lehet, hogy az is elköltözik majd a telephelyről, mint a kedves kis nypszch csak nehogy annak is én legyek az oka. Persze lehet, hogy nem. Annyi bizonyos, hogy egy kis demó már készen áll a projektből. Hát, úgy gondolom, ilyen felvezetője, vagy beharangozója sem volt még egyetlen játéknak sem, de ez speciális eset, és én is az vagyok, hiába viselkedem általában hétköznapi ember, illetve kultúrember módjára (és ezt a kettőt váltogatom). Szóval, röviden, ennyike:

0 Tovább

Nagy dolog: műhelyből irodába

Toty-toty. Nagy dolog. Az ember a műhelyből bekerül egy külön álló épületbe a melóban, amit egyesek irodának hívnak, én megmaradtam a realitások talaján, és egy hónap után is festőműhelynek nevezem. Az ember szülei ilyenkor pár napig lelkesek, beszereznek egy csomó inget, meg válltáskát a laptopnak, ellátják jó tanácsokkal, pl. hogy ne legyen büdös, ne igyon annyit, meg más efféle, de aztán hamar megunják és megszokják, realizálják, hogy mégiscsak a problémás nagyfiukról van szó, és minden csoda három napig tart. Nem úgy a kollégák. Ma a következő tweetet írtam a melóban:

Megértem a munkatársaimat. Minek minden nap köszönni? Volt 4 évünk rá, hogy kiköszöngessük magunkat. Gondolom, mennyire fárasztó lehet már.

Na, igen, a kollégák, a műhely, a klikkesedés, pártoskodás világa, a fúrás-faragás világa (és most nem a kézműveskedésre gondolok). Eleinte ott ültem közöttük, normára vertem a karaktereket, mint ahogy köztük is uralkodnak íratlan szabályok, normák, amiket az éldolgozók állítottak fel, magasan téve arra a problémakörre, hogy ez egy rehabilitációs munkahely, és igazából csak az előállított munka minősége számít, a mennyisége már kevésbé. Na, igen, akkor még köszöntek. Fogcsikorgatva, be-beszólogatva, magukban a k. anyámba kívánva bár, de köszöntek. Mivel ők toleránsak.

Egészen az első fizetésig, mert akkor kiborult a bili: bérfeszültség keletkezett, mivel valamelyik zseni kikombinálta, hogy ha megkapom a bambasági pótlékomat is a skizofréniára, pár ezressel még többet is keresek, mint ők. Aztán elszabadult a pokol. Ha valakinek a kezemet nyújtom, úgy néz rá, mintha tőből szeretném kitépni az övét, ha ráköszönök, összerezzen, mintha áramütés érte volna, esetleg hangom már nem hatolna el hozzá abból a másik dimenzióból, amiben vagyok, lehet, egyszer valaki tényleg kísértetnek néz, és fizikai valómat asztráltestnek nézve megpróbál majd átgyalogolni rajtam.

Hm, hm. Nagyon érdekes. Mit tehet vajon ilyen esetekben a paraszt? Hát semmit. Tanul a nagy elődöktől. Vegyük például E4-et az irodából. Ő a legrégebbi irodista, valószínűleg tudja, mitől döglik a légy. A következőket csinálja: kialakított maga körül egy oeuvre-t, egy coulur locale-t, amit mindig magával hordoz, a dohányzóba is. A budiba is. Amúgy legtöbb idejét az irodában tölti, és társaság igényét a többi irodistával pótolja, akik szintén tőle tanulják, hogy hogy kell viselkedni egy irodistának, így mintegy megsokszorozva magát, E4 három példányban járkál a folyosón, a dohányzóba, és a vécére. Nagyon kell koncentrálni, ha valakivel véletlenül összeakad, annak azért köszönjön, de úgy általában igyekezzen a többiekről tudomást sem venni, innen alakult ki a mondás, ha bemegy a műhelybe, hogy: „Sziasztok, akinek még nem köszöntem.”, mert akkor számon kéne tartania, hogy ki mindenkivel találkozott már a folyosón, és aztán a műhelyben egyesével személy szerint előre köszönni a jelen lévőknek, szigorúan figyelve arra, hogy kétszer ne köszönjön senkinek, mert akkor meg kell magyaráznia, hogy miért köszönt kétszer, vagy esetleg valakit kihagyott, akkor egy hétig témába van téve, hogy újabban nagyon fenn hordja az orrát. És ez még csak az üdvözlés szertartása, a napi munkája akkor még nincs sehol, de az nem is munka, mert blablabla…

Most, hogy átvettem a munkaköre egy részét, érdekes módon nem akart megfojtani egy kanál vízben, mint a többiek, ha kérdezek valamit tőle, segít, nem szeretne a folyosón elpárologni, vagy beleolvadni a falba, ha meglát, nem rezzen össze, és nem fordítja el a fejét. Ennek ellenére én nem nevezném magam irodistának, inkább azt mondanám, hogy „festőműhelyista” vagyok, és amúgy csak szeretném elvégezni a dolgomat, illetve amit rám bíznak, anélkül, hogy ironikus tweeteket kelljen szerkesztenem, vagy fogalmazást írnom a kollégáim viselkedéséről, hogy valamennyire megnyugtassam a kis #zordkülsőérzőszívettakar beállítódású, érzékeny lelkemet.

0 Tovább

Szorongásom története

„Betegsége 8-9 éves korában kezdődött.” – diktálta rólam kezelőorvosom a nővérkének 2013 tavaszán, amikor 2x1 hónapos turnusomat töltöttem a néhányak által csak Hawaii-nak nevezett régi pszichiátriai épületben

Valójában mikor is kezdődött? 2006 márciusában, vagy februárjában, vagy mikortól is számoljuk ezt a dolgot? X. Az első fura gondolattól? Vagy amikor először ellent mondtam a szüleimnek? Mikor voltam én 8-9 éves? Mi történhetett akkor? Nem is tudom. Nem emlékszem már tisztán arra az időre, mert már nagyon régen volt, 30 éve. Azt hiszem, az első megnyilvánulás rólam ebből az időszakból való, ami értékelte a viselkedésemet: vagy nagyon zseniális vagyok, vagy nagyon bolond. Nem szó szerint idéztem, de valami ilyen értelmű dolgot mondtak rólam. Amikor én magamon először tapasztaltam, hogy nincs velem rendben valami, az független volt a mentális betegségtől, azt hiszem, akkor maradtam le először a tananyaggal, amikor 8, vagy 10 voltam, mert elromlott a szemem, és nem láttam az írásvetítő fóliát. Elvesztettem a fonalat, és ezzel együtt elvesztettem eminens státuszomat az osztályban. Kiestem a versenyből. Azóta ideig-óráig sikerült visszaállni a sorba, kaptam szemüveget, kaptam kontaktlencsét, de akkor már úgymond kiestem a pixisből, nem voltam eminens, megtapasztaltam milyen nonkonformistának, sőt deviánsnak lenni. Érdekes, hogy a tanulmányi eredményeim romlása és a képességeim közötti szakadék ilyen feszültséget generált.

Érdekes  módon, amit az iskolában egyenes úton nem sikerült elérni, kerülő úton kellett. Könnyebb, de feszültséggel teli út volt. A hangot mindenkivel megtaláltam, a legdeviánsabbaktól a minta tanulókig. Ettől fogva inkább a társaság miatt jártam iskolába. Órán általában odafigyeltem, de a társaim voltak mindig az elsők számomra, a tanár ott volt ugyan, de csak jobb híján figyeltem, amit mond. A középiskolában rögzült az a tulajdonságom, hogy minden autoritást elutasítottam, a szüleimtől kezdve az osztályfőnökig. Soha nem volt igazi példaképem, sorstársi közösségnek fogtam már fel a középiskolát is, kötelező, de felesleges idővesztegetésnek, bár magam nézve kötelezőnek tartottam részt venni az órákon (nos, néhány kivétellel), de fő elfoglaltságom (az  olvasás, írás mellett (+némi programozás)), a csavargás, lézengés, bódító szerek fogyasztása lett (különösen alkohol).

Ez a hozzáállásom a felsőbb iskolai próbálkozásaimban is jellemzett engem, a Miskolci Egyetem magyar szakán sikerült ezt ésszerű keretek közé szorítani, életemben a legtöbbet ott tanultam, mind az iskolai tananyag tekintetében, mind az úgynevezett nagybetűs életből. Ekkoriban már diagnosztizáltam magamon a szociális fóbia bizonyos jeleit, és a nagyfokú szorongást, amiket természetesen jórészt alkohollal igyekeztem kompenzálni. „Drágám, Te kettős életet élsz.” – azt hiszem, ez a kettősség okozta végül is a bonyodalmat, ami miatt végül ezt sem végeztem el. Persze ez így nem igaz, mert a paranoid skizofrénia diagnózisom, a kórházi kényszerbeszállítás, gyógyszerezés, az úgynevezett hallucinációk, téveszmék olyan félelmetes világot tártak elém, ötvözve az akkori embertelen kezelési módokkal, és azt követő megszégyenüléssel, depresszióval, sivársággal, a magánéletbeli válsággal, és a szakmai úttévesztésekkel, hogy feladtam az ambícióimat, és egy időre a betegségtudat nevű fogalomba kapaszkodva szerettem volna kivonni magam a társadalom vérkeringéséből, és megnyugvást találni. Az akkori időben annyira szakbarbár voltam, hogy máshoz nem is értettem, mint a magyar nyelvhez. Így maradt nekem menedékként vagy az intézet, vagy a nappali pszichiátriai ellátás, ahol még minimális pénzt is kerestem, szociális foglalkoztatás nevű kereső tevékenység formájában, ami nem minősült munkaviszonynak.

Azóta olyan életesemények értek, amik mindezen problémákat háttérbe szorították, felülírták. Szorongásom, szociális fóbiám jórészt megszűnt, skizofréniám egyensúlyi állapotban van. Viszonylag kevés gyógyszer alkalmazásával állapotom annyira stabil, amennyire ez lehetséges. Úgy gondolom, beilleszkedtem egy közösségbe, ami sorstársi csoport ugyan, de beilleszkedési gondjaim nekem soha nem voltak. Fura módon a vezetőimhez  való viszonyom is rendeződni látszik, 30-as éveim végére, úgy érzem, kifejlődött bennem a képesség az együttműködésre. Talán azért, mert itt újra olyan státuszba kerültem, ami miatt megbecsülnek, és ezért hajlandó vagyok áldozatokat hozni, illendő módon is viselkedni talán. A következő éveimet valószínűleg a viszonylagos nyugalom, állandóság, kiszámíthatóság fogja jellemezni, évekig tartó meg nem értettségem, és szempontjaim lassan érthetővé váltak, kikristályosodtak, és társadalomra való veszélytelenségem talán már bebizonyosodott a közel 40 év alatt, amit itt a Földön töltöttem. Valójában ezek az eredmények is egy botrányos incidensből fejlődtek ki, és vezettek idáig, amikor is olyannyira szembe kerültem a helyi pszichiátria vezetésével, hogy jobban már nem is lehet. Azt hiszem, azóta kölcsönösen elfogadtuk egymás létezéséhez való jogát, mert nem is igazán volt más választása egyikünknek sem.

Valójában szerintem még mindig kölcsönös gyanakvással fogadjuk egymás tevékenységét, de mivel csak minimális a kapcsolatunk már egymással, nem igazán szólunk bele egymás életébe. Kialakult egyfajta egymás mellett élés. (Szándékosan nem használtam a békés szót, de különösebb problémákról nincs tudomásom, ellentéteink jórészt feledésbe mentek mindkét részről.) Az élet megy tovább, élni, és élni hagyni, és egyéb szólások lehetnének idézhetőek itt. Szorongásom még előjött, ameddig nem a képességeimnek megfelelő munkát végeztem, ami a végén már kiugró pulzusban, és egyéb jelekben mutatkozott meg, tehát amikor ismételten ambivalencia jelentkezett a képességeim és feladataim között, beindultak a régi reflexek, és ez meglehetős diszkomfort érzetet okozott. Régebben ezt valószínűleg úgy fogalmaztam volna meg, hogy „szétbasz az ideg”, de ma már szofisztikáltabban, körmönfontabban fejezem ki a mondanivalómat általában.

Jelenlegi munkakörömmel elégedett vagyok, leginkább webes tartalmakat állítok elő, úgyis, mint ezt itt, de mindenféle informatikához kötődő dolgot szívesen csinálok. Jól érzem magam az egyesületnél, hamar visszailleszkedtem, és megemlítenék még egy feladatkört, ami ehhez nem szorosan kapcsolódik: moderátori teendőket látok el tegnaptól a BÚRA Alapítvány oldalának fórumán. Úgy érzem, egyre inkább képességeimnek, készségeimnek megfelelő feladatokat kapok, fejlődési lehetőségekre bőven van alkalmam, és ezek a fajta tevékenységek, szellemi elfoglaltságok sokkal jobban testhezállóbbak számomra, mint a fizikai munka, amihez a legkevesebb affinitást sem mutatom fel. Nem mondom, hogy nem fárasztó valamilyen szinten, de a feszültség csökkent, mondhatni elmúlt, és vele együtt a szorongás és a szociális fóbia is. Hát ennyi volt szorongásom története, most már nagyon úgy néz ki. Sorstársi segítő munkaköröket látok el, meggyógyultam-e, vagy sem, mindenki döntse el maga. Amennyire van ezekből gyógyulás, én úgy érzem, igen.

0 Tovább

Abilify-paradoxon

Most, hogy valószínűsíthetően nemsokára váltok az Abilify injekcióról Explemedre a közeljövőben, összegezném az ezzel szerzett tapasztalataimat, és közre adom. Hátha valakinek segít. Annak a szövegnek az első változata, amit az aripiprazol-félékről írtam munkaidőm első hetében. Aztán megírtam ennek a szövegnek a normálisabb (és formálisabb) változatát, amihez szinte semmit nem használtam fel ebből a szövegből. Ezért maradt egy szövegem, amit sehova sem raktam fel, miért ne másolnám be ide? Ezek valószínűleg az utolsó szavaim az Abilifyról, amennyiben nem keres meg az Abilify gyártója, a japán Otsuka cég, hogy írjak nekik tovább róla, amire valljuk be, kevés esély van, mert 1. nem tudok japánul, 2. angolul is egyre inkább csak hallgatni, de végülis nagyjából az abilifyról szól,  aminek a hatóanyaga az aripiprazol, ami az egyik összetevője annak, hogy sikerült a skizofrénia nevű betegséggel élőket tartósan jobb állapotba hozni, mint ennek a gyógszernek a megjelenése előtt, talán ennyi idő után kijelenthetem, és ezért nem is fog senki pofon vágni. A szövegben ha zavarosság, pontatlanság, következetlenség található, az az idei húsvét számlájára írandó, amit sikerült túlzásba vinni.

A szöveg felhasználható gondolatébresztőnek, vitaíndítónak, esti mesének, stb...

Elsők között próbálták ki rajtam Nagykállóban az Abilify Maintena injekciót. Azt szokták mondani, hogy egy kicsit energetizál, divatos kifejezéssel szólva felpörget. Mellé azonnal nyugtatókat kaptam, hogy kompenzálja egy kissé ezt a hatást. Sajnos, a nyugtatókat nem tudtam rendeltetésszerűen használni, ezért egy idő múlva nem szedtem őket tovább. A nyugtatók elhagyása nekem nagyon nehezen ment, enyhébb fokú hallucinációk is jelentkeztek közben, egy hétre táppénzre mentem a munkatársaim, és főleg a főnököm javaslatára. A koncentráció nehezen ment, volt, hogy állni alig bírtam a lábamon, munkámat átmenetileg nem tudtam ellátni. Viszont az Abilify Maintena nyugtatók nélkül tartós használat mellett, úgy gondolom, lassan változásokat okoz a személyiségemben, amit sajnos nem látok előre, hová fog vezetni. Az Abilify tabletta formájában adagolva nem okozott ekkora gondot, viszont más jellegűeket igen, ami miatt szájon át való alkalmazása számomra szinte lehetetlenné vált. Gondolok elsősorban a gyomorban okozott problémákra. Az Abilifytól állandóan feszült, nyugtalan vagyok, de pozitív hatása is van: gondolkodásom tisztább, szedáló hatása egyáltalán nincs, a problémákat azonnal felismerem, és analizálom, ezeknek híján viszont hajlamos vagyok én generálni őket. Mióta az Abilify injekciót kapom a Cisordinol depot helyett, azonnal feltisztult az a köd, ami észrevétlenül rám telepedett a Cisordinol injekció használata közben. Azt mondják, hogy a Cisordinol hosszú távú szedése nem javasolt, ugyanis korai demenciát okoz. Talán észrevétlenül már meg is kezdődött nálam a folyamat, de még időben váltottunk a gyógyszeren, és visszafordítható mértékű maradt még az agykárosodás. Mellesleg, nem hagyományos képalkotó eljárásokkal az agyamból sikerül elváltozásokat kimutatni, ám ezek nem teljesen megbízhatóak, CT és MRI nem mutat eltérést. Ami megerősítheti az agyi elváltozások teóriáját, az erős agyi eredetű fülzúgás, és régebben, amíg nem stabilizálódott az állapotom, nyomást érzése, és arccsont-, illetve koponyacsont tájéki fájdalmak is jelentkeztek. A régebben alkalmazott antipszichotikumok (különös tekintettel a Risperdsal származékaira), megváltozott érzékelést, és testképzavarokat is okoztak. A Haloperidol tablettának a bevételét megtagadtam, mert szinte pánikba estem attól a tompító hatással, amit az agyamra, és ezáltal a gondolkodásomra gyakorolt. A Ketilept (Seroquel) nagyon magas vérnyomást okozott, és testen kívüliség érzetét okozta, amitől szintén megijedtem, és szinte pánikszerű testmozgásba kezdtem tőle, ideges gyaloglással próbáltam a feszültségemet levezetni, illetve a testen kívüliség érzetét megszüntetni. Mindegyik gyógyszer szedését muszáj volt befejezni, mert inkább vállaltam az esetleges pszichózis kockázatát, ami kivétel nélkül be is következett, de a gyógyszermellékhatások miatt az életem minősége már annyira lecsökkent, hogy nem volt kedvem tovább olyan szinten vegetálni. Az Abilify Maintena használata mellett is néha-néha felmerül ilyen gondolat, pláne amiatt, hogy egyszerre sok anyag kerül a szervezetembe, a hónap végére viszont úgy érzem, kiürül a szervezetemből, és akkor az okoz labilis érzést kiváltó hatást. Bár semmiféle megfogalmazható negatív hatást nem érzékelek, viszont megfogalmazhatatlanul változatos rosszullétek törnek rám, leginkább ijesztő a gyógyszer kiürülésének az állapota, talán azért, mert a kémiai anyag kiürülése eddig automatikusan és reflex-szerűen a pszichózis fellángolását idézte elő. A pszichotikus epizódjaim alatt látszólag agresszíven is viselkedhetek, de embereket, élőlényeket ilyenkor sem bántok, talán azért, mert nem is tudom, hogy hogyan kell, és nem is érdekel. Viszont ezek az egyelőre megfogalmazatlan, illetve még megfogalmazásra váró mellékhatások nálam érzelmi instabilitást okoznak, és ez, ameddig az Abilifyt szedni fogom, valószínűleg mindig fenn fog állni. Türelmetlenebb, intoleránsabb vagyok a környezetemmel szemben, és a rám mindig jellemző türelem és empátia sajnos a türelmetlenségem miatt háttérbe szorult. Emiatt gyakran teszek olyan nyilatkozatokat, és követek el olyan cselekedeteket, amiket később megbánok. Ezt utólag korrigálni igyekszem. De sajnos ezzel együtt a legértékesebb tulajdonságomat, a toleranciámat vesztettem el részben. Önértékelésem mindezekkel együtt általában reális. Türelmetlenségem lehet, hogy annak is köszönhető, hogy az életben kitűzött céljaimat már egy ideje nem tudom elérni, részben a betegségem miatt. Viszont időközben fura dolog történt ezzel a betegségemmel: folyamatosan változik a betegségem jellege, társadalmi megítélése az életem folyamán. Ami évtizedekig, esetleg évszázadokig megváltozhatatlan diagnózis volt, az én életemben aktív változásokon ment keresztül, aminek több összetevője van: egyrészt a betegség kontrollja európai szabályozás hatására eltolódott a kórházi és gyógyszeres kezelés talajáról inkább a rendészeti hatáskörbe. Ezt jó dolognak tartom, mert teljes értékű emberként kezeli a skizofréneket. A skizofrén diagnózis is képlékeny, mert a DSM-V kézikönyv szerint a betegségnek alkategóriái szűntek meg, magát a diagnózist is elavultnak, túlhaladottnak tartják sokan. Egy maradványtünethez hasonló tulajdonságom maradt meg: a gyanakvásosság, de ez szerintem nem éri el a paranoid személyiségzavar szintjét, és az sem biztos, hogy az alapbetegségemből eredeztethető. A betegségem, és ennek kapcsán személyes véleményem, és hozzáállásom a világhoz ismert, mert vállaltam, mivel olyan helyzetbe kerültem annak idején, ami alapján nem is maradt más választásom. Annyit még mondanék, hogy rengeteg más pszichológiai, és akár pszichiátriára is tartozható mentális rendellenességnek számító tulajdonságom is van, de ezekre annyira senki sem kíváncsi, és e mellett a pszichiátriai kórkép mellett háttérbe szorultak, megszűntek, beolvadtak az alapbetegségem tünetei közé. Összegezve: az Abilify Maintena lehet, hogy zsákutcának bizonyul, de viszonylag élhető zsákutcának, mert eddig ez volt az egyetlen készítmény, amit nem kellett abbahagynom a mellékhatások miatt, hanem egyelőre bírom, és mondhatni azt, hogy egyensúlyban tartom magam vele valamennyire.

0 Tovább

egy lépés előre, két lépés hátra

Állítólag az informatikusok nem sokat beszélnek, és főleg a dokumentációval van a bajuk. Nálam pont fordítva: ha definiálok egy változót, lehet, hogy órákig tudnék róla mesélni. Most is itt ülök, a záró dolgozatom elkezdve a laptopomon, ami a fotelbe van hajítva, furán világít, szinte vádlón, hogy csinálj valamit, vagy legalább ugorj le egy sörre a Bástyába, hiszen péntek van, vagy mi a szösz. Mint tudjuk (vagy nem tudjuk), az idei évben nem dolgoztam egy percet sem, végül is blogot se nagyon írtam, a sulival se sokat haladtam, és azt se mondhatni, hogy annyit piáltam volna. Leginkább pihentem, vagyis aludtam, tweeteket írtam, a saját fényemben sütkéreztem. Az egyik legelmésebb tweetem valami olyasmiről szólt, hogy "A pihenést kipihenni a legfárasztóbb dolog a világon." Már-már aforizmaszámba megy szerintem.

Szóval, hát, ilyen körülmények között talált rám a munka megint. Most ez nem önfényezés, de életemben nem jelentkeztem egy munkára sem. Most is próbáltam nemet mondani, de hallva a munkafeltételeket, jóval a határidő előtt benyargaltam a várost, és begyűjtöttem az összes szükséges iratot, mielőtt valaki is meggondolná itt magát. Szóval, vissza az egyesületbe, hirtelen jött, egy hetem maradt élvezni a semmittevést, vagyis nem épp a semmittevést, megbeszélni Pesten a sulit, az alapítványi pszichiátert, a suliban is szinte már magántanuló státuszom van, az alapítvány, ahová reményeim szerint járni fogok, kimondatlanul eléggé az antipszichiátriai irányzat felé kacsingat.

De ezekről később. Lássuk a munkát, és hogy miért is jó nekem:

Az egyesület, ahol dolgozni fogok, a megye, de inkább a régió, és leginkább az ország egyik legnagyobb skizó érdekvédelmi egyesülete. Ettől még persze habozás nélkül nemet mondtam volna, de olyan munkám lesz ott, ami mindig is a vágyam volt. Egyesületi FB kezelése, a honlap felvirágoztatása (meglátjuk, meglátjuk), egyesületi témákról, eseményekről való írás, tudósítás. Aki azt hiszi, hogy csak ilyen gonzó stílusban tudok írni, mint ami a sajátom, az nyilván téved. Meg egy dolog, hogy Sóstón kissé más állapotban kiscsajoknak performanszt tartok arról, hogy kormányszóvivő vagyok, de igenis tudok komoly lenni. Felteszem, a szcientológusok is jól jártak volna velem, amennyiben van az a CCHR nevű szervezetük, és még a kedves szervezetükbe sem kellett volna hozzá belépnem, ugyanis pszichiátriai betegeket nem foglalkoztatnak, vagy mozgósítanak hivatalosan, de hát bizonyos világszemlélet-beli különbségek ezt lehetetlenné tették. Szerintük ugyanis nincs skizofrénia, én viszont gyógyszer nélkül a szemük láttára elég pofás kis skizofrén subot produkáltam ahhoz, hogy ne vegyenek rólam többé tudomást, vagyis úgy csináljanak, mintha nem léteznék, nem léteztem volna soha, és nem éltem volna él évig a Narconon központban (szintén szci szatellit-szervezet, a neve önmagát magyarázza).

Blablabla, száz szónak is egy a vége, a Pszichotikusok Egyesületének leszek a designért, netes kommunikációért, és hasonlókért felelős embere. A fizikai munka kerülésében annyira haladtam, hogy idén már egy zoknit nem tettem arrébb, az irodai munka nem a kenyerem, megyek a kis laptopommal, meg a kis korlátlan internetemmel, beülök a többiek közé, és elleszek ezekkel a hivatalos, vagy hasznos, vagy hogy mondjam, dolgokkal. Nekem ez teljesen jó. Remélem, a többiek sem fognak kiutálni ezért. Mint mondtam, nem tudom, mikortól megyek, nem tudom meddig leszek, de jelenleg ez az újság. Aztán azóta konkretizálódott, hogy április 15-étől, vagyis Húsvét után. Remélem, kölcsönös megelégedésünkre fog szolgálni ez a helyzet, aztán alászolgája.

0 Tovább

egy fecske nem csinál nyarat

De kettő sem. Vagy akár három. A legfurcsább az egészben, hogy részben a betegtársaimért tettem mindazt, amit tettem, és érdekes módon ők néznek a legnagyobb hülyének. Mert nem vetetem magam gyámság alá kedvezményes buszbérletért, nem baszom szét a berendezést a bizottság előtt a százalékért, nem alakoskodom, nincs két vagy több személyiségem, egy a pszichiáteremnek, egy a szoc. munkásomnak, egy a társadalom felé. Nem fogadom el a segítséget senkitől, és nem is játszom meg, hogy rászorulok, szeretetért, elfogadásért, anyagi ellenszolgáltatásért.

Mások már rég letudták az érettségit, vagy a szakmunkást, és az, hogy én 38 évesen is még tanulok, csak azt bizonyítja, hogy debil vagyok. Hogy lehet 40 ezer forintról lemondani havonta, hiszen a mai világban annak is örülni kell, hogy egyáltalán munkahelye van az embernek.

És mi a helyzet a párkapcsolatommal? Hát, az meg már a legnagyobb botrány. Lévén, hogy orbitálisan hülye vagyok, semmi keresnivalóm nekem ebben a kapcsolatban. Akkora barom vagyok, hogy csoda, hogy el tudok szívni egy cigit, vagy megtalálom a számat a sörösüveggel. Tulajdonképpen ehhez kell nekem segítség. Valójában egy döntésképtelen, imbecillis bunkó vagyok, ha nem tudom, mi a jó nekem, majd megmondják az úgynevezett betegtársaim.

Ez most lehet, hogy egyeseknek rosszul esik, de én a környékbeli skizofrén szubkultúrát, mindig is negligáltam, úgy, ahogy van, mert élhetetlenek, játsszák a fogyatékost, lefekszenek a gondozási központnak és a különféle segítőknek, amúgy meg rehab munkáról rehab munkára vándorolnak - jobb esetben. De mindegyikben ott lakik egy kis Oravecz Nóra vagy Paulo Coelho, ha mások felett ítélkezni, véleményt mondani, vagy csak szimplán pletykálkodni kell - ki, ha nem ők. Tudom, hogy egyesek szerint pszichózisom van, mert a drágalátos Facebookra ki mertem posztolni az igazságot, mások tudni vélik, hogy azt sem tudom, milyen rendezvényen vagyok, azért írkálok össze-vissza hülyeségeket.

Nagyon érdekes, hogy eddig bárki, aki tett értük valamit valamilyen szinten vagy fórumon, az nagyon beteg, pszichózisa van, vagy nagyon debil. Aha. Ha azt mondja nekik valaki, hogy nem király foglalkoztatóról foglalkoztatóra járni, és a betegtársaikról pletykálkodni, az dögöljön meg. És ehhez persze hozzá jön, hogy ők egészségesek, még a pszichiátrián sincsen soha skizofrén, mindenkinek alvászavara van, depresszióval. Azt hiszem, ennyit tudok elmondani a betegtársaim általános hozzáálásáról a témához jelenleg, sorry.

0 Tovább

Hujber Ferenc apropóján

Bárki bármit gondol rólam, én sem szívesen nézem végig egy-egy illető ámokfutását, és a Hujber Feriről  készült videókat sem néztem rongyosra, sőt épphogy csak belenéztem, de nyilvánvaló, hogy nem stimmel vele valami. Ma már minden embernek van véleménye, és szabadon kifejtheti. Nem kell hozzá sok, regisztrál egy közösségi oldalon, fórumon, bármilyen online felületen, hozzászólhat, véleményt alkothat, de akár szerepet is játszhat, színészkedhet, trollkodhat is egy jót. Lehetsz vicces, bohóc, gumiarc, egy határig.

Volt régebben erre egy mondás, hogy "Fiam, ne játszd a hülyét, mert úgy maradsz." Véleményem szerint azért ér többet egy-egy őszinte vélemény, mert lehet, hogy az embernek nem lesz akkora sikere, nem kap annyi hozzászólást, lájkot, és unalmas lesz, de nem áll fel annak a veszélye, hogy különböző interpretációk kapjanak szárnyra a viselkedéséről, amik esetleg köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Esetleg annyira összetett már az illető szándéka, hogy nem különíthetőek el nála élesen a határok, hogy mennyi ebből ő, mennyi a színjáték, és mennyi az esetleges betegsége.

Egy színész számára esetleg kínos lehet, hogy komoly szerzők és rendezők árnyékában nő fel, és állandóan szerepet kell játszania, nem is akármilyen szinten, nyilvánvaló, hogy belső igénye, hogy saját(is) gondolatai legyenek, saját jogán legyen valaki, de ez nem mindenkinek adatik meg, sajnos. Olvastam viszont Hujber Ferenc néhány Facebook bejegyzését, amiben nyilvánvaló, hogy túltolta a magyarságtudományt, és bedőlt az agyába. Twitteren dettó. A legjobbakkal is előfordul, ne is menjünk messzire. (Igen, jelen.) Manapság olyan sokféle társadalmi funkciónak kell megfelelni, annyiféle kommunikációs csatornán, hogy néha már engem is lefáraszt. Tehát nem jó a kérdésfeltevés, hogy direkt csinálta, vagy inkább nincs rendben nála valami, vagy hogy mi volt a konkrét ok. Alkalma volt rá, megtehette, meg is szerette volna csinálni, és nem is állt teljesen a helyzet magaslatán. Az eredmény: láthattunk egy szétcsúszott embert eléggé inkoherens viselkedéssel, ami alapján engem már el is vitt volna a begyűjtő kocsi pölö. De ki lehet-e rá mondani, hogy mentálisan beteg? Nyilvánvalóan nem, társadalmi státuszánál fogva. Ez már úgynevezett közélet, ez mindenkire tartozik, mindenkinek meg kell szólalnia a kérdésben, esetleg naponta többször is. Ma Magyarországon véleményszabadság van, mindenki azt mond, amit akar, úgy fejezi ki magát, ahogy szeretné. Kérdés, hogy jó-e ez neki? Hát, ezt meg mindenki döntse el saját maga.

A legnagyobb gond mégis azokkal van, akik komolyan vették, és összeesküvés elméleteket gyártanak köré, netán a színész zsenialitását hangoztatják. Oké, megvolt a tévében az első egyenes adásban kitört elmebaj. Haladjunk tovább, nincs már itt semmi látnivaló.

0 Tovább

Ribike és debilke

Hm, remélhetőleg egy felvonás van még hátra ebben a skizofréniának nevezett szappanoperában, amiben ezidő tájt vagyok: mégpedig az, hogy papíron is elismerjék, hogy normális vagyok. Jó, van egy hír a városban rólunk, hogy E ribike, és megvolt a fél városnak, én pedig annyira debil vagyok, hogy a további intelligencia csökkenésem már exithez vezetne, és a közlejövőben várható. Mondanom sem kell, hogy a közvélekedésnek természetesen a fordítottja az igaz. Persze, mindenki gondolhat, amit akar, lehet valakinek jobb is így, mert könnyebb feldolgoznia a saját nyomorát. Mi pedig a sorstársainkon mindig és minden körülményben segíteni szeretnénk, és ha ezzel segítünk, ám legyen.

A múltkor sétáltunk a városban, és szóba jött, hogy hova tennék a pénzt, ha lenne:

- ... ha lenne, pénzem, én  is adnék neki. De nem is ajándékot vennék neki, hanem pénzt adnék...

- jó, hát ha lenne pénzem, én pedig lefizetném az enyémet a g.ibe...

Ugye, ugye, csak hozzáállás kérdése. A lényeg az, hogy mindketten szükségét érezzük, hogy elismerjük kezelőorvosaink munkáját, így vagy úgy. Az ember egy idő után igényes a betegségére, szeretettel gondozza, ápolgatja, még anyagi ráfordításra is hajlandó, mert úgy érzi, ő is viszonzott valamit a kedvességből, amit kap. Mondták, hogy legyek türelemmel, és cirka fél év alatt megváltozhat rólam a kezelőorvosom véleménye, és nem fogja már ugyanazt a debil státuszt írni az ambuláns lapomra, mint amit valamivel azelőtt kaptam, mielőtt a ez a blog kezdődött, és eredetileg azt a célt szolgálta, hogy megkapjam a 60%-os rokkantságot. Jól van, megkaptam, és akkor mi van, senki nem érti, miért kell lassan 4-5 éve már CTRL-C CTRL-V módszerrel megkapnom refrénszerűen minden kezelőorvosnál (azóta már a harmadikat fogyasztom) ugyanazt a diagnózist: debilke, debilke, debilke... És még csak annyit, hogy nem játszom meg magam a pénzért: én csak azt szeretném, ha az IGAZAT írnák le...

Jó, nem fogok várni sem egy évet, sem felet, sem egy életet, itt a megyében már magasabb beosztásban lévő orvoshoz nem is mehetnék, jövő hónapban, amikor Pestre megyek, elintézni a vizsgajelentkezést, el fogok menni az Ébredések Alapítványhoz, és tőlük fogok REÁLIS értékelést kérni. Amúgy is akartam róluk írni valamit, mert van róluk anyagom, de így még jobb, mert első kézből fogok tudni tudósítani róluk, és kontrollra pedig Budapestre fogok feljárni, ha már megyei főhülye vagyok, és a régió debilje, ügyeletes agyhalott.

0 Tovább

helyzetjelentés: mélynyomor és cyberterror

Így van ez. Én is gondolkodom néha, nemcsak ész nélkül posztolok, mint a régi szép időkben, háhá. Elfoglaltam magam ebben-abban, lecsendesítettem magam ebben-abban, megmetszettem egy rózsabokrot, megjavíottam két járdát, műveltem kertjeimet. De beláttam, hogy ez nem én vagyok, tweetelhetek én nagyon szellemeseket, megmondhatom minden fellelhető fórumon, mit csináljon egy skizofrén, és mit ne, és még úgy-ahogy szavam is lenne a kérdésben. Annyi mindenképpen, hogy figyelembe veszik, amit írok, annál is inkább, mert kevesen írnak a témában. Aztán voltak itt elgondolkodtató esetek. Szóba jött a cyberterrorizmus mint skizofrén túlélési stratégia. Egyéni meglátások közlése különféle nicknevek alatt, divatos vloggerkedés, gondolatrohanás, hibrid kevercse mindannak, ami skizofrén, ami kancsal (he-he). Aztán rájöttem, hogy mérhetetlenül unom már a skizofréniát. Voltaképpen nem sok közöm van már hozzá. Sétálgatok a saját magam építette kertben, kerítéstől kerítésig, néha jön valaki, és beszól a kerítésen, vagy kéri, hogy engedjem be, de már azzal a tudattal, hogy nincs miért, hiszen a kerítésen túlról is látható mindaz, amit itt létrehoztam. Annak meg, hogy ketten-hárman kavicsokat dobálgassunk itt egy kerti tavacskába, nem sok értelme van.

már nemigen figyelgetem a témában az új #trendeket

Persze, hogy mindig lesz társadalmon kívüliség, kirekesztődés, anyámkínja. Csak hogy én már eleve egy társadalomba még nem teljesen integrálódott helyzetből csöppentem bele a kirekesztett státuszba, hát az egész nekem nem sokat ba... szóval nem sok vizet zavar. Tudom, hogy valakik nagyon szenvednek, és nagyon látványosan, de ha valaki az életét ezzel akarja eltölteni, csinálja. Hogy néznek rám az Alfi-kerben, amikor veszem a Riesnbraut, sz.rom le. Hogy kerekedik el a szemük a Retro dohányboltban, amikor leszambázok hajnalban kávéért... mondom: kávéért, b.ok rá. Tőlem ne várjon el senki semmit, hogy hogy illeszkedjen be egy skizofréniás az itteni helyi erők közé, hogy integrálódjon, hogy nézzen, hogy várjon a sorára, mert itt a nyomortelepen is aki egészséges, az egészséges, testileg mindenképp, az valamivel mégiscsak több, mint egy kósza beteg. Én meg azt mondom, hogy nem: ha, és ameddig virítom a lóvét, nem fogok a sor végén kullogni. És ha az 5 Ft-osokból tevődik össze, akkor is. És ha én unom a vaddisznószalámit, ami a nyíregyi rózsadombról elhozok, akkor tessék velem együtt röhögni a helyzet fonákságán, nem pedig kinézni a számból. Édesapa, ja, hogy neked az a plafon, hogy az Alfiban vagy kidobó, és a kasszírsával megbeszélitek, amit megbeszéltek a hátam mögött, de úgy, hogy lehetőleg én is halljam, attól neked ebből a fizuból még sohasem lesz olyan házad olyan környéken, ami nekem eleve adott, most jött meg a papír a földhivataltól, lobogtathatnám is, de talán minek is, asse tom, hol van, de nem is érdekel.

Ezek a vidéki társadalmi mizériák pont úgy hullanak le rólam, mint másról a ruha a boldog szerelemben, klasszikusokkal szólva. Szóval a vidéki szegények kicsinyesek, önzők, pletykásak, volt időm kitapasztalni ez alatt a pár hónap alatt ezt is. A nyomorban a térfigyelő kamerákat is humán erőforrással kell pótolni, és hadd mondjam el, sokkal jobban teljesítenek, mint ipari társaik. Az emberi erőforrás pótolhatatlan, mégha kényszer, unalom, vagy rosszindulat működteti is. Gyanús, hogy a környéken, de akár a házban is minden pártnak, civil szervezetnek (legális, vagy nem legális) megvan a szeme, a füle, a szája. Majd minden szegénynek megvan itt a patrónusa, a reménye, hogy ne csússzon innen lejjeb, mert innen már csak az utca a következő állomás.

Egyszóval élünk, éldegélünk, persze a skizofrénia nap mint nap szóba kerül valamilyen relációban, de már már messze nem olyan érdekes. Hm, hm, ilyen is van, ahogy a többség, az értelmesebbje képes fölötte napirendre térni, úgy én is. Befejezzük-e a sulit júniusban (figyeltük, már június :-D), vagy le tudunk-e tenni még mást az asztalra (itt az if-es témával kapcsolatos elméleti és gyakorlati dolgokra gondolok), ez itt a kérdés, nem más. Vagy ha, nem, ha ennyi volt, b.a meg ott, ahol van, most már úgy is jó. Bár, az is igaz, hogy olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy, hadd tegyem hozzá.

0 Tovább

Zanza

Azért jó interactive fictionnel foglalkozni, mert a legkisebb tehetséget sem mutatom fel az ebben a műfajban készült alkotásaimban, sőt egyre borzasztóbbaknak érzem őket, mégsem szűnök meg őket előállítani. Ilyen az, amikor a tehetségtelenség kitartó szorgalommal párosul, mint a fűzfapoétáknál, bár belőlük idővel még lehet költő is. Az utóbbi időben eléggé sokat foglalkoztam ezekkel az interaktív dolgokkal, és rájöttem, ha még pár tíz évet foglalkozom velük folyamatosan, még válhat belőlem valaki ebben a szubkultúrában. Nincs mit tenni, ha ezzel szeretek foglalkozni, akkor ezzel. Vagy főleg ezzel. Meg ez most úgy rám jött. Olvasgatom a Sub-q magazint, ilyesmi.

Amúgy ebben a magazinban vannak komoly elméleti megalapozottsággal rendelkező emberek, már ami a témát illeti. Az itt megjelent írások alapján lassan kezd körvonalazódni bennem, mi az elvárható minőségű szint egy ilyen alkotástól. Mostani művem, a Zanza, egy rövid történet, egyelőre még köszönőviszonyban sincsen velük, már innen látom. Egyrészt még mindig nagyon személyes, de már nem személyeskedő, inkább olyan elméleti síkon mozog. Magyarul van, és angolul is, mondjuk az én angolom leginkább olyan "Hunglish", de hát ez van. Szintén a Sub-Q magazinban olvasható műfaji besorolások szerint én eddig három műfajban alkottam főleg: noninteractive nonfiction, interactive fiction, és revenge fantasy. Elég érdekes tanulmányozni itt az angol nyelvterületen ma divatos szövegek besorolását, mi itt le vagyunk maradva ettől. Na, de következzen a Zanza, ami egy interaktív szatíra:

http://philome.la/roboman78/zanza

Egyébként egy ResistJam nevű versenyre készült, ahol nem lesz utolsó, mert nincsenek helyezések. Ahhoz képest, hogy az ellenállásról szól, nélkülözi a politikai, és meglepő módon a pszichiátriai témát is, pedig eredetileg meg volt benne pendítve mindkettő kisebb-nagyobb hangsúllyal. Szóval ez a legújabb dágványságom, ez pedig a borítónak szánt kép, gondolom páraknak ismerős:

0 Tovább

Rupi Kaur

Rupi Kaur könyvével, a Milk and Honey-val úgy ismerkedtem meg, hogy sehogy se még, viszont verseire egy játéknak is nevezhető hypertext-válogatásban találtam rá, amit Emma McCallie készített, akiről még kevesebbet lehet tudni, csak annyit, hogy egy ültő helyében olvasta el Rupi Kaur könyvét, ügyes szerkesztő, és tőle fogok majd idézni néhány gondolatot terveim szerint. Az említett könyv 2015-ben jelent meg, és több, mint félmillió példányban fogyott, összehasonlításul, A kósza beteget 88-an töltötték le a Reblogról, és 12-en a hotdogról. Egyébként Rupi kanadai feminista költőnő, 4 éves korában költözött Indiából Torontóba a szüleivel. "Instaköltő"-ként is szokták emlegetni, mert először az Instagramon publikálta a műveit online változatban. Tevékenységei között megemlítendő még egy internetes performansz, menstruációs ciklusáról közölt képeket az Instagramon, "visual poetry" címszó alatt, amit később töröltek onnan. Természetesen maradt belőle mutatóba:


Na, de ennyit a véres valóságról, következzék maga a költői életmű Emma McCallie interpretációjában.

Most persze úgy teszek, mintha Emmát idézném, de valójában Emma és Rupi gondolatai keverednek az enyémmel, szóval ember legyen a talápán, aki kihámozza itt, hogy ki kivel van. Ennek ellenére megígérem, hogy közérthető leszek valamennyire. Rupi könyve, a Milk and Honey, négy fő részre bontható, úgymint: sértés, szeretés, szakítás, gyógyulás. Valószínűleg egy elmúlt kapcsolat állomásai. A játék (nevezzünk inkább hypertextnek) versekből tevődik össze, ahol egyik gondolatból vagy inkább szóból egy másik versre nyílik ablak, és így olvashatjuk végig a 4 fejezetet, ráadásul a szerkesztő úgy állította össze a hyperszöveget, hogy olyan verseket válogatott be, amik nem csak egy nő szemszögéből teszik érdekessé az olvasmányokat. 

Egyébként nem újdonság, hogy játék(os) formában dolgoznak fel irodalmi műveket, gondoljunk csak Bruno Dias Prosperojára, ami Edgar Allan Poe műveiből táplálkozik, azokat dolgozza fel, majd lehet, hogy lesz még szó erről is itt a blogban, de inkább nem biztos. A milk and honey (kis kezdőbetűvel a hypertext) a szerelem, veszteség, trauma, abúzus és gyógyulás témakörét járja körül, és nem fordítottam le magyarra, mert ilyen erővel a fél internetet lefordíthatnám. Általában rövid, egyszerű versek, amik frappánsan fogalmaznak meg egy-egy életérzést, élethelyzetet. A játékos hyperszöveg szerencsés találkozása egy "Instaköltő"-nek, egy Twitterező szerkesztőnek, és egy Twine nevű nemlineáris szövegek létrehozására alkalmas szoftvernek.

Meg nekem, aki csak lesek, mint a moziban.

1 Tovább

Blog és remény

remény

Az embert a választásai határozzák meg. WordPress vagy b2evolution inkább? Magas irodalom és művészet, vagy amatőr digitális kulturális kezdeményezések többségében? Nyomtatott vagy elektronikus felület a publikálásra? Amatőr vagy professzionális szemlélet? És a lényeg: blog vagy nyomtatott felület? Bár a legtöbb kérdésben szinte kényszerpályán mozgok, ragaszkodom a választásaimhoz. És itt az utolsó kérdésre szeretném kihegyezni a posztot, mármint hogy blog, vagy ... blog. A blogvilág számos változáson keresztül ment át, hacsak az elmúlt 10 évet vesszük alapul, akkor is. Csak ismételni tudnám néhány kollégámat, aki a témáról ír és gondolkodik, itt most Szeifert Natáliát hoznám fel hivatkozási alapként, aki ezt írta a 15 éves blogolási múltjára visszatekintve ,összefoglalva a blogoszféra változásait, tematizálódását, meg mindent: 15 éve blogolok. Kb. ekkortól keztem követni rendszeresen. Egyrészt hol vagyok én ettől a 10 évemmel (amiből a 6 év freeblog néhány átmentett poszt kivételével szőrén-szálán eltűnt), meg amúgy írni rengetegen tudnak, de időről időre megújúlni, és valamennyire tartani a rendszerességet, és jórészt újszerű tartalmakat, meglátásokat, szempontokat vinni bele, kevesen. Vagy nincs hozzá türelmük, vagy... Talán annyiban jó a mostani blogverseny, hogy láthattunk üstökösszerű felvillanásokat, sziporkákat is, nem kell ahhoz matuzsálemnek, meg őskövületi bloggernek lenni, hogy valaki meg tudjon alkotni egy koherens és összefüggő szöveget. Amikor még csak néhányan ismertek, akkor már elgondolkoztam, hogy mi teszi a bloggert azzá, ami, és mi különbözteti meg a blogostól. Mert 15 perc hírnév kétségtelenül jár mindenkinek, akinek megfontolásra érdemes gondolatai vannak, ezért is jó itt ez a blogketrec, hogy akinek igénye a minőségi megszólalás, lehetőséget kapjon rá.

remény

Na, mégis, akkor mi teszi a bloggert? A remény. A remény, hogy időről időre meg tud újulni, bízik is valamennyire magában és a képességeiben, de a legfőbb tényező, én mégis úgy gondolom, hogy annak a reménye, hogy nem kényszerül az ember semmilyen ok folytán a blogírást, vagy annak minőségét feladni. Régen, amikor egy blog haldoklott, 15-ször elköszönt az olvasóitól, és ugyanennyiszer jelentette be, hogy nem csinálja tovább, ez egy időben divat volt. Volt ebben valami patetikus, de nagyon emberi is. Én ilyen esetben vagy kitettem a szünetjelet, vagy bejelentettem, hogy csendkirályt játszom x hónapig, és ezekhez nagyjából tartottam is magam. Véletlenül sem, álmomban sem gondoltam volna, hogy befejezem. Pedig egy időszakban olyan mentális és lelki nyavalyákkal küzdöttem, mint szociális fóbia, szorongás, depresszió, hogy csak a legfontosabb tényezőket említsem, amik hátráltattak a  tevékenységemben. Végülis az egyik riportban feltették nekem a kérdést, hogy a blogon kívül van-e valami segítségem, megküzdési stratégiám a skizofréniával, és azt váloszoltam, hogy "ez ... főleg ez." Tehát a második körben jöttek az emberi kapcsolatok, ez a blogom, vagy terápiásnaplóm egy abszolút mellékprojektből nőtte ki magát a legelismertebb tevékenységemmé.

remény

Jó, akkor a kialakult szimbiózis a bloggal: itt lehettem mindig önmagam, volt, ami nem tartozott a munkahelyre, nem tartozott a családra közvetlenül, csak mondjuk indirekt módon, áttételesen, egy naplón keresztül, ami előbb körbejárta a világot, amit talán előbb láttak Wisconsinban, Lisszabonban, Abu-Dhabiban, vagy Dubaiban, minthogy eljutott volna azokhoz, akik ténylegesen érintettek valamennyire. Úgy gondolom, egy időben valóban kettős életem volt, volt egy arcom az akkori környezetem számára, meg egy hely, ahol őszinte lehetek. Mi értelme hazudni egy blogban? Ma már abszolút közelít a kettő, ez egy új helyzet, a magánéletemben az lehetek, aki itt, és ez jó. De addig, is ameddig eljutottam idáig, az a remény tartotta bennem a lelket, hogy nem merülök el teljesen holmi szellemi sivárságban, ami környékezett előző blogjaim és mentális zavaraim kapcsán, hanem kitartok, és akkor lassan azt is megértettem, hogy valamennyire tudom formálni és temátizálni a szemléletet abban a témakörben, amit úgy hívnak: skizofrénia. Sőt, az ilyen témájú blogok elhaltak az enyém mellett, abszolút monopol helyzetbe kerültem, pedig nyilvánvalóan nem áll szándékomban. Csak az emberek rájöttek, hogy ez a betegség nem a folyamatos rinyálásról szól, meg hogy milyen rossz nekünk, meg egyebek. Talán az ember mutatkozott meg a betegség mögött, amire még a közelmúltban is úgy tekintettek az orvosok, hogy ez a dolog kiöli az emberekből a személyiséget, és egy kaptafára menő, egyenbetegeket produkál, ami néhány körmönfont megállapítással tényszerűen leírható. És leírható az ember, ténylegesen is, szó szerint, bebörtönözve egy diagnózisba. Fura dolog a remény: engem a remény éltetett, hogy nincs igaza ebben az orvostársadalom többségének, és remélem, hogy ezáltal én is reményt adhattam másoknak. Vége. :-)

0 Tovább

A kósza beteg

Ez meg mi az ördög? Jézusmária, mi ez a szörnyűség már megint? - tehetnék fel a kérdést az olvasók, és joggal. Megmondom őszintén, nem tudom. Ha kötelező lenne műfajilag besorolni, azt mondanám, hogy egy irodalmi vázlatfüzet. Újdonságtartalma szinte zérus, egyébiránt az irodalminak szánt blogbejegyzések, versek vannak benne összegyűjtve, valamint két játékom. Ravasz, nem? Végülis könyvnek nem mondanám, terjedelmi okok miatt. Mindössze 32 oldal. Ráadásul elég szellősen. Három fejezetre tagolódik: Miskolcon lettem csúnya (sztori), 4x4 (vers), és Kaland konzerv (játék). A válogatás szempontja pofonegyszerű, ami irodalmi igénnyel készült, az belekerült, ami nem, az nem. Függetlenül a végeredménytől. A történetek számomra teljesen logikus sorrendben haladnak a végkifejletig, a versek közül majdnem mindet beválogattam, és a 2 játék. Gondoltam rakok bele reklámot is a miheztartás végett, de inkább még a képeket is kiszedtem. 

Műfajilag hasonlítgattam ekönyvhöz, ezine-hez (Magyarországon kevésbé népszerű internetes magazin, a fanzin szó áll hozzá a legközelebb), de leginkább egyikhez sem hasonlít, legnagyobb megdöbbenésemre, amikhez hasonlítani tudnám, azok a nyíregyházi pszichiátria által támogatott kiadványok, amiből eddig kettő létezik, és tudomásom szerint hosszú évek kihagyása után most készül a harmadik. Az első rész a skizofréniával foglalkozik, ez itt no kommentes, a második pedig egy mentális betegek számára létrehozott antológia, és a harmadik is az lesz. Ezekről a kiadványokról annyit kell tudni, hogy aki szerkesztette, viszonylag magas színvonalon tette a dolgát, a skizofrénia leírása megfelel az akkori (huszonévvel ezelőtti) kor kívánalmainak, és bár én személy szerint haragszom rá egy kicsit, talán valakinek segített valamiben. A betegek számára létrehozott antológia szintén magas színvonalú írásokat tartalmaz, és az a címe: "Az emberek között a magány üldözött". Én nem szerepeltem sem a régi, sem a most készülő antológiában, mégpedig azért, mert verseim különlegesek, túlságosan személyesek, vagy személyeskedőek, és némelyikben válogatott trágárságok is előfordulnak, viszont szerintem, ami van benne: eredetiség, új nézőpont, hangulat. Mások szerint nincs. Mások kapják be. 

Naszóval, ezekre a kiadványokra hasonlít az enyém is, azzal a különbséggel, hogy semmilyen formában nem tettem végül hivatalossá, csak egy pdf jól-rosszul (de inkább jól) szerkesztve. Címe, A kósza beteg jelzi különállását ezektől a kiadványoktól, meg az, hogy digitális formában elérhető csak. Nyilvánvalóan nem ellen-kiadvány, nem szidom benne a pszichiátriát különösebben, nem szerepel benne még a skizofrénia kifejezés sem, maximum két versemben jön elő, egyszer egy szóösszetéteben: skizofréniavirág, egyszer pedig ebben a sorban: "Kiröhögnek a hátam mögött/  a hülye skizók csokis sütik". A játékokat most hagyjuk. Szerintem jók, mások szerint ájdonnó. Amúgy gondolkoztam, hogy kérjek-e valamennyit a kiadványért, jelképes 1$-t, vagy 500 forintot, de különböző szempontokat figyelembe véve, amikkel most nem terhelnék itt senkit, az ingyenes kiadás mellett döntöttem. Sőt, arra is gondoltam, hogy kinyomtatom saját költségen, és a nyíregyházi kiadványok mintájára ingyenesen utána hajítom annak, aki igényli. Nem egy tipikusan fegyelmezett, munkájára igényes és büszke szerzői magatartás, és meglehetősen szokatlan errefelé, de szerintem mindenki úgy terjeszti a kiadványait, ahogy akarja. Kész. Amúgy meg egyáltalán nem valószínű, hogy több ilyen kiadvány követné, meglehetősen egyedi eset ez most.  Nem biztos, hogy 100%-ig végleges verzió, de nagyon valószínű.

http://nemvagyokbeteg.reblog.hu/files/mappa/A_kosza_beteg.pdf

0 Tovább

5 Facebook-rafkó

skizofrénia skizofrénia

Mai világba' egy blog nem lehet meg kéretlen jótanácsok nélkül. Ha eddig azt hittétek, hogy amolyan laissez-faire módon mindent rátok hagyok, és tessék, ahogy esik, úgy puffan, ki kell, hogy ábrándítsalak titeket. Én is beszállok hát a pontba szedett megmondások világába, igaz, hogy magamtól nem terjed odáig, hogy 5 nyomorult pontot megfogalmazzak (még a kisdobosok 6 pontja is magas volt, nemhogy ez), de itt van nekünk a Facebook, tálcán kínálja az instant zölds bölcsességeket. Tehát 5 pont szerepel a mai napra rendelt bölcsesség-adag felsorolásában. Miért pont öt? Nem fért ki több a szép téli tájra? Elfogyott a szufla? Vagy 10-nek a fele 5, és az már majdnem olyan, mintha kerek szám lenne? Na, jó, mindegy: 5 is elég.

skizofrénia skizofrénia

1. Mindenkinek megfelelni. Nyilvánvalóan lehet rá törekedni, meg lehet próbálni, de elég cinkes. Például itt van mindjárt a szülői oldal, egy idézettel szeretném rövidre zárni: "Ha valaki az idősebb jogán tanácsot ad neked, egy dologra kell nagyon koncentrálni: nehogy megjegyezz valamit abból a sok sületlenségből, amit összehord." Megfelelni nem lehet mindenhol. Mióta kiléptem a melóból, nyilatkoztam rádiónak, újságnak, e-könyvet szerkesztettem, blogot írtam, stb, stb. A szüleimmel is meg kellett vívnom a kis harcaimat. Csoda-e, hogy éppen az életben vagyok egy kissé elhavazva? Hogy pont magamra nem jutott idő? Nem csoda. Egyszerűen nincs idő mindenre.

2. Mindent túlgondolni. Nem akarok megsérteni senkit, de a probléma inkább a másik véglet szokott lenni. Viszont valóban ez is nagyon nem vezet egy idő után sehova. Szerencsére észreveszem ilyenkor a beszélgetőpartneremen, ha ezt csinálja, és szólok, hogy állj, és ne tovább. Velem általában (már) nincs ilyen probléma. Régebben a nőügyeket spiláztam így túl. Nem is volt túl sok nőm. De ami volt, annál tovább tartott. Mind1.

3. A múltban élni. Sokan csinálják, óriási probléma. Mondanom sem kell, ez is párkapcsolati jellegű, sokszor. Meg mi lett volna, ha ezt, vagy azt csinálom. Ha a nagyanyámnak kereke lenne, ő volna a villamos. Bár nem akarom teljesen elbagatellizálni, az embereknek komoly gondjaik származhatnak az ilyenből. Tényleg.

4. Félni a változástól. Inkább úgymondanám, ragaszkodni a megszokotthoz. Persze valaki konkrétan a változástól fél. Mondjuk, ha jók a körülményei, érthető, persze. Én a megszokott munkámból kiugrottam a bizonytalan, szabadúszó létbe. Egyébként első dolgom volt, hogy bankszámlát csináltassak, mivel már nem kézbe kapjuk a fizut. Na, jó, nem az első, mert most csináltattam meg pár napja. 15+ éve volt utoljára bankkártyám, 2 is, csak egy kedves utas ellopta a a buszon, azután egy ideig "This is a bank robbery!" felkiáltással jártam a bankba pénzt felvenni, amig még volt mit, aztán lassan a számlám is elapadt, és sztornó. Hadd mondjam még el, a Gránit Banknál csináltattam, 0 forintért, online, és két napon belül elkészült a szla, és elküldték a kártyát. Szóval lassan lehet külözgetni a pénzt, ha csinálok valami érdekeset.

5. Negatívan gondolkodni. Mondjuk kétségtelenül van ennek vicces vetülete is, például Marvin, a paranoid android Douglas Adams könyveiben, a Galaxis-trilógiában. Egyébként meg, ha így gondolkodsz, jó eséllyel soha nem ér csalódás. Viszont nem éri meg a lelki gyötrődést, amivel ez a fajta gondolkodásmód együtt jár.  Meg a negatív gondolatok állítólag hajlamosak beteljesülni. Most ez vagy igaz, vagy nem. De valószínű, hogy hajlamosít a rossz bekövetkeztére. (Egyébként, akinek nem esett le, Marvin van az első képen.)

Örülök, hogy meghoszthattam itt a gondolataimat pár Fb-rafkó kapcsán.

9 Tovább

Valentin Ultimate

Bolondos kis kedvesem meghívott ebédre, és én, az ebédlő nyitott ablakán át, elnéztem a mozgó építményeket, melyeket párákból alkot az Isten, csodálatos szerkezeteit a tapinthatatlannak. És szemlélődésembe merülve így szóltam magamban: - Mindez a káprázat csaknem olyan szép, amilyen szép kedvesemnek, a zöld szemű, szörnyeteg kis bolondnak a szeme.

Egyszerre alaposan hátba vágott egy ököl, s én nyers és bűbájos hangot hallottam, hisztériás és mintegy pálinkától rekedt hangot, drága kis kedvesemnek a hangját, aki így szólt: - Eszed mindjárt a levesed, te, málé barom, te, felhőkupec?

/Charles Bauldaire: A leves és a felhők/

Egyetlen egyszer tartottam meg ezt a jeles alkalmat, akkor is negatívban, és félig-meddig a freudi tudattalan koncepciójából kiinduló impulzusoktól vezéreltetve (tehát az ösztönök, és elfojtott vágyak világából merítkezhettem), később került a tudatelőttes fázisába, ami a szóképzetek, és emléknyomok hordozója, tudatos énem a hajnali, kijózanodás periódusában vette át feldolgozásra, és megemésztésre ezeket az információkat. A-val éldegéltem akkoriban a miskolci Avas lakótelepi meghitt kis fészkünkben, ahová egy időben már csak boldogsággyerehaza style-ban jártam haza aludni, részben az egyetemi elfoglaltságaim miatt, ami gyakran a Rockwell Klubot jelentette. Egyik kedves lakótársam mondta, hogy miért mondom mindig azt, hogy iskolába megyek, amikor egyetemisták vagyunk, hát, talán azért, mert az egyetem címszó alatt én az Egyetemvárosban bárhol lehettem, a Coffe-Inntől kezdve a Rockwellen át a Rebel Klubig, vagy éppen a Gyermekvárosba vezető úton egy alkalmas bokor tövében szundikálva a Green Gekkóból kijövet. 

Ezen az ominózus Valentin-napon, amire, mondom, nem voltam teljesen tudatos, sőt, egyáltalán nem voltam a dátumokkal tisztában a vizsgaidőszakon kívül, A-nak közös családi otthonunkban bejelentettem, hogy találkozom B-vel, akit régen láttam, de lehet, hogy csak telefonon jelentettem be, mert már valahol melegíthettünk B-vel a nem várt viszontlátás örömére. A erre nem nagyon mondott semmit, mert már túl volt azon, hogy utánam jöjjön, ha én B-vel bárhol is összefutok, mert a legreménytelenebb lebujok legeldugottabb sarkában úgysem talált volna ránk. Egy idő után feladta, és vagy közösen mentünk el szórakozni, vagy bizonyos találkozási pontjaink voltak az éjszakában. Hadd mondjam el, hogy A-t sem kellett azért félteni, ha italozásra, vagy más bódító szerek használatára került a sor. B-t sem, és engem sem.

Enyhén borközi állapotban érkeztünk a Rockwell Klub elé, ahol a kidobó közölte, hogy ingyenes a belépés pároknak, ha ennek tanújelét adják (a minimum a nyelves volt). Hát, mondtuk, hogy nem, mi sosem, szépen kiperkáltuk a belépőt, pedig több jutott volna piára, de akkor még mindig nem esett le, mi ez a csók-akció, egyszerűen perverz kukkolók az emberek, nincsen mit csinálni. Bent a buliban aztán kiderült, hogy nem nagyon lesz pénzünk piára, ki kellett menni az egyetemi boltba olcsóbb italért, és azt meg nem vihettük be a buliba, hanem az egyetemi parkban fogyasztottuk el, különben is, B már nem állt a helyzet magaslatán, mármint közérzetileg. 

Aztán a parkban egy kicsit egymásba gabalyodtunk, a poén az egészben csak az, hogy amit nem csináltunk meg a kidobók előtt pénzért, utána hajnalig gyakoroltuk a parkban fagyoskodva ingyen. Hiába, az ilyesmi nem megy vezényszóra, csak önkéntes alapon, úgy látszik. Aztán szépen hazamentünk, mindenki a saját lakhelyére, A felébredt, ahogy vetkőztem, hogy lefeküdjek mellé az ágyba, kérdezte, hogy milyen volt B-vel, jól éreztük-e magunkat. Mondtam, hogy persze, csak egy kicsit fáradt vagyok, B-vel én mindig jól érzem magam. Kivéve pár évvel később, amikor már B-vel jártam, nem éreztem jól magam sokszor, de erről már senki sem tehet. Tanulság: mindenki becsülje meg, amije van, A-val nagyon elbasztuk, B-vel is. Most E-vel vagyok, nagyon remélem, hogy véglegesen, és megbeszéltük, hogy nem tartunk V-napot. Ne is.

0 Tovább

vallási tematika

Érzésem szerint még a verseket kéne ráncba szedni, vagy egy kicsit frissíteni... meg a tumblr-es linkoldalt beintegrálni, és rendben lennénk.

Terveim szerint a versrovatom is újabb két taggal bővül majd, az 1+1=2 (egyre inkább úgy tűnik, ez lesz a végleges cím) kiegészül a vallásos megszólalásmódú alkotásokkal. Igaz, hogy a Dokk.hu-n általában leszarozzák a verseimet, én meg mondjuk röhögök rajtuk, hogy háhá, de amatőrök vagytok b+, ráadásul mélyen stíluson aluli, amit csináltok. Persze, ez csak az odavetett, dilettáns kritikák kapcsán fogalmazódik meg bennem, alapvetően semmi baj a Dokk.hu-val, mindenki úgy szép, ahogy van, én még minig azt mondom. Naszóval, két verset hoztam, egyet a postr-es időkből, egyet pedig a közelmúltból. A közös bennük az áhítatos megszólalás, az Istent mindenhol kereső ember lelki tusája, amibe alapvetően mégiscsak vissza-visszatérően, már-már refrénszerűen belevegyül a pornó-motívum, mint olyan. Szerintem harmonikusan illeszkedik a többi versem gondolatiságához, fel sem tűnik szinte a kenetes felütés. Nem tudom, mondtam-e már, hogy szerintem így egybeolvasva képvisel igazán értéket az egész, vagy közvetít egyfajta hangulatot, egy-egy kiragadott vers még nem árul el semmit a mögötte tátongó versuniverzumról. Egyedül egy versemnél rezeg a léc, a Rohadt jenki fickónál, mert az egyrészt átköltés, másrészt semmi köze az egészhez, szóval azt valószínű, kiveszem, egy lépés hátra, kettő előre, jobbra egy, balra kettő, sasszé, és vége, egészségünkre. Voilá:

I. Fohász a Postrhez

Mi atyánk aki én vagyok
Szenteltessék meg a poszterem
Jöjjön el az én exportom
Legyen meg az én Wordpressem
Miképp ott nálatok
Itt is egy XML
Mindennapi blogolásunkat add meg nekünk ma
De bocsásd meg a mi pornóinkat
Miképpen mi is megbocsátunk LiteraGeeknek
És ne vígy minket a blog.hu-ra
De szabadíts meg a depótól
Mert tied a tartalom a látogatás a feliratkozás
De nem mindörökkön örökké

Ámen

II. Egyszuszra


Testvérem az Úrban,
ne keseregjen a te szíved
az internetpornó
jelenvalóságán,
merthogy
mindenek, mik e világban vannak
teremtettek vala Istentől,
legyen meg a te VR kukkered
hogy látva láss,
és a te headseted az hallásra,
és ne káromoljad te
a te felebarátaidat,
és ne lakjék harag a szívedben,
csekély értelmű de annál serényebb
onleányaink buzgólkodásai iránt,
kik zsenge szüzességüket
bedobván a közösbe,
tudásuk legjavát adván
internet népének okítására
mártíromságról tevének tanúbizonyságot,
midőn erényüket áldozák
egy utánuk következő boldogabb nemzedék
megkönnyebbülésének oltárán,
ámen (,áldás, békesség).

Különben meg, ha tényleg kötetbe rendezném valaha, akkor már hozzá csapnám az egész Zsarnai-trilógiát, nájlonszatyrostul, és az ehhez a témakörhöz még köthető 1-2 írást, plusz a játékokat valami adathordozón, szóval úgy lenne verses könyv, hogy furán, erős átvezető szövegekkel, és persze néhány originális íráskával. Hadd ne mondjam, lassan érik (nem a pofon, hanem ez a projekt). Amúgy most vetődött fel igazából csak az ötlet, de abszolúte nem hülyeség. Aztán persze még megírnék valami komolyat is, mielőtt bekrepálok.

1 Tovább

analízis: a szellemi javak prioritása

Hol is kezdjem? Remélem, mindenki ráér, mert akkor oké. Most egy kicsit analízisbe megyünk. Szóval gyerekkoromban nekem visszatérő félelmem volt a haláltól, vagyis nem mertem elaludni, attól való félelmemben, hogy nem kelek fel többet. Ennek megfelelően sokáig azt gondoltam, hogy én egyáltalán nem is alszom. Talán így is volt. Folyton azon járt az eszem, ha nagyon öreg leszek, majd jól nem fogok elaludni soha, és akkor így örökké élek majd, illetve nagyon sokáig. Ezt a témát úgy zártam le magamban, hogy én sohase fogok meghalni, és ezentúl nem is féltem a haláltól. Halandóságomra érdekes módon a betegségem döbbentett rá, akkor viszont olyan transzcendens élményeim voltak, ami talán a halálból visszatérteknek, ami alapján pedig már nem félek a haláltól. Na, jó, de hogy jön ez ide? Elmondom. Mivel a családom révén akkoriban elég erőteljes ateista impulzusok értek, kezdtem vészforgatókönyvet kidolgozni arra az esetre, ha mégiscsak valahogy beadnám a kulcsot. Mivel Istenben nem hittem, az a magyarázat pedig kevésnek bizonyult, hogy a "gyerekeinkben élünk tovább", elhatároztam, hogy nekem csakis szellemi gyerekeim lesznek, és életcélom, hogy maradandót hozzak létre a világban, szóval, hogy nyomot hagyjak, tehát legyen rá valami bizonyíték, hogy itt éltem ezen a Földön valamikor. És mivel egy egész sor dologhoz nem értek (pl.: grafika, zene), az írás révén láttam ezt akkoriban megvalósíthatónak. Az a fura, hogy még most is így látom. Igaz, valószínűleg 2-3 db xml file-nál több nem marad utánam, de ha ezek valamikor is valakinek okoznak majd valamit, vagy hasznát veszi valaki a halálom után, talán megérte.

vagyon

Szóval, amikor pályát kellett választani, két dolog jöhetett számításba: a számítástechnika, és a magyar. Programozásból elég hamar megszedtem volna magam, ha csak a pénz érdekel, de mivel a családomnak volt elég belőle (tudom, persze, abból sosincs elég), elhatároztam, hogy inkább élményeket és tudást szerzek, ami konvertálható esetlegesen gondolatok formába öntésére, és közlésére. Akkoriban ennek a terepe egyedül az irodalom volt, magyar szakra mentem tehát, hogy közel legyek ezekhez a szellemi dolgokhoz, az úgynevezett materiális javak, mint autó, ház, meg mit tudom én még, mi jönne ide, használati tárgyak, teljes mértékben hidegen hagytak. Érdekes, hogy amikor bementem a tesómmal közös házunkba, elképedtem, hogy mi mindent felhalmozott, amikor állítólag nem keresett semmit, mindent, ami egy férfit férfivá tesz egyes nők szerint: szerszámok, ruhák, satöbbi, ömlesztve minden hasznos és haszontalan mindennapi tárgy. Most kint van Angliában, összeügyeskedett ott magának egy házat, méghozzá úgy, hogy különösebben magas kereset nélkül, helyezkedni, élni tudni kell.

Nekem viszont minden vagyonom szellemi természetű. A nagyszüleim két dolgot bíztak rám: 1. az a tiéd, amit megeszel, 2. a tudást senki nem veheti el tőled. Akkor a 2-es pontot nem értettem, most már kezdem pedzegetni. Érdekes, hogy világéletemben egészséges voltam, annak ellenére, ahogy éltem (húst hússal, a miskolci éjszakákat ne részletezzük, mert az már konkrét dohány-, és szeszipari reklámnak minősülne esetleg.) Az italt is a szellemi izgalom miatt kedveltem meg, amit nyújtott, betegségem szellemi természetű. Az eredeti szakmám programozó, szintén szellemi dolog. Érdekes, hogy tanulmányaim során nem sok helyen szereztem papírt, de ha érdekelt a téma, a koszon kívül is ragadt rám valami általában.

És akkor, ugye, az egyetem 4. évében jött a pszichiátria. Nem az bántott, hogy hetekig altattak, hogy nyálcsorgatásig gyógyszereztek, hanem az, hogy kétségbe vonták a szellemi szintemet, és a mai napig kétségbe vonják, az ambuláns lapomon még mindig én vagyok a keleti régió legnagyobb debilje, annak ellenére is, hogy a gondnokságot levették. Az egyetem folytatását kifejezetten ellenjavallta az összes orvosom, utána meg kérdőre vontak, hogy miért nem fejeztem be. Számtalanszor elmondták, hogy amolyan Windows-os mintára ezek után már csak csökkentett módban fogok futni, dementia praecoxom van, szellemi hanyatlásom látványos. Napi szinten kell megküzdenem azért, hogy ne nézzenek debilnek, holott az egyetemen a legintelligensebb emberek voltak a barátaim. Szóval nem választottam jól kereső munkát, a szüleimnek sem nyaltam be csontig egy külföldi kulipintyó reményében (bár kétségkívül szellemi munka az is, meg némi gerinc-bántalom kérdése), és anyámnak lehet, hogy nehéz lesz feldolgozni, hogy még ezek után sem megyek el kőművesnek, vagy festőnek, mint ahogy azt ő szorgalmazná. Talán italmennyiségben tudnám hozni egy kőműves szintjét, akkor meg már úgyis mindegy, nem igaz? Persze, nekem "másként kell segíteni". A beteg emberek "másképpen szeretnek". Satöbbi. Dugják fel maguknak a másságukat. Az a hülye, aki ezeket a lózungokat kitalálta.

Na, mindegy, nem részletezem az életkörülményeimet, mert bizonyos vagyoni helyzetből nézve siralmasak, de érdekes módon én mégis így érzem jól magam. Otthagytam a munkahelyemet is, mert hátráltatott a szellemi dolgaim kibontakoztatásában, és ha nem alkalmaznak szellemi munkakörben, akkor is képzem magam, intézményes keretek között, és azon kívül, jó, leginkább azon kívül, és a szüleim nem értik, hogy ha már beteg lettem, miért nem vagyok mintabeteg, miért nem varrom a gombolyagokat havi 40 ezer forintért, minden fillért számon tartanak, amit rám költenek, és írják a kölcsönt, és még szerencse, hogy ennyiben is segítenek,  persze pusztán pedagógiai célzattal, hogy tanuljam meg értékelni a pénzt, és "jöjjön meg az eszem", és sürgősen menjek el Kőmíves Kelemennek. Kabátban, gondolom. Mondjuk annak ellenére, hogy szellemi dolgokban jeleskednék főleg, de persze azok közül is azokban, amihez kedvem van, munkát nehéz lesz találnom intézményes szinten, skizofrén diagnózissal, debil státusszal, szóval minden jel arra mutat, hogy esetleg önállóan, saját vállalkozásban kell majd valamivel foglalkoznom, leginkább infomatikával, mert bár az írás közelebb áll hozzám, valamiféle anyagi biztonságot nem árt azért, ha megteremtek magamnak. De elmondanám, hogy nem halmoznak el ajánlatokkal, nem üldöznek munkával, ilyen rehab munkával bármikor megtalálnának, de azt hiszem, már kidolgoztam magam ebből a körből. El kellene fogadni, hogy így vagyok boldog, és kész. Nem követelek milliós esküvőt, budapesti, nyíregyházi, miskolci, angliai ingatlanokat, annyit szeretnék, hogy hagyjanak úgy élni, ahogy én akarok, már lassan 40 évesen. Olyan nagy kérés ez? :-(

0 Tovább

digitalizálás, konzerválás, megújulás

Aki ismerős errefelé, annak pár dolog feltűnhetett, aki pedig nem, annak elmondom. Nem, semmiféle lelki duma nem fog következni, se moderációs, se netikettes, se GYIK, se semmi. Még azt sem mondanám, hogy bárkivel bármi gond lenne (na, jó, néha velem), mert mindenki úgy szép és jó, ahogy van.

Lényegében olyan nagy design váltás sem történt, bizonyos helyeken bizonyos blogok abból állnak ki, hogy hetente design váltás van, és ezt bejelentik. Itt, ami történt, úgy nevezném, ahogy a címben fogalmaztam, plusz még egy kis megszüntetve megőrzés, ami annyit jelent, hogy a fokozatos, lassú arculatváltáson túl szemléletváltás tört ki... vagyis történt, értem ezalatt elsősorban a saját néven való publikálást általában mindenféle platformon, ahol elérhető vagyok. Ez tervbe volt véve régebben, de hogy egyszer be is következik... hát... "tudtam, de nem sejtettem", hogy egy klasszikust idézzek.

Jó, blogom elérhető, twitterem elérhető, mindent meg lehet nézni, mindent ki lehet próbálni, annyi újdonság van, hogy a blogbejegyzések linkjei tumblr-en is ki vannak emelve, ami mintegy ilyen képeskönyv-szerűen tartalmazza a már a Reblogon született bejegyzéseimet, idegen nyelven amolyan grid elrendezést valósít meg, majd igyekszem beleintegrálni valahogy a blogba, már tudom is nagyjából, hogyan, de egyelőre hadititok (http://nemvagyokbeteg.hu).

Nagyon jó. Ami még a témához kapcsolódik, a játék menüpont fokozatos megújítása, döglött linkek újraélesztése, és a nagy fejtörést okozó Android részleg publikálása, ami egyelőre 2 db, tökéletesen játszható, de kisebb-nagyobb szépséghibával rendelkező játékom közszemlére bocsátásából állna.

1. Az unalomig ismert és sulykolt Halál a pszichiátrián eredeti verziója, érdekessége, hogy teljes nevekkel, ugyanúgy, mint én vállalom a nevem, vállalják ezek az emberek is, tudtommal semmi hazugság nincs benne beleírva, a fantázia szerepe alig-alig tetten érhető a játékban.

2. A Sokkoló nevű "Anica-remix", ami színtiszta kalandjáték, már inkább egy, a fantázia irányába elmozduló disztópiát jelenít meg, a szereplőkre homályos utalgatások, célozgatások vannak, konkrétum nemigen szerepel bennük. Ennek tegnap tettem fel az androidos változatát. Kissé leértékelt áru számba megy, mert egy hibaüzenetet dob az elején, de ettől függetlenül mint mondtam, tökéletesen végigjátszható, majd rendezünk egy versenyt, lol.

Oké. Pár gondolat erejéig még foglalkoznék ezekkel a játékokkal, és az apropóból, amiből születtek. Vajon miért gondolták ma Magyarországon akármelyik pszichiátrián, hogy egy évek óta írogató bloggerrel majd ők jól elbánnak, és szó szerint nyálcsorgató zombivá gyógyszerezik, majd elküldik egy demens elfekvőbe, vagy akár csak a gerontopszichiátriára? Mivel ellent mondtam, valóban az lett volna a hosszú távú megoldás, hogy kizáró gondnokságot kérnek rám, majd tényleg elvitetnek? Kinek állhattam az útjában? Kinek ártottam én, hogy sürgősen el kellett volna engem abban az időben tüntetni? De azt gondolom, hogy jól döntöttem, hogy maradtam, nem használt sem fizikai, sem lelki, sem jogi ráhatás, maradjanak itt ezek a kis androidos amatőr kezdeményezések annak örök bizonyítékául, hogy senkivel nem lehet majd okkal, vagy ok nélkül büntetlenül kiszúrni semelyik kórházban, mert a fene tudja, talán csak fecseg, de talán van egy kis íráskényszere, pici programozói vénája, kisded játékainkból máris egy kósza beteg játékába kerülhetünk így bele, hogy most már örök időkig mi legyünk a főellenfél valami játékban egy-egy ismerősünk telefonján, esetleg.

Utóiratként még annyit elmondanék, hogy hála istennek nem tartom magam annak az élősködőnek, aminek a drága intézményvezető főorvos úr annak idején elmondott, akit mintegy tajgetosz-pozitívként sürgősen demens elfekvőbe kell szállítani, érző, gondolkodó embernek tartom magam, aki reflektál a külvilág történéseire, az életet "a maga teljességében szeretné megélni", cselekvő, társadalmi értelemben tenni tudó és akaró embernek tartom magam, és nem utolsó sorban Naplóírónak, aki ebben a XXI. századi érában nevezhető bloggernek, akár, vagy a t*k*m tudja.

Ja, még egy aktuális kép, együtt fotózkodtam Mályiban a számtalan nonprofit sorstársi blogot fenntartó és üzemeltető (köztük a bura.hu-t) Gácsi Krisztiánnal, talán egy kicsit be is csíptünk, hogy enyhe eufemizmussal éljek, de ez csak a tali hevében történt, szerencsére egyre ritkább az ilyesmi.

Egyelőre csak az én képemet rakom fel, mert Krisztől még nem kértem engedélyt... Mondjuk így úgy tűnik, mintha egyedül iszogatnék, de nem baj... különben meg amúgy is azt hittem, h csak villámlott...

Sziasztok, minden jót!

1 Tovább

Trendhim felkérés

A Trendhim nevezetű, dán cég keresett meg azzal a kérdéssel, hogy lenne- e kedvem együttműködni velük. Még sose volt ilyen felkérésem, de örömmel osztom meg a tapasztalataimat a cégről és a termékről egyaránt.

Egy fekete paracord karkötőt választottam tömör fém csattal, ami sportos, vagány és férfias egyben. A paracord karkötők egyre népszerűbbek lettek az elmúlt években, leginkább a fiatalok körében. Azon kívül, hogy nagyon divatos, a legtöbb ember nem is tudja, hogy milyen hasznos tulajdonsága van. Maga a tárgy a túlélő karkötő nevet kapta, hiszen az anyaga általában 250 kg teherbírású ejtőernyőzsinór, ami kibontva akár 3 méter hosszúságú is lehet.

Nagyon fontos, hogy a karkötő jó minőségü anyagból legyen, ezzel biztosítva saját biztonságunkat és a termék károsodását egy-egy meleg nyári napon.

A Trendhimnél a kiszállítási idő általában 1-5 munkanap, azonban ha a bármiféle probléma történne a választott termékkel egy egész évig ingyenesen visszatérítik az árát. Szerintem ez egy nagyszerű kezdeményezés, hiszen a cég telephelye Dániában van.

Az én karkötőm fekete színű, mint már említettem egy ezüst színű fém csattal van ellátva, ami elegánsabbá teszi a karkötőt. Anyaga az ejtőernyőkhöz is használt nejlonzsinór, ami használat esetén teljes biztonságot nyújt a viselőjének. Szélessége 2 cm, hosszúsága 23 cm, azonban hogy viszonyítani tudjunk, elmondom, hogy egy átlagos férfi csuklóvastagsága 18 cm.

Ha a többi paracord karkötőt szeretnétek megnézni, akkor itt találjátok:

https://www.trendhim.hu/karkotok/paracord-karkotok-c.html


Ha valakinek tetszenek a termékek, csak ajánlani tudom a céget, megbízhatóak és rengeteg kiegészítőjük van férfiaknak, teljesen korrekt áron.

2 Tovább

Vagyonnyilatkozatom + előmenetelem

Ólrályszi. Kemény egy hónapot húztam le az önfoglalkoztatás világában. Milyen eredménnyel?

Azt hiszem, az egész hónap a tervezéssel, és az alapok lerakásával telt el. Bár van pár ismerősöm, akik függetleníteni tudták magukat munkahelytől, ágytól, asztaltól, satöbbitől, azt hiszem, ez az egészségesek világában is a kisebb hányada a népességnek. Hát még az ilyen comme ci, comme ca embekének, mint én, aki, ha akarja beteg (a leszázalékolási bizottság előtt, és a diákhitel-tartozás elengedésekor), viszont a bíróság előtt vérig van sértve, ha erre való hivatkozással korlátozzák a jogait, és hol cinikusan, hol dühödt támadással ostorozza a pszichiátriát ezért, és minden követ megmozgat, mindent bevet, a TASZ-tól elkezdve a volt munkahelyének elnökségi szintjéig, hogy nyomást gyakoroljon ott az ügymenetre, miszerint neki kutya baja.


Na, jó, ennyit az önkritikáról. Egyébként is, ki sajnálna 1-2 rongyos misit egy díszskizó fenntartására, pláne a vagyonnyilatkozatok közzététele kapcsán, amikor a sokkal kirívóbb esetek sem szúrnak szemet. Sőt, legyintünk rájuk. Tekintsük ezt egy sajátos vagyonnyilatkozatnak, és felejtsük el. *Amikor felébredünk, semmire sem fogunk emlékezni.* ++ Továbbra is az állam tart el [pénzzel], a szüleim tartanak el [kajával], barátnőm tart el [lakhatással]. Plusz van egy fél házrészem egy olyan lakóövezetben, aminek az árát a hátralévő életem folyamán is képtelen lennék elinni, mivel hamarabb exitálnék májcirrózisban, minthogy végére érjek a pénzemnek. Jó, jövőm így hát - egyelőre - biztosítva van. Most összegekkel nem dobálóznék, megtettem már korábban, sokszor.


A népesség egy jelentős hányada a garázskocsmákban, egy másik réteg pedig a parlementben szunyókál a délelőtt folyamán, én legalább úgy teszek, mintha nagyon is érdekelne a php, és a szoftverfejlesztés egy jelentős fázisával töltöm el mindennapjaival, ami talán a legfontosabb itt is: tervezéssel, spekulációval, ábrándozással, ki hogyan nevezné. Nem árulok el nagy titkot, hogy ez a tevezés, ábrándozás egész konkrét álmodozásba torkollik néha, abban az értelemben, hogy vagy elszunnyadok az íróasztalnál, vagy egyszerűen keresek alami fekvőalkalmatosságot, és ott. Annyit máris tudok, hogy a programtervezés magasabb prioritást élvez a munkahelyeken is, mint maga a konkrét programozás, így hát - gondolom - nem árt, ha ebben is szert teszek néminemű gyakorlatra. És hogy mit végeztem? Szégyen, nem szégen, ez alatt az idő alatt tagadhatatlanul felmerült bennem néhány gondolat a záró dolgozatommal kapcsolatban (is). Bár inkább csak egyik témáról a másikra ugráltam, amikor kétségeim merültek fel annak a szakadéknak átugrásával kapcsolatosan, ami szellemi szintem, és felkészültségem, valamint a záró dolgozat által támasztott követelmények között tátong.

vagyon self-criticism


Most nem szeretném részletezni, micsoda Szkhüllák és Kharübdiszek között hányódtam ebben a belső viharokkal teli időszakban, elég legyen annyi, hogy alapvtően 4 égtáj irányába láttam meg felsejleni a part körvonalait: első célpontom egy JAVA mush kliens-szerver alkalmazás elkészítése volt, de ahogy időm egyre fogyott, mindig alább adtam a tervemből, ennél fogva egy WorPress sablon felépítése az alapoktól lett volna a következő állomás, aztán utána egy b2evolution skin legyártása, már nem az alapoktól, végül a "gányoljunk össze akármit php-ben!" felkiáltással egy önálló, ámde igen kezdetleges blogmotor megírása mellett döntöttem, Debilitas munkacímet adva neki, a nyilvánvalóan kezdetleges, együgyű, fantáziátlan és igénytelen, mintegy frankensteini nívójú másolatát életre hívva ennek a fajta - egyébként jobb sorsra érdemes - naplóbejegyzések közzétételére (is) alkalmas felhasználói felületnek.

Na, jó, itt tartok most, szerintem egyelőre ennyi mára elég belőlem, lehet emésztgetni. :-)

0 Tovább

Gamer Girl? Girl Gamer? Cosplay!

Vissza a játékok világához. Ezúttal nem konkrét játékokról lesz szó, nem is női játékfejlesztőkről, hanem női játékosokról. Régebben volt már róla szó, hogy az amatőr kalandjátékok világában enyhén szóla felülreprezentáltak a transznemű lányok, nők. Nem véletlenül. A videojáték népszerű propaganda felülete a transznemű kisebbségnek, művészi formában fejezik ki önmagukat, céljuk ezzel önmaguk megértetése, és elfogadtatása, legkevésbé pedig ennek reklámozása, vagy feltűnés keltése, mármint általában. Ld. Transznemű játékfejlesztők, játékkritikusok I., Transznemű játékfejlesztők, játékkritikusok II, Egy átlagos fiatal transz nő naplója, stb... lassan készül a befejező rész, hehe...

Átmenet: indie, majd kereskedelmi játékok arca: Zoë Quinn

/Wikipedia: Zoë Quinn/

Jó, tegyük fel, hogy gyakran ők tematizálják az amatőr (indie) játékfejlesztés igen nagy százalékát, de persze, "mezei", női játékfejlesztő is akad bőven. Álljon itt átmenetként az amatőr és a kereskedelmi játékok keresztútjánál Zoë Quinn, aki a Depression Questtel amatőr szinten kezdte, de ma már leginkább a kereskedelmi játékok irányába kacsingat. És legyen ő egyedül az átvezetés az indie, és a kereskedelmi játékok között, ahol viszont merőben új viszonyulást és hozzáálást találunk.  Ameddig az indie játékfejlesztés sztárjai maguk az alkotók, a kereskedelmi játékok világában a fő hangsúly a fogyasztóra, a fizető vendégre tevődik át. Hogy ki fejlesztett egy adott kereskedelmi játékot, az említés szinten marad, annál is inkább, mert itt nem személyekről, hanem cégekről, márkanevekről brandekről és egyebekről van szó. A kereskedelmi játékok világában az ember, a hős, a személy, csakis a játékos (ma már gamer).

Kereskedelmi játékok, gamer, cosplayer: Alodia Almira Arraiza Gosiengfiao

Aloida egy csapásra lett híres gamer és cosplayer*, ahogy nővérével, Ashley-vel feltűnt egy Fülöp-szigeteki manga magazin címlapján.  * A cosplay (costume play), kosztümös játék röidítése, valójában egy performansz művészet, a cosplayerek kosztümben jelenítenek meg bizonyos karaktereket, nem ismeretlen a szerepjátékos szubkultúrában, de az anime és manga világában is igen elterjedt. Aloida Gosiengfiao az Animé Club nevű internetes videojátékos és anime közösség tagjaként vált a cosplay mesterévé. Játékokhoz való vonzalmát a modell és cosplayer Aloida nem egyszer megörökítette, például a DeviantArton elhíresült két fotója a Gamer I. és Gamer II. minduntalan visszaköszön, ha valaki netán van olyan elvetemült, hogy gamer lányok fotói után kutat az interneten. Itt egy paradigmaváltás történt: az indie játékfejlesztő nők mellett, vagy inkább helyett a kereskedelmi játékok felhasználói kerültek a középpontba, őket nevezik Gamer Girlnek, vagy Girl Gamernek.

/The Gamer I. by blackmage9, DeviantArt/

/The Gamer II. by oraneish, DeviantArt/

Aztán ezen felül vannak még divatos gamer csajok, örök vita tárgyát jépezi, hogy vajon melyik az igazi játékos lány, és ki az, aki csak kéjeleg játékosnak öltözve, de inkább vetkőzve. Most nem csinálunk belőlük toplistát, néhány megosztó vélemény azért található a kérdésben, ezt néhány vicces grafika igyekszik nekünk bemutatni, természetesen a telesség igénye nélkül:

0 Tovább

miféle földalatti harc

Tegnap kontrollon voltam. Megkaptam az abilify injekciót. Természetesen előjött az ilyenkor menetrendszerűen jelentkező használhatatlanság, fáradtsággal egybekötött pörgés, inkoherens gondolkodás, szóval hoztam a legjobb formámat. Bevallom őszintén, egy kicsit még mindig kóválygok. Az abilify tablettától hosszú távon nálam jelentkező inkontinencia részlegesen vissza-visszatér az injekciós változatától is, talán azért nem ilyen erős formában, mivel nem a gyomromat irritálja, hanem egyenesen a véráramba jut, onnan pedig közvetlenül az agyamra fejti ki a hatását. Az abilifynak ezt a hatását a hivatalos pszichiátria nem ismeri el, sem intézményesen, sem személyenként, de egy dolgot biztosra veszek: idős, vagy kevésbé idős koromra pelenkában, vagy gumibugyiban végzem. Szóval elképzelhető az egyéb gyógyszerek mellékhatása, hogy inkább pisikaki egybe' az abilifytól, minthogy zombi üzemmód bármelyik másiktól. Valóban, a legmodernebb antipszichotikus készítmény az abilify, és az azonos hatóanyagot tartalmazó explemed. A zombi üzemmódnál nem az a baj, hogy az ember lassú, hanem az, hogy valóban átéli az élőhalott lét minden kínját... Persze nekik még mindig lassú vagyok, rá is vezették az ambuláns lapomra. Meg kérdezték, hogy kijövök-e a szüleimmel.

- Miért, drága Főorvosnő, Ön kijön a szüleivel? - vissza kellett volna kérdezni.

Számomra fontos referenciaszemélyek állítják egybehangzóan, hogy nem vagyok lassú, de a pszichiátereknek valahogy mindig túl lassú vagyok. Persze az is igaz, hogy január 9-ig egyáltalán nem tudtam ügyeket intézni, vagy csak csapnivalóan, aztán mintegy varázsütésre, egycsapásra visszanyertem ügyintézi képességemet. Van ilyen. Rousseau is épen Diderot-hoz tartott Vincennes-i börtönébe, amikor a dijoni akadémia pályatételét kézhez kapta, és megvilágosodott, majd megírta az Értekezés a tudományokról és művészetekről szóló nyertes pályaművét. Na, így világosodtam meg én is a nyíregyházi járási bíróságon, amikor a bírónő kimondta a gondnokság eltörlését, illetve megszüntetését. 3 évig tartó béklyó hullott le rólam: ügyeim azóta magam intézem. Lehet, hogy ha meglesz az OKJ-s bizonyítványom, utána meg esetleg a diplomám, hirtelen felgyorsulok, ki tudja?

De nemcsak ez a lassúság zavar, hanem a többi latin kifejezés, ami mind arra utal, hogy én autisztikus és debil volnék, amellett, hogy paranoid skizofrén, erősen szorongó, és nem-organikus inszomnia kínoz. Egy hozzáértő személy elmondta, hogy a térségben az én diagnózisom valószínűleg a legrosszabb, ez tekinthetem búcsúajándéknak a K.....v-érából, eredetileg azért kaptam a térség legnegativisztikusabb diagnózisát, mert az intézményvezető főorvos úr bizonyos borítékok hatására szintén megvilágosodott, és a teljesen tökéletes státuszomat átírta a lehető legrosszabbra, persze szüleim kérésére, kellett akkor nekem a rokkantnyugdíj, vagyis családilag rá voltunk szorulva (k..vára), és bizottság előtt álltam.

Ez mind szép és jó. Node hány éve is ennek? Megvan jó 4-5 éve is tán. Azóta már a harmadik kezelőorvosomnál járok, a státuszom azóta is autisztikus, negativisztikus jellemvonásokat sugall, mint aki tkp debil. Na, ez most csak azért érdekes, mert hogy ha, és feltéve, elvégezném a tanfolyamot, akkor egyből jön a pofáraesés. Ki alkalmazna egy szorongó, negatív, autista debilt? Hamarabb feltételezik, hogy vásároltam egy szoftverfejlesztő bizonyítványt, minthogy azt gondolnák, hogy az egész keleti part pszichiátriai vezetője valótlant állítana, vagy olyat írna alá. Nem én csalódtam a kezelőorvosaimban elsősorbn, hanem a környezetem, barátaim, ismerőseim, munkatársaim, már akit érdekel a téma, és ért hozzá. Minden erőmmel próbáltam csitítgatni őket, és elbagatellizálni az ügy jelentősségét, de jobban belegondolva, tényleg a jövőm a tét egy kezelőorvosi vélemény kapcsán: mindössze annyi áll, vagy bukik rajta, hogy alkalmaznak-e munkahelyen, illetve mehetek-e egyáltalán továbbtanulni, vagy kiszórnak az alkalmassági rostán.

Bár refrénszerűen visszatér nálam, hogy végigpróbálták velem az egész repertoárt: fizikai, kémiai kényszerítést, később jogaimat korlátoztak egy alig átlátható jogi procedúrával, az utolsó felvonást a Hodászi demens-skizofrén elfekvő jelentette volna, ahol a tagság általában halálig tart. Ehhez képest, már csak annyit tehetnek, hogy rossz híremet keltik a világban, bármerre is járok, az egészségügyi adatbázisban szerepel, hogy szegény nagyon hülye, aztán csodálkozom, hogy mindenhol úgy beszélnek velem, hogy artikulálnak, és a leírás szerint, fogyatékosként kezelnek. Csak egy péla. A leszázalékolási bizottságnál a szoc. ápoló csaj: "Róóóbíííí, meg túúdóód móóóndaníííí, hány évesek a szűűűleííííd?" Először úgy néztem rá, hogy majdnem leszúrtam a szememmel, aztán a másik pillanatban szerettem volna rá borítani az asztalt, végül számoltam x-ig, és nyugodtan, bár enyhe bizonytalanságot csempészve a hangomba, belementem a színjátékba.

- Ööö... hhaaatvaannn... kettő, úgy tudom.

Mindenesetre a játszma az utolsó felvonáshoz érkezett: Mindenki egészségenek tart, kivéve a kezelő orvosom, illetve a kezelő orvosaim. Előttük mindig sík hüye maradok. Hiába küzdöttem, gyógyszerekért, szabadságért, a jogaimért, hivatalosan egy címeres ökör vagyok, Sötét Szabolcs legnagyobb marhája, legalábbis a diagnózisom szerint. És ez nem vicc, ez nem költői túlzás. Néha már kíváncsi vagyok, nem áll-e egy szürke eminenciás, esetleg egy egész csoport belőlük az események mögött. Mert az, hogy amiket írok, nem tetszhet mindenkinek, az nyilvánvaló. És általában nem szegény, magatehetetlen embereket piszkálok az írásaimban, hanem befolyásos klientúrával rendelkező, elismert pszichiátereket. Ja, hogy most is ezt tettem? Jaj, bocsi...

0 Tovább

Magánügyek keresőoptimalizálása

- Miért nem teszi ki nyíltan a foltozni való rongyos batyut? - mondta a bakter az anyósának, amikor megtalálta a gatyamadzagot a levesében. Mármint az Indul a bakterházban, ami nem a kedvenc filmem, bár tagadhatatlanul igen erőteljes mondatok hangzanak el benne, szóval általában még az is értékeli az elhangzó szövegek nyelvi megformáltságát, akit esetleg nem tud azonosulni különösebben sem a szereplőkkel, sem a filmbeli környezettel. Amit én értékelek benne, az az eléggé soványka folklorisztikus szál, ami végigvonul a filmen a háttérben, és helyenként annyira elvékonyodik, hogy szinte észrevehetetlen. Na, de most itt nem erről lesz itt szó. :-)

Hanem csak arról, hogy miért nem teszem ki a rongyos batyut, vagyis, ha 1. levették rólam a gondnokságot, 2. eljöttem a munkahelyemről, vajon miért nem rukkolok elő valami vérlázítóan fantasztikus, újszerű meglátással, amit a fennálló körülmények miatt nem mondhattam ki. Azért, mert nincs ilyen. Amit akartam, burkolt, vagy kevésbe burkolt formában elmondtam a témáról. Szerintem a már itt elhanzottaknak kellene magukért beszélniük, az ügy érdekében eddig annyit tudtam tenni, hogy megváltoztattam néhány honlapcímet, vagy blogcímet (minden blog honlap, de nem minden... na jó, hagyjuk), és bizonyos helyeken a nickneveimet, néhány helyen a teljes nevemet használom, néhány helyen mást, ha valaki találkozna más jellegű írások kapcsán a nevemmel, egyébként Papp Róbert vagyok, jó napot kívánok. Ha valakit is érdekel, eddig miért nem tettem meg ezeket, erre az lenne a válaszom, hogy nem akartam a szakkörbeli pajtásaim előtt mindenáron felfedni magamat, a másik meg, hogy minden, amit mond, a bíróságon felhasználható, szóval tudjuk... Amúgy, ezek után, hogy beszámíthatóvá nyilvánítottak, beperelésileg hogy fog a sorsom alakulni, nem tudni, nyilván nem fogok többet dehonesztáló kijelentéseket tenni senkire. Legalábbis név szerint. :-D

A dolgok állásáról még annyit szeretnék elmondani, hogy nem tudom, mennyit fogok itt még pszichiátriával foglalozni, de azt viszont érdemesnek tartom megjegyezni, hol helyezkedem el a pszichiátria-antipszichiátra képzeletbeli tengelyén. Hát, leginkább sehol. Egyfajta radikális pszichiátriakritikát képviselek, én, egy személyben, még a hozzám közel állók közt is egyedülállóan, ami mindkét oldalról tekintve bosszantó, és idegesítő, hogy akkor mit akar ez a faszi, hát, elmondom, mit akarok, minél kevesebb kontaktot az orvosommal, aki történetesen éppen a térség vezető pszichiátere (milyen érdekes), és adják be az anyagot, mint egy rossz narkósnak, ameddig szükséges, aztán alászolgája.

Úgy gondolom, a skizofrénia hívószó a címben blogos körökben nem ismeretlen, érdekes annyibban, hogy figyelemfelkeltő, és bizonyos számú látogatót vonz, széles körű népszerűségre azonban véleményem szerint nem számíthat, mint ahogy a fogalomkör sem, amit manapság takar. Viszont nem ebből a megfontolásból választottam, hanem a rongyos batyu kitétele miatt, hogy merjük végre nevén nevezni a dolgokat, nem kellenek sem ironikus, sem eufemisztikus megfogalmazások, hiszen a blogszakma elvárja, a keresőmotorok elvárják, meg amúgysem nem árt, ha a cím arról szól, ami a téma, de legalábbis köszönőviszonyban van vele. Mondjuk magyar nyelv és irodalomból középiskola első osztályában elmondják már ezt az infót, ha jól tudom, A kulcs című novella kapcsán (az érdeklődőknek esetleg még hamarabb), és hogy ez egybecseng a modern kor elvárásaival, csak hab a tortán.

És most térjünk rá a lényegi részre, miért csinálok egy magánügyből közügyet, miért adok egy gesztust a keresőmotoroknak (szándékosan nem nevezném SEO-nak), és azt hiszem, ezzel egy érzékeny kérdést fogok tárgyalni, hogy egy skizo egotrip miért kellene, hogy nagyobb figyelmet igényeljen itt, mint bárki másnak a személyes gondolatai? Egyesek szerint ez nem fair, gondolom. Egyrészt szerintem sem, másrészt pedig tisztában vagyok vele, hogy bizonyos értelemben egyedülálló, amit csinálok itt egy betegblog (azt hiszem, ez mára már külön kategória lehetne) címén. Mentális betegek, például skizofrének eddig nem igazán aktivizálták magukat ebben a műfajban, illetve, ha igen, környezeti és társadalmi hatások, illetve személyes motívumok miatt ezt nem sokáig tették meg. De végülis nem akarom ezt most túllihegni, talán még később visszatérek rá néhány gondolat erejéig. Maradjunk annyiban, hogy jól írok, oszt kész. Bár ezt szokták amúgy vitatni egyesek, hadd mondjam el, hogy előbb ismertem fel a jó írásokat (jóval előbb), mint ahogy én magam létre tudtam volna hozni ilyet. X évig tanultam a főiskolán, Y évig az egyetemen, és Z évig fogom valószínűleg jövő évtől, szóval volt benne munkám bőven. Nem pattantam ki Zeusz fejéből Pallasz Athéné módjára teljes fegyverzetben. Szóval csak éreztetni szeretném, mennyire kivételezett a helyzetem azáltal, hogy az írásaimmal tudok tenni magamért, és a mentális betegekért, de leginkább a skizofrénekért, és hogy mennyire esetleges ez a konstelláció, hogy én pont mostanában, pont ezeket az eseményeket leírtam. Lehet, hogy holnap elüt a busz, és lehet hogy valaki más lép a helyemre, de érzésem szerint elsőként tudósítottam egy olyan Terra Incognitáról, ahol sokan megfordultak már, de a körülményeik folytán élményeikről még nem tudtak beszámolni.

8 Tovább

Miért nem lettem vlogger?

avagy miért nem csinálok videoblogot?

"és ilyenkor délutánonkint, amikor felébredtem, bámulva láttam, hogy ilyen óriási, ilyen rettenetes diadalaim után is csak oly hülye, nyefegő hangon enyelegtem a zsíros pofájú henteslánnyal, mint azelőtt."

/Cholnoky László: Bertalan éjszakája/

Most egy pillanatra állnék csak meg a sulis dolgok hajszolása közben, hogy bejelentsem, hogy tegnap is megálltam egy fél óra erejéig, hogy skype-interjút adjak a Rádió ZH-nak, ami egy webrádió, mentális betegeknek szól, mentális betegekről. A rádió 1 nappal korábban alakult, és én már másnap benne is voltam, és ha valaki azt mondja, hogy ez nem egy komoly dolog, akkor azt mondom, hogy még lehet belőle akár az is. Mondjuk, szívem szerint vártam volna még ezzel, de olyan kedvesen invitáltak, hogy egy délutáni matiné jelleggel szeretnének tőlem egy x ideig tartó műsort. Ebből lett majdnem 18 perc, nagyon erős konferáló szöveggel, jól feltett kérdésekkel, itt-ott csúszkáló hanggal. Azt mondom, hogy hála istennek csak 18 perc lett, mert ez még emberi léptékben akceptálható, és tolerálható valamilyen szinten. Törekedtem az ismeretterjesztő jellegre, próbáltam elhagyni a robomanes, és robi bloggeres sallangokat, és végül egy olyan hanganyag jött létre, ami szerintem több szinten értelmezheő, kezdő szintűeknek kiváló, a vájt fülű sorstársanak pedig többet adhat, aki esetleg a blogot is ismeri, annak meg már egyenesen feladja a leckét, hogy most mit is akart ezekkel mondani ez a robi fiú.

Szerintem egy szerethető arcomat mutatom meg benne, kicsit debil, kicsit bizonytalan, de az a jó benne, hogy a társadalom minden rétege számára vállalható módon beszélek benne skizofréniáról, rehabilitációs munkáról  és gondnokságról. Azt hiszem, gyakran ezek tematizálták, határozták meg a gondolkodásomat, vissza-visszatérő motívumait adva a mondanivalómnak. Azért is siettem ezt az interjút leadni, nehogy már más szólaljon meg első körben ilyen kérdésekben, mint én. Mert akkor már bottal üthetem elsőségem jogát, mármint ebben a műfajban. Az elhangzottak minden felkészültség nélkül, teljesen rajtaütésszerűen véletlen időpontban hangzottak el, amivel kimaxoltam a spontaneitás, és az önmagammal szembeni igénytelenség és felelőtlenség netovábbját. Nem baj, én teljesen meg vagyok vele elégedve.

Náu, liszn:

0 Tovább

ünnepelni jöttem trottyos térdemen

Levették a gyámságot. Nem vicc. Nincs kecmec, nincs cicó, nincs átba... verés. A bírónő eléggé erőteljesen megfingatott, az orvosszakértő véleménye állt szemben a kezelőorvos és a gyámügy véleményével. Nem volt ügyész, nem volt továbbbi indítvány. "Ne találkozzunk többet." - Hangzott el búcsúzóul. 2x is rákérdezett, van-e még hozzáfűzni valóm. Megilletődve, de határozott hangon mondtam, hogy nincs. Nincsenek érzelmek. Se a bírónő részéről, se az ügyvéd részéről, és én sem engedhetem meg magamnak. Tények. Szenvtelenség. Szigor. Megbocsátás. Feloldozás. Mint 3 végstádiumos reziduális skizofrén. "Ma éjjel velem leszel a paradicsomban." Az első, amit szabad emberként éreztem, az émelygés, és a hányinger. Ha lehetett volna, azt hiszem, a következőket mondtam volna el a bíróságon:

"És miért lenne gond, ha gyógyszer szedése nélkül elkezdenék össze-vissza beszélni, és hallucinálni? Kérdezem tisztelettel, milyen valóságot kellene nekem elfogadnom. Jó, elmondom, nekem legalább 2-3 valóság közül lehet választani. Van a gyógyszeres, racionális énem, van a gyógyszer nélküli, hétköznapi ember számára félelmetes és irracionális világ, ami gyógyszer nélkül ha nem is 2 hónap, de félév múlva beszippant, magával ragad, és bár el tudok tőle vonatkoztatni, olyankor a mindennapjaim része, a sámánisztikus kultúrák alappillére különben ez a világ. És van a 3., középutas megoldás, amit előszerettel javasolnak, hogy húzzam meg magam, illetve húzzam le magam a klotyón, és járjak különböző foglalkoztatókba, rehabokra, nappali pszichiátriai ellátásba, és onnan időnként szállítsanak be a pszichiátriára. Ez is egy életstílus, és ezt preferálták eddig minden szinten a társadalomban. Hadd mondjam el, hogy már én is, a saját szememmel látom ennek a 3. utas szubkultúrának a felbomlását, napjainkban ennek lehetünk szemtanúi. És azt mondom, hála istennek. Van már olyan, hogy társadalmi mobilitás nekem is mint taj skizofrénnek, igaz, hogy egyelőre pár kiválasztott élvezi az egyenrangúságot, sőt egyenjogúságot az egészségesekkel, és itt nem állja meg a helyét az összehasonlítás a szívbetegekkel vagy cukorbetegekkel, mert minket eddig stigmatizáltak, jogilag, és mindenhogy ellehetetlenítettek, elmebetegnek tartottak. Ma ez a felfogás változóban van, és én ennek büszke szemtanúja, és szerény krónikása volnék. Az, hogy én itt janiskodom, az már egy útra való rálépésnek, és azon való haladásnak köszönhető (hej regö rejtem, múlék régi nagy regös út, hehe), elmondanám, hogy ma a társadalomban olyan lehetőségek nyíltak meg skizofrének előtt, amik eddig sohasem. Ez részben a modern gyógyszereknek, részben a skizofréneknek a társadalomba való minden korban megfigyelhető beilleszkedési képességének köszönhető. Régen, ha kellett, alászálltunk az alsó világba, ha kellett, felvettük a csörgősipkát, hol szentek, hol bolondok voltunk, mostanára sikerült felvenni a ritmust, és hogy ez ebben pont ebben a technokrata korban vált nyilvánvalóvá, ez engem külön örömmel tölt el, mert úgy hallottam, egy társadalmat minősíti az, hogy bánik a bolondjaival, és hogy most kvázi a keblére öleli őket, néhányukat legalábbis, kísérleti jelleggel, és nem okoz ez különösebb megütközést, vagy visszatetszést, ez magát az adott társadalmat is értékessé, de legalábbis érdekessé és élhetőbbé teszi számunkra. Hadd mondjam el, van még mit fejlődni, de kiindulási alapnak, kezdetnek nem rossz. Mert azt hiszem, rászolgáltunk, és olyan teljesítményekkel, amiről esetleg a nagy többség nem tud, illetve nem veszi észre. De mi tudjuk. A pszichiáterek tudják. És megkezdődhet lassan a pszichiátria rehabilitációja is, ahogy a skizofrének rehabilitációja, és ez valószínűleg a pszichiátria mint intézmény és a skizofrénia mint diag önfelszámolását fogja jelenteni a távoli jövőben. És akkor mi lesz? Nemtom. Olyan még nem volt, hogy nem lett volna sehogy, they say."

4 Tovább

Megéri? Nem éri? (Élet + Stílus rovat)

Éri, nem éri, hát ez az. Itt ülök a szoftverfejlesztés tanfolyamon, és "önszorgalomból"  saját hostolású WordPress oldalt fabrikálok, ahelyett, hogy figyelnék. Idéntől freelancernek nevezem magam munkanélküli helyett. Jó, mi? Azóta semmi eredményt nem értem el, viszont (majdnem) minden percét élveztem, ellentétben azzal, amikor 120-as pulzussal rohangáltam a rehab munkahelyen minden egyes átpiált éjszaka után. Szóval minden nap, és idegből varrtam, és nyomtam a kávékat, és szívtam a cigit, munkakezdés előtt már egy dobozzal, és duzzadt az aortám, és a pipától nem láttam, hogy nekem #eztköllcsinálni és alig vártam, hogy délután beérjek a krimóba. Érezhető a különbség, amióta azzal foglalkozom, amivel akarok, mondjuk most a vizsgákra kéne akarnom tanulni. Kicsit kevesebb a szörpike, de ez is oké. Valamit valamiért. Akkor a WP sablon és a PHP. A JAVA és a A C# ráér.

"Lassan járj, tovább érsz." Most nem az, hogy tovább érek, vagy tovább élek, mert nem az. A kedves Csáth Géza bácsi számolta ki valamelyik novellájában, hogy hány millió, meg milliárd éveket él, miközben morfiumozik, az meg mondjuk a másik véglet, éppen elég nekem hogy kellemes, lagymatag semmittevéssel telnek a napjaim, és mivel kiszuperáltak a rehabilitációs bizottságban, és havi 50+ pengő fixszel az ember könnyen viccel, hát mondhatom, az egész életem csupa báj, és kellemesség. Az oviban nem voltam hajlandó délután aludni, sem a pszichiátrián csendes pihenő alatt, de bizony mondom néktek, mostanában elnyom a buzgóság. Az alvásom is rendeződött: akkor alszom, amikor akarok, nem vált be sem a rivotril, sem a dupla rivotril, sem a gyámság fenntartásával való fenyegetőzés, de szerintem még az agyonverés sem segített volna rajtam. Vagyis nem lett volna az igazi megoldás, csak amolyan endlőzung. Innen nézve egy kissé röhejes is az egész.

Most kéretlen életmódbeli tanácsokat adok, de ha legközelebb gasztro rovattal jelentkezem, akkor már onnan lehet tudni, hogy elérkezett a vég kezdete. Szóval, folytatnám: régebben azt hittem, hogy minél jobb állapotban van egy kedves beteg, annál inkább ilyesfajta munkahelyen van a helye, 1. hogy pénzt keressen, 2. hogy úgymond társaságban legyen 3. (és ezt nem teszik hozzá) hogy játsszon. Hogy lemodellezze, leképezze magának a világot kicsiben, kitaláljon magának intrikát, cselszövést, vállveregetést, mezei piros pontot, és úgy viselkedjen kicsiben egy rehab munkahelyen, mintha a nyílt munkaerőpiacon lenne, úgymond normálisak között. Mert színház az egész világ, és ha kitesszük a lábunkat a négy fal közül, onnantól kezdve már szerepet játszunk, egy ilyen intézményben meg hatványozottan. Űristen, csoda, hogy túléltem ezt is, ahogy a pszichiátriát, meg a gyámsági herce-hurcát.

Valójában egy időre talán jó, de benne is van a nevében, hogy REHABILITÁCIÓS munkahely, csak sokan örökre gondolnák. Egyesek nyilatkoztak, hogy innen mennek majd nyugdíjba, efféle. Csakhogy az ember már érzi, mikor van készen, mikor elég. Amikor a rehabilitáció már csak ront az állapotán, akkor kell váltani. Az én meglátásom szerint. Különben már csak lefelé visz az útja. Amikor már nem okoz örömet a szerződéshosszabbítás, amikor minden nap lógásnak, szabinak, táppénznek örül az ember, ezek a figyelmeztető jelek. Amikor elküldik a városba, és vonakodik visszamenni munkaidőben, a szünetek megnyúlnak, a vécére gyakrabban kell menni, hacsak kifújni is magát az embernek. Az étel csak munkaidőben esik jól, és titokban, nem a szünetben, negyedóráig kell söprögetni az asztalt, máskor meg meredten bámulni magunk elé.

Szóval csak annyi lenne, hogy aki már megérett arra, és megteheti, dobbantson nyugodtan. A rehabilitáció nem egy életre szól. Bár, tudom, hogy valaki nem teheti meg. Tőlük sorry, nekik ne mutassuk meg a bejegyzést. :-(

1 Tovább

Post-Self + BÚÉK-info

Mit jelent poszt-énnek lenni?

Mi történik, amikor már nem tudod magad többé személyiségnek hívni, amikor az önazonosság érzése megoszlik néhány példány között? Mit reagálsz? Visszavonulsz önmagadba, és remetévé válsz? Kiterjeszted magad addig, ameddig minden identitástudatod elvész? Darabokra hullasz? Szándékosan látsz neki, vagy hagyod, hogy a természet és a szerencse tegye a dolgát?

Hogyan kezeled a kapcsolatot szétvált részeid között? Irigységgel, szánalommal, gyűlölettel, romantikusan? Mi történik, ha nem értesz egyet önmagaddal? Lekapcsolod a példányt? Megállítod a folyamatot? Hogyan tanulsz a többi példánytól? Egyesítéssel? Felülírással? Egyszerűen olvasol róluk a reggeli lapokban? Milyen kötelékek fűznek a többi példányhoz? Te birtoklod még őket? Fenntartasz egy alapszemélyiséget, vagy hagyod a részeket leválni a forrásról?

Mit jelent poszt-énnek lenni?

A Post-Self egy együttműködésen alapuló fikciós projekt, arra tervezve, hogy felfedezhessünk egy univerzumot, ahol a személyiség érzete elmosódhat, osztódhat, vagy lebomolhat, sokszorozás útján, példányokra. Kezdetben kapunk egy világleírást, ahol a történetek játszódnak, néhány karaktert, amit az írók szabadon használhatnak a történetekben, és néhány eleve adott bejegyzést, amit a projekt megalkotói készítettek el, és tettek közzé.

A Post-Self világához további történeteket, grafikákat, videókat, és html-alapú (Twine) játékokat várnak, amik illeszkednek a világ hangulatához. Így egy folyamatosan bővülő, közösségi fiktív univerzum felépítésében lehet része a közösség tagjainak, amely univerzum az énhatárok felbomlásának és elmosódásának lehetőségét veti fel. A játékok, novellák és egyebek világában három nem van, a harmadik értelemszerűen a semleges nem. Ami az érdekesség, hogy a semlegesnek külön kis nyelvtana van a személyes névmásokat illetően, E/3-ban pl: Ey. (Ejj!) Ez külön érdekessége a játéknak. Talán nem véletlen ez sem, ugyanis a projekt szellemi hm... kiötlője egy transznemű programozó, név szerint Madison Scott-Clary.

A projekt továbbgondolásra érdemes még mondjuk a mentális megbetegedések lehetséges fiktív modellezésénél is, gondolok itt elsősorban a többszörös személyiség kérdésére, de ami ennél is jóval gyakoribb (és ezért talán fontosabb), a tudathasadásos elmezavar (aka skizofrénia) játéknyelvi leképezésére is, már gondolok itt olyanra, aki tudja, hogy mit miért csinál (értem ezalatt azt, hogy a diagnózisa valódi betegséget takar, avagy tükröz), és nemcsak egy ráaggatott diagnózisa van ilyen-olyan megfontolásból (ld. deviáns magatartás). Persze remélhetőleg nem csak az ilyen társadalomban kissé deklasszálódott csoportok egyedei fognak érdeklődni Scott-Clary univerzuma iránt, hanem a kissé toleránsabb, vagy tájékozottabb embereknek is nyújt valamit a digitális kultúrában és művészetben megérdemelt helye miatt ez az enyhe cyberpunkba oltott cucc.*

Értékelés: 5 énhatár-elmosódás az 5-ből

Post-Self: http://post-self.io/.

* Fántásztikus! Brávó! Hogy volt! Azt hiszem, a lelkesedésem indulatszavak nélkül is átjönne a projekt iránt, de nem ebből az apropóból van itt. Hanem azért, mert most jutottam el arra a pontra, hogy munkásságom (vagyis hát tevékenységem) végleg két szálon haladjon tovább. A személyes dolgok, és minden más marad itt, a játékkal kapcsolatos témák költöznek egy WordPress blogba, vagyis portálba, na hát egy ilyen portál-blogba. Saját tárhely, saját domain, proudly presents, meg minden. Külön itt nem promóznám az oldalt, ott van a linkajánlóban, mondjuk eléggé lent az oldalsávban, de már csak azért is megéri, hogy az emberek néha szétnézzenek az ajánlott linkek között. "Tudom, hogy te engem estétől reggelig...", stb., de nincsenek illúzióim, hogy én volnék a legérdekesebb ember a világon, még akkor sem, ha történetesen skizofrén vagyok. Mondjuk azon elgondolkodtam, hogy mennyire átbaszás ez a blog, mármint olyan értelemben, hogy nem éppen jellegzetes skizó viselkedés az enyém, tehát aki innen akarja megismerni a skizofréniát, talán nem fogja, annak ellenére, hogy egy része tényleges skizofrén subban íródott. Szóval magán jellegű dolgok jönnek itt csak most már, ami a gyámügyi dolgomat illeti, és a sulis kötelezettségeim gyertyája is a körmömre égett, szóval ezekkel szolgálhatok mint témával a közeljövőben. Érdekes, hogy újévre nem terveztem semmit, és ami ebből megvalósult, hogy szinte alig iszom, és eljöttem a munkahelyemről, a suli után megpróbálok kezdetnek valami menő freelance dolgot csinálni mint pl. WP prémium sablon készítése. Ennek értelmében vagy ez lesz a záródogám témája, vagy pedig egy JAVA chat, illetve MUSH elkészítése, vagy megírása. Az elkövetkezendő 2-3 nap döntően befolyásolja majd az életem, eldőlnek a gyámsági kérdések, kialakul a tényleges téma, és beugrik a majom a vízbe, hogy egyáltalán milyen starttal indulok neki a vizsgáknak. Még annyit, hogy lóvém, az nincs, bocsi. BÚÉK!

0 Tovább

A társ - Ingely és Leila kalandjai

kísérlet egy döglött platform reanimálására

"Egy társ mindenek felett"

"Az év magyar rpg makeres játéka (2016)"

 

Ezt nevezném én is a 2016-os év játékának, konkurencia híján. Műfaja szerint nem tudom,  egy klasszikus, romantikus rpg-re hajaz, de hogy valami egyedi szempontot is vigyünk bele az értékelésbe: mondjuk ki nyíltan, hogy egy vérbeli kardos-baszós stílus archetípusa van kialakulóban ezzel a darabbal. A sztori nem mondanám, hogy túlságosan egyedi, ami egy klasszikus rpg-nél talán nem is követelmény, viszont fel van turbózva csavarokkal és buktatókkal, külön kiemelném itt a párbeszédeket, érdekesek és fordulatosak, ami túllendít a hatalmas szövegapparátusban itt-ott - minden jószándék ellenére - felbukkanó helyesírási anomáliákon*. Jó, ha nyelvtannáci indíttatásaid vannak, nem ez lesz a kedvenc játékod, de volt már rá példa a történelemben, hogy valaki ennek ellenére írt jó játékot, ld. Honto-sorozat. Érdekesség, hogy a Hontokat is, ezt is az elsők között játszottam végig, és annak ellenére, hogy nem tettem hozzá egyikhez sem semmit, vagy mondjuk úgy, hogy a semminél alig több valamivel járultam hozzá, mégis közel érzem magamhoz a projekteket.

*EDIT: Tudomásom szerint azóta a helyesírási issue-k javítva lettek

A játékban lngely és Leila kalandjait élhetjük át a két főszereplőt megszemélyesítve és irányítva. A végjátékban helyenként a kétfős csapat kiegészül még az Eperlekvár-Házipálinka nevű kalandozópárossal is, akik sajátos karakterükkel új lendületet visznek a cselekménybe. A játék világában egyértelműen a jó erői vannak túlsúlyban, de mintha mindenen és mindenkin átok ülne, az ellenfelek megfelelően gonoszak és helyenként túlvilágiak, de nem öncélúan azok: mindegyiknek megvan a sajátos, baljós és néha hátborzongató története, mely egy mágikus, a világ és önmagunk mélyére tett különös utazás során tárul fel előttünk. A játéknak erős oldala az érdekes és magával ragadó történet, de hogy - számomra - negatívumot is említsek, a történet helyenként nem mindig gördülékeny a logikai-ügyességi feladványok sűrűsége és nehézségi foka miatt (kieshetünk a sztori lendületéből).

Mint említettem, a történet egyik, igen erőteljes szálát a romantikus jelleg hatja át, ami helyenként lájtosabb erotikus jelenetekben kulminál. Megjelenik benne a testiség is, de egyfajta érzelmi közösség is hangsúlyt kap benne, amit a cím nagyon jól kifejez, ami ugye végül A társ lett, ebben volt nekem is némi ráhatásom, és ezt nem úgy kell érteni, hogy én találtam ki, hanem a lehetséges opciók közül erre voksoltam, aminek nem tudom mennyi szerepe volt a végeredményben. Szóval ez a romantikus jelleg, nem mondom, hogy egyértelműen jó, vagy rossz, azt mondom, hogy az érzelmek ilyenfajta megjelenítése egyéni színezetet kölcsönöz a játéknak. Inkább afelé hajlanék mégis, hogy jó ez a felütés, mert egyedi, de hogy érthetőbb legyek, ha mostantól kezdve minden második játék ezzel operálna, az már fura lenne. Mondjuk egy folytatásban még elmenne, amennyiben abban gondolkodnánk.

Értékelés: N/A (az írás egy korai verzióról készült, szal ezzel várnék még)

Történet és fórum: http://tars.hungarianforum.com

Letöltés: http://ingely.atw.hu/ingely.exe

0 Tovább

Skizofrénia underground

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Utolsó kommentek

Linkek, blogajánló, stb.

LindaDesign NonStop

"egy szöveggyáros zugmágustól"
"Árpádnak lenni nem egyszerű"
Nem szégyen a kultúra,
csak néha kellemetlen.

Kaland konzerv WP:

Itt is szoktam rinyálni:

Ahogy kezdődött... (a blog)

7 évig "kezeltek" paranoid skizofréniával. Elbaszták az életemet. Elegem lett. Nem kell a méregdrága gyógyszerük, egyszerűen lehúzom a klotyón, nem kell az idióta pszichoterápiájuk, se pszichológus, se más. Menjenek a picsába a gyógyszereikkel. Engem ne "gyógyítgassanak", a saját életemet egyedül is el tudom baszni. Nem kell az asszisztálásuk. Gyógyszer és agymosás. Ennyit tudnak. Baszódjanak meg.