Skizofrénia underground

Most is abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy egy saját játékról kellene "objektív vélemény"-t írni, ahogy  néhányan mondják. Ez a játékom pedig nem más, mint a várva várt Halál a pszichiátrián 2. Azt mondom, hogy várva várt, de mondhatnám azt is, hogy nemvárva nemvárt, vagy akár azt, hogy váratlan, hogy egyáltalán végül befejeztem. Annyit előrebocsátok, hogy nem remélek tőle gyors eredményt. A játékműfaj, ellentétben a blogbejegyzésekkel, egy lassú műfaj. Az első részért is csak évek múlva akartak beperelni, ettől sem várok hát gyorsabb eredményt. Hónapok is eltelhetnek akár, ameddig megkapom az első anyázást, burkoltan, vagy kevésbé véka alá rejtve.

Bár az ember sosem tudhatja, miből lesz a cserebogár, mi lesz felkapott, mi nem. Mivel visszajelzést szinte alig kapok a "munkásságomra", nehéz ezt megítélni. Velem kapcsolatban általában meg szokták tartani a véleményüket maguknak. Nemrég például bejárta az internetet egy bejegyzés, olvasói levél, vagy hogy mondjam, ami Zacher Gábor osztályáról alkotott eléggé lesújtó véleményt, viszonylag alpári stílusban. Szerintem az írás azért vált ilyen népszerűvé, mert a Facebook népe is hallatta végr a hangját a kérdésben. Az egyszerű kisember, ahogy magukat sokan nevezni szeretik. A levél arról szólt, hogy valakinek az apja Zacher Gábor osztályán méltatlan körülmények között távozott az élők sorából. Hát, persze, más dolog a médiának nyilatkozgatni, és megint más helyt állni a mindennapi munka során.

Ez a téma annyiban kapcsolódott ide, hogy ez a játék is egy addiktológiai osztályról szól, valahol Meseországban, semmiképpen nem Nyíregyházán, és mindennemű egyezés a valósággal a véletlen műve. A névegyezés is. :-) De most komolyan, ez már startból sokkal diszkrétebb, mint az első. Nos, bizonyos értelemben, és ahogy vesszük. Nyilvánvalóan a pszichiátriai (és ezen belül az addiktológiai) ellátórendszer kritikája szeretne lenni. Fel is lehet rajta háborodni akár, azzal a felkiáltással, hogy a játék hazudik, mert nem teljesen dokumentarista, mint az első rész, én ezt így nem mondanám, hanem azt mondom, ha megkérdeznek, mindenről tételesen kifejthetem a véleményem, hogy mit, miről és hogyan írtam, és mi az értelme, de szerintem mindenki jobban jár, ha nem kérdeznek meg, és szóba se hozzák egyáltalán.

Végezetül magáról a játékról néhány szó: Sokkal békésebb, mint az előző rész, nem kell benne lemészárolnunk mindenkit, összesen 2 harc van benne (na, jó, másfél), és 2 befejezése van. A játékidő rutinos játékosoknak várhatóan maximum 10 perc, mint az első rész esetében. Talán valamivel még rövidebb is annál. Nem mondom, hogy rosszabb, más. A miliő mégis hasonló. Egyébként nem igazán tervezek már folytatást, a következő játékom a Batman: Arkham Asylum mintájára a Roboman a Lipótmezőn című akciójáték lesz. Haha, ez csak vicc, de mint minden vicc, félig komoly, és erről a játékról sem várta már senki, hogy elkészül. Természetesen tesztellve van (általam), és nem tudok benne olyan hibáról, ami játszhatatlanná tenné. Úgyhogy csak bátran, kalandra fel!

Vettél már részt skizofréneknek való tanfolyamon? Nem? Létezik a Metakognitív Tréning szkizofrén páciensek részére című tananyag. Amit a legjobban figyelemre méltónak tartottam az egész tanfolyamon, az az volt, hogy a skizofrén pszichózisok kialakulását az összeesküvés elméletekével rokonítja, amiket tekinthetünk egyfajta tömegpszichózisnak is. Tehát valójában a mindennapi ember is él meg egyfajta pszichózist, amikor önkéntelenül is beépülnek a konteók a mindennapi gondolkodásba. Hogy a konteóknak mennyi az igazságtartalma? Változó. De tény, hogy nap mint nap ezekből származó (esetleg téves) információkkal a fejünkben szaladgálunk, hozunk döntéseket, cselekszünk. Azért ez durva, nem? A tanfolyamon a Lucky Strike vs Hiroshima bombázása konteó van a tananyagban, valamint a Marlboro vs Klu  Klux Klan összeesküvés elmélet. Én most az amerikai egy dollárosról szóló konteót járnám körül, mivel megkértek, hogy ne nagyon infózzak tanfolyami anyagokat, szóval velem lehet beszélni, néha, ha olyanom van.

Az amerikai 1 dolláros szimbólumairól regélő összeesküvés elmélet roppant érdekfeszítő amúgy, csak az a kérdés, hogy egy olyan, a világ kormányzására törő háttérhatalom, mint állítólag a szabadkőművesek, miért tennének erőfeszítéseket arra, hogy 1 dollárosokon nyilvánítsák ki a létezésüket, mikor működésüknek éppen az az egyik lényege, hogy titokban tartsák azt, hogy valójában ők uralják a világot, ameddig ez csak lehetséges. A mendemonda szerint az egy dolláros annyira zsúfolva van szabadkőműves jelképekkel, hogy szinte a rend szimbólumának tekinthető. A modern szabadkőművességet egyesek 1717-től eredeztetik, mások a 12. századi Templomos Lovagrend folytatásának, örökösének, letéteményesének, akármijének tekintik.

Lássuk most, milyen jelképek vannak az egy dollároson, ami a szabadkőművesek e világbeli pénzügyi hegemóniáját hivatott jelképezni, ha ki akar valamit egyáltalán fejezni. Az egy dollároson található félkész piramis az új világrendre utal, amit a szabadkőművesek hoznak majd el, és a lényege, hogy a kiválasztottak uralmat gyakorolnak a ki-nem-választottakon, vagyis a csőcseléken. A piramis alján a felirat NOVUS ORDO SECULORUM -> New World Order -> Új Világrend egyértelműen szabadkőműves lózung. A piramis tetején az írás ANNUIS COEPTIS, annyit tesz, hogy "Istennek tetszőek a fáradozásaink". És valóban, a piramis tetejéről egy isteni szem szimbólum pillant le ránk. Aztán a bankjegy (és a konteók) kutatói bepörögnek még a 13-as számra, megjegyezve, hogy ez szerencsétlen, hotelekben és középületekben nincs is 13-as szoba, de bezzeg az 1 dolláros bankjegy nem szűkölködik benne: 13 lépcsőfok a piramison, 13 nyílvessző és 13 olajbogyó a sas karmaiban, 13 csillag a zászlón, az összes betűt a bankjegyen összeadva 169 jön ki, ami 13 x 13... Csak megsúgom, azt rebesgetik, hogy 13 ember birtokolja az egész hatalmat a Földön. Ez képezi a háttérhatalmat, ami egy dollárosokon jelenti ki magát.

Ha mindez nem elég, azt is elmondják, hogy Hayim Solomon, lengyel származású zsidó volt Philadelphiából, aki annyira lelkesen fizette George Washingtint a függetlenségi háborúban az angolok ellen, hogy cserébe a Dávid-csillag 13 pontját megörökítve került olyan sok 13-as a bankjegyre.

Akárhogy is van a helyzet, érdekes alkotás az amerikai 1$-os, a mai napig fedeznek fel rajta rejtett összefüggéseket, titkos utalásokat és párhuzamokat, amik a szabadkőművességre utalnak és amik nem. Valahogy így működik tehát a skizofrénia is. Van egy csomó információ és összefüggés a birtokunkban, csak nem tudunk vele nagyon mit kezdeni, a fele amúgy is megkérdőjelezhető validitású, hogy úgy mondjam. Aztán, hogy mi az igazság, mindenki hámozza ki maga. Sírba viszi a titkát, vagy publikálja, ahogy tudja, vagy elmegy háttérhatalomként egy eldugott presszóba, és ott rejtélyesk kijelentéseket tesz, amiért fizetnek neki még egy kört. Ezek a lehetőségeink momentán.

A hétvégén bezárkóztam a szobámba, és stílszerűen végigolvastam Virginia Woolf Saját szoba című művét. Én is azon az állásponton vagyok, hogy Ms. Woolf sokkal jobb esszéket ír, mint amilyen regényeket. Mint ahogy én is inkább tartom magam bloggernek, mint hm... könyvernek? Egyébként ismerek költőket, akik csapnivaló blogokat bírnak összehozni, és bloggereket, akik borzasztó verseket. Ha valahova tartozni kell, hát az utóbbi csoportba, viszont, ami a lényeg, hogy nekem általában tetszenek a verseim. A legjobbakat általában elküldöm a Dokk.hu irodalmi portálra, ott rendszeresen jól leb*sznak értük, én jót röhögök rajta, aztán az egész el van felejtve.

De beszéljünk a saját szobáról egy kicsit. A saját szoba igazából leginkább arra a kérdésre válasz, hogy mi kell egy nőnek ahhoz, hogy alkotni tudjon. Woolf válasza: Saját szoba. A címből jóindulatúan lemaradt az, amit többször is emleget a művében, hogy saját szoba ÉS évi 500 font. Így már mindjárt más megvilágításba kerül a velem kapcsolatban szinte már szállóigévé vált három kívánság: "hagyjanak békén, pénz, hagyjanak békén", tehát lényegében kettő csak, és ugyanannyit szerettem volna csak, mint Virginia Woolf annak idején.

A Saját szoba című műve alapjául egy két részes előadás szolgált, amit valamelyik egyetemen kellett tartania az írónőnek, mindezt egy olyan korban, amikor nőket kíséret nélkül be sem engedtek a könyvtárba, képzeljük csak el, micsoda teljesítmény! Ezt egyébként sérelmezi is a műben, ami esszé ugyan, de mégis átdolgozta kissé regényes formába, talán abból a megfontolásból, hogy évszázadok múlva is hasson vele az olvasóra, talán teljesen más miatt. A kortársak, maradjunk annyiban, hogy elnézték neki ezt az esszéjét, betudva egy kis botlásnak, ma pedig talán a legolvasottabb műve.

Az előadás témájaául a nő és az irodalom kapcsolata volt megjelölve, aminek a szerző szerintem maradéktalanul eleget is tett, annyira, hogy már azt is tudom a XIX. századi angol irodalomról, amit eredetileg nem is akartam tudni, kiemelten itt a Brontë nővéreket és Jane Austent. De szó esik benne férfiszerzőkről, rögtön Miltonnal kezdi, Coleridge, Keats meg egy csomó mindenki, korának irodalmi alakjai. Shakespeare-ről például egy sok szó esik, még egy fiktív történetet is kitalál Shakespeare nővéréről, amivel szimbolizálja a nők sorsát az akkori irodalomban. Az előttük álló perspektívák akkoriban: megbolondulnak, meghalnak, netán önkezűleg, mint ahogy Virginia is tette élete végén.

Kedvenc mondatom a műből, amit egy rnd, korabeli nőírótól, Mary Carmichaeltől idéz, a sokat sejtető, Az élet kalandja című művéből, hogy: "Chloe szerette Oliviát. És közösen béreltek egy laboratóriumot..." Bizonyára érdekes lehetett ez a könyv, mert ha mondjuk én szeretek valakit, nem biztos, hogy első gondolatom közösen bérelni vele egy laboratóriumot.

Az esszéregény, vagy hogy mondjam, erényei közé sorolnám még, hogy olyan alkotási folyamatokra világít rá elmélkedései közben az írónő, mint előtte senki, felveti például a kérdést, hogy ha sokáig csak férfi írók voltak, nem torzult-e műveikben véletlenül a nőalakok ábrázolása, vagy leírja például annak az alkotási folyamatnak a lépéseit, amellyel az aktuális esszéjét, a Saját szobát készítette. Na, most ha még ehhez hozzávesszük az Orlando című regényének (amit én a pszichiátrián olvastam) tér-, idő-, nem-, akármi-kezelését is, azt hiszem, jogosan tekinthetjük a posztmodern előfutárának. (Most megpróbálok olyan képet vágni, mintha valami nagyot mondtam volna, a mai világban szerintem úgy alapjáraton sokmindenkit hidegen hagy, hogy posztmodern-e, vagy sem.)  A harmadik erénye, hogy az interneten nem túl nehezen megtalálható. Ja, van még egy: kifejezetten olyan hangulatot áraszt, mint az Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó című műve, vagy Umberto Eco, vagy Szerb Antal néhány megnyilvánulásához tudnám hasonlítani, csak témájában, persze, nem stílusában, mert az ő stílusa a nagybetűs NŐI stílus.

Dohánylények formálódnak füstből,

Alakjuk kibontják, figyelem,

Dohánylények jöttét megjósolták

Távoli ültetvényeken.

Dohánylények nézik, ha az indián

Füstöt kortyol a pipából, béke,

És a föld kincsét, aranyát

A légkörbe fújja szét végre.

Dohánylények 18-at betöltve

Függönyös, füstös vagy sötét

Üvegen keresztül sürögve

Várják a betévedő tőkét.

Dohánylények fejlődnek naggyá,

Meghíznak, majd lefogynak,

Boldogságuk 1000 lájkért adják,

Mikor megházasodnak.

Dohánylények erkölcsét óvja

A biztonsági szolgálat

"Tán baszni akar az urával?!"

Méla képén az utálat.

Dohánylények születnek csendben,

Hisz, tudod, felnőnek a gyerekek,

Dohánylelked megvillan előttem,

Amikor a dohányboltba lemegyek.

A skizofrénia génjét mindmáig nem sikerült izolálni. Van ugyan egy olyan elmélet, nem egy gén felelős a skizofrénia kialakulásáért, hanem több, mondjuk nyolc, de mondhatnánk az is, hogy húszezer, és akkor már teljesen tudományosak voltunk. A lényeg: semmilyen gén nem felelős.

Azt szokták mondani, hogy a gyerek 12%-ban örökli a skizofréniát, ha az egyik szülő skizofrén, 40%-ban, ha mindkét szülő ebben szenved. Jó, ezek az adatok már annyira rögzültek, hogy tekinthetjük akár hivatalos álláspontnak is, annyi a baj velük, hogy eléggé hasraütés-szerűek, de az emberek szeretik őket komolyan venni. Ja, kérem, ha genetika, az más. A genetikára hajlamosak úgy tekinteni, mint valami úri huncutságra, és milyen igazuk van. A genetikából nőtt ki a fajelmélet és a pszichiátria, mint két csodálatos génmanipulált haszonnövény, hát ne csodálkozzunk, hogy ebben a kérdésben is jelen van. A genetikai kutatásokra hajlandóak rengeteg pénzt áldozni, mert kísérleti laboratórium kell egy csomó kémcső és vegyület, nem beszélve az infrastruktúráról. A személyes megfigyelésre egy csoportban évek óta, amit felfoghatunk egy kivételesen hosszúra nyúlt pszichológiai kísérletnek, annyit áldoznak... Mindegy, nézzük, hogyan van kozmetikázva ez szép statisztika.

A skizofrénia statisztikájába természetesen beletartozik az (általam) úgynevezett megelőlegezett skizofrénia, ezen azt a jelenséget kell érteni, ha a skizofrén szülő gyereke pszichiátriára kerül, szinte automatikusan skizofrénné válik maga is, és az utólagos skizofrénia, amikor a skizofrén gyerek szülője idős korára demenssé válik, nagyon tudományosan inkább skizofréniát állapítanak meg nála (ugyanis kell a statisztikába). Tehát, mondhatni, hogy a genetikai meghatározottság nagyon erős, főleg, ha egy kicsit aktívan is részt veszünk a statisztikák alakításában. Akkor mégis kinek jó ez az egész?

Nem akarok nagyon visszakanyarodni a Velünk élő történelem példájára, mert azért elég erős megállapításai vannak a bejegyzésnek, amik attól még igazak, persze, de az ok megint csak az államszocializmusban keresendő. Ennek az értelme annyi, arra a korra vetítve, ha az egyik szülőd skizofrén volt, te se nagyon ugrálj, mert úgy értékeljük a viselkedésedet, hogy te is az leszel. Vagy ha mindkét szülőd skizofrén volt (amire a példák száma a fehér hollóéval vetekszik), akkor már 40-55%-ban te is az vagy. Ha középértékként 50%-ot veszünk, az a legviccesebb, mert akkor fej vagy írás alapon azt is jelentheti, hogy vagy igen, vagy nem. Nesze semmi, fogd meg jól. A humorizálást most egy kicsit félretéve a statisztikák aktív alakításának a részesei vagyunk (már nem mi, hanem az illetékesek), akár észrevesszük, akár nem.

Hogy egy kicsit életszerűbb legyen a dolog, egy példa az utólagos skizofréniára (ha nem is a legjobb): Dag Hammerskjöld, az ENSZ főtitkára, miután repülőbalesetben meghalt Afrikában, elkezdtek az emberek kombinálgatni, hogy milyen mogorva, visszahúzódó ember volt (ezek voltak a negatív tünetek), és találtak is egy naplót, amiben leírja, hogyan kommunikált földönkívüli lényekkel, "szörnyekkel" (ezek voltak a pozitív tünetek). Tutti nyerő kombináció: ő is skizofrén volt, hát, persze. Egyébként a skizofrénia, már azt gondolom, csak egy elkenése egy agyi folyamatnak, amit hivatalból ki kellene vizsgálni, de sokkal kényelmesebb nem ezt tenni, mert még kellemetlenséggel járhat. Ennek a példának a kapcsán egy dolgot kell még megjegyezni: az egyediből nem következik az általános, kivéve, ha az egyedi eset tömegesen ismétlődik. És a megelőlegezett és utólagos skizofrénia, sajnos tömegjelenség (legalábbis az volt az államszocializmus évei alatt), és a statisztikák annak alapján készültek. Tekintve, hogy milyen fiatal a pszichiátria tudománya (és máris haldoklik), csodaszámba megy, hogy egyáltalán joga van statisztikákat felállítani, és ezeket szajkózni és tudományos tényekké megtenni.

Ebben a bejegyzésben egy a lényeg: ha olyan statisztikával találkozunk, ami a skizofrénia örökölhetőségének a kérdésével foglalkozik, el ne higgyünk semmit abből a sok marhaságból, amit összehord. Elég szomorú, hogy a Google relevánsnak jelöl meg olyan cikket, ami ezt a számot 80(!)%-ra teszi. A Google-t amúgy is csókoltatom ebben a kérdésben.

Az Alice Csodaországban egy mese, amit Lewis Carroll írt, és masszív hatása van az angolszász kultúrára. Néhányan tudni vélik, hogy drog hatása alatt született, én ennek semmi jelét nem láttam, inkább tudatos spekulációról lehet benne szó. A benne rejlő szürrealitás is sokszor a realitásból levezethető paradoxonok sorozata, nincs benne semmi olyan, ami esetleg logikátlan, random módon, szabad asszociációk alapján építkező lenne. A történet szerint az Alice csodaországban főhősnője egy nap a folyó parton pihen nővérével, amikor meglát egy fehér nyuszit a közelben. Utána eredve, a nyuszi üregébe esve érkezik meg a saját, kaotikus szabályrendszer szerint működő Csodaországba. Itt különböző furcsa teremtményekkel találkozik egy-egy fejezetben: a Dodóval, a Kalapossal, a Hercegnővel vagy éppen a vigyorgó Macskával. A mű által használt szimbólumrendszerben nagy jelentőssége van a francia kártyának, a francia kártya lapjainak, amiket én nem teljesen ismerek. (Régebben sikerült nagy nehezen megtanulni pókerezni, de mára már elfelejtettem. Nem voltam valami nagy pókerjátékos, kivéve, ha abban játszottunk, hogy a nyertes iszik egy pohár bort. Ilyenkor érdekes módon folyamatos nyerésbe kerültem, nem lehetett engem letaszítani a trónról.)

Lewis Carroll (1832 – 1898) polgári nevén Charles Lutwidge Dogson, angol író, költő, matematikus, anglikán pap és fényképész volt. Ezen képességeit a mai világban kiválóan kamatoztathatná mondjuk bloggerként. Na, mindegy. Oxfordban tanított 30 évig matematikát, itt ismerkedett meg a Liddell családdal, a Liddell-gyerekek iránt sajátos rokonszenvet érzett. Egyikükenek, Alice Liddellnek írta az Alice Csodaországban mesét. Egyik karácsonyra Alice ennek a kézzel írt és illusztrált változatát kapta Carrolltól. Ez volt az Alice Csodaországban eredetije, első példánya. Évekkel később írta meg a mű folytatását Alice Tükörországban címmel, ez már nem annyira közismert, mint az elődje. Ez a két műve tette Carrollt világhírűvé, hatása máig érezhető a küönféle művészeti ágakban, én pédául indie játékokban találkozom vele sokat, már amennyiben ezt művészeti ágnak lehet nevezni, de erről szerintem most ne nyissunk vitát, ha nagyon aktuális lesz, majd nyitok róla egy szavazást.

(Az életrajzi és a műre vonatkozó adatokhoz forrásként használtam: https://arpadblog.hu/konyv/lewis-carroll-alice-csodaorszagban)

https://interactivefiction.hu/wp-content/uploads/2018/02/alice.html

A különféle utalások, allúziók mellett számos játék szól Alice-ről, ilyen, vagy olyan formában. Itt van például az Alice Falling, ami Alice, a főszereplő lány nyúlüregbe való lezuhanását jeleníti meg játékos-szöveges formában. Egyébként én sem szeretem az irodalmi szövegek játékos adaptációit, olyannyira, hogy általában meg se nézem őket, de ez, mondjuk rá, tűrhetően sikerült. Interaktivitás természetesen nincs benne, inkább némi magyarázatok fűznek hozzá a szöveghez linkek segítségével. Ez egyfajta modellje lehetne az irodalmi művekkel való foglalkozásnak, és azt sugallja, hogy a Ted Nelson és munkatársai által a '90-es években vízionált, de meg nem valósult hatalmas hyperszövegek helyett elégedjünk meg egyszerű, maradi lapoldali széljegyzetekkel a digitális irodalmi szövegek margóján. Irodalomórán nagyszerűen alkalmazható lenne, ha az irodalomtanárok rendelkeznének a digitális írástudás alapvető ismereteivel egyáltalán, de ez már módszertai kérdés, azt hiszem, nem kéne jobban belemenni.

Szerintem az Alice Csodaországban fantasztikus. Én akkor olvastam el, amikor szcientológusokkal gyakoroltam. Nem is egészben olvastam el, hanem részletekben haladtunk benne, nem mondom, hogy kívülről tudom, de a szöveg minden mondata belém rögzült. Engem a benne szereplő szürreális dolgok nem zavarnak, mert akkor már én is túl voltam 1-2 cifra dolgon, különbeken is. Nekem Alice karaktere is tetszik, persze csak mint szereplő és csak elméletben. Lewis Carroll kislányos dolgairól nem igazán tudok újat mondani, bizonyos kor alatt nem érdekelnek a kislányok. Régebben, amikor még nem zárkóztam el attól annyira, hogy családom legyen volt bennem bizonyos kíváncsiság irányukban (nem olyan értelemben, csak pl. lánytestvérem sem volt, meg ilyenek, és csak úgy el tudtam volna képzelni, hogy lányom lesz). Mára ez megszűnt. Ezt csak azért mondtam el, mert Lewis Carrollnak is lehetett ilyen fajta kíváncsisága is. Aminek persze ellent mond az előkerült az író hagyatékából előkerült, lányról készült csupasz fotó. De ezeknek a dolgoknak a megítélése korfüggő is. A mai kor nagyon rászállt a pedofíliára. Bár, lehet, hogy szükség is van rá, nem tudom. Nemrég fejeztem be az Alice Tükörországbant, szerintem nincs olyan jó, mint az Alice Csodaországban, de abban a korban még nem volt olyan nagy divatja a folytatásoknak, és talán igaz is volt egy időben, hogy a második rész mindig gyengébb. Lényegében, annyi, ha az első részt a francia kártya lapjaival lehetne szimbolizálni, ezt sakkfigurákkal. Nem tudom, használt-e hallucinogéneket, szerintem nem.

A skizofrénia az idők során a mentális betegségek egyik kiindulópontja, sarkköve volt, egész mentális kórképeket vezettek le belőle. Demencia? Nem probléma, időskori skizofrénia! Autizmus, kész a válasz: fiatalkori skizofrénia! Kis képzeletbeli utazásunkon a mentális betegségek világában lassan búcsút is mondhatunk a skizofréniának, és megjelölhetjük időleges úticélként mondjuk az autizmus spektrumot. Feltehetjük a kérdést, hogy mi közöm nekem az autizmushoz? Azt hiszem, kevesen tudják, hogy jó ideig három értelmi fogyatékos autista munkatárssal dolgoztam együtt egy foglalkoztatóban. A dolgozni, illetve munka szavak erős túlzást jelentenek ebben az esetben, mondhatni inkább, hogy rehabilitálódtunk, bár esetükben inkább a szinten tartás, a hanyatlás megelőzése volt a cél.

Leginkább ilyen Ki miben tudós? játékot játszattak ott velünk, én sztár voltam a gyöngyfűzésben (jó időnek kellett eltelni, hogy a háromkettesről ne a boroskóla, hanem a keresztszemes gyöngyfűzés jusson az eszembe), az egyik autista számolgatott magában, hogy adjunk az köz elvárásának is megnyugtató választ, a másik autista tornyot épített fakockákból, a harmadik pedig legszívesebben állandóan a 700-as klubot nézte volna a tévében, és olyan mondásai voltak véletlenszerűen, hogy “Megpecsételem a sorsotokat!”, meg hogy ő megy a buszmegállóba aludni. Ő néha kiült a portára is, úgynevezett portaszolgálatot ellátni, és állandóan arra figyelt, hogy a 'apu be legyen zárva. Egyébként meg, azt hiszem, színezett, meg ábrákat másolt. Valahogy rám is egy túlfejlett autistaként tekinthettek akkoriban a gondozóim, hiszen nemigen szólaltam meg, érzelmeket nem fejeztem ki.

A legnagyobb probléma ami felmerül az autistákkal kapcsolatban, úgy gondolom, hogy a szeretet kérdése. Egyesek talán aranyosnak találhatják egyik-másik megnyilvánulásukat, de a következő pillanatban ezt az érzést szétzúzza egy-egy antiszociális megnyilvánulás, nem helyénvaló viselkedés. Régebben feltettem a kérdést, hogy lehet-e egy skizofrént szeretni, egy autistára a kérdés ugynúgy vonatkozik. Persze, lehet, szóban, meg cselekedettel is, de lehet-e igazán szeretni egy öntörvényű, bezárkózott illetőt, aki nem, vagy alig kommunkikál a külvilággal? Persze, persze, a szülők mindent megtesznek, a legjobb fejlesztő iskolákba íratják, meg szociális foglalkoztatásba adják, hazakísérik, kalauzolják őket az utcán, meg az életben, de hogy az egészet hogy rendezik le magukban, arról már nem szól a fáma. A példámban szereplő srácok egyébként 30-as, 40-es éveikben jártak, és vagy értelmi fogyatékosok is voltak, vagy autizmusuk ért el egy ilyen súlyos szintet.

Az autizmus figyelmeztető jelei gyerekkorban:

- a társas kapcsolatokban: pl. társaktól való elkülönülés vagy szokatlan közeledés, egyoldalú interakció, a kommunikációban (beszéd, gesztus, mimika): pl. a beszéd hiánya, a beszéd
- szintjéhez képest gyenge beszédhasználat, kommunikáció, vagy a nyelv szó szerinti értelmezése, furcsa tartalma, szokatlan hanghordozása
- az érdeklődés, aktivitás és játék területén: pl. szokatlan, sztereotip, repetitív tevékenységek, hobbik
- a gondolkodásban, a tanulásban és a mindennapi alkalmazkodásban, pl.: ragaszkodás az állandósághoz, a megszokotthoz
- a mozgás területén: pl. repkedő kézmozgás, lábujjhegyen járás
- az érzékelés-észlelés területén. pl. csökkent fájdalomérzés                  (forrás: Autista Segítő központ)

Az autizmus spektrum egyébként azt jelenti, hogy a betegnek hanyatlanak a szociális, verbális, kognitív, stb. funkciói, de nem mindegy, milyen szinten. A spektrum széles. Autista ember funkcionálhat teljesen a társadalomban, és érdekes, hogy nagyságrendekkel elfogadottabb módon, mint egy skizofrén. Érdekes még az Asperger-szindrómások esete, ami az autizmusnak egy nagyon enyhe fajtája, csak kisebb fokú beilleszkedési zavar jellemző rájuk, vita van arról, hogy ez autizmus-e, vagy sem. Az “aspie”-k, ahogy sokszor magukat nevezik, gyakran büszkén vállalják az Asperger-szindrómájukat, ha azok, vagy szerintük azok, vagy kijárnak egy ilyen diagnózist. Szerintem azért, mert megmagyarázható, ha szociálisan alulműködnek, az intelligenciájuk viszont általában valamivel az átlag fölött szokott lenni. Amúgy, amennyire én tudom, az Aspergenek egyéb tünete nincs, emlékszem, egyszer én is eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha Asperger-szindrómás lennék, de nem lelkesedtem túlságosan az ötletért, nem, nem valószínű, hogy az vagyok, még magát a diagnózist is gyanakvással figyelem. Különben, még ha az is lennék, egy olyan semmiséggel, mint egy kis Asperger-szindróma, nem igazán foglalkoznak az orvosok, amikor sokkal érdekesebb betegségem van.