reblog.hu Skizofrénia underground

valaki kiabál az utcán

Valaki kiabál az utcán. - Mi baja van Ferikének? - Nem tudom. Országos hírű bolond létemre valahogy nem tudok már mindenki bajával törődni. Amit egyébként egy kicsit restellek, de már nem megy. Egy életem van nekem is, amiben van éppen elég probléma. Tudom, nem szép tőlem. Az emberek már bizalommal fordulnának hozzám. Én pedig, alig, hogy leokéztam a pszichiátria témát, itt keleten, lépnék már tovább. Más felé.

Legújabb tweetjeimből másoltam ki ezeket. Szép csili-vili tweetek, így egybe még jobban mutatnak. Abszolút távolodom már a témától, egy olyan világot kezdek ostromolni, ami még nem igazán szeretne befogani. Megcsináltam az utamat a pszichiátria útvesztőjében, ezt is megcsinálom valószínűleg, a kezdeti nehézségek ellenére. Az, hogy nem akarok már annyira belevonódni a témába, nem kivagyiságból van, hanem lelki okok miatt. Kérlek, ne haragudjatok meg érte. Jelenleg toporgok, az összes vizsgám megvan, de a záródogámat "visszadobták". És, sajnos, azt kell, hogy mondjam, ebben a gesztusban felfedezni véltem egy kis(?) rosszindulatot is. Most tehát, a pszichiátria és a munkarehab világából nekem már kifele áll, de a világ, vagyis az egészséges társadalom még nem tart magához méltónak. Szóval, ha a mémet akarnék szerkeszteni, kék ruhás nő lenne a munkarehab, a piros ruhás lenne az egészségesek világa. (De nem akarok.)

Érdekes, ezzel nem villogni akarok, de iszonyat sok kiscsaj keresi a társaságomat, jobbnál jobb nők. Ezzel 2 probléma van. 1. Ez egyáltalán nem volt tervbe véve, nem ez volt a célom. Illetve azzal, hogy vállalom a nevem, meg az arcom, egyáltalán nem volt biztos, hogy ez lesz a vége, sülhetett volna el balul is a dolog. 2. Talán nem ezt kellett volna másodikra rakni, mindegy. Mivel párkapcsolatban élek, ez némi feszültség forrása is, mert nem vagyok se köztulajdon, se skizóceleb, se díszf@sz, majd ha akarok valamit, szólok.

Igazából nem a hölgyek kíváncsiságára vágytam leginkább, hanem arra, hogy szakmailag legalább egy OKJ erejéig elismerjenek, aztán nyargalnék tovább a tudományok sztrádáján. Egy társadalmat azért minősít az, hogy az élet minden területén igyekeznek elhavaztatni valakit, felsőbb körökben (és mondjuk, hozzám képest majdnem mindenki felsőbb körök), és kinek a szimpátiáját nyerem el? A kislányokét. Mondjam azt, hogy ők még bizonyos értelemben tiszták? Illúzióim nincsenek, hogy néhány értelemben már nem azok. De akkor is. Ezen érdemes elgondolkodni.

Hirtelen ennyi. Hogy a vizsgáig konkrétan mivel töltöm ki még az időmet, mert nem lehet éjjel-nappal tanulni, nyilvánvaló, és nekem mindig vannak mellékvágányaim, nem tudom. Majd, ha eldöntöttem szólok. Lehet, hogy befejezem a Halál a pszichiátrián 2-t, lehet, hogy nem. A kevés siker ellenére még mindig érdekel valamennyire ez a játékvilág. Vagy teljesen új dolgokba kezdek. Nem tudom. Majd meglátjuk. Szóval, akkor majd jelentkezem.

0 Tovább

Az élet nem kis Facebook

Nem biztos, hogy újat mondok azzal, hogy nem érdekel a Facebook. Minden viccet elmondanak egyszer, minden kiskutya gazdira talál, minden kiscica megmenekül. A menyasszonynak összejönnek a lájkok és a megosztások, hogy férjhez mehessen, a beteg meggyógyul, a telefont megtalálják. Egy pozitív közösség, csupa pozitív taggal. * Minden pár boldogan szelfizik, az élet látszólag kívül marad a nagy kékség felségterületén, a Facebook egy szakrális tér, egy dojo, ahol levesszük a cipőt. Azt hiszem, én utoljára nyilvánultam meg ilyen értelemben. Mert megint bakanccsal mászkáltam benne. Nem is lájkolta senki. Annak ellenére, hogy ha valaki lefényképezi magát a kedvenc bonsai cserjéjével, száznál is több lájkot kap, úgy látszik, a gondolatok mintha nem váltanának ki különösebb tetszést a Fb-n. Mintha egy gondolatszűrő alkalmazás lenne rajta, és az érintettek kipontozva kapnák meg a szöveget. Most görény leszek, és elmondom: van egy ismerős pár, mindig lefényképezik magukat, mindig ugyanúgy néznek ki, mindig bicikliznek 21 kilométert, és mindig lefényképezkednek utána. Az eredmény: hatalmas tombolás és őrjöngés! Hogy hű, meg ha. Ilyen a világ, képmutató, mindig is tudtuk. Persze. Csak nem vált eddig tetten érhetővé, megfoghatóvá, bizonyíthatóvá. A Facebook csodálatos lenyomata az emberi alamusziságnak és képmutatásnak. És ha ez nem elég, a Facebook kezd visszahatni az emberek viselkedésére, úgy érzem. Ennek a gondolatnak a hatására írtam le a következő kedves szavakat a Face-re, természetesen senkinek sem tetszett.

* Persze a negatív dolgok is beszivárognak a Fb-ra, mégpedig hírek formájában. Ja, kérem, a hír, az hír, persze, persze, fontoskodva megosztjuk, aztán alakoskodunk tovább.

Szóval, ez a szöveg került ki a a Facemre, a jelek szerint mindenki utálta, maximum közömbös lett, és elsikkadt felette (mint már mondtam, utoljára tettem ki ilyesmit (viszont nem veszem le xD)):

Sosem csináltam abból hiúsági kérdést, hogy valaki egyszer csak úgy dönt, hogy inkább nem ismer, sem a Facebookon, sem az utcán, ez nyilvánvalóan nem engem minősít. Azért érdekes, hogy az életet is egyre többen kis Facebooknak fogják fel, "nem ismerlek, kikövetlek, homokba dugom a fejemet, nem vagy". Az élet nem egy alkalmazás, letöltés, megosztás. Nem érdekel, hogy lájkolsz-e, vagy sem... Nem is betelefonálós kívánságműsor, hogy mit szeretnél, hogy csináljak. Az életben a véleményeddel elmehetsz a sóhivatalba velem kapcsolatban, mivel még nem fordult elő, hogy közösség, társaság, vagy érdekcsoport mozgasson engem, pénzzel, pozícióval, vagy akármivel. Voltam olyan helyzetben, és saját erőmből, amitől esetleg besírnál, és tapostak úgy a földbe a környezetem részéről, amit esetleg te ki sem bírnál ép ésszel. A XXI. század nekem személyes vészkorszakkal kezdődött, és nem a környezetemen múlott, hogy nem rohadtam el egy elfekvőben. Ennek kapcsán olyan emberekről fejtettem ki a véleményem, akik előtt te térden csúszol, és hajbókolsz, és makogsz és istennek tekinted őket. Vagy csak egyszerűen befogod a füled és a szemed, és sodródsz az úgynevezett tömeggel, és engem ítélsz meg, mert úgy - azt hiszed - könnyebb. Elárulok valamit: az a nehezebb, mert én a végtelenségig toleráns vagyok, de ha valaki elszívja előlem a levegőt, akkor nem biztos, hogy kiteszi a vitrinbe, amit tőlem kap. Ez, sajnos már kialakult nálam, berögzült, és nem is a rosszindulat motivál, csak az objektív dolgok feltárásának az igénye. Meg az, hogy kopjanak le rólam. Na, most lehet még nem ismerni, nem köszönni, elfordulni, és sértődés se lesz belőle, csak elmondtam a témáról, amit úgy érdemesnek tartottam. Egyébként meg nem vagyok haragtartó, bármit is gondolnak rólam, inkább olyan elfelejtésre hajlamos, szelektíven h*lye típus. Csak valamit már nem nyelek be. Bocs.

0 Tovább

a 20 éves érettségi találkozó nem buziság

Most mesélhetnék arról, hogy egy mentális beteg hogy éli meg az ilyen érettségi találkozókat (ha egyáltalán meghívják, ha egyáltalán elmegy). Mesélhetnék arról az érzésről, ami akkor fog el, amikor a többiek az általuk vezetett vállalkozásokról, cégekről, általuk fejlesztett alkalmazásokról beszélnek, gyerekekről, ingó és ingatlan tulajdonaikról, ja, és az általuk végzett iskolákról és karrierről, feleségről és családról és családról, amit a skizofrénia, ami az ember 20-as éveiben indul, mind kettétör és semmissé tesz, negál. Ilyenkor az embernek minden szónoki képességére szüksége van, hogy valahogy kivágja magát, ha rákerül a sor. Én értettem, amit a többiek mondtak, értettem a szavak jelentését, de azt is tudtam, hogy nekem mindez nem adatott meg, leginkább egy diagnózis miatt. Nincs mit felmutassak, nincs miről számot adnom. Azt hogy értessem meg velük, nekem az is eredmény, hogy életben vagyok, szabadon sétálhatok az emberek között, és éppen hogy tudom fedezni a mindennapi élethez szükséges kiadásaimat. Hatalmas erőfeszítés és eredmény. Pedig nem így indult a buli. Mindegy, máris sokat mondtam erről. Újabb eredmény, hogy tapintatosan hallgattam a sztorikat, vagy képes voltam harsányan nevetni röhögni az együtt átélt élményeken. Mindegy, nem ez az érdekes. Nem? Hát akkor mi?

iskolasprint

Az, hogy (ezt nem én mondtam így), ott tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol 20 évvel ezelőtt abbamaradt, ahol az utolsó keicsengetés pontot tett a pár még kimondatlan szóra és tétova érzelemre egymással kapcsolatban. Akkor, úgy gondoltuk, milyen nagyszerű lesz a nagybetűs Élet, 20 év múlva szerintem már mindenki rájött, hogy nem egy nagy vaszizdasz. Amit vártunk, a csoda, hogy mi majd másképp csináljuk, mint a szüleink, csak adjanak már végre rá lehetőséget, lehet, hogy elkövetkezett egyes emberek életében, az enyémben biztosan nem. Illetve bizonyos értelemben igen. Mindent másképp csináltam, mert mindent másképp kellett csinálnom, de hogy ötről a hatra jutottam volna társadalmi értelemben, azt nem mondanám.

iskolasprint

Oké, mi volt a leghangsúlyosabb téma, miután leléptek a csajok? Mi köré tematizálódott a 20 éves találkozó? Természetesen a buziság köré. Egy elitszakközépben (az oszag akkor 2. legjobb szakközepében) mire emlékeznek vissza a mindig is elit szaknak számító programozó osztály fiútagjai? Hát, valami olyasmire, amit én úgy neveznék, hogy az osztály hardcore jacuzzi élményei. Mi sem jellemzi jobban az iskola kolijában egykor uralkodott állapotokat, hogy az egyik kollégiumi nevelőtanár sokáig előzetes letartóztatásban volt molesztálásért, és a testvérével, aki iskolaigazgató volt, konkrétan nekem személyesen akadt ilyen ügyem. Hogy rágalmaznék? Nem hiszem. De most tekintsünk el ettől. Beszéljünk a koliszobákról, amelyekből azok az emberkék jöttek, akik ezeket a nagyszerű eredményeket és mutatókat produkálták. Akarok róla beszélni? Csak érintőlegesen, erről is. A suli régi fénye megkopott, jövőre lesz 100 éves, minek rúgdossam az egykor jobb napokat látott alma matert? Meg amúgy a jóízlésnek is van határa. Csak címszavakban, szösszenetekben gondolnám visszaadni, amiről szó volt. Illetve nem is, mindenkinek a fantáziájára bízom, mert nem lenne fair a többiekkel szemben. Csak utalás szintjén. Külön fiú-, és lányszint, 8 ágyas szobákba összezárva serdülő korú emberek. Kimenő nincs, vagy alig. Nemi élet hivatalosan nincs, magánszféra nincs, a nemi késztetés a legerősebb ilyenkor az emberi élet folyamán (ha valaki nem tudná). Az ebből kialakult sztorikból összeállíthatnék egy szemelvényt, de nem fogok. Végül is az egész témát elvicceltük, amikor valamelyikünk kimondta a szentenciát:

- Különben, ha megfogod egy másik férfi farkát, az nem buziság.

- Ha a száddal elégíted ki, az sem buziság.

- Ha utána jól seggbe dugod, az sem buziság.

Persze, jót röhögtünk. Én az említett volt iskolaigazgatóval az első pontig jutottam csak el, de akkoriban ez nem volt annyira vicces. Most sem az. Úgy gondolom, csak rajtam múlott, hogy nem tovább, bár ne legyen igazam. Újabb csontváz a szekrényben, no lám. Talán így teljes a kép, így kerek a történet? Szándékosan nem mondok neveket, nem mondok iskolát, aki érti, érti, aki nem, nem. Néhányan biztosan fogják.

0 Tovább

Skizofrénia underground

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Utolsó kommentek

Linkek, blogajánló, stb.

LindaDesign NonStop

"egy szöveggyáros zugmágustól"
"Árpádnak lenni nem egyszerű"
Nem szégyen a kultúra,
csak néha kellemetlen.

Kaland konzerv WP:

Itt is szoktam rinyálni:

Ahogy kezdődött... (a blog)

7 évig "kezeltek" paranoid skizofréniával. Elbaszták az életemet. Elegem lett. Nem kell a méregdrága gyógyszerük, egyszerűen lehúzom a klotyón, nem kell az idióta pszichoterápiájuk, se pszichológus, se más. Menjenek a picsába a gyógyszereikkel. Engem ne "gyógyítgassanak", a saját életemet egyedül is el tudom baszni. Nem kell az asszisztálásuk. Gyógyszer és agymosás. Ennyit tudnak. Baszódjanak meg.