Postmortem: Az orvostudomány fejlődik!

Vallatótiszt: Hogyan került kapcsolatba Ön az Origo-val?

kszf: Hát, az úgy volt, tetszik tudni, hogy én akkoriban a freeblogon vezettem egy abilify.freeblog.hu aldomainen futó blogot, ami az akkori kornak megfelelő színvonalon állt, egyébként annyit próbált meg bemutatni (lemodellezni), hogy egy skizó is képes összefüggően kommunikálni (panaszkodni, rinyálni), ez nagyjából megfelelt az akkori várakozásoknak, sőt, felül is múlta azokat, amit egy skizóval szemben követelményként támasztottak. Annyira felülmúlta, hogy szerintem nem is nézték jó szemmel a pszichiátrián, ugyanis már a puszta létével eleve összetört egy csomó skizofréniával kapcsolatos mítoszt, amik arról szóltak, hogy milyen tevékenységi körökben NEM kompetensek a skizofrének, vagyis mikre nem képesek, miket nem tudnak ellátni. Tehát már az, hogy volt, megcáfolt egy csomó skizofréniáról szóló közhelyet, amit marhára komolyan vettek akkoriban, és a betegség tüneteként voltak elkönyvelve hivatalosan. Főként negatív tünetekről van szó. Nem szokás engem feltüntetni semmiféle szakirodalomban, sőt, szokás úgy tenni, mintha soha nem is léteztem volna, de nem kevés szerepem volt a skizofréniáról szóló (köz)gondolodás megvátozásában. És nem annyira a freeblog révén, hanem inkább már az Origo révén. Az eredeti kérdésre (is) válaszolva: azért mentem át a Reblogra, mert a freeblog megszűnt. De ez még nem jelentett automatikus Origo-s megjelenést. Ahhoz először kellett egy országos botrány, ami köztem és a nyíregyházi pszichiátria között tört ki. Amiben az Origo váratlanul kiállt mellettem, azzal, hogy megjelentetett. Ennyi volt a történet.

Vallatótiszt: Minek képzeli Ön magát?

Kszf: Hát, tetszik tudni, már semminek, vagyis kommunikáció-, és médiatudomány szakos hallgatónak, egy mentális betegekkel foglalkozó érdekvédelmi szervezet informatikusának és újságkihordónak... öö... hírlapkézbesítőnek, lapterjesztőnek, vagy hogy mondják. Egyébként nagyon sok időnek kellett addig eltelnie, hogy én így képzeleghessek, hogy mi vagyok én egyáltalán. Néha úgy érzem, még mindig az a riadt kisfiú vagyok, akit bevágtak gyöngyöt fűzni a szociális foglalkoztatáson. A spektrum szerintem elég széles, ami mentén mozogva gondolkodnak rólam az emberek, szerintem leginkább és elsősorban is csodabogárnak tartanak, csak nem mernek már előttem nyilatkozni, mert félnek, hogy megírom valahova. Egyébként ez a grafománia, ami abból alakult ki nálam, hogy folyamatosan a közvetlen környezetemet megkerülve kellett kommunikálnom értelmesebb emberekkel a skizofrénia betegség helyzetéről és prognózisáról. A környezetem mindebből a hosszú évek alatt annyit volt képes felfogni, hogy "rossz fényt vetek a pszichiátriára", amely felismeréshez ezúton is mélyen gratulálok nekik, tisztelettel. Egyébként a kérdésre (is) válaszolva, az, hogy minek képzelem magam, és hogy minek szeretném képzelni magam, két külön dolog. Legvadabb képzeletemben jól menő bloggernek, ha ez a szóösszetétel nem lenne máris anakronisztikus, honlapkészítőnek és újságírófélének. Egyelőre errefelé tendálok, csíráiban már megvannak ezeknek a feltételei nálam. Nem könnyű életszakasz ez sem. Sőt, talán az eddigi legnehezebb. Ami mégis pozitív benne, hogy már nem a betegséggel küzdök, nem is az előítéletekkel, hanem, mondjuk, hogy önmagammal. Nehéz természetem van magam felé.

Vallatótiszt: Mi ez a blogmánia?

Kszf: Hát, teszik tudni, az úgy volt, hogy mire beértem volna mint valamire való irodalmár, addigra elhatalmasodott rajtam ez a betegség, az egyetem elvégzése előtt. Képzettségileg szinte készen álltam, a papírom nem lett meg. El tudja képzelni, amint az újságok és folyóiratok kapkodnak egy frissen skizofrénné vált ember után a nullás (kétezres) években. Nyilván, elképzelni mindent el lehet, csak ennek, kérem szépen, semmi köze a valósághoz. Ráadásul az én utam nagyon ritkán keresztezte a hivatalos irodalmiság hm... mondjuk így, intézményesített kereteit, mert azt is... hogy is mondjam csak, leszartam, mint a pszichiátriát, na, azért nem annyira, de azért jó nagyívben. Nyilvánvalóan sok mindennel nem értettem egyet, ami ott folyik, és ahogy folyik, vagy mondjuk úgy, bántotta a stílusérzékemet. A leginkább az nem tetszett, hogy megpróbáltak, vagyis megpróbálnak mind a mai napig elitkultúrát teremteni a mindennapi élet teljes kirekesztésével, sokkal hamarabb megírnak egy történelmi regényt, mint hogy mi történt velük, vagy mi a véleményük a hétköznapi dolgokról. Ami nem feltétlenül baj, csak úgy érzem, hogy így elveszti az egész egy csomó funkcióját, és hobbisták kezébe kerül az egész nyelvi-irodalmi ügy, ami még mindig nem baj, ami a leginkább szemet szúr, hogy magasztos képpel parádéznak a kultúra kizárólagos letéteményeseként, amitől én módfelett rosszul érzem magam a társaságukban. Mindenezkből szerintem egyenesen következik a válasz a blogmániára, vagy nem értettem a kérdést.

Vallatótiszt: Hogyan próbál Ön megszökni?

Kszf: Megszökni miből? A helyzetből, a felelősségrevonástól vagy a saját életemből? Próbálok előrefelé menekülni, ami nem mindig sikerül. Például egy időben úgy éreztem, jó lett volna elindulni az influencerkedés felé. Csakhogy ennek is kökemény koreográfiája van, egyfajta franchise, ami működteti. Ami a mentális betegségek világában nem feltétlenül működik. Nem adhatok el Abilify-t vagy depressziót az embereknek. Az elsőhöz nincs engedélyem, a másodikra pedig nincs igény szélesebb körben. Ahogy az Origo szerkesztői rámutattak: a mentális betegségeknek nincs tőkeerős piaca, így az erről való gondolkodás is életképtelen hosszabb távon. A bloggerkedéseimben megpróbálok most háttérbe szorítani magam, más tevékenységeim javára. Megmondom őszintén, kurva nehezen viselem. De vannak olyan helyzetek az életben, amikor egy kicsit türelmesnek kell lenni. Ezt az időszakot - mi mással - egy bloggal próbálom meg áthidalni, a Grafomán dühöngővel. Ha visszatérek valaha szélesebb közönség elé, az leginkább kulturális témában lesz, vagy semmilyenben. A mentális betegség témája - ha egyáltalán megjelenik - háttérbe szorul nálam. Talán itt is van az ideje. Az ember csak burnoutos lesz tőle, és kiég, mint egy pszichiáter. Ami ezt a leginkább indukálja az, hogy a mentális betegségek témájában nincs új a nap alatt. Az egész lassan változik, hangsúlyok tolódnak el, csoportosítások, osztályozások bővülnek, illetve szűnnek meg, olvadnak be. Itt a feladatok javarésze már inkább a bölcsész pszichológusokra vár, mint az orvos pszichiáterekre. Az egyik szoc munkásom azt szajkózta állandóan mindenre, hogy "Az orvostudomány fejlődik!", biztatásképpen, nekem. Erre most az lenne a válaszom, hogy "Nem az orvostudomány fejlődik, te buta liba, hanem a társadalmi felfogás változik meg lassan, és azt jól látod, hogy neked ebben semmi szereped, amikor a gondozási központban fiúzol, meg az ebédet várod, nekem viszont igenis volt ráhatásom a dolgokra, ha csekély is, és miközben te azt hitted, hogy te segítesz nekem, én segítettem mindannyiunknak azzal hogy felhívtam egy pár dologra a figyelmet, és te ezt még csak észre sem vetted, mert annyira lefoglalt, hogy kiskutyákat meg tornapózokat ossz meg a Facebookon, meg az ebédet várd egész nap, mint egy kibaszott pszichiátrián, hogy fel sem tételezted, hogy a változás innen indult, mert te csak passzívan vártál az orvostudományra, de nem az újabb gyógyszeren feg múlni, hanem a felfogáson, és amit neked a továbbképzésen tanítanak, az tőlem szopták ki és nem a kisujjukból." Mindenesetre a felfogás már változott, most arra várunk, hogy az orvostudomány és sikeresen lekövesse, és felkiálthassunk, hogy az "Orvostudomány fejlődik!", és egy Dr. előtaggal rendelkező is leírja végre, amit én.

0 Tovább

Üzenet egy palackban + A Zegyetem

A posztskizofréniás Grafomán dühöngő tartalmából:

Kérdés: Mi történik, ha egy skizofrén túlterheli magát szellemileg-fizikailag? Újra előjönnek a tünetek?
Válasz: Lóf@szt. Ez a bejegyzés csak egy újabb cáfolata a közhiedelemben meggyökeresedett h*lyeségeknek.

Tegnaptól kiírattam magam betegszabadságra a fő munkahelyemről. Fő indokként megjelölve a f*sás szerepel, de a tüneteimet csak én tudom igazából. Sajnos senki sem vette észre a környezetemből, hogy valami nem stimmel velem, pedig az idegrendszerem már a végét járta a kimerültségtől. Nem kimondottan pszichiátriai tünetekről van szó, hanem - gondolom - neurológiai problémákról. Az utóbbi időszakban mindenki annyira a magáévá tette a "nem féltjük" eszmeiséget velem kapcsolatban, hogy az emberek lassan-lassan azt kezdték gondolni, hogy "ez mindent kibír", vagy "ez mindent túlél", és fel sem merült a gyanú senkiben, hogy a kis belvilágomban eléggé érdekes folyamatok zajlanak. Például időben elég dezorientált voltam, délután többször is "jó reggelt"-et akartam köszönni, és más egyéb ilyen nyalánkságok. Ha ez így folytatódott volna, esetleg hamarosan pszichiátria lett volna a vége, ahol megint elkezdtek volna kezelni "skizofréniára", holott az egész állapotomnak semmi köze nem volt a témához. Egyszerűen kimerültem szellemileg, egy kissé fizikailag is, csak ezt nem lehet nagy dobra verni, mert kész az újabb elmebeteg státusz. A körzeti orvos, persze, úgy tett, mintha egyértelműen szimuláns lennék, neki pláne nem akartam előhozakodni a panaszaimmal. Egyébként örülni kell, ha egy megfázást meg tud különböztetni a gyomorrontástól, amúgy nem lehet rossz csávó, de valami azt súgja, hogy nem áll a hivatása magaslatán. Például nálam sikeresen tyúkszemnek nézett egy szőrtüsző-gyulladást, és ha emiatt végül amputálni kell a lábam, már nem vigasztal, hogy valójában jó fej. Amúgy ma még annyi dolgom van, hogy meg kell néznem 6+ órányi filmet holnapra az egyetemre, és le kell adnom egy projektvázlatot tegnapelőtt-előttre, szerencsére annyira nem szigorúan vett határidőről van szó. Úgyhogy el is köszönök, mindenkinek jó reggelt! :-D

A Zegyetem - folytatásos bölcsészhorror telenovella - Prológus

Aidy a korlátnak támaszkodott, és a szeméttartóba fricskázta a csikket, a Debreceni Egyetem bölcsészkarának egy kis eldugott kijáratánál, egy isten háta mögötti kijelölt dohányzóhelyen. Valószínűleg, aki kijelölte, már az is megfeledkezett róla, különben már nem lenne itt.

- Tulajdonképpen az, hogy most egyetemre járunk, azért van, mert elcsesztük az életünket.

- Ja, lúzerek vagyunk – mondtam most már én is, és rágyújtottam egy másikra.

- Te mindig ennyit cigizel?

- Ja, lúzerségem bizonyítéka. Régebben még más dolgokat is csináltam mellé.

- Régen mindenki csinált egy-két hülyeséget…

- Én még idén nyáron is csináltam… Régebben azt gondoltam, hogy 30 éves koromra megkomolyodom… Hát, ez 10 évet csúszott, csak 40-re sikerült… Amikor a tanárnő a piálásról beszélt, meg az addiktológiáról…

- Igen?

- Nekem nem mondott túlzottan sok újdonságot…

- Én nem iszom és nem drogozom… Hányásfóbiám van…

- Micsoda?

- Évekig takarítottam a a piások, meg a drogosok után a húgyot, meg a hányást a Com Ombóban. Ebből nekem annyira elegem lett… Rádásul az apám is ivott, elég masszívan…

- Érdekes. Sohasem jártam a Com Ombóban. Én Miskolcon voltam akkoriban.

- Mit csináltál ott?

- Azt, amit itt, egyetemre jártam, csak nappalira. És minden nap diszkóba jártam. Mondhatnám, hogy oda jártam telehányni a budikat, meg melléhúgyozni, de ez nem lenne igaz. Sosem hánytam.

- Azért nem mindegy, hogy a szopott fasz melyik végén állsz.

- Nem, nagyon nem. De most itt vagyunk.

- Szerintem okkal vagyunk itt – ekkor jelentőségteljesen nézett rám, és mintha valamire utalni próbált volna, úgy éreztem. Nem igazán vágtam, mire gondol.

- Igen, szerintem is okkal történik minden… de, hogy ennek oka lenne… hát, nem is tudom... - mondtam kedvetlenül, és a fejembe húztam a pulóverem kapucniját, mivel feltámadt a szél, és összeborzolta a hosszú szálú, gyér hajamat. Aidy csak nevetett, mintha azt mondaná: „Nem tudod? Majd megtudod!” - és nevetése már a fotocellás ajtó mögötti folyosóról hallatszott.

- Nagyon vicces… - mormoltam magam elé, miközben a harmadik cigi után kotorásztam a zsebemben.

0 Tovább

Éles tárgyak (Sharp Objects)

Az első írásbeli munkám az egyetemre egy projektvázlat volt. Nagyon meg voltak elégedve vele. Sajnos kicsit sokat vállaltam a tervezetben, mert megszaladt a tollam (és a sörösüvegem). Szerencsétlenségükre ezzel viszont felkorbácsolaták a lelkesedésem, és ezzel kinyitották a parttalan locsogás Pandora-szelencéjét, ami az elkövetkező feladataimra vonatkozóan nem kecsegtet számukra nézve semmi jóval. A második feladatom egy sorozat megtekintése volt. Ez csak azért tiszteletre méltó teljesítmény, mert hagyományosan kevés filmművészeti alkotást „fogyasztok”. Viszont média szakon, úgy gondolom, kissé nevetségesen hatna (és hat máris), hogy nem vagyok hajlandó mozgókép megetkintésére (animált gifeken kívül), ezért a cél érdekében ezt felülbírálom.

Ennek a szokásomnak a hatálytalanításának az első áldozata az Éles tárgyak (Sharp Objects) című sorozat. Szerencsére, a sorozat már elkészítése (vagyis az első évad) idején már befejezettnek tekintette magát, szóval nem sok esély van arra, hogy valaha is folytatódjon. Egyébként Gilian Flynn első regényének filmes adaptációjáról van szó, és elvileg lenne még cselekmény. Ez rossz hír azoknak, akik szeretik a parttalanul hömpölygő sorozatokat, a „neverending story”-kat, viszont jó hír azok számára, akik szeretik azt, ha egy dolog általában tart valahová, és egyszer elérkezik (ha nehezen is) a végéhez. Ráadásul külön örömünkre szolgál, hogy a film szegről-végről a mi témánkkal is rokonítható, így fülénél fogva erre a blogra is iderángatható, és itt ismertethető.

Ha igazán őszinték akarunk lenni, számomra a Stranger Things című alkotás „a sorozat”, az etalon, és ahhoz viszonyítom a többit, különösen, ha témájában közel áll hozzá. A Sharp Objects témaválasztása elég merésznek tűnhet: egy pszichiátriáról (vagy pszichiátria által fenntartott elvonóról) frissen szabadult kezelt (polgári foglalkozására nézve újságíró) megbízást kap, hogy írjon cik(ke)ket a szülővárosában előforduló gyerekeltűnésről, illetve gyerekgyilkosságról. A főszereplő erős alkoholizmussal, pszichózissal (hallucinációkkal) és önsértéssel (konkrétan falcolással) küzd. Sajnos, bármennyire igyekszik is a sorozat témáját egzakt módon körüljárni, sem a lélektani ábrázolásban, sem a fentebb felsorolt rendellenességek bemutatásában nem nyújt maradamdót, érzésem szerint, metafizikai mondanivalót pláne ne is (nagyon) keressünk benne. Ellentétben a Stranger Things-szel, az erősebb itt a krimi-szál, és a thriller-jelleg.

Ez viszont nehézzé teszi az ismertető dolgát, mert a krimi és a thriller elemekkel nem nagyon lehet mást tenni, mint spoilerezni. A főszerepő személye érdekesnek mondható valamennyire, ugyanis az alkoholizmusnak abban a fázisában van, amikor nem lenne már szabad így kinéznie. Camille Preakernek hívák (az ötszörös Oscar-díjra jelölt Amy Adams játssza), és abban a kisvárosba jön vissza dolgozni, ahol gyerekeskedett, illetve felnőtt. A kisvárost, ami Wind Gap névre hallgat, metaforikusan szerintem szimbolizálja a sertésnevelde, vagy disznófarm, ami a településen található. Nem csoda, ha Camille nem nagyon vágyik vissza. Mentális betegsége a sorozat elején eléggé aktív, és előtérben van, gyakran vannak hallucinációi, de sajnos a cselekményt nem mindig viszik előre, csak mint a domestic noir (al)műfaj egyik hangulatkeltő eleme szerepel, nem igazán vannak megérzései, a jövőt sem látja, az egész 4 részen keresztül szerintem csak össze-vissza flesselget, minden funkció nélkül. Ez azért már – néhányan kezdik pedzegetni – a valóságban sem így van, egy filmben (vagy regényben) pláne találhattak volna neki valami funkciót. Az önvagdosása sem annyira vagdosás, mint inkább tűvel szavak tetoválása az egész testfelületére (hegtetoválás), de már állítólag nem csinálja, csak néha.

Ami a legerősebb motívum a sorozatban, és számomra érdekessé teszi mégis, az a főszereplő foglalkozása, ugyanis munkájára nézve egy hírporál újságírónője. Munkája során gyakran a szövegeibe is belelátunk, és nyomon követhetjük a fejlődését. Érdekes utat jár be a viszonylag gyakran beküldött szövegeiben. Újságírói, szinte hivatalos stílusban kezdi, majd ahogy belevonódik az ügyben, úgy válik egyre személyesebbé a hangnem, és az olvasók egyre inkább harapnak a személyes hangvételre. A legutolsó cikke már nem is annyira hasonlít cikkre, mint egy énblog bejegyzésére, és semennyire sem objektív, hanem (meg)érzéseire támaszkodva, puszta spekuláció és önelemzés az egész. A kiadója mégis a cikk publikálására bíztatja, és óriási sikerben van részük. Számomra ez volt a filmsorozat legérdekesebb része – talán nem véletlenül. Összességében viszont enyhe csalódás számomra ez a sorozat, valószínűleg erről a szálról fogok rá emlékezni a későbbiekben.

Az Éles tárgyak (Sharp Objects) ismertető megírása közben egyetlen meglepő fordulatnak sem kellett kiderülnie.

0 Tovább

Grafomán dühöngő és társai

Októberben reálizálódott projektek és változások az ügymenetben...

Bizonyára sokakat furdal a kíváncsiság, miért nem csinálok már valami értelmeset, ahelyett, hogy olyan dolgokba ütöm bele az orrom folyton, amilyenekbe nem kellene. Erre Luciferrel szólva felelhetném azt is, hogy „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Viszont néhány dolgon elgondolkodtam. Mivel az egoblogoknak ez idő szerint a csillaga már régen leáldozott, úgy döntöttem, én is befelyezem itt az egozást, mostantól csak a „valamiről szóló” bejegyzések, posztok kapnak itt helyet, amik közül egyet-kettőt bátran nevezhet már az ember cikkeknek. Nemsokára például éppen egy skizofrénia szimulátort készülök majd bemutatni, ami az előzetes információk alapján komoly pszichológusi és pszichiáteri támogatással készülhetett el.

A legújabb játékom már utalást sem tartalmaz a pszichiátriára

De ez a nagy önfeláldozás és egofeladás, hogy nem fogok itt magándolgokról értekezni, nem egy keleti típusú spirituális megvilágosodás eredménye, hanem ettől sokkal borzasztóbb dolog történt: megalkottam ugyanis a századelei mintákból jelentősen táplálkozó, teljesen énközpontú egoblogomat, ami a Grafomán dühöngő sokatmondó címet viseli. Az oldlalon helyet kap majd egy kisebb, kalandjátékokkal foglalkozó rész is, a Hyper, teljes nevén Hyperlink Asylum, ami angol nyelven lesz elérhető egyelőre, aztán majd meglátjuk. Aztán a hátsó traktusban folyamatban van egy fórum kialakítása, ami a Gumiszoba névre lesz keresztelve, moderáció pedig – már előre szólok – nem lesz. Fura, hogy úgy esett, hogy pszichiátriai áthallásai is vannak a honlap részeknek, mert a pszichiátrai témáknak nem tervezek túl nagy teret engedni itt. Egyébként azt is furának találom, hogy mostanában egy csomó mindenki pszichológiai és pszichiátriai témákról szeretne velem beszélgetni, én viszont pont nem akarok, azt is mondhatnám, hogy „végeztem, hatszáz”.

A fülszöveg-írás, azt hiszem, mindig is ment:

Vajon meggyógyultam-e a skizofréniából? Ki a * érdekel? Nem az határoz meg, hogy címkéznek fel, hanem az, amit csinálsz. A járkálás a pszichiátriára befejeződött, két helyen dolgozom, tanulok és leköpöm a múltat.

Igazság szerint ennyit sem terveztem pszichiátriai témákkal foglalkozni, mint amennyire itt szó volt róluk, akik ismerik valamelyest a sztorit, azt is tudhatják, hogy nem önszántamból mentem bele a játékba, sőt, egészen az első kórházi kezelésemig azt se tudtam, miben különbözik a pszichológus a pszichiátertől, és hogy a skizofréniát eszik-e vagy isszák. Ahhoz képest jó sokáig tartott, amíg tisztázódtak itt a dolgok, meg úgy áltlában az erőviszonyok, már ami az én piszkálgatásomat illeti pszichiátriai és ilyen-olyan oldalról. Ilyen értelemben talán egyesekben csalódást fog kelteni az új blog, mivel egy teljesen átlagos, hétköznapi élet teljesen átlagos problémáit taglalja (sajnos) eléggé infantilis módon. Velem is előfordult már nem egyszer, hogy valakire felfigyeltem az említésre méltó gondolatai miatt, aztán amikor saját magáról kellett nyilatkoznia, mármint az életéről, magánemberként, kiderült, hogy igazából éretlen és gyerekes . Velem is ez a helyzet, azt hiszem.

Jóelőre szólok, hogy ez az "újblog" nem a kiforratlan és komolytalan sideprojektjeim egyike, hanem egy átgondolt koncepció eredménye. Mindamellett nem számítok túl nagy nézettségre, tekintve, hogy én mint téma, önmagamban nem vagyok túl érdekes. (És nem is akarok az lenni.) Utoljára megemlíteném még egy angol nyelvű játékomat, ami az EcoComp nevű interaktív fikció versenyre készült, és mivel limitálva volt az elkészítési ideje, csodát azért ne várjunk tőle. Azt hiszem, ez az első (fél)komoly játékom, ami utalást sem tartalmaz már a pszichiátriára. Műfaját tekintve horrorkomédia, és a hangzatos Deliver Until Dawn címet viseli. Stílusilag a visszajelzések szerint teljesen rendben van, és a tőlem már megszokott nyeltvtani hibák sem hemzsegnek benne annyira. Online is elérhető: http://textadventures.co.uk/games/view/rif6j3-m_uko3lcxxcuqxw/deliver-until-dawn

Végszóként, azt hiszem, elmondhatom, hogy életem pszichiátria-központú megközelítése szerencsés véget ért. Mostanában hívták fel arra a figyelmemet, hogy nemrégiben még gondnokság alatt álltam, és szóba került a szeretet(?)otthonban való elhelyezésem is, most pedig már önálló életet élek, két helyen is dolgozom, és külön kiemelésre került, hogy egyetemi hallgató lettem. Szó se róla, én is ezt élvezem a legjobban, emlékszem, mennyit nyígtam itt, hogy a legjobban a tudományos dolgok hiányoznak, azt hiszem, végül minden rendeződött, és az őt megillető helyre került, legalábbis az én kis világomban, kívánom minden sorstársamnak és mindenki másnak, hogy abban érjen el sikereket, amiben szeretne, és akkor valószínűleg mindjárt rózsásabban látja a világot. Amúgy én sem tartom tól jónak, ha egy blog túlcsordulóan ömlengővé válik, ezért most be is fejezem, és a következő bejegyzésem már abszolút tematikus lesz, a skizofrénia szimulátorral.

0 Tovább

A halál kilovagolt a PowerPointból

"...akarsz-e játszani halált?" - Kosztolányi Dezső

Sajnos ez idő szerint fogalmam sincs a ludológia (játéktudomány, nem összekeverendő a játékelmélettel) álláspontjáról arra vonatkozólag, hogy mi tekinthető egyáltalán játéknak, és mi nem. Az én értelmezésemben egy játékot meg lehet nyerni és el lehet veszteni. De úgy veszem észre, mostanában sokan sajátosan és egyénileg értelmezik a játék fogalmát. Kérdés, az interaktív fikció mennyire játék, mennyire irodalom, vagy éppen (multimédiás) prezentáció. Mivel sokat foglalkoztam ilyesmivel, kezd derengeni, hogy jelenleg a műfaj átalakul, értelmezhetetlen művek születnek, és az egész terület hatalmas (érték)válságon megy keresztül. Mivel ezek a játékok lassan már képtelenek játékként funkciónálni, az irodalmi kanonizációja a műfajnak nem sikerült, kialakult egy virtuális senki földje, ahol modern szerencselovagok, szélhámosok és kóklerek tevékenykednek leginkább (néha magamat is ideértve).

A világos játékszabályok helyett a játék egyre inkább áttevődik a játékos (vagy olvasó, de egyre inkább befogadót mondanék) belső világába, az interaktív hypelinkek már egyre inkább csak látszólagos választásokat kínálnak az alkotásokban, a történet bennünk konstruálódik. Van már olyan szerkesztő, ami nem is törekszik interaktív történet létrehozására, hanem csak változékony, mutálódó sztorikat mutat be, mint például a Windrift. Én teljesen jószándékúan fogtam hozzá az if-ek tanulmányozásához, és éppen ahogy próbáltam volna rendszerezni az erről szóló tudást, az kisiklott a kezeim közül, maga is változott, mutálódott, abszolút beszüremkedtek a játékokba a más műfajok (pl. irodalom) értékválságai, az egész a posztmodern kísérletezőkedv áldozatául esett. Most nem azt mondom, hogy ezentúl elkezdem a témáimat posztmodern szempontból elemezni, de ahogy átstrukturálódnak a tudományterületek például a bölcsészetben, vagy éppen az interaktív fikció világában, én sem szándékozom ezalól kivonni magam teljes mértékben.

Példaképpen egy olyan játékot (vagy nem-játékot) hoztam, ami már elég erősen posztmodern jegyeket hordoz, a játék nyelve felől közelítve abszurd, szürreális, a racionális világmagyarázat szerint egy agytumorban szenvedő ember történetének a feldolgozása, szerintem pedig egy kicsit szintézise az ilyen jellegű műveknek. A játék címét olvasva, nem nagyon lehetnek illúzióink a végkifejletről: Death. By PowerPoint. A sztori szerint egy konferenciára érkezünk PowerPoznt prezentációt tartani, de ehelyett folyamatosan szürreális jelenetekbe csöppenünk. Mondanom sem kell, hogy némi komikum forrása, ahogy állandóan ragaszkodunk a prezentációnkhoz, miközben a világ látszólag megfordul önmaga körül, és összeomlik. A PowerPoint prezentáció az egyetlen kapcsolatunk a valósághoz, amibe utolsó szalmaszálként kapaszkodunk, összegzése mindannak a technikai és irodalmi felkészültségnek, amivel rendelkezünk, és egy ponton az élet allegóriájává is válik, amit - azt a pontot elérve - csak visszafelé tekerve lehet lejátszani. A sztoriban el vagyunk látva minden földi jóval: első osztályú repülőgéppel utazunk a konferenciába, taxival utazunk a helyszínre, amit bankkártya-terminállal egyenlítünk ki (még a borravalót is). Témánk mégis a bölcsészet felé irányít minket a prezentációnk révén, bizonyos salemi boszorkányper utóhatásait boncolgatnánk benne társadalomtudományos szempontból. Igazi „csúcsbölcsész” tehát a főszereplő az Umberto Eco-i értelemben, ami természetesen egy sokak által követni óhajtott minta volt a YouTube-os videobloggerkedés és influencerkedés gyors térhódítása előtt.

Aztán egy idő múlva feltűnik a sztoriban Orwell Állatfarmja, Dickens Karácsonyi énekének kísértete, és valami általam ismeretlen gyerekmese is. A természettudományos magyarázat, persze rögtön készen áll: a haldokló agyi folyamatainak a „játéka” a haldoklás folyamatának lezajlásakor, és legyint rá egy nagyot. Persze a bölcsész mindenhol sztorit szimatol: az emberi elme dekonstrukciója vajon nem visz-e közelebb az emberi folyamatok megismeréséhez? Sajnálatos módon a természettudomány a maga egzakt módszereivel nem foglalkozhat ilyesmivel, nem is képes másra, csak a legyintésre, a végső kérdések megválaszolására mégiscsak a bölcsészet hivatott, igény szerint segítségül hívva némi vallásos vagy spirituális támogatást. A bölcsészettudomány jelenleg még erősen elhatárolja magát ezektől a tudománytalan dolgoktól, habár tárgyában időnként megjelenik. Szerintem profitálhatnának az együttműködésből a jövőben, bár nemigen lesz ilyen. Az interaktív fikció mint a technikai és kulturális eszközök fúziójaként létrejött zabigyerek viszont jó kísérleti terepe lehet még az ilyesminek, mert általában az összes eszmei áramlat hordaléka lecsapódik ezekben a művekben, mivel nincs benne különösebben pénz, tétje sincs igazából, és egyre inkább eltekintenek attól, hogy valamiféle műfajbeli arisztokráciát termeljenek ki maguk közül, ami még fenntartja az egésznek a létezését, az a kísérletezőkedv.

0 Tovább

Hülyeség, de nem marhaság

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Feedek