Fahrenheit 451 könyv/film

“Nem vagyok tudományos-fantasztikus író. Csupán egyetlen könyvet írtam, ami tudományos-fantasztikusnak minősül, ez a Fahrenheit 451. Minden más, amit írtam, fantázia. A fantázia olyasmi, ami sohasem történhet meg, a tudományos-fantasztikus művek pedig arról szólnak, ami megvalósulhat.” (Ray Bradbury)

Ritkán nézek filmet, de lassan Fahrenheit 451 szakértővé válok, mivel a könyvet 2x olvastam, megnéztem a HBO-s változatot, majd Truffaut filmjét, sőt, az Equilibriumot is láttam, ami "sokat kölcsönzött" a Fahrenheit 451-ből (szerintem szabadon értelmezett átdolgozása a regénynek, de mindegy). Mégis mindössze egy kérdés merült fel bennem mindezek után (illetve 3): Miért kell időről időre kisajátítani maguknak a rendezőknek a filmet, miért nem jó úgy a történet, ahogy van, vajon képtelenség lenne-e egyszer szöveghű filmes adaptációt készíteni belőle? Francois Truffaut esetében az ember még hajlamos elnézni az egyedi értelmezést, de a Ramin Bahrani által készített HBO-s változat annyira rosszul sikerült, hogy kár túl sok szót vesztegetni rá. Van ugyan benne valami gyengécske cselekményszál, de alapvető szereplők hiányoznak, és a cyberpunk környezet bemutatásában ki is merülnek a film eszközei, a névegyezésen kívül semmi köze már az eredetihez.

Aki nem ismerné a történetet (mivel érettségi tétel is, enyhén spoileres lesz): Guy Montag, a főhős tűzőrként dolgozik egy jövőbeli disztópikus, elidegenedett társadalomban, amit a mindennapi élet tartalmatlansága, sivársága jellemez, ahol nincs kultúra, csak a központilag közvetített műsor, a különböző tabletták és az autón való esztelen száguldozás alkotja az összes kikapcsolódási lehetőséget. A tűzőrök feladata és felszerelése hasonlít a tűzoltókéhoz, azzal a különbséggel, hogy tűzoltófecskendő helyett lángszóróval járják a várost, és mivel a házak addigra már tűzbiztosak, a rejtegetett kulturális javakat égetik el szimbolikusan a tűzőrök, leginkább és elsősorban is a könyveket. (A 451 Fahrenheit fok az a hőmérséklet, amin a papír meggyullad és elég.)

A Fahrenheit 451 című kisregény és a belőle készülő filmadaptációk szerencsére kevés szereplőt mozgósítanak, a legfontosabbak a nőalakok, Mildred (Truffaut filmjében Linda) és Clarisse. Mildred Montag felesége, aki mindenben a kora többségi társadalmának gyermeke, egész nap a tévéfalakat bámulja és tablettákat dobál magába, észre sem véve, ha túladagolja magát. Ez a túladagolás annyira hétköznapi eset, hogy elhárítására faragatlan, lelketlen gépészeket alkalmaznak, akik vércserét hajtanak végre a bajba jutotton és kiporszívózzák a gyomrát, orvos beavatkozása nélkül. Mildred barátnői, ha lehet még ostobábbak, férjeiket aggodalom nélkül küldik a háborúba, abortuszok sorozatán mennek át, ha mégis utódot szülnek, intézetbe küldik.

Ezzel szemben Clarisse, aki a regényben majdnem 17, a filmben 20 éves, nem felel meg ebben a társadalomban az előírásoknak, természetkedvelő, mozgékony szellemű vidám teremtés, még a regényben létrejött kulturális diktatúra árnyékában is. Ismeretséget köt Montaggal, és érdeklődik tőle, hogy olvassa-e azokat a könyveket, amiket munkája során eléget. A regényben Clarisse hamar meghal autóbalesetben, a filmben életben marad, de mint tanárnőt kirúgják az állásából, a fennálló társadalmi rend ellehetetleníti. A regényben fontos alak még Faber professzor, aki Montagot segíti, miután az elkezd könyveket rejtegetni, majd hozzá fordul tanácsért. Faber érdekes módon egyik filmváltozatban sem szerepel. Na, mindegy, a könyv azt a lélektani utat mutatja be, hogy lesz egy elnyomó hatalom mintapolgárából törvényen kívül könyvrejtegető.

Visszakanyarodva a bevezetőben feltett kérdésre, a regény talán azért nem alkalmazható teljes mértékben filmre (vagy mégis? egyszer meg lehetne próbálni?), mert olyan problémákat feszeget, amik túl mutatnak a kulturális diktatúra jelenségén, a könyvben a disztópikus társadalmi rend jogosultságát is érvekkel támasztja alá Montag felettese, Beatty kapitány, amik megfontolásra és további végiggondolásra érdemesek. Eőször is: az elnyomás nem erőszakkal jött létre, hanem a többség kifejezett kívánságára, és hiába őrizgetik egy páran a klasszikus tudást emberbőrbe kötött könyvekként, ha valójában nincs már szükség rájuk. A kapitány több érvet is felhoz: a regényalakok soha nem léteztek, fantázia alkotta szereplők, értelmetlen, szükségtelen hát, hogy velünk legyenek. A filozófusok tételei egymásnak mondanak ellen, az eleve elrendelés tételére 100 év múlva kimondják a szabad akarat elméletét, satöbbi. Az előállított kulturális javak színvonala egyre csökkent az idők folyamán, míg végül menthetetlenül elsilányult. Összegezve: a kultúra nem hoz mást csak bajt és őrületet az emberre. Vele szemben képviselik államilag a racionalitás, a józan ész világát a kapitány és emberei.

Két világrend, két világfelfogás csap őssze tehát a műben, és az író koránt sincs meggőződve róla, hogy az ő felfogása a jó, csak arról, hogy a másik rossz. Nem biztos benne, hogy kell-e a klasszikus kultúra a világba, és ha lehet egy személyes megjegyzést tenni, életem néhány pontján engem is elfogott ezt illetően a kétely, hogy van-e, és mennyiben van helye még ebben a (poszt)modern korban a klasszikus műveknek. De amennyiben bárki elbizonytalanodik ennek hasznosságát illetően, jusson eszébe Beatty kapitány, aki azt mondja, hogy még egy tűzőr életében is szabályszerűen eljön a pillanat, hogy meginog: “Huszonnégy óráig a tűzőrnél hagyjuk a könyvet. Ha nem égeti el magától, elégetjük helyette mi.” Tehát a kísértés a másik oldalról ugyanúgy fennáll, és a kultúra nélküli világból mindig van átjárás a kultúrával telibe, visszafelé már nem biztos.

0 Tovább

india

Éppen most olvastam el Paul Brunton India titkai című könyvét a szóbelire való készülés helyett. Érdekes gondolataim támadtak. Eddig Indiáról nekem leginkább egy India nevű pornósztár ugrott be, de persze, kinek mi. A mesés kelet, ugye. A sok kincs, amit a brit birodalom a gyarmatosítás során zsákmányolt, miközben India szellemi örökségét évszázadokig figyelmen kívül hagyták. Manapság, ha valamiért érdekes még India, pontosan inkább ezek a szellemi kincsek.  Hinduizmus. Buddhizmus. Jóga.

Paul Brunton könyvében élesen különválasztja a keleti és a nyugati gondolkodásmódot, és mit mondjak, én is. Nyugaton irtózatos sebességű gépeink vannak, a rendszerező gondolkodás szinte már értelemmel ruházza fel az anyagot (mesterséges intelligencia), viszont a saját lelkéről semmit sem tud, állandóan a megsemmisüléstől retteg és halálfélelemben él. Keleten nemhogy tisztában vannak a lélek halhatatlanságával és a lélekvándorlással, hanem egyenesen az újraszületés körforgásának megállítására törekszenek, ami a nyugatiak szemében ugyancsak egyenlő a megsemmisüléssel, és lemondóan legyint a keleti bölcsek igyekezetére.

Paul Brunton, egy múlt században élt ember, szakmáját tekintve újságíró, India titkai című művében az Indiában tett utazásáról ír, amit a legenda szerint azért kezdett el, hogy lerántsa a leplet a csalásról és a szemfényvesztésről, ami Indiában megy, de végül Indiai útja azzal ér véget, hogy ő is részese lesz a lélek halhatatlanságába vetett hitnek az élményében. Utazásai során találkozik is mindenféle emberrel a mutátványostól egészen az önjelölt messiásig, keresése során ezek tevékenységét igyekszik szétválasztani a valódi hatalommal bíró fakírok, jógik és risik személyétől. A fakírok is mutatványosok, valahol a két csoport között vannak, szellemi hatalmukat pénzért mutaogatják, a jógik elvonultan gyakorolják a szellem művészetét, habár többre képesek a fakíroknál, nem bocsájtják pénzért áruba tudásokat. A risik szinte isteni hatalommal bírnak már.

A könyv felépítése olyan, hogy egyszerre igyekszik bemutatni Indiát kívülről-belülről, ennek megfelelően a tájleíró részek váltakoznak a szellem embereivel történő beszélgetésekkel, amit meg-megszakítanak az író szkeptikus kérdései, amivel magában a saját szemével tapasztalt csodákra racionális magyarázatot keres, áltlában sikertelenül. Felfogható regénynek is, de a szövegen inkább érződik a tényirodalom jellege, azt hiszem, ezt pár éves tapasztalatból kialakult érzékem mondatja velem. A szövegnek kétféle olvasata van tehát, olvasható dokumentumként, a szkeptikus olvasók pedig egy szép fantasztikus regénnyel lesznek gazdagabbak, illetve műveltebbek.

Számomra a könyv üzenete mindössze annyi, hogy az átélt csodák megtörténtek-e vagy sem, lényegében mindegy, én persze elhiszem őket, de most nem az a lényeg. A leírt csodálatos jelenségek (a jógi elállítja a szívverését, lélegzetét, madarat támaszt fel, ciánt eszik, ésatöbbi) csak bevezetik a lélek megtapasztalásának az élményét, amiről a szerző számára kiderül: a lélek halhatatlan. Talán egyes olvasók számára nem ez derül ki, de ez a szerző szubjektív megtapasztalása, élménye, és én úgy érzem, ezt minenkinek magában kell előbb intézni, hogy legyen miről beszélgetni. A nyugati világban ezt az élményt különös balesetek során lehetett sokáig csak elsajátítani, úgymint halálból való visszatérés, illetve súlyos elmebetegség, azt hiszem, a keleti mószer lényege abban áll, hogy nem kell ilyesmin keresztülmennünk ahhoz, hogy bármely embernek legyen ilyen lélekélménye, amihez a keleti módszerek, úgymint jóga, meditáció segíthetik hozzá. És hogy mi az előnye az egyes ember számára a lélek létezésének a megtapasztalásának: azt hiszem, a nyugodtabb élet, kellemes(ebb) gondolatok, ilyesmi.

Mindenesetre én ennek a reményében olvastam a könyvet, hogy életem egy nyugalmasabb szakaszba tereljem, viszont rájöttem arra is, hogy nem az enyémet kéne abba terelni, hanem inkább a többiekét, Paul Brunton könyvét tehát mindenkinek ebből a kettős megfontolásból ajánlom. Kiváló könyv, ami eliníthat önmagunk jobb megismerésének az útján, véleményem szerint. A könyv megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban. http://mek.oszk.hu/00100/00114/html/

0 Tovább

kortársi problémák

Azt hiszem, most az emelt szintű érettségi kapcsán viszonylag sokat foglalkozom irodalommal. Az írásbeliről annyit mondanék, hogy könnyű volt, csak én voltam túl hülye hozzá. Csak remélni tudom, hogy nem lesz talpas egyes, és az ámokfutásom tovább folytatódhat majd a szóbelin. Mindenesetre sikerült kirángatnom magam abból az informatikai útvesztőből, amiben az utóbbi időben bolyongtam. Úgy érzem, nincs már semmi keresnivalóm benne. Kezdek rájönni, hogy ezek a netes publikálási lehetőségek csak azért voltak, hogy megkerüljenek egyfajta cenzúrát, ami nélkül a gondolataimat nem tudtam volna közölni. Ennyire szabadon semmiképpen. Ez jó is, meg rossz is. Mindent összevetve úgy érzem, hogy jól sült el végül. Valamennyire helyt álltam benne. Sőt, még felesleges köröket is futottam, amit az íráshoz már nem kellett volna, konkrétan hasznos informatikai tudásnak viszont nem mondanám. Természetesen nem ezt akartam leírni, pontosabban nem csak ezt...

Szóbelire első körben Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regényét olvastam el és Kosztolányi Dezső Esti Kornél című novellafüzérét. Mindig beleválasztok. A szóbelin például Babits Mihálynál ragadtam le, akit verstani értelemben a legképzettebb, legfelkészültebb költőnek tartok a magyar irodalomban. Persze erre is most kellett rácsodálkozni egy felvételi kapcsán. Na, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy A Mester és Margarita és az Esti Kornél kapcsán az irodalom funkcióváltozásán gondolkodtam. Nem tudok szabadulni a gondolattol, hogy a mai magyar irodalmi élet egy belterj. Mégpedig egy művi belterj. Egyszer ezt úgy fogalmaztam meg még csúnyábban, hogy már régóta egy olyan miliőről van szó, ahol ismeretlen alkotókról elnevezett díjakat adnak át ismeretlen művészeti alapítványok ismeretlen alkotóknak. Az írás funkciója öncél lett, l'art pour l'art, ahogy mondják.

Már az avantgárd korában úgy érezték, hogy nagyjából mindent megírtak, amit érdemes volt. Sőt, már az ókorban is. Új témákat maximum a társadalom fejlődése dob fel, amit én inkább úgy mondanék, hogy haladása, de leginkább úgy, hogy változása. Amikor az alkesz Gyurika azon dühöng a buszon, hogy kinyírná, aki feltalálta az okostelefont, a saját szemszögéből nézve igaza van. Mert, hogy az megöli a kommunikációt. Az övét biztosan. Senki nem találja már viccesnek a részeg performanszait, mindenki a telót nyomkodja. Egyáltalán mindenki a kommunikációért van oda, hatásosan szeretne kommunikálni, vagyis szerintem inkább neki megfelelő, őt kielégítő módon. Ha a kortárs irodalmat vesszük, az sem több, mint egy - minden lazasága ellenére erősen klasszicizáló - megszólalási mód egy bizonyos körnek. Akik valamiféleképpen a kultúra letéteményeseinek gondolják magukat, talán még a tankönyvek meghosszabbításának is, de rosszul gondolják, szerintem.

Na, mindegy, hagyjuk is őket békén, mert ez volt mindig a lesújtó véleményem a kortársról, már az egyetemen is. A kortárs irodalom lazán kapcsolódó, kis helyi hobbikörök, érdekcsoportok mentén szerveződik, általában totálisan figyelmen kívül hagyva a valódi, mindennapi élet realitását. A mondanivaló már régen kikopott belőle, nyelvművelő funkciója tökéletesen megszűnt. Kosztolányi korában, a XX. század első felében az irodalmi élet a mindennapi élet szerves része volt, a kávéházaival, az utcai performanszokkal és városi csavargásokkal együtt járó munka, a pincérek kéziratért fizettek, illetve hiteleztek, ma már ennek nyoma sincs. Sőt, eléggé visszatetsző lenne már manapság, ha olyan éhenkórászok formálnák a közízlést, mint akkoriban. Még a Bulgakov korabeli, központosított szocialista írótársaságnak, a regénybeli TÖMEGÍR-nek is több létjogosultságát látom, mint a mai viszonyoknak. Én úgy tartom, hogy egy írás értékét a gondalati, tartalmi újdonsága inkább meghatározza, mint a formai követelmények, és általában is fasza lenne, ha az írna inkább, akinek van mit mondania, ellentétben a hobbistákkal. Végülis megint sikerült nem arról írni, amiről szerettem volna, mert a mentális betegség megjelenéséről akartam írni a fent említett művekben.

Meglehet, hogy elfogult vagyok a netes műfajokkal kapcsolatban, és szeretem, ha valaki - rajtam kívül is - túlértékeli ezek jelentősségét, mármint az általánosan bevett gondolkodási sémákhoz képest. Talán egyes megállapításaim túlzónak tűnhetnek, és egyeseknél esetleg kiütik a biztosítékot, ez a kortárs irodalom finom kritikája szeretett volna lenni, szigorúan külső szemlélő szemén keresztül, ez talán abból is látszik, hogy nem mentem bele abba a nagyon is divatos, viszont kevésbé irodalmias diskurzusba, hogy iksz alapítvány miért kap több pénzt ipszilon gittegyletnél, mert ahogy láttam, mostanában erről szól leginkább a fáma, ezek között a korunbeli, XXI. századi kultúrhéroszok között. Aztán az is lehet, hogy némiképp már a történelem végét járjuk bizonyos szempontból, amint arra Francis Fukuyama rámutatott tanulmányában, és az irodalomnak is, meg a bölcsészetnek is harangoztak, én kételyeim ellenére mégis bíznék az ellenkezőjében.

0 Tovább

Skizofrén volt-e József Attila?

Végre, következzen az egymillió forintos kérdés: skizofrén volt-e József Attila? A kérdést nem egyedül szeretném megválaszolni, hanem igénybe vettem hozzá segítségül Németh Attila József Attila pszichiátriai betegségei című könyvét. Előre szólok, hogy aki egyszerű eldöntendő kérdésnek gondolja a témát (I/N), az talán csalódni fog, de ha elfogadjuk, hogy nem minden fekete és fehér, és hajlandóak vagyunk végiggondolni a dolgot, magunk is képesek leszünk véleményt alkotni a kérdésben. A könyv is erre buzdít a történelmi dokumentumok (és némi előzetesen feltételezett pszichiátriai témában való jártasság) alapján.

A könyv egyébként, azon túl, hogy igyekszik választ adva az általam feltett kérdésre, sokkal tovább is vezet ennél, ha a kérdést tágabb kontextusba helyezzük, mert felveti annak a kérdését, hogy az orvosi diagnosztika esetleg tévedhet is, felveti a diagnózisok relativizálhatóságának, változékonyságának a kérdését, leleplezve ezzel magát a pszichiátriát is, megmutatva, hogy mennyire esetleges lehet egy ilyen diagnózis felállítása. Minden (na, jó sok) tiszteletet megérdemel a könyv pszichiáter írója, Németh Attila, mert sikerült egy olyan emberléptékű megközelítésben leírni a skizofrénia problematikus voltát József Atttilával kapcsolatban, és olyan őszintén kezelve a kérdést, amitől a hivatalos pszichiátria általában elzárkózik. A könyv (igazából egy nagyobb tanulmány) József Attiláról szól, de általános érvényű megállapításai is vannak, és arra a helyzetre is rávilágit, hogy a pszichiátria is állandóan változásban van, korok, diagnózisok, emberek vonatkozásában.

Ideges gyomorpanaszokból skizofrénia

A problémát én generáltam magamnak, amikor láttam, hogy egy emelt szintű magyarérettségire felkészítő könyv lefutott meccsként kezeli a témát, amikor József Attiláról kijelenti, hogy skizofrén volt. Akit érdekel, és aki megelégszik ennyivel, a diagnózisa valóban skizofrénia volt, 1931-ben kezdődött pszichoanalitikus kezelése, ideges gyomorpanaszokkal, egy Rapaport Samu nevű pszichoanalitikusnál, majd innen került Gyömrői Edithez. Edit is pszichoanalitikus volt, orvosi és pszichológusi végzettség nélkül, viszont az elmondások alapján elég jó nő volt. Érdekes módon itt zuhant meg a költő annyira, hogy innentől kezdve datálódik a skizofrénia diagnózisa, amit Bak Róbert pszichiáter mondott ki végül. Mondhatnánk, hogy a pszichoanalízis hálójában bomlott ki a betegsége, ha rosszmájúak akarnánk lenni.

Vajon lehet-e egy skizofrént rehabilitálni? És még életében kell ezt megtenni, vagy posztumusz is lehet? Többen vitatták azóta a skizofrénia diagnózist (főleg pszichiáterek, ami meglepő lehet), Németh Attila is ezt tette, vagyis erre tett kísérletet a könyvében. Több diagnózis is felvetődött a költő kapcsán, úgymint: borderline személyiségzavar, skizoaffektív zavar, esetleg depresszió pszichotikus epizódokkal. Mivel a költő lelki betegsége pszichotikus epizódokkal is járt, ez kétségtelen a kortársak (ismerősök, kezelőorvosok) beszámolója alapján. Érdekesség viszont, hogy költészetében ebből semmi, vagy szinte semmi nem érzékelhető, ezt Bak Róbert a nagyfokú fegyelmezettségével magyarázza. Kifejezett hallucinációról sem tudok nála, a téveszmék viszont hangsúlyosan előjöttek (például a 3-as szám mániája, ami a szentháromságra utalt szerinte).

Diagnosztikai problémák

Téveszméi viszont nem bizonyultak tartósnak, ez is ellentmond a róla felállított skizofrénia diagnózisnak, sőt, talán döntő lehet a diagnózis (akár utólagos) megállapításánál. Németh Attila leginkább a borderline (határeset) személyiségzavar mellett teszi le a voksát, amihez szerinte súlyos depresszió is társult, ami időszakosan elérhette a pszichotikus szintet. Természetesen több diagnózs is magyarázhatja József Attila állapotát, a diagnosztikai kritériumok “kikeverésével” mindenki kialakíthatja saját József Attiláját (vagyis a magában őrzőtt elképzelést róla). A lehetséges mentális betegségek diagnosztikai kritériumai fel vannak sorolva a könyv végén. Azt még hozzáteszi, hogy Bak Róbert nem követett el akkora diagnosztikai tévedést, hiszen abban a korban általános volt a téveszmékre ráhúzni a skizofrénia diagnózist (csak szólok, hogy néhány helyen még most is az). És hogy mi az én véleményem róla? A válaszom a kérdésre az, hogy attól függ, mit értünk skizofrénia alatt. Úgy kezdtem neki a könyvnek, hogy nem hittem benne a művei alapján, hogy skizofrén lett volna. De a kortársak beszámolói eléggé zavarba ejtettek, elbizonytalanítottak. Válaszom egy határozott talán. Igazából ez a könyv ahelyett, hogy megerősített volna az elképzelésemben, egy csomó kérdést nyitva hagyott bennem, amire lehet, hogy egy hosszabb terjedelmű értekezés megírásával fogok válaszolni.

Nyitva hagyott kérdések

A nyitva hagyott kérdések között szerepel, hogy Kozmutza Flóra (utolsó nagy szerelme) saját bevallása szerint mélyebb értelmet vélt felfedezni József Attila téveszméiben, illetve hogy a költő téveszméiben az Illyés Gyula és Kozmutza Flóra közötti jövőbeni kapcsolatot is meglátta, mintegy “véletlenül”, amitől persze minden jó érzésű embernek borsódzik a háta, én viszont nem látom mostanában hülyeségnek a pszichotikus epizódokban átélt élmények elemzését. Talán egyszer iskolát alapítok ebből, de nem hiszem. Mindenesetre metafizikai értelemben tartom József Attilát skizofrénnek. Még annyit tennék hozzá, hogy József Attilát egy luxus helyen, a Siesta Szanatóriumban kezelték, a valódi bolondoktól ő is idegenkedett (enyhén szólva). Ebből a szempontból kettőnk között annyi a különbség, hogy én egyből a “mélyvízben” kezdtem, valódi bolondok között... És itt nem elsősorban a betegtársaimra gondolok...

0 Tovább

A bárányok (sem mindig) hallgatnak: a skizofrénia és a bűnbakképzés a családban

Az utóbbi időben a vizsgálódásaim a mentális betegségek témájában kezd áttevődni a családi környezet szerepére a betegség kialakulásában. Eddig eléggé feltáratlan, tabu-jellegű témát kezdek feszegetni, a család szerepéről a mentális betegségek kialakulásában. Most, hogy a pszichiátria kiesett a játékból, talán sikerül tisztázni, milyen, illetve mi egy egy skizofén beteg szerepe általában a családokban, a saját pédámon keresztül. Ezek eléggé általános dolgok, ahogy tudom, és arra a kérdésre, hogy miért a saját példámat kell felhozni, a válaszom a következő: 1. mert azt ismerem a legjobban, 2. ez elsősorban egy énblog/terápiásnapló, 3. csak. Tudomásom szerint a skizofrénia jelensége szinte kivétel nélkül összefonódik egy szereppel: mégpedig a családi fekete bárány szerepével. Az esetek nagy száma indokolja szerintem a családi háttér mélyebb vizsgálatát. Az alaposabb vizsgálat esetleg olyan körülmények meglétére derít fényt, ami fölött az első alkalommal esetleg elsiklik a külső szemlélő, sőt, vagy több alkalommal is, esetleg mindvégig.

A betegség lefolyása a következő (legalábbis nálam): Először jönnek a téveszmék, hallucinációk, “a semmiből”, mintegy varázsütésre. Az okokat feltárni nincs lehetőség, a kezelés arra irányul, hogy minél hamarabb elnyomják a tüneteket. Ezt általában túlgyógyszerezéssel érik el. Kicsit hasonlít a kemoterápiára, nem nézik, hogy az antipszichotikum milyen képességeket, készségeket blokkol, elnyomni a rendellenes működést minden áron, ez a cél. Ezt követi szinte menetrendszerűen a skizofrénia utáni depresszió, aminek összetevői a szégyen, a stigmatizálás és a gyógyszermellékhatások túlsúlya. Aztán a betegséggel való küzdelem, amikor jobban lettem, nálam valahogy áttolódott a pszichiátria ellen való küzdelemre.

Ezt a küzdelmet nem bánom, most már úgy látom, hogy tanulságos volt, de a saját életem szempontjából egy felesleges kört futottam. A pszichiátria mindig olyan, amilyen, akinek nem szól bele az életébe, hajlamos nem foglalkozni vele, nekem érdemben már egy ideje nem szól bele, tehát kezdem is hanyagolni a témát mind gondolatban, mind megnyilatkozások szintjén. Hanem próbálok inkább előre haladni az életben, de valahogy, úgy érzem, mindig visszaránt valami. Valahogy úgy érzem, hogy nincs rendben valami. Ólomsúlyok nehezednek rám, húznak vissza az életben. Mikor a megyei pszichiátria szinte összes szinterén megvívtam a harcomat mindenkivel, aki szóba jöhet, és már nincs közünk egymáshoz, akkor kezd tisztulni a kép.

A problémáim hátterében a szüleimmel szembeni konfliktusom áll. Megmondom, hogy történt az eset: a családomban én már azelőtt fekete báránynak számítottam, hogy pszichiátriára kerültem. A fekete bárány az, akire a család (a közvetlen család, és az egész nagycsalád) ujjal mutogat, és a saját hibáinak feloldozását látja benne, amikor azt mondja: “Züllött, erkölcstelen életet él, lehet, hogy van egy-két hibám, de mi ez az ő bűneihez képest?” A családtag feloldozást nyer, folytathatja tovább a stiklijeit, mert tudja, hogy az én szintemre képtelen lesüllyedni, ezért ő sokkal jobb ember nálam. Kis híján a feketebárányság áldozati báránysággá alaktult át, amikor úgy nézett ki, eltűnök a pszichiátriai ellátórendszer végállomásán, a festői Hodászon.

Jó, ez már a múlt, nem akarom állandóan felhánytorgatni, csak azért hozom fel, mert úgy érzem, megint előtérbe került a probléma. Figyelmem középpontjába a család került a betegségem szempontjából. Érzésem szerint a skizofrénia nem egy mindentől függetlenül létező valami, ami válogatás nélkül lecsap az emberekre, hanem lelki okok és családi problémák készítik elő. Sőt, az újra és újra visszatérését, kiújulását is feldolgozatlan lelki problémák okozzák, kevésbé a gyógyszer szedése, vagy nem szedése, vagy egyéb rajtunk kívülálló dolgok. Eddig az volt az általános hozzáállás, hogy vannak tippjeink, de nem tudjuk, mi okozza, és széttárjuk a kezünket. A feddhetetlen család nem okozhatja, hiszen csak példát vehetne mindenkiről, a családjában mindenki áldott jó ember, csak ő a megátalkodott gonosztevő. A makulátlanság, a hiba nélküliség, a feddhetetlenség mítosza, ami a családot övezi, nekem eleve gyanússá teszi a helyzetet. Érdekes, hogy a pszichiáterek, a szakemberek még “bekapják a horgot”, nem tűnik fel nekik ez a körülmény, vagy pénz beszél. Illetve képzeljük el a vidéki, köztiszteletben álló család egyik tagjának megmagyarázhatatlan okokból való lezüllését, később mentális betegségét, újabb lezüllését, újabb betegségét, és így tovább vég nélkül, aminek a magyarázata egyedül az illető mérhetetlen gonoszsága és megátalkodottsága volna. Egyetlen kezelési mód elhelyezni őt a megyei pszichiátria hivatalos eltüntető helye, a skizofrén-demens elfekvőbe, a pusztában, kilométerekre egy főleg romák által lakott, mindentől elszeparált falutól, tehát a világ végén.

Senki nem gondolja, hogy lelki okok lennének a háttérben, egy alkoholistánál, sőt, drogosnál milyen lelki okokól is beszélhetnénk, aki állandóan részeg, vagy be van tépve, vagy a betegsége miatt van magán kívül. Természetesen mindezt az illető saját elhatározásáól csinálja, senki nem kényszeríti rá. Önmaga mondja magáról, hogy politoxikomán, megmagyarázhatatlan vonzódása a kábítószerekhez teszi őt gonosszá. Nem illik a családba, nem illik a társadalomba, nem illik sehova sem. Én nem találom már ennyire rejtélyesnek a dolgot. “Megmagyarázhatatlan”, “véletlenszerű”, “kiszámíthatatlan”. A gonoszság fokmérője nem az, hogy valaki részegen “a kerítésen lógott”, “négykézlább jött haza”, vagy “a szekrényben aludt”, a látvány borzalmassága nem áll egyenes arányban az illető aljasságával és gonoszságával. Az illető a család felfogása szerint “szégyenbe került”, a család elhatárolódik tőle, annak okán, hogy “ők ilyet soha nem csináltak”, és egyébként is mossák kezeiket, mert itt a mérhetetlen, állati lealacsonyodás példájával állunk szemben.

Végül az itt elhangzott kijelentések annyira kezdenek közszájon forogni, hogy már maga a beteg is elhiszi őket, főleg, ha orvosi segítséggel megerősítve. Véleményem szerint a fekete bárány mítosza az utolsó, ami a skizofrén betegek gyógyulásának az útjában áll, és mint ilyen, sajnos megkerülhetetlen akkor, ha őszintén szeretnénk beszélni a jelenségről és a betegség természetéről. Próbáltam kikerülni, hogy én magam túlságosan vádaskodni kezdjek, esetleg olyan témákat kezdjek el feszegetni, ami a az írásomat túlságosan indiszkrétté tenné. Bejegyzésemben a velem szembeni általános családi véleményre támaszkodtam, amiből indirekt módon leszűrhető bizonyos következtetés a családban uralkodó viszonyok működésére vonatkozóan.

0 Tovább

Skizofrénia és spiritualitás

Valójában a skizofrénia veszélyes. De nem azért, amiért gondolják. Hanem azért, mert olyan tapasztalások birtokába jut a révén az ember, ami veszélyezteti a keresztény vallási intézmények jól kialakult, jól bejáratott praxisát és ügymenetrét. (Biztos van ezek helyett jobb szó is, csak most nem jut az eszembe.) Elmondanék most néhány dolgot, amire még visszaemlékszem ezekből a dolgokból, és amik lassan kezdenek értelmet nyerni. Igazából egy Facebook bejegyzésem kapcsán jutott eszembe egy régen elfelejtett történet. A Facebook bejegyzés egy Delerium szám kapcsán íródott, és jó, hogy van ez a kifejezés, hogy “íródik”, mert néha helyesebb ez a megfogalmazás, mint hogy “én írtam”. Valójában az ember minél több ilyen spirituális utazáson vesz részt, mint ami a skizofrén epizód, annál jobban fellazul a kapcsolata a világi dolgokkal, hogy úgy mondjam, fellebben a Maya-fátyol, ami a fizikai és a metafizikai világot elválasztja, és egy kicsit úgy is marad. Ezt, persze, vannak, akik nem bírják, náluk a személyiség teljes széteséséig is vezethet (állítólag). Én szerintem egész jól bírom, ahhoz képest, hogy 4-5 komolyabb epizódom volt.

Szóval, annyit írtam a Facebookra, hogy: “Tanulás helyett olvasgattam egy kicsit, kinek miről szól ez a szám. Volt akinek a cigarettáról és a tüdőrákról, valakinek a kábítószerhasználatról és abúzusról, esetleg egyeseknek a szexről és a BDSM-ről. Mindenkit el kell, hogy keserítsek, mert ez igazából egy testetlen lélek (vö.: szellem, kísértet) végső nyugalomra való vágyakozásáról szól. Persze, mindenkinek a szíve joga, hogy neki miről szól, felőlem szólhat valakinek Mici néniről is, de a szövegből szerintem egyértelműen kiderül, főleg, ha hozzávesszük, hogy Karma az album címe. Ok, vissza a könyvhöz.”

És arra is emlékszem, hogy milyen körülmények között jöttem erre rá, mert eléggé módosult tudatállapotban voltam már akkor. Lehet, hogy áttételesen benne van a szövegben az előbb felsoroltak valamelyike, a szöveg akkor is egy szellemlény segítségkérése, aki itt maradt a kötődése, mondjuk dühe (rage) miatt. Nem akarom idecitálni az erről szóló elméletet teljes egészében, lényeg az, hogy én is átrágtam magam rajta, és eszerint szellemlények vannak hozzénk kapcsolódva, de azért nem úgy, hogy elmész XY-hoz, megmondja, hogy hány szellem van rajtad, és hol, és ő azokat szépen “leveszi”. Nem így. Hanem úgy hogy rajtad keresztül nyilatkoznak meg. Nekem is van olyan versem, ami a pszichiátrián hangok diktálására jött létre.

Ezekről a hangokról teljesen önkényesen úgy nyilatkozik az orvostudomány, hogy az emberi agy játéka. Nem az. Testetlen szellemlények hangja. Mindegy, az a lényeg, hogy a szám értelmére úgy jöttem rá, hogy otthon ültem, és hallgattam a számot, és mindenképpen próbáltam neki valami értelmet találni, ami a csenddel (Silence) kapcsolatos (mivel nagyon szenvedtem akkor a fülzúgástól, és szenvedek még a mai napig), és az Istennek se sikerült. Helyette mintegy sugallatra beugrott a szöveg valódi értelme. Ez annyira felkavart, hogy elindultam sétálni a legközelebbi utcára, ahol éppen a temető is van. Amint közel értem a temetőhöz, hatalmas hangzavar támadt, lelkek hangja: “Mi is fel akarunk támadni! Mi is fel akarunk támadni!” -ezt mondogatták.

Ahogy távolodtam, a hangok megszűntek, ahogy közelebb mentem, felerősödtek. Rájöttem, hogy az egyházi szertartás nem a túlvilágira való átkelést segíti elő, mint mondják, hanem megköti a halott lelkeket a temetőben a sírokhoz, vagy a holttestekhez, mit tudom én, mihez. Valóban igaz, hogy az elhunytak szellemei a temetőben várják a beígért feltámadást, ahelyett, hogy mennének oda, ahová menetrendszerűen menniük kellene.

Talán mindez hihetetlennek hangzik, vagy hazugságnak, vagy egy bolond beszédének. Egyre kevésbé tartom magam bolondnak, ezek a bolondsági dolgok amúgy sem nagyon érdekelnek már. Ez egy emlék, ami beugrott, és a hozzájuk tartozó gondolatok. Persze, van a sztorinak folytatása is, meg eleje, meg vége, de az már valóban tényleg megterhelő lenne esetleg néhányaknak, szóval egyelőre kihagyom. Meg lehet, hogy én sem állok még teljesen készen arra, hogy teljes egészében leírjam a történetet, eléggé rá kell hangolódva lenni hozzá az ilyen lelki dolgokra, meg egy csomó előismeretet megkövetel, ami lehet, hogy nincs meg hozzá mindenkinek. Nem véletlen, hogy a bejegyzésben szereplő számról sem tudják kitalálni sokan, hogy miről is szól igazából, pedig egyszerű angol nyelven íródott, csak az emberek gondolkodása még eléggé földhöz ragadt ezen a téren. Persze, tisztelet a kivételnek.

0 Tovább

Disszociatív amnézia játék

A tegnapi bejegyzésnek legalább annyi haszna volt, hogy Edit előkerült "konszolidált" formában, ahogy ő fogalmazott, hogy ennek a mostaninak mennyi van, azt igazán nem tudom megmondani. Egyre többen nem bírják már a játékokat (sem), de úgy éreztem, hogy ennek most kivételesen itt a helye.

A Ludum Dare játékfejlesztő verseny a 41. fejezeténél tart, a témája 2 össze nem illő műfaj keresztezése, ez elég fura játékokat eredményezett, például verekedős dating sim (Date Fighter) és társai. Az indie játékok elég nagy százalékban foglalkoznak mentális problémák feldolgozásával, lassan már nincs olyan mentális rendellenesség, aminek nincs számítógépes játékbeli feldolgozása, talán ez is az egyik tényező, ami miatt újra és újra leülök az ilyen játékok elé. A most bemutatandó játék az amnézia témaköréből választotta tárgyát, ez elsőre elcsépeltnek hathat, hiszen hány kalandjáték kezdődik úgy, hogy “x helyen ébredsz, nem emlékszel semmire, stb.”, viszont ez a játék inkább ennek az ellentéte, itt a végén sikerül megfejteni, amit elfedett előlünk az amnéziánk, igazából nem is vagyunk tudatában, hogy emlékezetkiesésünk van (csak egy játékmeneten kívüli utalás van benne az “About” menüpontban, hogy a játékot IRL események és a disszociatív amnézia inspirálta).

A disszociatív amnézia a pszichogén amnéziák csoportjába tartozik, amik nem kapcsolódnak agyi (vagy idegrendszeri) károsodáshoz, hanem lelki okokra vezethetők vissza elsősorban. A disszociatív amnézia stressz, vagy trauma hatására fellépő emlékezetkiesést jelent. Okozhat még sok minden más amnéziát, ennek megfelelően különböztetünk meg pl. gyerekkori amnéziát, poszthipnotikus amnéziát, stb., de eslősorban amikor amnéziáról beszélünk, disszociatív amnéziát értünk alatta. Sokan szorongóvá és depresszióssá válnak a disszociatív amnézia miatt, az elfelejtett események miatt nem teljesen értik, mi történik velük. Az elfelejtett eseményekkel csak külső szemlélő képes a személyt szembesíteni, vagy előfordul, hogy önmaga kezd kutatásba elveszett emlékei után, de ez már megint a B-filmek és indie játékok világába vezet el minket. Valóban, a mostani játék is egy emlék megtalálásáról szól.

A játék címe YOU LEFT ME, Unity-ben íródott, és leginkább a művészi képekkel kifejeződő világ az, ami az erőssége a játéknak. Ébredés után egy irracionális, szürreális világban találjuk magunkat, amit nagyszerűen jelenít meg a játék: a hold favicceket mesél és egy egyszemű macskával folytathatunk párbeszádet. Ellenben az egyszerű írást is képtelenek vagyunk elsőre elolvasni. Ilyen körülmények között kell munkába, vagy orvoshoz, vagy bárhová menni, önmagunk megtalálására egy éjszaka áll a rendelkezésünkre, különben nem bírjuk tovább a kínokat, és kilátástalan helyzetünkből az önsorsontás valamely módozatával végezzük be életünket. Az öngyilkosság egyéni módon való kezelésére fel is hívják a figyelmünket, de kritika is érte már a játékot sajátos látásmódjáért. Például, hogy nem tudunk senkivel sem beszélni a környezetünkből (egy gyárban dolgozunk, szalagmunkát végzünk dobozfejű emberek között), vagy hogy a klinikán a szakembertől nem kapunk valós segítséget. De nem lövöm le az összes poént, ha valakit nem rettentettem még el tőle és játszani akar vele. Annyit még hozzátennék, hogy a játék inkább az életben maradásra, a probléma megoldására inspirál szerintem elsősorban.

https://zephyo.itch.io/you-left-me

0 Tovább

szomorú alkalom

Valószínűleg hosszú ideig ez lesz az egyetlen egoblogi bejegyzés, tehát be kell osztani. A múltkor megyek a kedvenc kocsmámba, és oltári bűzben bent ül 3 faszi komoly képpel: valaki a munkások közül bejött a kocsmába és odasz@rt a mellékhelyiség közepére, a földre. Ezek meg bent ülnek, és oltári komoly képet vágnak, amíg a pultosnő kiakadva telefonál a tulajnak, hogy mi van. Azt is ebben a kocsmában hallottam, hogy az ember orra nagyon rövid ideig érzi a szagokat, aztán hozzászokik. Akkor valami szigetelés ment tönkre, és égett műanyag szag volt, máskor Józsi bácsi (RIP) nem tette rendbe, ami kivezette belőle a salakanyagot, ott a nagy kerthelyiség, ezek meg bármi van, rendületlenül ott ülnek a bűzben. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy még ott, a bűzben Bogár Laci elérzékenyülten elkezdi sorolni, hogy Anikó meghalt, ezt már sokadszorra hallom, Anikó meghalt, vagyis végül kibökte, hogy nem halt meg, csak sokáig feküdt a tudjukhol, és már nem lehet meggyógyítani.

Már berúgva, elérzékenyülten mondja ezeket, a szeme könnyben ázik, és diszkréten érzékelteti velem, hogy mindezért én vagyok a felelős. Én már gyerekkoromban nagyon sok mindenért felelősséget vállaltam, olyan dolgokért is, amit nem én csináltam, aztán ez rajtam maradt, szépen lassan én lettem felelős mindenki betegségéért, elsősorban a sajátomért, aztán anyáméért, és most Anikóéért és Editéért is egyesek szerint. Akkor tisztázzunk valamit, amíg Anikóval voltam, szívatott az élet, szívattak a szüleim, akkor az Anikó szülei, de leginkább Anikó. Most ezek a hapsik, meg a mentálhigiénés központban, meg mindehol az megy, hogy én tettem tönkre, nem az alkesz szülei, nem az utánam jövő pasi(k?), hanem egyedül én. Aztán sorra jöttek a nők, mindet én tettem tönkre, legutoljára Editet, aki fekszik otthon az ágyában és nem jön dolgozni, miközben az orvosa hülyére gyógyszerezi. (Ennyi erővel távgyógyítást is alkalmazhatna, például, akár Facebookon keresztül, tegye a kezét a képernyőre kedvesem, érzi már, hogy butul?) Szóval a távpszichiátria legújabb kori feltalálása óta már csak így mennek felénk a dolgok.

Sajnos ebben a kis körben mindenkinek benne van a pakliban, hogy máról holnapra leromlik az állapota. Esetleg nekem is. Ezek a nők mind kib@sztak engem sorra, vagy olyasmit csináltak, ami nem gyengén ráutaló magatartást fejezett ki arra nézve, hogy távozzak az életükből, utána pedig tönkre mentek. Nekem ez már a tönkrement állapotom, én már ettől nem tudok jobban tönkre menni, szokták mondani, hogy "tedd a padlóra, onnan már nem esik lejjebb". Sajnálom, piálok egy hétig, kettőig, rimánkodom, átkozódom (anyai örökség), aztán folytatom tovább az életemet, és egyre jobban felhalmozódik bennem a sötétség, a homály, ami egyre jobban sodor valami felé. Ma már azt gondolom, az ember élete akkor szűnik meg, amikor annyira felhalmozódott benne a gyász és a veszteség érzése és emléke, ami lehetetlenné teszi a további életet ezen a Földön. Sokan ilyen idős korukban végképp megőrülnek, mert a testük ragaszkodik még a földi léthez, de a szellemük már nem, mások egyszerűen csak beadják a kulcsot, mint én munka után, nem tudom, melyik a jobb.

Szóval, akik még ezek után is azt gondolják, hogy én valami életeket tönkretevő agyszívó mutáns vagyok, nyugodtan gondolják tovább. Mint gyerekkoromban, most is kész vagyok "elvinni a balhét". Természetesen én okoztam annak idején az Özönvizet is, én intéztem Ádám és Éva kiűzetését a Paradicsomból. Arra meg, hogy velem mi van, hogy mindez hogy esik nekem, hogy kínlódnak velem a körülöttem maradók, én hogy kínlódom, amíg túlélem a napokat, egy válasz létezik: "Nem féltelek.",  "Nem féltünk." Vigyorgás. Függöny. Rejtély? Az.

So must go on.

0 Tovább

A pszichiátria dísznek van?

Mert, mondjuk, annak nem egy épületes látvány. Először is szeretném üdvözölni, hogy a kényszerbeszállítás megszűnt, vagy jórészt megszűnt a pszichiátriákon. Viszont ennek lett egy olyan nem kívánatos hozadéka, hogy a mentális betegségben szenvedő emberek nem kapnak megfelelő kezelést. Sajnos jópár olyan esettel találkoztam mostanában, hogy pszichiátriai betegek jónéhány hónapos ámokfutás eredményeképpen jutnak csak el kórházba. Akik már régóta betegek, megtapasztalhatták az évekkel ezeleőtti szisztéma durvaságát és embertelenségét, és most, hogy semmi nem kényszeríti őket kórházi tartózkodásra, inkább elkerülik azt.

Először is, persze dícséretet érdemel a “szakma”, hogy belátták azt, hogy durvasággal nem mennek semmire, nem a 18. században vagyunk a Bastille-ban, és a másik, hogy korunk az információs társadalom kora (mondják), a jogsértések, igazságtalanságok pillanatok alatt kiderülnek, aztán mehetnek Isten hírével, mint például Zacher Gábor, akit nem akarok nagyon bántani, mert tudok egyet és mást a pszichiátriai és addiktológiai osztályokon folyó ügyekről, nem egy eltussolt halálesetnek voltam már tanúja, vagy hallottam róla, mostantól kezdve ezekkel is akkor csínján fognak bánni. Legalább a “darab-darab” elve érvényesüljön.

pszichiátria

Amiről most beszélni szeretnék, nem is a pozitív változások, hanem van egy sarkalatos kérdés a régebbi betegeknél, mégpedig a gyógyszerbeállítás kérdése. A változásokkal együtt elkezdődött ugyanis egy olyan folyamat, ami a gyógyszerbeállítást is szereti “ambulánsan" intézni, ahogy mondják. Az ambulanter járkálást jelent, aki még nem ismern unalomig a kifejezést, hívják úgy is, hogy járóbeteg-ellátás. Végülis, csak ebben az egy pontban találom ma bűnösnek a pszichiátriát, hogy már annyira elharapódzott az ambuláns gyógyszerváltások és gyógyszerbeállítások esete, hogy szót érdemel.

Végülis a maguk részéről igazuk van, kevesebb a felelősség, “nehogy már itt haljon meg nekünk” - gondolhatják, hanem menjen haza vagy valahova, úgy, ahogy az elefántok intézik a meghalást. A kérdés komolyabb, mint gondolnánk. Itt olyan súlyos mellékhatásokkal járó gyógyszerekről van szó, amiket most nem részleteznék, mert már számtalanszor megtettem. Ezeket pedig úgy osztogatják, mint a franciadrazsét. Régebben pont azért igényelt kórházi tartózkodást ezeknek a gyógyszereknek a beállítása, hogy ezeket a mellékhatásokat észleljék, és időben elkerüljék a helytelen gyógyszerezést. Gyanítom egyébként, hogy a szakmai protokoll ezt éppen a mai napig előírná, csak ehelyett a fentebb leírt módszer lett a gyakorlat.

Most nem kezdek végeérhetetlen rinyálásba, hogy hat ki ez az emberek életére, hogyan hatott közvetve (vagy inkább közvetlenül?) az enyémre is, nem kezdek vádaskodásba, hogy ejnye, Doktorká, megint nem volt a helyzet magaslatán, nemhiába utáltam magát olyan rendíthetetlenül annak idején, sikerült megint úgy elcuccolni valakit, ezúttal ambuláns rendelés keretei között, ami visszafordíthatatlan károsodást okozott az illető magatartáseli, viselkedésbeli és életvezetésbeli képességei terén. Ambuláns rendelésen felírni olyan gyógyszereket, min a Seroquel (Ketilept) és a Zyprexa (Parnassan), amik ma nem éppen a legmodernebbnek számítanak, és ráadásul ambulánsan váltogatni őket mindenféle kontroll nélkül? Hát, egy kicsit meredek.

Szóval, a pszichiátria fordított Luciferként működik, aki “az erő része, mely örökké rosszra tör, és jót művel”, mert amikor a pszichiátria túlló a célon, jó irányba, akkor is sikerül rosszat csinálnia. Nem akarok állandóan a pszichiátria ellensúlyaként himbálózni ezen a blogon, de ezt a praxist sajnos nem állhattam meg szó nélkül. Szerintem nem azért kapok én 50 ezret havonta, 4 órában, hogy ilyenekre rávilágítsak, ők meg nemtudommennyit. Vagy igen? Mert mondják meg, ha igen, és akkor csinálom tovább.

0 Tovább

A nagy Raspberry Pi történet

Mi az a Raspberry Pi? A Raspberry Pi egy nyomtatott áramkörre szerelt, viszonylag kis teljesítményű számítógép, aminek a fő felhasználási területe (számomra) internetes tartalmak tárolása, és 8-16 bites retro játékok “csapatása” lenne. El is döntöttem, hogy veszek egyet, megvizsgáltam a szűkös anyagi lehetőségeimet, és úgy döntöttem, hogy használtat veszek. Abból is egy viszonylag új modellt, a Raspberry Pi 3B-t, ettől van egy újabb, pluszos változat, nemrég jött ki, talán a múlt hónapban, de maradjunk a Raspberry Pi 3B-nél. Egyébként a Raspberry Málnát jelent, málna PC-nek is hívják, Raspbian operációs rendszer fut rajta, ami a Debiannak egy változata, esetleg Ubuntu Mate, meg még néhány Linux disztribúció. Van rá a Windows 10-nek is egy változata, de azt nem nagyon ajánlják, csak fejlesztőknek. Jó, kiselőadás vége.

Szóval vettem 15 ezerért egy ilyen Málna PC-t, megnéztem, a gyári ára 30 ezer körül van egy ilyen gépnek, azzal a pár tartozékkal együtt, ami hozzá volt még rakva. A 15 ezer kevésnek tűnhet, vagy nagyon kedvezőnek, de szerintem inkább reális. Főleg annak fényében, hogy szinte semmi gyári alkatrész nem volt hozzá, eléggé DIY-módszerrel volt és van összetákolva, 8 GB-os Toshiba kártya volt hozzá, meg egy kis Samsung telefontöltő. Amivel működtetni nem annyira ajánlatos, de hát gondoltam, egy darabig elmegy vele. Minden rendben is volt, végül sikerült rácsatlakoztatni a monitorra egy HDMI-VGA átalakítóval. És itt kezdődött csak az igazi történet. Mivel láttam, hogy a Raspbian operációs rendszer a frissítéshez jelszót kér, írtam is egy SMS-t az eladónak, hogy így-meg-úgy, légyszi nem tudná-e megadni a belépési kódot, mert semmi kedvem újratelepíteni mindent. Úgy látszik, emberünk csak erre várt, ettől kezdve távoli gépről akicóba lendült: mivel a Raspbian hálózatba kötve webszerverként működik, SSH konzollal nagyszerűen be lehet rá lépni BÁRMILYEN számítógépről, ami hálózatba van kötve, és mivel van IP-címe, nagyszerűen lehet rajta távoli gépről ügyködni. Hát, ez úgy kezdte, hogy először kivette az automatikus beléptetést, szóval ettől kezdve nem volt más választásom, mint újratelepíteni az egészet. Tabletbe be SD kártya formázás, és egy Raspi Card Imager nevű programmal Andoroidról ment is a telepítés az SD kártyára.

Ezt azóta egy párszor sajnos már végigjátszottam, mivel ettől kezdve a haver még mindig be tudott lépni a Raspberry-re, mivel először nem sikerült lekódolnom a gépet, aztán valamiért úgy gondoltam, hogy egy új operációs rendszerre már nem tud belépni, sajnos be tud, mert a Raspbian rendszer nem foglalkozik semennyire sem a saját védelmével, még annyira sem, mint pl. az Ubuntu, alapból minden gépre “pi” felhasználónévvel települ, “raspberry” jelszóval. Szóval a csávó ezek után is simán ki-be mászkált a Raspberry-n, szétb@szta az operációs rendszert, de úgy, hogy megint újra kellett telepíteni. Most ott tartok, hogy SD kártya kivéve, mert még azt is kinézem az illetőből, hogy valami szkripttel figyeli, hogy mikor települ fel a Raspbian, és automatikusan változtatgatja meg a jelszavakat. Mindegy, valami majd csak lesz a kis cyberwar vége, de ezt azért a pár ezer forintért csinálni megéri?

Szóval, az egésznek annyi az értelme, hogy ne vegyetek használt Raspberry Pi-t, mert van benne egy biztonsági rés: az emberi tényező. Azt nem tudom, mit akar a kedves eladó elérni ezekkel az SSH-belépésekkel, talán azt, hogy visszavásárolja tőlem 5-10 ezerért, és így akar pénzhez jutni? Nem tudom, mert azóta nem beszéltem vele, hogy megvettem a gépet, SMS-re nem reagál. Azt sem tudom, mennyire számít bűncselekménynek egy olyan számítógépben való turkálás, amit egyszer már eladott nekem, főleg a rosszindulatú támadásai. Valószínűleg rosszabbul jártam, volna ha a laptopomra kötöm a Raspberry-t, vagy egyéb számítógéphez, mert ott igazán nagy károkat tudott volna okozni, így csak egy nyomtatott áramköri lapkába dugott SD kártyán tud maximum dühöngeni. Ha azt hitte a kedves eladó, hogy nagyon okos, amikor ilyeneket csinál, el kell, hogy mondjam, hogy nagyon nem okos, ha úgy gondolja, hogy a piti zsebtolvajok módjára vannak piti cyberbűnözők.

0 Tovább

Van-e élet a skizofrénia után?

Ez a bejegyzés annak a témáját próbálja meg feszegetni, mi történik akkor, amikor egyszer csak ráébredsz, nem produkálsz már több skizofrén tünetet, 4-4,5 megrázó pszichózis után, minimális gyógyszerrel hirtelen úgy érzed, nem sok közöd maradt a témához, illetve mindent leírtál róla, amit tudni érdemes, legalábbis a sajátodról. Mondják, sokfajta skizofrénia létezik, újabban kezdik pedzegetni divatos szóval, hogy ez is “spektrumbetegség”, vannak különböző válfajai, bár az orvostudomány pont kezdi nem osztani ezt a nézetet, az új DSM-ben a skizofrénia alkategóriái kezdenek hirtelen összevonódni, illetve eltűnni. Egy illető, aki tíz éve dolgozott skizofrénekkel, akikről az a téveszme élt, hogy sajátos a beszédmodoruk, sajnálattal közölte, hogy egyáltalán nem találkozott olyan skizofrénnel, aki úgy beszélt volna, ahogy a betegségről szóló tanulmányok írták. Ennek ellenére Szegedi Tudományegyetem tavaly a Kutatók Éjszakáján a programjába olyan előadást vett fel aminek az volt a címe, hogy Hogyan beszélnek a skizofrének? Amire egy tweetben annyit jegyeztem meg körülbelül, hogy úgyanúgy mint te, #csúnyaszó. Mikor Mark Vonneguttól (Kurt Vonnegut fiától, akit szintén skizofréniával diagnosztizáltak) megkérdezték, hogy lehetett, hogy a skizofréniája után könyvet írt a betegségéről Éden Expressz címmel, majd elvégezte az orvosi egyetemet, azt válaszolta, hogy ez valószínűleg úgy volt lehetséges, hogy az ő skizofréniája nagyon enyhe volt.

Én ezt nem így gondolom. Inkább azt gondolom, hogy ameddig fennállnak azok a körülmények, amik katalizálják a skizofréniát, addig sajnálatos módon újra, meg újra előtör az emberből, aztán hogy mennyire súlyosan, nem tudja előre megmondani senki. Láttam már egy betegtársamat, nevezzük csak Bolond Andinak, akinek olyan súlyos, és hosszan elhúzódó pszichotikus epizódja volt, hogy hónapokig tartották a megfigyelőben, de lehetséges, hogy fél évnél is tovább. (A megfigyelő a zárt osztály zárt osztálya, ahol az ágyat elhagyni sem tanácsos engedély nélkül.) Azóta találkoztam vele egyszer, teljesen normális volt a viselkedése, pedig már azt tervezgették, hogy mikor szállítsák át Kállósemjénbe, az elfekvőbe. Az én súlyos skizofréniámat ne is említsem, engem Hodászra akartak elvinni, fele olyan súlyos skizofréniával. Egyébként én olyan skizofrénnel még nem találkoztam, akinek az előtörténetében súlyos alkoholizmus szerepelt volna, mint az enyémben. Ezt a szempontot sem igazán mérlegelték nálam, az én skizofréniám delírium tremensből is eredhet.

Delíriumosokkal viszont találkoztam. Súlyos, skizofrénia-szerű állapot, az alkoholmegvonás ilyen esetekben epilepsziás roham, vagy pszichózis formájában jelentkezik. Akit alkoholistának találnak, nem bélyegzik meg, hanem folytathatja tovább az életét, mintha mi sem történt volna, az emberek jobban hajlamosak elfogadni, hogy valaki az élete egy szakaszában kicsit sokat ivott. Kicsit nagyon sokat. Sokkal elnézőbb velük mindenki, mint aki önmagától bolondul meg, ők kapják az élethosszig tartó gyógyszert, meg az élethosszig hülyének nézést, diszkriminálást, kirekesztést. Illetve 5-10 éve még így volt. Lassan változik ez. Egyébként teljesen a véletlennek, az meg orvosi önkénynek köszönhető, hogy én a skizofrének táborát erősítem a delírium tremensesekkel szemben. A delírium tremensről nem írnak ennyit, egy-két irodalmi mű örökíti csak meg az ilyen állapotokat, például Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából című műve. Egyszerűen nem szorul további magyarázatra, nem kriminalizálják, nem kényszerítik felesleges kórházi benntartózkodásra az ilyen embereket. Egyébként ezt megerősíteni látszik, hogy semmiféle gyanakvásosság nincs a személyiségemben normálisan, azzal szemben, hogy a skizofrének úgynevezett maradványtünetekkel rendelkeznek, vannak vissza-visszatérő vesszőparipáik, ha ilyen témára kerül a beszélgetés sora, sokuknál tetten érhető a téveszmerendszer megléte, mégha gyógyszerek által eltompított formában is. Persze sokuknál pedig nem, felszívódik, mint a hajnali köd. Vannak, akik teljesen normális életet élnek, ők kiszakadtak ebből a körből, és nem szívesen társalognak a témáról, legalábbis magukkal kapcsolatban. Teljesen a polgári céloknak szentelik magukat.

Valahol én is itt tartok, csak “túl sok volt a jóból”, a 10+ éve tartó gyógyszerezés, kondicionálás nem múlt el nyomtalanul. Azt sem mondom már, hogy olyan mélyen érint, a munkahelyen kivételes helyzetben vagyok, informatikával kapcsolatos dolgokkal foglalkozom szinte kizárólag, köszönhetően a jó mentális állapotomnak, és a vezetőség konstruktív és progresszív hozzáállásának. Viszont a hogyan továbbra még mindig nincs megnyugtató válasz. Azok a problémák újra, meg újra a felszínre kerülnek, ami miatt a alkoholista lettem (egyesek szerint) és skizofrén (mások szerint). Az alkoholprobléma a minimálisra csökkent, a pszichotikus tünetek nem jelentkeznek már nagyon régóta. Csak az életem maradt ugyanabban a mederben. Illetve annyi van, hogy van munkám, amit elismernek, és díjaznak, vagy legalábbis elfogadnak. Sokat jelent a munkahely, a közösség elfogadása, nekem ezzel soha nem is volt problémám, bárki bármit is mond, még a legborgőzösebb időszakomban sem. A közösségi lét, ahol jól érzem magam, nekem túlélési stratégia volt a szüleimmel szemben, akik soha nem fogadtak el, a mai napig. Az “óvodától az egyetemig” mindig közösségi ember voltam, azzal a címszóval, hogy “csak ne kelljen otthon lenni”. Inkább alkalmazkodtam számomra idegen emberekhez, olyanokhoz, akiknek a követelményei és az elvárásai nem voltak irreálisak, mint az itthoniak. Az, hogy közösségben vagyok, és azt csinálom, amit szeretek, még ahhoz is előkészíti a talajt, hogy esetleg egyszer továbbléphessek, ki a nyílt munkaerőpiacra vagy a vállalkozói szférába. Ez ellen hat a kis családom folyamatos visszahúzó, destruktív, önbizalomromboló és megalázó bánásmódja, hogy hosszútávon melyik tud hatni, meglátjuk. Sajnos ebben más nem segíthet, azt a harcot egyedül kell megvívnom, mint Rambo-nak. Van ugyan családterápia, de nem nagyon halad. Csak annyit záró gondolatként, hogy a pszichózisok lecsengésével az embernek újra kell gondolnia, terveznie az életét, ez hasonlít ahhoz az érettségi körüli állapothoz, amikor az ember tele van tervekkel, a legtöbb persze általában hülyeség, de még van pár éve módosítani, remélem, nekem is maradt.

0 Tovább

Az első infók a THE C64 Miniről

Mint tudjuk (vagy nem tudjuk), március 29-én kezdték el árusítani a THE C64 Mini névre keresztelt Commodore 64 “utánérzést”. A THE C64 Mini ugyanúgy néz ki mint elődje, csak 50%-kal kisebb, és teljesen más. Állítólag az eredeti Nintendo konzolok újrakiadásán felbuzdulva készítette el Retro Games Ltd. a C64 konzolváltozatát. Szóval az idei húsvét nekem nem elsősorban a Jézusról, a sonkáról és a tojásról szólt, hanem a Commodore 64 feltámadásáról, sajnos az első hírek alapján azt kell, hogy mondjam, eléggé zombi üzemmódban sikeredett. Nem lebeszélni akarok senkit, mert 30 ezer körüli összeget az ember meggondolatlanul elkölt másra is, mert jelenleg olyan 30-35 ezerért szerezhető be a gép a legolcsóbban, szállítással együtt, mert Magyaroszágon tudtommal (még) nem árusítják. Ennyiért persze ne várjunk csodát.

Nézzük, mit kapunk, és mit nem kapunk ennyi pénzért, amiben pedig reménykedtünk volna. Arról már volt előzetes hír, hogy a konzol billentyűzete nem fog működni, szépen mondva csak dekorációs célokat szolgál, még szebben mondva csak dísznek van, szó szerint. Ez elég bénaság, és elég gáz, de a jelek szerint mégsem ez a legnagyobb probléma vele, mert egy USB port segítségével billentyűzet csatlakoztatható hozzá. HDMI csatlakozás van rajta, amivel az újabb fajta tévéhez csatlakoztathatjuk (Junoszty felejtős). Lényegében az inputról és az outputról is nekünk kell gondoskodnunk, mert egy C64 alakú emulátor dobozt kapunk (nem tudom szebben megfogalmazni), amihez elvileg csatlakoztathatunk pendrive-ot, ami képes beolvasni 1 db d64 file-t (a C64 emulátor lemezképfájljáról van szó). Azért csak egyet, mert bizonyos néven kell elneveznünk, hogy láthassa a kis készülékünk. Így valószínűleg el kell felejtenünk egyelőre azokat a több lemezoldalas játékokat, amiért megérné tartani: marad a pixeles lövöldözés és csihi-puhi, az előre telepített játékok közt is ezek vannak többségben. A joystick-ról még nem esett szó. Ennek az ára viszont csillagászati majdnem kiteszi az egésznek a felét, és eléggé sérülékeny darabról van szó. A formatervezése pedig valami katasztrófa.

Az informatika történetében szerintem nem ritkák a melléfogások, de egy ennyire bénán tervezett és kivitelezett hasznavehetetlen vacakot kiadni 2018-ban, úgy gondolom, hogy felelőtlenség. Én értem, hogy a lehető legkevesebb pénzből akartak egy C64-re hasonlító valamit kihozni, és ez a jelek szerint sikerült is nekik, szerintem mindent elmond, hogy egy nappal az első eladási nap után az ebay-en tömegesen megvásárolható a cucc, jelenleg még a vételi ár körüli összegért, de érzésem szerint fog ez még lejjebb is menni... Ennek ellenére lehet, hogy megveszem, de olyan különös dolgot nem várok tőle: BASIC-ben, vagy Assembly-ben programozni már valószínűleg nem fogok, űrhajó ikonokra lövöldözni, meg pixelninjákkal verekedni pláne nem. Egyelőre megfelel nekem a WinVice, ami szerintem az egyetlen normális C64 emulátor, és többet tud ennél a kis C64 utánzatnál. Ha szert is teszek egyre majd a jövőben, csak mint kuriózum fog számításba jönni.

+

Ami még pozitívumként felsorolható, a 64 db eredeti játék, ami a készülékkel jár, amikhez volt szerencsémezek közül, azokhoz már nem fűzök különösebb reményeket, az ismeretlen címeknek van némi vonzerő gyakorló hatásuk. Minden játékhoz leírás tartozik, és egy menüből egyszerűen választhatjuk ki őket. Pozitívum lehet még, hogy a játékok közben lehet játékállást menteni. Megemlíthető még, hogy a joy-jal, lehet valahogy képernyő-billentyűzeten ügyeskedni, ha végképp nincs más megoldás. (Azért bosszantó lehet, ha éppen nincs a közelben egy USB-s billentyűzet, és a játékban egy nyomorult SPACE-t nem tud az ember lenyomni, ha kell.) Azt hiszem, mindent elmondtam, amit sikerült kisilabizálni a kis masináról, valamiért Kierkegaard Vagy-vagy című műve jut eszembe, amikor arról elmélkedik, hogy nősülj meg, vagy ne nősülj meg, mindkettőt megbánod. Tanácsot adni én sem tudok, sőt, magam is abban a dilemmában vagyok, hogy venni, vagy nem venni.

0 Tovább

Gamer Girls 2 - Hylia Fawkes

Jó régen írtam a gamer girl-ökről, azt hiszem, abban a posztban a főszereplő egy gamer és cosplayer lány volt, hát most itt van Hilya Fawkwes aka Hilya Suicide, aki szintén gamer és cosplayer, és nem mellesleg suicide girl. Számos játékkonzol tulajdonosa, és nem veti meg a retrót sem, ez talán látszik is.

Bár ezt főleg képes posztnak szántam, azért hogy legyen benne némi tudálékosság is, röviden leírom, mi az a suicide girl. A suicide girl-ök egy internetes közösség, akik extrém megjelenésükkel a szépség fogalmát szeretnék újradefiniálni. A csoport alapítója, Missy Suicide úgy írja le a jelenséget, hogy a suicide girl-ök társadalmi öngyilkosságot követnek el, amikor megtörik a társadalmi normákat, és weboldalt szentelt nekik, hogy legyen egy hely gyönyörű lányoknak, akik azt választják, hogy nem férnek bele a normába, legyen az internetnek egy sarka nekik szentelve, ahol a kívülállók is találkozhatnak a jelenséggel, és esetleg elismerésüket fejezhetik ki irányukba. Sok film és könyv is készült már róluk, azt hiszem, bárki, aki az interneten böngészett, futott már bele suicide girl-ök képeibe, ha esetleg nem is tudta őket hova tenni. Hilya Fawkes itt elsősorban mint gamer szerepel, de olyan képeket igyekeztem keresni, amin a suicide girl oldala is "kidomborodik". Nehéz is lenne ezt elvitatni tőle, az extrém megjelenés mindent elárul.

Azt hiszem, ezen a képen jól látható a kötődése a Nintendo nevű konzolhoz, megfigyelhetőek a retro hatást keltő, pixelgrafikus tetoválások is.  Valamiért jelmondata lehet viszont a Game Over kifejezés (fogalmam sincs, mire gondol ezzel kapcsolatban, mert előszeretettel viseli ezt is magán).

Ha game over, hát game, over, régen terveztem már képes posztot írni, persze egészen más témában, de igazából nem bánom, hogy végül így alakult.

0 Tovább

A pszichoanalízis kezdetei

“S romlott kölkökre leltél pszichoanalizisben.”

/József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat/

Arra a kérdésre, hogy hol voltam mostanában, az lenne a válaszom, hogy fura késztetésem támadt a pszichoanalízis tanulmányozására. R. D. Laing A meghasadt én c. könyvét olvastam, megnéztem Feldmár András néhány mostanában készült, YouTube-os videóját, amit nyugodtan nevezhetünk szerintem divatos szóval vlognak, hetente készít egyet, az is a sorozat címe, hogy “Heti agymosó”. Elkezdtem olvasni a mindennapi pszichológiát (szigorúan kisbetűvel), kivettem a könyvtárból egy csomó pszichológiai könyvet, és amúgy igyekszem mindenhogy otthonossá tenni magam a témában. Amúgy pedig nem készülök semmiféle ilyesmi segítő szakembernek mint pszichológus vagy pszichiáter, szociális munkásnak meg végképp, szimpla hétköznapi érdeklődésnek vettem fel azok helyett a dolgok helyett, amiket momentán csinálnom kellene. Hogy akkor mi is az a pszichoanalízis, ami engem mostanában annyira foglalkoztat, erre a saját szavaimmal szeretnék megválaszolni, ez sehol máshol nem olvasható, hanem különbejáratú magánvélemény. Szerintem a pszichoanalízis (azon belül is az esetek leírásai, az esettanulmányok) nem más, mint a pszichiátria szépirodalma. Hogy mondandómat alátámasszam, szerintem elég felidéznem Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplója című “regényét”, ami eredetileg egy orvosi szaklapban jelent meg mint Brenner József pszichiáter pszichoanalitikus esettanulmánya. És akkor a pszichoanalízis pszichológia, vagy pszichiátria? Tudtommal egyik sem, egyaránt művelheti pszichológus és pszichiáter, a XX. század első felében élte virágkorát, ma már nem jellemző a széles körű alkalmazása, eredményei felszívódtak, feloldódtak a pszichológia tudományában.

Hogy megérthessük a lényegét és kialakulását a pszichoanalízisnek, Sigmund Freud egy korai előadássorozatához kell visszanyúlnunk, amit 1909-ben tartott a Boston melletti Worcester város Clark University nevű egyetemén. Ebben az előadássorozatban Freud különösen nagy hangsúlyt fektetett a közérthetőségre, hiszen jórészt laikusoknak szánta előadását, de a későbbiekben sem állt távol tőle a pszichoanalízis tudományának népszerűsítése a nem orvosi körök felé, talán ezért is válhatott rövid idő alatt népszerűvé. Ha Virgina Woolf Saját szoba néven kiadott és könyvvé formált előadásai kiemelkedő teljesítménye az esszéirodalomnak, Freudnak ezek az előadásai eszmetörténeti szempontból ugyanilyen fontosak.

Az egész a hisztivel kezdődött

Az egész pszichoanalízis voltaképpen nem is Freud találmánya, hanem Dr. Josef Brauer alkalmazta először egy hisztériás esetnél (a hisztéria mint diagnózis a kor divatos fogalma volt, azóta, ha jól udom, már nem létezik). A páciens egy Bertha Anna Pappenheim nevű fiatal nő volt, aki később nemhogy kigyógyult a “hisztériájából”, hanem ráadásul említésre méltó karriert futott be: Németország első védőnője lett, folyóiratot alapított, és több intézetet, ahol fiatalokat képeztek ki a védőnői pályára. De történetünkben még ott tartunk, hogy Anna nagyon hisztis. Nemrég vesztette el édesapját, akit lelkiismeretesen ápolt haláláig, és a hisztéria a következő tünetekben jelentkezett nála: “Mereven bénult és érzéketlen volt mind a két jobb oldali végtagja, időnként ugyanígy volt megtámadva testének bal fele; felléptek nála továbbá: zavarok a szemmozgásokban és a látóképesség különféle hiányosságai, nehézségek a fejtartás körül, heves, ideges köhögés, undorodás a táplálékfelvételtő és egy ízben hetekig tartó képtelenség az ivásra, dacára kínzó szomjúságának; a beszélőképesség csökkenése, amely odáig fejlődött, hogy képtelen volt anyanyelvén beszélni vagy azt megérteni; végül önkívület, zavarodottsági, deliráló, egész egyéniségét megváltoztató állapotok [...]”* Amint látható, a hisztéria szervi bajok tüneteit mutató betegség (volt). Az ókori görög orvosok a hisztériát sajátosan női betegségnek tartották, az anyaméh (görögül hüszteria) megbetegedésének tulajdonították. Valószínűleg ma katatón skizofréniaként diagnosztizálnák. Szóval Dr. Brauer úgy gyógyította meg Annát, hogy szépen hipnózisban visszavezette azokba az állapotokba, amelyek a tüneteit előidézték, és kimondatta vele ezeket a gátakat, elfojtásokat, amik az elakadásokat képezték, a lány ezeket az üléseket “chimney sweeping”-nek (kéményseprésnek) és “talking cure”-nek (beszélgetős gyógyításnak) keresztelte el (érdekes módon angolul nem felejtett el). A víziszonyának például úgy jártak utána, hogy visszamentek az időben egy pontra, amikor belépett a társalkodónője szobájába, és látta, hogy a kutyája a poharából iszik. Illendőségből nem szólt az esetről, de annyira zavarta, hogy ő maga képtelen volt inni, pláne pohárból (helyette lédús gyümölcsöket evett), ameddig az ügy eredetére fény nem derült. Ezt a fajta gyógymódot először katartikus gyógykezelésnek nevezték el (a görög katarzis szó megtisztulást jelent). Ha még ez is érdekel valakit, Arisztotelész dráma-felfogásában szerepel a katarzis-elmélet, amely szerint a dráma nézője a hősökkel való azonosulás során megtisztul a drámai történés által keltett érzelmi feszültségtől.

Egen. Később Freud kidobta a szemétbe az egész hipnózis-dolgot, és helyette csak beszéltette a pácienseket, de olyan részletesen, hogy ez terepet adott Freud fantáziájának és írói vénájának a szabad szárnyalásához, így születhettek meg azok a förmedvényes esettanulmányai, amikhez már volt szerencsém évekkel ezelőtt, például a Patkányember vagy a Farkasember, ehhez jött hozzá, hogy később már mindent a libidóra és a szexualitásra vezetett vissza, és ezt a eljárását később sokan bírálták, köztük a bevezetőben említett R. D. Laing is, vagy említhetném a svájci C. G. Jungot is, aki szerint egészen más mozgatórugói is létezhetnek az emberek cselekedeteinek, mint a szexualitás. Jung már kevésbé volt materialista, mint Freud, a lélek tanulmányozásában olyan irányokba fordult, amiket ma már-már ezoterikusnak lehetne nevezni. Freud is a “lélek” fogalmával dolgozott, a pszichoanalízis lélekelemzést jelent, de felfogásában mindvégig materialista maradt. Úgy dolgozott a lélek fogalmával, hogy nem hitt benne, ma is ezt teszi szerintem a pszichiáternek “specializálódott” orvosok 99%-a. Tehát Freud szerint mindent a szexualitás mozgat, már gyerekkortól kezdve a gyerek a saját erogén zónáival foglalkozik, és amikor észreveszi, hogy rajta kívül létezik más is, rájuk vetíti ki szexuális fantáziáit. Akár igaza van Freudnak, akár nincs,az előadásai végén tesz még egy számomra figyelemre méltó megállapítást: hogy a szexuális energiákat lehet alkotásba szublimálni, ezt tartotta egyébként Szepes Mária is, aki aligha volt nagy Freud-fan, lévén, hogy ezoterikus témákban volt inkább otthon.

* Sigmund Freud: Pszichoanalízis (Öt előadás 1909-ben, a worcesteri Clark Universityn)

0 Tovább

Disszociatív személyiségzavar

Több személyiség egy testben: NEM skizofrénia

Azt mondják, a depresszió betegség, az agyban beálló kémiai zavar, szerotonin nevű neurotranszmitter (esetlegesen hozzávéve a egy kis noradrenalin nevű neurotrtanszmittert) zavara, ahol neurotranszmitter egy ingerület átvivő anyag megnevezésére szolgál. Ezt a vélekedést sokan osztják, azt hiszem, már az óvodások is tudják lassan. Honnan a francból tudják? Csak tudják, és kész. Szerintem meg annak, hogy az ingerületátvivő anyag sérül, mindig van előzménye is, na mindegy, nem ez a lényeg. Ugyanúgy, a skizofréniáról is tudják, hogy többes személyiséget jelent, hiába magyarázzák el századszorra és kétszázadszorra, hogy a skizofrénia hallucinációk és téveszmék rendszere, úgyanúgy lájkolják tovább a skizofréniáról szóló poénokat, amik a többes személyiségen élcelődnek igazából. Ezeket egyébként a Twitter alapján szűrtem le, bizonyos követőszám fölött arra is jó a Twitter, hogy kérdéseket tegyünk fel a “társadalomnak”, követőink megbízható kontrollcsoportot alkotnak (még ha skizofrének vagyunk, akkor is).

Ugyancsak a Twitteren merült fel a kérdés, hogy mennyire létező betegség egyáltalán a disszociatív személyiségzavar, amiről meg vannak sokan győződve, hogy az a skizofrénia? A disszociatív személyiségzvavar a mentális betegségek “sztárja”, könnyen elképzelhető, szuperizgalmas betegség, hogy az embernek több személyisége legyen, nahát, kár, hogy a gyakorlatban (sem a klinikai, sem a hétköznapi gyakorlatban) nem igazán lehet találkozni vele. A sors fintora, hogy amíg a skizofrénia (vagy inkább a pszichózis?) egy gyakori, létező valami, az emberek nem figyelnek oda rá, amíg a disszociatív személyiségzavar (disszociatív zavar, disszociatív identitás) nagyrészt az emberi fantázia szüleménye, az emberek mégis szeretnek ennek a tanulmányozásával foglalkozni. Mégsem mondhatom, hogy egyáltalán nem létezik, elenyésző százalékban (ezrelékben) valóban előfordul, magam is szemtanúja voltam, amint egy Dani nevű ember, amikor berúgott, általában szeretett a mienkkel szembeni telken leheveredni, és durva káromkodásaira női hangon válaszolgatni magának. Ezután tovább folytatta útját, magában átkozódva, és sipítozó fejhangon válaszolgatva rá. A nap ilyenkor mindig azzal zárult, hogy az útkereszteződésben összeverekedett a gémeskúttal.

A disszociatív zavar vagy egy poszttraumás stressz hatására kialakuló énvédő mechanizmus, vagy egyéb pszichiátriai kórképekhez kapcsolódó betegség, ilyen esetben szó lehet kedélybetegségről, étkezési rendellenességről, egyéb személyiségzavarról, vagy nagy mennyiségű alkohol-, illetve kábítószerhasználatról. Az első esetben egy könnyen kezelhető folyamatról van szó, súlyosabb problémát ez nem szokott okozni, gondolom, a megoldást az jelenti, hogy valamilyen módon leszoktatják az illetőt arról, hogy így hárítsa el a problémát. Ha kapcsolódó betegségről van szó, a probléma nehezebben kezelhető, a fentebb említett Dani fiú esetében is, a többszörös személyiség minden esetben az alkoholfogyasztáshoz volt köthető, ilyen esetben természetesen az alapbetegséget kell kezelni, megszüntetni, akkor van esély a disszociatív személyiségzavar felszámolására, illetve bizonyos esetben már akkor sem, szerintem a csávónak tulajdnoképpen már mindegy volt.

Az elmélet szerint létezik a hoszt, vagyis gazdaszemélyiség, és ennek vannak alterjei, esetünkben a káromkodós bunkó lehetett a gazda, és a neki felelgető, vagy felelgetők az alterek. A személyiségek különbözhetnek nemükben, identitásukban, tulajdonságaikban (pl., jobb-, vagy balkezesség). Kialakulhatnak a személyben amnézia-szerű állapotok, például olyan esetben, amikor az egyik személyiség nem tud a másik cselekedeteiről, a másik viszont tud az előzőéről, szóval, amikor dominánsabb az a rész, amelyik nem tudhat a másikról, ilyen esetben nem emlékszik dolgokra, (pl. hova tette ezt, vagy azt, mit írt ide, vagy oda). Emlékezetkiesés előfordulhat még abban az az esteben, amikor trauma hatására záródik ki valami a tudatos tartományból. Vagy ha mondjuk alkohol, vagy olyan kábítószer hatása alatt állt, ami emlékezetkiesést okoz, a magyarázat még egyszerűbb az emlékezetkiesésekre. A disszociatív személyiségzavar terápiájában általában nem használnak gyógyszert, csak pszichoterápiát, kiegészítő terápiaként esetleg hipnózist.

Erről a betegségről csak azért írtam, hogy egyértelmű legyen, miben különbözik a skizofréniától, egyébként semmi közöm hozzá, és különösebben nem is érdekel. Felkapott hülyeségnek tartom az erről való társalgást, társadalmilag nem egy fontos probléma, ellentétben a depresszóval vagy a skizofréniával. Orvosok, pszichológusok és érintettek számára érdekes lehet, ők meg többet is megtudhatnak róla, ha akarnak. A téma irodalomban és filmen való feldolgozásáról: Erről szól még Daniel Keyes regénye, Az ötödik Sally és a Széttörve című film is. Az ötödik Sally-t tervezem elolvasni, annyit tudok, hogy a szerző valós élmények alapján írta, a Széttörve film nekem egy kicsit túl hatásvadásznak tűnik a 23-24 személyiség szerepeltetésével.

0 Tovább

Halál a pszichiátrián 2

Most is abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy egy saját játékról kellene "objektív vélemény"-t írni, ahogy  néhányan mondják. Ez a játékom pedig nem más, mint a várva várt Halál a pszichiátrián 2. Azt mondom, hogy várva várt, de mondhatnám azt is, hogy nemvárva nemvárt, vagy akár azt, hogy váratlan, hogy egyáltalán végül befejeztem. Annyit előrebocsátok, hogy nem remélek tőle gyors eredményt. A játékműfaj, ellentétben a blogbejegyzésekkel, egy lassú műfaj. Az első részért is csak évek múlva akartak beperelni, ettől sem várok hát gyorsabb eredményt. Hónapok is eltelhetnek akár, ameddig megkapom az első anyázást, burkoltan, vagy kevésbé véka alá rejtve.

Bár az ember sosem tudhatja, miből lesz a cserebogár, mi lesz felkapott, mi nem. Mivel visszajelzést szinte alig kapok a "munkásságomra", nehéz ezt megítélni. Velem kapcsolatban általában meg szokták tartani a véleményüket maguknak. Nemrég például bejárta az internetet egy bejegyzés, olvasói levél, vagy hogy mondjam, ami Zacher Gábor osztályáról alkotott eléggé lesújtó véleményt, viszonylag alpári stílusban. Szerintem az írás azért vált ilyen népszerűvé, mert a Facebook népe is hallatta végr a hangját a kérdésben. Az egyszerű kisember, ahogy magukat sokan nevezni szeretik. A levél arról szólt, hogy valakinek az apja Zacher Gábor osztályán méltatlan körülmények között távozott az élők sorából. Hát, persze, más dolog a médiának nyilatkozgatni, és megint más helyt állni a mindennapi munka során.

Ez a téma annyiban kapcsolódott ide, hogy ez a játék is egy addiktológiai osztályról szól, valahol Meseországban, semmiképpen nem Nyíregyházán, és mindennemű egyezés a valósággal a véletlen műve. A névegyezés is. :-) De most komolyan, ez már startból sokkal diszkrétebb, mint az első. Nos, bizonyos értelemben, és ahogy vesszük. Nyilvánvalóan a pszichiátriai (és ezen belül az addiktológiai) ellátórendszer kritikája szeretne lenni. Fel is lehet rajta háborodni akár, azzal a felkiáltással, hogy a játék hazudik, mert nem teljesen dokumentarista, mint az első rész, én ezt így nem mondanám, hanem azt mondom, ha megkérdeznek, mindenről tételesen kifejthetem a véleményem, hogy mit, miről és hogyan írtam, és mi az értelme, de szerintem mindenki jobban jár, ha nem kérdeznek meg, és szóba se hozzák egyáltalán.

Végezetül magáról a játékról néhány szó: Sokkal békésebb, mint az előző rész, nem kell benne lemészárolnunk mindenkit, összesen 2 harc van benne (na, jó, másfél), és 2 befejezése van. A játékidő rutinos játékosoknak várhatóan maximum 10 perc, mint az első rész esetében. Talán valamivel még rövidebb is annál. Nem mondom, hogy rosszabb, más. A miliő mégis hasonló. Egyébként nem igazán tervezek már folytatást, a következő játékom a Batman: Arkham Asylum mintájára a Roboman a Lipótmezőn című akciójáték lesz. Haha, ez csak vicc, de mint minden vicc, félig komoly, és erről a játékról sem várta már senki, hogy elkészül. Természetesen tesztellve van (általam), és nem tudok benne olyan hibáról, ami játszhatatlanná tenné. Úgyhogy csak bátran, kalandra fel!

0 Tovább

Az egy dolláros, a szabadkőművesség és a skizofrénia

Vettél már részt skizofréneknek való tanfolyamon? Nem? Létezik a Metakognitív Tréning szkizofrén páciensek részére című tananyag. Amit a legjobban figyelemre méltónak tartottam az egész tanfolyamon, az az volt, hogy a skizofrén pszichózisok kialakulását az összeesküvés elméletekével rokonítja, amiket tekinthetünk egyfajta tömegpszichózisnak is. Tehát valójában a mindennapi ember is él meg egyfajta pszichózist, amikor önkéntelenül is beépülnek a konteók a mindennapi gondolkodásba. Hogy a konteóknak mennyi az igazságtartalma? Változó. De tény, hogy nap mint nap ezekből származó (esetleg téves) információkkal a fejünkben szaladgálunk, hozunk döntéseket, cselekszünk. Azért ez durva, nem? A tanfolyamon a Lucky Strike vs Hiroshima bombázása konteó van a tananyagban, valamint a Marlboro vs Klu  Klux Klan összeesküvés elmélet. Én most az amerikai egy dollárosról szóló konteót járnám körül, mivel megkértek, hogy ne nagyon infózzak tanfolyami anyagokat, szóval velem lehet beszélni, néha, ha olyanom van.

Az amerikai 1 dolláros szimbólumairól regélő összeesküvés elmélet roppant érdekfeszítő amúgy, csak az a kérdés, hogy egy olyan, a világ kormányzására törő háttérhatalom, mint állítólag a szabadkőművesek, miért tennének erőfeszítéseket arra, hogy 1 dollárosokon nyilvánítsák ki a létezésüket, mikor működésüknek éppen az az egyik lényege, hogy titokban tartsák azt, hogy valójában ők uralják a világot, ameddig ez csak lehetséges. A mendemonda szerint az egy dolláros annyira zsúfolva van szabadkőműves jelképekkel, hogy szinte a rend szimbólumának tekinthető. A modern szabadkőművességet egyesek 1717-től eredeztetik, mások a 12. századi Templomos Lovagrend folytatásának, örökösének, letéteményesének, akármijének tekintik.

Lássuk most, milyen jelképek vannak az egy dollároson, ami a szabadkőművesek e világbeli pénzügyi hegemóniáját hivatott jelképezni, ha ki akar valamit egyáltalán fejezni. Az egy dollároson található félkész piramis az új világrendre utal, amit a szabadkőművesek hoznak majd el, és a lényege, hogy a kiválasztottak uralmat gyakorolnak a ki-nem-választottakon, vagyis a csőcseléken. A piramis alján a felirat NOVUS ORDO SECULORUM -> New World Order -> Új Világrend egyértelműen szabadkőműves lózung. A piramis tetején az írás ANNUIS COEPTIS, annyit tesz, hogy "Istennek tetszőek a fáradozásaink". És valóban, a piramis tetejéről egy isteni szem szimbólum pillant le ránk. Aztán a bankjegy (és a konteók) kutatói bepörögnek még a 13-as számra, megjegyezve, hogy ez szerencsétlen, hotelekben és középületekben nincs is 13-as szoba, de bezzeg az 1 dolláros bankjegy nem szűkölködik benne: 13 lépcsőfok a piramison, 13 nyílvessző és 13 olajbogyó a sas karmaiban, 13 csillag a zászlón, az összes betűt a bankjegyen összeadva 169 jön ki, ami 13 x 13... Csak megsúgom, azt rebesgetik, hogy 13 ember birtokolja az egész hatalmat a Földön. Ez képezi a háttérhatalmat, ami egy dollárosokon jelenti ki magát.

Ha mindez nem elég, azt is elmondják, hogy Hayim Solomon, lengyel származású zsidó volt Philadelphiából, aki annyira lelkesen fizette George Washingtint a függetlenségi háborúban az angolok ellen, hogy cserébe a Dávid-csillag 13 pontját megörökítve került olyan sok 13-as a bankjegyre.

Akárhogy is van a helyzet, érdekes alkotás az amerikai 1$-os, a mai napig fedeznek fel rajta rejtett összefüggéseket, titkos utalásokat és párhuzamokat, amik a szabadkőművességre utalnak és amik nem. Valahogy így működik tehát a skizofrénia is. Van egy csomó információ és összefüggés a birtokunkban, csak nem tudunk vele nagyon mit kezdeni, a fele amúgy is megkérdőjelezhető validitású, hogy úgy mondjam. Aztán, hogy mi az igazság, mindenki hámozza ki maga. Sírba viszi a titkát, vagy publikálja, ahogy tudja, vagy elmegy háttérhatalomként egy eldugott presszóba, és ott rejtélyesk kijelentéseket tesz, amiért fizetnek neki még egy kört. Ezek a lehetőségeink momentán.

0 Tovább

Saját gondolatok a Saját szobáról

A hétvégén bezárkóztam a szobámba, és stílszerűen végigolvastam Virginia Woolf Saját szoba című művét. Én is azon az állásponton vagyok, hogy Ms. Woolf sokkal jobb esszéket ír, mint amilyen regényeket. Mint ahogy én is inkább tartom magam bloggernek, mint hm... könyvernek? Egyébként ismerek költőket, akik csapnivaló blogokat bírnak összehozni, és bloggereket, akik borzasztó verseket. Ha valahova tartozni kell, hát az utóbbi csoportba, viszont, ami a lényeg, hogy nekem általában tetszenek a verseim. A legjobbakat általában elküldöm a Dokk.hu irodalmi portálra, ott rendszeresen jól leb*sznak értük, én jót röhögök rajta, aztán az egész el van felejtve.

esszé Virgina Woolf irodalom Saját szoba

De beszéljünk a saját szobáról egy kicsit. A saját szoba igazából leginkább arra a kérdésre válasz, hogy mi kell egy nőnek ahhoz, hogy alkotni tudjon. Woolf válasza: Saját szoba. A címből jóindulatúan lemaradt az, amit többször is emleget a művében, hogy saját szoba ÉS évi 500 font. Így már mindjárt más megvilágításba kerül a velem kapcsolatban szinte már szállóigévé vált három kívánság: "hagyjanak békén, pénz, hagyjanak békén", tehát lényegében kettő csak, és ugyanannyit szerettem volna csak, mint Virginia Woolf annak idején.

esszé Virgina Woolf irodalom Saját szoba

A Saját szoba című műve alapjául egy két részes előadás szolgált, amit valamelyik egyetemen kellett tartania az írónőnek, mindezt egy olyan korban, amikor nőket kíséret nélkül be sem engedtek a könyvtárba, képzeljük csak el, micsoda teljesítmény! Ezt egyébként sérelmezi is a műben, ami esszé ugyan, de mégis átdolgozta kissé regényes formába, talán abból a megfontolásból, hogy évszázadok múlva is hasson vele az olvasóra, talán teljesen más miatt. A kortársak, maradjunk annyiban, hogy elnézték neki ezt az esszéjét, betudva egy kis botlásnak, ma pedig talán a legolvasottabb műve.

Az előadás témájaául a nő és az irodalom kapcsolata volt megjelölve, aminek a szerző szerintem maradéktalanul eleget is tett, annyira, hogy már azt is tudom a XIX. századi angol irodalomról, amit eredetileg nem is akartam tudni, kiemelten itt a Brontë nővéreket és Jane Austent. De szó esik benne férfiszerzőkről, rögtön Miltonnal kezdi, Coleridge, Keats meg egy csomó mindenki, korának irodalmi alakjai. Shakespeare-ről például egy sok szó esik, még egy fiktív történetet is kitalál Shakespeare nővéréről, amivel szimbolizálja a nők sorsát az akkori irodalomban. Az előttük álló perspektívák akkoriban: megbolondulnak, meghalnak, netán önkezűleg, mint ahogy Virginia is tette élete végén.

Kedvenc mondatom a műből, amit egy rnd, korabeli nőírótól, Mary Carmichaeltől idéz, a sokat sejtető, Az élet kalandja című művéből, hogy: "Chloe szerette Oliviát. És közösen béreltek egy laboratóriumot..." Bizonyára érdekes lehetett ez a könyv, mert ha mondjuk én szeretek valakit, nem biztos, hogy első gondolatom közösen bérelni vele egy laboratóriumot.

Az esszéregény, vagy hogy mondjam, erényei közé sorolnám még, hogy olyan alkotási folyamatokra világít rá elmélkedései közben az írónő, mint előtte senki, felveti például a kérdést, hogy ha sokáig csak férfi írók voltak, nem torzult-e műveikben véletlenül a nőalakok ábrázolása, vagy leírja például annak az alkotási folyamatnak a lépéseit, amellyel az aktuális esszéjét, a Saját szobát készítette. Na, most ha még ehhez hozzávesszük az Orlando című regényének (amit én a pszichiátrián olvastam) tér-, idő-, nem-, akármi-kezelését is, azt hiszem, jogosan tekinthetjük a posztmodern előfutárának. (Most megpróbálok olyan képet vágni, mintha valami nagyot mondtam volna, a mai világban szerintem úgy alapjáraton sokmindenkit hidegen hagy, hogy posztmodern-e, vagy sem.)  A harmadik erénye, hogy az interneten nem túl nehezen megtalálható. Ja, van még egy: kifejezetten olyan hangulatot áraszt, mint az Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó című műve, vagy Umberto Eco, vagy Szerb Antal néhány megnyilvánulásához tudnám hasonlítani, csak témájában, persze, nem stílusában, mert az ő stílusa a nagybetűs NŐI stílus.

0 Tovább

A dohány a lényeg?

Dohánylények formálódnak füstből,

Alakjuk kibontják, figyelem,

Dohánylények jöttét megjósolták

Távoli ültetvényeken.

Dohánylények nézik, ha az indián

Füstöt kortyol a pipából, béke,

És a föld kincsét, aranyát

A légkörbe fújja szét végre.

Dohánylények 18-at betöltve

Függönyös, füstös vagy sötét

Üvegen keresztül sürögve

Várják a betévedő tőkét.

Dohánylények fejlődnek naggyá,

Meghíznak, majd lefogynak,

Boldogságuk 1000 lájkért adják,

Mikor megházasodnak.

Dohánylények erkölcsét óvja

A biztonsági szolgálat

"Tán baszni akar az urával?!"

Méla képén az utálat.

Dohánylények születnek csendben,

Hisz, tudod, felnőnek a gyerekek,

Dohánylelked megvillan előttem,

Amikor a dohányboltba lemegyek.

0 Tovább

Genetika és skizofrénia

A skizofrénia génjét mindmáig nem sikerült izolálni. Van ugyan egy olyan elmélet, nem egy gén felelős a skizofrénia kialakulásáért, hanem több, mondjuk nyolc, de mondhatnánk az is, hogy húszezer, és akkor már teljesen tudományosak voltunk. A lényeg: semmilyen gén nem felelős.

Azt szokták mondani, hogy a gyerek 12%-ban örökli a skizofréniát, ha az egyik szülő skizofrén, 40%-ban, ha mindkét szülő ebben szenved. Jó, ezek az adatok már annyira rögzültek, hogy tekinthetjük akár hivatalos álláspontnak is, annyi a baj velük, hogy eléggé hasraütés-szerűek, de az emberek szeretik őket komolyan venni. Ja, kérem, ha genetika, az más. A genetikára hajlamosak úgy tekinteni, mint valami úri huncutságra, és milyen igazuk van. A genetikából nőtt ki a fajelmélet és a pszichiátria, mint két csodálatos génmanipulált haszonnövény, hát ne csodálkozzunk, hogy ebben a kérdésben is jelen van. A genetikai kutatásokra hajlandóak rengeteg pénzt áldozni, mert kísérleti laboratórium kell egy csomó kémcső és vegyület, nem beszélve az infrastruktúráról. A személyes megfigyelésre egy csoportban évek óta, amit felfoghatunk egy kivételesen hosszúra nyúlt pszichológiai kísérletnek, annyit áldoznak... Mindegy, nézzük, hogyan van kozmetikázva ez szép statisztika.

A skizofrénia statisztikájába természetesen beletartozik az (általam) úgynevezett megelőlegezett skizofrénia, ezen azt a jelenséget kell érteni, ha a skizofrén szülő gyereke pszichiátriára kerül, szinte automatikusan skizofrénné válik maga is, és az utólagos skizofrénia, amikor a skizofrén gyerek szülője idős korára demenssé válik, nagyon tudományosan inkább skizofréniát állapítanak meg nála (ugyanis kell a statisztikába). Tehát, mondhatni, hogy a genetikai meghatározottság nagyon erős, főleg, ha egy kicsit aktívan is részt veszünk a statisztikák alakításában. Akkor mégis kinek jó ez az egész?

Nem akarok nagyon visszakanyarodni a Velünk élő történelem példájára, mert azért elég erős megállapításai vannak a bejegyzésnek, amik attól még igazak, persze, de az ok megint csak az államszocializmusban keresendő. Ennek az értelme annyi, arra a korra vetítve, ha az egyik szülőd skizofrén volt, te se nagyon ugrálj, mert úgy értékeljük a viselkedésedet, hogy te is az leszel. Vagy ha mindkét szülőd skizofrén volt (amire a példák száma a fehér hollóéval vetekszik), akkor már 40-55%-ban te is az vagy. Ha középértékként 50%-ot veszünk, az a legviccesebb, mert akkor fej vagy írás alapon azt is jelentheti, hogy vagy igen, vagy nem. Nesze semmi, fogd meg jól. A humorizálást most egy kicsit félretéve a statisztikák aktív alakításának a részesei vagyunk (már nem mi, hanem az illetékesek), akár észrevesszük, akár nem.

Hogy egy kicsit életszerűbb legyen a dolog, egy példa az utólagos skizofréniára (ha nem is a legjobb): Dag Hammerskjöld, az ENSZ főtitkára, miután repülőbalesetben meghalt Afrikában, elkezdtek az emberek kombinálgatni, hogy milyen mogorva, visszahúzódó ember volt (ezek voltak a negatív tünetek), és találtak is egy naplót, amiben leírja, hogyan kommunikált földönkívüli lényekkel, "szörnyekkel" (ezek voltak a pozitív tünetek). Tutti nyerő kombináció: ő is skizofrén volt, hát, persze. Egyébként a skizofrénia, már azt gondolom, csak egy elkenése egy agyi folyamatnak, amit hivatalból ki kellene vizsgálni, de sokkal kényelmesebb nem ezt tenni, mert még kellemetlenséggel járhat. Ennek a példának a kapcsán egy dolgot kell még megjegyezni: az egyediből nem következik az általános, kivéve, ha az egyedi eset tömegesen ismétlődik. És a megelőlegezett és utólagos skizofrénia, sajnos tömegjelenség (legalábbis az volt az államszocializmus évei alatt), és a statisztikák annak alapján készültek. Tekintve, hogy milyen fiatal a pszichiátria tudománya (és máris haldoklik), csodaszámba megy, hogy egyáltalán joga van statisztikákat felállítani, és ezeket szajkózni és tudományos tényekké megtenni.

Ebben a bejegyzésben egy a lényeg: ha olyan statisztikával találkozunk, ami a skizofrénia örökölhetőségének a kérdésével foglalkozik, el ne higgyünk semmit abből a sok marhaságból, amit összehord. Elég szomorú, hogy a Google relevánsnak jelöl meg olyan cikket, ami ezt a számot 80(!)%-ra teszi. A Google-t amúgy is csókoltatom ebben a kérdésben.

0 Tovább

Alice-jelenség

Az Alice Csodaországban egy mese, amit Lewis Carroll írt, és masszív hatása van az angolszász kultúrára. Néhányan tudni vélik, hogy drog hatása alatt született, én ennek semmi jelét nem láttam, inkább tudatos spekulációról lehet benne szó. A benne rejlő szürrealitás is sokszor a realitásból levezethető paradoxonok sorozata, nincs benne semmi olyan, ami esetleg logikátlan, random módon, szabad asszociációk alapján építkező lenne. A történet szerint az Alice csodaországban főhősnője egy nap a folyó parton pihen nővérével, amikor meglát egy fehér nyuszit a közelben. Utána eredve, a nyuszi üregébe esve érkezik meg a saját, kaotikus szabályrendszer szerint működő Csodaországba. Itt különböző furcsa teremtményekkel találkozik egy-egy fejezetben: a Dodóval, a Kalapossal, a Hercegnővel vagy éppen a vigyorgó Macskával. A mű által használt szimbólumrendszerben nagy jelentőssége van a francia kártyának, a francia kártya lapjainak, amiket én nem teljesen ismerek. (Régebben sikerült nagy nehezen megtanulni pókerezni, de mára már elfelejtettem. Nem voltam valami nagy pókerjátékos, kivéve, ha abban játszottunk, hogy a nyertes iszik egy pohár bort. Ilyenkor érdekes módon folyamatos nyerésbe kerültem, nem lehetett engem letaszítani a trónról.)

Lewis Carroll (1832 – 1898) polgári nevén Charles Lutwidge Dogson, angol író, költő, matematikus, anglikán pap és fényképész volt. Ezen képességeit a mai világban kiválóan kamatoztathatná mondjuk bloggerként. Na, mindegy. Oxfordban tanított 30 évig matematikát, itt ismerkedett meg a Liddell családdal, a Liddell-gyerekek iránt sajátos rokonszenvet érzett. Egyikükenek, Alice Liddellnek írta az Alice Csodaországban mesét. Egyik karácsonyra Alice ennek a kézzel írt és illusztrált változatát kapta Carrolltól. Ez volt az Alice Csodaországban eredetije, első példánya. Évekkel később írta meg a mű folytatását Alice Tükörországban címmel, ez már nem annyira közismert, mint az elődje. Ez a két műve tette Carrollt világhírűvé, hatása máig érezhető a küönféle művészeti ágakban, én pédául indie játékokban találkozom vele sokat, már amennyiben ezt művészeti ágnak lehet nevezni, de erről szerintem most ne nyissunk vitát, ha nagyon aktuális lesz, majd nyitok róla egy szavazást.

(Az életrajzi és a műre vonatkozó adatokhoz forrásként használtam: https://arpadblog.hu/konyv/lewis-carroll-alice-csodaorszagban)

https://interactivefiction.hu/wp-content/uploads/2018/02/alice.html

A különféle utalások, allúziók mellett számos játék szól Alice-ről, ilyen, vagy olyan formában. Itt van például az Alice Falling, ami Alice, a főszereplő lány nyúlüregbe való lezuhanását jeleníti meg játékos-szöveges formában. Egyébként én sem szeretem az irodalmi szövegek játékos adaptációit, olyannyira, hogy általában meg se nézem őket, de ez, mondjuk rá, tűrhetően sikerült. Interaktivitás természetesen nincs benne, inkább némi magyarázatok fűznek hozzá a szöveghez linkek segítségével. Ez egyfajta modellje lehetne az irodalmi művekkel való foglalkozásnak, és azt sugallja, hogy a Ted Nelson és munkatársai által a '90-es években vízionált, de meg nem valósult hatalmas hyperszövegek helyett elégedjünk meg egyszerű, maradi lapoldali széljegyzetekkel a digitális irodalmi szövegek margóján. Irodalomórán nagyszerűen alkalmazható lenne, ha az irodalomtanárok rendelkeznének a digitális írástudás alapvető ismereteivel egyáltalán, de ez már módszertai kérdés, azt hiszem, nem kéne jobban belemenni.


Szerintem az Alice Csodaországban fantasztikus. Én akkor olvastam el, amikor szcientológusokkal gyakoroltam. Nem is egészben olvastam el, hanem részletekben haladtunk benne, nem mondom, hogy kívülről tudom, de a szöveg minden mondata belém rögzült. Engem a benne szereplő szürreális dolgok nem zavarnak, mert akkor már én is túl voltam 1-2 cifra dolgon, különbeken is. Nekem Alice karaktere is tetszik, persze csak mint szereplő és csak elméletben. Lewis Carroll kislányos dolgairól nem igazán tudok újat mondani, bizonyos kor alatt nem érdekelnek a kislányok. Régebben, amikor még nem zárkóztam el attól annyira, hogy családom legyen volt bennem bizonyos kíváncsiság irányukban (nem olyan értelemben, csak pl. lánytestvérem sem volt, meg ilyenek, és csak úgy el tudtam volna képzelni, hogy lányom lesz). Mára ez megszűnt. Ezt csak azért mondtam el, mert Lewis Carrollnak is lehetett ilyen fajta kíváncsisága is. Aminek persze ellent mond az előkerült az író hagyatékából előkerült, lányról készült csupasz fotó. De ezeknek a dolgoknak a megítélése korfüggő is. A mai kor nagyon rászállt a pedofíliára. Bár, lehet, hogy szükség is van rá, nem tudom. Nemrég fejeztem be az Alice Tükörországbant, szerintem nincs olyan jó, mint az Alice Csodaországban, de abban a korban még nem volt olyan nagy divatja a folytatásoknak, és talán igaz is volt egy időben, hogy a második rész mindig gyengébb. Lényegében, annyi, ha az első részt a francia kártya lapjaival lehetne szimbolizálni, ezt sakkfigurákkal. Nem tudom, használt-e hallucinogéneket, szerintem nem.

0 Tovább

A gyerekkori skizofréniától az autizmus spektrumig

A skizofrénia az idők során a mentális betegségek egyik kiindulópontja, sarkköve volt, egész mentális kórképeket vezettek le belőle. Demencia? Nem probléma, időskori skizofrénia! Autizmus, kész a válasz: fiatalkori skizofrénia! Kis képzeletbeli utazásunkon a mentális betegségek világában lassan búcsút is mondhatunk a skizofréniának, és megjelölhetjük időleges úticélként mondjuk az autizmus spektrumot. Feltehetjük a kérdést, hogy mi közöm nekem az autizmushoz? Azt hiszem, kevesen tudják, hogy jó ideig három értelmi fogyatékos autista munkatárssal dolgoztam együtt egy foglalkoztatóban. A dolgozni, illetve munka szavak erős túlzást jelentenek ebben az esetben, mondhatni inkább, hogy rehabilitálódtunk, bár esetükben inkább a szinten tartás, a hanyatlás megelőzése volt a cél.

Leginkább ilyen Ki miben tudós? játékot játszattak ott velünk, én sztár voltam a gyöngyfűzésben (jó időnek kellett eltelni, hogy a háromkettesről ne a boroskóla, hanem a keresztszemes gyöngyfűzés jusson az eszembe), az egyik autista számolgatott magában, hogy adjunk az köz elvárásának is megnyugtató választ, a másik autista tornyot épített fakockákból, a harmadik pedig legszívesebben állandóan a 700-as klubot nézte volna a tévében, és olyan mondásai voltak véletlenszerűen, hogy “Megpecsételem a sorsotokat!”, meg hogy ő megy a buszmegállóba aludni. Ő néha kiült a portára is, úgynevezett portaszolgálatot ellátni, és állandóan arra figyelt, hogy a 'apu be legyen zárva. Egyébként meg, azt hiszem, színezett, meg ábrákat másolt. Valahogy rám is egy túlfejlett autistaként tekinthettek akkoriban a gondozóim, hiszen nemigen szólaltam meg, érzelmeket nem fejeztem ki.

A legnagyobb probléma ami felmerül az autistákkal kapcsolatban, úgy gondolom, hogy a szeretet kérdése. Egyesek talán aranyosnak találhatják egyik-másik megnyilvánulásukat, de a következő pillanatban ezt az érzést szétzúzza egy-egy antiszociális megnyilvánulás, nem helyénvaló viselkedés. Régebben feltettem a kérdést, hogy lehet-e egy skizofrént szeretni, egy autistára a kérdés ugynúgy vonatkozik. Persze, lehet, szóban, meg cselekedettel is, de lehet-e igazán szeretni egy öntörvényű, bezárkózott illetőt, aki nem, vagy alig kommunkikál a külvilággal? Persze, persze, a szülők mindent megtesznek, a legjobb fejlesztő iskolákba íratják, meg szociális foglalkoztatásba adják, hazakísérik, kalauzolják őket az utcán, meg az életben, de hogy az egészet hogy rendezik le magukban, arról már nem szól a fáma. A példámban szereplő srácok egyébként 30-as, 40-es éveikben jártak, és vagy értelmi fogyatékosok is voltak, vagy autizmusuk ért el egy ilyen súlyos szintet.

Az autizmus figyelmeztető jelei gyerekkorban:

- a társas kapcsolatokban: pl. társaktól való elkülönülés vagy szokatlan közeledés, egyoldalú interakció, a kommunikációban (beszéd, gesztus, mimika): pl. a beszéd hiánya, a beszéd
- szintjéhez képest gyenge beszédhasználat, kommunikáció, vagy a nyelv szó szerinti értelmezése, furcsa tartalma, szokatlan hanghordozása
- az érdeklődés, aktivitás és játék területén: pl. szokatlan, sztereotip, repetitív tevékenységek, hobbik
- a gondolkodásban, a tanulásban és a mindennapi alkalmazkodásban, pl.: ragaszkodás az állandósághoz, a megszokotthoz
- a mozgás területén: pl. repkedő kézmozgás, lábujjhegyen járás
- az érzékelés-észlelés területén. pl. csökkent fájdalomérzés                  (forrás: Autista Segítő központ)

Az autizmus spektrum egyébként azt jelenti, hogy a betegnek hanyatlanak a szociális, verbális, kognitív, stb. funkciói, de nem mindegy, milyen szinten. A spektrum széles. Autista ember funkcionálhat teljesen a társadalomban, és érdekes, hogy nagyságrendekkel elfogadottabb módon, mint egy skizofrén. Érdekes még az Asperger-szindrómások esete, ami az autizmusnak egy nagyon enyhe fajtája, csak kisebb fokú beilleszkedési zavar jellemző rájuk, vita van arról, hogy ez autizmus-e, vagy sem. Az “aspie”-k, ahogy sokszor magukat nevezik, gyakran büszkén vállalják az Asperger-szindrómájukat, ha azok, vagy szerintük azok, vagy kijárnak egy ilyen diagnózist. Szerintem azért, mert megmagyarázható, ha szociálisan alulműködnek, az intelligenciájuk viszont általában valamivel az átlag fölött szokott lenni. Amúgy, amennyire én tudom, az Aspergenek egyéb tünete nincs, emlékszem, egyszer én is eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha Asperger-szindrómás lennék, de nem lelkesedtem túlságosan az ötletért, nem, nem valószínű, hogy az vagyok, még magát a diagnózist is gyanakvással figyelem. Különben, még ha az is lennék, egy olyan semmiséggel, mint egy kis Asperger-szindróma, nem igazán foglalkoznak az orvosok, amikor sokkal érdekesebb betegségem van.

0 Tovább

Batman: Arkham Asylum

 Az egyetlen valamire való kereskedelmi játék, amit ismerek, és a pszichiátriáról szól, a Batman: Arkham Asylum. Arkham Gotham City szuperbűnözőknek kialakított pszichiátriája, akik szupergonoszak és szuperőrültek. Akit tényleg érdekel, Arkham HP Lovecraft műveiben jelenik meg először mint őrültek háza. Itt azonban egy egész sziget megnevezésére szolgál. Batman legyőzött ellenfeleit tartják itt fogva. A játékban természetesen Batmant alakítjuk, aki a történet szerint X-edszer győzte le éppen Jokert és Arkhamba kíséri. A Denevérember rosszat sejt, és sejtése beigazolódik: Joker csak azért hagyta magát olyan könnyen elkapni, hogy csapdába csalja Batmant, és az ÖSSZES szuperbűnözővel meg kelljen küzdenie, így talán valamelyiküknek sikerül őt eltennie láb alól. Ennyi lenne a játék háttértörtánete dióhéjban.

A Batman: Arkham Asylum 2009-ben jelent meg konzolokra, 2010-ben PC-re, számos díjat begyűjtött, mg a Guiness Rekordok Könyvébe is bekerült, mint a legsikeresebb szuperhősös videojáték. Talán nem véletlenül. Az alapötlet nagyon jó, a megvalósítás is kiváló. Remekül visszaadja Gotham City (és azon belül is Arkham) nyomasztó hangulatát. Találkozhatunk benne sima, mezei tébolyulttól kezdve Joker mindenféle fegyverrel ellátott emberein keresztül a képregényekből ismert összes fontosabb szuperbűnözőig mindenkivel. A pszichiáterek és a fegyveres őrök általában a mi oldalunkon vannak, de nem sok vizet zavarnak, Batman mindent egyedül old meg, akár a képregényekben.

Amiért a leginkább szót érdemel a játék, Batman karaktere, játék közben egyre szakadtabb ruhában, egyre jobban elboruló elmével veszi fel a harcot a szupergonoszok ellen. Örök emléke, szüleinek fájdalmas elvesztése még itt is nyomasztja, nem egyszer hallucinációi támadnak ennek kapcsán. Tudata legsötétebb rétegeit tárják fel előttünk látomási, hallucinációi. Ebben a játékban nem az irigylésre méltó, ünnepelt szuperhős jelenik meg előttünk, hanem egy démonaival küzdő, egyre bizonytalanabbá váló, egyre elgyötörtebb valaki, akinek végül a tét már saját lelkének a megmentése.

A játékot a legtöbb oldalon 9-10 ponttal jutalmazzák (10-es skálán), nekem is okozott némi addikciót (helló, a videojátékfüggőség már valós diag), álmatlan éjszakákat (az inszomnia konkrétan fel volt vezetve az ambuláms lapomra, amíg volt), de soknak találtam benne a szellőzőnyílásokban való bolyongást, meg azt, hogy ugyanazokat a területeket többször kell néha bebolyonganunk. Bár ezt egy-két új ellenféllel, vagy felhúzható, harapdáló Joker-fogsorral jelzi a program, nekem mégis sikerült benne nemegyszer eltévednem. Ahogy haladunk a játékban, egyre komolyabb felszereléseket gyűjtünk be magunknak, és egyre többféle képességet fejlesztünk ki. Besorolásilag azt mondanám, hogy egy olyan vérbeli akció-kaland-szerepjáték, amiből nekem az akció elemek tetszettek a legkevésbé, de hát egy szuperhős-játéktól mit vár az ember?

0 Tovább

Interjú egy mentális beteggel

Eddig életemben néhány interjú készült velem. Egyet én csináltam magammal, a bemutatkozásnál olvasható, nem túl aktuális. Van egy rádiós, az is ott van. Még úgy érzem, ez a legautentikusabb, tehát úgy gondoltam, áthozom ide a buráról, az ottani linket megszüntetem, ne csak egy kis sorstársi közösségnek szóljon, aztán bedobom a közösbe. Jól teszem? Ne tekintsük ezt úgy, mint egy riportot, hanem csak úgy, mint egy interjút egy mentális beteggel. Vagy talán az elsőt ezek sorában.

Nekem nincsenek titkos csoportjaim, elérhetetlen dolgaim. Minden megnyilatkozásom nyilvános. Kivéve a nagyon személyes ügyek megbeszélését. Ritka, hogy velem ilyesmi interjú készüljön, úgy érzem, minél több és minél gyakoribb megnyilvánulásom van, annál inkább szeretnének engem berakni egy olyan helyre, ami hangszigetelt, vagy inkább írásszigetelt, nemhogy kérdezgetnének, mert néhány helyen még így is sok belőlem. Furcsállom, hogy annak ellenére, hogy a blog évek óta megy, a nézettség nagy, nincsenek rám mutató linkek, hivatkozások, említések. Nincsenek nagyon lájkok, megosztások. Vagyok is, meg nem is. Erre kitaláltam egy viccet, vagy inkább találós kérdést. Így hangzik:


- Mi az, senki sem tud róla, de mindenki tudja, mi van benne?
- Skizofrénia underground!

Hehe. Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy manapság már nagyon kell az embernek tolnia saját magát, meg a "kontentet" ahhoz, hogy egyáltalán felfigyeljenek rá. Így kezdtek kialakulni az önmenedzselő skizofrének. Jó, mi? Nem egy van belőlem, hanem több. Nem klónozva vagyok, hanem köztünk is megvannak a szerepek, például a mikrokörnyezetemben van munkahelyi vezető, aki munkát ad a többieknek, és ellát minden ezzel kapcsolatos feladatot, van ápolónő, aki tud segíteni, ha valaki rosszul van, és van informatikus, aki most éppen egy Joomla! honlapot rak át WordPressbe, és akadálymentesíti a munkahelyi honlapot. Elsődleges célja mindenkinek a nyitás lett volna az egészségesek világa felé, de félig-meddig mind benne maradtunk a skizofrén témában. A munkahelyi vezető sorstársakat alkalmaz, az ápolónő pszichiátriai betegeket szeretne ápolni, és engem is eléggé behatárol sokszor a téma. Nem, mintha nem tudnék másról írni, de erről a legkönnyebb, legkézenfekvőbb. A kérdés, hogy megállnám-e a helyem az egészségesek között, nem foglalkoztat jelenleg. Persze, úgy érzem, hogy megállnám, még úgy is, hogy köztudottan nem fogadnak tárt karokkal, hanem túl kell teljesíteni. Bár eddig az egészségesek világával való minden találkozásom kölcsönös megelégedéssel zárult, de nem szempont nálam az ide való bekerülés. Különben meg, ha jobban megnézzük, nincs is egészséges világ, meg beteg világ, tehát hülyeség az egész, spekuláció. Részemről is, mindenki részéről, csak ezt szajkózzuk, mintha ilyen lenne. De nincs. Csak belül, a lelkünkben. Lélekben az ember mindig skizofrén marad. Ezt olvastam valahol. Igaz is. 

Hány éves vagy? Mivel foglalkozol?
38 leszek. Szinte mindennel foglalkozom, hivatalosan rehabilitálódom, avagy rehabilitációs munkát végzek, de már egyre inkább minden afelé mutat, hogy tovább kell innen lépnem, vagy az úgynevezett „munka világába”, vagy a „freelancer”, vagyis szabadúszó létbe.
A te történeted, hogyan kezdődött? Gondolok itt a pszichés zavarokra és az egyéb problémákra.
Úgy kezdődött, hogy először is a saját magam generálta divatdepresszióból, és divatalkoholizmusból próbáltam kimászni, ezt addig-addig csináltam, amíg tényleg nem diagnosztizáltam magamon néhány komolyabb tünetét a szorongásnak, illetve a szociális fóbiának. De nem sokáig lubickolhattam, illetve tetszeleghettem ebben a szerepben sem, mert kitört rajtam 10 éve a paranoid skizofrénia, ami minden más lehetséges diagnózist elsöpört, illetve semmissé tett, maradt a kemény F2000, amit majd igyekszem valahová magamra tetováltatni valami jól látható helyre, már csak úgy poénból is.
Mit kell tudni a te diagnózisodról, betegségedről?
Lárifári. Ennek a betegségnek a megfogalmazását folyamatos csapdahelyzetnek élem meg, mert mindent felsorolnak, és az ellenkezőjét is, szóval ebből nagyon nehéz kikeveredni.
Előtte hogy éltél? Voltak-e a betegségre, problémára utaló jelek?
Nem voltak. Startból senki sem hitte el, hogy ez van velem. A paranoia rám egy cseppet sem volt jellemző, sőt inkább az ellenkezője. Pluszban mindig egyfajta pesszimizmusba hajló realitás volt rám jellemző, senki sem hitte, hogy egyszer elvesztem az eszem. Kezdetben pánikra gyanakodtak, csak én értettem meg igazán a szomorú valóságot, amikor pökhendien, lekezelően, maradian „helyre tettek” a pszichiátrián az első pszichózis után. Aztán jött a szinte menetrendszerű depresszió, pszichoterápia nélkül, persze. Talán annyi előjele volt az egésznek, hogy ittam, mint a gödény. Sokan csinálják.
Mikor kérted a szakember segítségét?
Soha a büdös életben. Egyszerűen megfogtak, és vittek. Először is, és minden gyógyszerelhagyás után. Nagyon durván bántak velem mindig. Azt hiszem, ez a bánásmód nem állt párhuzamban azokkal a dolgokkal, amit pszichózis alatt „követtem el”. Szerencsére ez már nincs így, mert injekciót kapok. Isten áldja meg érte, drága főorvosnő!
Milyen tüneteid vannak?
Na, ezt a leszázalékolási bizottságnál is kérdezték, a kérdés pontosabban úgy hangzott el, hogy mik a panaszaim. Mondtam, hogy semmi. Erre a szemembe röhögtek. És megdobtak 50 rugóval, plusz egy C2-es kategóriával, amivel én kiegyeztem. Pláne egy ilyen flegmatikus, energiatakarékos felelet után.
Mi az, ami a betegségben a legzavaróbb, mit a legnehezebb elviselni?
Hogy egyáltalán létezik ilyesmi. Mutánsnak érzem magam. De idomultam egyfajta életformához, ami egy kissé átformálta a szemléletemet. Bánom is egy kicsit, de most már úgyis mindegy. Beletörődtem, jobban mondva beleuntam, hogy lázadozzak a sorsom ellen. Bár úgy érzem, könnyen kitudnék lépni ebből a szerepből is, de jelenleg egy menedék. Nem kell állást foglalnom semmiben, nem kell kedvesnek lennem erőltetetten, hiszen köztudottan skizofrén vagyok. Egy csomó mindent megúszhatok így az életben.
Van-e olyan, amit tudni illik rólad?
Szeretek írni. Bloggernek tartom magam. Nem magamtól. Mások neveztek így először. Persze ehhez előbb kellett egy blog is. Egy brand, amit kiépítettem magam körül. Tények. Életvitel. Pletykák rólam. Stb. Néha jó, néha nem annyira. De ez ezzel jár.
Milyenek az emberi kapcsolataid?
Egyre inkább kibogozhatatlanul szövevényesek és bonyolultak.
Vannak-e erős és gyenge pontjaid, mármint a személyiségednek?
Biztosan.
Hogy néz ki nálad egy normális nap?
Olyan nincs.
Mivel szereted tölteni az időt?
Számítógépes játékokkal.
Van-e szenvedélyed?
Minden, ami káros, igen. Egyedül a nyugtatózással szakítottam, mivel azt ítéltem meg a legkárosabbnak saját magamra nézve. Elég nekem megküzdeni az alapbetegségre kapott gyógyszerrel (1/2 abilify injekció), plusz a (legális) élvezeti szerek okozta károsodással. Sokaknak azért vonzó a nyugtató, mert nagyon olcsó. Kezdetben csak sokat alszol tőle, de aztán kezd minden akörül forogni, és ez gáz. Persze nem akarok senkit sem lebeszélni róla, nekem nem jött be. Nem vagyunk egyformák. Egyszer azt mondták nekem, hogy mindenkinek más a receptorkötődése. Mármint az agyában. Plusz nekem azt is mondták, hogy én rosszul is vagyok bekötve. Nemtom.
Ha te készítenéd a riportot, milyen kérdést(eket) tennél fel önmagadnak?
Nagyon rafinált, és agyafúrt kérdéseket, tele csapdákkal és buktatókkal.
Hogy kerültél kapcsolatba a Búrával?
Egy gyors Google.com, rögtön, miután kiengedtek a kórházból az első epizódom után.
Mit jelent a számodra a Búra?
Egyfajta bázist, mint másnak a legközelebbi sarki krimó. Mindig szerettem volna olyan kocsmába járni, ahol hitelem van, vagyis szavam van. Na, olyan kocsma nincs a világon. A Burán is néha kívülállónak érzem magam. De ez alkati kérdés. Nem vagyok egy rajongó típus, nem tudok lelkesedni, nem tudom teljes szívvel átadni magam a dolgoknak.
Ha az idő kerekét vissza lehetne fordítani te mit, tennél másképp?
Kijavítanék pár helyrehozhatatlan hibát.
Te mostanában, hogy érzed magad? Jól vagy?
Megvagyok.
Hogy látod a jövőd?
Nem vagyok jövőjós.
Ha lenne három kívánságod, mit kérnél?
Azt, hogy hagyjanak békén. Meg pénzt. Meg hogy hagyjanak békén.

***

Mivel ez nem ez év januári interjú, az egészségtelen életmódra vonatkozó részeket tessék figyelmen kívül hagyni. Én se csinálom már. Annyira. Ejnye-bejnye. Ja, és még valami. Van itt egy szám. Talán illik ide. 

0 Tovább

A skizofrén, a zseni és az őrült

Ugye, hogy Téged is ez érdekel? A hülye játékkal, hogy merre forog a maszk, és hogy hány oldala domború? A skizofrén, aki időnként halluzik, és begajdul, kivéve, ha cuccolják, abban meg úgyse sok öröme van. A zseninek az IQ-ja kiveri a plafont, egyesek szerint 140 pont felett beszélünk zsenialitásról, ami nagyjából igaz is lehet, tekintve, hagy tudtommal 150-ig van skálázva, afölött már kamuhírről van szó. Nekem a Debreceni Egyetem pszichológusa azt mondta, hogy az enyém nem igazán mérhető, mert ilyen magas értékek felett már nem adunk rá pontot. Ez lenne a korrekt és diplomatikus válasz ilyen esetben, nem az, hogy az én IQ-m, 195, az enyém meg 225. És végül nézzük az őrültet, hát az őrült az, aki irracionálisan cselekszik valamiért, általában valamilyen mentális zavarból adódóan, "bedőlt az agyába", ugye.

Na, akkor most merre forog a maszk? Arra, amerre mindenki másnak, és csak egy irányba, és az egyik oldala homorú, a másik pedig domború. Sajnálom, hogy spoilereztem, és elrontottam a kis játékot, de a teszt érdekes módon nem mutatja ki a különbséget a zsenialitás és a skizofrénia között, csak arról van benne szó, nagy vonalakban, hogy egy skizofrén olyan tahó, hogy nem tud ilyesmivel variálni, a zseni meg annyira zseniális, hogy rájön, hogy a homorú nem domború, és nincsenek érzékcsalódásai, és ettől már zseni. Végülis. Ennek ellenére sokan persze elrontják. A teszt szerint ők az átlagemberek

Az egész kérdéskör tudományos alapja annyi nagy vonalakban, hogy a zsenialitás és a skizofrénia génjét, a Neuregulin 1-et vizsgálták, amely jelentős szerepet játszik az agy fejlődésében, de egyik változata növeli a skizofrénia, a bipoláris viselkedés és a depresszió kialakulásának lehetőségét. Na, hát ez a gén, hogy úgy mondjam, közös a zsenik és a skizofrének esetében, de ennyi. Mindez a SOTE nevű magyar egyetemen történt, magyar kutató, Kéri Szabolcs jött rá, azóta nagyszerű tudományos munkák születtek a témában.

Szintén a témához kapcsolódik, hogy a Semmelweis Egyetem egyik pszichiátere, nem is olyan régen, tavaly november 10-én sokat beszélt a skizofréniáról, és nagy vonalakban érintette azokat a témákat, amelyeket én is, néhányat én jelentettem ki hamarabb, néhányat ő mondott előttem, de úgy gondolom, hogy a pszichiátriai szakma is ugyanarra halad, mint a radikális pszichiátriakritika, amit én képviselek egy személyben, és igazából csak egy népszerűsítő, áltudományos maszlag, de sajnálatos tényeken alapszik. A műsor megtekinthető a tv2 oldalán, Tilla Tilla Propaganda című műsoráról van szó. A nyilatkozó pszichiáter neve Dr. Rigó Péter, és a témái között szerepel az OPNI bezárása, a pszichiátria XXI. századi lehetséges megszűnése, a skizofrénia és a zsenialitás összefüggése, spiritualitás aka ezotéria kérdése, meg az, hogy a pszichiáter sem tud igazából felnőni, na, ebbe a kérdésbe aztán én már tényleg nem akarok beleszólni, de én is ismerek 1-2 infantilis esetet. És hogy én is elmondjam a véleményem a zseniség kontra skizofrénia ügyben: mit tudom én, biztos létezik valami metszet, vagy valami, amibe néhányan beletartoznak. Csak attól megyek ki, amikor egy terjedelmes listát dörgölnek állandóan az orrom alá, hogy a zseni skizofrének listája, már kívülről tudom, unalmas.

0 Tovább

A divatba jövő lassúság

A Slow (lassú) mozgalom először a Slow Food (lassú étel) ideológiájában öltött testet, egy olasz gasztroblogger találta ki. Első akciója, hogy a római Spanyol Lépcsőknél, az olasz kultúra egyik legfontosabb jelképénél egy gyorsétterem megnyitása ellen tiltakozott 1986-ban. Történelmi jelentősségű pillanat a slow mozgalom híveinek a számára! Aztán lassan, 1989-ben Párizsban lefektették a slow mozgalom alapdokumentumát, ami a gyorséttermekkel szemben a piacra járást, főzőcskézést, kóstolgatást és ízlelgetést tűzte ki célul a tagok elé. Azóta sikeresen ráhúzták már mindenre ezt a filozófiát, van lassú utazás, lassú tévézés, lassú nevelés, és tudatos internetezés (a lassú internetezést nem kellett feltalálni). Egyébként jellemzően, aminek nem túl értelmes a "lassú" jelzővel való ellátása, arra egyre inkább a "tudatos" kifejezést alkalmazzák. 


Magyarországon 2002-ben Krajcsó Nelli vezette be a lassúságot, amikor vidéről Budapestre költözve túl gyorsnak találta az itteni élettempót. Kitalálta, hogy nem fog visszaköltözni, inkább lelassítja magát, és megpróbálja erre rávenni a többieket is. Kicsit olyan lehet ez, mint az egyszeri graffiti, ami azt mondja: "Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!" Ma meg már létezik olyan cikk, ami azt boncolgatja, hogy mennyivel jobb a lassú tévézés a felnőtt színezőnél. A lassú tévézésről hallottam is a rádióban, azt jelenti, hogy valami nagyon unalmas dolgot felvesznek kamerával (például egy három órás vonatutat), és azt nézik. Mondjuk ehhez nekem minden hónapban van szerencsém, amikor megyek a pszichiáterhez, rendesen bele is alszom, ehhez írnak fel egy kis lassítót, szóval, nem tudom, teljesen nekem való-e ez, mert ha még tovább lassulnék, lehet, hogy elkezdenék tolatni. De, mondjuk, tegyük fel, hogy nem humorizáljuk el az egészet, és inkább konstruktívan állunk hozzá.


Itt van például Krajcsó Nelli impozáns találmánya, az anti-határidőnapló. Na hát, ez például nekem kell! A januárt már úgyis buktam, maximum megvásárolom kedvezménnyel. Az a lényege, hogy színes lapok vannak benne, és mindenféle motivációs szempontból van csoportosítva egy-egy hónap. Mert mondanom sem kell, hogy a lassú élethez hozzátartozik az önmagunk megjavításának szándéka is, például olyan célok mentén, hogy kivel teszünk jót, mit figyelünk meg a világból, illetve hogyan mozdítjuk előre a társadalmi haladást. Végül is nem baj, ha kezdetben ott kezdjük a világmegváltást, hogy felvezetjük, hogy "Bicajozás Katival", "Bicajozás Katival", "Nóri szülinap", mint a mellékelt ábra mutatja. Sajnos, nem tudom teljesen levetkőzni a kritizálási hajlandóságomat, de tényleg jó dolog, és kimondva-kimondatlanul egy egészségesebb életstílus kialakítására törekszik a mozgalom.


A magyar lassúsági szervezet a Slow Budapest ráadásul tényleg kitesz magáért, és mindent belead, a leírásuk szerint munkájukban jelen van az egzisztenciális pszichológia, a pozitív pszichológia, az egészségpszichológia, a környezet-, és szociálpszichológia, inspirálja őket az egyszerűség, a fenntarthatóság és a Do It Yourself (Csináld magd) szemléletmód is, nem beszélve a különféle művészeti tevékenységekről. Szakmai programjaikon mindfullness (ez tudatosságot jelent), coaching módszereket (ez egy pszichológiai segítő módszer, azt jelenti hogy úgy jársz pszichológushoz, hogy nem vagy bolond), tréning módszereket (no komment), és művészetterépiás módszereket (ez dícséretes) alkalmaznak. Egyébként a honlapjuk mindent részletesen bemutat, és az éreklődők sokkal teljesebb képet kaphatnak a lassúságról, mint amit én itt néhány rövid bekezdésnyi terjedelemben leírtam.

Magyar lassúsági honlap: http://slowbudapest.com/

Itt egy órán keresztül nézhetünk egy cicát kidugott nyelvvel a tűz előtt:

0 Tovább

Velünk élő történelem

Nem mondom, hogy gyakori és kedvenc időtöltéseim közé tartozik a magyarországi politikai pszichiátria tanulmányozása a rendszerváltást megelőző időszakban, de most kivételesen megtettem. Megdöbbentő hasonlóságokra jöttem rá három dokumentált eset kapcsán a saját ügyemmel kapcsolatban. A módszer hasonló, még a motívumok is azonosak. Vajon létezett-e Magyarországon a politikai pszichiátriának egy előkészítése a  '80-as években a Legvidámabb Barakkban, amelynek eszköztára és gyakorlata a mai napig hozzáférhető? Erre a kérdésre kerestem a választ.

Először is: a politikai pszichiátria kifejezés pszichiátria “moszkvai iskola” néven elhíresült ágával hozható összefüggésbe, és a Szovjetunióban kezdett el gyakorlattá válni. A kommunista diktatúra “felpuhulásával”, ami az 1985-ös glasznoszty, illetve peresztrojka politikájának meghirdetésével csúcsosodott ki, kísérletet tettek a direkt, statáriális módszerek bevezetése helyett alternatív megoldásként a politikai pszichiátria bevezetésére, aminek a alapja a “lassú skizofrénia” felfedezése. A lassú skizofrénia lényege a pozitív tünetek helyett a “beteg” politikai vagy társadalmi meggyőződésének a “túlértékelése”, mivel azt gondolja, hogy képes ezekre a folyamatokra hatással lenni. A moszkvai iskola orvosai hittek ebben a diagnózisban. Magyarországon elszigetelt eseteket regisztráltak, illetve dokumentáltak, de ettől itt is jóval többről lehetett szó.

A lassú skizofréniával együtt a lassú enyészet vár a betegre, ha kezelésbe veszik, úgymond “időben elkapják”, viszont megvan az az előnye, hogy a szavahihetősége azonnal megkérdőjeleződik, hiszen “bolond”. A félbehagyott munkát azonban ritkán hagyták bevégezetlenül. A rendszerváltás előtt volt olyan eset, hogy egy hat ágyas kórteremből csak egy ember maradt életben. Ilyen magas volt a skizofrénia mortalitása kis hazánkban ebben az időben bizonyos helyeken. A politikai pszichiátria nem létezett, viszont nagyon hatékony volt, ahogy egy erről szóló cikk ironikusan írja róla. Érdekes, hogy három esetről tudunk hivatalosan, amikor visszaélés történt. Az egyik Pákh Tibor ügye, akin elektrosokk terápiát hajtottak végre ok nélkül, illetve arra kényszerítették, hogy a másokon végrehajtott elektrosokkot végignézze. Tehát a “mások” már eleve feltételezi, hogy ennél jóval többen voltak, ugye?

Rusai László

A másik két eset Rusai László és Jakab Károly esete. Rusai László 1985-ben került a képbe, amikor az ELTE-n volt nevelőtanár, és szamizdat röpiratokat terjesztett. Tipikus esete a lassú skizofréniának. Állásából azért bocsájtják el 1985-ben, mert “nem takarított rendesen”. Mellesleg egy házkutatás során megtalálják az illegális kiadványokat a lakásán. Gondolom, ott is rendesebben kellett volna takarítania. Rusai jelenleg is intézetben tartózkodik, ápolója “Lacikának” nevezi, de legalább nem tegezi. Bizonyos helyeken a korától függetlenül tegezik az embert az ilyen intézményekben. Nehezére esik az ápolószemélyzetnek emberként bánni az ilyen beteggel. Állapota mostanára annyira nem jó, hogy állandó intézeti lakóként éli az életét. Van ugyan olyan vágyálma, hogy elmegy gyárba dolgozni, de látszik, hogy a kezelések hatására ő is úgy gondol magára, mint akinek beszűkültek a lehetőségei.

Jakab Károly

A másik ilyen eset Jakab Károlyé, aki a többször újjáalakult Nemzeti Parasztpárt aktivistája volt az évek során a szocializmus ideje alatt. 1980-ban diagnosztizálták paranoiával. Az első diagnózisa szerint: “Tiszta tudat, minden téren orientált. Évek óta összeütközések a társadalom fennállóvszerei-ellen.” Hogy mik a társadalom “fennállóvszerei”, belegondolni sem merek. Vagyis nem is illdomos. Netán ilyen fennállóvszerek forogtak fenn az én esetemben is? Egyébként a bűne néhány járási tanácshoz írt levél volt, amely szövegkörnyezetükből kiragadott részletekkel indokolja, hogy Jakab Károly “perlekedési és üldöztetéses tébolyban szenved”. A gondnokság alá helyezési eljárás már arra hivatkozik, hogy ügyeinek vitelére alkalmatlan, mint ahogy én is az voltam még 1,5 éve a kezelőorvosom szerint. (Persze már nem vagyok az, hála Istennek, hogy csodát tett.) Jakab Károly éppen 100 éves (ha él még), szerintem az elhúzódó ügy miatt rehabilitációja már kicsit késő lenne.

Bár csak ilyen elszigetelt esetekről tudunk, én azt mondom, vígan működött a politikai pszichiátria Magyarországon, ha névlegesen nem is, mint a moszkvai iskola, de például nekem is személy szerint tudomásom van olyan esetekről, amikor vélhetően politikai hatás állt a háttérben. Aztán, hogy a szocializmus bukása után családi viták eldöntésének eszközévé vált a pszichiátria, sajnos, de arról is tudok. Amikor az illető családtagot a politikai pszichiátria módszereivel lehetetlenítették el, ami vagy sikerült, vagy nem, de általában igen. Olyan is megtörtént itt a megyében, pár éve, hogy saját kollégájukra húzták rá így a vizeslepedőt, a kis család kérésére. Persze, ezekről senki sem beszél. Én sem nagyon. Pedig tudnék mesélni. Valószínűleg így kellett ezeknek történniük.

0 Tovább

Az ezotéria mint gyógymód

Amikor engem mentális betegséggel diagnosztizáltak, a legelső gyógyítási kísérlet, vagyis az erre való válasz az ezotéria volt. Természetesen semmi hatása nem volt rám, de mivel kapcsolatba kerültem vele, megismertem embereket, sorsokat, elméleteket, hajmeresztő történeteket az ezoterikus körből. Az ezotériáról azt gondolom, hogy létező jelenségeket próbálnak meg emészthetővé tenni hétköznapi emberek számára. Ezzel együtt nagy mesemondók az ezoterikusok egytől egyig, az ezotéria hézagos világmagyarázatait saját kútfőből és fantáziavilágukból igyekeznek kiegészíteni. Ehhez nem restek a helyi folklór elemeit is segítségül hívni. Két ezoterikus tanító nem fogja ugyanazt mondani ugyanarról. Lehet, hogy erős lesz, amit mondok, de vidéken egyfajta ezoterikus maffia működik, a gyógyítók, vajákosok, sarlatánok ismerik egymást, nem kevés pénzért adnak energiát, vesznek le szellemet, mondják el látomásaikat, gyógyítják kézrátétellel a betegségeket. Annyiban fontos, hogy ismerik egymást, hogy nem jellemző, hogy beleköpjenek egymás levesébe, inkább elnéző mosollyal nézik a másik versenyző pénzszerzési technikáit, és néha esetleg bővítik velük saját repertoárjukat.

Azt mondtam, létező dolgokat, folyamatokat próbálnak leírni, egy természetfölötti világról próbálnak tudósítani, ami sokak szerint létezik, és én is úgy gondolom, hogy létezik, de nem olyan megszelídített formában, hogy a kismama a babaangol és a babúszás közben beugrik egy energiakezelésre, illetve az ilyen kommercializált formája az ezotériának nem sokat ér érzésem szerint. A fogyasztói társadalom igényeihez szelíditett angyalkommunikáción részt vevő beavatott örülhet, ha nem mentő viszi el a legközelebbi műintézménybe, mert ezek a hangok 1. nem valószínű, hogy angyaloktól valók, 2. azt sem tudjuk pontosan megfogalmazni, honnét valók, hogy képződnek, honnan jönnek, 3. olvastam ezt még régen, de meg is tapasztaltam, hogy a hangok alakoskodnak, színészkednek, és hazudnak, mint a vízfolyás, 4. ritka, hogy egy hang szóljon hozzád, mert általában egy sereglet rikácsol a fejedben. Ennek ellenére csak megerősíteni tudom, hogy a hangok léteznek, szólnak hozzád, de olyan hangot kifogni, ami az isteni jóság megtestesülése, meglehetően ritka, és különben is van az a mondás: “Ha te szólsz Istenhez, akkor imádkozol, de ha Isten szól hozzád, skizofrén vagy.”

Mindig is csodálkoztam, hogy az ilyen ezoterikus gyógyítókat képtelen állításaikkal együtt miért rajongják körül, és miért pénzelik, ahelyett, hogy bedugnák őket az elmére. Egyetlen okból, amit annak idején Nagy Feró is megénekelt, hogy “hazudni, csalni csúnya dolog”, de általában nem büntetendő. Sőt, még akár számlaképes is lehet. Bár, ezek a gyógyítók a legritkább esetben adnak számlát, ez természetesen nem is elvárás. Amit viszont nem értek: akik valóban érzékelnek olyat, amit mások nem, miért visszük rögtön az elmeosztályra, mondván, hogy súlyos agykárosodása van, de a mindennapi életben szívesen fizetünk energiakezelésért, szellemlevételért, távolbalátásért, és mindenféle nyilvánvaló hülyeségért? A kérdés csak azért merült fel bennem nyomatékosan, mert a hozzátartozóim is beleestek már hasonló hibába, sajnos. Persze, van a kétségbeesésnek az a foka, amikor már minden mindegy alapon elmegy az ember hozzájuk, valakinek meg egyenesen kívánatos is az állapot, hogy valamelyik ezoterikus guru bűvkörében éljen.

Az én véleményem azt hiszem, köztes vélemény: elismerem, hogy ezek az emberek valós dolgokból eredeztetve vezetik le azt a módszert, amivel úgymond gyógyítanak, de nem hiszem el, hogy a valóságban egy-egy képesség, maradjunk az egyszerűség kedvéért a tisztán látásnál (clairvoyence), úgy realizálódik, ahogyan azt a médium közvetíti. Egyrészt, ha lát is valamit, a kép nem lehet tiszta, mert nem látna engem a tiszta kép mögött, amikor velem dumál, mert “vakon lenne”. De nem ez a lényeg. Miért nem mondja el soha egy tisztán látó, ha már lát valamit, hogy mit lát pontosan, hogyan kell elképzelni, amit lát, milyenek a részletek, hogy minél jobban el tudjam képzelni a látomását? Szakmai féltékenységből? Valamiféle titkos franchise miatt? Nem bízik bennem? Egyszerűen hülyének néz? Szerintem egyik sem. Igazából nem lát ő túrót sem, csak szereti a pénzt, amit az állítólagos tisztánlátásért kap. Elmesélem az agyi folyamatot. Ha valaki lát valamit, nem tisztán látja, hanem a mindennapi dolgok mellett jelenik meg neki, ami rögtön befolyásolja az ő világról alkotott képét, felfogását, és már rögtön a módosult képet közvetíti feléd, amből úgy tűnik, hogy össze-vissza beszél hülyeségeket. Holott ez nem igaz. Szimbólumokban beszél, ami neki a realitás, és te vagy meghallgatod, vagy nem. Vagy megfejted, amit mond, vagy nem. De nem hülyeség, amit mond. Egyfajta módosult tudatállapotban van az agya által közvetített “clairvoyence” miatt. Ezeket a képeket nem olyan könnyű negálni az embernek, talán nem is lehet. Erre egyik kollégám a példa. Van még a másik eset, amikor hallunk valamit. Érdekes módon, a hallottak is kezdetben úgy módosítják a gondolkodásunkat, hogy arra azonnali reakcióként elkezdünk látszólag értelmetlenül, hülyén cselekedni, téves következtetéseket levonni, ez a téveszme. De amint tudatosítjuk magunkban, hogy a hang egy tőlünk függetlenül létező dolog, vagy valami, a téveszmék elmúlnak, maradnak a hangok, vagy a hang. Ez a tudatosítás egy hosszabb folyamat eredménye, egy ismerősöm számolt be róla, aki egyéb egészségügyi probléma miatt nem szedhet antipszichotikuot, hallja a hangot, elvannak.

Ebből kiindulva csak annyit jegyeznék meg csendesen, hogy az igazi ezoterikusok mentális diagnózisokkal megbélyegezve éldegélnek, a téma iránt érdeklődő, nem kevés bűvészi és színészi hajlammal megáldott elkötelezettek pedig hasznot húznak ebből az egészből, és élik világukat. Mindezek ellenére nem ellenzem az ezotériát, ha az nem haszonszerzési céllal történik. Néhány elméletüket kifejezetten érdekesnek tartok (Indigó gyerekek, Akasha krónika, Reinkarnációs terápia), amik hivatalos oldalról finoman szólva nincsenek elismerve, de én úgy látom van bennük fantázia, megfontolásra, továbbgondolásra érdemesek, nagyszerű megközelítési módjai egy-egy problémának, csakhogy túlságosan tudománytalanok, meseszerűek.

0 Tovább

A valóságshow ártalmas az egészségre?

Régi vágyam volt, hogy BB Évivel kapcsolatba kerüljek legalább egy poszt erejéig. Hiszen mégiscsak sorstársam, bizonyos értelemben. Bár, amikor "Vaffankulo" Renato hátulról izélte valami luxusvillában főműsoridőben, még legkevésbé sem éreztem vele semmiféle sorsközösséget. A Big Brother az egyik első valóságshow volt, nevét George Orwell 1984 című regényéből vette, ahol a Big Brother, vagyis a Nagy Testvér állandóan figyelt mindenkit.


Az azóta eltelt időben BB Évi sorsa kissé lelassult, mondhatni megállapodott, egy kaposvári elmeszociális otthon lakója, nem kell annyira sietni a sztorival, nem szalad el. Felzárkózni látszanak viszont hozzá más valóságshow-hősnők, például a békéscsabai VV Éva, akit például a Story Online esélyesnek tartott egy időben, hogy ugyanolyan sorsra jut, mint BB Évi,  vagy aki feltehetően a legszomorúbb sorsra jutott, a dunaújvárosi VV Fanni. Vajon mi a közös bennük?
Mármint a valóságshow szereplésen kívül. Modern népmesék hősnői ők, az urbánus folklór modern kori elbukó nőalakjai. Egy-egy vidéki kisvárosból elindulnak szerencsét próbálni, és a kezdeti sikerek után beszippantja, bedarálja őket a fővárosi élet. A valóságshow a budapesti élet modelljének hirdeti magát, már a megnevezés is ezt sugallja, "Való Világ", "Való Villa", milyen szellemes,  majd a vidékről felkerült lányok, úgy gondolván, hogy átestek valamiféle "beavatáson", vagy "tűzkeresztségen", amikor kipróbálnák magukat a tényleges életben, sorra kudarcot vallanak. Szerintem érdemes feleleveníteni a sorsukat egy-egy rövid bekezdésben.


BB Évi


Bár érdekes módon ő érte el a versenyben a legnagyobb sikert, hiszen megnyerte a BB versenyt, róla nem szól Sztárlexikon szócikk. Jellemző. Nem fogok én sem átfogó életrajzi leírást adni róla, talán majd máskor. A történetének leírásakor a szóbeszédre támaszkodom, amit hallani róla. A mendemonda szerint a hirtelen jött siker elvette az eszét. A nagy összegű nyereményt elköltötte, felélte, nem tette nagyvilági életstílusáról, mondják róla, a boszorkányságot tanulmányozta, szellemeket látott éjszaka felriadva. Oké, ettől még nem mondanám kifejezetten skizofrénnek. Van a pszichiátriának egy olyan funkciója, hogy az extrém viselkedést is F2000-rel "jutalmazza", vagyis a környezetét extrém módon zavaró, annak szemet szúró pácienst kivonja a forgalomból. Örökre. Valószínűleg ez történt BB Évivel is. Egy olyan sztaáréletet próbált folytatni egy kisvárosi miliőben, amit Pesten megszokott. Ezt nem díjazza a környezet. Valószínűleg ez történt BB Évivel, mint ahogy velem is, sok éve. Én is magasról buktam mélyre, BB Évi sorsát nem részletezném. Elfekvőben éli le az életét, valószínűleg. Rám is ez a sors várt volna a helyi kisvárosi körülmények között, csak én jobban észnél voltam.


VV Éva


Talán tiltakozását fejezné ki az illető hölgy, ha egyáltalán érdekelné, mit firkálok itt róla, a listára való felkerülését az indokolja, hogy a nem is olyan régmúltban állandó balhéival volt a címlapokon, nem kevés alkohol fogyott, és már úgy kezdték emlegetni, mint BB Évi utódját, erre minden lehetősége meg is volt, hasonló viselkedés, mínusz boszorkányság, meg szellemek, ami alapján rá lehetne húzni a vizes lepedőt. De ami késik, nem múlik, ha sokáig folytatta volna, valamelyik jóakarója biztos előáll valami fura sztorival. Legutóbb egy - ma nagyon divatos - zaklatási ügyben merült fel a neve, Havas Henriket nevezte meg zaklatójának, azt mondta, megzsarolta, ha nem fekszik le vele, tönkre teszi a karrierrjét. Azt is mondta, hogy ezért nyúlt annak idején alkoholhoz. Hát, ennek ugyan kissé mosakodás-színezete van, de azért készséggel elhisszük neki, vagy nem hisszük. A lényeg, hogy kikeveredjen a rossz szériából.  Nem tudom, sikerül-e neki, én a magam részéről kívánok hozzá sok sikert, nem akarok jósolni semmit, reméljük a legjobbakat.


VV Fanni


A dunaújvárosi lányról szintén csak annyit mondok, amennyit tudni lehet, és egyelőre nem is kívánok róla bővebben értekezni. Egy Való Világ széria után elkezdte magát szexuális partnerkereső oldalakon hirdetni, ahol azt írta, azt szeretné, hogy "úriemberként" viselkedjenek vele. Ez a jelek szerint nem történt meg maradéktalanul. Érdekes, az eltűnésekor arról cikkeztek, hogy feltehetően Németországba rabolták el szexuális "kényszermunkára". Arra, hogy a legrosszabbra gondoljanak, csak ezután került sor. Ügyében a nyomozás folyik, gyanúsított van, feltételezik, hogy gyilkosság áldozata lett, holtteste mindeddig nem került elő. És egyre kevesebb a remény, hogy előkerül élve vagy holtan.

0 Tovább

Őszintén az antipszichotikum mellékhatásairól

“Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan...” - Allen Ginsberg, Üvöltés

Igen, ezt is láttam, és sok minden mást is. Néhányan azt gondolják, hogy a skizofrének intelligenciája kimagasló, néhányan meg az, hogy buták, mint a föld. Igazából nem lehet tudni, mennyire lennének intelligensek a gyógyszerek nélkül, jelenleg úgy áll a helyzet, hogy páran húzzák-vonják a többit, amíg bele nem döglenek, melléjük nem fekszenek a sárba, vagy le nem lépnek a porondról. Valóban, a legtehetségesebbek közülünk vagy pszichiátrián vannak, vagy már megkezdődött náluk a gyógyszermellékhatások elleni küzdelem, és ezért az általános orvosi kivizsgálásokat járják.

Van ez a szó, hogy konszenzus. Megfigyeltem, hogy a társadalom egészséges(nek mondott tagjai) bizonyos engedmények tételére hajlandók velünk szemben, de amikor kilépnénk az életbe, egyrészt belénk rúgnak, másrészt sokszoros energiabefektetést várnak el inkább tőlünk. Ez csak annak fényében meglepő, hogy én eredetileg azt gondoltam balgán (mivel sokáig éltem egészségesként), hogyha jövök kifele a pöcegödörből, ott állnak majd a szélén, hogy “gyere, haver, segítünk kimászni”. Ehelyett mindig előkerül a médiában egy skizofrén gyilkos, ha máshonnan nem, Amerikából, ami járványszerűen bejárja a világsajtót, le egészen a kis vidéki hírportálokig. Az, hogy valaki skizofrén, nem tudom, miért megkülönböztető jegy, miért nem azzal jellemeznek valakit, hogy rendőr, vagy Fradi-drukker, vagy bélyeggyűjtő, vagy bármi más. Megmondom, miért: mert az orvosi diagnózis, pontosabban annak leírása azt sugallta, és sugallja mind a mai napig, hogy ezek az emberek egy kaptafára mennek. Sok minden mást is elkent az orvosok által kitalált skizofrénia diagnózis.

Például itt a gyógyszerezés kérdése. Sehol máshol nem hallottam, hogy a gyógyszermellékhatásokat egybemossák a betegség tüneteivel, míg a skizofrénia esetében egyenesen “társbetegségek”-ről van szó, ami nyilvánvalóan az antipszichotikum számlájára írandó gyószermellékhatás. Ilyen “társbetegség” a cukorbetegség, a tardív diszkinízia, a Parkinson-kór és a magas vérnyomás, a teljesség igénye nélkül. Nem számít betegségnek, és sehol sem szokták emlegetni, mert a betegek szégyellik megemlíteni (az orvos előtt, a családban, a társadalomban)(a hírekben, a sajtóban, a könyvekben): vizelettartási gondok, széklettartási problémák, impotencia. Sokszor az orvos is váltig tagadja ennek a létezését, még akkor is ha netán a legjobb indulattal van a beteg felé, mert nem tud róla.

Sajnos az orvostudomány csodája, a legújabb generációs antipszichotikum (az Abilify-származék) sem minden esetben válik be, akiknél már beépült a régi generációs szer, fel sem merül sok esetben a váltás lehetősége, és sok esetben az újabban diagnosztizált betegeknél is vissza kell rá térni, mert néhány év után az Abilify mellékhatásai is kezdenek szépen kijönni. Az Abilify-t közvetlenül már nem is alkalmazzák, csak injekcióban (helyette van Explemed), mert megszűnt rá a támogatás valahogy. Persze az igazi indok csak évek múlva fog esetleg kiderülni, bár talán már olvasható eldugott gyógyszeres fórumtopikokban, meg itt-ott, esetleg nálam is, de nem kapott szélesebb körű publicitást., hivatalos oldalról nem nyert megerősítést Az Abilify feltehetőleg tablettában alkalmazva nem tesz jót a gyomornak, finoman fogalmazva, az Explemeddel meg esetleg más gondok vannak.

Arról már volt szó, hogy egyre többen gondolják úgy, hogy a skizofrénia negatív tünetcsoportja nem létezik, és erre éppen az Abilify-származékok mutattak rá. Ha viszont sok esetben vissza kell térni a szedatív, első-, és második generációs gyógyszerek alkalmazására, akkor sanszos, hogy megint létezni fog. Nem beszélek most (eleget) az egyik fő problémáról sem: az antipszichotikum ilyen súlyos szervi elváltozásokat okoz a fent megnevezett betegségek mellett. Tönkre teszi a kiválasztás szerveit, elsősorban a májat és a vesét, nőgyógyászati problémákhoz vezet (statisztikát tudnék mondani, hogy a munkahelyemen hány nőnek van ilyen problémája, elégedjünk meg annyival, hogy szinte mindnek), csak erről ugye nem beszélünk pszichiátriai oldalról, hanem mindenféle tükrözésekre küldjük a beteget, mert mi ártatlanok vagyunk mindenben. Persze, az ok a rossz táplálkozás. Végezetül hadd mondjak el egy kedves történetet, ami megvilágítja a pszichiátria lózungjait:

- Nem a Cisordinoltól hízik Robi, hanem a helytelen táplálkozástól.

Gyógyszerváltáskor:

- Le kell váltani a Cisordinolt, mert korai demenciához vezet. Na, meg nagyon hízlal is.

Érdekes módon, pár hónap múlva már nagyon hízlalt a Cisordinol, mikor előzőleg égre-földre esküdözött a nő, hogy a gyógyszer nem hízlal, minden az étkezés, meg a mozgásszegény életmód. Azt meg már csak félve merném hozzátenni, hogy sok esetben az Abilify is hízlal. Tehát az egyik hízlaló gyógyszert leváltjuk a másik hízlaló gyógyszerre, és azzal tesszük ebben érdekeltté a beteget, hogy össze-vissza hazudozunk a gyógyszer hízlaló hatásáról. Nekem az Abilify-nél is feljött egy hónap alatt 10 kiló. Nem baj, a férfi 100 kilónál kezdődik, azt szokták mondani.

Ennyi volt a problémafelvetésem mára, de kész megoldásokat ne várjon tőlem senki. Szokták mondani, hogy a gyógyszereket a beteg a betegségbelátás hiánya miatt hagyja el, mert “annyira jól van”. Megnézném azt a beteget, aki “annyira jól van” ennyi mellékhatás mellett!

0 Tovább

Egészséges szexuális kíváncsiság kamaszkorban

Valójában már egy ideje szemeztem ezzel a játékkal, egy időben akkora port kavarhatott fel interactive fiction létére, mint a Depression Quest annak idején. A játék címe You Must Be 18 or Older to Enter (18-nak, vagy idősebbnek kell lenned, hogy belépj). 2016-ban begyüjtött egy nagy csomó díjat, ami független játékoknak kijár, 2017-ben is egy párat.


A játék egy szinte mindennapos, '90-es évekbeli kamasz egy olyan élethelyzetét dolgozza fel, amiről természetesen nem, vagy keveset beszélünk. Az iskolában begyűjthető infók alapján az első internetes rákeresést a pornóra. Végülis a szexuális felvilágosítás akkoriban működő válfajáról van szó, amikor a kortárs csoport által megadott információk alapján az internetről "anyagot gyűjt" az ember a szexualitás témaköréből. A játék grafikája ASCII karakterekből épül fel, hogy még véletlenül se legyen alkalmas vágykeltésre. A hanghatások viszont alkalmasak az első pornónézés közben érzett fura állapot felidézésére. Az óra ketyegése a falon, kutyaugatás a távolból, az autó távozásának és érkezésének a zaja. Sajnos egy-két erősebb pornóhang is becsúszott, tehát ne játsszuk kihangosítva, ha lehetséges. Játék közben végig attól kell rettegnünk, nehogy hazajöjjenek a szüleink, természetesen jó esetben csak virtuálisan.


A játék igazi interactive fiction, az elején van pár választásunk, hogy mit csináljunk, ameddig be nem kapcsoljuk a betárcsázós internetünket (vagyis a szüleinkét, ne feledjük, '90-es évek), aztán már csak az olyan "szakkifejezések" röpködnek, mint "orgy", "german", "milf", "anal", az internetes pornó legnépszerűbb keresőszavai. A játékot azért tartom nagyszerűnek, mert nem magára a pornóra koncentrál, hanem arra az életérzésre, amit a '90-es években a házban fellelhető szexuális tartalom felkutatásakor átéltünk (ha átéltünk).


A játékot sokféle jelzővel  lehet illetni, pl seemingly pointless (látszólag cél nélküli), coming of age (a felnővekvő ifjúság életét jeleníti meg), vagy slice of life (az élet egy szeletét, darabját bemutató mű). És természetesen elsősorban interactive fiction, annak is a CYOA változata, tehát feleletválasztós. Ha már ilyen jól bekategorizáltam műfajilag, azt is meg kell említenem, hogy habár egy tipikus tinédzser élethelyzetről szól, a vele való játékot 18 éves kor fölött ajánlják. A játék természetesen ingyenes, és csk Windowsra van. Mi van még... semmi:  indulás vissza a tinédzserkorba, a betárcsázós internet elé!

A játék letöltése: https://seeminglypointless.itch.io/18orolder

Még egy jótanács: A játékot ne tekintsük pornografikus alkotásnak, hanem a szerzők eredeti szándéka szerint egy élethelyzet pszichológiai szimulációjának!

(Egyébként meg amúgy sem sok minden látszik, a képek inkább csak sejtetnek.)

0 Tovább

Az alkohol-, és dohánytéma mértékletes megjelenítése Kurt Vonnegutnál

1922. november 11-én született Indianapolisban. Vonnegut vegyészként végzett - miután korábban eltanácsolták a Butler Egyetemről, mondván, nincsen írói tehetsége -, majd a második világháborúban az európai hadszíntéren harcolt. Drezdában a nácik hadifoglyaként halottakat kellett tömegsírba gyűjtenie, és átélte a hires drezdai bombázást, minden idők egyik legbrutálisabb légitámadását. A rettenetes pusztítást csak hét ott fogva tartott amerikai élte túl, Vonnegut volt az egyik. Ebből írta meg az Éj anyánk című regényét. Később, 50 évesen írta A bajnokok reggelijét, főleg magának, a születésnapjára. Érzésem szerint ez a két legerősebb regénye, érdekes, hogy stílusában teljesen más mind a kettő - mintha más-más ember írta volna őket.

Ha kíváncsiak vagyunk, hogy készülnek az alkoholtartalmú italok, ajánlhatom bármelyik erről szóló dokumentumfilmet. Én először Kurt Vonnegut könyvében, A bajnokok reggelijében olvastam erről. A bajnokok reggelije egy posztmodern regény, kisebb blokkokból, panelekből áll, felválltva közli Kurt Vonnegut és Kilgore Trout, fiktív sci-fi író gondolatait. Vonnegut a maga részéről annyit jegyez meg az alkoholról, hogy minden este megiszik egy pohár whiskyt, amitől úgy alszik, mint a tej. Én ezt a whisky-tej párhuzamot kissé furcsának találtam, talán ezért is jegyeztem meg.


Kilgore Trout viszont egyértelműen inkább az alkohol ellen foglal állást, amikor naturalista módon leírja, hogy az erjesztőbaktériumok a saját ürülékükbe fulladnak bele, és ennek a folyamatnak a melléterméke az alkohol. A pezsgőgyártás a legdurvább eljárás, mármint az erjesztőbaktériumok számára. A pezsgőben levő buborék nem mesterséges adalék, mint a sörnél, hanem az erjesztőbaktériumok kínhalálának eredménye.  Így ír erről Vonnegut, Troutnak tulajdonítva a szavakat:

"Ezt az anyagot egy élesztőgomba nevű aprócska teremtmény állította elő. Az élesztőgombák cukrot ettek, és alkoholt ürítettek. Abba pusztultak bele, hogy az ürülékükkel tönkretették saját környezetüket."
"Kilgore Trout egyszer írt egy novellát,  amelyben két élesztőgomba beszélget. Miközben eszik a cukrot és fuldoklanak saját ürülékükben, arról vitatkoznak, mi lehet az élet célja. Korlátolt eszükkel még csak nem is sejtik, hogy pezsgőt gyártanak."


A dohányzásról is megvolt a véleménye, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint is sokat dohányzott, ez a téma is ambivalens módon jelenik meg az írásaiban, például: „Be fogom perelni a Brown & Williamson Dohánygyárat, egymilliárd dollárra! … mostanra már hosszú évek óta, rajta van a dobozon, a Brown & Williamson azt ígéri, hogy meg fog ölni. De már nyolcvankét éves vagyok. Köszönöm, mocskos patkányok.”


A véleménye pedig konkrétan a dohányzásról, definíciószerűen, egy fél mondatban körülbelül a következő: „… a dohányzás egy egészen biztos, és egészen elegáns formája az öngyilkosságnak.” Ennek ellenére ő sem abba halt bele 84 évesen, hanem abban, hogy elesett a saját házában. Élethosszig tartó dohányos maradt, kétszeri sikertelen leszokási kísérlettel a háta mögött. Nem dícsérgette a cigarettát, nem idealizálta, de szintén A bajnokok reggelijében írt arról, hogy naponta elszívott 2 doboz Pall Mallt általában. Ezt, egyébként én, amikor olvastam a könyvet, egy egészen szokatlanul őszinte feltárulkozásnak tartottam. Műveibe dohánymárkák és dohánygyárak neveit fogalmazza bele, szerintem ez azóta is szokatlan az irodalom történetében.


Az író alakajai jellemzően nem tivornyázó, lecsúszott egzisztenciák, mint a posztmodern magyar változatában általában, például Temesi Ferenc Por, vagy Krasznahorkai László Sátántangó című regényében, hanem inkább egyfajta mértékletesség jellemzi az élvezeti szerekhez való viszonyulását, találunk arra utalást, hogy használja őket, él velük, de nem viszi túlzásba sem a használatot, sem a használatnak a megjelenítését.

0 Tovább

Alzheimer-kór, demencia

Mindig is akartam írni a demenciáról, abból a megfontolásból, mert úgy érzem, ide kapcsolódik a téma. A skizofrénia időskori jelentkezését demenciának hívják. A demenciának több fajtája van, a legismertebb az Alzheimer-kór. A téma azért is érdekes, mert szinte teljes a zűrzavar a témában a fogalmak között. Elkezdhetjük kategorizálni, a tünetek alapján csoportosítani a demencia válfajait, de már láthattuk, hogy ez a megoldás skizofrénia esetében is csődöt mondani látszik: a világban megfigyelhető természettudományos osztályozás, kategorizálás itt csodálatosképpen az összemosás, egységesülés felé halad.
Ennek is megvan az értelme, gondolom. Pontosabban az az értelme, hogy nincs értelme csoportosítani. Használhatunk akár rokon értelmű fogalmakat is, mint szellemi leépülés, időskori zavartság, szenilitás, mondhatjuk, hogy nagyjából ugyanarról van szó.

A jelenséggel való tudományos foglalkozás megreked azon a szinten, hogy az orvos közli a hozzátartozóval a diagnózist, és széttárja a kezét, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. Én, mondjuk, találkoztam olyan Alzheimerrel diagnosztizált beteggel, akinek javult az állapota, de általában sajnos nem ez a jellemző. A demencia kórlefolyása, mondjuk úgy, hogy kedvezőtlen, eufemisztikusan fogalmazva élethosszig tartó kezelést, gondoskodást igényel. Ha valami oknál fogva mégis ragaszkonánk a tudományos felosztáshoz, a kialakulása szerint a demencia főbb kategóriái a következők:


- Alzheimer-kór, ami az esetek 60-70%-áért felelős, és az agyszövet kóros elváltozása okozza.
- Vaszkuláris demencia, amely vérkeringési agyi kórfolyamat következménye.
- Lewy-testes demencia az agy körülírt területén az agyi idegsejtekben kórosan felszaporodó fehérjékkel kapcsolható össze.
- Pick-betegség, fronto-temporális demencia, az agy homloklebenyében végbemenő agyszövet károsodás miatt alakul ki.


A demencia során végbemenő szellemi és lelki folyamatokról nem sokat tudunk. Van olyan fázisa a betegségnek, amikor a beteg hallucinál, és témának szempontjából ez lenne az érdekes, de ilyenkor már az állapot annyira előrehaladott, hogy a tudat kitisztulására nem nagyon apellálhatunk. Ez annyiban is szomorú, hogy pontosan nem fogja nekünk elmondani a beteg, hogy miket tapasztalt, hanem a folyamat zajlására csak külső jegyekből következtethetünk. Ilyen külső jegyek lehetnek például a következők: memóriazavar, nehézségek a mindennapi tevékenységekben, időbeli és térbeli  tájékozódási zavar, hibás vagy csökkent ítélőképesség, a figyelem hanyatlása, hangulati és viselkedésbeli változás, személyiségváltozás, a kezdeményezőképesség elvesztése, stb.


A bejegyzés megszületése számomra a téma lehangoló volta ellenére azért is hervasztó, mert egy olyan jelenséget jár körbe, ami a tudományos, vagy kevésbé tudományos vizsgálatnak makacsul ellenáll, vagy csak nem fektettek bele annyi energiát, amennyit megérdemel, hogy mélyebben felfedjük ennek a jelenségnek a lelki hátterét. Rémtörténetnek beillő sztorikat viszont hallani az ilyen betegek viselkedéséről, ami, bevallom, hogy néha még nekem is furcsa, meglepő és kissé ijesztő. Nemrégiben egy angol nyelvű szöveges játékkal találkoztam, ami egy Alzeimer-kórban szenvedő ember szemszögéből íródott, arra talán jó, hogy "érzékenyíti" valamelyest az embert a problémára.

A játék kipróbálása

A történet a főhős feleségének a temetésén kezdődik, ahol már nem nagyon ismeri fel a környezetét, és szó szerint azt sem tudja, milyen rendezvényen van. Majd olyan események kapcsán, mint munkahelyi búcsúztatás, családi találkozók, fejlődik ki a történet. Hangsúlyos szerepet kap a betegség elfogadásának, vagy el nem fogadásának problémája, intézeti elhelyezés lehetősége, a játék megjeleníti a főhős értetlenségét, dezorientáltságát, és nem ritka agresszióját is, némi rosszindulatot is a beteg irányába, és irányából. A vége felé, amikor elhatalmasodnak a téveszmék, az elhunyt feleség bekapcsolódik a történetbe. Erről most gondoljunk, amit akarunk, nem súgok, de nem kell ahhoz skizofrénnek lenni, hogy megforduljon az ilyen esetek kapcsán az emberben 1-1 transzcendentálisabb magyarázat lehetősége is.

0 Tovább

OPNI-Konteo: a Lipót bezárásának 10. évfordulójára

Konteo: egy olyan közéleti álláspont, amely feltételezi, hogy részben vagy egészében feltáratlan vagy indokolatlannak látszó események, cselekmények mögött egy általa megnevezett csoport, ember áll

Az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) 2007 december 31-én zárt be. Én 2007-ben Nagykállóban feküdtem, és a legnagyobb szívfájdalmam az volt, hogy nem tudok eljutni a Shakira koncertre. Az év fennmaradó részét Budapesten töltöttem a szcientológusok között, akik az intézmény bezárásának hírét mindig jelentősségteljes pillantásokkal fogadták, mondják, ők álltak a háttérben, de jelenlétemben se pro, se kontra nem nyilatkoztak. Azt is mondják, hogy néhány szcientológus kötődésű szocialista politikus intézte az egészet.  Erről sem tudok semmit, csak annyit, hogy nem voltak éppen rossz viszonyban a budapesti kerületi polgármesterekkel a Narconon központ vezetői (a Narconon szcientológus szervezet, drogleszoktatással, és drogmegelőzéssel foglalkozik elméletben, gyakorlatban nettó szcientológia egyház). Nyíltan mászkáltak egymáshoz, a szcientológia akkor éppen nem volt takargatni való kapcsolat, budapesti iskolákba kaptak meghívásokat drogprevenciós előadásokat tartani, elindult a drogleszoktató programjuk, aminek én voltam az első komolyabb résztvevője, és jobb híján leszoktattak a Ketileptről, amit Nagykállóban írtak fel nekem nagy dózisban. Nem tudom, ünnepeltek-e 2007 szilveszterén a szcientológusok, mert az OPNI-t bezárták ugyan, de én egy időre gallyra vágtam a programjukat, ami épp hogy fél éve működött, velem az élen, de mivel nem bírtak velem, bevágtak a pszichiátriára, velem szemben a kapcsolatmegszüntetés módszerét alkalmazták, és valószínűleg ártó személynek, lehetséges veszélyforrásnak, vagy más effélének bélyegeztek, és soha többet nem beszéltek velem. Mivel hitük szerincs nincs skizofrénia, attól fogva, hogy beteg lettem, én sem léteztem többé a számukra. 


Mindegy, az OPNI hirtelen bezárt, statikai dolgokra hivatkozva (márminthogy veszélyes az épület), ez a hirtelenség éppen magyarázható szcientológus tanoktól begőzölt politikusokkal, de ennyi erővel bármi mással is. Mikor az OPNI-t bezárását aláírták, már zajlott velem a drogleszoktató programnak álcázott gyógyszerelvonás, amire egyébként nem tudom, hogy kaptak engedélyt, amikor az ilyesmi az egyház szerint tudtommal tilos. Amikor az OPNI bezárását aláírták, még nagyszerűen abszolváltam a legnehezebb szcientológus tanfolyamokat is, és úgy tűnt, minden klappol, de amikor a tényleges bezárásra sor került, én már ott figyeltem a nyíregyházi pszichiátrián, és kisebb gondom is nagyobb volt ennél az egésznél. Ha most lenne bennem egy enyhe fokú megalománia, azt mondanám, miattam zárták be Lipótmezőt 1600 beteggel. Ezt természetesen nem mondom, mert akkor sem miattam történt, hanem néhány túlbuzgó politikus miatt, akik vagy a szcientológus tanoktól voltak megszédülve, vagy pályáztak az OPNI helyén esetleg felhúzható építési telekre. Akárhogy van, mindkettő bukta utca, ugyanis a továbbiakban nem kaptak engedélyt pszichiátriai betegek gyógyszerelvonására, az OPNI épülete pedig műemlék védelem alatt áll, azt másra, mint gyógyászati célra felhasználni nem lehet. Talán, ha kormányon maradnak, tudták volna valahogy hasznosítani, így azonban nem.


Ez a történet egyébként annyira meredek, hogy tekintsük nyugodtan fikciónak. Mellesleg nem is igazán érdekel, miért zárt be az OPNI, és köze volt-e hozzá a Narconon programnak, vagy az egyháznak. Egyvalamit azonban kissé sérelmezek: szcientológia vagy statika ide, vagy oda, fel sem merült senkiben, hogy az OPNI-ban tartott 1600 beteg összezsúfolása egy kissé embertelen, szakmai oldalról jött a mély hallgatás, elkezdtek az újságok cikkezni arról, hogy ellátatlanul maradt skizofrének özönlik el Budapest utcáit, egy részük sajnálkozó hangot ütött meg, más részük a békés járó-kelő polgárokat féltette, vagy a kettőt együtt. Érdekes, hogy felelősök sem nagyon voltak. Amúgy meg az is érthetetlen, hogy miért nem tudtak sok embert elhelyezni máshol, amikor már jóval hamarabb tudták, hogy meg fog szűnni a Lipót, hanem pánikoltak össze-vissza, meg sajnálkozásukat fejezték ki, de a betegekkel sokáig senki sem törődött. Aztán, mint azóta tudjuk, mégsem koncoltak fel senkit, néhányan öngyilkosok lettek, mármint a betegek közül, vagy hajléktalanná avanzsáltak. Mondják, egyesek ezután is sokáig a bezárt intézmény körül keringtek, vagy a közeli erdőkben vertek tanyát. A helyzet az, hogy nagyon korszerűtlen volt már az 1868-as építésű kastélyban kialakított ellátórendszer. Erre előbb-utóbb sort kellett volna keríteni. De nem így. Valószínűleg a művelet végrehajtói vártak valamire, vagy számítottak valamire, ami aztán meghiúsult. Az azóta készült dokumentumfilmek tanúsága szerint még a használati tárgyakat és a felszerelés egy részét is ott hagyták. Amitől az egész úgy nézett ki, mintha kísértetek, vagy zombik, vagy vérszívó vámpírok elől menekültek volna. Pedig csak nem volt terv. És pénz sem. Pénz nélkül a pszichiátria és a pszichiáterek kivonulnak a történetből. Minden történetből. A szcientológusok pedig méginkább. Mi van, ha több Narconon program volt? Mi van, ha az ország és Budapest több pontján hasonló kísérletet végeztek, mint rajtam? Ez csak a kirakat volt a szcientológus központ, az Org mellett? És ez is befuccsolt? Fogadjuk el a statikára vonatkozó jelentést: a helyszín lakhatatlanná vált. És a kormány nem számolt sem az emberek lakhatásával, sem a további kezelésükkel. Mondok valamit: a szcientológusok bentlakásos intézményről tárgyaltak a politikusokkal. Ezt nekem megmondták. De hogy akármelyik fél is erre alapozta volna Lipótmező bezárását? Azt nem hiszem. Ha meg valaki igen, akkor ő maga volt a legnagyobb bolond a történetben.

0 Tovább

A szociális munkások egy mentális beteg szemével

Régebben úgy határoztam meg a szociális munkásokat, hogy ha a ebben a körben a pszichiáterek az istenek, a szociális munkások szeretik magukat félistennek, vagy félistennőnek tekinteni, mivel gyakran ők közvetítenek a pszichiátria és a beteg között. Ez a hozzáállás helytelen. Ejnye-bejnye. :-)

Életemből sokkal több időt töltöttem el eddig szociális munkások társaságában, mint szerettem volna. Amikor ötleten gondolkodtam, miről írhatnék, valahogy eszembe jutottak. Mégis egészségügyhöz kapcsolódnak: egészségügyi főiskolán tanulnak, munkájuk során valamiféle segítő tevékenységet szeretnének kifejteni. Persze, kisebb-nagyobb lelkesedéssel, ezt hozzá kell tenni.  Kiváló alkalom kínálkozik a téma kifejtésére: jelenleg egyetlen szociális munkással sem állok szoros kapcsolatban, sem semmilyenben, és nem is tervezem sem a közeljövőben, sem úgy egyébként. De ha kapcsolatban állnék, akkor is hidegen hagyna a véleményük jórészt.

Amikor felvettek a munkarehabilitációra, két szociális munkás is volt ott. Ez soknak tűnik, mert sosem egyeztek meg semmiben. Bár, mindjárt nem tűnik olyan soknak, ha elmondom, hogy az előző munkahelyemen, a szociális foglalkoztatásban 2-3 főre jutott 1-1 szociális munkás. Szinte levegőt venni sem lehetett tőlük. Mindenhol ott voltak. Aztán ez a helyzet akkor csúcsosodott ki, amikor egyszer elmentem kirándulni egy betegtársammal Budapestre. Fejenként két szociális munkás jutott ránk, hogy el ne kószáljunk a Vörösmarty téri karácsonyi forgatagban.

A szociális foglalkoztatás abban különbözik a munkarehabtól, hogy ott még kevesebb lóvét akaszt le az ember, mert nem kapja meg még a minimálbér időarányos részét sem, munkaviszonynak sem számít. Viszont cserébe annyiszor járhat ki cigizni az ember, amennyiszer akar, pontosabban amennyi cigije van, vagyis amennyit megengedhet magának abból a pénzből. A fél munkaidőmet az udvaron töltöttem akkoriban. Ekkoriban ezt e foglalkoztatót Mentálhigiénés Központnak hívták. Amikor megszűnt ott a szociális foglalkoztatás, átalakult gondozási központtá, és jórészt semmi hasznosat nem csinálnak ott, csak hülyítik az embereket. Szerintem be kellene zárni, de ez csak az én magánvéleményem, nem fejteném itt ki.

Amikor még volt szociális foglalkoztatás, a szociális munkások mindenféle válfaja képviselve volt, kedvencem volt M-né, a domina, akinek már csak a lovaglóostor hiányzott a kezéből, aztán ott volt még L-da, aki állandóan a Barbizonba készült egész héten (ez egy kétes hírű szórakozóhely Sóstón), róla annyit jó megjegyezni, hogy egyszer levont egy egész napi bért tőlem (kerek 1000 Ft-ot), mert nem írtam be magam a füzetbe. Akit még érdemes megemlíteni, az T-ke, ő jelenleg is tudja a telefonszámom, ő úgy gondolja, hogy ő az én szociális munkásom, én már kevésbé gondolom úgy. Aztán az egész kócerájnak a vezetője K-né, egész nap a telefonon lóg, forródrótot tart fent a családtagjaival, és próbál úgy viselkedni, mint aki aki nagyon értelmes tanácsokat tud mondani a betegeknek, pedig igazából ez nincs így.

Vissza a jelenlegi helyemre, a munkarehabra: szóval a 2 szociális munkás behívott, hogy rehabilitációs tervet vegyenek fel velem (amúgy mindenkivel). Itt 2 dolog lepett meg: 1. hogy magáztak, holott azelőtt tegeztek. 2. hogy mindenáron arra akartak rávenni, hogy legyek szociális munkás. Mármint én. Mármint azok után, amin keresztül mentem velük. Mondtam, hogy: N. E. M. Még hetekig győzködtek, de én minig nemet mondtam. Az egésznek az vetett véget, hogy átmenetileg megőrültem. Utána békén hagytak. Persze nem csak nekem ajánlották meg a szociális munkát, hanem mindenkinek, akinek volt érettségije, de engem szívattak vele a legtovább. Hát, szóval ilyenek a szociális munkások a gyakorlatban, egy mentális beteg szemszögébeől, röviden, a teljesség igénye nélkül. Megj.: kicsit bunkóbb stílusban írtam le, mint amilyen valójában vagyok, de nem mindig kell magam megjátszani ehhez sem. :-D

0 Tovább

Skizofrénia újbeszél: hanghallók, felhasználók, pszichózis spektrum

Érdekes folyamatok zajlanak mostanában a skizofrénia kezelésének háza táján. Mondhatni, új szelek kezdenek fújdogálni a régiek mellett. Habár engem a régi pszichiátriai iskola eléggé progresszív, felturbózott vállfajával kezelnek, nem mehetünk el szó nélkül a mostanában teret kapott újfajta megközelítések mellett sem, ami a betegeket hanghallókként, felhasználóként, a skizofréniát pszichózis spektrumként kezdi emlegetni. Annál inkább nem, mert a debreceni Kenézy Gyula Kórházban, és a budapesti Ébredések Alapítványnál (ami a Semmelweis Orvostudományi Egyetem pszichiátriai részlege) már bevett gyakorlat a módszer alkalmazása. Én is az Ébredéseknél vagyok, engem egyelőre nem érintett meg a Jim van Os fémjelezte pszichiátriai mozgalom nagyszerűsége, amit néhány orvos mellett a betegek és hozzátartozók is propagálnak, ebből viszonylag széles társadalmi elismertségre számot tartva. Illetve megérinteni megérintett, de egyelőre köszönöm, jól elvagyok így is.

Mondhatnánk, hogy skizofrén dolog a skizofréniát kétféle módon kezelni, ha rossz vicceket szeretnénk gyártani, de ne tegyük. Valóban két módszer létezik a gyógyulásra (a gyógyulást jelen esetben arra az esetre mondjuk rá jobb híján, ha sikerül a mentális funkciókat a pszichózist, vagy pszichózisokat megelőző szintre visszahozni). A laikus számára a két módszer közti különbség a legjobban a hangok hallásával kapcsolatosan ragadható meg: valaki úgy lesz jobban (zárójelesen használnám ezt a fogalmat is itt, hogy “gyógyul meg”), hogy közben hangokat hall, ők a hanghallók, más néven felhasználók valaki pedig úgy épül fel a betegségből, hogy gyógyszeresen kordában tartja: ez volnék én, vagyis erre apellálok, meg még néhány ezer sorstársam, csendesen jegyezém meg, hogy szerintem én már elértem ezt az állapotot. Persze, nem tisztem nekem ezt eldönteni, de láttunk már falon pókot, vagyis történt már úgy néhány esetben, hogy én azt mondtam, hogy úgy van, mikor mindenki, vagy majdnem mindenki azt mondta, hogy nem úgy van, aztán mégis úgy volt. Szóval itt most az itt már unalomig ismertettt és kritizált, orvosi klinikai módszer mellett a Hanghalló Mozgalmat ismertetném:

“A személyes felépülés talán legkiemelkedőbb példája az úgynevezett Hanghalló Mozgalom ( Voice Hearing Network). A mozgalom tudósok, felhasználók ( pszichózist megélők ), és kutatók együttműködésével született a nyolcvanas évek végén. Mára világszerte találhatunk olyan csoportokat akik ismerve a “Hanghalló Módszert”, egymást segítve hangjaikat elfogadva, azokat metafórikusan – vagy ritkán szó szerint – értelmezve egyfajta holisztikus szemlélettel közelítenek az élményhez.

A hanghalló módszer szerint a felépülés három lépcsőből áll.

Az első lépcső az FÉLELEM, IJEDTSÉG, ami elsősorban az állapot “megjelenésétől” kapott sokk terméke, attól, hogy a személy bármit is próbál a hangok nem múlnak el.

A második lépcső a SAJÁTOS REND, RENDSZER kialakítása a hangokkal. Ebben a fázisban a hanghalló saját stratégiákat alakít ki hangjaival kapcsolatban, és megpróbál valamiféle határt szabni a hanghallásnak.

A harmadik lépcső a STABILIZÁCIÓ, amikor a hanghalló a – eddigre akár megváltozott (jó, kellemes, segítő), vagy halkult -hangokat félelem nélkül az élete részének tekinti, akár nem is akarja hogy teljesen elmúljanak.

A klinikai modell szűk gyógyulási perspektívája, és pesszimizmusa miatt erősen kritizálható. Szemben a klinikai felépülés jól körülírt kritériumaival, a személyes felépülés egy mélyen saját folyamat, mely definíciója, módja egyénenként változó.

A kétféle felépülési szemlélet vizsgálatakor találunk hasonló faktorokat, melyeket fontos megemlítenünk. A felépülés tágabban értelemben véve magában foglalja a pozitív énkép kialakítását vagy visszanyerését, a tevékeny életet, a reményteli hozzáállást, a hasznos elfoglaltságot, a megélt élmények meggértését, akár újrastruktúrálását, az állapot által támasztott keretek elfogadását, és az életminőség tudatos javítását.”

És így tovább, blablabla. Az idézet forrása egyébként a porcelanszivek.wordpress.com honlap. Első reakcióm a honlapra a féltékenység volt, a második az, hogy miért ne integrálhatnék be ide belőle valamit. Az én személyes véleményem az a Hanghalló módszerről, hogy nem anyira annyira versenytársa a klinikai módszernek, mint inkább azt mondanám, hogy valakinek ez jön be, valakinek a másik, tehát inkább al-ter-natí-vája. Úgy gondolom, hogy mind a két módszer kitermelte a maga csúcsragadozóit a skizofrének közül, mondhatnék példát a magyar “beteg-társadalom” életéből, de inkább egyelőre fedje ez általam gondolt személyek kilétét, vagy közismert nicknevét tekintve jótékony homály. Már csak azért is, hogy ne legyen veszekedés belőle. Egyébként én úgy gondolom, hogy körülbelül látom a társaimon, kin hol lehetne még segíteni, vagy hol van elakadva, persze az is lehet, hogy az egészet csak beképzelem, és egy nagyképű f@sz vagyok.

Akárhogy is van a dolog, az előbb említett honlap két példát hoz fel arra nemzetközi porondról, amit én – természetesen helytelenül – csúcsragadozóságként aposztrofáltam, nyilvánvaló, hogy én már hallottam mindkettőjükről (Eleanor Longdenről és Elyn Sacks-ról van szó), de hát az is nyilvánvaló, hogy én az ilyesmire nagyon is ráérek, mivel 4 órában dolgozom csak. Búcsúzóul álljon itt 1-1 videó róluk, sajnos csak angolul vannak, de a magyar nyelven is elolvasható a beszédeik tartalma.

Eleanor Longden - gyógyszeres terápia

Elyn Sacks - pszichózissal élő

0 Tovább

Betegen egészséges párkapcsolat?

Létezhet-e ilyesmi, és ha igen, miért nem?

A mentálisan beteg emberek szerintem azokra a kapcsolati mintákra vágynak, amit az egészséges   társadalom közvetít feléjük. Gondolok elsősorban a házasság – család – gyerek idealizált vágykép hármasságára. Egy mentálisan beteg ember sokmindent hajlandó “benyelni” a társadalomnak, csökkent értékűséget, stigmát, kirekesztettséget, háttérbe szorítást, egyhez azonban foggal-körömmel ragaszkodna szinte mindegyikünk, a fent említett vágykép hajszolásához. Érdekes módon ezt a vágyképét a legtöbbünk egy egészséges partnerbe vetítené bele legszívesebben – már ha lehetősége lenne rá. Arra nem gondolva, hogy hány egészséges ember osztozna, hacsak részben is az ilyesmiben. Ez a vágykép annyira élénken él egyesekben, hogy az életben nem is tesz kísérletet a saját maga építésére, vagy irányítására, hanem egy lapra tesz fel mindent, és várja, hogy megjelenik az életében deus ex machinaként a szép szőke herceg fehér lovon, és ő pedig megmentődik. Azért herceget írtam, mert érzésem szerint inkább a nőkre jellemző ez, a férfiak inkább a lottó 5-ösre várnak, bár szerintem valami hasonló megfontolásból, hogy aztán egészséges háremhölgyekkel vegyék korül magukat.

egészség betegség párkapcsolat skizofréniaNekem is lenne mint mondanom személy szerint az egészséges párkapcsolatról. Nekem volt egészséges párkapcsolatom fél évig, ami egyedül arra volt jó, hogy relativizáljam az egészség fogalmát. Mert ami egészség egy betegnek, nem biztos, hogy az egészségesnek is egészség, és fordítva. Hogy mást ne mondjak, egy betegnek nincsenek olyan elfajzott gondolatai, mint egy egészségesnek, mert egyszerűen nem engedheti meg magának. A beteg alapos megfigyelés alatt áll, időről időre kontrollálja a környezete, kedvenc példám az, amikor engem egy ajtó bebaszásáért Hodászra akartak vinni minden áron, mert a betegségem erős fellángolását látták benne, egy egészséges viszont röhögve megcsinálja bármikor, és délutánra már mindenki elfelejti az ügyet, senki sem gondolja komolyan, hogy az ajtócsapkodást eszeveszett vérengzés követte volna, mint ahogy az én esetemben sajnos feltételezték. Akik régebben követik a blogot, nyilván tudják, mert nem titok, hogy szerelmes voltam az egyik szoc. munkásba, amit ő a társadalmi dolgok miatt visszautasított, vagy egyébként se szeretett, mit tudom én már. Azóta férjhez ment, gyereke született, nekem pedig barátnőm van, és ennyi.

Álljon itt az egyik kedvenc idézetem a blog hőskorából, amikor még keményen egoblogként funkcionált, és leginkább szociográfiai értékeket bírt felmutatni a nyíregyházi skizofrén szubkultúra egyébként valamennyire érdekes életéből. Azóta történelmet írtunk, a problémák ugyanazok, a személyek változtak, Editekből kevesebb lett, de a színhelyre jellemző struktúra megmaradt:

“Editből egészen konkrétan négy van, ebből kettő a releváns (maximum három, ha ide soroljuk Edit 4-et is :-) ). Bonyolult. :-) Edit-uralom van, 3 Edit is a főnököm valamilyen értelemben (ezeket egyszer Edit 1 megpróbálta nekem elmagyarázni, de nem sokra jutott vele). Mindegy, az a lényeg, hogy ha valamit el akarsz intézni nálunk, akkor keresel egy Editet, és ő majd eligazít (maximum átirányít egy másik Edithez :-) ).”


Az idézet maga eléggé kafkai, azt tudnám mondani, hogy végülis az egyik Edittel élek azóta a 4-ből, persze a 4 Edit semmiben sem hasonlított egymáshoz, csak az én fantáziám kapcsolta össze őket néhány, a rovásukra elkövetett poén erejéig. A rend kedvéért jegyzem meg, hogy akkor Edit 1 volt a szoc. munkás, de most már nem ő az, és a mostani bnőm az akkori Edit 2, mostanában már dőreség volna Edit 2-nek nevezni, mert átvette az Edit 1 szerepét az életemben.

A jelenlegi barátnőmet nem tekintem a szó szoros értelmében vett skizofrén betegnek, mert sohasem voltak olyan jellegű elmebeli történései, mint nekem, és ez számomra már az együttlétünk előtt kiderült, mégpedig a metakognitív tréning nevű tanfolyamon, ahol ő az egyik legjobb volt, a konkrét hallucinációs, téveszmés dolgokhoz viszont nem tudott hozzászólni. És hogy ő ennek ellenére skizofrénnek vallja magát, az ő dolga. Mindenesetre a diagnózisa megvan, és ezzel ő is megkapta azt a sorsot, ami egy skizónak kijár. Valójában a sorsközösség ebben az esetben erősebb a tüneti közösségnél, vagy hogy mondjam. Skizofrén sors az övé is. De ennél tovább megyek: engem ez sem érdekel, mert régóta nem teszek már különbséget beteg és egészséges között, tehát nem vágyhatok egészséges párkapcsolatra, mert a fogalmaim szerint nincs ilyen. Részben, mert egy egészségessel pokol volt a párkapcsolat, amit most nem részleteznék, részben pedig azért, mert szerintem nem lennék hiteles, ha az egész életem, meg az állandóan hangoztatott toleranciám ellenére most hirtelen elkezdeném diszkriminálni akár az egészségeseket, akár a betegeket. Ezekről csak ennyit.

0 Tovább

Családterápia és alkohol

A szilvesztert az idén sorstársaim körében töltöttem egy úgynevezett “alkoholmentes buli”-ban, és az idén kivételesen nem ittam meg senkinek a sütőrumját, mint a főnökömét tavaly. Most ne részletezzük azt, hogy milyen volt a buli, miért volt alkoholmentes, és milyen érzések keletkeztek bennem a buli kapcsán. Annyit elmondhatok, hogy összegezve pozitívak. Nem mondom, hogy mostantól mindig csak alkoholmentes buliba fogok járni, alkoholmentes pezsgővel, csak arról szeretnék beszélni, mi tette egyáltalán lehetővé, hogy alkohol nélkül végigcsináljak egy ilyen találkozót, holott se szilveszterkor nem fogadtam meg, hogy nem iszom többet, sem előtte, de még azóta sem igazán. Mégsem kívánok már annyiszor, és annyit inni, mint eddig. Ezelőtt is csak alkalmi ivó voltam, csak az volt a baj, hogy ez az alkalom naponta többször előfordult. Ez változott úgy, hogy eleinte csak hétvégente ittam, akkor is csak jóval moderáltabb mértékben és formában, mostanában meg mondhatni, hogy szinte semmit. Mi is az, ami ezt lehetővé tette?

Lenevelődésem az alkoholról már a múlt év utolsó időszakában elkezdődött, szóba jött pszichiáterem előtt is az alkohol téma, és szerintem némileg közel áll a modern addiktológiai felfogás az enyémhez, miszerint az alkoholfüggőséget nem alkoholmegvonással kell kezelni, mint ahogy még ma is gyakorlat bizonyos pszichiátriákon, hanem a társas kapcsolatok rendezésével. Ez a családterápiás és kapcsolatrendezéses felfogás, amivel jelenleg kezelnek, szerintem hatékonyan segített ebben is. Valószínűleg a családi kapcsolataim rendeződése tette amúgy lehetővé, hogy ne fogyasszak mértéktelenül szeszes italokat. Nem azt mondom, hogy ez a rendeződés ezt varázsütésre megoldja, hanem csak azt, hogy megadja az esélyét, hogy elinduljak az úton. És ezzel nem járnak együtt erős fogadalmak, sem szesztilalom, hanem egyszerűen az egész témakör kikerül a fókuszból, nem ez képezi ugyanis a probléma gyökerét, hanem az alkoholizmus csak tünete valaminek, nyilván. Nem a tünetet kezeljük, hanem az okot. “És ha berúg, akkor mi van?” - tehetnének fel a kérdést a módszer alkalmazójának, és a válasz erre az lenne, hogy: “Semmi. Akkor sincs semmi.”

Úgy gondolom, hogy természetesen működhet és működik a már klasszikusnak számító módszer is, egyetlen apró kis bibivel: megmarad az alkohol utáni sóvárgás, a napok, hetek, hónapok, évek számolgatása, és a visszaesés lehetősége természetesen mindig fennáll. Én érdeklődéssel figyeltem ezt az Anonim Alkoholisták 12 lépéses módszerét, és megmondom őszintén, hogy mindig kirázott tőle a hideg, és sohasem vonzott annyira, hogy kipróbáljam, inkább ittam tovább rendületlenül. Most tekintsünk el attól, hogy mennyire vicces is az egész, vagyis inkább vicceket gyártanak a rovásukra, én amúgy nem szoktam. Szerintem inkább van ebben valami mélységesen szomorú és visszahúzó, hogy valaki egész életén keresztül alkoholistának nevezi magát és sóvárog a pia után, és szenved, és központi szerepet foglal el az alkohol az életében még akkor is, ha ő maga már nem iszik szeszes italokat.

Nem mondom, hogy a módszer úgy működik, hogy valaki passzívan elszenved 1-2 családterápiát, és a probléma önmagától felszámolja saját magát. Mégcsak nem is a pszichiáter számolja fel, és nem is a szüleim. Igazából ebben az embernek saját magának van a legtöbb munkája, hogy helyre rakja magában a dolgokat. És ez a helyre rakás nem is mehet másként, mint egyénre szabottan, nyilván. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy a módszer sajnos nem automatizálható, sematikus, egységes rendszer az én tudomásom szerint nem dolgozható ki belőle. Nem olyan, mint amit például Eric Berne ír az Emberi játszmákban az alkoholizmusról. Egyébként azt írja le benne, hogy az alkoholista valójában azért iszik, mert másnapos akar lenni, ami szerintem akkora butaság, mint amekkorának hangzik, nem csoda, hogy a méltán híres játszmaelméletéből ezt a blődséget általában el szokták hallgatni. Tudomásom szerint ezt a felfogást sehol sem alkalmazzák, talán joggal.

Ennyit a piálásomról, illetve nem piálásomról, még pár szót a családterápiáról. Azt hiszem, úgy kezdtük el, hogy nem lesz egy gyors menet, a pszichiáternő ennek a családterápiának éveket adott első körben is, hogy elérje a végső eredményét. Nem hallgathatom el, hogy anyámmal szerintem jelenleg szarabb a kapcsolatom, mint előtte, nem azt mondom, hogy rosszabb, mint valaha, de majdnem. Apámmal, úgy érzem, javult. Összességében eddig arra az eredményre jutottam ezzel kapcsolatosan, hogy érzelmileg függetleníteni tudtam maga a szüleimtől, tehát a viselkedésük nem hat ki az enyémre, nem rontja el a kedvem, nem késztet alkoholizálásra, és nem hátráltat a tevékenységeimben. Tehát, mondhatjuk, hogy megtörtént róluk az érzelmi leválás. Gratulálhatok magamnak, mert az idén már 40 éves leszek. Azt hiszem, éppen ideje volt. :-)

0 Tovább

5 karakter: F2000

Most kivételesen előre közlöm a témát, amiről szándékaim szerint írni akarok, még pedig arról, hogy egy xy orvos tudatában van-e annak, hogy amikor ráírja az ember (akkor még ember, addig a pontig teljes értékű) újdonsült ambuláns lapjára az 5 karakterből álló BNO kódot*, esetünkben az F2000-et, ezzel milyen későbbi kalandokba fogja keverni az illetőt, illetve milyen társadalmi szerepet szán neki a továbbiakban, és úgy egyáltalán. Azt mondom, hogy kalandokba keveri, de ezzel a pályát is megválasztja számára, vagyis a terepet, amin mozoghat, kijelöli a számára. Lehetsz például alkoholista, megtűrt vendég jobb napokat látott presszók eldugott sarkaiban, lehetsz rehab munkáról rehab munkára vándorló, örökös rehabilitációra kényszerített purgatórium-lakó, és jelen tudásunk szerint felviheted egész az árufeltöltésig a nyílt munkaerőpiacon skizofrénként a diagnózisoddal. Wow!

Ismerek továbbá olyanokat, többet is, és ez sem elitélendő, akik enyhén kozmetikázott diagnózissal szintén kikerülnek a nyílt munkaerőpiacra, lehet minden nemű rendű és rangú szorongásod, valamiféle depressziód pszichotikus epizódokkal, alvászavarod, akkor is furán fognak rád nézni, de csak egyet mondok: kimondott F2000-es skizofrénként nem kerülhetsz ki az egészséges emberek világába, maximum mint valami békenagykövet-szerűség, a fajtád illusztris tagjaként érdekes idegenként találkozhatsz a földlakó homo sapiens képviselővel, és kvázi egyenrangú félként esetleg meghallgatnak. Ezeket olyan tapasztalok birtokában merem kijelenteni, aminek a legtöbbjét sikerült nekem magamnak is átélni, legtávolabb jelenleg amúgy a kozmetikázott diagnózistól állok, makacsul tartja magát a közvélekedés, hogy Robi taj skizofrén. Én ezen, lelki alkatomból kifolyólag csendesen mosolygok általában, se nem cáfolom, se nem erősítem meg.

Egy időben még, amikor én kezdetem a bizniszt, még ott tartott a szakma, hogy annak nagyszerűségéről cikkezett, hogy az ilyen emberek (ti. skizofrének) annyira el vannak havazva az életben, hogy több oldalról kell őket támogatni, mint amikor valaki nagyon részeg, hogy a pszichiátria önmagában nem elég, hanem nagymértékben bevonja a családot, és ráadásul szociális munkások tömegét is alkalmazzák, hogy közvetítsen a nyomorult beteg, az orvos, mint valami istenség között. A beteget otthonában ellátni nagyszerű teljesítmény, nappali ellátásban tartani szintén nagyszerű teljesítmény, esetleg elfekvőbe vinni az orvos kompetenciája és felelőssége, amit ő tiszta lelkiismerettel vállal, és utána jóízűen megvacsorázik.  Így állt a helyzet történetünk kezdetén.

Most, én úgy látom, odáig jutottunk, hogy az első lépéseket teszi néhány skizofrén betegtársam (és szerénytelenül itt magamat is ide veszem) az többségi (egészséges) társadalom irányába, néhányszor alájuk vágnak már csak reflexből is, és itt jön a jelentőssége annak, amit az előző bekezdésben írtam: a skizofrének segítésére létrejött szervezetek hirtelen hátráltató tényezővé válnak, mert amikor az ember kimenne a védett munkahelyről, társai ezt nyilvánvaló ellenszenvvel fogadják, a társadalom ellenszenvvel fogadja, egy kicsit a South Park-os “elveszik a munkát” értelemben. De érezhető némely ellenállás, illetve enyhe akadályok gördítése orvosi oldalról, és hogy mást ne mondjak, a család évtizedes beidegződése is működik már, hogy a kis beteg a családban hirtelen elkezd rúgkapálni, most mire fel, hiszen már olyan jól le voltak osztva a családi szerepek, az egészséges testvér a családdal, szülők az áldozat szerepben, a kis beteg esetleg gondnokság alatt, egy intézményben.

Arra szeretnék itt, így január elején rámutatni, hogy némi változást kellene eszközölni itt az ügymenetben, mert még nem mondhatjuk igazán: “...megálljunk, mert itt van már a Kánaán!”. Hogy nem a skizóknak állt a világ sohasem, azzal talán nem mondok újat, csak ennyit mondanék, hogy a modern, némileg humánusabb kezelési módokat talán már intézményi megújulásnak, illetve társadalmi szemléletváltozásnak is illene utolérnie, és akkor mondhatnának ki igazán, hogy valami elkezdődött, mert ha így elkaszálják a törekvéseinket a régi intézmények, akkor talán még abba lenne érdemes belegondolni zárásként, hogy ennyi felől fújó ellenszéllel miért csodálkozunk azon, hogy a skizofrének miért nem jeleskednek annyira és olyan számban a nagyobb teljesítmények elérése terén. Még csak most kezdünk kilépni a világba (már aki), és érzésem szerint ilyen tényezők dolgoznak ellenünk.

* A BNO kódrendszer a betegségek nemzetközi osztályozására szolgál az egészségügyben. A mentális betegségek kódja F betűvel kezdődik, az alcsoportokat számjegyek jelölik, pl. F2000 = paranoid szkizofrénia.

0 Tovább

Hülyeség, de nem marhaság

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Feedek