pszichiátria vs internet

avagy miért nem szeretik a pszichiátrián az internetet?

Akárhány pszichiáterem volt, egyik sem szerette igazán az internetet, vagy ha nagyjából semleges állást foglalt volna el a témában, igen büszke volt arra, hogy nem olvassa az írásaimat. Ezt a logikát, mondjuk nem teljesen értem, mert volt, hogy fél óra is eltelt azzal, hogy a rendelőben nyaggatott egyik-másik áter, és arról panaszkodott, hogy „harapófogóval sem lehet kihúzni belőlem semmit”, egy-egy írásomat átfutni viszont 5 perc (sincs), ha igazán képben akarnának lenni rólam, megtehetnék. Nagyon meredek a feltételezés, hogy én személyemben nem is érdeklem őket igazából, csak egy elmebeteget látnak maguk előtt, egy kósza beteget, akit meg kell menteni minden áron, még ha beledöglik is?

Az internettől való idegenkedésükhöz még visszatérünk, a Facebookot viszont, úgy vettem észre, határozottan lájkolják, általában mindenki megtalálható rajta, aki számít valamit a szakmában. Talán túlzottan is elengedik ott magukat néha, mert mit szóljunk, amikor például egy igazságügyi elmeorvosi szakértő Polly Csibi néven szerepel a Facebookon, igazán csodás, mondhatom, valószínűleg komolyan veszi, amivel foglalkozik. Vagy a magánélet, az teljesen más? Esetleg egy hóhér miért ne zumbázhatna szabadidejében, egy hentes nagy állatvédő lehet (hogy helyrerántsa a karmáját), vagy egy addiktológus miért ne foglalkozhatna borászattal hobbiból (v.ö.: Csernus Imre)?

De ilyen kirívó példák szerencsére ritkán vannak. Általában az internettől való idegenkedés arra vezethető vissza, hogy ők mindent jobban tudnak, mint a beteg. Hiába magyarázzák nekik, hogy a beteg-orvos viszony (pláne pszichiátriai viszonylatban) eléggé kétoldalú valami, ők szeretik csak az érme egyik oldalát nézni. Mert akkor, ugye, minek tanultak 7+ évet az egyetemen, ha egy szavát is hajlandóak lennének elolvasni egy kósza betegnek. Nem. Inkább meggyógyítják. Esetleg utána (se). Hajlamosak egyébként valakit évekig egyfajta gyógyszeren tartani, aztán ha a beteg panaszkodik a mellékhatásokról, azt figyelmen kívül hagyni. Majd ha a gyógyszerkísérletek beigazolják (évekkel később) a mellékhatást, esetleg hajlandóak róla beszélni.

Viszont nemcsak az orvosok részéről tapasztalható az ilyesmi. Egy átlagosnál magasabban képzett beteg is vonakodik megnézni sokszor azon a kurva interneten, mi a baja valójában, hanem mindenhatónak, de legalábbis mindentudónak tekinti az orvosát, aki tetszeleg is a szerepben, és vakon megbízik benne. Orvosváltásról nem hajlandó hallani sem, sokan nem kevéssé Stockholm-szindrómásak, „megmentette az életem”, hányszor hallom. Rendben, a tiédet megmentette, szerinted, az enyémet elkúrták, szereintem, akkor hol az igazság?

Megint vissza az orvosok témájához: nyilvános szerepléstől egyenesen viszolyognak, nagy ritkán egy-egy aktuális témában odavetnek foghegyről 2 szót az internetre, és ettől hanyatt kéne esni, mert „ez már hivatalos”. Nagyon jól tudják, hogy amint az internet világában kiszivárog annyi információ a pszichiátriáról, amennyi egy-egy döntéshozatalhoz elegendő a beteg számára, nekik befellegzett, konyec filma. Senki sem fogja őket keresni többet. Most is jórészt a tanulatlan, digitálisan képzetlen tömegeket tudják megfogni maguknak páciensnek, vagy még akit erőszakkal be tudnak hurcolni. Illetve aki hawaii-ozni, wellness-hétvégére jár a pszichiátriára, vagy papírért a leszázalékoláshoz. És akkor nagyjából fel is soroltuk a célcsoportot.

Hát, ezekből az okokból kifolyólag nem igazán csípik a netet a pszichiátrián. Sokkal jobb hálálkodó bugrisok közt osztani az észt (és zsebelni a lét), mint kritikus, képzett embereket gyógyítani (vagyis, na, kezelni). Ennyi a véleményem. Bocsánat, hogy jósolgattam, prognózist mondtam, nem szoktam, de talán annyira belelátok én is a processzusba (folyamatba), hogy megsaccolhassam, merrefelé halad. Persze, kedves pszichiáter hölgyek és urak, egy szavamat se vegyék komolyan, legjobb, ha nem is olvasnak ilyesmit, még megárt. Éljen a struccpolitika!

0 Tovább

Téma: dipszománia napjainkban

Hogy valami apropó is legyen arra, hogy írok. A mentális rendellenességek témáját folytatva, újabb témát próbálnék körüljárni, mégpedig a dipszomániát. Talán azt gondolhatnánk, hogy ez is csak egy régies fogalom egy idéját múlt jelenségre, én viszont úgy vettem észre mindennapi kalandjaim során, hogy nem az. Mit is jelent pontosan maga a fogalom? A Pallas Nagylexikon szerint:

"Dipszománia: (gör.), időnként ki-kiujuló kóros hajlam szeszes italok élvezésére, mely semmiképen nem azonos a részegeskedéssel és nem is abból ered, hogy az illető tényleg élvezetet találna a szeszes italokban. Inkább ismétlődő és muló belső nyugtalanságban, szorongási érzésekben van oka, mely szorongási érzések kábult öntudattal is járnak és melynek befolyása alatt a betegek megközelíthetetlenek, ingerlékenyek és rendesen elzárkózva, magukban a teljes öntudatlanságig folytatják az ivási excesszust. A dipszomanikus roham elmultával (a roham ritkán tart egy hétnél tovább) a betegek mintegy nehéz álomból magukhoz térnek és rohammentes idejükben rendesen utálják a szeszes italokat."

Erre a fogalomra újabb keletű szócikk nem is található az interneten, a keresőben is csak valami skizofrén csávóra hoz találatot, aki holmi grapefruitos sörökről hadovál, és rendesen a világát se tudja ebben az időszakában. Na, most ez a fentebb idézett fogalommagyarázat szerintem már eléggé idejét múlt, a múlt-múlt században talán még bemesélhették valakinek a dipszomániások, hogy "rohammentes idejükben rendesen utálják a szeszes italokat", ma már ez a magyarázat aligha állja meg a helyét. Erről az a példa jut eszembe, hogy valaki hm... örömlányokhoz jár, de "rohammentes" időszakában rendesen utálja magát ezért. Ezekbe az úgynevezett rohamokba talán az illetőnek is van némi ráhatása, nekem ne mesélje el senki, hogy gyanútlanul beszerzi a piát, rohammentes időszakában, holott "rendesen utálja", tárolgatja, őrizgeti, majd ha alkalma nyílik rá, vagyis "tiszta a terep", vagyishogy kevés az esélye, hogy beleszólnak a tevékenységébe, a roham is hirtelen rátör.

Ennyi volna a lexikoncikk kritikája, és akkor nézzük, hogy alakul a "betegség" napjainkban. Hogy ne menjünk messzire, vegyük például a fesztiválokat. Ha megnézzük, ezeken a zenei fesztiválokon rengeteg éppen rohamozó ember szokott részt venni, mintegy teljesen véletlenül. Talán összefüggésben van a zenei hallással, talán nem. Alkalom van, roham is van. Napokig inni. Vagy vegyük például az én esetemet. Hol voltam pl. az érettségit megelőző napokban? A F*h*r Egérben. Az addig oké, hogy az elviselhetetlenné váló szorongásérzés váltja ki az ivási rohamot, egyes pszichiáterek szerint a páciens "nem is tehet másként", minthogy italhoz folyamodik, ugyanis annyira magas a belső feszültség, ami más módon immár levezethetetlen. Én persze a F*h*r Egérbe szigorúan szociografikus alapon mentem le inni, csak sajnos ez már nálam is fesztiválméretet öltött egy idő után. De annyi megfigyelést még sikerült tennem, hogy ezzel mások is így vannak. Mindig is mondták, hogy többféle alkoholista van. Tinódi Sebestyénnek például ismert a Sokféle részögöről című költeménye, amiben a korabeli állapotokat ecsetelte.

Ma is van egy pár féle. Például vannak a hétvégi ivók, az állandóan piáló, masszív alkeszek (egy ilyen csávóról hallottam egy megjegyzést: "Jimmy? Ő is csak egyszer ivott életében!"), aztán vannak, akik alapjáraton működnek, sohasem igazán részegek, viszont az utánpótlás folyamatos, és valóban, vannak a modern kori dipszomániások, én is ebbe az irányba mozdultam el. Vajon mi lehet a fiziológiai gyökere ennek? Természetesen a másnap. A "kutyaharapást szörével", a "gyógysör". A dipszománia valóban szorongással indul, amit az egy napos piálás elfojt ugyan, de másnap ott a még nagyobb szorongás, és amivel kezelendő (a homeopátiás elvek szerint is), az alkohol. Aztán a harmadnap, negyednap, és így tovább. Az is igaz, hogy nekik/nekünk nem szükséges a napi alkoholbevitel, nincs kézremegés, nincs masszív fizikai tünet, mert az "aszályos", száraz időszakokban a szervezet regenerálódik.

Szóval az olyan kocsmákban is, mint az Egér, megfigyelhető a jelenség, nem kell ahhoz fesztiválra járni, lakáskocsmák mélyére, zugpiáldákba (amiknek létéről Miskolcon szereztem először tudomást), itt is előfordul az olyasmi, hogy valaki már "egy hete elindult dolgozni", mondjuk közmunkára, de nem igazán érkezett meg. A "telekre indultam" tipikus esete, amit bejegyzésem záróakkordjaként az alábbi vlogbejegyzéssel illusztrálnék

(Dobány Sándor egy statiszta-kisnyugdíjas vlogger, aki gyakran indul el a telekre, de ritkán érkezik is meg, na vajon miért?):

0 Tovább

Hülyeség, de nem marhaság

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Közérdektelen témák

Szerintem tweetelni menő

Feedek