Ebben a kánikulai időben mindössze egyetlen könyvet sikerült jó ideje elolvasnom, mégpedig Kollár János: A lélek humora - 33 vicc - 33 terápiás történet című könyvét. Túl nagy erőfeszítést nem okozott, ezért is ajánlanám mindenkinek, hogy ettől komolyabb könyvbe még egy pár napig ne kezdjen bele, mert megzavarodik. A könyv a mindennapi pszichológia első bookazine nevű kötete, és egyből egy pszichológus - Kollár János - műhelytitkaiba próbál beavatni bennünket. A koncepció ismerős lehet talán egyeseknek, hogy 33 akármicsoda valamiről, én eddig nem nagyon kerestem az ilyen könyvek társaságát, de a téma most valamiennyire megfogott.
Nem, nem akarok pszichológus lenni, soha nem is akartam, a pszichológia ellenben érdekel, ezt az érdeklődésemet még a magyar szak átpszichologizált műelemzései keltették fel bennem annak idején, azt hiszem. Sajnos a maga pszichológia fogalom szerencsétlenül van elnevezve (a pszichiátria pláne), mivel a psziché mint lélek szóból származna eredetileg, aminek a létezésében sajnálatos módon nem hisz igazán. Bár mostanában kezdi magába integrálni, vagy legalábbis elfogadni a néhány lélekben valóban hívő szerző munkáját, akik a lélekről szóló fejtegetéseikben valójában még gyerekcipőben járhatnak. Nem is a kiindulást fogadják el, hogy pl. a lélek létező valami, hanem egyes fura, de kézzelfoghatóbb állításaikat, mint mondjuk a betegségnyelvet, ami szerint a betegségeinknek funkciója van (vagy lenne) az életünkben. Nem baj, talán eljön az idő, amikor a pszichológia ténylegesen is a lélekkel fog foglalkozni, de azt én valószínűleg már tényleg csak lélekként fogom megérni, mert mostanában ez még nem várható.
De tekintsük csak magát a könyvet: a szerkezete szerint úgy épül fel, hogy egy-egy viccet egy rövid esetleírás követ (ami néha annyira rövid, hogy szívesebben használnám rá az eseményleírás szót), majd a szakember kommentárja következik. A szerző hangsúlyozza, hogy ezek nem a pszichológus értékelései, hanem személyesen az övéi, mert ahány ház, annyi szokás, ahány pszichológus, annyi eltérő vélemény (lehet). Természetesen elhangzik a nem rajta, hanem vele nevetés közhelye is, csak azt nem tudom, mi van akkor, ha a kliensnek egyáltalán nincs kedve nevetni. Carl Rogers óta hajlamosak vagyunk kliensekről beszélni, a beteg, páciens fogalmak helyett, az én terápiámban is ezt használják (már amikor az orvos nem esik ki a szerepéből, és nem elmebetegez le éppen). Szó esik arról is, hogy szerencsés, ha a pszichológus, netán pszichiáter, szociális munkás, vagy egyéb segítő némileg azért értelmesebb a kliensénél, sajnos az én kórtörténetemben ezt eddig nem sikerült maradéktalanul megvalósítani érzésem szerint.
Most röviden én is elmondanék egy történetet, egyszer jártam pszichológushoz (mármint igazihoz), ha azt a 2-3 alkalmat annak lehet nevezni, és meg kell, hogy mondjam, borzasztó volt. Jó Rogers-i módszer szerint csak hallgatott, és én produkáltam magam, pedig legszívesebben egyáltalán nem mondtam volna senkinek semmit akkoriban. A nő mereven bámulva hallgatott, végül annyit mondott, hogy nem jó, ha számítógépes játékokkal foglalkozom, mert azok okozzák a skizofréniát. Püff-paff. Hirtelen elgondolkodtam, hogy hanyadik évezredet is írjuk, és nem Sigmund Freud egy személyes tanítványával van-e dolgom, akivel valami időutazás révén sikerült találkoznom, és nem ismeri még konkrétan a technológiánkat.
Persze, azt is el szokták mondani, hogy nem mindenkinek jó minden pszichológus, és nyilván pszichológusból is van jobb és kevésbé jó, én azért az idők folyamán megtanultam kritikával kezelni őket. Az író, Kollár János sérelmezi még, hogy a filmekben a pszichológusok vagy bohócok, vagy gyilkosok, és egy kicsit kesereg a pszichológusokkal szembeni előítéleten, amit azért némileg felfoghatunk krokodilkönnyeknek, mivel az ellenérzés egy pszichológussal szemben korántsem annyira erős, mint egy mentális beteggel szemben. Amúgy a szerző írónak sem éppen utolsó, vannak jó meglátásai, a stílusa kissé zsurnalisztás, de gondolom inkább tartja magát pszichológusnak, divatos szóval pszichoterapeutának, mint másnak. Az utóbbi időben én is fontosabbnak tartom, hogy írogatok, mint hogy skizofrén vagyok (ha ezt még nem beszéltük volna még meg elégszer). Akkor stílszerűen nézzünk búcsúzóul egy pszichológusviccet a könyvből:
Két pszichológus egy hotelben reggelente együtt utazik a liftben. Az egyik minden alkalommal szó nélkül leköpi a másikat, majd kiszáll. A liftesfiút gyötri a kíváncsiság, és egy hét múlva megkérdezi a sértettet: - Mondja, uram, nem zavarja, hogy a kollégája minden reggel leköpi? - Nem, nem - válaszol a pszichológus mosolyogva - Ez az ő problémája.
