A stigma a társadalomban élő mentális betegeket bélyegzi meg, mert akik kívül rekedtek a társadalmon, valamilyen otthonban vagy akárhol kaptak elhelyezést, nekik már úgyis mindegy. Ez olyan, mint valami rodeó, hogy meddig bírsz a társadalom „nyakán élősködni”, mert így veszik, megy a duma, hogy „a mi adónkból”, stb., és ha végül sikeresen megzakkansz, és nincs tovább, és bekerülsz az otthonba, kezdődik a vegetálás, kiírathatod a képernyőre a „GAME OVER” feliratot. Pedig nem olyan nagy élmény ez a nagy társadalmi lét sem. A társadalom számodra látványpékség, és ez még enyhe megfogalmazása a problémának. Bizonyos értelemben meghaltál sokak számára a diagnózisod kezdetétől, és a kórházi kezeléstől kezdve, a társadalomban szellemként vagy jelen.
Mindezt főként a stigma teszi, igen, de rá kellett jönnöm, hogy ez még a jobbik eset. A rosszab, hogyha (mentális betegként) elkezded a figyelmet felhívni a stigmára, úgynevezett „érzékenyítő kampányba” kezdesz a saját szakálladra. Mert akkor mindenki megtalál. Boldog, boldogtalan. És itt a nagyobb baj nem is a boldogokkal van, ők amúgy is lelki szegények, hanem a boldogtalanokkal. A sok csalódott, kiábrándult, elgyötört prolival, aki az egészet egy fejet víz alá nyomó versenynek fogja fel. A „nehogy már egy skizó különb legyen tőlem” mentalitással. Egyébként , ha már itt tartunk, nem igazán értem az „antistigma” fogalmát, teljesen szerencsétlen meghatározás, talán destigmatizáció volna lehetséges, elviekben, de mint látni fogjuk, sajnos, az sem. Egy időben volt divatos mindenféle „stigmá”-ról beszélni a társadalomban. Az egész párbeszéd a stigmáról, kb.:
„Tudod, a stigmák, mint amik Jézusnak voltak, nekem is hozzá hasonlók a szenvedéseim, a stigma egy párhuzam erre, egy hasonlat, de inkább allegória, okosabb vagyok és műveltebb, mint te, legalább ezért fogadj el.”
Csak mi van akkor, ha pont az ellenkező hatás váltódik ki ilyen esetekben? Mi van akkor, ha a stigma nem véletlenül van, és a társadalom nagy része tudatában is van ennek, és esze ágában sincs változtatni rajta? Mi van akkor, ha a nagy többségnek ez a kellemes(ebb) állapot? Akkor már mint annyiszor a történelemben, az van, hogy „többség dönt, egység nyal”. Szó szerint. Vagy inkább szív. A drága jó pszichiátriának csak annyi a szerepe, hogy ne próbáljon mindenkit diagnosztizálni, tartsa a diagnózisait egy tűréshatáron belül, hagyja meg a többséget abban a hitükben, hogy ők normálisak (annak ellenére, hogy előszeretettel hirdetik, hogy senki sem az). A pszichiátria nem uralhatja le a világot (habár voltak erre vonatkozó nagy szavak és törekvések), kell neki az „egészséges”, „normális” társadalom, akivel összekacsinthat, akivel cinkosságban lényegében szabad kezet kap azok fölött, akiket magának diagnosztizált. Bizonyos mértékig még a társadalom jóváhagyását is megszerzi hozzá, bele is vonja, és sajnálkozik, hogy milyen nehéz együtt élni „egy ilyennel”.
Csak annyit szerettem volna ebből kihozni, magamra vonatkoztatva is, hogy jobb lenne hozzászokni a gondolathoz, hogy minden a „fejünk fölött” dől el, a „normálisok” és az „egészségesek” (számunkra) misztikus világában, a pszichiáterek, persze, „szupernormálisak”, szerintem viszont mi sem áll közelebb a beteg lélekhez annál, mint hogy valaki pszichiáternek menjen, de ez más lapra tartozik. Minden nézőpont kérdése. Többen osztják az ő verziójukat, én számítok betegnek, és ők az etalonnak a mentális egészség dolgában. Ez valahol már megint sarkítás, egy torzulás a társadalmi szemléletben, de önként vállalt torzulás, kicsit úgy tekint rájuk a társadalom, mint a sírásókra, hogy szükség van rájuk, „mert én úgysem kerülök oda”, ha meg igen, akkor meg már úgyis mindegy.
Tehát stigmáról értekezni, rájöttem, mindezek után csak „szakembereknek” szabad, maximum még az „egészségesek”, „normálisok” szólhatnak bele anélkül, hogy megütnék (nagyon) a bokájukat, de valahogy mindenki vonakodik beleszólni, mert „kakisak” lesznek. Ez egy szőnyeg alá söpörni való téma, kár is volt onnan előkotorni. Sajnos, az a paradox helyzet állt elő, hogy stigmáról beszélni mindenkinek szabad, csak senki nem akar, mentális betegeknek pedig nem is javaslott, mert ezzel csak pont magukra szabadítják azokat a stigmatizáló embereket, akikről az egész szólna igazából. Szóval van is stigma, meg nincs is, mint fogalom jelen van, mint téma, jobb, ha elkerüljük.
