Ezen túl - úgy veszem észre - addig basztatom a gépet, ameddig akarom. Igaza volt a csávónak a detoxban, aki részegen el akarta törni a nyakamat, de józanul - mint kiderült - viszonylag jó fej.
Duncan Shelleyt olvas, meg ilyesmit, gondolom.
Mármint abban volt igaza, hogy "úgy kell ezekkel beszélni, mint a kutyákkal", mármint akkor, ha azt akarod, hogy figyelembe vegyenek.
"Az embernek annyi helye van, amennyit csinál magának." - ez egy idézet tőlem, a régi blogomról.
Most egyébként ilyen "baszó zenét" hallgatok, amit ilyenkor adnak a rádiók, azért tördelem ilyen furcsán a sorokat.
Szóval újra beleléptem a nagy büdös szellemi nagykorúságba. Ez a baszó zene szörnyen idegesít, de ilyenkor, péntek este állítólag ezt kell hallgatni. Már csak egy kis extasy hiányzik.
Egyébként most vagyok fent először este 10h után régóta, és olyan eufórikus érzés fogott el, mint középiskolában, amikor a kis kezdő verseimet írkáltam éjszaka. Vagy kilógtam bebaszni.
Azért, hogy ma se maradjon senki művészet nélkül, mellékelem az egyik gyerekkori versemet, Füst a tetők felett a címe (még az is lehet, hogy kölyökkoromban tehetségesebb voltam, fasz tudja):
utolsó cigim utolsó gyufám
letépett gyufásdoboz oldalán
szikrázik végig mint az életem
nincs már se pénzem se bérletem
felmegyek a tetőre és ott fent ülök
csak ülök és ugrani készülök
eldobtam a csikket semmim sincsen
lent a porban hever minden kincsem
fúj a szél és száll a füst
halványszínű tán ezüst
ha majd testem hamu lett
lelkem is csak füst a háztetők felett
