Őszintén az antipszichotikum mellékhatásairól

“Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan...” - Allen Ginsberg, Üvöltés

Igen, ezt is láttam, és sok minden mást is. Néhányan azt gondolják, hogy a skizofrének intelligenciája kimagasló, néhányan meg az, hogy buták, mint a föld. Igazából nem lehet tudni, mennyire lennének intelligensek a gyógyszerek nélkül, jelenleg úgy áll a helyzet, hogy páran húzzák-vonják a többit, amíg bele nem döglenek, melléjük nem fekszenek a sárba, vagy le nem lépnek a porondról. Valóban, a legtehetségesebbek közülünk vagy pszichiátrián vannak, vagy már megkezdődött náluk a gyógyszermellékhatások elleni küzdelem, és ezért az általános orvosi kivizsgálásokat járják.

Van ez a szó, hogy konszenzus. Megfigyeltem, hogy a társadalom egészséges(nek mondott tagjai) bizonyos engedmények tételére hajlandók velünk szemben, de amikor kilépnénk az életbe, egyrészt belénk rúgnak, másrészt sokszoros energiabefektetést várnak el inkább tőlünk. Ez csak annak fényében meglepő, hogy én eredetileg azt gondoltam balgán (mivel sokáig éltem egészségesként), hogyha jövök kifele a pöcegödörből, ott állnak majd a szélén, hogy “gyere, haver, segítünk kimászni”. Ehelyett mindig előkerül a médiában egy skizofrén gyilkos, ha máshonnan nem, Amerikából, ami járványszerűen bejárja a világsajtót, le egészen a kis vidéki hírportálokig. Az, hogy valaki skizofrén, nem tudom, miért megkülönböztető jegy, miért nem azzal jellemeznek valakit, hogy rendőr, vagy Fradi-drukker, vagy bélyeggyűjtő, vagy bármi más. Megmondom, miért: mert az orvosi diagnózis, pontosabban annak leírása azt sugallta, és sugallja mind a mai napig, hogy ezek az emberek egy kaptafára mennek. Sok minden mást is elkent az orvosok által kitalált skizofrénia diagnózis.

Például itt a gyógyszerezés kérdése. Sehol máshol nem hallottam, hogy a gyógyszermellékhatásokat egybemossák a betegség tüneteivel, míg a skizofrénia esetében egyenesen “társbetegségek”-ről van szó, ami nyilvánvalóan az antipszichotikum számlájára írandó gyószermellékhatás. Ilyen “társbetegség” a cukorbetegség, a tardív diszkinízia, a Parkinson-kór és a magas vérnyomás, a teljesség igénye nélkül. Nem számít betegségnek, és sehol sem szokták emlegetni, mert a betegek szégyellik megemlíteni (az orvos előtt, a családban, a társadalomban)(a hírekben, a sajtóban, a könyvekben): vizelettartási gondok, széklettartási problémák, impotencia. Sokszor az orvos is váltig tagadja ennek a létezését, még akkor is ha netán a legjobb indulattal van a beteg felé, mert nem tud róla.

Sajnos az orvostudomány csodája, a legújabb generációs antipszichotikum (az Abilify-származék) sem minden esetben válik be, akiknél már beépült a régi generációs szer, fel sem merül sok esetben a váltás lehetősége, és sok esetben az újabban diagnosztizált betegeknél is vissza kell rá térni, mert néhány év után az Abilify mellékhatásai is kezdenek szépen kijönni. Az Abilify-t közvetlenül már nem is alkalmazzák, csak injekcióban (helyette van Explemed), mert megszűnt rá a támogatás valahogy. Persze az igazi indok csak évek múlva fog esetleg kiderülni, bár talán már olvasható eldugott gyógyszeres fórumtopikokban, meg itt-ott, esetleg nálam is, de nem kapott szélesebb körű publicitást., hivatalos oldalról nem nyert megerősítést Az Abilify feltehetőleg tablettában alkalmazva nem tesz jót a gyomornak, finoman fogalmazva, az Explemeddel meg esetleg más gondok vannak.

Arról már volt szó, hogy egyre többen gondolják úgy, hogy a skizofrénia negatív tünetcsoportja nem létezik, és erre éppen az Abilify-származékok mutattak rá. Ha viszont sok esetben vissza kell térni a szedatív, első-, és második generációs gyógyszerek alkalmazására, akkor sanszos, hogy megint létezni fog. Nem beszélek most (eleget) az egyik fő problémáról sem: az antipszichotikum ilyen súlyos szervi elváltozásokat okoz a fent megnevezett betegségek mellett. Tönkre teszi a kiválasztás szerveit, elsősorban a májat és a vesét, nőgyógyászati problémákhoz vezet (statisztikát tudnék mondani, hogy a munkahelyemen hány nőnek van ilyen problémája, elégedjünk meg annyival, hogy szinte mindnek), csak erről ugye nem beszélünk pszichiátriai oldalról, hanem mindenféle tükrözésekre küldjük a beteget, mert mi ártatlanok vagyunk mindenben. Persze, az ok a rossz táplálkozás. Végezetül hadd mondjak el egy kedves történetet, ami megvilágítja a pszichiátria lózungjait:

- Nem a Cisordinoltól hízik Robi, hanem a helytelen táplálkozástól.

Gyógyszerváltáskor:

- Le kell váltani a Cisordinolt, mert korai demenciához vezet. Na, meg nagyon hízlal is.

Érdekes módon, pár hónap múlva már nagyon hízlalt a Cisordinol, mikor előzőleg égre-földre esküdözött a nő, hogy a gyógyszer nem hízlal, minden az étkezés, meg a mozgásszegény életmód. Azt meg már csak félve merném hozzátenni, hogy sok esetben az Abilify is hízlal. Tehát az egyik hízlaló gyógyszert leváltjuk a másik hízlaló gyógyszerre, és azzal tesszük ebben érdekeltté a beteget, hogy össze-vissza hazudozunk a gyógyszer hízlaló hatásáról. Nekem az Abilify-nél is feljött egy hónap alatt 10 kiló. Nem baj, a férfi 100 kilónál kezdődik, azt szokták mondani.

Ennyi volt a problémafelvetésem mára, de kész megoldásokat ne várjon tőlem senki. Szokták mondani, hogy a gyógyszereket a beteg a betegségbelátás hiánya miatt hagyja el, mert “annyira jól van”. Megnézném azt a beteget, aki “annyira jól van” ennyi mellékhatás mellett!

0 Tovább

Egészséges szexuális kíváncsiság kamaszkorban

Valójában már egy ideje szemeztem ezzel a játékkal, egy időben akkora port kavarhatott fel interactive fiction létére, mint a Depression Quest annak idején. A játék címe You Must Be 18 or Older to Enter (18-nak, vagy idősebbnek kell lenned, hogy belépj). 2016-ban begyüjtött egy nagy csomó díjat, ami független játékoknak kijár, 2017-ben is egy párat.


A játék egy szinte mindennapos, '90-es évekbeli kamasz egy olyan élethelyzetét dolgozza fel, amiről természetesen nem, vagy keveset beszélünk. Az iskolában begyűjthető infók alapján az első internetes rákeresést a pornóra. Végülis a szexuális felvilágosítás akkoriban működő válfajáról van szó, amikor a kortárs csoport által megadott információk alapján az internetről "anyagot gyűjt" az ember a szexualitás témaköréből. A játék grafikája ASCII karakterekből épül fel, hogy még véletlenül se legyen alkalmas vágykeltésre. A hanghatások viszont alkalmasak az első pornónézés közben érzett fura állapot felidézésére. Az óra ketyegése a falon, kutyaugatás a távolból, az autó távozásának és érkezésének a zaja. Sajnos egy-két erősebb pornóhang is becsúszott, tehát ne játsszuk kihangosítva, ha lehetséges. Játék közben végig attól kell rettegnünk, nehogy hazajöjjenek a szüleink, természetesen jó esetben csak virtuálisan.


A játék igazi interactive fiction, az elején van pár választásunk, hogy mit csináljunk, ameddig be nem kapcsoljuk a betárcsázós internetünket (vagyis a szüleinkét, ne feledjük, '90-es évek), aztán már csak az olyan "szakkifejezések" röpködnek, mint "orgy", "german", "milf", "anal", az internetes pornó legnépszerűbb keresőszavai. A játékot azért tartom nagyszerűnek, mert nem magára a pornóra koncentrál, hanem arra az életérzésre, amit a '90-es években a házban fellelhető szexuális tartalom felkutatásakor átéltünk (ha átéltünk).


A játékot sokféle jelzővel  lehet illetni, pl seemingly pointless (látszólag cél nélküli), coming of age (a felnővekvő ifjúság életét jeleníti meg), vagy slice of life (az élet egy szeletét, darabját bemutató mű). És természetesen elsősorban interactive fiction, annak is a CYOA változata, tehát feleletválasztós. Ha már ilyen jól bekategorizáltam műfajilag, azt is meg kell említenem, hogy habár egy tipikus tinédzser élethelyzetről szól, a vele való játékot 18 éves kor fölött ajánlják. A játék természetesen ingyenes, és csk Windowsra van. Mi van még... semmi:  indulás vissza a tinédzserkorba, a betárcsázós internet elé!

A játék letöltése: https://seeminglypointless.itch.io/18orolder

Még egy jótanács: A játékot ne tekintsük pornografikus alkotásnak, hanem a szerzők eredeti szándéka szerint egy élethelyzet pszichológiai szimulációjának!

(Egyébként meg amúgy sem sok minden látszik, a képek inkább csak sejtetnek.)

0 Tovább

Az alkohol-, és dohánytéma mértékletes megjelenítése Kurt Vonnegutnál

1922. november 11-én született Indianapolisban. Vonnegut vegyészként végzett - miután korábban eltanácsolták a Butler Egyetemről, mondván, nincsen írói tehetsége -, majd a második világháborúban az európai hadszíntéren harcolt. Drezdában a nácik hadifoglyaként halottakat kellett tömegsírba gyűjtenie, és átélte a hires drezdai bombázást, minden idők egyik legbrutálisabb légitámadását. A rettenetes pusztítást csak hét ott fogva tartott amerikai élte túl, Vonnegut volt az egyik. Ebből írta meg az Éj anyánk című regényét. Később, 50 évesen írta A bajnokok reggelijét, főleg magának, a születésnapjára. Érzésem szerint ez a két legerősebb regénye, érdekes, hogy stílusában teljesen más mind a kettő - mintha más-más ember írta volna őket.

Ha kíváncsiak vagyunk, hogy készülnek az alkoholtartalmú italok, ajánlhatom bármelyik erről szóló dokumentumfilmet. Én először Kurt Vonnegut könyvében, A bajnokok reggelijében olvastam erről. A bajnokok reggelije egy posztmodern regény, kisebb blokkokból, panelekből áll, felválltva közli Kurt Vonnegut és Kilgore Trout, fiktív sci-fi író gondolatait. Vonnegut a maga részéről annyit jegyez meg az alkoholról, hogy minden este megiszik egy pohár whiskyt, amitől úgy alszik, mint a tej. Én ezt a whisky-tej párhuzamot kissé furcsának találtam, talán ezért is jegyeztem meg.


Kilgore Trout viszont egyértelműen inkább az alkohol ellen foglal állást, amikor naturalista módon leírja, hogy az erjesztőbaktériumok a saját ürülékükbe fulladnak bele, és ennek a folyamatnak a melléterméke az alkohol. A pezsgőgyártás a legdurvább eljárás, mármint az erjesztőbaktériumok számára. A pezsgőben levő buborék nem mesterséges adalék, mint a sörnél, hanem az erjesztőbaktériumok kínhalálának eredménye.  Így ír erről Vonnegut, Troutnak tulajdonítva a szavakat:

"Ezt az anyagot egy élesztőgomba nevű aprócska teremtmény állította elő. Az élesztőgombák cukrot ettek, és alkoholt ürítettek. Abba pusztultak bele, hogy az ürülékükkel tönkretették saját környezetüket."
"Kilgore Trout egyszer írt egy novellát,  amelyben két élesztőgomba beszélget. Miközben eszik a cukrot és fuldoklanak saját ürülékükben, arról vitatkoznak, mi lehet az élet célja. Korlátolt eszükkel még csak nem is sejtik, hogy pezsgőt gyártanak."


A dohányzásról is megvolt a véleménye, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint is sokat dohányzott, ez a téma is ambivalens módon jelenik meg az írásaiban, például: „Be fogom perelni a Brown & Williamson Dohánygyárat, egymilliárd dollárra! … mostanra már hosszú évek óta, rajta van a dobozon, a Brown & Williamson azt ígéri, hogy meg fog ölni. De már nyolcvankét éves vagyok. Köszönöm, mocskos patkányok.”


A véleménye pedig konkrétan a dohányzásról, definíciószerűen, egy fél mondatban körülbelül a következő: „… a dohányzás egy egészen biztos, és egészen elegáns formája az öngyilkosságnak.” Ennek ellenére ő sem abba halt bele 84 évesen, hanem abban, hogy elesett a saját házában. Élethosszig tartó dohányos maradt, kétszeri sikertelen leszokási kísérlettel a háta mögött. Nem dícsérgette a cigarettát, nem idealizálta, de szintén A bajnokok reggelijében írt arról, hogy naponta elszívott 2 doboz Pall Mallt általában. Ezt, egyébként én, amikor olvastam a könyvet, egy egészen szokatlanul őszinte feltárulkozásnak tartottam. Műveibe dohánymárkák és dohánygyárak neveit fogalmazza bele, szerintem ez azóta is szokatlan az irodalom történetében.


Az író alakajai jellemzően nem tivornyázó, lecsúszott egzisztenciák, mint a posztmodern magyar változatában általában, például Temesi Ferenc Por, vagy Krasznahorkai László Sátántangó című regényében, hanem inkább egyfajta mértékletesség jellemzi az élvezeti szerekhez való viszonyulását, találunk arra utalást, hogy használja őket, él velük, de nem viszi túlzásba sem a használatot, sem a használatnak a megjelenítését.

0 Tovább

Alzheimer-kór, demencia

Mindig is akartam írni a demenciáról, abból a megfontolásból, mert úgy érzem, ide kapcsolódik a téma. A skizofrénia időskori jelentkezését demenciának hívják. A demenciának több fajtája van, a legismertebb az Alzheimer-kór. A téma azért is érdekes, mert szinte teljes a zűrzavar a témában a fogalmak között. Elkezdhetjük kategorizálni, a tünetek alapján csoportosítani a demencia válfajait, de már láthattuk, hogy ez a megoldás skizofrénia esetében is csődöt mondani látszik: a világban megfigyelhető természettudományos osztályozás, kategorizálás itt csodálatosképpen az összemosás, egységesülés felé halad.
Ennek is megvan az értelme, gondolom. Pontosabban az az értelme, hogy nincs értelme csoportosítani. Használhatunk akár rokon értelmű fogalmakat is, mint szellemi leépülés, időskori zavartság, szenilitás, mondhatjuk, hogy nagyjából ugyanarról van szó.

A jelenséggel való tudományos foglalkozás megreked azon a szinten, hogy az orvos közli a hozzátartozóval a diagnózist, és széttárja a kezét, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. Én, mondjuk, találkoztam olyan Alzheimerrel diagnosztizált beteggel, akinek javult az állapota, de általában sajnos nem ez a jellemző. A demencia kórlefolyása, mondjuk úgy, hogy kedvezőtlen, eufemisztikusan fogalmazva élethosszig tartó kezelést, gondoskodást igényel. Ha valami oknál fogva mégis ragaszkonánk a tudományos felosztáshoz, a kialakulása szerint a demencia főbb kategóriái a következők:


- Alzheimer-kór, ami az esetek 60-70%-áért felelős, és az agyszövet kóros elváltozása okozza.
- Vaszkuláris demencia, amely vérkeringési agyi kórfolyamat következménye.
- Lewy-testes demencia az agy körülírt területén az agyi idegsejtekben kórosan felszaporodó fehérjékkel kapcsolható össze.
- Pick-betegség, fronto-temporális demencia, az agy homloklebenyében végbemenő agyszövet károsodás miatt alakul ki.


A demencia során végbemenő szellemi és lelki folyamatokról nem sokat tudunk. Van olyan fázisa a betegségnek, amikor a beteg hallucinál, és témának szempontjából ez lenne az érdekes, de ilyenkor már az állapot annyira előrehaladott, hogy a tudat kitisztulására nem nagyon apellálhatunk. Ez annyiban is szomorú, hogy pontosan nem fogja nekünk elmondani a beteg, hogy miket tapasztalt, hanem a folyamat zajlására csak külső jegyekből következtethetünk. Ilyen külső jegyek lehetnek például a következők: memóriazavar, nehézségek a mindennapi tevékenységekben, időbeli és térbeli  tájékozódási zavar, hibás vagy csökkent ítélőképesség, a figyelem hanyatlása, hangulati és viselkedésbeli változás, személyiségváltozás, a kezdeményezőképesség elvesztése, stb.


A bejegyzés megszületése számomra a téma lehangoló volta ellenére azért is hervasztó, mert egy olyan jelenséget jár körbe, ami a tudományos, vagy kevésbé tudományos vizsgálatnak makacsul ellenáll, vagy csak nem fektettek bele annyi energiát, amennyit megérdemel, hogy mélyebben felfedjük ennek a jelenségnek a lelki hátterét. Rémtörténetnek beillő sztorikat viszont hallani az ilyen betegek viselkedéséről, ami, bevallom, hogy néha még nekem is furcsa, meglepő és kissé ijesztő. Nemrégiben egy angol nyelvű szöveges játékkal találkoztam, ami egy Alzeimer-kórban szenvedő ember szemszögéből íródott, arra talán jó, hogy "érzékenyíti" valamelyest az embert a problémára.

A játék kipróbálása

A történet a főhős feleségének a temetésén kezdődik, ahol már nem nagyon ismeri fel a környezetét, és szó szerint azt sem tudja, milyen rendezvényen van. Majd olyan események kapcsán, mint munkahelyi búcsúztatás, családi találkozók, fejlődik ki a történet. Hangsúlyos szerepet kap a betegség elfogadásának, vagy el nem fogadásának problémája, intézeti elhelyezés lehetősége, a játék megjeleníti a főhős értetlenségét, dezorientáltságát, és nem ritka agresszióját is, némi rosszindulatot is a beteg irányába, és irányából. A vége felé, amikor elhatalmasodnak a téveszmék, az elhunyt feleség bekapcsolódik a történetbe. Erről most gondoljunk, amit akarunk, nem súgok, de nem kell ahhoz skizofrénnek lenni, hogy megforduljon az ilyen esetek kapcsán az emberben 1-1 transzcendentálisabb magyarázat lehetősége is.

0 Tovább

OPNI-Konteo: a Lipót bezárásának 10. évfordulójára

Konteo: egy olyan közéleti álláspont, amely feltételezi, hogy részben vagy egészében feltáratlan vagy indokolatlannak látszó események, cselekmények mögött egy általa megnevezett csoport, ember áll

Az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) 2007 december 31-én zárt be. Én 2007-ben Nagykállóban feküdtem, és a legnagyobb szívfájdalmam az volt, hogy nem tudok eljutni a Shakira koncertre. Az év fennmaradó részét Budapesten töltöttem a szcientológusok között, akik az intézmény bezárásának hírét mindig jelentősségteljes pillantásokkal fogadták, mondják, ők álltak a háttérben, de jelenlétemben se pro, se kontra nem nyilatkoztak. Azt is mondják, hogy néhány szcientológus kötődésű szocialista politikus intézte az egészet.  Erről sem tudok semmit, csak annyit, hogy nem voltak éppen rossz viszonyban a budapesti kerületi polgármesterekkel a Narconon központ vezetői (a Narconon szcientológus szervezet, drogleszoktatással, és drogmegelőzéssel foglalkozik elméletben, gyakorlatban nettó szcientológia egyház). Nyíltan mászkáltak egymáshoz, a szcientológia akkor éppen nem volt takargatni való kapcsolat, budapesti iskolákba kaptak meghívásokat drogprevenciós előadásokat tartani, elindult a drogleszoktató programjuk, aminek én voltam az első komolyabb résztvevője, és jobb híján leszoktattak a Ketileptről, amit Nagykállóban írtak fel nekem nagy dózisban. Nem tudom, ünnepeltek-e 2007 szilveszterén a szcientológusok, mert az OPNI-t bezárták ugyan, de én egy időre gallyra vágtam a programjukat, ami épp hogy fél éve működött, velem az élen, de mivel nem bírtak velem, bevágtak a pszichiátriára, velem szemben a kapcsolatmegszüntetés módszerét alkalmazták, és valószínűleg ártó személynek, lehetséges veszélyforrásnak, vagy más effélének bélyegeztek, és soha többet nem beszéltek velem. Mivel hitük szerincs nincs skizofrénia, attól fogva, hogy beteg lettem, én sem léteztem többé a számukra. 


Mindegy, az OPNI hirtelen bezárt, statikai dolgokra hivatkozva (márminthogy veszélyes az épület), ez a hirtelenség éppen magyarázható szcientológus tanoktól begőzölt politikusokkal, de ennyi erővel bármi mással is. Mikor az OPNI-t bezárását aláírták, már zajlott velem a drogleszoktató programnak álcázott gyógyszerelvonás, amire egyébként nem tudom, hogy kaptak engedélyt, amikor az ilyesmi az egyház szerint tudtommal tilos. Amikor az OPNI bezárását aláírták, még nagyszerűen abszolváltam a legnehezebb szcientológus tanfolyamokat is, és úgy tűnt, minden klappol, de amikor a tényleges bezárásra sor került, én már ott figyeltem a nyíregyházi pszichiátrián, és kisebb gondom is nagyobb volt ennél az egésznél. Ha most lenne bennem egy enyhe fokú megalománia, azt mondanám, miattam zárták be Lipótmezőt 1600 beteggel. Ezt természetesen nem mondom, mert akkor sem miattam történt, hanem néhány túlbuzgó politikus miatt, akik vagy a szcientológus tanoktól voltak megszédülve, vagy pályáztak az OPNI helyén esetleg felhúzható építési telekre. Akárhogy van, mindkettő bukta utca, ugyanis a továbbiakban nem kaptak engedélyt pszichiátriai betegek gyógyszerelvonására, az OPNI épülete pedig műemlék védelem alatt áll, azt másra, mint gyógyászati célra felhasználni nem lehet. Talán, ha kormányon maradnak, tudták volna valahogy hasznosítani, így azonban nem.


Ez a történet egyébként annyira meredek, hogy tekintsük nyugodtan fikciónak. Mellesleg nem is igazán érdekel, miért zárt be az OPNI, és köze volt-e hozzá a Narconon programnak, vagy az egyháznak. Egyvalamit azonban kissé sérelmezek: szcientológia vagy statika ide, vagy oda, fel sem merült senkiben, hogy az OPNI-ban tartott 1600 beteg összezsúfolása egy kissé embertelen, szakmai oldalról jött a mély hallgatás, elkezdtek az újságok cikkezni arról, hogy ellátatlanul maradt skizofrének özönlik el Budapest utcáit, egy részük sajnálkozó hangot ütött meg, más részük a békés járó-kelő polgárokat féltette, vagy a kettőt együtt. Érdekes, hogy felelősök sem nagyon voltak. Amúgy meg az is érthetetlen, hogy miért nem tudtak sok embert elhelyezni máshol, amikor már jóval hamarabb tudták, hogy meg fog szűnni a Lipót, hanem pánikoltak össze-vissza, meg sajnálkozásukat fejezték ki, de a betegekkel sokáig senki sem törődött. Aztán, mint azóta tudjuk, mégsem koncoltak fel senkit, néhányan öngyilkosok lettek, mármint a betegek közül, vagy hajléktalanná avanzsáltak. Mondják, egyesek ezután is sokáig a bezárt intézmény körül keringtek, vagy a közeli erdőkben vertek tanyát. A helyzet az, hogy nagyon korszerűtlen volt már az 1868-as építésű kastélyban kialakított ellátórendszer. Erre előbb-utóbb sort kellett volna keríteni. De nem így. Valószínűleg a művelet végrehajtói vártak valamire, vagy számítottak valamire, ami aztán meghiúsult. Az azóta készült dokumentumfilmek tanúsága szerint még a használati tárgyakat és a felszerelés egy részét is ott hagyták. Amitől az egész úgy nézett ki, mintha kísértetek, vagy zombik, vagy vérszívó vámpírok elől menekültek volna. Pedig csak nem volt terv. És pénz sem. Pénz nélkül a pszichiátria és a pszichiáterek kivonulnak a történetből. Minden történetből. A szcientológusok pedig méginkább. Mi van, ha több Narconon program volt? Mi van, ha az ország és Budapest több pontján hasonló kísérletet végeztek, mint rajtam? Ez csak a kirakat volt a szcientológus központ, az Org mellett? És ez is befuccsolt? Fogadjuk el a statikára vonatkozó jelentést: a helyszín lakhatatlanná vált. És a kormány nem számolt sem az emberek lakhatásával, sem a további kezelésükkel. Mondok valamit: a szcientológusok bentlakásos intézményről tárgyaltak a politikusokkal. Ezt nekem megmondták. De hogy akármelyik fél is erre alapozta volna Lipótmező bezárását? Azt nem hiszem. Ha meg valaki igen, akkor ő maga volt a legnagyobb bolond a történetben.

0 Tovább

A szociális munkások egy mentális beteg szemével

Régebben úgy határoztam meg a szociális munkásokat, hogy ha a ebben a körben a pszichiáterek az istenek, a szociális munkások szeretik magukat félistennek, vagy félistennőnek tekinteni, mivel gyakran ők közvetítenek a pszichiátria és a beteg között. Ez a hozzáállás helytelen. Ejnye-bejnye. :-)

Életemből sokkal több időt töltöttem el eddig szociális munkások társaságában, mint szerettem volna. Amikor ötleten gondolkodtam, miről írhatnék, valahogy eszembe jutottak. Mégis egészségügyhöz kapcsolódnak: egészségügyi főiskolán tanulnak, munkájuk során valamiféle segítő tevékenységet szeretnének kifejteni. Persze, kisebb-nagyobb lelkesedéssel, ezt hozzá kell tenni.  Kiváló alkalom kínálkozik a téma kifejtésére: jelenleg egyetlen szociális munkással sem állok szoros kapcsolatban, sem semmilyenben, és nem is tervezem sem a közeljövőben, sem úgy egyébként. De ha kapcsolatban állnék, akkor is hidegen hagyna a véleményük jórészt.

Amikor felvettek a munkarehabilitációra, két szociális munkás is volt ott. Ez soknak tűnik, mert sosem egyeztek meg semmiben. Bár, mindjárt nem tűnik olyan soknak, ha elmondom, hogy az előző munkahelyemen, a szociális foglalkoztatásban 2-3 főre jutott 1-1 szociális munkás. Szinte levegőt venni sem lehetett tőlük. Mindenhol ott voltak. Aztán ez a helyzet akkor csúcsosodott ki, amikor egyszer elmentem kirándulni egy betegtársammal Budapestre. Fejenként két szociális munkás jutott ránk, hogy el ne kószáljunk a Vörösmarty téri karácsonyi forgatagban.

A szociális foglalkoztatás abban különbözik a munkarehabtól, hogy ott még kevesebb lóvét akaszt le az ember, mert nem kapja meg még a minimálbér időarányos részét sem, munkaviszonynak sem számít. Viszont cserébe annyiszor járhat ki cigizni az ember, amennyiszer akar, pontosabban amennyi cigije van, vagyis amennyit megengedhet magának abból a pénzből. A fél munkaidőmet az udvaron töltöttem akkoriban. Ekkoriban ezt e foglalkoztatót Mentálhigiénés Központnak hívták. Amikor megszűnt ott a szociális foglalkoztatás, átalakult gondozási központtá, és jórészt semmi hasznosat nem csinálnak ott, csak hülyítik az embereket. Szerintem be kellene zárni, de ez csak az én magánvéleményem, nem fejteném itt ki.

Amikor még volt szociális foglalkoztatás, a szociális munkások mindenféle válfaja képviselve volt, kedvencem volt M-né, a domina, akinek már csak a lovaglóostor hiányzott a kezéből, aztán ott volt még L-da, aki állandóan a Barbizonba készült egész héten (ez egy kétes hírű szórakozóhely Sóstón), róla annyit jó megjegyezni, hogy egyszer levont egy egész napi bért tőlem (kerek 1000 Ft-ot), mert nem írtam be magam a füzetbe. Akit még érdemes megemlíteni, az T-ke, ő jelenleg is tudja a telefonszámom, ő úgy gondolja, hogy ő az én szociális munkásom, én már kevésbé gondolom úgy. Aztán az egész kócerájnak a vezetője K-né, egész nap a telefonon lóg, forródrótot tart fent a családtagjaival, és próbál úgy viselkedni, mint aki aki nagyon értelmes tanácsokat tud mondani a betegeknek, pedig igazából ez nincs így.

Vissza a jelenlegi helyemre, a munkarehabra: szóval a 2 szociális munkás behívott, hogy rehabilitációs tervet vegyenek fel velem (amúgy mindenkivel). Itt 2 dolog lepett meg: 1. hogy magáztak, holott azelőtt tegeztek. 2. hogy mindenáron arra akartak rávenni, hogy legyek szociális munkás. Mármint én. Mármint azok után, amin keresztül mentem velük. Mondtam, hogy: N. E. M. Még hetekig győzködtek, de én minig nemet mondtam. Az egésznek az vetett véget, hogy átmenetileg megőrültem. Utána békén hagytak. Persze nem csak nekem ajánlották meg a szociális munkát, hanem mindenkinek, akinek volt érettségije, de engem szívattak vele a legtovább. Hát, szóval ilyenek a szociális munkások a gyakorlatban, egy mentális beteg szemszögébeől, röviden, a teljesség igénye nélkül. Megj.: kicsit bunkóbb stílusban írtam le, mint amilyen valójában vagyok, de nem mindig kell magam megjátszani ehhez sem. :-D

0 Tovább

Skizofrénia újbeszél: hanghallók, felhasználók, pszichózis spektrum

Érdekes folyamatok zajlanak mostanában a skizofrénia kezelésének háza táján. Mondhatni, új szelek kezdenek fújdogálni a régiek mellett. Habár engem a régi pszichiátriai iskola eléggé progresszív, felturbózott vállfajával kezelnek, nem mehetünk el szó nélkül a mostanában teret kapott újfajta megközelítések mellett sem, ami a betegeket hanghallókként, felhasználóként, a skizofréniát pszichózis spektrumként kezdi emlegetni. Annál inkább nem, mert a debreceni Kenézy Gyula Kórházban, és a budapesti Ébredések Alapítványnál (ami a Semmelweis Orvostudományi Egyetem pszichiátriai részlege) már bevett gyakorlat a módszer alkalmazása. Én is az Ébredéseknél vagyok, engem egyelőre nem érintett meg a Jim van Os fémjelezte pszichiátriai mozgalom nagyszerűsége, amit néhány orvos mellett a betegek és hozzátartozók is propagálnak, ebből viszonylag széles társadalmi elismertségre számot tartva. Illetve megérinteni megérintett, de egyelőre köszönöm, jól elvagyok így is.

Mondhatnánk, hogy skizofrén dolog a skizofréniát kétféle módon kezelni, ha rossz vicceket szeretnénk gyártani, de ne tegyük. Valóban két módszer létezik a gyógyulásra (a gyógyulást jelen esetben arra az esetre mondjuk rá jobb híján, ha sikerül a mentális funkciókat a pszichózist, vagy pszichózisokat megelőző szintre visszahozni). A laikus számára a két módszer közti különbség a legjobban a hangok hallásával kapcsolatosan ragadható meg: valaki úgy lesz jobban (zárójelesen használnám ezt a fogalmat is itt, hogy “gyógyul meg”), hogy közben hangokat hall, ők a hanghallók, más néven felhasználók valaki pedig úgy épül fel a betegségből, hogy gyógyszeresen kordában tartja: ez volnék én, vagyis erre apellálok, meg még néhány ezer sorstársam, csendesen jegyezém meg, hogy szerintem én már elértem ezt az állapotot. Persze, nem tisztem nekem ezt eldönteni, de láttunk már falon pókot, vagyis történt már úgy néhány esetben, hogy én azt mondtam, hogy úgy van, mikor mindenki, vagy majdnem mindenki azt mondta, hogy nem úgy van, aztán mégis úgy volt. Szóval itt most az itt már unalomig ismertettt és kritizált, orvosi klinikai módszer mellett a Hanghalló Mozgalmat ismertetném:

“A személyes felépülés talán legkiemelkedőbb példája az úgynevezett Hanghalló Mozgalom ( Voice Hearing Network). A mozgalom tudósok, felhasználók ( pszichózist megélők ), és kutatók együttműködésével született a nyolcvanas évek végén. Mára világszerte találhatunk olyan csoportokat akik ismerve a “Hanghalló Módszert”, egymást segítve hangjaikat elfogadva, azokat metafórikusan – vagy ritkán szó szerint – értelmezve egyfajta holisztikus szemlélettel közelítenek az élményhez.

A hanghalló módszer szerint a felépülés három lépcsőből áll.

Az első lépcső az FÉLELEM, IJEDTSÉG, ami elsősorban az állapot “megjelenésétől” kapott sokk terméke, attól, hogy a személy bármit is próbál a hangok nem múlnak el.

A második lépcső a SAJÁTOS REND, RENDSZER kialakítása a hangokkal. Ebben a fázisban a hanghalló saját stratégiákat alakít ki hangjaival kapcsolatban, és megpróbál valamiféle határt szabni a hanghallásnak.

A harmadik lépcső a STABILIZÁCIÓ, amikor a hanghalló a – eddigre akár megváltozott (jó, kellemes, segítő), vagy halkult -hangokat félelem nélkül az élete részének tekinti, akár nem is akarja hogy teljesen elmúljanak.

A klinikai modell szűk gyógyulási perspektívája, és pesszimizmusa miatt erősen kritizálható. Szemben a klinikai felépülés jól körülírt kritériumaival, a személyes felépülés egy mélyen saját folyamat, mely definíciója, módja egyénenként változó.

A kétféle felépülési szemlélet vizsgálatakor találunk hasonló faktorokat, melyeket fontos megemlítenünk. A felépülés tágabban értelemben véve magában foglalja a pozitív énkép kialakítását vagy visszanyerését, a tevékeny életet, a reményteli hozzáállást, a hasznos elfoglaltságot, a megélt élmények meggértését, akár újrastruktúrálását, az állapot által támasztott keretek elfogadását, és az életminőség tudatos javítását.”

És így tovább, blablabla. Az idézet forrása egyébként a porcelanszivek.wordpress.com honlap. Első reakcióm a honlapra a féltékenység volt, a második az, hogy miért ne integrálhatnék be ide belőle valamit. Az én személyes véleményem az a Hanghalló módszerről, hogy nem anyira annyira versenytársa a klinikai módszernek, mint inkább azt mondanám, hogy valakinek ez jön be, valakinek a másik, tehát inkább al-ter-natí-vája. Úgy gondolom, hogy mind a két módszer kitermelte a maga csúcsragadozóit a skizofrének közül, mondhatnék példát a magyar “beteg-társadalom” életéből, de inkább egyelőre fedje ez általam gondolt személyek kilétét, vagy közismert nicknevét tekintve jótékony homály. Már csak azért is, hogy ne legyen veszekedés belőle. Egyébként én úgy gondolom, hogy körülbelül látom a társaimon, kin hol lehetne még segíteni, vagy hol van elakadva, persze az is lehet, hogy az egészet csak beképzelem, és egy nagyképű f@sz vagyok.

Akárhogy is van a dolog, az előbb említett honlap két példát hoz fel arra nemzetközi porondról, amit én – természetesen helytelenül – csúcsragadozóságként aposztrofáltam, nyilvánvaló, hogy én már hallottam mindkettőjükről (Eleanor Longdenről és Elyn Sacks-ról van szó), de hát az is nyilvánvaló, hogy én az ilyesmire nagyon is ráérek, mivel 4 órában dolgozom csak. Búcsúzóul álljon itt 1-1 videó róluk, sajnos csak angolul vannak, de a magyar nyelven is elolvasható a beszédeik tartalma.

Eleanor Longden - gyógyszeres terápia

Elyn Sacks - pszichózissal élő

0 Tovább

Betegen egészséges párkapcsolat?

Létezhet-e ilyesmi, és ha igen, miért nem?

A mentálisan beteg emberek szerintem azokra a kapcsolati mintákra vágynak, amit az egészséges   társadalom közvetít feléjük. Gondolok elsősorban a házasság – család – gyerek idealizált vágykép hármasságára. Egy mentálisan beteg ember sokmindent hajlandó “benyelni” a társadalomnak, csökkent értékűséget, stigmát, kirekesztettséget, háttérbe szorítást, egyhez azonban foggal-körömmel ragaszkodna szinte mindegyikünk, a fent említett vágykép hajszolásához. Érdekes módon ezt a vágyképét a legtöbbünk egy egészséges partnerbe vetítené bele legszívesebben – már ha lehetősége lenne rá. Arra nem gondolva, hogy hány egészséges ember osztozna, hacsak részben is az ilyesmiben. Ez a vágykép annyira élénken él egyesekben, hogy az életben nem is tesz kísérletet a saját maga építésére, vagy irányítására, hanem egy lapra tesz fel mindent, és várja, hogy megjelenik az életében deus ex machinaként a szép szőke herceg fehér lovon, és ő pedig megmentődik. Azért herceget írtam, mert érzésem szerint inkább a nőkre jellemző ez, a férfiak inkább a lottó 5-ösre várnak, bár szerintem valami hasonló megfontolásból, hogy aztán egészséges háremhölgyekkel vegyék korül magukat.

egészség betegség párkapcsolat skizofréniaNekem is lenne mint mondanom személy szerint az egészséges párkapcsolatról. Nekem volt egészséges párkapcsolatom fél évig, ami egyedül arra volt jó, hogy relativizáljam az egészség fogalmát. Mert ami egészség egy betegnek, nem biztos, hogy az egészségesnek is egészség, és fordítva. Hogy mást ne mondjak, egy betegnek nincsenek olyan elfajzott gondolatai, mint egy egészségesnek, mert egyszerűen nem engedheti meg magának. A beteg alapos megfigyelés alatt áll, időről időre kontrollálja a környezete, kedvenc példám az, amikor engem egy ajtó bebaszásáért Hodászra akartak vinni minden áron, mert a betegségem erős fellángolását látták benne, egy egészséges viszont röhögve megcsinálja bármikor, és délutánra már mindenki elfelejti az ügyet, senki sem gondolja komolyan, hogy az ajtócsapkodást eszeveszett vérengzés követte volna, mint ahogy az én esetemben sajnos feltételezték. Akik régebben követik a blogot, nyilván tudják, mert nem titok, hogy szerelmes voltam az egyik szoc. munkásba, amit ő a társadalmi dolgok miatt visszautasított, vagy egyébként se szeretett, mit tudom én már. Azóta férjhez ment, gyereke született, nekem pedig barátnőm van, és ennyi.

Álljon itt az egyik kedvenc idézetem a blog hőskorából, amikor még keményen egoblogként funkcionált, és leginkább szociográfiai értékeket bírt felmutatni a nyíregyházi skizofrén szubkultúra egyébként valamennyire érdekes életéből. Azóta történelmet írtunk, a problémák ugyanazok, a személyek változtak, Editekből kevesebb lett, de a színhelyre jellemző struktúra megmaradt:

“Editből egészen konkrétan négy van, ebből kettő a releváns (maximum három, ha ide soroljuk Edit 4-et is :-) ). Bonyolult. :-) Edit-uralom van, 3 Edit is a főnököm valamilyen értelemben (ezeket egyszer Edit 1 megpróbálta nekem elmagyarázni, de nem sokra jutott vele). Mindegy, az a lényeg, hogy ha valamit el akarsz intézni nálunk, akkor keresel egy Editet, és ő majd eligazít (maximum átirányít egy másik Edithez :-) ).”


Az idézet maga eléggé kafkai, azt tudnám mondani, hogy végülis az egyik Edittel élek azóta a 4-ből, persze a 4 Edit semmiben sem hasonlított egymáshoz, csak az én fantáziám kapcsolta össze őket néhány, a rovásukra elkövetett poén erejéig. A rend kedvéért jegyzem meg, hogy akkor Edit 1 volt a szoc. munkás, de most már nem ő az, és a mostani bnőm az akkori Edit 2, mostanában már dőreség volna Edit 2-nek nevezni, mert átvette az Edit 1 szerepét az életemben.

A jelenlegi barátnőmet nem tekintem a szó szoros értelmében vett skizofrén betegnek, mert sohasem voltak olyan jellegű elmebeli történései, mint nekem, és ez számomra már az együttlétünk előtt kiderült, mégpedig a metakognitív tréning nevű tanfolyamon, ahol ő az egyik legjobb volt, a konkrét hallucinációs, téveszmés dolgokhoz viszont nem tudott hozzászólni. És hogy ő ennek ellenére skizofrénnek vallja magát, az ő dolga. Mindenesetre a diagnózisa megvan, és ezzel ő is megkapta azt a sorsot, ami egy skizónak kijár. Valójában a sorsközösség ebben az esetben erősebb a tüneti közösségnél, vagy hogy mondjam. Skizofrén sors az övé is. De ennél tovább megyek: engem ez sem érdekel, mert régóta nem teszek már különbséget beteg és egészséges között, tehát nem vágyhatok egészséges párkapcsolatra, mert a fogalmaim szerint nincs ilyen. Részben, mert egy egészségessel pokol volt a párkapcsolat, amit most nem részleteznék, részben pedig azért, mert szerintem nem lennék hiteles, ha az egész életem, meg az állandóan hangoztatott toleranciám ellenére most hirtelen elkezdeném diszkriminálni akár az egészségeseket, akár a betegeket. Ezekről csak ennyit.

0 Tovább

Családterápia és alkohol

A szilvesztert az idén sorstársaim körében töltöttem egy úgynevezett “alkoholmentes buli”-ban, és az idén kivételesen nem ittam meg senkinek a sütőrumját, mint a főnökömét tavaly. Most ne részletezzük azt, hogy milyen volt a buli, miért volt alkoholmentes, és milyen érzések keletkeztek bennem a buli kapcsán. Annyit elmondhatok, hogy összegezve pozitívak. Nem mondom, hogy mostantól mindig csak alkoholmentes buliba fogok járni, alkoholmentes pezsgővel, csak arról szeretnék beszélni, mi tette egyáltalán lehetővé, hogy alkohol nélkül végigcsináljak egy ilyen találkozót, holott se szilveszterkor nem fogadtam meg, hogy nem iszom többet, sem előtte, de még azóta sem igazán. Mégsem kívánok már annyiszor, és annyit inni, mint eddig. Ezelőtt is csak alkalmi ivó voltam, csak az volt a baj, hogy ez az alkalom naponta többször előfordult. Ez változott úgy, hogy eleinte csak hétvégente ittam, akkor is csak jóval moderáltabb mértékben és formában, mostanában meg mondhatni, hogy szinte semmit. Mi is az, ami ezt lehetővé tette?

Lenevelődésem az alkoholról már a múlt év utolsó időszakában elkezdődött, szóba jött pszichiáterem előtt is az alkohol téma, és szerintem némileg közel áll a modern addiktológiai felfogás az enyémhez, miszerint az alkoholfüggőséget nem alkoholmegvonással kell kezelni, mint ahogy még ma is gyakorlat bizonyos pszichiátriákon, hanem a társas kapcsolatok rendezésével. Ez a családterápiás és kapcsolatrendezéses felfogás, amivel jelenleg kezelnek, szerintem hatékonyan segített ebben is. Valószínűleg a családi kapcsolataim rendeződése tette amúgy lehetővé, hogy ne fogyasszak mértéktelenül szeszes italokat. Nem azt mondom, hogy ez a rendeződés ezt varázsütésre megoldja, hanem csak azt, hogy megadja az esélyét, hogy elinduljak az úton. És ezzel nem járnak együtt erős fogadalmak, sem szesztilalom, hanem egyszerűen az egész témakör kikerül a fókuszból, nem ez képezi ugyanis a probléma gyökerét, hanem az alkoholizmus csak tünete valaminek, nyilván. Nem a tünetet kezeljük, hanem az okot. “És ha berúg, akkor mi van?” - tehetnének fel a kérdést a módszer alkalmazójának, és a válasz erre az lenne, hogy: “Semmi. Akkor sincs semmi.”

Úgy gondolom, hogy természetesen működhet és működik a már klasszikusnak számító módszer is, egyetlen apró kis bibivel: megmarad az alkohol utáni sóvárgás, a napok, hetek, hónapok, évek számolgatása, és a visszaesés lehetősége természetesen mindig fennáll. Én érdeklődéssel figyeltem ezt az Anonim Alkoholisták 12 lépéses módszerét, és megmondom őszintén, hogy mindig kirázott tőle a hideg, és sohasem vonzott annyira, hogy kipróbáljam, inkább ittam tovább rendületlenül. Most tekintsünk el attól, hogy mennyire vicces is az egész, vagyis inkább vicceket gyártanak a rovásukra, én amúgy nem szoktam. Szerintem inkább van ebben valami mélységesen szomorú és visszahúzó, hogy valaki egész életén keresztül alkoholistának nevezi magát és sóvárog a pia után, és szenved, és központi szerepet foglal el az alkohol az életében még akkor is, ha ő maga már nem iszik szeszes italokat.

Nem mondom, hogy a módszer úgy működik, hogy valaki passzívan elszenved 1-2 családterápiát, és a probléma önmagától felszámolja saját magát. Mégcsak nem is a pszichiáter számolja fel, és nem is a szüleim. Igazából ebben az embernek saját magának van a legtöbb munkája, hogy helyre rakja magában a dolgokat. És ez a helyre rakás nem is mehet másként, mint egyénre szabottan, nyilván. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy a módszer sajnos nem automatizálható, sematikus, egységes rendszer az én tudomásom szerint nem dolgozható ki belőle. Nem olyan, mint amit például Eric Berne ír az Emberi játszmákban az alkoholizmusról. Egyébként azt írja le benne, hogy az alkoholista valójában azért iszik, mert másnapos akar lenni, ami szerintem akkora butaság, mint amekkorának hangzik, nem csoda, hogy a méltán híres játszmaelméletéből ezt a blődséget általában el szokták hallgatni. Tudomásom szerint ezt a felfogást sehol sem alkalmazzák, talán joggal.

Ennyit a piálásomról, illetve nem piálásomról, még pár szót a családterápiáról. Azt hiszem, úgy kezdtük el, hogy nem lesz egy gyors menet, a pszichiáternő ennek a családterápiának éveket adott első körben is, hogy elérje a végső eredményét. Nem hallgathatom el, hogy anyámmal szerintem jelenleg szarabb a kapcsolatom, mint előtte, nem azt mondom, hogy rosszabb, mint valaha, de majdnem. Apámmal, úgy érzem, javult. Összességében eddig arra az eredményre jutottam ezzel kapcsolatosan, hogy érzelmileg függetleníteni tudtam maga a szüleimtől, tehát a viselkedésük nem hat ki az enyémre, nem rontja el a kedvem, nem késztet alkoholizálásra, és nem hátráltat a tevékenységeimben. Tehát, mondhatjuk, hogy megtörtént róluk az érzelmi leválás. Gratulálhatok magamnak, mert az idén már 40 éves leszek. Azt hiszem, éppen ideje volt. :-)

0 Tovább

5 karakter: F2000

Most kivételesen előre közlöm a témát, amiről szándékaim szerint írni akarok, még pedig arról, hogy egy xy orvos tudatában van-e annak, hogy amikor ráírja az ember (akkor még ember, addig a pontig teljes értékű) újdonsült ambuláns lapjára az 5 karakterből álló BNO kódot*, esetünkben az F2000-et, ezzel milyen későbbi kalandokba fogja keverni az illetőt, illetve milyen társadalmi szerepet szán neki a továbbiakban, és úgy egyáltalán. Azt mondom, hogy kalandokba keveri, de ezzel a pályát is megválasztja számára, vagyis a terepet, amin mozoghat, kijelöli a számára. Lehetsz például alkoholista, megtűrt vendég jobb napokat látott presszók eldugott sarkaiban, lehetsz rehab munkáról rehab munkára vándorló, örökös rehabilitációra kényszerített purgatórium-lakó, és jelen tudásunk szerint felviheted egész az árufeltöltésig a nyílt munkaerőpiacon skizofrénként a diagnózisoddal. Wow!

Ismerek továbbá olyanokat, többet is, és ez sem elitélendő, akik enyhén kozmetikázott diagnózissal szintén kikerülnek a nyílt munkaerőpiacra, lehet minden nemű rendű és rangú szorongásod, valamiféle depressziód pszichotikus epizódokkal, alvászavarod, akkor is furán fognak rád nézni, de csak egyet mondok: kimondott F2000-es skizofrénként nem kerülhetsz ki az egészséges emberek világába, maximum mint valami békenagykövet-szerűség, a fajtád illusztris tagjaként érdekes idegenként találkozhatsz a földlakó homo sapiens képviselővel, és kvázi egyenrangú félként esetleg meghallgatnak. Ezeket olyan tapasztalok birtokában merem kijelenteni, aminek a legtöbbjét sikerült nekem magamnak is átélni, legtávolabb jelenleg amúgy a kozmetikázott diagnózistól állok, makacsul tartja magát a közvélekedés, hogy Robi taj skizofrén. Én ezen, lelki alkatomból kifolyólag csendesen mosolygok általában, se nem cáfolom, se nem erősítem meg.

Egy időben még, amikor én kezdetem a bizniszt, még ott tartott a szakma, hogy annak nagyszerűségéről cikkezett, hogy az ilyen emberek (ti. skizofrének) annyira el vannak havazva az életben, hogy több oldalról kell őket támogatni, mint amikor valaki nagyon részeg, hogy a pszichiátria önmagában nem elég, hanem nagymértékben bevonja a családot, és ráadásul szociális munkások tömegét is alkalmazzák, hogy közvetítsen a nyomorult beteg, az orvos, mint valami istenség között. A beteget otthonában ellátni nagyszerű teljesítmény, nappali ellátásban tartani szintén nagyszerű teljesítmény, esetleg elfekvőbe vinni az orvos kompetenciája és felelőssége, amit ő tiszta lelkiismerettel vállal, és utána jóízűen megvacsorázik.  Így állt a helyzet történetünk kezdetén.

Most, én úgy látom, odáig jutottunk, hogy az első lépéseket teszi néhány skizofrén betegtársam (és szerénytelenül itt magamat is ide veszem) az többségi (egészséges) társadalom irányába, néhányszor alájuk vágnak már csak reflexből is, és itt jön a jelentőssége annak, amit az előző bekezdésben írtam: a skizofrének segítésére létrejött szervezetek hirtelen hátráltató tényezővé válnak, mert amikor az ember kimenne a védett munkahelyről, társai ezt nyilvánvaló ellenszenvvel fogadják, a társadalom ellenszenvvel fogadja, egy kicsit a South Park-os “elveszik a munkát” értelemben. De érezhető némely ellenállás, illetve enyhe akadályok gördítése orvosi oldalról, és hogy mást ne mondjak, a család évtizedes beidegződése is működik már, hogy a kis beteg a családban hirtelen elkezd rúgkapálni, most mire fel, hiszen már olyan jól le voltak osztva a családi szerepek, az egészséges testvér a családdal, szülők az áldozat szerepben, a kis beteg esetleg gondnokság alatt, egy intézményben.

Arra szeretnék itt, így január elején rámutatni, hogy némi változást kellene eszközölni itt az ügymenetben, mert még nem mondhatjuk igazán: “...megálljunk, mert itt van már a Kánaán!”. Hogy nem a skizóknak állt a világ sohasem, azzal talán nem mondok újat, csak ennyit mondanék, hogy a modern, némileg humánusabb kezelési módokat talán már intézményi megújulásnak, illetve társadalmi szemléletváltozásnak is illene utolérnie, és akkor mondhatnának ki igazán, hogy valami elkezdődött, mert ha így elkaszálják a törekvéseinket a régi intézmények, akkor talán még abba lenne érdemes belegondolni zárásként, hogy ennyi felől fújó ellenszéllel miért csodálkozunk azon, hogy a skizofrének miért nem jeleskednek annyira és olyan számban a nagyobb teljesítmények elérése terén. Még csak most kezdünk kilépni a világba (már aki), és érzésem szerint ilyen tényezők dolgoznak ellenünk.

* A BNO kódrendszer a betegségek nemzetközi osztályozására szolgál az egészségügyben. A mentális betegségek kódja F betűvel kezdődik, az alcsoportokat számjegyek jelölik, pl. F2000 = paranoid szkizofrénia.

0 Tovább

Hülyeség, de nem marhaság

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Feedek