Hamarabb jöttem haza, mint gondoltam. A csávók, akikkel próbáltam bandázni, csalódást okoztak nekem, a legjobb fej az egyik szobatársam volt, akire a végére rájött a pánik a bezártság miatt, de nagyon rendes volt. A neveket egyszerűen nem jegyeztem meg, nem gondoltam volna, hogy megéri a fáradságot. Ami még érdekes, hogy Nagykállóban jópáran olvasták a blogomat, szemben Nyíregyházával, ahol le se szarták. Felajánlották, hogy menjek át a rehabra (mert ilyen is van). Igen jó kis szaftos sztorikat tudtam volna írni, gondolom. Egyébként volt a rehabról egy jó kis csaj, átjárt csikkezni, meg a poharakból kiitta a maradék kávét, minden nap találkoztam vele, de éppen amikor meg akartam kínálni cigivel, vagy meghívni egy kávéra, mindig közbejött valami. Úgy látszik, nemcsak az ilyen kikent-kifent-tetovás picsák érdekelnek.
Hát, ennyi maradt meg Kállóból. A rehabról csak annyit, hogy: no comment.
A könyv címe szimpatikus, a kezelőorvosomtól kaptam kölcsön, amikor könyvért rinyáltam a blogon. Főként terapeutáknak, és hozzátartozóknak íródott olyan betegekről, akik nembetegek, legalábbis saját meglátásuk szerint. Három skizofrén, és egy bipoláris eset van benne bővebben kifejtve. A könyv egyik kulcsszava, és a probléma gyökere az Anozognózia. Az ok, ami a betegségbelátás hiányát okozza, ugyanaz, amely a mentális betegség többi tünetét is. A könyvben négy ember kálváriája van leírva a gyógyszer nem szedéssel, de azt hiszem, végül is mindegyik happy enddel végződik. Az író egy négy lépcsős terápiát dolgozott ki, de amúgy is szereti pontokba szedni a mondanivalóját.
Újra kórházban vagyok, de ezúttal a festői szépségű Kállay-kastélyban, és csak gyógyszerváltásra. A nyíregyházi bűzös folyosó után Nagykálló felüdülésnek hat, bár itt is megcsináltam a saját stiklimet, tehát nem tagadtam meg magam. Véletlenül a kezelőorvosom kezébe került egy blogbejegyzésem róla, és ezért két napra bevágott a figyelőbe. (A figyelőről a detoxikáló és a nyíregyházi pszichiátria furcsa egyvelege jut eszembe.) Egyébként eddig sikerült lefoglalnom magam Karinthy Márton Ördöggörcs című művével, ami főleg Karinthy Gáborra, a skizofrén költőre van kihegyezve, de bőven merít a Karinthy családi legendáriumból is. A Magyar Narancs közölt is egy írást arról (Családi szennyes címen), hogy Karinthy Márton nem tud írni, és már régen ismert forrásokat használ fel a könyvében. De nekem ez nem volt baj, mert egy csecsemőnek minden vicc új. És amúgy én se tudok írni, de kozel áll hozzám az ilyen memoár-és naplóstílus, én is gyakran indiszkrét vagyok írásaimban, bár eddig még csak hárman akartak beperelni. Mire befejeztem a könyvet, lassan kezdem megunni Nagykállót is, de ahogy a szállóige tartja,"bekerülni könnyű, kikerülni nehéz". És eddig a kezelőorvosom még semmi jelét nem adta, hogy gondolkodna a hazaengedésemen. Viszont azt mondta, tegnap olvasta a blogom, és tetszett neki. Azt hiszem, ő az első "mentális" szakember, aki vette a fáradságot. Azt hiszem, mivel még biztos maradok egy ideig, kéne még könyvet szereznem,addig is belekezdek onlájn az Egy elmebeteg nő naplójába. Remélem, ezért a kis írásomért nem kerülök vissza a figyelőbe, mert párszor figyelmeztettek, hogy ne nagyon írkáljak.
