Paranoid tendenciák

„Csak azért, mert paranoid vagy, még nem biztos, hogy nem üldöznek.”

A nagyon okos emberek tudni vélik, hogy rengeteg féle skizofrénia létezik. Akik azonban jobban körüljárják a kérdést, rájönnek, hogy a diagnózisok 99 százaléka paranoid skizofréniát állapít meg. Én értem, hogy miért, de ez a megnevezés megtévesztő lehet sokak számára. Valóban jelen vannak a pszichózisokban a paranoid tendenciák kisebb-nagyobb mértékben. Szóval, ha a hivatalos álláspont jelenleg ebben a megnevezésben egyezik ki, lelke rajta, még mindig jobb, mint a régebben használatos dementia praecox.

Viszont múlhatatlanul szükséges ezen a ponton szétválasztani a paranoid skizofréniát a paranoid személyiségzavartól (Paranoid Personality Disorder, PPD, F6000). Miért? Mert semmi köze hozzá. A paranoid személyiségzavarban szenvedők száma - az össznépességhez viszonyított százalékos arányát tekintve - jóval alacsonyabb, mint a skizofréneké. Természetesen csak papíron. Valójában a paranoia -mostantól nevezzük nevén a gyereket - jóval gyakoribb, bizonyos becslések szerint a 2-4%-ot is elérheti a lakosság körében. Valójában megjósolható, hogy a technikai fejlődés hatására csak növekedni fog az ilyen esetek száma. Természetesen evolúciós felfogás szerint értelme van a paranoid viselkedésmintázatnak is, mint ahogy a legújabb kutatási eredmények szerint a depressziónak is - úgy találták, hogy az ember alapállapota az átlagosnál kissé nyomottabb hangulat, a túlzott felhangoltság se vezet sehova.

(A skizofrénia szintén egyidős az emberiséggel, bár evolúciós hasznára még nem sikerült rájönni, de hogy nem halt ki, az azt bizonyítja, hogy igenis volt funkciója, talán még ma is van, ha más nem, az hogy ujjal mutogassanak az emberre, hogy, jé, egy skizofrén blogger, ami felkeltheti a gyanút, hogy esetleg csak képzelődünk. Vagy az is lehet, hogy valaki csak a Pokémont keresi éppen, és az útjában vagyok. Sőt.)

Akkor hát szóval a paranoia bizonyos fokig egészséges is, bizonyos körülmények között, pl. diktatúrákban pedig szinte a túlélés záloga. Nem használnám már az üldözési mánia kifejezést, mint ahogy a skizofréniára sem nagyon alkalmazzák már a tudathasadás szót, egy időben próbáltak minden magyarosítani, de már minek? Van, hogy egy idegen eredetű szóhoz sokkal gazdagabb jelentésréteg társul. Talán még annyit, hogy a paranoia szó jelentése értelmetlen gondolkodás (para=mellett, nous=értelem).

A paranoid viselkedésnek 3 hónapnál tovább kell fennállni, hogy paranoid személyiségzavart diagnosztizálhassun... sson (egy orvos, vagy egy pszichológus). De most térjünk rá, miről is van itt szó?

Mint minden személyiségzavar, a paranoidicitás (hehe) is nehezen jut szakember elé, sőt, merem állítani, hogy csak az igazán kirívó esetek kerülnek a szakemberek látókörébe, és csak valami egyéb problémával együtt kerül felszínre többnyire. Tesztekkel elvileg kiválóan kimutatható, hacsak az illető nem disszimulál, vagyis a paranoiájából kifolyólag nem próbálja normálisnak feltüntetni magát. Abban általában egyet is értenek, hogy a paranoid személyiségzevar gyerekkori traumá(k)ra vezetehő vissza, vagyis a gyerekkorban ért, általában a család iránti bizalomvesztést vetíti ki a versenyző a környezetére. Általában a felnőttkor kezdetén már szabadon diagnosztizálható, azonban jellemzően a 40-es, 50-es éveinkre szedhetjük össze, több forrás állítja egybehangzóan, hogy a férfiak jobban érintettek, de egy helyen a nőket említik inkább.

Jó. Mik a tünetek?

Egyértelmű: bizalmatlanság és gyanakvás mindennel és mindenkivel szemben. A paranoid zavar vezető tünete a jól rendszerezett, sokszor gondosan kidolgozott téveszmék, illetve téveszmerendszerek fennállása, melyek között belső logika érvényesül, és amelyek igazságtartalmában, valóságosságában a személy megingathatatlanul hisz. A paranoid személy gondolkodása azonban formailag nem sérül, a kórosnak tekinthető tartalmak felbukkanása a gondolatmenetben nehezen tetten érhető, és az élet egyéb területeire nem terjed ki, tehát a téveszméi tárgyán kívül mindenről kiválóan el lehet vele beszélgetni, vagy még arról is, amennyiben folyamatosan igazat adunk neki, nem lesz probléma. A paranoid ember sohasem fog hihetetlen, zavaros történetet előadni, mint egy skizofrén (vagy mint némelyik ezoterikus irányzat képviselője), mindig a realitás talaján fog nekünk érvelni, logikai összefüggésekkel, és szorgalmasan összegyűjtögetett információval fogja a gondolatmenetét megtámogatni.

Mikortól tekinthető betegségnek?

Félek, erre nincs egyértelmű válasz. Amikortól az agyunkra megy. Amikor egy pszichológustól megkérdeztem, hogy lehet kezelni, elkezdte gyűrni a fejét, és bevallotta, hogy nagyon nehezen. A durvább eseteknél próbálkoznak antipszichotikummal, nyugtatóval, vagy antidepresszánssal, de sajnos nagyon minimális mértékben hat, és gondolom, itt ezeknek a szereknek inkább a szedáló hatása érvényesül, minthogy rendbe hozná az illető gondolkodását. Pszichoterápiája is nagyon nehéz, években kell gondolkodnunk, hogy az illetőben beinduljon egyáltalán valami. Valami készség a változásra. Plusz vegyük hozzá, hogy az illető a végtelenségig bizalmatlan, csoportos terápiában maximum megtanul jobban disszimulálni, ami tovább mélyíti, és tágítja a téveszmerendszerét, egyéni terápiája javasolt kizárólag.

Most még arra kellene választ adnom, hogy miért írtam le ezt a sok mindent. Egy paranoidot senki sem fog meggyőzni róla, hogy ő paranoid, mégha valami csoda folytán ide is keveredne. Pláne villámcsapásszerű megvilágosodásra ne számítsunk egy-egy logikusan felépített téveszmerendszer ellenében. Szóval mondjuk úgy, hogy az utóbbi időben teret nyertek a paranoid tendenciák a gondolkodásomban. Bevállalom! :-) Tovább tartott 3 hónapnál? Nem. Segített feldolgozni bizonyos élményeket? A fene tudja. Viszont én már paranoiás vagyok a paranoiával szemben is, és amint tetten értem magamon a jogos, vagy nem jogos paranoid viselkedést, leállítottam a folyamatot. Ügyes vagyok? Asszem, a környezetem is lenyugodott. Khm, bocs a hervasztó témákért.

0 Tovább

Necc

Azért én eredetileg egy vicces gyereknek indultam, csak ugye „vannak vidékek”, ahol elveszik a kedvét az embernek a viccelődéstől. Jó, azt is mondják, hogy „az úr a pokolban is úr”, hát azért nem teljesen. Ott fejeztük be, hogy rivotril megvonás. Na, most ez még maga után hozott egy csomó mindent: álmatlanság, étvágytalanság, ésatöbbi. És itt most a satöbbi az érdekes, mert abban szerintem a legtöbb pszichiáter egyet ért, hogy megfelelő mennyiségű alvás, és evés szükséges ahhoz, hogy a gyógyszer rendesen tudjon hatni. Ha ez nincs, kezdődik a daydreaming, az álomvilág, mármint a rémálomvilág. Kezdődött azzal, hogy paranoid lettem, a fülzúgásom felerősödött, és ez az állapot két hete csütörtökön érte el a tetőpontját, amikor a rádióból olyanokat kezdtem hallani, hogy „a skizofrének valójában kormány szintű összeesküvés áldozatai”, persze rögtön kapcsoltam, hogy ez mit jelent, gyorsan megittam egy kávét, majd elrohantam a tanyaközpontban található, szinte már egyedüliként üzemelő becsületsüllyesztő irányába.

A helyzet az, hogy türelmetlen voltam, de nem volt már kedvem hónapokig még kínlódni a nyugtatóval, míg végül biztonságosan el tudom hagyni, aztán úgy járok vele, mint sok minden mással, hogy csökkentem, csökkentem, addig-addig csökentem, hogy végül muszáj egyszerre bepótolni az elmaradást. Na, ezt nem akartam, azóta sem hiányzik, volt, nincs. A legfurcsább érzés az volt, amikor az egyik kezemben felessel, a másikban sörrel, a számban cigivel, éreztem, hogy még nem teljes az összkép, valami még mindig nincs bennem. Ja, persze, a rivó. Szóval olyan hiányérzetem volt még így is. Nem beszélve a remegésről, meg a bűzlő izzadtságról, ami folyamatosan csorgott belőlem, annak ellenére, hogy elveimet feladva, minden áldott reggel a fürdőkádban sikáltam és pucováltam magamat. A fülzúgásom annyira erős lett, hogy jobbnak láttam, ha arra kezdek el gyógyszert szedni, aztán kiírattam magam egy hét táppénzre is. Persze suliban azért ma is voltam.

Nem ragozom tovább. Azt hiszem, eléggé necces volt a helyzet, nem hiába voltam megijedve, hogy akkor most vajon 1-2 hónapra megint elmegy az eszem? Hülyeségeket fogok mondani, és írkálni, tutira marad a gyámság, és még a sulit sem tudom csinálni? Tudom, sokan nem bánnák, ha eltűnnék valami műintézményben hosszabb időre, vagy esetleg örökre, de nem szerzem meg nekik ezt az örömöt. Nem azért, mert nem szeretem, ha mások örülnek, hanem azért, mert rengeteg dolgom van programozási értelemben, és mert még rengeteg mindent szeretnék csinálni ebben az életben. Igaz, hogy ebből általában a külvilág semmit sem érzékel, maximum annyit, hogy szeretek mindenféléről írkálni, bár az utóbbi időben leginkább saját magammal voltam elfoglalva, fene nagy egós korszak megint. Mindegy *legyintés*. Azért ilyen körülmények között eléggé vigyáznom kell magamra, miket írkálok le, és hova, ezt a bejegyzést tőlem szokatlan módon nem valamiféle transzállapotban írtam, hanem egy szövegszerkesztőben került először megszövegezésre, amit egy kedves blogger kolléga ajánlott a figyelmembe, és úgy tűnik, nekem is beválik. Ja, én is unom már a Word-öt, és társait, illetve a Notepadot, és klónjait, muszáj úgyis használnom eleget, ha valami scriptnyelven kell valamit gyakorolni. Hadd ajánljam én is, viszonylag új, a múlt hónapban jött ki magyarul is. Focus Writer a neve, és ehun egy zseniális írás róla + egyebek:

0 Tovább

DIY: Rivotril megvonás házilag

Éljen! Életemben először sikerült valamiről leszoknom! Amire mondjuk részben azért szoktam rá, hogy másvalamiről leszokjak, de, ezt most hagyjuk. És, igen, másvalamit kellett igénybe vennem, hogy leszokjak a leszoktató szerről, végül ebből lett elegem. Miért? Mert tájidegen kémiai vegyület bennem. És mert nem tudtam rendeltetésszerűen használni. Kivételesen most ezzel semmi rosszat nem csinálok; már évek óta nem találkoztam olyan orvossal, aki támogatta volna az én rivotril szedésemet. A jelenlegi kezelőorvosom egy kisebb kiakadásom után a régi blogomon hajlandó volt végre felírni az áhított készítményt, gondolom azért, hogy "mindenki nyugodjon le a picsába", bár a mai napig nem támogatja, és ha véletlenül helyettesítő orvos van, szintén nem támogatja. Egyszerűen senki sem akarja, hogy rivotrilt szedjek, az orvosoktól kezdve a Jóistennel bezárólag.

Nekem most hétvégén telt be a pohár, amikor Pestre elfelejtettem rivót vinni, és suliba mentem, és ráadásul vizsgáztam is. 2 nap totális horror, és paranoia, és tenyérizzadás. Valószínűleg lekapartam volna a tapétát is, ha lett volna, mondhatom, nem sokat aludtam, a vizsgán arra is képtelennek éreztem magam, hogy a shift billentyűt lenyomjam, így keletkeztek azok a szűk szavú, végig kisebtűvel írt rövidítésfeloldások, amik a HTTP, DHCP, IP, URL, stb. mozaikszavakra kerestek magyarázatot. De nyilván csak azért, mert "a gondolat önmagát magyarul gondolja". Mi? Na, ezt hagyjuk is.

Persze logikus reakció lett volna valamit inni, azt a szupi kis Bitter nevű keserűt, amit itt minden sarkon árulnak, vagy behúzni egy 2l-es PET palackos sört, de csak erjedt gyümölcslé volt otthon, ami sikeresen beleborult a táskámba, ráadásul jól meg is húztam, így jutott némi alkohol a kiszikkadt vénáimba. Ejnye, robi, már megint hazudsz, ki fog így hinni neked? - mondta anyám, amikor otthon megérezte az utazótáskámban az erjedt gyümölcslé szagát, amit, és most már eskü, hogy csakis a vitamintartalom miatt vettem eredetileg magamhoz - közdudott, vagy sem, a C-vitamin is felszabadít némi, a sejtekben elraktározott alkoholt - de végül is így sem jártam rosszul. Ezzel a lökettel sikerült átvészelnem a rivotril megvonás nehezét.

Na, mindegy, innentől kezdve 2 választásom maradt: 1. elfelejteni a pokoli hétvégét a félig romlott szendvicsekkel, és az erjedt gyümölcslével, minek hatására azon nyomban belefogtam a Vers a milliókért című  meglepően meleg hangvételű poéma megírásába, aminek sokkal szerencsésebb címet is választhattam volna, mondjuk a patetikus Óda Budapesthez, vagy Az én Budapestem című hangzatosabb címet adni, de persze makacsság is van a világon, meg ilyesmi, meg a költő szabadság nevű izé. 2. Bemondani az unalmast, bevágni a durcát, megmakacsolni magam és kötni az ebet a karóhoz, hogy márpedig ilyet többet sohasem akarok ilyen helyzetbe kerülni, és a rivotril nincs énhozzám kötve, és ezt szó szerint értem, hogy bármikor a későbbiekben is kerülhetek hasonló, vagy még rosszabb helyzetbe, és akkor mit csinálok?

Hát, öö, ezek a gondolataim a rivotril megvonás 5. napján. Jó, mi? :-)

Egyáltalán mi közöm nekem ehhez, olyan távoli már az egész rivózás...

Mármint nem időben, hanem bennem... Napi 3x1 0,5-ös rivót hagytam el így, és ráadásul KEZELŐORVOSAIM ENGEDÉLYÉVEL, sőt kifejezett unszolására. :-P

7 Tovább

Vers a milliókhoz

Én, te, ő, dó, ré, mi
Szerelmi sokszög és gyrostál
E/1
Többet nem utazok, csak megyek,
Idegesítő emberek,
Többé nem haragszom rátok,
Bármit is csináltok.
Nem rakok már versbe
Csúnya szavakat,
Nem bánt már engem
Semmilyen gondolat.
Van az a pont, és van az a pénz,
Van az a hely, és ahova mész,
Onnan nem tért még vissza
Sok vidéki turista.
Nem is olyan nagy dolog,
Véglegesen maradok,
Mert régen érdekes volt,
Most meg itt a sok bolt.
Oszt jónapot,
Elbújok, és búcsúzok,
Pótvizsgázok, megbukok,
Nem várom a holnapot.
Ragrímek, és közhelyek,
Érdekes már nem leszek,
Tudom, itt van a Duna,
De elég már a sok duma.
És ez így fog tovább folyni,
És ez nem slam poetry,
Csak egy hosszúra nyúlt
Vers, mit inspirált a múlt.
Az egyetlen, amit még
Nem torzítottam el,
Helyesen, de nem elég
Jól leírt szépítésekkel.
E/2
Hátéemel és péhápé,
Megszűnt már a békávé,
Csiribú és csiribá
Innen nincs, ki kitalál.
Mert itt nem foglalkozik veled
Kapadohányos embered,
Se szomszédod, se dílered,
Nyisd meg hát Dreamweavered.
Szerveredet telepítsd,
Localhoston ne feszíts,
Üljél le, és kódoljál,
Ne nézd mások jó dolgát.
Ne törődjél semmivel,
Azzal sem már, hogy mivel
Mész majd haza, mert te már
Örökre itt ragadtál.
2 Tovább

Anne Hathaway: Erotic Mouthscape

A játék érdekessége, hogy egy nappal azután, hogy letöltöttem, eltűnt az internetről, de hát ezért vagyunk mi, hogy konzerváljunk. Ez egy AIF (Adult Inteactive Fiction), ami azt jelenti, hogy csak felnőtteknek ajánlott. Mert szexuális tartalommal rendelkezik. Vagyis csak azzal. Egy Cicciolina-szerű nő szájáról szól a történet, akivel különböző szexuális tartalmú dolgokat csinálhatunk a fogdugástól a nyálának a megivásáig. Elnézést kérek, hogy ezt leírtam, de hát ez van. Kicsit okoskodó, kicsit szürreális, amúgy különösebben semmilyen izgalmat nem váltott ki belőlem a játék, inkább olyan semmilyen hatást, de amúgy szerintem nem is kell. Elmaradt a katharzis, lol.

Még mielőtt megvádolna valaki vele, nem én írtam. Egy angol nyelvű oldalon vitába szálltam, azzal, hogy biztos, hogy nem Julia Roberts-et ábrázolja az ASCII-kép, hanem Cicciolinát. A hozzászólásomat moderálták, a játékot levették. Szóval már csak itt elérhető, nálam. Nem vagyok egy nagy AIF-fan, de gondolni kell az utókorra is... A játékot nem fordítom, mert a végigjátszásáról készült videókon még az anyanyelvűeknek is nehézséget okoz néhány szókifejezés. Például, mintha én a fonetikai ismereteimmel dobálóznék, hogy bilabiális zöngés explozíva. Ami a b betűt jelenti. Ja, hangot? Ülj le, egyes...

http://interactivefiction.eu/anne/playthisone.html

A játékról egy csomó végigjátszás készült, nem linkelek be csak egyet:

Ui: Hallottunk ugyan Philip Zimbardo nagy sikerű művéről, amiben a pornót, és a videojátékokat, a feminizmust, akármit okolja az olyan férfiak kialakulása miatt, amilyen egyesek szerint én is vagyok, ez engem arra sarkall, hogy még sokkal többet foglalkozzak játékokkal a jövőben, és tegyek a világra.

0 Tovább

Skizofrénia utáni depresszió

Ma sem szóltam senkihez, ha mondtak valamit, nem válaszoltam rá semmit, képtelennek éreztem magam a megszólalásra. Biztos van átmenet a katatón skizofrénia és a skizofrénia utáni depresszió között, de erről nem tudtam akkor semmit. Az a néhány sör büdös vízként ment végig rajtam, amiit magamba öntöttem, nem éreztem örömöt, csak végtelen szomorúságot, és ürességet. Anhedónia. Erről sem tudtam semmit. Igazából már semmit sem értettem, semmivel kapcsolatban. Csak ültem a széken, és ittam a büdös vizet, ami semmilyen hatást nem gyakorlot rám. Korábbi ismerőseim idegesek lettek rám.

- Nem válaszolsz semmit?! Erre se mondasz semmit?!

- Na, jó, mennem kell, itt vannak a szüleim.

- Na, és?! Hívd ide őket is!

Hazamentem, és lefeküdtem, és tudtam, hogy a Föld úgyanúgy megfordult a tengelye körül, és én nem csináltam semmit. Mindig a Földet képzeltem magam elé, ahogy forog, naplementére már otthon voltam, mindig naplementére, és mindig láttam azt a vöröslő izét lebukni a láthatáron, igazából mindig csak arra gondoltam: megint fordult egyet. Gondolom, innen jött az ötlet. Napfelkeltekor már fent voltam, soha nem másnaposan, csak végtelenül fáradtan, hogy másnap megint elmenjek a kocsmába, megint találkozzak a régi ismerőseimmel, és kezdődjön elölről ugyanaz a cirkusz, hogy miért nem szólok hozzájuk, meg hívjam oda a szüleimet is. És ebből lenne 365.

Most is valami hasonlóan érzem magam. Az alkohol most már normális hatással van rám, túlságosan is. Egy utolsó after a Vidor Fesztiválon, és azóta csak köptetőből nyerek alkoholt. A Vidor Fesztivál nekem évek óta a szomorúság fesztiválja, mert vagy nincs rá pénzem, vagy nincs kivel menni, vagy nincs miért, és végtelenül unom az egészet, és nem találom ott a helyem.

A legjobb állapotba a szcientológusok tudtak hozni, olyan jó állapotba hoztak, hogy végig bírtam tanulni a napot, és végigbulizni az éjszakát. Csak sajnos a gyógyszert nem engedték szedni, türelmesen előbb felezték, majd negyedelték, végül elhagyatták velem. Elszökdöstem tőlük a Vidorra, a Sziget Fesztiválra, és még egy csomó helyre. Julipapagáj, aki a tanulótársam volt az akkor megalakult Narconon Központban, képregényt rajzolt a kalandjaimról Roboman akcióba lép! címmel, de elvették tőle, és széttépték. Én pedig blogot írtam, ami nagyon humoros, és vicces volt, amilyen Julipapagáj, mert róla szólt az egész. Azóta már ő is bőven betöltötte a nagykorúságot, nem 16. Azt hiszem, ő volt a legviccesebb ember, akivel valaha találkoztam élőben.

0 Tovább

Regresszió - bukás, de nem visszaesés

Elizabeth Kübler-Ross öt szakaszát különíti el a gyásznak:
elutasítás, düh, alku, depresszió, elfogadás

Ezt most miért írtam ide? Mert jól hangzik, de mint minden elmélet, nem alkalmazható sémaszerűen minden helyzetre. És nem is akarok különösebben elmélyedni a tanatológiában. Foglalkozzunk inkább a regresszióval. Általános jelentése: visszaesés, hanyatlás, visszafelé mozgás, visszavezetés. Na, nekem ebből bőven kijutott az utóbbi pár napban. Használjunk saját definíciót: visszatérés egy már meghaladott állapotba. Nem relapszusról beszélek, vagyis a betegségem kiújulásáról, hanem egy visszalépésről egy már megélt, és meghaladott én-állapotba. Az ember öntudatlanul is mintát követ: ez az öntudatlanság jelen pillanatban szó szerint értendő: automatikus reakciók, a fölöttes én kontrolljának teljes hiánya és elvesztése, sorozatos rossz válaszok egy helyzetre, aminek az irányítása érezhetően kicsúszott a kezemből.

Oké, vegyünk egy példát, van egy ismerősöm, aki három napig bír megállás és alvás nélkül alkoholizálni, mielőtt ledobja az agya a szíjat, és agresszív lesz, megváltozik a személyisége, vagyis neimshogy megváltozik, hanem nem is lesz neki. Oké, ez a dipszománia. Úgy látszik, nekem kevesebb is elég. Véletlenül összefutottam ezzel a kedves ismerősömmel egy ilyen dipszomán periódusában, és eddig sohasem követtem végig az eseményeket a legvégéig, és érzésem szerint most is hamarabb távoztam a helyszínről, minthogy megvárjam a végkifejletet. Kár volt, mert régebben én is folytattam ezt a gyakorlatot, ha nem is alvás nélkül, de borítékolható, hogy ennek jó vége nem lesz sohasem. Az ember addig-addig koslat, forgatja magát, ameddig méltatlan állapotokba és helyzetekbe keveredik hasonló állapotban lévő ismerőseivel, és sorstársaival. Az Egérben, ahol újabban mindenkit bácsinak szólítanak, Józsi bácsi, Laci bácsi, Feri bácsi, Csabi bácsi, Robi bácsi, de ahonnan legalább ki vannak tiltva az eleve rosszindulatú emberek, és a Pixisben, ami tele van bűnözőkkel, de leginkább wannabe bűnözőkkel, akik még ahhoz is kevesek, hogy kocsmai lehúzásokon túl komolyabb balhékat megcsináljanak. Bár félreértés ne essék, ilyesmikért is lehet börtönbe menni.

Ez az a zóna, amiről már korábban is írtam, a város északi része, az ilyen emberek komfortzónája, ez az, amire mindig kíváncsi voltam, hogy milyen lehet éjszaka, mert eddig mindig emberi időszámítás szerint elhúztam innen, de most, hogy ebben a pár napban ittragadtam én is, már tudom, hogy nem érdemes, se nappal itt lenni, de méginkább éjszaka, és tökéletesen igazak azok a mendemondák, amiket a 4-esben, meg az Egérben hallani, hogy "csirkefogók" járnak többnyire ide ki éjszaka, meg akik éppen dipszomán turnéjukon vannak, normális emberrel itt nem találkozni. Ezek után, ha nem bírok magammal, be fogok menni a külvárosból a belvárosba, és csakis ilyen tingli-tangli eseményeken részt venni, ami tele van ugyan hullarészeg fiatalokkal, de ők legalább hátsó szándék nélkül, saját pénzükön járnak lerészegedni. (Vagy mondjuk a szüleik pénzén, de ez sem érdekel.)

0 Tovább

666. bejegyzés - therapy?

“Akinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát, mert emberi szám az, és annak száma hatszáz-hatvanhat.”

Nemrég valakivel szemben kimaxoltam a mocskolódás fogalmát teljesen. Ezt igen rosszul tettem, és többet nem fog előfordulni.

[...]Pontosan olyan ez, mint a skizofrénia: az évek alatt felhalmozódott háttérbe húzódás, a stresszhelyzetek elfojtása, és a többi, egyszer csak egy alternatív valóság formájában ölt formát. Még nem mondtam senkinek, de valamennyire tudatos választás volt a skizofrénia, én magam határoztam el, hogy megváltozok, én terveztem el, hogy más leszek ezentúl az emberekkel, csak még nem tudtam, hogy ez csúnyán visszaüt rám. Olyannak kellett volna maradnom, mint voltam, szerénynek, visszahúzódónak, és nem előre eltervezni a személyiségem gyökeres megváltoztatását, majd a felszínen ugyanannak maradni, aztán mégis más drive-ok dolgoznak már bennem, mint akkor. Mégis ennek ellenére úgy érzem, önazonosabb maradtam, mint sokan mások. Köszönöm. Annak ellenére, hogy beteg lettem, és a felszín alatt gyűlölködő, ami csak az érthető irigység az egészségesek személye iránt. Aztán lassan rájöttem, hogy nem kell túlmisztifikálni ezt a dolgot: nincsenek egészséges emberek, bárki kerülhet oda, ahonnan én jövök, nemrég egy pszichiáternő tűnt el így a süllyesztőben, ui elfekvőre került. Hogy az idióta mondást idézzem: "mindenkinek van bent ez téglája", időzített bombán ülünk az agyunkkal, a nagymamám például most kezdi elveszíteni a fonalat, társadalmi konvenció kérdése, kit tekintünk egészségesnek, én pl. senkit mostanában.

Annak idején figyelmeztetett az első bnőm, hogy mindenki hülye, sajnos ezt nem vettem neki komolyan, de különben is, ő sem volt kivétel, amit néha leművelt. Emberek között lenni nem rossz, de nem is jó, ráadásul nagyon ki kell őket pihenni, mert fárasztóak. Az indirekt megszólalást szeretem, a digital artot, mert az annyira személytelen, hogy még véletlenül sem kell direkt kontaktusba kerülni az alkotóval. Megcsinálja a művét, felteszi az internetre, és az vagy önálló életre kell, vagy sem. Az irodalom is szerintem előbb-utóbb el fog jutni abba a fázisba, amikor már nem a szűk érdekcsoportok mentén fog menni a dolgok elbírálása, hanem a személyes marketing fogja meghatározni, mi kerül az olvasó elé. Ennek első lépése a blogírás, de sanszos, hogy a jövőben a digitális írástudás fogja meghatározni műveink értékét, amiben még kevesebb a pénz, de szerintem nem is jár értük annyi honor.

Valami ilyesmiről szól Anna Anthropy: Rise of the Video Games Zinisters című könyve, amit ráérő időmben le fogok fordítani, egyre inkább úgy tűnik...

1 Tovább

A felsőoktatási reformok labirintusában

Most egy nagyon érdekes dolgot fogok mondani. A felsőoktatás, és annak folyamatos reformálása számomra a bukás, vagyis inkább a bukdácsolás szinonímája. Erről annak idején egy egyetemi újságba szerettem volna írni - mindegy, úgysem közölték volna le. Mert persze az ilyen újságoknál sem volt ismerősöm, sem folyóiratoknál, sem könyvkiadóknál, sem sehol.

Ha valaha is valamiről cikket akartam írni, akkor erről: Jót tesznek-e az állandó reformok a felsőoktatásnak? A  reformok ugyanis csak a kereteket szabják meg, abba, hogy mit tanítsanak, alig, vagy nincs beleszólásuk, még egy középiskolai tanár is úgy tanít, ahogy akar, nemhogy egy egyetemi oktató. Jó esetben.

Na, kezdjük az elején: először főiskolára mentem, ahol volt valami olyan megkötés abban az időben, hoy 2 év alatt nem volt szabad 10 db utóvizsgánál többet összeszedni. Na már ez eleve baromság, félévekre lebontva ez 2,5 utóvizsga, nehezebb szakokon (angol, matek) rendszeresen sírva távoztak a diákok, amikor begyűjtötték a 11.-et. Második év végére nekem is összejött angol-magyar szakon. A tanulmányi osztályon azt javasolták, ne számíttassam be a már meglévő vizsgáimat, ez annyira bölcs tanács volt, hogy volt, amiből 4-es, 5-ös helyett elégtelent kaptam, ráadásul megint összejött a 11 UV ezzel a módszerrel (mivel csak az utolsó félévben szerzetteket törölték el).

bukas

Jó, úgy döntöttem, hogy elmegyek egyetemre, most már csak magyar szakra. 4 évig nem is volt semmi gond, hagyományos képzés, nincsenek hülye szabályok, amibe beleestem, hogy éppen akkor vezették be a Neptun rendszert, ami akkor elég nagy kavarodást okozott, egyszerre volt papír alapú, és elektronikus indexünk. Ebből lett a baj: ugyanis nem találták az indexemet, a tanár nem tudott beírni 2 jegyemet, utólag meg már hiába írtam neki e-mailt, nem válaszolt. Jó, gondoltam 4. év végén már nem olyan gáz megbukni az adminisztráción, úgyis jól érzem magam, egy évet pihenek, stb.

Persze, ahogy azt Móricka elképzeli: mire visszamentem, még nagyobb fejetlenség, káosz, be kellett sürgősen vezetni a kreditrendszert, ami főleg egyszakosoknak volt szívás, mert kitalálták az okosok, hogy aki egyszakos, az köteles annyi kreditet teljesíteni, mint aki két szakos, így egy év alatt kellett volna teljesítenem annyi kreditet, amit mások 5 év alatt teljesítenek. Ebből nem engedtek. Gyakorlatilag képtelen követelmények elé állítottak.

Ekkor tört rajtam ki a skizofrénia is, plusz egy nagyon zavaró fülzúgás, amitől sokáig nem tudtam koncentrálni, természetesen a mai napig megvan mind a kettő, épp csak nem annyira foglalkozok velük már 10 év után. Egy év kellett, amíg belátta az egyetem vezetése, hogy ez így nem kóser, és gyorsan bevezették a bolognai rendszert, meg visszavezették a hagyományos rendszert, hogy akik abban kezdtek, tudják már legalább valahogy befejezni. Egyszerre volt jelen ebben az időben a hagyományos, a kredites, és a bolognai rendszerű képzés. Újra megpróbáltam, eléggé depressziósan, majd ismét hallucinálni kezdtem, és abba kellett hagynom a sulit. Minden zavart, minden kérdés bántott, minden mondatban ellenem irányuló támadást véltem felfedezni. Egyedül Szigeti Csaba fogadott el, nála írtam volna a szakdogámat, gótikus regényekről. Csak sajnos erre már nem került sor, mert elegem lett.

Most, hogy jobban vagyok szoftverfejlesztő OKJ-ra járok, persze, mert még utoljára rúgott rajtam egyet a rendszer, hogy felsőoktatásba csak emelt szintű érettségivel lehessen bekerülni, ezzel lényegében semmissé tették a korábban szerzett érettségi eredményeket, hogy már reményem se nagyon lehessen visszakerülni magyar szakra, ráadásul nem is indul levelezőn ilyen tavalytól már az egész országban. Nem baj, szeretettel várom a következő felsőoktatási reformintézkedéseket, amivel még esetleg lenne esélyem valami komolyabbat elvégezni még életem folyamán. Remélem, hogy megérem.

8 Tovább

Lenyelem a békát

Mostanában egy kicsit sokat nyeltem. Emberektől, akik a környezetemben vannak.  Ennek eredménye volt itt 2-3 csúnya poszt, amit általában alvás után levettem. Meg kell, hogy mondjam, tényleg csúnyán bántak velem, többen, és többször. De nem lehet ide járni dühöngeni, személyesen sem tanácsos nekem ezt csinálni, pláne nem itt. Le kell, hogy szögezzem, hogy nem vagyok a szó klasszikus értelmében vett jó ember, soha nem is voltam, és nem is akarok azzé válni. Pedig sokan abba az illúzióba ringatták magam velem kapcsolatban, hogy én egy érzékeny, sajnálatra méltó illető vagyok. Csalódást kellett okoznom nekik.  Minden ott romlott el, amikor a saját érdekemben gondnokság alá tettek, amit most vonakodnak feloldani. A lehető legrosszabbat hozták ki belőlem, a vergődést, a fenyegetőzést, a mocskolódást. Az viszont nem igaz, hogy én ezeket passzióból csináltam.

Mindennek súlyos előzményei vannak. Mint mondtam, nem tartom magam különösebben jó embernek, azt hiszem, a mentális betegekkel szemben van bennem némi tolerancia ls együttérzés, de velük szemben is csak megtartva bizonyos távolságot. A szociális érzékenységem konvergál a 0-hoz, dühít, ha valaki gyenge, és elesett és nyomorult. Szintén dühít, ha éveken, vagy akár csak hónapokon át táncolnak az idegeimen, amiért általában nem is szoktak bocsánatot kérni, de nem is kell, mert úgysem bocsájtok meg semmiért. Maximum idővel halványulnak el a sérelmek, én osztom azt a nézetet, ha valakinek állandóan bocsánatot kell kérnie, egy idő múlva az ember már immúnis lesz rá. Tőlem nem kell bocsánatot kérni, ha valakinek nincs önkontrollja, megette a fene az egészet. Mindennek oka van, ok nélkül nem történik semmi. Én sokáig tűrök, és még falazok is annak, aki engem bánt, de egyszer elfogy a türelmem. És olyankor nagyon szemét vagyok.

Bíróság, a véleményeim levetetése, legújabban az agyonverés, de leginkább a szájkarate megy a az írásaim kapcsán. Ki szerettem volna várni a gondnokság végét, és már csak könnyedebb témákkal foglalkozni. Elgondolkodtam azon, hogy egy időre szünetet tarok, mivel nagyon észnél kell lenni a gondnokság felülvizsgálatánál, és legalább addig bírjam ki, ameddig megteszem a szükséges lépéseket, ne írjak meg itt mindent előre, azzal úgysem vagyok beljebb. Felháborító, hogy 2 évre szól a gondnokság, de az ügyem már 2013 tavasza óta húzódik. Ha lesz fejlemény, biztosan megírom, de most egy kicsit csendesfolalkozás fog következni, rendezem a sulis dolgaimat, amiket már egy ideje megint hanyagolok, megpróbálok WP-ben összehozni valami játékos portált, közben meg lehet, hogy egy kicsit depresszióba esek, bár tudom, hogy nincsen miért. De az is lehet, hogy tovább folytatom hamarosan, átgondoltabban, és kevesebb indulattal. Mert alapvetően én nem vagyok idegbeteg. Elmebeteg? Az talán. De ez most legyen csak az én magánügyem.

0 Tovább

Mindennapi pszichológia skizóknak

Ma megvolt a metakognitív tréning első ülése - ez az a módszer, ahol megintcsak tesztalany vagyok, és amit szeretnének különféle magyarországi pszichiátriákon bevezetni, és alkalmazni a skizofrénia terápiájában. Szerintem egyre több jel mutat arra, hogy a gyógyszeres terápia önmagában nem elegendő a skizofrénia rehabilitációjánál. A metakognitív tréning egy 16 alkalmas kis lelkigyakorlatokból (imádom ezt a szót) álló készségfejlesztő eljárárás, melynek során szellemi képességei(n)k felfrissítésére tesznek kísérletet. A folyamat közben elért eredményt ellenőrzik, amit egy előzetes, és egy lezáró teszt elvégzése jelent. A teszt egyszemélyes, és nem publikus, a foglalkozások 6 fős csoportokban zajlanak. A program érdekessége, hogy nagymértékben támaszkodik az ide vonatkozó szakirodalomra, az első alkalom inkább elméleti jellegű ismereteket közöl, és ehhez kapcsolódó szituációs feladatok kerülnek az ülésen megbeszélésre. A skizofrén pszichotikus állapot, és a (skizofrénia utáni) depresszió gondolati sémáit igyekszik megvilágítani az első alkalom, kihangsúlyozva, hogy ezek a sémák a mentálisan egészségesnek mondott embertársainknál is működnek, bár nem olyan intenzíven.

Az emberek viselkedése leírható úgynevezett oktulajdonítási stílusok mentén, amiből háromféle létezik, és az emberek többsége hajlamos egyetlen okra visszavezetni a bekövetkező eseményeket. Pedig általában ezeknek az okoknak a keverékei játszanak szerepet az események bekövetkeztekor. Ezt tekintetbe kell vennünk, amikor kiértékeljük a velünk történteket. Ez a három ok:

- én

- a másik ember (mások)

- a környezeti tényezők (a helyzet, és a véletlen)

A depresszióban szenvedőkre jellemző, hogy a kudarcok okaiként az "én"-t, tehát saját magukat jelölik meg, míg sikereiket a szerencsének, tehát a környezetnek tulajdonítják. Ez az oktulajdonítási stílus tovább rombolja a depresszióban szenvedő ember amúgy is alacsony önértékelését.

A téveszméktől szenvedő ember oktulajdonítása: saját kudarcukat, vagy a negatív életeseményeket más embereknek, vagy a környezetüknek tulajdonítják. Hajlamosak arra, hogy mind a pozitív, mind a negatív életeseményeket úgy ítéljék meg, mintha ők azt nem tudnák kontrollálni.

Ez utóbbira egy eset ismertetése:

Anna gyakran elesik. Saját meggyőződése: a nagybátyja az agyába ültetett elektródákon keresztül zavaró jelzéseket küld neki. A valós ok: Annánál egy súlyos neurológiai kórképet diagnosztizáltak (szklerózis multiplex).

És hogyan használható fel mindez a mindennapokban? Megtanulhattuk, hogy a történések okai multifaktoriálisak (szintén kedvenc szó), a személy (én), mások, és a környezet kisebb nagyobb mértékben szintén benne van a játszmában. Például, ha valaki késik egy találkozóról, az lehet az ő felelőtlensége (sokáig mossa a haját), külső körülmény (ráadásul a buszt is lekési), végezetül fennállhat az a szomorú tény is, hogy tényleg nem is olyan fontos számára a találkozás. Mi ebből a tanulság? Az, hogy ne gyepesedjünk be, nem mindig a másik hibája minden (skizo), felesleges csak önmagunkat felelőssé tenni mindenért (depi), én viszont folyton csak a körülmények áldozata vagyok. :-)

0 Tovább

Külön élés és szabadság

Hol volt, hol nem volt, az erdő mellett volt néhány társasház, egy pszichiátria, meg egy szakkör. Persze nem csak ennyi volt: egy nővérszálló, ahová dugni jártak a pszichiátriai dolgozók, egy Fehér Egér nevű, meg egy Deszkás nevű kocsma, ahová ki-ki látogattak a pszichiátriával közös érdekeltségű addiktokógia lakói. De jöttek a bőrosztályról, tüdőosztályról, és még ki tudja, honnan, kellemesebbé és komfortosabbá téve a kórházi tartózkodást. Plusz ott volt még a nyanya tanya, polgári nevén 3-as számú nyugdíjas klub, ahonnét szintén ki-ki szökdöstek az Egérbe, vagy a Deszkásba. Igazából ez Nyíregyháza legészakibb pontja, leszámítva a hozzákapcsolt részeket, Sóstót, meg ezeket.

Ez az egész vidék annyira belterjes, hogy szinte mindenki ismer mindenkit, legalább látásból. A környéket egyfelől a volt pszichiátria, másfelől a Pikoló nevű szórakozóhely határolja, ami a zóna bulizó központja (volt, amíg rá nem jöttek, hogy éjfél után nem éri meg nyitva tartani, mert ilyenkor már nem nagyon van fogyasztás, inkább csak a hőbörgés megy, de az nagyon).

Szóval ez egy ilyen rekreációs és rehabilitációs központnak van kialakítva, társasházakkal teletűzdelve, az egyikben töltöttem a múlt hónap nagyrészét, távol a szülőktől, és mondhatom, a tanyasi lét után felüdülés lett volna, ha a társasházi falszomszédaim nem éppen egy furcsa apa-lánya páros, akik, lévén, hogy a társasház eddig üresen állt, kissé sajátos életmódot folytattak eddig, a papa napközben felöntögetett a garasra, persze zugiban, és amikor már rendesen volt benne, járókelőkre vadászott egy kis csevely reményében. Kitűnő társalgónak képzelhette ilyenkor  magát, állapotáról csak az őt körüllengő szeszpára tudósított. Magyarul már méterekről bűzlött a cefrétől.

A kedves lánya egész nap trágárkodott, és káromolta az Istent, felső fokú szinten, mivel még egyetemet is végzett a drága. Hát. istenem, megszokták, hogy egyedül uralják a 4 lakásból álló komplexumot. A bajok nemrég kezdődtek, kiderült, hogy zavarja őket, ha az udvaron ég a villany, vagy porszívózás van, meg egyáltalán, hogy nemcsak ők laknak ott egyedül, és uralják ott a környéket. Ja, és mindezt minősíthetlen, idegbajos stílusban adják az ember tudtára. Arra nem gondolnak viszont, hogy a hang két irányba terjed, én is hallom az állandó veszekedést és kiabálást. Először a leányzó kezdett ordibálni, hogy "átjön és szétver" a villany miatt, meg hogy cirkuszt csinál, meg balhét. Majd a részeg fater szerint vasárnap nem szabad porszívózni, és amikor azt mondtam rá, hogy "jó", erre valami olyasmit válaszolt, hogy szerinte nekem "igenis"-sel kellene rá felelnem, aztán még valamit bazmegelt, majd bejöttem. Most akkor sötétben kell laptopoznom este, és maximálisan csendben lennem. De talán ők is visszavettek valamit a hangerőből. Hát, igen, a külön élés nehézségei. Ebben a fene nagy szabadságban az első konfrontációk.

0 Tovább

Rohadt jenki fickó

Yankee folk song, fordítottam én, tizenéves koromban. Habár utáltuk egymást az osztályfőnökömmel, de mivel rohadt jó voltam töriből is, meg angolból is, nem nagyon tudott rajtam fogást találni - max. 1-1 jeggyel rosszabbat adott - mert mint tudjuk, minden felelet eredménye csak becslés. Meg kedvenc szavajárása az volt velem kapcsolatban, hogy: "Róbert, magának vége van, mint a botnak." Persze 4-esnél rosszabb jegyet nem tudott adni nekem, talán az bosszantotta. Most jutott eszembe, hogy az első komolyabb barátnőm, és egyben élettársam is angol-történelem tanár volt. Na, szép, megéri merengeni az életen. Freudi értelemben ennek biztos nagy jelentőssége van. Egyébként nyári uborkaszezon van a siktában, azért elmélkedek és fordítgatok ennyit.

Rohadt jenki fickó

Délen egy rohadt jenki vagyok.
A lányoktól déli csókot kapok.
Azt mondják, a jenkik rossz emberek,
Én erre jenkiként nagyot nevetek.

Láttam, az öreg Sherman otthagyott,
Egy furcsa ötlet felvillanyozott.
Szürkét vettem, és akcentust vele,
És elkezdtem az utam Mobil fele.

Jól szórakozom, mint soha eddig,
Hogy jenki vagyok, nem tudják pedig.

Nem messze Atlantától azt hallottam,
Öreg Sherman elvett mindent, mi van,
Mosolyogtam, ott volt egy kedves madame,
Méz, és barack és sonka várt rám.

Megálltam, megölelt, megetetett,
Hat özvegy miattam verekedett.
Egye meg őket a fészkes fene,
Elszöktem gyorsan Mobile fele.

Felneveltem sok lányt, és férfit,
Esküdöztem, a jenkik bűnösök mind.
Hazugnak hívnának, ha hallanák,
Mobilba jenkiként jött az apád.

Ha öreg leszek, és jön a halál,
Engem majd égkék zubbonyban talál,
Ők körülállnak, és nem érti senki,
Hogy lehettem egy rohadt jenki.

0 Tovább

A szóvivő, és az idegen béna blogger

Képzeljünk el egy bolygót, amit 4 faj képviselői laknak vegyesen: satuniaiak, utiniaiak, Tyuiopok, és emberek. A történet középpontjában egy Tyuiop blogger áll, aki balesetet szenvedett, és lebénult, ezért szóvivőt keres maga mellé, hogy gépelje a blogját, amíg fel nem épül. A. A. Arthur, a blogger nagyon népszerű világszerte, és sokan fordulnak hozzá kérdésekkel, hogy adjon tanácsot ügyes-bajos dolgaikban. A szóvivőt Daniel Rivieranak hívják, és mi személyesítjük meg. A szóvivő dolga, hogy gépelje, amit a blogger diktál neki, de hősünkben mégis morális kérdések merülnek fel a tanácsok helyességével kapcsolatban, és hajlik arra, hogy más válaszokat adjon, mint amit a Tyuiop diktál neki. A játék morális kérdéseket is feszeget, nem mondom, hogy tökéletes, de felvázol egyféle utópiát, amiben van idegen, blogger, és az idegen fajok különböző morális nézőpontjainak ütköztetése. 

Ez a történet az én személyes blogolásomat juttatja eszembe. Régebben sokan tanácsot adtak, hogy mit kellene csinálnom, manapság sokan tanácsért/segítségért fordulnak hozzám a blogom kapcsán. Mostanában már a legritkább esetben adom játékfordításra a fejem, ezt is kb. egy éve vettem tervbe, hogy megcsinálom, végül, amikor belekezdtem, szűk egy hét alatt befejeztem. Kb. háromszor belealudtam, úgy érzem, nem való ez már nekem.

idegen

A játékot egy Naomi Norbez nevű kezdő játékfejlesztő követte el, és én jó szóvivőként lefordítottam. A szóvivő szóvivője lettem magyar nyelven, milyen posztmodern dolog lenne, ha nem két, játékokkal sokat foglalkozó, de nem igazán befutott, lelkes amatőr próbálkozásáról lenne szó. A játékot CSAK azért vállaltam el régebben, mert blogolásról, bloggerkedésről szól, és ilyen játékokból hiány mutatkozik még nemzetközi viszonylatban is.

idegen

A játéknak számos befejezése, és mellékszála van, én úgy játszottam végig, hogy mindig egyetértettem azzal, amit diktáltak, így mondjuk nem túl érdekes, de ki a fene szeret konfrontálódni. Mai világba... Ha valakinek netán ezek után is lenne kedve bíbelődni az általam fordított magyar verzióval, megteheti itt:

A szóvivő. (The Speaker HUN) (Play online or Save as...)

0 Tovább

Lébecolás

A nagy lébecolásom a szakkörben azzal kezdődött, hogy átkértem magam 5 órás munkarendből 4-be, pedig az én papíromon nincs megkötés, hogy hány órát vállalhatok, csak egyszerűen lusta vagyok erre a fajta munkára. Egyébként is a burnout jelei kezdenek mutatkozni rajtam, ezért is foglalkozok a szabadidőmben informatikai dolgokkal, olyan sok szofvert még nem fejlesztettem, a kezelőorvosomnak volt egy enyhén cinikus megjeyzése, hogy a Halál a pszichiátriánt tanfolyam nélkül is képes voltam megírni, a blog persze mindig szóbajön, meg hogy ő nem olvassa, meg azt mondta, hogy nem tudja miért örül annyira nekem, hogy lát, amikor tudja, hogy mi a véleményem ezekről a dolgokról. Azt hiszem, kb fele-fele arányban szeretek webes tartalmat előállítani, és a kódolással bíbelődni, ami nem rossz arány, tekintve, hogy hiány van bőbeszédű informatikusból, és még profitálhatok is belőle.

Vissza a mindennapi robothoz: minden alkalmat megraadok, hogy távol tartsam magam a munkától, egy-egy rövid táppénz (jó, ezt nem viszem túlzásba), fizetetlen igazolt távollétek, stb., mondjuk ez meg is látszik a bérpapíromon, de ez sem tud érdekelni. A munkahely megalakulása óta dolgozom itt, akár krónikása is lehetnék már az itt történt dolgoknak, talán írok is egyszer egy összefoglaló bejegyzést, de olyan gyakran azért nem forszírozom ezt a dolgot, mert esetlegesen kirúgnak, mint macskát sz.ni emiatt.

Nemrégiben új munkafolyamatot tanultam ki, a papírsodrást. Kicsit álszenteskedtem, hogy én milyen szorgalmas vagyok, igazából az van, hogy nehéz megtanulni, egy pálcára kell felsodorni a papírt, majd a végét leragasztani; mindegy is. Ha már az ember megtanulta, sokkal könnyebb, mint a többi munkafolyamat, ráadásul presztízs-kérdés is: aki képes ezt csinálni, többe nézik, mint mint a vágást, meg a varrást, vagy nem tudom. Igazából azt szokták mondani, hogy ez a legnehezebb része a papírból font dolgok készítésének, csak miután látták, hogy még én is tudom csinálni, abbahagyták; már nem mondják. Különben sokmindent csináltam már a munkahelyen, mindent rosszul, vagy közepes minőségben. Végül azt csinálom, amihez kedvem is van, és ami a legnagyobb hasznot hozza a közösségnek.

Most nyáron a hőségriadó miatt gyakoriak a szünetek, lényegében a 4 órából nem dolgozunk, csak nagyon keveset, néha elküldenek a postára, vagy rám bízzák a honlapot (bár egyre ritkábban), nekem sem egy nettó élvezet a Joomlával szarakodni, de szívesen csinálom, akár otthon is csinálnám, ingyen, meg is fogom mondani, hogy én milyen jó fej vagyok. Meg szokott járni hozzánk valami csaj ilyen biorezonanciás állapotfelmérésre, mindenkinek mond valami kedveset, nekem például azt, hogy elindult nálam az agyérelmeszesedés, meg gyulladásban van az agyam, mondjuk ez utóbbit már jó régen kimutatták, hogy lényegében az agyam egyik fele nem igazán működik, és a másik féltekének kellett átvennie a funkcióját. Hát, gondolom, sikerült, már amennyire. Meg annyit mondtak még, hogy a májam tökéletes, mi a fene?, ennyi gyógyszer & pia után, nincs rajta semmi zsír, meg hogy kevés vizet iszok. Szóval annyit mutattak ki, hogy nem a lábam fáj. De ezt tudjuk.

0 Tovább

Ember a vízben

vizsprint

Az utóbbi időben sokat gondolkoztam a vízről, vízpartról mint üdülési helyszínről, szórakozási formáról, és egyáltalán. Vajon mennyi örömöt képes nyújtani egy embernek az, hogy bemenjen a vízbe? Kétségkívűl érdekes, hogy egy más, sűrűbb közeg, mint a szárazföld. Az ember mindent szeret kipróbálni, ami egy kicsit is eltér a szokványostól. Nagyon szórakoztató lenne elkezdeni felsorolni, hogy mi mindent, de ettől ezúttal eltekintenék.

Maradjunk csak a víznél. Persze nyáron általában nagyon meleg is van, és az emberek mint lemmingek, megindulnak a vízpartok irányába, lévén a strandok eléggé drágák. Mit tartogat hát számunkra egy vízpart? Drága büfék, bikinis lányok, félpucér férfiak, ameddig a szem ellát. Plusz a kétes örömök a vízben. Félreértés ne essék, annak idején elég jó úszó voltam, egyszer próbaként úsztam versenyt egy fiatalabb gyerekkel, aki versenyszerűen úszott, és valamivel hamarabb úsztam le a távot. Blablabla.

Az úszás is például micsoda? Groteszk kalimpálás annak érdekében, hogy előrébb jussunk a nedves közegben. Persze egészséges, meg minden. Mármint egy bizonyos pontig. Hallottam már olyan úszóról, aki nem vol túlságosan elragadtatva a napi 8+ órás edzéstől. Szóval jó úszónak számítottam, mégsem sikerült egy fuldoklót kimentenem Tiszából. Sőt, ha ninccsenek a közelben a vízimentők, mindketten ottmaradunk.

Hogy is néz ki egy ilyen történet? Valaki fuldoklik, nyeli a vizet, lemerül-felbukkan, és az ember egy lemondó rugaszkodással utána veti msgát, mert vagy kihozza, vagy ottmarad ő is. A fuldokló általában pánikszerűen rátekeredik a segíteni szándékozóra, de olyan erővel, hogy lehetőleg mozdulni se tudjon. Aztán mire rájön az ber, hogy hülyeséget csinált, megindul a küzdelem a víz alatt, hogy legalább a saját bőrét mentse az ember, de az áldozat annyira kapaszkodik, hogy ez szinte lehetetlenség. Szóval bármennyire jól tudsz úszni, ha nem vagy rá kiképezve, jobban jársz, ha végignézed egy ember vízbefulladását. Hát ilyen helyzetek is előfordulnak, és sajnos nem is olyan ritkán. Még tudnék egy ilyen esetet, de kegyeletből nem mondom. Szóval megéri? Nekem biztosan nem...

2 Tovább

Gondnokság felülvizsgálata v1.5

Legújabb fejlemények a gondnokság felülvizsgálatának az ügyében - vigyázat, nagyon kacifántos, és elég pszichó, én szóltam, csak saját felelősségre olvasandó tovább! Odüsszeia, Kálvária, stb.

Na, szóval, amikor sikeresen túljutottam a gondnokság levételének első körén, újabb problémák merültek fel, és még mindig nem tartok a második szakaszban. A kezelőorvosom startból azzal indított, hogy 1. tartsak rendet a szobámban, 2. feküdjek le este 11-kor, és akkor talán hajlandó pozitív szakvéleményt írni, de ezt is csak hivatalos megkeresésre a gyámhivataltól (innentől kezdve kis betű ez is). Most nagyvonalúan lépjünk túl azon a tényálladékon, hogy ez kimerítené a zsarolás fogalmát mindenféle értelemben, de sajnos erre nem is kerülhetne sor (pedig úttörő becsszóra jól viselkedtem idáig), mivel ma voltam a gyámhivatalban, ahol benyöték, hogy ők csak nyíregyházára (ez is kisbetű) tudnak levelet írni, mármint a pszichiátriára, és így ESÉLYEM SINCS RÁ, HOGY A SAJÁT KEZELŐORVOSOM ÍRJON RÓLAM SZAKVÉLEMÉNYT. A nyíregyházi pszichiátrián szintén nem fűlik hozzá a foga senkinek, hogy velem kelljen fogglakozni, már május óta nem jelöltek ki egy nyomorult orvost, aki vállalni merné, hogy szakvéleményt írjon rólam. Így újra kell küldeni a szerelmeslevelet, hogy legyen már szívesek eleget tenni a kötelezettségüknek, ha arra volt eszük, hogy röhögve gyámság alá kúrjanak.

Vagy - közölte a gyámügyi előadó - miközben vihogott, mint akit b.ni visznek, úgy kerül az ügy a bírósági szakaszba, hogy nem készül rólam szakvélemény, hanem egyből a kirendelt elmeorvosi szakértőhöz fogok kerülni, előzetes pszichiáteri szakvélemény nélkül. Egyébként már így is az egész kezd lottósorsolás jelleget ölteni, lesz-e egyáltalán olyan pszichiáter, akinek két vakarászás között van engem ideje "megvizsgálni", és hogy ki lesz az, a másik lutri az elmeorvosi szakértő, mert ha megint kikapom azt az imbecillis barmot, akit előzőleg, akkor tuti a kekeckedés. Mert lassan beszélek. Ez a betegség jele. Meglátnám, ha évekig nyomorgatnák a különféle pszichiátriákon, mennyire lenne bőbeszédű. Pontosabban nem is a betegség jele, hanem a gyógyszeré. Most akkor az sem jó, ha van rajtam sapka, és az sem jó, ha nincs? Ha gyógyszert szedek, azért kell gondnokság alá mennem, viszont ha nem szedek, akkor meg azért? Na, álljon már meg a menet! Ezek hülyét csinálnak belőlem.

Hónapok teltek el, és az ügyem még mindig nem került a második szakaszba a háromlépcsős vizsgálati sorozatban, plusz a bíróságon nyáron szabadság van, így őszig esélyem sincs arra, hogy előrelépés történjen az ügyemben, és esetleg önálló életet tudjak kezdeni. Persze ez is nekem kell, hogy eszembe jusson, a gyámügyön még ezt sem tudták. Egy év tárgyalássorozat, két év gondnokság, és minimum egy fél éves herce-hurca, amíg valami történik az ügyemben. Nagyon optimista becslések szerint három és fél éve ér lényegében a gondnokság szégyenbélyege. És senki nem foglalkozik azzal, hogy "megvizsgáljon", az ügyem el van felejtve, egyáltalán nem fontos. Aki A-t mond, mondjon B-t is, a pszichiátria magának csinálta a plusz munkát, amit most vonakodik elvégezni (annak ellenére, hogy segítek nekik egy új terápia bevezetésének tesztelésénél). Egyébként meg fogalmam sincs miért nem képes a gyámügyi bürökrácia nagykállóba (ez is kisbetű) címezni egy k. levelet nyíregyháza helyett. Miért csinálják ezt velem? Én már régóta mondom, hogy egy megoldás van erre a bürökratikus tébolyra, méghozzá:

0 Tovább

A Chumbawamba 30 éve

A Chumbawamba nevű alternatív együttes 1982-ben alakult meg Leeds-ben, Angliában, és 2012-ben oszlott fel. 30 éves pályafutásuk során játszottak anarcho-punk, pop, világzenei és népzenei stílusban.

A Thatcher-érában a rádiók nem játszhatták dalaikat, anarchista nézeteik miatt, ezt később egy Margaret Thatcher halálakor kiadott In Memoriam Margaret Theacher CD-vel "hálálták meg", amelyben gunyoros dalokkal tisztelegnek a Vaslady emlékének.

Önmeghatározásuk "progresszív-anarchista", és ezzel kitették magukat számtalan rendőrségi vegzálásnak is. A banda tagjai annak idején azzal a céllal álltak össze, hogy érdekesek és figyelemfelkeltőek, szókimondóak és botrányosak legyenek, nem utolsó sorban pedig azért, hogy megértsék a világot, és ebben segítséget nyújtsanak másoknak is.

Bár a rádiók nem játszhatták őket, néhány számuk népszerű lett az úgymond underground körökben. Sokan egydalos előadóknak tekintik őket, de összesen 13 lemezük jelent meg, 7 a számukra világsikert meghozó Tubthumper után.
Ez 1997-ben volt, és akkor a legenda szerint másfél percenként hangzott el a szám valamelyik rádióban.

A Nike ezért a számért 1,5 millió dollárt fizetett nekik a reklámjaiban való felhasználásáért, de ezt, és más bevételeiket is jótékony célokra fordították. Addigi közönségük kritikával illette őket, mert a multinacionális EMI-vel kötött lemezszerződést, ami nem bizonyult hosszú életűnek, mivel nézeteik alapvetően különböztek egymástól a profitszerzésről. 

Egy tévéműsorban például arra buzdították rajongóikat, ha nem engedhetik meg maguknak a CD-k megvásárlását, lopják el azokat nyugodtan. Amíg például a Metallica a kalózkodás ellen hirdetett harcot, a Chumbawamba kifejezetten támogatta azt.

A Chumbawamba a mindenkori hatalom ellen kampányolt, de ironikus módon egy olyan dal hozta meg számukra a világsikert, ami nem kampányolt másról, csak egy éjszakai italozásról (Tubthumping). Egyébként maga a cím is kampányolást jelent.

A Chumbawamba a kihasználatlan lehetőségek zenekara, volt, és most már az is marad - az újraegyesülés esélye nélkül, ahogy a honlapjukon írják.

0 Tovább

Modulzáró vizsga kipipálva

Hol is kezdjem? Talán ott kezdőfött az egész vizsgára való felkészülésem, hogy lekéstem a 14F-es buszt, amire a tanyaközpontban szándékoztam felszállni. Mondjuk, hogy egészségügyi okokból. El is mentem a háziorvoshoz, kiírt 3 nap táppénzre. Isteni szerencsének, jelnek vettem, hogy legalább tudok majd tanulni a vizsgára. Úgy esett, hogy az orvostól nem hazafelé vettem az irányt, hanem a város szélén álló kis vityillónkba, és tanultam is becsületesen, ami főleg abból állt ki, hogy egy JNLP fájlból próbáltam egy JAR-t működésre bírni, szóval remélem, mindenki érti, ha nem, az sem baj, mert én sem 100%-osan. Három nap tanulás külön a szülőktől, nagyon furesz volt. Körülbelül 10 éve nem hagytak már hosszabb időre magamra a szüleim, amikor a kedves kezelőorvosaim a lelkükre kötötték, hogy mindig legyenek a seggemben, mivel én nagyon beteg vagyok. Igazából már jóval a gondnokság alá helyezés előtt lezáródnak ezek a játszmák, hogy a kezelőorvosok és a szülők együttes erővel mintegy karanténba helyezik a beteget, áldozatot, vagy minek is nevezzem.

Szóval 3 nap felkészülés elég is volt arra, hogy végképp elbizonytalanodjak, kész voltam, mint a házi feladat. Eléggé zaklatottan utaztam Pestre, a vizsga helyszínére. Még ott is tanultam, de úgy éreztem, hogy még mindig kevés vagyok. Betegségem óta számtalan próbálkozásom volt a tanulásra - mind kudarc, általában el sem mentem a vizsgákra, mert az általános közvélekedés, hogy a mentális betegek kognitív deficittel küzdenek, rám is átragadt. És féltem. Féltem, hogy felsülök, leégek, leblokkolok, ésatöbbi. Most sem volt ez másképp. A vizsga reggelén magamba tömtem gyorsan két nyugtatót, meg egy csavaros kiflit, így már volt bátorságom elmenni. Először Java-t tanultunk, hamar belerázódtam a szintaxisba, majd MySQL eljárárások és függvények következtek. Én, az örök optimista, arra gondoltam, hogy valahogy elnapolják a vizsgát, és elkezdtem szórakozni a LinkedIn profilom kitöltésével angolul, meg más hasonló marhaságokkal. Már éppen a függvényekbe kezdtünk, amikor benyögte a tanár, hogy ha ezekkel végeztünk, kezdődik a modulzáró.

És még azt is hozzátette, hogy a mai napon tanultak is fontosak a vizsgafeladat elkészítéséhez. Ekkor kezdtem el figyelni, mint a kisangyal, két függvényt megcsináltunk, és már fél kettő fele el is kezdődött a vizsga a reggel fél kilenc óta tartó kínlasztás után. A feladat az volt, hogy a metódus random generáljon le megadott A, B, vagy C osztályba tarozó ip-címeket. 1 óránk volt rá. Végülis, ha úgy vesszük, a feladat ravaszul volt összállítva, mert egyetlen eljárás tartalmazott programozást, adatbázis-kezelést, és hálózati ismereteket. Azt hiszem, én lettem a leghamarabb kész. Persze nem azt mondom, hogy egy csúcsszuper munka, de a célnak talán éppen megfelel. Elküldtem a megadott e-mail címre, majd a távozás hímes mezejére léptem. Hagytam benne néhány kisebb hiányosságot, mert nem volt már kedvem a részletekkel pepecselni.

Tovább nincs kedvem mesélni, eléggé unalmas volt eddig is, most veszem csak észre. Hogy miért írtam meg mégis? Hogy erőt adjak kedves sorstársaimnak, hogy nem vagyunk elveszve, bizony, a mentális betegség után is van élet, méghozzá milyen izgalmas, sokszínű és tartalmas, blablabla. Bár eredmény még eddig a pillanatig nem érkezett, érzésem szerint sikerrel vettem ezt az akadályt, a bejutás a vizsgára nehézkesen ment, viszont úgy érzem ezek után, van keresnivalóm a szoftverfejlesztés világában, a modulzáróval megszereztem a jogot, hogy bejussak a második félévre, és már csak az OKJ-s vizsga lesz hátra jövő márciusban. "Kis lépés ez az emberiségnek, de egy hosszúlépés nekem."

Igazán nem tudom. Már a záródolgozatom témája is megvan: egy Javában íródó MUSH (Multi User Shared Hallucination). A MUSH olyan, mint egy MUD, egy MUD olyan, mint egy MMORPG, csak szöveges változatban. Kell hozzá egy virtuális szerver (VPS), és már lehet is barangolni az általam kitalált és megírt világban (hallucinációban). Hát nem izgi? Talán sokaknak nem. A következő játékom tehát egy többfelhasználós hálózati kalandjáték lesz. Ez lesz eddigi életművem megkoronázása. Vagy az már megvolt, csak nem vettem észre?

Szerintem nem, mert most valami jó kezdődik el az életemben, és a sok rosszat végre magam mögött tudom hagyni. És ezzel szeretnék minden kis sorstársamba erőt önteni, hogy nem vagyunk hülyék, és vihetjük még valamire az életben. "Istennel talállak benneteket, barátaim, tesvéreim."

0 Tovább

Social Withdrawal

Eszembe jutott ez az angol nyelvű kifejezés; megint egy szó, aminek - tudtommal - nem igazán van magyar megfelelője. Mégpedig azért jutott eszembe, mert illik rám, azaz nemsokára illeni fog. Valami olyasmit jelent, hogy "visszahúzódás a társas kapcsolatoktól", és én tudatosan fogom ezt az utat választani. Nincs több chit-chat, Facebookon ráírogatás az emberekre ittas állapotban, és józanul se persze. Faszomnak sincs kedve azzal foglalkozni, hogy kit milyen kedvében találok, milyen állapotban van éppen most a kis lelkivilága, vagy csak éppen olyan lerázós hangulatában van-e.

És ez most nem a betegségemből fakad, vagy valamiféle mentális diszfunkció eredménye, hanem egyszerűen most jutottam el arra a szintre, hogy nem érdekel a bájcsevely. Sem a fb-n, sem a twitteren, sem a plurk-ön, sem sehol máshol. Másrészt fórumokra, és a blogjaimba tobábbra is írni fogok, akit érdeklel, keressen meg, akit pedig nem, az egy kattintással kikapcsolhatja a szövegeléseimet. Nem tolom bele magamat senkinek a képébe, nem erőltetem rá magam senkire, nem gyűjtök like-okat, nem generálom a hsz-eket, persze azért igyekszem lehetőség szerint mindenkinek válaszolni. Eddig is így tettem, ezután is így fogok.

Hogy mégjobban (köz)érthető legyek: ha valaki az ismerőseim közül kitesz valamit, arra esetleg reagálok, hiszen az ember azért oszt meg tartalmat, mert nem bánja, hogyha visszajelzést kap (tisztelet a kivételnek). Tehát olyan kedvében van. Adott egy akció, amire esetleg, ha olyan, kész vagyok reagálni, de cseverészést kezdeményezni nem fogok senkivel. Régebben is sokkal jobban örültem, ha itt kerestek fel az ismerősök, vagy ismeretlenek, mégha nem is közvetlenül a témához kapcsolódó gondolatokkal, senkit nem hajtottam el, csak aki már nagyon tenyérbemászóan viselkedett, kapott tőlem is valami kedves kis "virtuális útravalót", de ebben is igyekeztem fékezni az indulataimat, és inkább előbb elszámoltam valameddig, és csak utána reagáltam, ha ki is osztottam, jóval visszafogottabb hangnemben, mint ahogy azt az első gondolatom sugallta. De egyéb indokaim is vannak erre a fajta viselkedésre. Észrevettem magamon, hogy ameddig nagyobb közönség előtt szólalok meg, sokszor jóval összeszedettebben viselkedek, míg chaten hajlamos vagyok méltatlan párbeszédekbe belemenni,és hülyeségeket picsogni. Íme:

Na, és igen (megint) megváltoztattam a nevemet. Mondhatni visszaváltoztattam. Két-három témához szoktam hozzászólni általában, 1. mentális betegségek, 2. kalandjátékok, 3. alko.hol?, és mindegyikhez ezt a nicket használom, úgy gondoltam, hogy a blogomban is ideje lesz ezt bevezetni, ha már (egy ideje) megvan ez a nevem is. Egy időben trendi volt nick helyett saját néven blogolni, aztán már nem annyira, de egyébként még 1 hülye is ki tudja találni, hogy ki vagyok, tudod, a Google a barátod... Pláne a Google+.

Na, ennyit szerettem volna megírni a szociális médiához való hozzáálásomhoz, mivel divat lett erről mindenkinek kifejteni a véleményét, ezt itt én is megtettem. Ennyi volt a mai napra rendeltetett evangélium, menjetek békével.

0 Tovább

Everybody Dies - Mindenki meghal

Aha. Valami könnyedebb téma. Már régen volt itt játékismertető. Most lesz. Everybody Dies. Mindenki meghal. Elég jó cím egy játéknak. A játékban egy áruház dolgozóit alakítjuk, akik különböző gázos szituációkon mennek keresztül, őket irányítjuk, és egyikük halála esetén egy másik dolgozó irányítását vesszük át. Csak azért írok erről a játékról, mert nem megy a tanulás, meleg van az ebben szereplő grafikák annyira mély nyomot hagytak bennem, hogy sokszor ezeket tettem be fejlécnek a blogjaimba.

A játék amúgy eléggé jó helyezéseket ért el "szakmai" körökben, szerintem egy ***. Sok benne a csúnya beszéd, (bad language), ami számomra azt bizonyítja, hogy angolul is lehet változatosan káromkodni, és nem hiszem különben sem, hogy a magyar nyelv bonyolultabb az angolnál. Mindkettőnek megvan a nehézsége, na. Ezt csak egy Márai-idézettel támasztanám alá, amit én nagyon találónak tartok, és feszt tapasztalok. A játék felvonultat szlenget, káromkodást, igényesebb, irodalmiasabb stílusszinteket, de akkor sem vagyok oda érte. Szerintem Michael Cho a játékhoz készített grafikái viszik a hátán az egész produkciót. És íme, a fentebb emlegett Márai-idézet, aminek értelmére az irodalmibb hangvételű szöveges játékoknál jövök rá:

"Tíz, tizenöt esztendei, szorgalmas és figyelmes tanulás után végre megérti az ember, hogy angolul, sajnos, nem lehet megtanulni."

A játékot végigjátszás nélkül kínszenvedés lenne végigvinni, ezért tettem ki oldalra ezt a fontos dokumentációt. A játék főszereplőiről készült képek, amikért érdemes végigvinni a játékot, itt vannak, hihetetlen, mennyire fel tudják dobni a játékot, a grafikus, Michael Cho kitett magáért, szerintem élete egyik legjobb grafikáit tette bele a játékba, Jim Munroe (az író) pedig hm, enyhén szólva középszerű teljesítményt nyújtott, "ilyet én is tudnék írni" utóízzel.

Értékelés: 2 halott áruházi dolgozó a 3-ból

Letöltés: EverybodyDies.zip (Windows Installer)

0 Tovább

Így lettem én "celebskizó"

"You know I hate every popstar that I ever met!" - Chumbawamba

A "celebskizó" kifejezést nem én találtam ki magamra, hanem egy volt osztálytársam rám. A celebeket amúgy nagyjából ismerem, de nem igazán szeretem. A Susogós Mackókban így határozzák meg őket: "Attól leszel híres, hogy lófaszt sem csinálsz." Mondjuk kicsit így érzem magam én is; vannak ezzel a diagnózissal olyanok is sokan, akik sokkal többet elértek már az életben, mint én, aztán persze bőven olyanok is, akik pedig nem, sőt, lecsúsztak, magukba roskadtak, Csipkerózsika álmukat alusszák, elvesztették hitüket az életben, az emberekben, de leginkább magukban. Ha valakinek szól a blog, leginkább nekik, ők viszont nyilván nem is olvasnak ilyesmit. Sőt, általában semmit.

"Drágám, te kettős életet élsz." - Albert Einstein Bizottság

Én valahol középen helyezkedek el a skizofrének hierarchiájában, ha van ilyen egyáltalán (most tételezzük fel, hogy van). Reggel kézműveskedek, amihez keveset konyítok, és nagyon lefáraszt, 5 órából azért kértem magam vissza 4-be. Klasszikus értelemben véve nem vagyok a munka hőse: monoton, előkészítő-kisegítő feladatokat bíznak rám, amiket több-kevesebb sikerrel ellátok, a rehabilitációs elbeszélgetésen el is mondtam, hogy fizikai munkában egyetlen előnyös tulajdonságom van: hogy monotonitástűrő vagyok, sőt, igénylem is a monoton (munka)folyamatokat, mégpedig azért, hogy kitöltsem valahogy hasznosan a munkaidőt, holott legszívesebben egy szalmaszálat sem tennék keresztbe. A társasági élet dolgában sem jeleskedek, ha szólnak hozzám, válaszolok, de ebben nagyjából ki is merült a dolog.

"De ha lemegy a nap, már nem nagyon ismersz rám..." - Ismerős Arcok

Szóval szabadidőmben leszek az igazi önmagam. Írogatok ide-oda, blogokba és fórumokba főleg. Persze valamiért ez a legnagyobb látogatottságú blogom, talán azért, mert őszintén szól a skizofrénia árnyoldalairól is (persze, mert csak árnyoldalai vannak...). Amúgy régóta tervezem, hogy amennyire csak lehet, elszakadok a skizó-tematikától, de sokszor a legkisebb ellenállás urányába mozdulok el, kicsit nem figyelek, és püff, már meg is van a legújabb skizó-poszt. Talán innen a celebskizó titulus, persze nem jelent többet, mint ami, eddig én írtam a legtöbbet a skizofréniáról, és a skizofrén állapotban írt posztjaim száma is megragadó, és egyben meggyőző, hogy nem vagyok műskizó (legalább az nem). Aztán az is van, hogy a legtöbb betegtársam leginkább elfelejteni igyekszik a betegségét, engem pedig mindig érdekelt maga a jelenség, már attól kezdve, hogy megtudtam, mi az. (Akkor tudtam meg, amikor kitört rajtam.)

"Son, When you grow up, Would you be The saviour of the broken, The beaten and the damned?"- My Chemical Romance

Ezt a sort valahogy nagyon a magaménak érzem. Ahhoz képest, hogy elsősorban bloggernek érzem magam, egyfajta küldetéstudat is munkál bennem (néha akaratom ellenére), hogy tudósítsak a világnak az "eltört", "megvert" és "rohadt" oldaláról. Mert megértem én a hozzátartozók oldaláról is a problémát, a zavart, a szégyent, a frusztrációt, néha talán a félelmet is, de aki végigjárja ezt a passiót, az leginkább mégiscsak maga a páciens, én úgy gondolom. Mégis hogy jutottam el idáig, hogy van egy skizó, akinek a mondanivalója többeket érdekel, mint az eddigi skizó blogok többsége, amik szép csendesen eltűntek a süllyesztőben? Sok munkával. Álhatatosággal, következetességgel, és azzal, hogy nem adtam fel. Jóllehet ezen a blogon az első bejegyzés 2015 januárjára datálható, blogot már jó 10 éve vezetek viszonylag rendszeresen. Jó móka lett volna beimportálni a freeblogba "bedolgozott" 5-6 évemet is, de mára már nem bánom, hogy így alakult.

A sors iróniája, hogy igazából akkortól lettem "celebskizó", amikor részletesen beszámoltam a beteg gondolataimról a blogon. Bejutás a pszichiátriára, és bejutás a postr-en keresztül egy(-két-három) Origo címoldalra. Sokan figyeltek fel akkor a történetemre, mert ez volt az első eset, amikor valaki viszonylag egybefüggően ontotta magából egy alternatív valóságból érkező tudósításokat, de annyit mégis érzékeltem a valóságból is, amennyi ahhoz kellett, hogy nehogy bejussak egy elfekvőbe is, kis mellékszál volt a helyi pszichiátria oligarchájával vívott egyenlőtlen küzdelmem, aminek mai napig iszom a levét, és kihatással van az életemre. Végülis felülkerekedett bennem is a hétköznapi valóság, a normalitás világa, és azóta folyamatosan bizonyítom, hogy nem beszélek félre, sőt, egész tűrhető blogerré nőttem ki magam, később már a reblogon. Végezetül pár szót a gondnoksági ügyemről: most ott tart a folyamat, hogy éppen meg van akadva, mert nincs pszichiáter, aki szakvéleményt írna rólam, ezért meg kell kérnem a gyámhivatalt, hogy keressék meg hivatalos levélben a mostani kezelőorvosomat, és ő, amennyiben teljesítem a feltételeit az életvitelemmel kapcsolatban, esetleg hajlandó pozitív véleményt írni rólam. Ezzel kapcsolatos reflexióim egy fórumon vannak leírva, most nem sorolnám fel mind, így is hosszúra nyúlt ez a bejegyzés.

De, akit bővebben érdekel, itt van: https://bura.hu/forum/bajok/skizofrenia-35

2 Tovább

A vizsga

"Fáradt vagyok, és kedvetlen. Amúgy is lassabban készülök fel a vizsgákra, mint a többiek, azért maradt rajtam a Lassú név, de most úgy érzem, még magamon is túlteszek. Csak aludnék, sok éjszakát és nappalt átaludnék, mint a medve télen. Hét gáz félév. Ennyit sikerült eddig teljesítenem. A bejutás a nyolcadik, és egyben utolsó szemeszterre szinte lehetetlennek látszik. Nem hogy nőtt volna az önbizalmam az évek során, mint minden normális embernek, hanem az idő előrehaladtával egyre megcsappanni látszik." - Erre gondol, ilyesmikre.

Elindul a Bevezetés a bevezetéstudományba nevű vizsgájára, amit eddig halogatott, hiába mondták neki, hogy mindent az alapoktól kell kezdeni. Most is csak azért vágott neki, hogy meglegyenek a kreditpontjai. A kreditrendszer és a Neptun bevezetésével a családias hangulatnak is lőttek az egyetemen. Sohasem nézte a Neptunt, akkor kezdték csak bevezetni, "csak felidegesítem magam" - gondolta. Közben találkozik néhány csoporttársával, akik a Fontos Kérdések vizsgáról jönnek, és már igen jó kedvük van.

Határozott bizonytalanságot sugalló léptekkel mászik fel a Már utolsó éves vagy, de ne bízd el magad tanszékre. Ahogy végignéz a neonoktól zúgó, üres folyosón, arra gondol, hogy sajnos egyedül kell nekivágnia, ebből a tantárgyból már mindenki levizsgázott. Illetve nem mindenki. Ahogy halad a folyosón, egy rongycsomót vesz észre, ami megható igyekezettel összeválogatott női ruhákból áll, majd később határozottan egy ember körvonalait kezdi magára ölteni. Kutya ül az ajtó előtt. Kutya egy lány, csak leszbikus, de még nem biztos benne. Úgy látszik, ő is eddig halogatta ezt a vizsgát. Kissé meglepetten, de határozott érdeklődéssel méregetik egymást. Egy társaságba taroznak, de sosem maradtak még kettesben, vagy bandáztak még ketten együtt.

Pár pillanatig kínos csönd. Nem tudom, melyikük teszi fel az ilyen alkalmakkor szokásos udvariassági kérdést*, de hamar túlesnek rajta, és innentől kezdve még jobban kedvelik egymást. Beszélgetni kezdenek, a vizsgákról, a tanulásról, de nemsokára már ott tartanak, azt derítik ki egymásról, hogy régen ugyanabban a házban laktak, a város legeslegmagasabb házában, ahol olyan sok sajnálatos, és néhány vidám eset történt. Na persze, hogy elkerülték egymást, mindketten tudják, hogy egy ekkora házba egy falu teljes lakosságát be lehetne költöztetni. Gyerekkori emlékeiket mesélik egymásnak, és csak nevetgélnek, a kezükben könyv, és néhány pillanatra Kutya már nem is látszik leszbikusnak. Vagy Lassú látszik lánynak? Persze a vizsga puszta formalitás volt.

* - Tanultál?

- Nem. És te?

 -Én sem.

Sokára találkoztak újra. Kutya egy lánnyal ült egy asztalnál, amikor Lassú betámolygott a kocsmába. Talán mondjuk el, miért volt részeg: összeveszett Csillagom-Kicsi-Fúriával, az élettársával. Lassú nagy részegségében, nehezen forgó nyelvvel véletlenül Katának szólította Kutyát. A mellette ülő csaj durván felröhögött. Kata, évek óta nem szólítja így senki. Erre Kutya lassan a karjára tette a kezét, amitől a lány annyira meglepődött, hogy hirtelen elhallgatott. Kutya hálásan csillogó kutyaszemmel nézett Lassú részegen csillogó szemébe.

0 Tovább

Pszichés gyógyszerek "apró" mellékhatása

A történetemet távolról kell kezdenem, volt egy egyetemi csoporttársam, aki állandóan ki volt akadva, hogy minek nekünk nő, időről időre erről lamentált sörözés közben. Aztán persze mindig neki volt a legtöbb csaja, a viszonylag fix barátnője mellett is (akivel azóta össze is házasodtak, gyerekük is született, happy end, stb.) Összetett személyiség volt, na, ebből a szempontból. Én pedig elnéztem neki ezt a kis jellemhibáját, az egyik legjobb barátom volt. Felvetéséhez buzgón bólogattam neki, biztos sok gond volt azzal a rengeteg nővel, tőlem viszont éppen hogy megijedt a legtöbb nő, volt, aki annyira félt tőlem, hogy sírt is, amilyen állapotokban tudtam lenni. Persze a legtöbben, akik ismertek is, tudták, hogy jobbára ártalmatlan vagyok részegen is.

Kis társaságunkban volt egy kamudíler is, aki közben széles körben ismert ember lett, de én akkor még nem éltem az általa kínált kémiai anyagokkal. Semmi extra, egy kis gyógyszeresdoboza volt, mindenféle (legális) pirulákkal, amik fokozták, vagy éppen csak helyettesítették az ital okozta hatásokat. Szóval nem volt szándékomban felcserélni kemikáliára a természetes úton előállított bódító anyagokat (vö.: csapolt sör, egri bor, dzsúzos vodka, gin-tonik, Bloody Mary sok Worchester szósszal, ritkábban egy kis "má-márihuána"). Szóval így telt-múlt az idő, és azt hittem, sosem fogom kipróbálni az agyra ható kémiai vegyületeket, bár már akkor megajánlottak két hetet a miskolci droambulancián, látván, hogy nem nagyon bírok magammal.

Risperdal

A drogambulanciát megúsztam, a pszichés gyógyszereket nem. Kényszerbeszállításom után olyan gyógyszerekkel kezdtek tömni, amire lehetőleg inni sem lehet, vagyis lehet, csak nem érdemes, az ital nem fejti ki a kellemes hatását, viszont ha sokat iszik belőle az ember, ugyanúgy rosszullét lép fel, szédülés, hányinger, stb., csak a kellemes fázis kimaradásával. Ilyen gyógyszer volt a Haloperidol, bár azt nem sokat szedtem, de még inkább a Risperdal (pláne injekcióban). Szóval a Risperdal biztosítja, hogy nehogy már jól érezze magát a dolgozó, még akkor sem, ha esetleg "meginna valamit". Persze számtalan egyéb, titokzatos, és megfoghatatlan mellékhatása is van a Risperdalnak, amit gyűjtőnéven itt most csak "általános rossz közérzet" néven írnék le, de ami "kézzelfogható", az a libidócsökkenéstől és egyéb nemi zavaroktól a részleges, vagy teljes impotenciáig terjedő mellékhatás, magyarul, ha képes is az ember vele valahogy eljutni az ún. beteljesülésig, hát abban sem telik túl sok öröme. Miért? Csak. Számtalan fórumon olvastam erről, és sajnos saját tapasztalatból is mondhatom, hogy az információ teljes mértékben megfelel a valóságnak. Akkor most nézzük legújabb kis kedvencünket, a

Rivotril

-t, ami kétségtelenül hasznos kiegészítője lehet egy antipszichotikumos terápiának, és az ember, ha többet is vesz be, max. kialszom! felkiáltással hamar hajlamos ebből is túlzásokba esni. Valamiért csak 0,5-ös és 2-es változatban kerül forgalomba: középút nincs, persze nekem egyből a 2-est kezdték el adagolni a kórházban, aztán csodálkoztak, hogy milyen jól bírom a 3x2 mg-ot, csak sajnos elfelejtették lecsekkolni a dohányzó ablaka alatti kis részt, mivel minden gyógyszerbevétel után dohányzás ürügyén ott köpködtem kifelé a rácsos ablakon, mivel nem akartam egész nap fel se bírni kelni az ágyból. Viszont a megfelelő adagot beállítva hatásosan csökkenti a szorongást. Amit még csökkent, az természetesen a nemi vágy, és a lehetséges mellékhatás természetesen megintcsak az impotencia. És ilyenkor az embernek el kell döntenie, hogy nyugodt szeretne-e lenni, és hogy mennyire. Bár a hatása rövid távon nem annyira drámai, mint a Risperdal esetében, azért már nagyon is hamar észlelhetőek bizonyos jelek, bele sem merek gondolni, mit tesz azzal, aki évek óta szedi rendszeresen, és esetleg nagyobb adagokban. Ráadásul tény, hogy nagyfokú függőséget okoz. Nem egy embert kezelnek addiktológiákon, drogambulanciákon a Rivotril okozta függőség csökkentésével.

Karácsonyi történet

Most visszakanyarodnék a történet elején tett kijelentésre, miszerint mennyivel jobb lenne nekünk, ha nem lenne szükségünk nőkre. Én megtapasztaltam, mennyire király. A Risperdaltól az embernek élni sincs úgy kedve, nemhogy szexelni. Véletlenül derült ki az egész, amikor kíváncsiságból áthoztam valamelyik karácsonyi Playboy számot a szobámba a két ünnep között Kurt Vonnegut valamelyik novelláját keresve éppen. (Kurt Vonnegut az a sci-fi író, aki nem érti, mi ez a nagy felhajtás a szopás és a golf körül.) A magazin címlapján szereplő nő nem volt rám különösebb hatással, és ahogy beljebb lapoztam, már több nő is szerepelt egy képen, a legvégén pedig nagyon sok pucér nő feküdt egymás hegyén-hátán, és hát... egyik sem tetszett... eléggé... Nem tudom, mit írhatnék még, talán, ha leírom az érzéseimet, az segít. Végtelen düh fogott el, amikor megtapasztaltam egy korábban áhított állapotot, kétségbe estem, szó szerint, egy olyan képesség, amit korábban természetesnek vettem, átsiklottam felette, volt, hogy le is néztem, nem volt többet a birtokomban. Megcsonkítva éreztem magamat, és mélyen megsértve, és csak kíváncsiságból kérdezném, hogy akik a fentebb látott képen látható hűtőtáskával flangálnak (Risperdal tárolására használják), vajon tudják-e, hogy mivel szórakoznak?

Persze, ahogy azt kell, januárban azonnal tablettára váltottam, csökkentettem, majd elhagytam a szedését valahol Brazíliában, de ez már egy másik történet...

0 Tovább

Hello World!

Szóval, in medias res (de csak azért, mert háttal nem kezdünk mondatot): dolgozok egy rehabilitációs cégnél, közben szoftverfejlesztő tanfolyamra járok. Egyiknek sem látom túl nagy hasznát; a melóban mélyen képességeimen aluli munkát végzek, ami nem lenne baj, a baj az, hogy kedvem sincs hozzá, hogy kézműveskedjek. Világéletemben utáltam. Régebben ezt úgy dolgoztam fel, hogy beültem inni munka után a Fehér Egérbe, ahol 140 Ft egy sör, és az emberek ált. barátságosak. Erről rivotril segítségével leszoktam, de most törököt fogtam, nem ereszt, több-kevesebb nyugtatóval élek. Habár nem töltöm a délutánjaimat már az Egérben, néha azért "megiszok valamit".

Mivel a tanfolyamon elég keveset tanítanak, csak a papírt adják a végén, otthon kellene felkészülnöm az egészre. Nem hiszem, hogy cégnél fogok elhelyezkedni (ilyen múlttal hogyan is), kezdetben ilyen szabadúszó munkákra gondoltam. Kicsit idegesít, hogy havi 30-at kidobok a pénzemből a semmire, de ha ilyen területen szeretnék dolgozni, legalább egy OKJ-s papírom legyen. A tanfolyamon végzők aránya 30-40%, néha elgondolkodom tisztelettel, hogy mi a fenét keresek itt, mivel eddig semmit sem csináltam, és 2 hét múlva modulzáró vizsga lesz hálózatokból, adatbázisokból, és programozásból. Programozásból láttunk eddig JAVA-ban egy "Hello World!"-öt, a vizsgán lesz elvileg néhány Access-lekérdezés, (az Access-t) már az ECDL vizsgán is utáltam, meg programozásból fogalmam sincs, mi lesz. Jelenleg valami olyasmiket tanulunk, hogyan jelentkezzünk egy állásra, meg ilyesmi. A legtöbb tanár csak sztorizgat, otthon kéne tanulni. Most lesz rá 2 hetem, legjobban a hálózatoktól félek, az Access-t is utálom (de ezt már mondtam), programozásból eddig nem sokat tanítottak. (Pedig már majdnem egy fél éve járok.)

Azt hiszem, most megírom a "Hello, World!"-öt JAVA-ban.

Jó, jó, én is megérdemelném a bambasági pótlékot, mivel már előfordult egyszer (amiben közrejátszott egy hivatalos e-mail, egy spam mappa és 2dl egri borvidéki sauvignon), hogy nem a saját csoportomba ültem be, és így újra végighallgattam a korszerű munkaszervezési modult egy másik nézőpontból.

Most azzal vagyok elfoglalva, hogy szabadságot, csúsztatást, táppénzt, bármit könyörögjek ki a munkahelyemtől, hogy fel tudjak készülni a modulzáró vizsgákra. Mert bármennyire "durván intelligens" vagyok a pszichológusnő szerint, akinél tegnap voltam, és megkezdtem a 12 alkalmas skizó-rehabilitáló program előkészítő tesztjét (metakognitív tréningnek hívják), valószínűleg egy OKJ-s vizsgára önállóan felkészülni más tészta, mint egy IQ-teszt, vagy memóriavizsgálat, vagy néhány egyszerűbb szöveges matematikai feladat.

Summa: azért járok Budapestre OKJ-ra, hogy kiránduljak egyet a fővárosba minden második hétvégén, nincs is nagyon ellenemre már kimozdulni otthonról, a kb. 10 év otthon ülés kicsit kezdett már unalmassá válni. Talán, ha végzek, egy darabig itt kezdem meg áldásos tevékenységemet, majd ha lesz némi referenciám, kapok munkát otthon is. De ha nem maradnék mégsem Budapesten végzés után, Marshall McLuhan szerint akkor is világfaluban élünk, és önállóan, vagy távmunkában kezdek magammal valamit.

"Code is Poetry"

Szívesen kezdenék például némi WordPress sablon piszkálgatással...

0 Tovább

Egy átlagos férfi naplója

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Utolsó kommentek

Linkek, blogajánló, stb.

LindaDesign NonStop

"egy szöveggyáros zugmágustól"
"Árpádnak lenni nem egyszerű"
Kaland konzerv WP:

Itt is szoktam rinyálni:

Ahogy kezdődött... (a blog)

7 évig "kezeltek" paranoid skizofréniával. Elbaszták az életemet. Elegem lett. Nem kell a méregdrága gyógyszerük, egyszerűen lehúzom a klotyón, nem kell az idióta pszichoterápiájuk, se pszichológus, se más. Menjenek a picsába a gyógyszereikkel. Engem ne "gyógyítgassanak", a saját életemet egyedül is el tudom baszni. Nem kell az asszisztálásuk. Gyógyszer és agymosás. Ennyit tudnak. Baszódjanak meg.

Akarsz róla beszélni?