Saját gondolatok a Saját szobáról

A hétvégén bezárkóztam a szobámba, és stílszerűen végigolvastam Virginia Woolf Saját szoba című művét. Én is azon az állásponton vagyok, hogy Ms. Woolf sokkal jobb esszéket ír, mint amilyen regényeket. Mint ahogy én is inkább tartom magam bloggernek, mint hm... könyvernek? Egyébként ismerek költőket, akik csapnivaló blogokat bírnak összehozni, és bloggereket, akik borzasztó verseket. Ha valahova tartozni kell, hát az utóbbi csoportba, viszont, ami a lényeg, hogy nekem általában tetszenek a verseim. A legjobbakat általában elküldöm a Dokk.hu irodalmi portálra, ott rendszeresen jól leb*sznak értük, én jót röhögök rajta, aztán az egész el van felejtve.

esszé Virgina Woolf irodalom Saját szoba

De beszéljünk a saját szobáról egy kicsit. A saját szoba igazából leginkább arra a kérdésre válasz, hogy mi kell egy nőnek ahhoz, hogy alkotni tudjon. Woolf válasza: Saját szoba. A címből jóindulatúan lemaradt az, amit többször is emleget a művében, hogy saját szoba ÉS évi 500 font. Így már mindjárt más megvilágításba kerül a velem kapcsolatban szinte már szállóigévé vált három kívánság: "hagyjanak békén, pénz, hagyjanak békén", tehát lényegében kettő csak, és ugyanannyit szerettem volna csak, mint Virginia Woolf annak idején.

esszé Virgina Woolf irodalom Saját szoba

A Saját szoba című műve alapjául egy két részes előadás szolgált, amit valamelyik egyetemen kellett tartania az írónőnek, mindezt egy olyan korban, amikor nőket kíséret nélkül be sem engedtek a könyvtárba, képzeljük csak el, micsoda teljesítmény! Ezt egyébként sérelmezi is a műben, ami esszé ugyan, de mégis átdolgozta kissé regényes formába, talán abból a megfontolásból, hogy évszázadok múlva is hasson vele az olvasóra, talán teljesen más miatt. A kortársak, maradjunk annyiban, hogy elnézték neki ezt az esszéjét, betudva egy kis botlásnak, ma pedig talán a legolvasottabb műve.

Az előadás témájaául a nő és az irodalom kapcsolata volt megjelölve, aminek a szerző szerintem maradéktalanul eleget is tett, annyira, hogy már azt is tudom a XIX. századi angol irodalomról, amit eredetileg nem is akartam tudni, kiemelten itt a Brontë nővéreket és Jane Austent. De szó esik benne férfiszerzőkről, rögtön Miltonnal kezdi, Coleridge, Keats meg egy csomó mindenki, korának irodalmi alakjai. Shakespeare-ről például egy sok szó esik, még egy fiktív történetet is kitalál Shakespeare nővéréről, amivel szimbolizálja a nők sorsát az akkori irodalomban. Az előttük álló perspektívák akkoriban: megbolondulnak, meghalnak, netán önkezűleg, mint ahogy Virginia is tette élete végén.

Kedvenc mondatom a műből, amit egy rnd, korabeli nőírótól, Mary Carmichaeltől idéz, a sokat sejtető, Az élet kalandja című művéből, hogy: "Chloe szerette Oliviát. És közösen béreltek egy laboratóriumot..." Bizonyára érdekes lehetett ez a könyv, mert ha mondjuk én szeretek valakit, nem biztos, hogy első gondolatom közösen bérelni vele egy laboratóriumot.

Az esszéregény, vagy hogy mondjam, erényei közé sorolnám még, hogy olyan alkotási folyamatokra világít rá elmélkedései közben az írónő, mint előtte senki, felveti például a kérdést, hogy ha sokáig csak férfi írók voltak, nem torzult-e műveikben véletlenül a nőalakok ábrázolása, vagy leírja például annak az alkotási folyamatnak a lépéseit, amellyel az aktuális esszéjét, a Saját szobát készítette. Na, most ha még ehhez hozzávesszük az Orlando című regényének (amit én a pszichiátrián olvastam) tér-, idő-, nem-, akármi-kezelését is, azt hiszem, jogosan tekinthetjük a posztmodern előfutárának. (Most megpróbálok olyan képet vágni, mintha valami nagyot mondtam volna, a mai világban szerintem úgy alapjáraton sokmindenkit hidegen hagy, hogy posztmodern-e, vagy sem.)  A harmadik erénye, hogy az interneten nem túl nehezen megtalálható. Ja, van még egy: kifejezetten olyan hangulatot áraszt, mint az Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó című műve, vagy Umberto Eco, vagy Szerb Antal néhány megnyilvánulásához tudnám hasonlítani, csak témájában, persze, nem stílusában, mert az ő stílusa a nagybetűs NŐI stílus.

0 Tovább

A dohány a lényeg?

Dohánylények formálódnak füstből,

Alakjuk kibontják, figyelem,

Dohánylények jöttét megjósolták

Távoli ültetvényeken.

Dohánylények nézik, ha az indián

Füstöt kortyol a pipából, béke,

És a föld kincsét, aranyát

A légkörbe fújja szét végre.

Dohánylények 18-at betöltve

Függönyös, füstös vagy sötét

Üvegen keresztül sürögve

Várják a betévedő tőkét.

Dohánylények fejlődnek naggyá,

Meghíznak, majd lefogynak,

Boldogságuk 1000 lájkért adják,

Mikor megházasodnak.

Dohánylények erkölcsét óvja

A biztonsági szolgálat

"Tán baszni akar az urával?!"

Méla képén az utálat.

Dohánylények születnek csendben,

Hisz, tudod, felnőnek a gyerekek,

Dohánylelked megvillan előttem,

Amikor a dohányboltba lemegyek.

0 Tovább

Genetika és skizofrénia

A skizofrénia génjét mindmáig nem sikerült izolálni. Van ugyan egy olyan elmélet, nem egy gén felelős a skizofrénia kialakulásáért, hanem több, mondjuk nyolc, de mondhatnánk az is, hogy húszezer, és akkor már teljesen tudományosak voltunk. A lényeg: semmilyen gén nem felelős.

Azt szokták mondani, hogy a gyerek 12%-ban örökli a skizofréniát, ha az egyik szülő skizofrén, 40%-ban, ha mindkét szülő ebben szenved. Jó, ezek az adatok már annyira rögzültek, hogy tekinthetjük akár hivatalos álláspontnak is, annyi a baj velük, hogy eléggé hasraütés-szerűek, de az emberek szeretik őket komolyan venni. Ja, kérem, ha genetika, az más. A genetikára hajlamosak úgy tekinteni, mint valami úri huncutságra, és milyen igazuk van. A genetikából nőtt ki a fajelmélet és a pszichiátria, mint két csodálatos génmanipulált haszonnövény, hát ne csodálkozzunk, hogy ebben a kérdésben is jelen van. A genetikai kutatásokra hajlandóak rengeteg pénzt áldozni, mert kísérleti laboratórium kell egy csomó kémcső és vegyület, nem beszélve az infrastruktúráról. A személyes megfigyelésre egy csoportban évek óta, amit felfoghatunk egy kivételesen hosszúra nyúlt pszichológiai kísérletnek, annyit áldoznak... Mindegy, nézzük, hogyan van kozmetikázva ez szép statisztika.

A skizofrénia statisztikájába természetesen beletartozik az (általam) úgynevezett megelőlegezett skizofrénia, ezen azt a jelenséget kell érteni, ha a skizofrén szülő gyereke pszichiátriára kerül, szinte automatikusan skizofrénné válik maga is, és az utólagos skizofrénia, amikor a skizofrén gyerek szülője idős korára demenssé válik, nagyon tudományosan inkább skizofréniát állapítanak meg nála (ugyanis kell a statisztikába). Tehát, mondhatni, hogy a genetikai meghatározottság nagyon erős, főleg, ha egy kicsit aktívan is részt veszünk a statisztikák alakításában. Akkor mégis kinek jó ez az egész?

Nem akarok nagyon visszakanyarodni a Velünk élő történelem példájára, mert azért elég erős megállapításai vannak a bejegyzésnek, amik attól még igazak, persze, de az ok megint csak az államszocializmusban keresendő. Ennek az értelme annyi, arra a korra vetítve, ha az egyik szülőd skizofrén volt, te se nagyon ugrálj, mert úgy értékeljük a viselkedésedet, hogy te is az leszel. Vagy ha mindkét szülőd skizofrén volt (amire a példák száma a fehér hollóéval vetekszik), akkor már 40-55%-ban te is az vagy. Ha középértékként 50%-ot veszünk, az a legviccesebb, mert akkor fej vagy írás alapon azt is jelentheti, hogy vagy igen, vagy nem. Nesze semmi, fogd meg jól. A humorizálást most egy kicsit félretéve a statisztikák aktív alakításának a részesei vagyunk (már nem mi, hanem az illetékesek), akár észrevesszük, akár nem.

Hogy egy kicsit életszerűbb legyen a dolog, egy példa az utólagos skizofréniára (ha nem is a legjobb): Dag Hammerskjöld, az ENSZ főtitkára, miután repülőbalesetben meghalt Afrikában, elkezdtek az emberek kombinálgatni, hogy milyen mogorva, visszahúzódó ember volt (ezek voltak a negatív tünetek), és találtak is egy naplót, amiben leírja, hogyan kommunikált földönkívüli lényekkel, "szörnyekkel" (ezek voltak a pozitív tünetek). Tutti nyerő kombináció: ő is skizofrén volt, hát, persze. Egyébként a skizofrénia, már azt gondolom, csak egy elkenése egy agyi folyamatnak, amit hivatalból ki kellene vizsgálni, de sokkal kényelmesebb nem ezt tenni, mert még kellemetlenséggel járhat. Ennek a példának a kapcsán egy dolgot kell még megjegyezni: az egyediből nem következik az általános, kivéve, ha az egyedi eset tömegesen ismétlődik. És a megelőlegezett és utólagos skizofrénia, sajnos tömegjelenség (legalábbis az volt az államszocializmus évei alatt), és a statisztikák annak alapján készültek. Tekintve, hogy milyen fiatal a pszichiátria tudománya (és máris haldoklik), csodaszámba megy, hogy egyáltalán joga van statisztikákat felállítani, és ezeket szajkózni és tudományos tényekké megtenni.

Ebben a bejegyzésben egy a lényeg: ha olyan statisztikával találkozunk, ami a skizofrénia örökölhetőségének a kérdésével foglalkozik, el ne higgyünk semmit abből a sok marhaságból, amit összehord. Elég szomorú, hogy a Google relevánsnak jelöl meg olyan cikket, ami ezt a számot 80(!)%-ra teszi. A Google-t amúgy is csókoltatom ebben a kérdésben.

0 Tovább

Alice-jelenség

Az Alice Csodaországban egy mese, amit Lewis Carroll írt, és masszív hatása van az angolszász kultúrára. Néhányan tudni vélik, hogy drog hatása alatt született, én ennek semmi jelét nem láttam, inkább tudatos spekulációról lehet benne szó. A benne rejlő szürrealitás is sokszor a realitásból levezethető paradoxonok sorozata, nincs benne semmi olyan, ami esetleg logikátlan, random módon, szabad asszociációk alapján építkező lenne. A történet szerint az Alice csodaországban főhősnője egy nap a folyó parton pihen nővérével, amikor meglát egy fehér nyuszit a közelben. Utána eredve, a nyuszi üregébe esve érkezik meg a saját, kaotikus szabályrendszer szerint működő Csodaországba. Itt különböző furcsa teremtményekkel találkozik egy-egy fejezetben: a Dodóval, a Kalapossal, a Hercegnővel vagy éppen a vigyorgó Macskával. A mű által használt szimbólumrendszerben nagy jelentőssége van a francia kártyának, a francia kártya lapjainak, amiket én nem teljesen ismerek. (Régebben sikerült nagy nehezen megtanulni pókerezni, de mára már elfelejtettem. Nem voltam valami nagy pókerjátékos, kivéve, ha abban játszottunk, hogy a nyertes iszik egy pohár bort. Ilyenkor érdekes módon folyamatos nyerésbe kerültem, nem lehetett engem letaszítani a trónról.)

Lewis Carroll (1832 – 1898) polgári nevén Charles Lutwidge Dogson, angol író, költő, matematikus, anglikán pap és fényképész volt. Ezen képességeit a mai világban kiválóan kamatoztathatná mondjuk bloggerként. Na, mindegy. Oxfordban tanított 30 évig matematikát, itt ismerkedett meg a Liddell családdal, a Liddell-gyerekek iránt sajátos rokonszenvet érzett. Egyikükenek, Alice Liddellnek írta az Alice Csodaországban mesét. Egyik karácsonyra Alice ennek a kézzel írt és illusztrált változatát kapta Carrolltól. Ez volt az Alice Csodaországban eredetije, első példánya. Évekkel később írta meg a mű folytatását Alice Tükörországban címmel, ez már nem annyira közismert, mint az elődje. Ez a két műve tette Carrollt világhírűvé, hatása máig érezhető a küönféle művészeti ágakban, én pédául indie játékokban találkozom vele sokat, már amennyiben ezt művészeti ágnak lehet nevezni, de erről szerintem most ne nyissunk vitát, ha nagyon aktuális lesz, majd nyitok róla egy szavazást.

(Az életrajzi és a műre vonatkozó adatokhoz forrásként használtam: https://arpadblog.hu/konyv/lewis-carroll-alice-csodaorszagban)

https://interactivefiction.hu/wp-content/uploads/2018/02/alice.html

A különféle utalások, allúziók mellett számos játék szól Alice-ről, ilyen, vagy olyan formában. Itt van például az Alice Falling, ami Alice, a főszereplő lány nyúlüregbe való lezuhanását jeleníti meg játékos-szöveges formában. Egyébként én sem szeretem az irodalmi szövegek játékos adaptációit, olyannyira, hogy általában meg se nézem őket, de ez, mondjuk rá, tűrhetően sikerült. Interaktivitás természetesen nincs benne, inkább némi magyarázatok fűznek hozzá a szöveghez linkek segítségével. Ez egyfajta modellje lehetne az irodalmi művekkel való foglalkozásnak, és azt sugallja, hogy a Ted Nelson és munkatársai által a '90-es években vízionált, de meg nem valósult hatalmas hyperszövegek helyett elégedjünk meg egyszerű, maradi lapoldali széljegyzetekkel a digitális irodalmi szövegek margóján. Irodalomórán nagyszerűen alkalmazható lenne, ha az irodalomtanárok rendelkeznének a digitális írástudás alapvető ismereteivel egyáltalán, de ez már módszertai kérdés, azt hiszem, nem kéne jobban belemenni.


Szerintem az Alice Csodaországban fantasztikus. Én akkor olvastam el, amikor szcientológusokkal gyakoroltam. Nem is egészben olvastam el, hanem részletekben haladtunk benne, nem mondom, hogy kívülről tudom, de a szöveg minden mondata belém rögzült. Engem a benne szereplő szürreális dolgok nem zavarnak, mert akkor már én is túl voltam 1-2 cifra dolgon, különbeken is. Nekem Alice karaktere is tetszik, persze csak mint szereplő és csak elméletben. Lewis Carroll kislányos dolgairól nem igazán tudok újat mondani, bizonyos kor alatt nem érdekelnek a kislányok. Régebben, amikor még nem zárkóztam el attól annyira, hogy családom legyen volt bennem bizonyos kíváncsiság irányukban (nem olyan értelemben, csak pl. lánytestvérem sem volt, meg ilyenek, és csak úgy el tudtam volna képzelni, hogy lányom lesz). Mára ez megszűnt. Ezt csak azért mondtam el, mert Lewis Carrollnak is lehetett ilyen fajta kíváncsisága is. Aminek persze ellent mond az előkerült az író hagyatékából előkerült, lányról készült csupasz fotó. De ezeknek a dolgoknak a megítélése korfüggő is. A mai kor nagyon rászállt a pedofíliára. Bár, lehet, hogy szükség is van rá, nem tudom. Nemrég fejeztem be az Alice Tükörországbant, szerintem nincs olyan jó, mint az Alice Csodaországban, de abban a korban még nem volt olyan nagy divatja a folytatásoknak, és talán igaz is volt egy időben, hogy a második rész mindig gyengébb. Lényegében, annyi, ha az első részt a francia kártya lapjaival lehetne szimbolizálni, ezt sakkfigurákkal. Nem tudom, használt-e hallucinogéneket, szerintem nem.

0 Tovább

A gyerekkori skizofréniától az autizmus spektrumig

A skizofrénia az idők során a mentális betegségek egyik kiindulópontja, sarkköve volt, egész mentális kórképeket vezettek le belőle. Demencia? Nem probléma, időskori skizofrénia! Autizmus, kész a válasz: fiatalkori skizofrénia! Kis képzeletbeli utazásunkon a mentális betegségek világában lassan búcsút is mondhatunk a skizofréniának, és megjelölhetjük időleges úticélként mondjuk az autizmus spektrumot. Feltehetjük a kérdést, hogy mi közöm nekem az autizmushoz? Azt hiszem, kevesen tudják, hogy jó ideig három értelmi fogyatékos autista munkatárssal dolgoztam együtt egy foglalkoztatóban. A dolgozni, illetve munka szavak erős túlzást jelentenek ebben az esetben, mondhatni inkább, hogy rehabilitálódtunk, bár esetükben inkább a szinten tartás, a hanyatlás megelőzése volt a cél.

Leginkább ilyen Ki miben tudós? játékot játszattak ott velünk, én sztár voltam a gyöngyfűzésben (jó időnek kellett eltelni, hogy a háromkettesről ne a boroskóla, hanem a keresztszemes gyöngyfűzés jusson az eszembe), az egyik autista számolgatott magában, hogy adjunk az köz elvárásának is megnyugtató választ, a másik autista tornyot épített fakockákból, a harmadik pedig legszívesebben állandóan a 700-as klubot nézte volna a tévében, és olyan mondásai voltak véletlenszerűen, hogy “Megpecsételem a sorsotokat!”, meg hogy ő megy a buszmegállóba aludni. Ő néha kiült a portára is, úgynevezett portaszolgálatot ellátni, és állandóan arra figyelt, hogy a 'apu be legyen zárva. Egyébként meg, azt hiszem, színezett, meg ábrákat másolt. Valahogy rám is egy túlfejlett autistaként tekinthettek akkoriban a gondozóim, hiszen nemigen szólaltam meg, érzelmeket nem fejeztem ki.

A legnagyobb probléma ami felmerül az autistákkal kapcsolatban, úgy gondolom, hogy a szeretet kérdése. Egyesek talán aranyosnak találhatják egyik-másik megnyilvánulásukat, de a következő pillanatban ezt az érzést szétzúzza egy-egy antiszociális megnyilvánulás, nem helyénvaló viselkedés. Régebben feltettem a kérdést, hogy lehet-e egy skizofrént szeretni, egy autistára a kérdés ugynúgy vonatkozik. Persze, lehet, szóban, meg cselekedettel is, de lehet-e igazán szeretni egy öntörvényű, bezárkózott illetőt, aki nem, vagy alig kommunkikál a külvilággal? Persze, persze, a szülők mindent megtesznek, a legjobb fejlesztő iskolákba íratják, meg szociális foglalkoztatásba adják, hazakísérik, kalauzolják őket az utcán, meg az életben, de hogy az egészet hogy rendezik le magukban, arról már nem szól a fáma. A példámban szereplő srácok egyébként 30-as, 40-es éveikben jártak, és vagy értelmi fogyatékosok is voltak, vagy autizmusuk ért el egy ilyen súlyos szintet.

Az autizmus figyelmeztető jelei gyerekkorban:

- a társas kapcsolatokban: pl. társaktól való elkülönülés vagy szokatlan közeledés, egyoldalú interakció, a kommunikációban (beszéd, gesztus, mimika): pl. a beszéd hiánya, a beszéd
- szintjéhez képest gyenge beszédhasználat, kommunikáció, vagy a nyelv szó szerinti értelmezése, furcsa tartalma, szokatlan hanghordozása
- az érdeklődés, aktivitás és játék területén: pl. szokatlan, sztereotip, repetitív tevékenységek, hobbik
- a gondolkodásban, a tanulásban és a mindennapi alkalmazkodásban, pl.: ragaszkodás az állandósághoz, a megszokotthoz
- a mozgás területén: pl. repkedő kézmozgás, lábujjhegyen járás
- az érzékelés-észlelés területén. pl. csökkent fájdalomérzés                  (forrás: Autista Segítő központ)

Az autizmus spektrum egyébként azt jelenti, hogy a betegnek hanyatlanak a szociális, verbális, kognitív, stb. funkciói, de nem mindegy, milyen szinten. A spektrum széles. Autista ember funkcionálhat teljesen a társadalomban, és érdekes, hogy nagyságrendekkel elfogadottabb módon, mint egy skizofrén. Érdekes még az Asperger-szindrómások esete, ami az autizmusnak egy nagyon enyhe fajtája, csak kisebb fokú beilleszkedési zavar jellemző rájuk, vita van arról, hogy ez autizmus-e, vagy sem. Az “aspie”-k, ahogy sokszor magukat nevezik, gyakran büszkén vállalják az Asperger-szindrómájukat, ha azok, vagy szerintük azok, vagy kijárnak egy ilyen diagnózist. Szerintem azért, mert megmagyarázható, ha szociálisan alulműködnek, az intelligenciájuk viszont általában valamivel az átlag fölött szokott lenni. Amúgy, amennyire én tudom, az Aspergenek egyéb tünete nincs, emlékszem, egyszer én is eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha Asperger-szindrómás lennék, de nem lelkesedtem túlságosan az ötletért, nem, nem valószínű, hogy az vagyok, még magát a diagnózist is gyanakvással figyelem. Különben, még ha az is lennék, egy olyan semmiséggel, mint egy kis Asperger-szindróma, nem igazán foglalkoznak az orvosok, amikor sokkal érdekesebb betegségem van.

0 Tovább

Batman: Arkham Asylum

 Az egyetlen valamire való kereskedelmi játék, amit ismerek, és a pszichiátriáról szól, a Batman: Arkham Asylum. Arkham Gotham City szuperbűnözőknek kialakított pszichiátriája, akik szupergonoszak és szuperőrültek. Akit tényleg érdekel, Arkham HP Lovecraft műveiben jelenik meg először mint őrültek háza. Itt azonban egy egész sziget megnevezésére szolgál. Batman legyőzött ellenfeleit tartják itt fogva. A játékban természetesen Batmant alakítjuk, aki a történet szerint X-edszer győzte le éppen Jokert és Arkhamba kíséri. A Denevérember rosszat sejt, és sejtése beigazolódik: Joker csak azért hagyta magát olyan könnyen elkapni, hogy csapdába csalja Batmant, és az ÖSSZES szuperbűnözővel meg kelljen küzdenie, így talán valamelyiküknek sikerül őt eltennie láb alól. Ennyi lenne a játék háttértörtánete dióhéjban.

A Batman: Arkham Asylum 2009-ben jelent meg konzolokra, 2010-ben PC-re, számos díjat begyűjtött, mg a Guiness Rekordok Könyvébe is bekerült, mint a legsikeresebb szuperhősös videojáték. Talán nem véletlenül. Az alapötlet nagyon jó, a megvalósítás is kiváló. Remekül visszaadja Gotham City (és azon belül is Arkham) nyomasztó hangulatát. Találkozhatunk benne sima, mezei tébolyulttól kezdve Joker mindenféle fegyverrel ellátott emberein keresztül a képregényekből ismert összes fontosabb szuperbűnözőig mindenkivel. A pszichiáterek és a fegyveres őrök általában a mi oldalunkon vannak, de nem sok vizet zavarnak, Batman mindent egyedül old meg, akár a képregényekben.

Amiért a leginkább szót érdemel a játék, Batman karaktere, játék közben egyre szakadtabb ruhában, egyre jobban elboruló elmével veszi fel a harcot a szupergonoszok ellen. Örök emléke, szüleinek fájdalmas elvesztése még itt is nyomasztja, nem egyszer hallucinációi támadnak ennek kapcsán. Tudata legsötétebb rétegeit tárják fel előttünk látomási, hallucinációi. Ebben a játékban nem az irigylésre méltó, ünnepelt szuperhős jelenik meg előttünk, hanem egy démonaival küzdő, egyre bizonytalanabbá váló, egyre elgyötörtebb valaki, akinek végül a tét már saját lelkének a megmentése.

A játékot a legtöbb oldalon 9-10 ponttal jutalmazzák (10-es skálán), nekem is okozott némi addikciót (helló, a videojátékfüggőség már valós diag), álmatlan éjszakákat (az inszomnia konkrétan fel volt vezetve az ambuláms lapomra, amíg volt), de soknak találtam benne a szellőzőnyílásokban való bolyongást, meg azt, hogy ugyanazokat a területeket többször kell néha bebolyonganunk. Bár ezt egy-két új ellenféllel, vagy felhúzható, harapdáló Joker-fogsorral jelzi a program, nekem mégis sikerült benne nemegyszer eltévednem. Ahogy haladunk a játékban, egyre komolyabb felszereléseket gyűjtünk be magunknak, és egyre többféle képességet fejlesztünk ki. Besorolásilag azt mondanám, hogy egy olyan vérbeli akció-kaland-szerepjáték, amiből nekem az akció elemek tetszettek a legkevésbé, de hát egy szuperhős-játéktól mit vár az ember?

0 Tovább

Interjú egy mentális beteggel

Eddig életemben néhány interjú készült velem. Egyet én csináltam magammal, a bemutatkozásnál olvasható, nem túl aktuális. Van egy rádiós, az is ott van. Még úgy érzem, ez a legautentikusabb, tehát úgy gondoltam, áthozom ide a buráról, az ottani linket megszüntetem, ne csak egy kis sorstársi közösségnek szóljon, aztán bedobom a közösbe. Jól teszem? Ne tekintsük ezt úgy, mint egy riportot, hanem csak úgy, mint egy interjút egy mentális beteggel. Vagy talán az elsőt ezek sorában.

Nekem nincsenek titkos csoportjaim, elérhetetlen dolgaim. Minden megnyilatkozásom nyilvános. Kivéve a nagyon személyes ügyek megbeszélését. Ritka, hogy velem ilyesmi interjú készüljön, úgy érzem, minél több és minél gyakoribb megnyilvánulásom van, annál inkább szeretnének engem berakni egy olyan helyre, ami hangszigetelt, vagy inkább írásszigetelt, nemhogy kérdezgetnének, mert néhány helyen még így is sok belőlem. Furcsállom, hogy annak ellenére, hogy a blog évek óta megy, a nézettség nagy, nincsenek rám mutató linkek, hivatkozások, említések. Nincsenek nagyon lájkok, megosztások. Vagyok is, meg nem is. Erre kitaláltam egy viccet, vagy inkább találós kérdést. Így hangzik:


- Mi az, senki sem tud róla, de mindenki tudja, mi van benne?
- Skizofrénia underground!

Hehe. Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy manapság már nagyon kell az embernek tolnia saját magát, meg a "kontentet" ahhoz, hogy egyáltalán felfigyeljenek rá. Így kezdtek kialakulni az önmenedzselő skizofrének. Jó, mi? Nem egy van belőlem, hanem több. Nem klónozva vagyok, hanem köztünk is megvannak a szerepek, például a mikrokörnyezetemben van munkahelyi vezető, aki munkát ad a többieknek, és ellát minden ezzel kapcsolatos feladatot, van ápolónő, aki tud segíteni, ha valaki rosszul van, és van informatikus, aki most éppen egy Joomla! honlapot rak át WordPressbe, és akadálymentesíti a munkahelyi honlapot. Elsődleges célja mindenkinek a nyitás lett volna az egészségesek világa felé, de félig-meddig mind benne maradtunk a skizofrén témában. A munkahelyi vezető sorstársakat alkalmaz, az ápolónő pszichiátriai betegeket szeretne ápolni, és engem is eléggé behatárol sokszor a téma. Nem, mintha nem tudnék másról írni, de erről a legkönnyebb, legkézenfekvőbb. A kérdés, hogy megállnám-e a helyem az egészségesek között, nem foglalkoztat jelenleg. Persze, úgy érzem, hogy megállnám, még úgy is, hogy köztudottan nem fogadnak tárt karokkal, hanem túl kell teljesíteni. Bár eddig az egészségesek világával való minden találkozásom kölcsönös megelégedéssel zárult, de nem szempont nálam az ide való bekerülés. Különben meg, ha jobban megnézzük, nincs is egészséges világ, meg beteg világ, tehát hülyeség az egész, spekuláció. Részemről is, mindenki részéről, csak ezt szajkózzuk, mintha ilyen lenne. De nincs. Csak belül, a lelkünkben. Lélekben az ember mindig skizofrén marad. Ezt olvastam valahol. Igaz is. 

Hány éves vagy? Mivel foglalkozol?
38 leszek. Szinte mindennel foglalkozom, hivatalosan rehabilitálódom, avagy rehabilitációs munkát végzek, de már egyre inkább minden afelé mutat, hogy tovább kell innen lépnem, vagy az úgynevezett „munka világába”, vagy a „freelancer”, vagyis szabadúszó létbe.
A te történeted, hogyan kezdődött? Gondolok itt a pszichés zavarokra és az egyéb problémákra.
Úgy kezdődött, hogy először is a saját magam generálta divatdepresszióból, és divatalkoholizmusból próbáltam kimászni, ezt addig-addig csináltam, amíg tényleg nem diagnosztizáltam magamon néhány komolyabb tünetét a szorongásnak, illetve a szociális fóbiának. De nem sokáig lubickolhattam, illetve tetszeleghettem ebben a szerepben sem, mert kitört rajtam 10 éve a paranoid skizofrénia, ami minden más lehetséges diagnózist elsöpört, illetve semmissé tett, maradt a kemény F2000, amit majd igyekszem valahová magamra tetováltatni valami jól látható helyre, már csak úgy poénból is.
Mit kell tudni a te diagnózisodról, betegségedről?
Lárifári. Ennek a betegségnek a megfogalmazását folyamatos csapdahelyzetnek élem meg, mert mindent felsorolnak, és az ellenkezőjét is, szóval ebből nagyon nehéz kikeveredni.
Előtte hogy éltél? Voltak-e a betegségre, problémára utaló jelek?
Nem voltak. Startból senki sem hitte el, hogy ez van velem. A paranoia rám egy cseppet sem volt jellemző, sőt inkább az ellenkezője. Pluszban mindig egyfajta pesszimizmusba hajló realitás volt rám jellemző, senki sem hitte, hogy egyszer elvesztem az eszem. Kezdetben pánikra gyanakodtak, csak én értettem meg igazán a szomorú valóságot, amikor pökhendien, lekezelően, maradian „helyre tettek” a pszichiátrián az első pszichózis után. Aztán jött a szinte menetrendszerű depresszió, pszichoterápia nélkül, persze. Talán annyi előjele volt az egésznek, hogy ittam, mint a gödény. Sokan csinálják.
Mikor kérted a szakember segítségét?
Soha a büdös életben. Egyszerűen megfogtak, és vittek. Először is, és minden gyógyszerelhagyás után. Nagyon durván bántak velem mindig. Azt hiszem, ez a bánásmód nem állt párhuzamban azokkal a dolgokkal, amit pszichózis alatt „követtem el”. Szerencsére ez már nincs így, mert injekciót kapok. Isten áldja meg érte, drága főorvosnő!
Milyen tüneteid vannak?
Na, ezt a leszázalékolási bizottságnál is kérdezték, a kérdés pontosabban úgy hangzott el, hogy mik a panaszaim. Mondtam, hogy semmi. Erre a szemembe röhögtek. És megdobtak 50 rugóval, plusz egy C2-es kategóriával, amivel én kiegyeztem. Pláne egy ilyen flegmatikus, energiatakarékos felelet után.
Mi az, ami a betegségben a legzavaróbb, mit a legnehezebb elviselni?
Hogy egyáltalán létezik ilyesmi. Mutánsnak érzem magam. De idomultam egyfajta életformához, ami egy kissé átformálta a szemléletemet. Bánom is egy kicsit, de most már úgyis mindegy. Beletörődtem, jobban mondva beleuntam, hogy lázadozzak a sorsom ellen. Bár úgy érzem, könnyen kitudnék lépni ebből a szerepből is, de jelenleg egy menedék. Nem kell állást foglalnom semmiben, nem kell kedvesnek lennem erőltetetten, hiszen köztudottan skizofrén vagyok. Egy csomó mindent megúszhatok így az életben.
Van-e olyan, amit tudni illik rólad?
Szeretek írni. Bloggernek tartom magam. Nem magamtól. Mások neveztek így először. Persze ehhez előbb kellett egy blog is. Egy brand, amit kiépítettem magam körül. Tények. Életvitel. Pletykák rólam. Stb. Néha jó, néha nem annyira. De ez ezzel jár.
Milyenek az emberi kapcsolataid?
Egyre inkább kibogozhatatlanul szövevényesek és bonyolultak.
Vannak-e erős és gyenge pontjaid, mármint a személyiségednek?
Biztosan.
Hogy néz ki nálad egy normális nap?
Olyan nincs.
Mivel szereted tölteni az időt?
Számítógépes játékokkal.
Van-e szenvedélyed?
Minden, ami káros, igen. Egyedül a nyugtatózással szakítottam, mivel azt ítéltem meg a legkárosabbnak saját magamra nézve. Elég nekem megküzdeni az alapbetegségre kapott gyógyszerrel (1/2 abilify injekció), plusz a (legális) élvezeti szerek okozta károsodással. Sokaknak azért vonzó a nyugtató, mert nagyon olcsó. Kezdetben csak sokat alszol tőle, de aztán kezd minden akörül forogni, és ez gáz. Persze nem akarok senkit sem lebeszélni róla, nekem nem jött be. Nem vagyunk egyformák. Egyszer azt mondták nekem, hogy mindenkinek más a receptorkötődése. Mármint az agyában. Plusz nekem azt is mondták, hogy én rosszul is vagyok bekötve. Nemtom.
Ha te készítenéd a riportot, milyen kérdést(eket) tennél fel önmagadnak?
Nagyon rafinált, és agyafúrt kérdéseket, tele csapdákkal és buktatókkal.
Hogy kerültél kapcsolatba a Búrával?
Egy gyors Google.com, rögtön, miután kiengedtek a kórházból az első epizódom után.
Mit jelent a számodra a Búra?
Egyfajta bázist, mint másnak a legközelebbi sarki krimó. Mindig szerettem volna olyan kocsmába járni, ahol hitelem van, vagyis szavam van. Na, olyan kocsma nincs a világon. A Burán is néha kívülállónak érzem magam. De ez alkati kérdés. Nem vagyok egy rajongó típus, nem tudok lelkesedni, nem tudom teljes szívvel átadni magam a dolgoknak.
Ha az idő kerekét vissza lehetne fordítani te mit, tennél másképp?
Kijavítanék pár helyrehozhatatlan hibát.
Te mostanában, hogy érzed magad? Jól vagy?
Megvagyok.
Hogy látod a jövőd?
Nem vagyok jövőjós.
Ha lenne három kívánságod, mit kérnél?
Azt, hogy hagyjanak békén. Meg pénzt. Meg hogy hagyjanak békén.

***

Mivel ez nem ez év januári interjú, az egészségtelen életmódra vonatkozó részeket tessék figyelmen kívül hagyni. Én se csinálom már. Annyira. Ejnye-bejnye. Ja, és még valami. Van itt egy szám. Talán illik ide. 

0 Tovább

A skizofrén, a zseni és az őrült

Ugye, hogy Téged is ez érdekel? A hülye játékkal, hogy merre forog a maszk, és hogy hány oldala domború? A skizofrén, aki időnként halluzik, és begajdul, kivéve, ha cuccolják, abban meg úgyse sok öröme van. A zseninek az IQ-ja kiveri a plafont, egyesek szerint 140 pont felett beszélünk zsenialitásról, ami nagyjából igaz is lehet, tekintve, hagy tudtommal 150-ig van skálázva, afölött már kamuhírről van szó. Nekem a Debreceni Egyetem pszichológusa azt mondta, hogy az enyém nem igazán mérhető, mert ilyen magas értékek felett már nem adunk rá pontot. Ez lenne a korrekt és diplomatikus válasz ilyen esetben, nem az, hogy az én IQ-m, 195, az enyém meg 225. És végül nézzük az őrültet, hát az őrült az, aki irracionálisan cselekszik valamiért, általában valamilyen mentális zavarból adódóan, "bedőlt az agyába", ugye.

Na, akkor most merre forog a maszk? Arra, amerre mindenki másnak, és csak egy irányba, és az egyik oldala homorú, a másik pedig domború. Sajnálom, hogy spoilereztem, és elrontottam a kis játékot, de a teszt érdekes módon nem mutatja ki a különbséget a zsenialitás és a skizofrénia között, csak arról van benne szó, nagy vonalakban, hogy egy skizofrén olyan tahó, hogy nem tud ilyesmivel variálni, a zseni meg annyira zseniális, hogy rájön, hogy a homorú nem domború, és nincsenek érzékcsalódásai, és ettől már zseni. Végülis. Ennek ellenére sokan persze elrontják. A teszt szerint ők az átlagemberek

Az egész kérdéskör tudományos alapja annyi nagy vonalakban, hogy a zsenialitás és a skizofrénia génjét, a Neuregulin 1-et vizsgálták, amely jelentős szerepet játszik az agy fejlődésében, de egyik változata növeli a skizofrénia, a bipoláris viselkedés és a depresszió kialakulásának lehetőségét. Na, hát ez a gén, hogy úgy mondjam, közös a zsenik és a skizofrének esetében, de ennyi. Mindez a SOTE nevű magyar egyetemen történt, magyar kutató, Kéri Szabolcs jött rá, azóta nagyszerű tudományos munkák születtek a témában.

Szintén a témához kapcsolódik, hogy a Semmelweis Egyetem egyik pszichiátere, nem is olyan régen, tavaly november 10-én sokat beszélt a skizofréniáról, és nagy vonalakban érintette azokat a témákat, amelyeket én is, néhányat én jelentettem ki hamarabb, néhányat ő mondott előttem, de úgy gondolom, hogy a pszichiátriai szakma is ugyanarra halad, mint a radikális pszichiátriakritika, amit én képviselek egy személyben, és igazából csak egy népszerűsítő, áltudományos maszlag, de sajnálatos tényeken alapszik. A műsor megtekinthető a tv2 oldalán, Tilla Tilla Propaganda című műsoráról van szó. A nyilatkozó pszichiáter neve Dr. Rigó Péter, és a témái között szerepel az OPNI bezárása, a pszichiátria XXI. századi lehetséges megszűnése, a skizofrénia és a zsenialitás összefüggése, spiritualitás aka ezotéria kérdése, meg az, hogy a pszichiáter sem tud igazából felnőni, na, ebbe a kérdésbe aztán én már tényleg nem akarok beleszólni, de én is ismerek 1-2 infantilis esetet. És hogy én is elmondjam a véleményem a zseniség kontra skizofrénia ügyben: mit tudom én, biztos létezik valami metszet, vagy valami, amibe néhányan beletartoznak. Csak attól megyek ki, amikor egy terjedelmes listát dörgölnek állandóan az orrom alá, hogy a zseni skizofrének listája, már kívülről tudom, unalmas.

0 Tovább

A divatba jövő lassúság

A Slow (lassú) mozgalom először a Slow Food (lassú étel) ideológiájában öltött testet, egy olasz gasztroblogger találta ki. Első akciója, hogy a római Spanyol Lépcsőknél, az olasz kultúra egyik legfontosabb jelképénél egy gyorsétterem megnyitása ellen tiltakozott 1986-ban. Történelmi jelentősségű pillanat a slow mozgalom híveinek a számára! Aztán lassan, 1989-ben Párizsban lefektették a slow mozgalom alapdokumentumát, ami a gyorséttermekkel szemben a piacra járást, főzőcskézést, kóstolgatást és ízlelgetést tűzte ki célul a tagok elé. Azóta sikeresen ráhúzták már mindenre ezt a filozófiát, van lassú utazás, lassú tévézés, lassú nevelés, és tudatos internetezés (a lassú internetezést nem kellett feltalálni). Egyébként jellemzően, aminek nem túl értelmes a "lassú" jelzővel való ellátása, arra egyre inkább a "tudatos" kifejezést alkalmazzák. 


Magyarországon 2002-ben Krajcsó Nelli vezette be a lassúságot, amikor vidéről Budapestre költözve túl gyorsnak találta az itteni élettempót. Kitalálta, hogy nem fog visszaköltözni, inkább lelassítja magát, és megpróbálja erre rávenni a többieket is. Kicsit olyan lehet ez, mint az egyszeri graffiti, ami azt mondja: "Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!" Ma meg már létezik olyan cikk, ami azt boncolgatja, hogy mennyivel jobb a lassú tévézés a felnőtt színezőnél. A lassú tévézésről hallottam is a rádióban, azt jelenti, hogy valami nagyon unalmas dolgot felvesznek kamerával (például egy három órás vonatutat), és azt nézik. Mondjuk ehhez nekem minden hónapban van szerencsém, amikor megyek a pszichiáterhez, rendesen bele is alszom, ehhez írnak fel egy kis lassítót, szóval, nem tudom, teljesen nekem való-e ez, mert ha még tovább lassulnék, lehet, hogy elkezdenék tolatni. De, mondjuk, tegyük fel, hogy nem humorizáljuk el az egészet, és inkább konstruktívan állunk hozzá.


Itt van például Krajcsó Nelli impozáns találmánya, az anti-határidőnapló. Na hát, ez például nekem kell! A januárt már úgyis buktam, maximum megvásárolom kedvezménnyel. Az a lényege, hogy színes lapok vannak benne, és mindenféle motivációs szempontból van csoportosítva egy-egy hónap. Mert mondanom sem kell, hogy a lassú élethez hozzátartozik az önmagunk megjavításának szándéka is, például olyan célok mentén, hogy kivel teszünk jót, mit figyelünk meg a világból, illetve hogyan mozdítjuk előre a társadalmi haladást. Végül is nem baj, ha kezdetben ott kezdjük a világmegváltást, hogy felvezetjük, hogy "Bicajozás Katival", "Bicajozás Katival", "Nóri szülinap", mint a mellékelt ábra mutatja. Sajnos, nem tudom teljesen levetkőzni a kritizálási hajlandóságomat, de tényleg jó dolog, és kimondva-kimondatlanul egy egészségesebb életstílus kialakítására törekszik a mozgalom.


A magyar lassúsági szervezet a Slow Budapest ráadásul tényleg kitesz magáért, és mindent belead, a leírásuk szerint munkájukban jelen van az egzisztenciális pszichológia, a pozitív pszichológia, az egészségpszichológia, a környezet-, és szociálpszichológia, inspirálja őket az egyszerűség, a fenntarthatóság és a Do It Yourself (Csináld magd) szemléletmód is, nem beszélve a különféle művészeti tevékenységekről. Szakmai programjaikon mindfullness (ez tudatosságot jelent), coaching módszereket (ez egy pszichológiai segítő módszer, azt jelenti hogy úgy jársz pszichológushoz, hogy nem vagy bolond), tréning módszereket (no komment), és művészetterépiás módszereket (ez dícséretes) alkalmaznak. Egyébként a honlapjuk mindent részletesen bemutat, és az éreklődők sokkal teljesebb képet kaphatnak a lassúságról, mint amit én itt néhány rövid bekezdésnyi terjedelemben leírtam.

Magyar lassúsági honlap: http://slowbudapest.com/

Itt egy órán keresztül nézhetünk egy cicát kidugott nyelvvel a tűz előtt:

0 Tovább

Velünk élő történelem

Nem mondom, hogy gyakori és kedvenc időtöltéseim közé tartozik a magyarországi politikai pszichiátria tanulmányozása a rendszerváltást megelőző időszakban, de most kivételesen megtettem. Megdöbbentő hasonlóságokra jöttem rá három dokumentált eset kapcsán a saját ügyemmel kapcsolatban. A módszer hasonló, még a motívumok is azonosak. Vajon létezett-e Magyarországon a politikai pszichiátriának egy előkészítése a  '80-as években a Legvidámabb Barakkban, amelynek eszköztára és gyakorlata a mai napig hozzáférhető? Erre a kérdésre kerestem a választ.

Először is: a politikai pszichiátria kifejezés pszichiátria “moszkvai iskola” néven elhíresült ágával hozható összefüggésbe, és a Szovjetunióban kezdett el gyakorlattá válni. A kommunista diktatúra “felpuhulásával”, ami az 1985-ös glasznoszty, illetve peresztrojka politikájának meghirdetésével csúcsosodott ki, kísérletet tettek a direkt, statáriális módszerek bevezetése helyett alternatív megoldásként a politikai pszichiátria bevezetésére, aminek a alapja a “lassú skizofrénia” felfedezése. A lassú skizofrénia lényege a pozitív tünetek helyett a “beteg” politikai vagy társadalmi meggyőződésének a “túlértékelése”, mivel azt gondolja, hogy képes ezekre a folyamatokra hatással lenni. A moszkvai iskola orvosai hittek ebben a diagnózisban. Magyarországon elszigetelt eseteket regisztráltak, illetve dokumentáltak, de ettől itt is jóval többről lehetett szó.

A lassú skizofréniával együtt a lassú enyészet vár a betegre, ha kezelésbe veszik, úgymond “időben elkapják”, viszont megvan az az előnye, hogy a szavahihetősége azonnal megkérdőjeleződik, hiszen “bolond”. A félbehagyott munkát azonban ritkán hagyták bevégezetlenül. A rendszerváltás előtt volt olyan eset, hogy egy hat ágyas kórteremből csak egy ember maradt életben. Ilyen magas volt a skizofrénia mortalitása kis hazánkban ebben az időben bizonyos helyeken. A politikai pszichiátria nem létezett, viszont nagyon hatékony volt, ahogy egy erről szóló cikk ironikusan írja róla. Érdekes, hogy három esetről tudunk hivatalosan, amikor visszaélés történt. Az egyik Pákh Tibor ügye, akin elektrosokk terápiát hajtottak végre ok nélkül, illetve arra kényszerítették, hogy a másokon végrehajtott elektrosokkot végignézze. Tehát a “mások” már eleve feltételezi, hogy ennél jóval többen voltak, ugye?

Rusai László

A másik két eset Rusai László és Jakab Károly esete. Rusai László 1985-ben került a képbe, amikor az ELTE-n volt nevelőtanár, és szamizdat röpiratokat terjesztett. Tipikus esete a lassú skizofréniának. Állásából azért bocsájtják el 1985-ben, mert “nem takarított rendesen”. Mellesleg egy házkutatás során megtalálják az illegális kiadványokat a lakásán. Gondolom, ott is rendesebben kellett volna takarítania. Rusai jelenleg is intézetben tartózkodik, ápolója “Lacikának” nevezi, de legalább nem tegezi. Bizonyos helyeken a korától függetlenül tegezik az embert az ilyen intézményekben. Nehezére esik az ápolószemélyzetnek emberként bánni az ilyen beteggel. Állapota mostanára annyira nem jó, hogy állandó intézeti lakóként éli az életét. Van ugyan olyan vágyálma, hogy elmegy gyárba dolgozni, de látszik, hogy a kezelések hatására ő is úgy gondol magára, mint akinek beszűkültek a lehetőségei.

Jakab Károly

A másik ilyen eset Jakab Károlyé, aki a többször újjáalakult Nemzeti Parasztpárt aktivistája volt az évek során a szocializmus ideje alatt. 1980-ban diagnosztizálták paranoiával. Az első diagnózisa szerint: “Tiszta tudat, minden téren orientált. Évek óta összeütközések a társadalom fennállóvszerei-ellen.” Hogy mik a társadalom “fennállóvszerei”, belegondolni sem merek. Vagyis nem is illdomos. Netán ilyen fennállóvszerek forogtak fenn az én esetemben is? Egyébként a bűne néhány járási tanácshoz írt levél volt, amely szövegkörnyezetükből kiragadott részletekkel indokolja, hogy Jakab Károly “perlekedési és üldöztetéses tébolyban szenved”. A gondnokság alá helyezési eljárás már arra hivatkozik, hogy ügyeinek vitelére alkalmatlan, mint ahogy én is az voltam még 1,5 éve a kezelőorvosom szerint. (Persze már nem vagyok az, hála Istennek, hogy csodát tett.) Jakab Károly éppen 100 éves (ha él még), szerintem az elhúzódó ügy miatt rehabilitációja már kicsit késő lenne.

Bár csak ilyen elszigetelt esetekről tudunk, én azt mondom, vígan működött a politikai pszichiátria Magyarországon, ha névlegesen nem is, mint a moszkvai iskola, de például nekem is személy szerint tudomásom van olyan esetekről, amikor vélhetően politikai hatás állt a háttérben. Aztán, hogy a szocializmus bukása után családi viták eldöntésének eszközévé vált a pszichiátria, sajnos, de arról is tudok. Amikor az illető családtagot a politikai pszichiátria módszereivel lehetetlenítették el, ami vagy sikerült, vagy nem, de általában igen. Olyan is megtörtént itt a megyében, pár éve, hogy saját kollégájukra húzták rá így a vizeslepedőt, a kis család kérésére. Persze, ezekről senki sem beszél. Én sem nagyon. Pedig tudnék mesélni. Valószínűleg így kellett ezeknek történniük.

0 Tovább

Az ezotéria mint gyógymód

Amikor engem mentális betegséggel diagnosztizáltak, a legelső gyógyítási kísérlet, vagyis az erre való válasz az ezotéria volt. Természetesen semmi hatása nem volt rám, de mivel kapcsolatba kerültem vele, megismertem embereket, sorsokat, elméleteket, hajmeresztő történeteket az ezoterikus körből. Az ezotériáról azt gondolom, hogy létező jelenségeket próbálnak meg emészthetővé tenni hétköznapi emberek számára. Ezzel együtt nagy mesemondók az ezoterikusok egytől egyig, az ezotéria hézagos világmagyarázatait saját kútfőből és fantáziavilágukból igyekeznek kiegészíteni. Ehhez nem restek a helyi folklór elemeit is segítségül hívni. Két ezoterikus tanító nem fogja ugyanazt mondani ugyanarról. Lehet, hogy erős lesz, amit mondok, de vidéken egyfajta ezoterikus maffia működik, a gyógyítók, vajákosok, sarlatánok ismerik egymást, nem kevés pénzért adnak energiát, vesznek le szellemet, mondják el látomásaikat, gyógyítják kézrátétellel a betegségeket. Annyiban fontos, hogy ismerik egymást, hogy nem jellemző, hogy beleköpjenek egymás levesébe, inkább elnéző mosollyal nézik a másik versenyző pénzszerzési technikáit, és néha esetleg bővítik velük saját repertoárjukat.

Azt mondtam, létező dolgokat, folyamatokat próbálnak leírni, egy természetfölötti világról próbálnak tudósítani, ami sokak szerint létezik, és én is úgy gondolom, hogy létezik, de nem olyan megszelídített formában, hogy a kismama a babaangol és a babúszás közben beugrik egy energiakezelésre, illetve az ilyen kommercializált formája az ezotériának nem sokat ér érzésem szerint. A fogyasztói társadalom igényeihez szelíditett angyalkommunikáción részt vevő beavatott örülhet, ha nem mentő viszi el a legközelebbi műintézménybe, mert ezek a hangok 1. nem valószínű, hogy angyaloktól valók, 2. azt sem tudjuk pontosan megfogalmazni, honnét valók, hogy képződnek, honnan jönnek, 3. olvastam ezt még régen, de meg is tapasztaltam, hogy a hangok alakoskodnak, színészkednek, és hazudnak, mint a vízfolyás, 4. ritka, hogy egy hang szóljon hozzád, mert általában egy sereglet rikácsol a fejedben. Ennek ellenére csak megerősíteni tudom, hogy a hangok léteznek, szólnak hozzád, de olyan hangot kifogni, ami az isteni jóság megtestesülése, meglehetően ritka, és különben is van az a mondás: “Ha te szólsz Istenhez, akkor imádkozol, de ha Isten szól hozzád, skizofrén vagy.”

Mindig is csodálkoztam, hogy az ilyen ezoterikus gyógyítókat képtelen állításaikkal együtt miért rajongják körül, és miért pénzelik, ahelyett, hogy bedugnák őket az elmére. Egyetlen okból, amit annak idején Nagy Feró is megénekelt, hogy “hazudni, csalni csúnya dolog”, de általában nem büntetendő. Sőt, még akár számlaképes is lehet. Bár, ezek a gyógyítók a legritkább esetben adnak számlát, ez természetesen nem is elvárás. Amit viszont nem értek: akik valóban érzékelnek olyat, amit mások nem, miért visszük rögtön az elmeosztályra, mondván, hogy súlyos agykárosodása van, de a mindennapi életben szívesen fizetünk energiakezelésért, szellemlevételért, távolbalátásért, és mindenféle nyilvánvaló hülyeségért? A kérdés csak azért merült fel bennem nyomatékosan, mert a hozzátartozóim is beleestek már hasonló hibába, sajnos. Persze, van a kétségbeesésnek az a foka, amikor már minden mindegy alapon elmegy az ember hozzájuk, valakinek meg egyenesen kívánatos is az állapot, hogy valamelyik ezoterikus guru bűvkörében éljen.

Az én véleményem azt hiszem, köztes vélemény: elismerem, hogy ezek az emberek valós dolgokból eredeztetve vezetik le azt a módszert, amivel úgymond gyógyítanak, de nem hiszem el, hogy a valóságban egy-egy képesség, maradjunk az egyszerűség kedvéért a tisztán látásnál (clairvoyence), úgy realizálódik, ahogyan azt a médium közvetíti. Egyrészt, ha lát is valamit, a kép nem lehet tiszta, mert nem látna engem a tiszta kép mögött, amikor velem dumál, mert “vakon lenne”. De nem ez a lényeg. Miért nem mondja el soha egy tisztán látó, ha már lát valamit, hogy mit lát pontosan, hogyan kell elképzelni, amit lát, milyenek a részletek, hogy minél jobban el tudjam képzelni a látomását? Szakmai féltékenységből? Valamiféle titkos franchise miatt? Nem bízik bennem? Egyszerűen hülyének néz? Szerintem egyik sem. Igazából nem lát ő túrót sem, csak szereti a pénzt, amit az állítólagos tisztánlátásért kap. Elmesélem az agyi folyamatot. Ha valaki lát valamit, nem tisztán látja, hanem a mindennapi dolgok mellett jelenik meg neki, ami rögtön befolyásolja az ő világról alkotott képét, felfogását, és már rögtön a módosult képet közvetíti feléd, amből úgy tűnik, hogy össze-vissza beszél hülyeségeket. Holott ez nem igaz. Szimbólumokban beszél, ami neki a realitás, és te vagy meghallgatod, vagy nem. Vagy megfejted, amit mond, vagy nem. De nem hülyeség, amit mond. Egyfajta módosult tudatállapotban van az agya által közvetített “clairvoyence” miatt. Ezeket a képeket nem olyan könnyű negálni az embernek, talán nem is lehet. Erre egyik kollégám a példa. Van még a másik eset, amikor hallunk valamit. Érdekes módon, a hallottak is kezdetben úgy módosítják a gondolkodásunkat, hogy arra azonnali reakcióként elkezdünk látszólag értelmetlenül, hülyén cselekedni, téves következtetéseket levonni, ez a téveszme. De amint tudatosítjuk magunkban, hogy a hang egy tőlünk függetlenül létező dolog, vagy valami, a téveszmék elmúlnak, maradnak a hangok, vagy a hang. Ez a tudatosítás egy hosszabb folyamat eredménye, egy ismerősöm számolt be róla, aki egyéb egészségügyi probléma miatt nem szedhet antipszichotikuot, hallja a hangot, elvannak.

Ebből kiindulva csak annyit jegyeznék meg csendesen, hogy az igazi ezoterikusok mentális diagnózisokkal megbélyegezve éldegélnek, a téma iránt érdeklődő, nem kevés bűvészi és színészi hajlammal megáldott elkötelezettek pedig hasznot húznak ebből az egészből, és élik világukat. Mindezek ellenére nem ellenzem az ezotériát, ha az nem haszonszerzési céllal történik. Néhány elméletüket kifejezetten érdekesnek tartok (Indigó gyerekek, Akasha krónika, Reinkarnációs terápia), amik hivatalos oldalról finoman szólva nincsenek elismerve, de én úgy látom van bennük fantázia, megfontolásra, továbbgondolásra érdemesek, nagyszerű megközelítési módjai egy-egy problémának, csakhogy túlságosan tudománytalanok, meseszerűek.

0 Tovább

A valóságshow ártalmas az egészségre?

Régi vágyam volt, hogy BB Évivel kapcsolatba kerüljek legalább egy poszt erejéig. Hiszen mégiscsak sorstársam, bizonyos értelemben. Bár, amikor "Vaffankulo" Renato hátulról izélte valami luxusvillában főműsoridőben, még legkevésbé sem éreztem vele semmiféle sorsközösséget. A Big Brother az egyik első valóságshow volt, nevét George Orwell 1984 című regényéből vette, ahol a Big Brother, vagyis a Nagy Testvér állandóan figyelt mindenkit.


Az azóta eltelt időben BB Évi sorsa kissé lelassult, mondhatni megállapodott, egy kaposvári elmeszociális otthon lakója, nem kell annyira sietni a sztorival, nem szalad el. Felzárkózni látszanak viszont hozzá más valóságshow-hősnők, például a békéscsabai VV Éva, akit például a Story Online esélyesnek tartott egy időben, hogy ugyanolyan sorsra jut, mint BB Évi,  vagy aki feltehetően a legszomorúbb sorsra jutott, a dunaújvárosi VV Fanni. Vajon mi a közös bennük?
Mármint a valóságshow szereplésen kívül. Modern népmesék hősnői ők, az urbánus folklór modern kori elbukó nőalakjai. Egy-egy vidéki kisvárosból elindulnak szerencsét próbálni, és a kezdeti sikerek után beszippantja, bedarálja őket a fővárosi élet. A valóságshow a budapesti élet modelljének hirdeti magát, már a megnevezés is ezt sugallja, "Való Világ", "Való Villa", milyen szellemes,  majd a vidékről felkerült lányok, úgy gondolván, hogy átestek valamiféle "beavatáson", vagy "tűzkeresztségen", amikor kipróbálnák magukat a tényleges életben, sorra kudarcot vallanak. Szerintem érdemes feleleveníteni a sorsukat egy-egy rövid bekezdésben.


BB Évi


Bár érdekes módon ő érte el a versenyben a legnagyobb sikert, hiszen megnyerte a BB versenyt, róla nem szól Sztárlexikon szócikk. Jellemző. Nem fogok én sem átfogó életrajzi leírást adni róla, talán majd máskor. A történetének leírásakor a szóbeszédre támaszkodom, amit hallani róla. A mendemonda szerint a hirtelen jött siker elvette az eszét. A nagy összegű nyereményt elköltötte, felélte, nem tette nagyvilági életstílusáról, mondják róla, a boszorkányságot tanulmányozta, szellemeket látott éjszaka felriadva. Oké, ettől még nem mondanám kifejezetten skizofrénnek. Van a pszichiátriának egy olyan funkciója, hogy az extrém viselkedést is F2000-rel "jutalmazza", vagyis a környezetét extrém módon zavaró, annak szemet szúró pácienst kivonja a forgalomból. Örökre. Valószínűleg ez történt BB Évivel is. Egy olyan sztaáréletet próbált folytatni egy kisvárosi miliőben, amit Pesten megszokott. Ezt nem díjazza a környezet. Valószínűleg ez történt BB Évivel, mint ahogy velem is, sok éve. Én is magasról buktam mélyre, BB Évi sorsát nem részletezném. Elfekvőben éli le az életét, valószínűleg. Rám is ez a sors várt volna a helyi kisvárosi körülmények között, csak én jobban észnél voltam.


VV Éva


Talán tiltakozását fejezné ki az illető hölgy, ha egyáltalán érdekelné, mit firkálok itt róla, a listára való felkerülését az indokolja, hogy a nem is olyan régmúltban állandó balhéival volt a címlapokon, nem kevés alkohol fogyott, és már úgy kezdték emlegetni, mint BB Évi utódját, erre minden lehetősége meg is volt, hasonló viselkedés, mínusz boszorkányság, meg szellemek, ami alapján rá lehetne húzni a vizes lepedőt. De ami késik, nem múlik, ha sokáig folytatta volna, valamelyik jóakarója biztos előáll valami fura sztorival. Legutóbb egy - ma nagyon divatos - zaklatási ügyben merült fel a neve, Havas Henriket nevezte meg zaklatójának, azt mondta, megzsarolta, ha nem fekszik le vele, tönkre teszi a karrierrjét. Azt is mondta, hogy ezért nyúlt annak idején alkoholhoz. Hát, ennek ugyan kissé mosakodás-színezete van, de azért készséggel elhisszük neki, vagy nem hisszük. A lényeg, hogy kikeveredjen a rossz szériából.  Nem tudom, sikerül-e neki, én a magam részéről kívánok hozzá sok sikert, nem akarok jósolni semmit, reméljük a legjobbakat.


VV Fanni


A dunaújvárosi lányról szintén csak annyit mondok, amennyit tudni lehet, és egyelőre nem is kívánok róla bővebben értekezni. Egy Való Világ széria után elkezdte magát szexuális partnerkereső oldalakon hirdetni, ahol azt írta, azt szeretné, hogy "úriemberként" viselkedjenek vele. Ez a jelek szerint nem történt meg maradéktalanul. Érdekes, az eltűnésekor arról cikkeztek, hogy feltehetően Németországba rabolták el szexuális "kényszermunkára". Arra, hogy a legrosszabbra gondoljanak, csak ezután került sor. Ügyében a nyomozás folyik, gyanúsított van, feltételezik, hogy gyilkosság áldozata lett, holtteste mindeddig nem került elő. És egyre kevesebb a remény, hogy előkerül élve vagy holtan.

0 Tovább

Őszintén az antipszichotikum mellékhatásairól

“Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan...” - Allen Ginsberg, Üvöltés

Igen, ezt is láttam, és sok minden mást is. Néhányan azt gondolják, hogy a skizofrének intelligenciája kimagasló, néhányan meg az, hogy buták, mint a föld. Igazából nem lehet tudni, mennyire lennének intelligensek a gyógyszerek nélkül, jelenleg úgy áll a helyzet, hogy páran húzzák-vonják a többit, amíg bele nem döglenek, melléjük nem fekszenek a sárba, vagy le nem lépnek a porondról. Valóban, a legtehetségesebbek közülünk vagy pszichiátrián vannak, vagy már megkezdődött náluk a gyógyszermellékhatások elleni küzdelem, és ezért az általános orvosi kivizsgálásokat járják.

Van ez a szó, hogy konszenzus. Megfigyeltem, hogy a társadalom egészséges(nek mondott tagjai) bizonyos engedmények tételére hajlandók velünk szemben, de amikor kilépnénk az életbe, egyrészt belénk rúgnak, másrészt sokszoros energiabefektetést várnak el inkább tőlünk. Ez csak annak fényében meglepő, hogy én eredetileg azt gondoltam balgán (mivel sokáig éltem egészségesként), hogyha jövök kifele a pöcegödörből, ott állnak majd a szélén, hogy “gyere, haver, segítünk kimászni”. Ehelyett mindig előkerül a médiában egy skizofrén gyilkos, ha máshonnan nem, Amerikából, ami járványszerűen bejárja a világsajtót, le egészen a kis vidéki hírportálokig. Az, hogy valaki skizofrén, nem tudom, miért megkülönböztető jegy, miért nem azzal jellemeznek valakit, hogy rendőr, vagy Fradi-drukker, vagy bélyeggyűjtő, vagy bármi más. Megmondom, miért: mert az orvosi diagnózis, pontosabban annak leírása azt sugallta, és sugallja mind a mai napig, hogy ezek az emberek egy kaptafára mennek. Sok minden mást is elkent az orvosok által kitalált skizofrénia diagnózis.

Például itt a gyógyszerezés kérdése. Sehol máshol nem hallottam, hogy a gyógyszermellékhatásokat egybemossák a betegség tüneteivel, míg a skizofrénia esetében egyenesen “társbetegségek”-ről van szó, ami nyilvánvalóan az antipszichotikum számlájára írandó gyószermellékhatás. Ilyen “társbetegség” a cukorbetegség, a tardív diszkinízia, a Parkinson-kór és a magas vérnyomás, a teljesség igénye nélkül. Nem számít betegségnek, és sehol sem szokták emlegetni, mert a betegek szégyellik megemlíteni (az orvos előtt, a családban, a társadalomban)(a hírekben, a sajtóban, a könyvekben): vizelettartási gondok, széklettartási problémák, impotencia. Sokszor az orvos is váltig tagadja ennek a létezését, még akkor is ha netán a legjobb indulattal van a beteg felé, mert nem tud róla.

Sajnos az orvostudomány csodája, a legújabb generációs antipszichotikum (az Abilify-származék) sem minden esetben válik be, akiknél már beépült a régi generációs szer, fel sem merül sok esetben a váltás lehetősége, és sok esetben az újabban diagnosztizált betegeknél is vissza kell rá térni, mert néhány év után az Abilify mellékhatásai is kezdenek szépen kijönni. Az Abilify-t közvetlenül már nem is alkalmazzák, csak injekcióban (helyette van Explemed), mert megszűnt rá a támogatás valahogy. Persze az igazi indok csak évek múlva fog esetleg kiderülni, bár talán már olvasható eldugott gyógyszeres fórumtopikokban, meg itt-ott, esetleg nálam is, de nem kapott szélesebb körű publicitást., hivatalos oldalról nem nyert megerősítést Az Abilify feltehetőleg tablettában alkalmazva nem tesz jót a gyomornak, finoman fogalmazva, az Explemeddel meg esetleg más gondok vannak.

Arról már volt szó, hogy egyre többen gondolják úgy, hogy a skizofrénia negatív tünetcsoportja nem létezik, és erre éppen az Abilify-származékok mutattak rá. Ha viszont sok esetben vissza kell térni a szedatív, első-, és második generációs gyógyszerek alkalmazására, akkor sanszos, hogy megint létezni fog. Nem beszélek most (eleget) az egyik fő problémáról sem: az antipszichotikum ilyen súlyos szervi elváltozásokat okoz a fent megnevezett betegségek mellett. Tönkre teszi a kiválasztás szerveit, elsősorban a májat és a vesét, nőgyógyászati problémákhoz vezet (statisztikát tudnék mondani, hogy a munkahelyemen hány nőnek van ilyen problémája, elégedjünk meg annyival, hogy szinte mindnek), csak erről ugye nem beszélünk pszichiátriai oldalról, hanem mindenféle tükrözésekre küldjük a beteget, mert mi ártatlanok vagyunk mindenben. Persze, az ok a rossz táplálkozás. Végezetül hadd mondjak el egy kedves történetet, ami megvilágítja a pszichiátria lózungjait:

- Nem a Cisordinoltól hízik Robi, hanem a helytelen táplálkozástól.

Gyógyszerváltáskor:

- Le kell váltani a Cisordinolt, mert korai demenciához vezet. Na, meg nagyon hízlal is.

Érdekes módon, pár hónap múlva már nagyon hízlalt a Cisordinol, mikor előzőleg égre-földre esküdözött a nő, hogy a gyógyszer nem hízlal, minden az étkezés, meg a mozgásszegény életmód. Azt meg már csak félve merném hozzátenni, hogy sok esetben az Abilify is hízlal. Tehát az egyik hízlaló gyógyszert leváltjuk a másik hízlaló gyógyszerre, és azzal tesszük ebben érdekeltté a beteget, hogy össze-vissza hazudozunk a gyógyszer hízlaló hatásáról. Nekem az Abilify-nél is feljött egy hónap alatt 10 kiló. Nem baj, a férfi 100 kilónál kezdődik, azt szokták mondani.

Ennyi volt a problémafelvetésem mára, de kész megoldásokat ne várjon tőlem senki. Szokták mondani, hogy a gyógyszereket a beteg a betegségbelátás hiánya miatt hagyja el, mert “annyira jól van”. Megnézném azt a beteget, aki “annyira jól van” ennyi mellékhatás mellett!

0 Tovább

Egészséges szexuális kíváncsiság kamaszkorban

Valójában már egy ideje szemeztem ezzel a játékkal, egy időben akkora port kavarhatott fel interactive fiction létére, mint a Depression Quest annak idején. A játék címe You Must Be 18 or Older to Enter (18-nak, vagy idősebbnek kell lenned, hogy belépj). 2016-ban begyüjtött egy nagy csomó díjat, ami független játékoknak kijár, 2017-ben is egy párat.


A játék egy szinte mindennapos, '90-es évekbeli kamasz egy olyan élethelyzetét dolgozza fel, amiről természetesen nem, vagy keveset beszélünk. Az iskolában begyűjthető infók alapján az első internetes rákeresést a pornóra. Végülis a szexuális felvilágosítás akkoriban működő válfajáról van szó, amikor a kortárs csoport által megadott információk alapján az internetről "anyagot gyűjt" az ember a szexualitás témaköréből. A játék grafikája ASCII karakterekből épül fel, hogy még véletlenül se legyen alkalmas vágykeltésre. A hanghatások viszont alkalmasak az első pornónézés közben érzett fura állapot felidézésére. Az óra ketyegése a falon, kutyaugatás a távolból, az autó távozásának és érkezésének a zaja. Sajnos egy-két erősebb pornóhang is becsúszott, tehát ne játsszuk kihangosítva, ha lehetséges. Játék közben végig attól kell rettegnünk, nehogy hazajöjjenek a szüleink, természetesen jó esetben csak virtuálisan.


A játék igazi interactive fiction, az elején van pár választásunk, hogy mit csináljunk, ameddig be nem kapcsoljuk a betárcsázós internetünket (vagyis a szüleinkét, ne feledjük, '90-es évek), aztán már csak az olyan "szakkifejezések" röpködnek, mint "orgy", "german", "milf", "anal", az internetes pornó legnépszerűbb keresőszavai. A játékot azért tartom nagyszerűnek, mert nem magára a pornóra koncentrál, hanem arra az életérzésre, amit a '90-es években a házban fellelhető szexuális tartalom felkutatásakor átéltünk (ha átéltünk).


A játékot sokféle jelzővel  lehet illetni, pl seemingly pointless (látszólag cél nélküli), coming of age (a felnővekvő ifjúság életét jeleníti meg), vagy slice of life (az élet egy szeletét, darabját bemutató mű). És természetesen elsősorban interactive fiction, annak is a CYOA változata, tehát feleletválasztós. Ha már ilyen jól bekategorizáltam műfajilag, azt is meg kell említenem, hogy habár egy tipikus tinédzser élethelyzetről szól, a vele való játékot 18 éves kor fölött ajánlják. A játék természetesen ingyenes, és csk Windowsra van. Mi van még... semmi:  indulás vissza a tinédzserkorba, a betárcsázós internet elé!

A játék letöltése: https://seeminglypointless.itch.io/18orolder

Még egy jótanács: A játékot ne tekintsük pornografikus alkotásnak, hanem a szerzők eredeti szándéka szerint egy élethelyzet pszichológiai szimulációjának!

(Egyébként meg amúgy sem sok minden látszik, a képek inkább csak sejtetnek.)

0 Tovább

Az alkohol-, és dohánytéma mértékletes megjelenítése Kurt Vonnegutnál

1922. november 11-én született Indianapolisban. Vonnegut vegyészként végzett - miután korábban eltanácsolták a Butler Egyetemről, mondván, nincsen írói tehetsége -, majd a második világháborúban az európai hadszíntéren harcolt. Drezdában a nácik hadifoglyaként halottakat kellett tömegsírba gyűjtenie, és átélte a hires drezdai bombázást, minden idők egyik legbrutálisabb légitámadását. A rettenetes pusztítást csak hét ott fogva tartott amerikai élte túl, Vonnegut volt az egyik. Ebből írta meg az Éj anyánk című regényét. Később, 50 évesen írta A bajnokok reggelijét, főleg magának, a születésnapjára. Érzésem szerint ez a két legerősebb regénye, érdekes, hogy stílusában teljesen más mind a kettő - mintha más-más ember írta volna őket.

Ha kíváncsiak vagyunk, hogy készülnek az alkoholtartalmú italok, ajánlhatom bármelyik erről szóló dokumentumfilmet. Én először Kurt Vonnegut könyvében, A bajnokok reggelijében olvastam erről. A bajnokok reggelije egy posztmodern regény, kisebb blokkokból, panelekből áll, felválltva közli Kurt Vonnegut és Kilgore Trout, fiktív sci-fi író gondolatait. Vonnegut a maga részéről annyit jegyez meg az alkoholról, hogy minden este megiszik egy pohár whiskyt, amitől úgy alszik, mint a tej. Én ezt a whisky-tej párhuzamot kissé furcsának találtam, talán ezért is jegyeztem meg.


Kilgore Trout viszont egyértelműen inkább az alkohol ellen foglal állást, amikor naturalista módon leírja, hogy az erjesztőbaktériumok a saját ürülékükbe fulladnak bele, és ennek a folyamatnak a melléterméke az alkohol. A pezsgőgyártás a legdurvább eljárás, mármint az erjesztőbaktériumok számára. A pezsgőben levő buborék nem mesterséges adalék, mint a sörnél, hanem az erjesztőbaktériumok kínhalálának eredménye.  Így ír erről Vonnegut, Troutnak tulajdonítva a szavakat:

"Ezt az anyagot egy élesztőgomba nevű aprócska teremtmény állította elő. Az élesztőgombák cukrot ettek, és alkoholt ürítettek. Abba pusztultak bele, hogy az ürülékükkel tönkretették saját környezetüket."
"Kilgore Trout egyszer írt egy novellát,  amelyben két élesztőgomba beszélget. Miközben eszik a cukrot és fuldoklanak saját ürülékükben, arról vitatkoznak, mi lehet az élet célja. Korlátolt eszükkel még csak nem is sejtik, hogy pezsgőt gyártanak."


A dohányzásról is megvolt a véleménye, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint is sokat dohányzott, ez a téma is ambivalens módon jelenik meg az írásaiban, például: „Be fogom perelni a Brown & Williamson Dohánygyárat, egymilliárd dollárra! … mostanra már hosszú évek óta, rajta van a dobozon, a Brown & Williamson azt ígéri, hogy meg fog ölni. De már nyolcvankét éves vagyok. Köszönöm, mocskos patkányok.”


A véleménye pedig konkrétan a dohányzásról, definíciószerűen, egy fél mondatban körülbelül a következő: „… a dohányzás egy egészen biztos, és egészen elegáns formája az öngyilkosságnak.” Ennek ellenére ő sem abba halt bele 84 évesen, hanem abban, hogy elesett a saját házában. Élethosszig tartó dohányos maradt, kétszeri sikertelen leszokási kísérlettel a háta mögött. Nem dícsérgette a cigarettát, nem idealizálta, de szintén A bajnokok reggelijében írt arról, hogy naponta elszívott 2 doboz Pall Mallt általában. Ezt, egyébként én, amikor olvastam a könyvet, egy egészen szokatlanul őszinte feltárulkozásnak tartottam. Műveibe dohánymárkák és dohánygyárak neveit fogalmazza bele, szerintem ez azóta is szokatlan az irodalom történetében.


Az író alakajai jellemzően nem tivornyázó, lecsúszott egzisztenciák, mint a posztmodern magyar változatában általában, például Temesi Ferenc Por, vagy Krasznahorkai László Sátántangó című regényében, hanem inkább egyfajta mértékletesség jellemzi az élvezeti szerekhez való viszonyulását, találunk arra utalást, hogy használja őket, él velük, de nem viszi túlzásba sem a használatot, sem a használatnak a megjelenítését.

0 Tovább

Alzheimer-kór, demencia

Mindig is akartam írni a demenciáról, abból a megfontolásból, mert úgy érzem, ide kapcsolódik a téma. A skizofrénia időskori jelentkezését demenciának hívják. A demenciának több fajtája van, a legismertebb az Alzheimer-kór. A téma azért is érdekes, mert szinte teljes a zűrzavar a témában a fogalmak között. Elkezdhetjük kategorizálni, a tünetek alapján csoportosítani a demencia válfajait, de már láthattuk, hogy ez a megoldás skizofrénia esetében is csődöt mondani látszik: a világban megfigyelhető természettudományos osztályozás, kategorizálás itt csodálatosképpen az összemosás, egységesülés felé halad.
Ennek is megvan az értelme, gondolom. Pontosabban az az értelme, hogy nincs értelme csoportosítani. Használhatunk akár rokon értelmű fogalmakat is, mint szellemi leépülés, időskori zavartság, szenilitás, mondhatjuk, hogy nagyjából ugyanarról van szó.

A jelenséggel való tudományos foglalkozás megreked azon a szinten, hogy az orvos közli a hozzátartozóval a diagnózist, és széttárja a kezét, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. Én, mondjuk, találkoztam olyan Alzheimerrel diagnosztizált beteggel, akinek javult az állapota, de általában sajnos nem ez a jellemző. A demencia kórlefolyása, mondjuk úgy, hogy kedvezőtlen, eufemisztikusan fogalmazva élethosszig tartó kezelést, gondoskodást igényel. Ha valami oknál fogva mégis ragaszkonánk a tudományos felosztáshoz, a kialakulása szerint a demencia főbb kategóriái a következők:


- Alzheimer-kór, ami az esetek 60-70%-áért felelős, és az agyszövet kóros elváltozása okozza.
- Vaszkuláris demencia, amely vérkeringési agyi kórfolyamat következménye.
- Lewy-testes demencia az agy körülírt területén az agyi idegsejtekben kórosan felszaporodó fehérjékkel kapcsolható össze.
- Pick-betegség, fronto-temporális demencia, az agy homloklebenyében végbemenő agyszövet károsodás miatt alakul ki.


A demencia során végbemenő szellemi és lelki folyamatokról nem sokat tudunk. Van olyan fázisa a betegségnek, amikor a beteg hallucinál, és témának szempontjából ez lenne az érdekes, de ilyenkor már az állapot annyira előrehaladott, hogy a tudat kitisztulására nem nagyon apellálhatunk. Ez annyiban is szomorú, hogy pontosan nem fogja nekünk elmondani a beteg, hogy miket tapasztalt, hanem a folyamat zajlására csak külső jegyekből következtethetünk. Ilyen külső jegyek lehetnek például a következők: memóriazavar, nehézségek a mindennapi tevékenységekben, időbeli és térbeli  tájékozódási zavar, hibás vagy csökkent ítélőképesség, a figyelem hanyatlása, hangulati és viselkedésbeli változás, személyiségváltozás, a kezdeményezőképesség elvesztése, stb.


A bejegyzés megszületése számomra a téma lehangoló volta ellenére azért is hervasztó, mert egy olyan jelenséget jár körbe, ami a tudományos, vagy kevésbé tudományos vizsgálatnak makacsul ellenáll, vagy csak nem fektettek bele annyi energiát, amennyit megérdemel, hogy mélyebben felfedjük ennek a jelenségnek a lelki hátterét. Rémtörténetnek beillő sztorikat viszont hallani az ilyen betegek viselkedéséről, ami, bevallom, hogy néha még nekem is furcsa, meglepő és kissé ijesztő. Nemrégiben egy angol nyelvű szöveges játékkal találkoztam, ami egy Alzeimer-kórban szenvedő ember szemszögéből íródott, arra talán jó, hogy "érzékenyíti" valamelyest az embert a problémára.

A játék kipróbálása

A történet a főhős feleségének a temetésén kezdődik, ahol már nem nagyon ismeri fel a környezetét, és szó szerint azt sem tudja, milyen rendezvényen van. Majd olyan események kapcsán, mint munkahelyi búcsúztatás, családi találkozók, fejlődik ki a történet. Hangsúlyos szerepet kap a betegség elfogadásának, vagy el nem fogadásának problémája, intézeti elhelyezés lehetősége, a játék megjeleníti a főhős értetlenségét, dezorientáltságát, és nem ritka agresszióját is, némi rosszindulatot is a beteg irányába, és irányából. A vége felé, amikor elhatalmasodnak a téveszmék, az elhunyt feleség bekapcsolódik a történetbe. Erről most gondoljunk, amit akarunk, nem súgok, de nem kell ahhoz skizofrénnek lenni, hogy megforduljon az ilyen esetek kapcsán az emberben 1-1 transzcendentálisabb magyarázat lehetősége is.

0 Tovább

OPNI-Konteo: a Lipót bezárásának 10. évfordulójára

Konteo: egy olyan közéleti álláspont, amely feltételezi, hogy részben vagy egészében feltáratlan vagy indokolatlannak látszó események, cselekmények mögött egy általa megnevezett csoport, ember áll

Az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) 2007 december 31-én zárt be. Én 2007-ben Nagykállóban feküdtem, és a legnagyobb szívfájdalmam az volt, hogy nem tudok eljutni a Shakira koncertre. Az év fennmaradó részét Budapesten töltöttem a szcientológusok között, akik az intézmény bezárásának hírét mindig jelentősségteljes pillantásokkal fogadták, mondják, ők álltak a háttérben, de jelenlétemben se pro, se kontra nem nyilatkoztak. Azt is mondják, hogy néhány szcientológus kötődésű szocialista politikus intézte az egészet.  Erről sem tudok semmit, csak annyit, hogy nem voltak éppen rossz viszonyban a budapesti kerületi polgármesterekkel a Narconon központ vezetői (a Narconon szcientológus szervezet, drogleszoktatással, és drogmegelőzéssel foglalkozik elméletben, gyakorlatban nettó szcientológia egyház). Nyíltan mászkáltak egymáshoz, a szcientológia akkor éppen nem volt takargatni való kapcsolat, budapesti iskolákba kaptak meghívásokat drogprevenciós előadásokat tartani, elindult a drogleszoktató programjuk, aminek én voltam az első komolyabb résztvevője, és jobb híján leszoktattak a Ketileptről, amit Nagykállóban írtak fel nekem nagy dózisban. Nem tudom, ünnepeltek-e 2007 szilveszterén a szcientológusok, mert az OPNI-t bezárták ugyan, de én egy időre gallyra vágtam a programjukat, ami épp hogy fél éve működött, velem az élen, de mivel nem bírtak velem, bevágtak a pszichiátriára, velem szemben a kapcsolatmegszüntetés módszerét alkalmazták, és valószínűleg ártó személynek, lehetséges veszélyforrásnak, vagy más effélének bélyegeztek, és soha többet nem beszéltek velem. Mivel hitük szerincs nincs skizofrénia, attól fogva, hogy beteg lettem, én sem léteztem többé a számukra. 


Mindegy, az OPNI hirtelen bezárt, statikai dolgokra hivatkozva (márminthogy veszélyes az épület), ez a hirtelenség éppen magyarázható szcientológus tanoktól begőzölt politikusokkal, de ennyi erővel bármi mással is. Mikor az OPNI-t bezárását aláírták, már zajlott velem a drogleszoktató programnak álcázott gyógyszerelvonás, amire egyébként nem tudom, hogy kaptak engedélyt, amikor az ilyesmi az egyház szerint tudtommal tilos. Amikor az OPNI bezárását aláírták, még nagyszerűen abszolváltam a legnehezebb szcientológus tanfolyamokat is, és úgy tűnt, minden klappol, de amikor a tényleges bezárásra sor került, én már ott figyeltem a nyíregyházi pszichiátrián, és kisebb gondom is nagyobb volt ennél az egésznél. Ha most lenne bennem egy enyhe fokú megalománia, azt mondanám, miattam zárták be Lipótmezőt 1600 beteggel. Ezt természetesen nem mondom, mert akkor sem miattam történt, hanem néhány túlbuzgó politikus miatt, akik vagy a szcientológus tanoktól voltak megszédülve, vagy pályáztak az OPNI helyén esetleg felhúzható építési telekre. Akárhogy van, mindkettő bukta utca, ugyanis a továbbiakban nem kaptak engedélyt pszichiátriai betegek gyógyszerelvonására, az OPNI épülete pedig műemlék védelem alatt áll, azt másra, mint gyógyászati célra felhasználni nem lehet. Talán, ha kormányon maradnak, tudták volna valahogy hasznosítani, így azonban nem.


Ez a történet egyébként annyira meredek, hogy tekintsük nyugodtan fikciónak. Mellesleg nem is igazán érdekel, miért zárt be az OPNI, és köze volt-e hozzá a Narconon programnak, vagy az egyháznak. Egyvalamit azonban kissé sérelmezek: szcientológia vagy statika ide, vagy oda, fel sem merült senkiben, hogy az OPNI-ban tartott 1600 beteg összezsúfolása egy kissé embertelen, szakmai oldalról jött a mély hallgatás, elkezdtek az újságok cikkezni arról, hogy ellátatlanul maradt skizofrének özönlik el Budapest utcáit, egy részük sajnálkozó hangot ütött meg, más részük a békés járó-kelő polgárokat féltette, vagy a kettőt együtt. Érdekes, hogy felelősök sem nagyon voltak. Amúgy meg az is érthetetlen, hogy miért nem tudtak sok embert elhelyezni máshol, amikor már jóval hamarabb tudták, hogy meg fog szűnni a Lipót, hanem pánikoltak össze-vissza, meg sajnálkozásukat fejezték ki, de a betegekkel sokáig senki sem törődött. Aztán, mint azóta tudjuk, mégsem koncoltak fel senkit, néhányan öngyilkosok lettek, mármint a betegek közül, vagy hajléktalanná avanzsáltak. Mondják, egyesek ezután is sokáig a bezárt intézmény körül keringtek, vagy a közeli erdőkben vertek tanyát. A helyzet az, hogy nagyon korszerűtlen volt már az 1868-as építésű kastélyban kialakított ellátórendszer. Erre előbb-utóbb sort kellett volna keríteni. De nem így. Valószínűleg a művelet végrehajtói vártak valamire, vagy számítottak valamire, ami aztán meghiúsult. Az azóta készült dokumentumfilmek tanúsága szerint még a használati tárgyakat és a felszerelés egy részét is ott hagyták. Amitől az egész úgy nézett ki, mintha kísértetek, vagy zombik, vagy vérszívó vámpírok elől menekültek volna. Pedig csak nem volt terv. És pénz sem. Pénz nélkül a pszichiátria és a pszichiáterek kivonulnak a történetből. Minden történetből. A szcientológusok pedig méginkább. Mi van, ha több Narconon program volt? Mi van, ha az ország és Budapest több pontján hasonló kísérletet végeztek, mint rajtam? Ez csak a kirakat volt a szcientológus központ, az Org mellett? És ez is befuccsolt? Fogadjuk el a statikára vonatkozó jelentést: a helyszín lakhatatlanná vált. És a kormány nem számolt sem az emberek lakhatásával, sem a további kezelésükkel. Mondok valamit: a szcientológusok bentlakásos intézményről tárgyaltak a politikusokkal. Ezt nekem megmondták. De hogy akármelyik fél is erre alapozta volna Lipótmező bezárását? Azt nem hiszem. Ha meg valaki igen, akkor ő maga volt a legnagyobb bolond a történetben.

0 Tovább

A szociális munkások egy mentális beteg szemével

Régebben úgy határoztam meg a szociális munkásokat, hogy ha a ebben a körben a pszichiáterek az istenek, a szociális munkások szeretik magukat félistennek, vagy félistennőnek tekinteni, mivel gyakran ők közvetítenek a pszichiátria és a beteg között. Ez a hozzáállás helytelen. Ejnye-bejnye. :-)

Életemből sokkal több időt töltöttem el eddig szociális munkások társaságában, mint szerettem volna. Amikor ötleten gondolkodtam, miről írhatnék, valahogy eszembe jutottak. Mégis egészségügyhöz kapcsolódnak: egészségügyi főiskolán tanulnak, munkájuk során valamiféle segítő tevékenységet szeretnének kifejteni. Persze, kisebb-nagyobb lelkesedéssel, ezt hozzá kell tenni.  Kiváló alkalom kínálkozik a téma kifejtésére: jelenleg egyetlen szociális munkással sem állok szoros kapcsolatban, sem semmilyenben, és nem is tervezem sem a közeljövőben, sem úgy egyébként. De ha kapcsolatban állnék, akkor is hidegen hagyna a véleményük jórészt.

Amikor felvettek a munkarehabilitációra, két szociális munkás is volt ott. Ez soknak tűnik, mert sosem egyeztek meg semmiben. Bár, mindjárt nem tűnik olyan soknak, ha elmondom, hogy az előző munkahelyemen, a szociális foglalkoztatásban 2-3 főre jutott 1-1 szociális munkás. Szinte levegőt venni sem lehetett tőlük. Mindenhol ott voltak. Aztán ez a helyzet akkor csúcsosodott ki, amikor egyszer elmentem kirándulni egy betegtársammal Budapestre. Fejenként két szociális munkás jutott ránk, hogy el ne kószáljunk a Vörösmarty téri karácsonyi forgatagban.

A szociális foglalkoztatás abban különbözik a munkarehabtól, hogy ott még kevesebb lóvét akaszt le az ember, mert nem kapja meg még a minimálbér időarányos részét sem, munkaviszonynak sem számít. Viszont cserébe annyiszor járhat ki cigizni az ember, amennyiszer akar, pontosabban amennyi cigije van, vagyis amennyit megengedhet magának abból a pénzből. A fél munkaidőmet az udvaron töltöttem akkoriban. Ekkoriban ezt e foglalkoztatót Mentálhigiénés Központnak hívták. Amikor megszűnt ott a szociális foglalkoztatás, átalakult gondozási központtá, és jórészt semmi hasznosat nem csinálnak ott, csak hülyítik az embereket. Szerintem be kellene zárni, de ez csak az én magánvéleményem, nem fejteném itt ki.

Amikor még volt szociális foglalkoztatás, a szociális munkások mindenféle válfaja képviselve volt, kedvencem volt M-né, a domina, akinek már csak a lovaglóostor hiányzott a kezéből, aztán ott volt még L-da, aki állandóan a Barbizonba készült egész héten (ez egy kétes hírű szórakozóhely Sóstón), róla annyit jó megjegyezni, hogy egyszer levont egy egész napi bért tőlem (kerek 1000 Ft-ot), mert nem írtam be magam a füzetbe. Akit még érdemes megemlíteni, az T-ke, ő jelenleg is tudja a telefonszámom, ő úgy gondolja, hogy ő az én szociális munkásom, én már kevésbé gondolom úgy. Aztán az egész kócerájnak a vezetője K-né, egész nap a telefonon lóg, forródrótot tart fent a családtagjaival, és próbál úgy viselkedni, mint aki aki nagyon értelmes tanácsokat tud mondani a betegeknek, pedig igazából ez nincs így.

Vissza a jelenlegi helyemre, a munkarehabra: szóval a 2 szociális munkás behívott, hogy rehabilitációs tervet vegyenek fel velem (amúgy mindenkivel). Itt 2 dolog lepett meg: 1. hogy magáztak, holott azelőtt tegeztek. 2. hogy mindenáron arra akartak rávenni, hogy legyek szociális munkás. Mármint én. Mármint azok után, amin keresztül mentem velük. Mondtam, hogy: N. E. M. Még hetekig győzködtek, de én minig nemet mondtam. Az egésznek az vetett véget, hogy átmenetileg megőrültem. Utána békén hagytak. Persze nem csak nekem ajánlották meg a szociális munkát, hanem mindenkinek, akinek volt érettségije, de engem szívattak vele a legtovább. Hát, szóval ilyenek a szociális munkások a gyakorlatban, egy mentális beteg szemszögébeől, röviden, a teljesség igénye nélkül. Megj.: kicsit bunkóbb stílusban írtam le, mint amilyen valójában vagyok, de nem mindig kell magam megjátszani ehhez sem. :-D

0 Tovább

Skizofrénia újbeszél: hanghallók, felhasználók, pszichózis spektrum

Érdekes folyamatok zajlanak mostanában a skizofrénia kezelésének háza táján. Mondhatni, új szelek kezdenek fújdogálni a régiek mellett. Habár engem a régi pszichiátriai iskola eléggé progresszív, felturbózott vállfajával kezelnek, nem mehetünk el szó nélkül a mostanában teret kapott újfajta megközelítések mellett sem, ami a betegeket hanghallókként, felhasználóként, a skizofréniát pszichózis spektrumként kezdi emlegetni. Annál inkább nem, mert a debreceni Kenézy Gyula Kórházban, és a budapesti Ébredések Alapítványnál (ami a Semmelweis Orvostudományi Egyetem pszichiátriai részlege) már bevett gyakorlat a módszer alkalmazása. Én is az Ébredéseknél vagyok, engem egyelőre nem érintett meg a Jim van Os fémjelezte pszichiátriai mozgalom nagyszerűsége, amit néhány orvos mellett a betegek és hozzátartozók is propagálnak, ebből viszonylag széles társadalmi elismertségre számot tartva. Illetve megérinteni megérintett, de egyelőre köszönöm, jól elvagyok így is.

Mondhatnánk, hogy skizofrén dolog a skizofréniát kétféle módon kezelni, ha rossz vicceket szeretnénk gyártani, de ne tegyük. Valóban két módszer létezik a gyógyulásra (a gyógyulást jelen esetben arra az esetre mondjuk rá jobb híján, ha sikerül a mentális funkciókat a pszichózist, vagy pszichózisokat megelőző szintre visszahozni). A laikus számára a két módszer közti különbség a legjobban a hangok hallásával kapcsolatosan ragadható meg: valaki úgy lesz jobban (zárójelesen használnám ezt a fogalmat is itt, hogy “gyógyul meg”), hogy közben hangokat hall, ők a hanghallók, más néven felhasználók valaki pedig úgy épül fel a betegségből, hogy gyógyszeresen kordában tartja: ez volnék én, vagyis erre apellálok, meg még néhány ezer sorstársam, csendesen jegyezém meg, hogy szerintem én már elértem ezt az állapotot. Persze, nem tisztem nekem ezt eldönteni, de láttunk már falon pókot, vagyis történt már úgy néhány esetben, hogy én azt mondtam, hogy úgy van, mikor mindenki, vagy majdnem mindenki azt mondta, hogy nem úgy van, aztán mégis úgy volt. Szóval itt most az itt már unalomig ismertettt és kritizált, orvosi klinikai módszer mellett a Hanghalló Mozgalmat ismertetném:

“A személyes felépülés talán legkiemelkedőbb példája az úgynevezett Hanghalló Mozgalom ( Voice Hearing Network). A mozgalom tudósok, felhasználók ( pszichózist megélők ), és kutatók együttműködésével született a nyolcvanas évek végén. Mára világszerte találhatunk olyan csoportokat akik ismerve a “Hanghalló Módszert”, egymást segítve hangjaikat elfogadva, azokat metafórikusan – vagy ritkán szó szerint – értelmezve egyfajta holisztikus szemlélettel közelítenek az élményhez.

A hanghalló módszer szerint a felépülés három lépcsőből áll.

Az első lépcső az FÉLELEM, IJEDTSÉG, ami elsősorban az állapot “megjelenésétől” kapott sokk terméke, attól, hogy a személy bármit is próbál a hangok nem múlnak el.

A második lépcső a SAJÁTOS REND, RENDSZER kialakítása a hangokkal. Ebben a fázisban a hanghalló saját stratégiákat alakít ki hangjaival kapcsolatban, és megpróbál valamiféle határt szabni a hanghallásnak.

A harmadik lépcső a STABILIZÁCIÓ, amikor a hanghalló a – eddigre akár megváltozott (jó, kellemes, segítő), vagy halkult -hangokat félelem nélkül az élete részének tekinti, akár nem is akarja hogy teljesen elmúljanak.

A klinikai modell szűk gyógyulási perspektívája, és pesszimizmusa miatt erősen kritizálható. Szemben a klinikai felépülés jól körülírt kritériumaival, a személyes felépülés egy mélyen saját folyamat, mely definíciója, módja egyénenként változó.

A kétféle felépülési szemlélet vizsgálatakor találunk hasonló faktorokat, melyeket fontos megemlítenünk. A felépülés tágabban értelemben véve magában foglalja a pozitív énkép kialakítását vagy visszanyerését, a tevékeny életet, a reményteli hozzáállást, a hasznos elfoglaltságot, a megélt élmények meggértését, akár újrastruktúrálását, az állapot által támasztott keretek elfogadását, és az életminőség tudatos javítását.”

És így tovább, blablabla. Az idézet forrása egyébként a porcelanszivek.wordpress.com honlap. Első reakcióm a honlapra a féltékenység volt, a második az, hogy miért ne integrálhatnék be ide belőle valamit. Az én személyes véleményem az a Hanghalló módszerről, hogy nem anyira annyira versenytársa a klinikai módszernek, mint inkább azt mondanám, hogy valakinek ez jön be, valakinek a másik, tehát inkább al-ter-natí-vája. Úgy gondolom, hogy mind a két módszer kitermelte a maga csúcsragadozóit a skizofrének közül, mondhatnék példát a magyar “beteg-társadalom” életéből, de inkább egyelőre fedje ez általam gondolt személyek kilétét, vagy közismert nicknevét tekintve jótékony homály. Már csak azért is, hogy ne legyen veszekedés belőle. Egyébként én úgy gondolom, hogy körülbelül látom a társaimon, kin hol lehetne még segíteni, vagy hol van elakadva, persze az is lehet, hogy az egészet csak beképzelem, és egy nagyképű f@sz vagyok.

Akárhogy is van a dolog, az előbb említett honlap két példát hoz fel arra nemzetközi porondról, amit én – természetesen helytelenül – csúcsragadozóságként aposztrofáltam, nyilvánvaló, hogy én már hallottam mindkettőjükről (Eleanor Longdenről és Elyn Sacks-ról van szó), de hát az is nyilvánvaló, hogy én az ilyesmire nagyon is ráérek, mivel 4 órában dolgozom csak. Búcsúzóul álljon itt 1-1 videó róluk, sajnos csak angolul vannak, de a magyar nyelven is elolvasható a beszédeik tartalma.

Eleanor Longden - gyógyszeres terápia

Elyn Sacks - pszichózissal élő

0 Tovább

Betegen egészséges párkapcsolat?

Létezhet-e ilyesmi, és ha igen, miért nem?

A mentálisan beteg emberek szerintem azokra a kapcsolati mintákra vágynak, amit az egészséges   társadalom közvetít feléjük. Gondolok elsősorban a házasság – család – gyerek idealizált vágykép hármasságára. Egy mentálisan beteg ember sokmindent hajlandó “benyelni” a társadalomnak, csökkent értékűséget, stigmát, kirekesztettséget, háttérbe szorítást, egyhez azonban foggal-körömmel ragaszkodna szinte mindegyikünk, a fent említett vágykép hajszolásához. Érdekes módon ezt a vágyképét a legtöbbünk egy egészséges partnerbe vetítené bele legszívesebben – már ha lehetősége lenne rá. Arra nem gondolva, hogy hány egészséges ember osztozna, hacsak részben is az ilyesmiben. Ez a vágykép annyira élénken él egyesekben, hogy az életben nem is tesz kísérletet a saját maga építésére, vagy irányítására, hanem egy lapra tesz fel mindent, és várja, hogy megjelenik az életében deus ex machinaként a szép szőke herceg fehér lovon, és ő pedig megmentődik. Azért herceget írtam, mert érzésem szerint inkább a nőkre jellemző ez, a férfiak inkább a lottó 5-ösre várnak, bár szerintem valami hasonló megfontolásból, hogy aztán egészséges háremhölgyekkel vegyék korül magukat.

egészség betegség párkapcsolat skizofréniaNekem is lenne mint mondanom személy szerint az egészséges párkapcsolatról. Nekem volt egészséges párkapcsolatom fél évig, ami egyedül arra volt jó, hogy relativizáljam az egészség fogalmát. Mert ami egészség egy betegnek, nem biztos, hogy az egészségesnek is egészség, és fordítva. Hogy mást ne mondjak, egy betegnek nincsenek olyan elfajzott gondolatai, mint egy egészségesnek, mert egyszerűen nem engedheti meg magának. A beteg alapos megfigyelés alatt áll, időről időre kontrollálja a környezete, kedvenc példám az, amikor engem egy ajtó bebaszásáért Hodászra akartak vinni minden áron, mert a betegségem erős fellángolását látták benne, egy egészséges viszont röhögve megcsinálja bármikor, és délutánra már mindenki elfelejti az ügyet, senki sem gondolja komolyan, hogy az ajtócsapkodást eszeveszett vérengzés követte volna, mint ahogy az én esetemben sajnos feltételezték. Akik régebben követik a blogot, nyilván tudják, mert nem titok, hogy szerelmes voltam az egyik szoc. munkásba, amit ő a társadalmi dolgok miatt visszautasított, vagy egyébként se szeretett, mit tudom én már. Azóta férjhez ment, gyereke született, nekem pedig barátnőm van, és ennyi.

Álljon itt az egyik kedvenc idézetem a blog hőskorából, amikor még keményen egoblogként funkcionált, és leginkább szociográfiai értékeket bírt felmutatni a nyíregyházi skizofrén szubkultúra egyébként valamennyire érdekes életéből. Azóta történelmet írtunk, a problémák ugyanazok, a személyek változtak, Editekből kevesebb lett, de a színhelyre jellemző struktúra megmaradt:

“Editből egészen konkrétan négy van, ebből kettő a releváns (maximum három, ha ide soroljuk Edit 4-et is :-) ). Bonyolult. :-) Edit-uralom van, 3 Edit is a főnököm valamilyen értelemben (ezeket egyszer Edit 1 megpróbálta nekem elmagyarázni, de nem sokra jutott vele). Mindegy, az a lényeg, hogy ha valamit el akarsz intézni nálunk, akkor keresel egy Editet, és ő majd eligazít (maximum átirányít egy másik Edithez :-) ).”


Az idézet maga eléggé kafkai, azt tudnám mondani, hogy végülis az egyik Edittel élek azóta a 4-ből, persze a 4 Edit semmiben sem hasonlított egymáshoz, csak az én fantáziám kapcsolta össze őket néhány, a rovásukra elkövetett poén erejéig. A rend kedvéért jegyzem meg, hogy akkor Edit 1 volt a szoc. munkás, de most már nem ő az, és a mostani bnőm az akkori Edit 2, mostanában már dőreség volna Edit 2-nek nevezni, mert átvette az Edit 1 szerepét az életemben.

A jelenlegi barátnőmet nem tekintem a szó szoros értelmében vett skizofrén betegnek, mert sohasem voltak olyan jellegű elmebeli történései, mint nekem, és ez számomra már az együttlétünk előtt kiderült, mégpedig a metakognitív tréning nevű tanfolyamon, ahol ő az egyik legjobb volt, a konkrét hallucinációs, téveszmés dolgokhoz viszont nem tudott hozzászólni. És hogy ő ennek ellenére skizofrénnek vallja magát, az ő dolga. Mindenesetre a diagnózisa megvan, és ezzel ő is megkapta azt a sorsot, ami egy skizónak kijár. Valójában a sorsközösség ebben az esetben erősebb a tüneti közösségnél, vagy hogy mondjam. Skizofrén sors az övé is. De ennél tovább megyek: engem ez sem érdekel, mert régóta nem teszek már különbséget beteg és egészséges között, tehát nem vágyhatok egészséges párkapcsolatra, mert a fogalmaim szerint nincs ilyen. Részben, mert egy egészségessel pokol volt a párkapcsolat, amit most nem részleteznék, részben pedig azért, mert szerintem nem lennék hiteles, ha az egész életem, meg az állandóan hangoztatott toleranciám ellenére most hirtelen elkezdeném diszkriminálni akár az egészségeseket, akár a betegeket. Ezekről csak ennyit.

0 Tovább

Családterápia és alkohol

A szilvesztert az idén sorstársaim körében töltöttem egy úgynevezett “alkoholmentes buli”-ban, és az idén kivételesen nem ittam meg senkinek a sütőrumját, mint a főnökömét tavaly. Most ne részletezzük azt, hogy milyen volt a buli, miért volt alkoholmentes, és milyen érzések keletkeztek bennem a buli kapcsán. Annyit elmondhatok, hogy összegezve pozitívak. Nem mondom, hogy mostantól mindig csak alkoholmentes buliba fogok járni, alkoholmentes pezsgővel, csak arról szeretnék beszélni, mi tette egyáltalán lehetővé, hogy alkohol nélkül végigcsináljak egy ilyen találkozót, holott se szilveszterkor nem fogadtam meg, hogy nem iszom többet, sem előtte, de még azóta sem igazán. Mégsem kívánok már annyiszor, és annyit inni, mint eddig. Ezelőtt is csak alkalmi ivó voltam, csak az volt a baj, hogy ez az alkalom naponta többször előfordult. Ez változott úgy, hogy eleinte csak hétvégente ittam, akkor is csak jóval moderáltabb mértékben és formában, mostanában meg mondhatni, hogy szinte semmit. Mi is az, ami ezt lehetővé tette?

Lenevelődésem az alkoholról már a múlt év utolsó időszakában elkezdődött, szóba jött pszichiáterem előtt is az alkohol téma, és szerintem némileg közel áll a modern addiktológiai felfogás az enyémhez, miszerint az alkoholfüggőséget nem alkoholmegvonással kell kezelni, mint ahogy még ma is gyakorlat bizonyos pszichiátriákon, hanem a társas kapcsolatok rendezésével. Ez a családterápiás és kapcsolatrendezéses felfogás, amivel jelenleg kezelnek, szerintem hatékonyan segített ebben is. Valószínűleg a családi kapcsolataim rendeződése tette amúgy lehetővé, hogy ne fogyasszak mértéktelenül szeszes italokat. Nem azt mondom, hogy ez a rendeződés ezt varázsütésre megoldja, hanem csak azt, hogy megadja az esélyét, hogy elinduljak az úton. És ezzel nem járnak együtt erős fogadalmak, sem szesztilalom, hanem egyszerűen az egész témakör kikerül a fókuszból, nem ez képezi ugyanis a probléma gyökerét, hanem az alkoholizmus csak tünete valaminek, nyilván. Nem a tünetet kezeljük, hanem az okot. “És ha berúg, akkor mi van?” - tehetnének fel a kérdést a módszer alkalmazójának, és a válasz erre az lenne, hogy: “Semmi. Akkor sincs semmi.”

Úgy gondolom, hogy természetesen működhet és működik a már klasszikusnak számító módszer is, egyetlen apró kis bibivel: megmarad az alkohol utáni sóvárgás, a napok, hetek, hónapok, évek számolgatása, és a visszaesés lehetősége természetesen mindig fennáll. Én érdeklődéssel figyeltem ezt az Anonim Alkoholisták 12 lépéses módszerét, és megmondom őszintén, hogy mindig kirázott tőle a hideg, és sohasem vonzott annyira, hogy kipróbáljam, inkább ittam tovább rendületlenül. Most tekintsünk el attól, hogy mennyire vicces is az egész, vagyis inkább vicceket gyártanak a rovásukra, én amúgy nem szoktam. Szerintem inkább van ebben valami mélységesen szomorú és visszahúzó, hogy valaki egész életén keresztül alkoholistának nevezi magát és sóvárog a pia után, és szenved, és központi szerepet foglal el az alkohol az életében még akkor is, ha ő maga már nem iszik szeszes italokat.

Nem mondom, hogy a módszer úgy működik, hogy valaki passzívan elszenved 1-2 családterápiát, és a probléma önmagától felszámolja saját magát. Mégcsak nem is a pszichiáter számolja fel, és nem is a szüleim. Igazából ebben az embernek saját magának van a legtöbb munkája, hogy helyre rakja magában a dolgokat. És ez a helyre rakás nem is mehet másként, mint egyénre szabottan, nyilván. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy a módszer sajnos nem automatizálható, sematikus, egységes rendszer az én tudomásom szerint nem dolgozható ki belőle. Nem olyan, mint amit például Eric Berne ír az Emberi játszmákban az alkoholizmusról. Egyébként azt írja le benne, hogy az alkoholista valójában azért iszik, mert másnapos akar lenni, ami szerintem akkora butaság, mint amekkorának hangzik, nem csoda, hogy a méltán híres játszmaelméletéből ezt a blődséget általában el szokták hallgatni. Tudomásom szerint ezt a felfogást sehol sem alkalmazzák, talán joggal.

Ennyit a piálásomról, illetve nem piálásomról, még pár szót a családterápiáról. Azt hiszem, úgy kezdtük el, hogy nem lesz egy gyors menet, a pszichiáternő ennek a családterápiának éveket adott első körben is, hogy elérje a végső eredményét. Nem hallgathatom el, hogy anyámmal szerintem jelenleg szarabb a kapcsolatom, mint előtte, nem azt mondom, hogy rosszabb, mint valaha, de majdnem. Apámmal, úgy érzem, javult. Összességében eddig arra az eredményre jutottam ezzel kapcsolatosan, hogy érzelmileg függetleníteni tudtam maga a szüleimtől, tehát a viselkedésük nem hat ki az enyémre, nem rontja el a kedvem, nem késztet alkoholizálásra, és nem hátráltat a tevékenységeimben. Tehát, mondhatjuk, hogy megtörtént róluk az érzelmi leválás. Gratulálhatok magamnak, mert az idén már 40 éves leszek. Azt hiszem, éppen ideje volt. :-)

0 Tovább

5 karakter: F2000

Most kivételesen előre közlöm a témát, amiről szándékaim szerint írni akarok, még pedig arról, hogy egy xy orvos tudatában van-e annak, hogy amikor ráírja az ember (akkor még ember, addig a pontig teljes értékű) újdonsült ambuláns lapjára az 5 karakterből álló BNO kódot*, esetünkben az F2000-et, ezzel milyen későbbi kalandokba fogja keverni az illetőt, illetve milyen társadalmi szerepet szán neki a továbbiakban, és úgy egyáltalán. Azt mondom, hogy kalandokba keveri, de ezzel a pályát is megválasztja számára, vagyis a terepet, amin mozoghat, kijelöli a számára. Lehetsz például alkoholista, megtűrt vendég jobb napokat látott presszók eldugott sarkaiban, lehetsz rehab munkáról rehab munkára vándorló, örökös rehabilitációra kényszerített purgatórium-lakó, és jelen tudásunk szerint felviheted egész az árufeltöltésig a nyílt munkaerőpiacon skizofrénként a diagnózisoddal. Wow!

Ismerek továbbá olyanokat, többet is, és ez sem elitélendő, akik enyhén kozmetikázott diagnózissal szintén kikerülnek a nyílt munkaerőpiacra, lehet minden nemű rendű és rangú szorongásod, valamiféle depressziód pszichotikus epizódokkal, alvászavarod, akkor is furán fognak rád nézni, de csak egyet mondok: kimondott F2000-es skizofrénként nem kerülhetsz ki az egészséges emberek világába, maximum mint valami békenagykövet-szerűség, a fajtád illusztris tagjaként érdekes idegenként találkozhatsz a földlakó homo sapiens képviselővel, és kvázi egyenrangú félként esetleg meghallgatnak. Ezeket olyan tapasztalok birtokában merem kijelenteni, aminek a legtöbbjét sikerült nekem magamnak is átélni, legtávolabb jelenleg amúgy a kozmetikázott diagnózistól állok, makacsul tartja magát a közvélekedés, hogy Robi taj skizofrén. Én ezen, lelki alkatomból kifolyólag csendesen mosolygok általában, se nem cáfolom, se nem erősítem meg.

Egy időben még, amikor én kezdetem a bizniszt, még ott tartott a szakma, hogy annak nagyszerűségéről cikkezett, hogy az ilyen emberek (ti. skizofrének) annyira el vannak havazva az életben, hogy több oldalról kell őket támogatni, mint amikor valaki nagyon részeg, hogy a pszichiátria önmagában nem elég, hanem nagymértékben bevonja a családot, és ráadásul szociális munkások tömegét is alkalmazzák, hogy közvetítsen a nyomorult beteg, az orvos, mint valami istenség között. A beteget otthonában ellátni nagyszerű teljesítmény, nappali ellátásban tartani szintén nagyszerű teljesítmény, esetleg elfekvőbe vinni az orvos kompetenciája és felelőssége, amit ő tiszta lelkiismerettel vállal, és utána jóízűen megvacsorázik.  Így állt a helyzet történetünk kezdetén.

Most, én úgy látom, odáig jutottunk, hogy az első lépéseket teszi néhány skizofrén betegtársam (és szerénytelenül itt magamat is ide veszem) az többségi (egészséges) társadalom irányába, néhányszor alájuk vágnak már csak reflexből is, és itt jön a jelentőssége annak, amit az előző bekezdésben írtam: a skizofrének segítésére létrejött szervezetek hirtelen hátráltató tényezővé válnak, mert amikor az ember kimenne a védett munkahelyről, társai ezt nyilvánvaló ellenszenvvel fogadják, a társadalom ellenszenvvel fogadja, egy kicsit a South Park-os “elveszik a munkát” értelemben. De érezhető némely ellenállás, illetve enyhe akadályok gördítése orvosi oldalról, és hogy mást ne mondjak, a család évtizedes beidegződése is működik már, hogy a kis beteg a családban hirtelen elkezd rúgkapálni, most mire fel, hiszen már olyan jól le voltak osztva a családi szerepek, az egészséges testvér a családdal, szülők az áldozat szerepben, a kis beteg esetleg gondnokság alatt, egy intézményben.

Arra szeretnék itt, így január elején rámutatni, hogy némi változást kellene eszközölni itt az ügymenetben, mert még nem mondhatjuk igazán: “...megálljunk, mert itt van már a Kánaán!”. Hogy nem a skizóknak állt a világ sohasem, azzal talán nem mondok újat, csak ennyit mondanék, hogy a modern, némileg humánusabb kezelési módokat talán már intézményi megújulásnak, illetve társadalmi szemléletváltozásnak is illene utolérnie, és akkor mondhatnának ki igazán, hogy valami elkezdődött, mert ha így elkaszálják a törekvéseinket a régi intézmények, akkor talán még abba lenne érdemes belegondolni zárásként, hogy ennyi felől fújó ellenszéllel miért csodálkozunk azon, hogy a skizofrének miért nem jeleskednek annyira és olyan számban a nagyobb teljesítmények elérése terén. Még csak most kezdünk kilépni a világba (már aki), és érzésem szerint ilyen tényezők dolgoznak ellenünk.

* A BNO kódrendszer a betegségek nemzetközi osztályozására szolgál az egészségügyben. A mentális betegségek kódja F betűvel kezdődik, az alcsoportokat számjegyek jelölik, pl. F2000 = paranoid szkizofrénia.

0 Tovább

Mit kell tudni a Grincsről?

A Grincs története Dr. Seuss (Theodor Seuss Geisel) német-amerikai író gyerekkönyveként jelent meg 1957-ben. Eredeti címe How the Grinch Steal the Christmas! (Hogyan lopta el a Grincs a Karácsonyt?). A cselekménye szerint egy egyszerű, rímes gyerekmese, amilyet Dr. Seuss a fáma szerint több, mint 60-at írt, saját rajzaival illusztrálva. A filmváltozat ennél jóval bővebb, mert nem tenne ki egy több, mint másfél órás mozit a vékonyka cselekményszál. Viszont megmondom őszintén, engem nem is a sztori különössége ragadott meg leginkább, persze az is, hanem az, hogy milyen és mennyi nyelvi lelemény rejlik az elmés és sokszor rímes átvezető szövegekben, amit a magyar fordítás is visszaad. Dr. Seuss stílusára az is jellemző, hogy nincs benne modorosság, egyszerűsített nyelv gyerekek számára, hanem mindenki számára közérthetően, érőltetettség nélkül fejti ki mondanivalóját.

A Grincs karácsonyi történet. Sajnos idén Karácsonykor nem (sem) vetíti egyetlen tévéadó sem, egyedül a Story5 vállalta be Szilveszterkor. Viszont interneten könnyen megtalálható, már tavaly óta a teljes filmváltozat. Egyébként jövő ilyenkor már elméletileg a mozikban lesz a történetnek egy rajzfilmváltozata is, ami folyamatosan késik az eredeti beharangozáshoz képest. A jelenlegi, 2000-ben készült változat főszerepét Jim Carrey játssza, én nem mindig tudom az általa alakított karaktert szemlélni, mert mindig az az érzésem, hogy Ace Venturát nézem ilyenkor, vagy hogy Jim Carrey nem hagyja nézni a filmet, de ebben a filmben szerintem nagyon is helyén való a szerepeltetése.

Ha a történet eredetije gyerekeknek szóló mese, maga a film inkább már a fantasy műfajába sorolható, a készítők szerint is. A hátteret az szolgátatja, hogy a narrátor elmondja, hogy mindez az egész a szemünk előtt egy hópehely belsejében játszódik. A helyszín Kifalva, ahol a Kik élnek. Felvetődik a film során néhány nagyobb horderejű filozófiai fejtegetés is, például hogy a Grincs, Ki, vagy inkább egy Mi, de ez inkább csak olyan módszertani kérdés szerintem. Maga a történet, ahogy észrevettem, a Kifalvi polgármester, August Mayki, és a Grincs közötti konfliktuson alapul, ami egy Martha May nevű kis hölgy miatt robbant ki közöttük gyerekkorukban egy Karácsony alkalmával, és ezért van, hogy a Grincs fent él a Kobak-hegyen, és utálja a Karácsonyt.

Mindemellett a film kevés személyt mozgósít, érdemi szerephez jut benne még Lou Lou-Ki, és a lánya, Cindy Lou-Ki, aki aki szintén szerepet játszik a bonyodalom kibontakozásában, amikor megkérdőjelezi a Karácsony elanyagiasultságának létjogosultságát. Ennél is fontosabb, hogy az eseményeket szinte végig a Grincs akcióit figyelve követhetjük végig, ugyanis ő szerepel a legtöbbet. Szerintem merészség volt 2000 körül egy olyan karácsonyi fantasyt forgatni, ahol ráadásul egy antihős a főszereplő... Úgy tudom, annak idején elég megosztó is volt a fogadtatása, a kasszasiker ellenére. Viszont a történet folyamán magyarázatot nyer szépen, hogyan is lett ő egy félelmetes karakter. És nem is annyira antihős? Mindez kiderül a filmből, mert azt, gondolom mindenki tudja, hogy ellopta a Karácsonyt, de vajon hogy lehet egy Karácsonyt ellopni, vajon átvitt értelemben, vagy... teljesen konkrétan?

0 Tovább

Karácsonyi népszokások

Erről a témáról a következőt írtam: a Télapó (más néven Mikulás) december 5-ről 6-ra virradó éjjel jelentkezik a magyar háztartásokban, milyen érdekes a hazánkban folyamatosan íródó folklór, ami egy XVI. századi hagyományt, Miklós püspök legendáját ötvözte az orosz Gyed Moroz alakjával, makacsul nem véve arról tudomást, hogy Nyugat-Európában Karácsonykor érkezik, és zokniba hozza az ajándékot, itt cipőbe, csizmába rakja. És hogy teljes legyen a képzavar, Lappföldről jön. Egyébként a Jézuska (Kis Jézus) a világon egyedülálló módon nálunk, Magyarországon tevékenykedik Karácsonykor, angolul a Baby Jesus-t emlegetik hazánkkal kapcsolatban (mert így fordítják). Jó. Szerintem vannak vidékek, ahol ennél még furcsább népszokások jönnek divatba ilyentájt, legalábbis innen nézve furcsa, mint ahogy kisebb koromban furcsának találtam, hogy valaki gyerekkorában szláv, vagy germán (a latinról nem is beszélve) nyelvcsaládba tartozó nyelvet tanuljon meg anyanyelvként. Lássuk, milyen furcsa népszokások élnek még máshol a Karácsonyt illetőleg.

Olaszországban a Befana nevű boszorkány jön január 5-én, a Mikulásnak kikészített kesz és tej helyett neki kijár a komplett vacsora és a bor, mielőtt ajándékozni kezd. Aki rossz volt, egy darab szenet kap, maximum fekete keserű csokit, aki jól viselkedett, mehet az édesség, meg az egyéb ajándék a zokniba. Végül is, mint látható, ugyanarra a kaptafára megy az egész, egésuen biztosan folklorisztikai sajátosság ez, hogy más országok máshogy adaptálják ezt a téli ajándékozási dolgot. A Befana eredeti sztorija nem feltétlenül vidám: a boszorkány története is a Jézus születése körüli időkre datálódik, amikor a napkeleti bölcsek megkérdezték tőle, hogy merre található a kis Jézus tartózkodási helye, elküldte a jó fenébe őket, mondván, hogy takarítania kell, meg házimunkát végeznie. (Ha esetleg ismernénk ilyen dern kori Befanákat, hallgassunk bölcsen mi is.) Aztán, a betlehemi csillagot meglátván, ő is elérzékenyült, és megenyhült szívében, és maga is a kis Jézus keresésére indult, hogy ajándékot vigyen neki. Csakhogy sohasem találta meg. A mi napig eljön minden évben, és ajándékot hord a gyerekek cipőjébe, hátha egyszer megtalálja, és így megnyugvást lelhetne ő is végre.

Ukrajnában tartja magát egy kelet-európai tradíció, hogy pókhálót tesznek a karácsonyfára. A karácsonyi pók legendája szerint élt egyszer egy szegény özvegyasszony egy kunyhóban sok gyerekkel. Egyszer fenyőtoboz hullott a házukba, és ott gyökeret erszetett, fává cseperedett, mahd terebélyesedett, ahogy a gyerekek gondozták, arra gondolva, hogy jó lesz karácsonyfának télen. El is jött a Karácsony, de sajnos nem volt pénz díszekre és ajándékokra. Lefeküdtek aludni, és másnap pókhálóval látták bevonva a fát. Amint kinyitották az ablakokat, csodák csodájára a pókháló arannyá, és ezüstté változott. Mondanom sem kell, nem voltak anyagi gondjaik ezután. Egyébként ezek a mésés, legendás, folklorisztikus elemek tájegységről tájegységre vándorolnak, a néprajzi kutatók számmal látják el őket, katalógusokba rendezik, és azt vizsgálják, hogy melyik helyen bukkan fel ugyanaz a sztori, és örülnek neki, és messzemenő következtetéseket vonnak le belőle. Úgy látszik, ez a folklór elem éppen Ukrajnában vált államilag elismert, akkreditált népszokássá, mint nálunk a Jézuska.

Biztosan nem rendezték viszont katalógusba a következő népszokást, mert nem is folklór ez már egészen, hanem egy hagyomány Japánban: mivel a távoli szigetországban alig élnek keresztények, csak nem rég óta van hagyománya a Karácsony ünneplésének. A japánok nem halat, vagy pulykát esznek Karácsonykor, hanem sült csirkét. Ez Takashi Okawara, a japán KFC első igazgatója nevéhez fűződik, aki Karácsonyra egy speciális összeállítást tervezett Karácsonyra, 1970-ben, nem sokkal az első boltok nyitása után. Sült csirkét, bort és süteményt tartalmazott az összeállítás, kell ennél nagyobb boldogság egy olyan ünnep megtartására, ami hivatalosan nem is létezik az országban? Átlagosan 3,6 millió japán család rendel ilyenkor karácsonyi csirkét, vagy menüt az eredetileg amerikai KFC-től. Ennyi volt, mese volt, sokáig sorolhatnám még az egyes országokra, vagy tájegységekre jellemző karácsonyi sztorikat, és furcsaságokat, de nem tesszem, mert sikerült bebizonyítani, hogy a Karácsony sem egy olyan kőbe vésett valami, vagy homogén ünnep, ahol ne kerülhetne elő még pluszba egy Grincs, az elmúlt évek karácsonyainak szellemei, vagy valamilyen népszokáson alapuló kedves helyi specialitás.

0 Tovább

projektmenedzsment - profán advent

Van olyan késztetésem, hogy csináljak valami hasznosat, de igazából idénre már csak azt tervezem, hogy megtervezzem a jövő évi terveimet. A melóban az utolsó hetet tapossuk, még ilyenkor is akad azért munka, a saját munkakörömet jelenleg úgy tudnám meghatározni, mint informatikus-reklámszakember-biztonságiőr. Az informatikusi munkakörömhöz tartoznak a honlapon végzendő teendők, kölcsönös barátsági segítségnyújtás az irodán, meg minden, ami szűkebb értelemben véve informatika, a reklámszakemberhez sorolnám a termékismertetőimet a Facebookon, a biztonsági őrség meg a műszak utáni házőrzés, épület zárása, kulcs leadása, jattolás a többi biztonsági őrrel. Ezt csak azért írtam le, hogy magamról is szolgáltassak valami infót. Mellékesen én vagyok a skizofrén blogger, aminek valójában óriási jelentőssége van, vagy volt a történetünk egy pontján, mára viszont már egyre kevesebb embert érdekel, én úgy érzem. Skizofrén bloggerként sem tol engem különösebben senki, ugyanúgy elvárnák az önmenedzselést, a megújulást, meg minden egyebet, amit egy normális bloggertől. Kit érdekel ma már, hogy kijöttem a gondnokság alól, informatikus munkaköröm lett a rehab munkahelyen, külön költöztem a szüleimtől? És, hogyan tovább, kérdezik, miközben még mindig nehezített terepen mozgok, én úgy érzem.

Hogyan tovább? Azon kívül, hogy még mindig sokat locsogok, egyre több magándolgom van, én úgy érzem. Már nem picsogok ki mindent az internetre, vettem jegyzetfüzetet, határidőnaplót, internetes projektekben veszek részt másokkal, vagyis ezirányba teszek lépéseket, nem túl agilis módon, de amit hiányoltam, a másokkal való együttműködést bizonyos tevékenységekben, az év vége felé megvalósulni látszik. Vagyis megvalósulni kezdődni látszik, pontosabban. Egyre jobban kezdem felfedezni az ilyen módszertani bloggereket, mint Oravecz Nóra, Farkas Lívia, az urban:eve bloggere. Természetesen nem buzultam bele teljesen a témába, de úgy érzem, nyitott vagyok némelyik gondolatukra. Bevallom, még mindig szívügyem ez a blog, maradt a főprodzsektem, és örömmel zsebelek be minden ezért járó elismerést, ami nekem szól, és fogat összeszorítva tűrök minden ezzel járó apró(?) bosszúságot, még nem érzem úgy hogy mindent elmondtam volna itt, amit akarok.

Annyi a hivatalos munkán kívüli teendőm, hogy mondtam nemet is felkérésekre, Joomla! honlapra való felkérést, rádiós beszélgetésre való felkérést, sajnos egy időben a válaszolgatást is hanyagoltam embereknek, a Facebook szavaival élve, a válaszadási arányom nem érte el a 100%-ot, finoman szólva. Valaki ebből egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy nagyképű vagyok, de jogosan, mivel évek óta jelen vagyok az online világban. Ha eléggé a periférián is, úgy gondolom, ez a jelenlét nem árt itt a virtuális térben, egy csomó agyonhallgatott dologról szó esett itt időközben, egyrészt azért, mert én nem éreztem ezt elhallgatni valónak, másrészt mert már nem féltem a picsámat a rivotril injekciótól, sötétedés után meg nem mászkálok az utcán zűrös helyeken. Nem járkálok már dohányért, piáért éjszaka, jelenleg az alkoholizálást is a minimumra csökkentettem, egy sör elég kábé egy hétre. Igaz, hogy 2 literes. :-) Ráadásul az az 1-2 pohár sör is a hétvégére koncentrálódik. Tehát, hétvégi piás lettem. Akkor is érvényre juttatva a régi jó deáki hagyományokat, a fontolva haladás útjával. Egyébként baromira nem hiányzik, már szót sem érdemel.

Ha megfigyeltük, közöltem most magamról néhány személyesebb infót, amit mostanában ritkábban tettem. Munkahelyi érdekességekről, konfliktusokról nem adhatok számot mostanában, mert nincsenek. Beülök valaha a laptopommal általában, és csendesfoglalkozás, ugyanúgy, mint amikor bent voltam a termelésben, és varrtam a gombolyagokat, csak ott a többiek miatt a kötelező minimum társalgást le kellett tudnom, ma már, ha szólnak hozzám, általában letudom annyival, hogy: aha, aha, aha... és bizgerálom tovább az egeret, vagy gépelem az aktuális dolgimat, mint pl. ezt, ritkább esetben valamit webre alkalmazok éppen. Hát, így telnek a napjaim mostanában csendességben, megértésben. Nagy búcsúzkodást nem akarok az idén levágni, mert egyészt lehet, hogy még leszek, másrészt meg feleslegesnek tartom a búcsúzkodást, mondjuk december 31-én este, és utána meg január 1-jén délelőtt pedig már itt sertepertélek valahol a cybertérben. A még futó, publikus projektjeimről annyit, hogy még mindig csinálom a kalandjátékos témáimat, sőt a Reblogon is elkezdtem egy nagyobb koncentrálást igénylő, koncepciózusabb blogot a témáról, mind a szuttyos kis játékleírások: http://kalandkonzerv.reblog.hu. Lehet, hogy idén beesik egy játék második része a revenge fantasy műfajból, egészen pontosan a Halál a pszichiátrián 2-ről beszélek, de lehet, hogy nem, mert mint már említettem, annyira nem vagyok haragtartó, és normális revenge fantasyt írni szerintem igazán csak indulatból lehet. Az idei év összegzése most elmarad, további terveimet fedje ezúttal jótékony homály. További kellemes adventet/hanukát! Bye!

0 Tovább

Hülyeség, de nem marhaság

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Feedek