reblog.hu Skizofrénia underground

valaki kiabál az utcán

Valaki kiabál az utcán. - Mi baja van Ferikének? - Nem tudom. Országos hírű bolond létemre valahogy nem tudok már mindenki bajával törődni. Amit egyébként egy kicsit restellek, de már nem megy. Egy életem van nekem is, amiben van éppen elég probléma. Tudom, nem szép tőlem. Az emberek már bizalommal fordulnának hozzám. Én pedig, alig, hogy leokéztam a pszichiátria témát, itt keleten, lépnék már tovább. Más felé.

Legújabb tweetjeimből másoltam ki ezeket. Szép csili-vili tweetek, így egybe még jobban mutatnak. Abszolút távolodom már a témától, egy olyan világot kezdek ostromolni, ami még nem igazán szeretne befogani. Megcsináltam az utamat a pszichiátria útvesztőjében, ezt is megcsinálom valószínűleg, a kezdeti nehézségek ellenére. Az, hogy nem akarok már annyira belevonódni a témába, nem kivagyiságból van, hanem lelki okok miatt. Kérlek, ne haragudjatok meg érte. Jelenleg toporgok, az összes vizsgám megvan, de a záródogámat "visszadobták". És, sajnos, azt kell, hogy mondjam, ebben a gesztusban felfedezni véltem egy kis(?) rosszindulatot is. Most tehát, a pszichiátria és a munkarehab világából nekem már kifele áll, de a világ, vagyis az egészséges társadalom még nem tart magához méltónak. Szóval, ha a mémet akarnék szerkeszteni, kék ruhás nő lenne a munkarehab, a piros ruhás lenne az egészségesek világa. (De nem akarok.)

Érdekes, ezzel nem villogni akarok, de iszonyat sok kiscsaj keresi a társaságomat, jobbnál jobb nők. Ezzel 2 probléma van. 1. Ez egyáltalán nem volt tervbe véve, nem ez volt a célom. Illetve azzal, hogy vállalom a nevem, meg az arcom, egyáltalán nem volt biztos, hogy ez lesz a vége, sülhetett volna el balul is a dolog. 2. Talán nem ezt kellett volna másodikra rakni, mindegy. Mivel párkapcsolatban élek, ez némi feszültség forrása is, mert nem vagyok se köztulajdon, se skizóceleb, se díszf@sz, majd ha akarok valamit, szólok.

Igazából nem a hölgyek kíváncsiságára vágytam leginkább, hanem arra, hogy szakmailag legalább egy OKJ erejéig elismerjenek, aztán nyargalnék tovább a tudományok sztrádáján. Egy társadalmat azért minősít az, hogy az élet minden területén igyekeznek elhavaztatni valakit, felsőbb körökben (és mondjuk, hozzám képest majdnem mindenki felsőbb körök), és kinek a szimpátiáját nyerem el? A kislányokét. Mondjam azt, hogy ők még bizonyos értelemben tiszták? Illúzióim nincsenek, hogy néhány értelemben már nem azok. De akkor is. Ezen érdemes elgondolkodni.

Hirtelen ennyi. Hogy a vizsgáig konkrétan mivel töltöm ki még az időmet, mert nem lehet éjjel-nappal tanulni, nyilvánvaló, és nekem mindig vannak mellékvágányaim, nem tudom. Majd, ha eldöntöttem szólok. Lehet, hogy befejezem a Halál a pszichiátrián 2-t, lehet, hogy nem. A kevés siker ellenére még mindig érdekel valamennyire ez a játékvilág. Vagy teljesen új dolgokba kezdek. Nem tudom. Majd meglátjuk. Szóval, akkor majd jelentkezem.

0 Tovább

Az élet nem kis Facebook

Nem biztos, hogy újat mondok azzal, hogy nem érdekel a Facebook. Minden viccet elmondanak egyszer, minden kiskutya gazdira talál, minden kiscica megmenekül. A menyasszonynak összejönnek a lájkok és a megosztások, hogy férjhez mehessen, a beteg meggyógyul, a telefont megtalálják. Egy pozitív közösség, csupa pozitív taggal. * Minden pár boldogan szelfizik, az élet látszólag kívül marad a nagy kékség felségterületén, a Facebook egy szakrális tér, egy dojo, ahol levesszük a cipőt. Azt hiszem, én utoljára nyilvánultam meg ilyen értelemben. Mert megint bakanccsal mászkáltam benne. Nem is lájkolta senki. Annak ellenére, hogy ha valaki lefényképezi magát a kedvenc bonsai cserjéjével, száznál is több lájkot kap, úgy látszik, a gondolatok mintha nem váltanának ki különösebb tetszést a Fb-n. Mintha egy gondolatszűrő alkalmazás lenne rajta, és az érintettek kipontozva kapnák meg a szöveget. Most görény leszek, és elmondom: van egy ismerős pár, mindig lefényképezik magukat, mindig ugyanúgy néznek ki, mindig bicikliznek 21 kilométert, és mindig lefényképezkednek utána. Az eredmény: hatalmas tombolás és őrjöngés! Hogy hű, meg ha. Ilyen a világ, képmutató, mindig is tudtuk. Persze. Csak nem vált eddig tetten érhetővé, megfoghatóvá, bizonyíthatóvá. A Facebook csodálatos lenyomata az emberi alamusziságnak és képmutatásnak. És ha ez nem elég, a Facebook kezd visszahatni az emberek viselkedésére, úgy érzem. Ennek a gondolatnak a hatására írtam le a következő kedves szavakat a Face-re, természetesen senkinek sem tetszett.

* Persze a negatív dolgok is beszivárognak a Fb-ra, mégpedig hírek formájában. Ja, kérem, a hír, az hír, persze, persze, fontoskodva megosztjuk, aztán alakoskodunk tovább.

Szóval, ez a szöveg került ki a a Facemre, a jelek szerint mindenki utálta, maximum közömbös lett, és elsikkadt felette (mint már mondtam, utoljára tettem ki ilyesmit (viszont nem veszem le xD)):

Sosem csináltam abból hiúsági kérdést, hogy valaki egyszer csak úgy dönt, hogy inkább nem ismer, sem a Facebookon, sem az utcán, ez nyilvánvalóan nem engem minősít. Azért érdekes, hogy az életet is egyre többen kis Facebooknak fogják fel, "nem ismerlek, kikövetlek, homokba dugom a fejemet, nem vagy". Az élet nem egy alkalmazás, letöltés, megosztás. Nem érdekel, hogy lájkolsz-e, vagy sem... Nem is betelefonálós kívánságműsor, hogy mit szeretnél, hogy csináljak. Az életben a véleményeddel elmehetsz a sóhivatalba velem kapcsolatban, mivel még nem fordult elő, hogy közösség, társaság, vagy érdekcsoport mozgasson engem, pénzzel, pozícióval, vagy akármivel. Voltam olyan helyzetben, és saját erőmből, amitől esetleg besírnál, és tapostak úgy a földbe a környezetem részéről, amit esetleg te ki sem bírnál ép ésszel. A XXI. század nekem személyes vészkorszakkal kezdődött, és nem a környezetemen múlott, hogy nem rohadtam el egy elfekvőben. Ennek kapcsán olyan emberekről fejtettem ki a véleményem, akik előtt te térden csúszol, és hajbókolsz, és makogsz és istennek tekinted őket. Vagy csak egyszerűen befogod a füled és a szemed, és sodródsz az úgynevezett tömeggel, és engem ítélsz meg, mert úgy - azt hiszed - könnyebb. Elárulok valamit: az a nehezebb, mert én a végtelenségig toleráns vagyok, de ha valaki elszívja előlem a levegőt, akkor nem biztos, hogy kiteszi a vitrinbe, amit tőlem kap. Ez, sajnos már kialakult nálam, berögzült, és nem is a rosszindulat motivál, csak az objektív dolgok feltárásának az igénye. Meg az, hogy kopjanak le rólam. Na, most lehet még nem ismerni, nem köszönni, elfordulni, és sértődés se lesz belőle, csak elmondtam a témáról, amit úgy érdemesnek tartottam. Egyébként meg nem vagyok haragtartó, bármit is gondolnak rólam, inkább olyan elfelejtésre hajlamos, szelektíven h*lye típus. Csak valamit már nem nyelek be. Bocs.

0 Tovább

a 20 éves érettségi találkozó nem buziság

Most mesélhetnék arról, hogy egy mentális beteg hogy éli meg az ilyen érettségi találkozókat (ha egyáltalán meghívják, ha egyáltalán elmegy). Mesélhetnék arról az érzésről, ami akkor fog el, amikor a többiek az általuk vezetett vállalkozásokról, cégekről, általuk fejlesztett alkalmazásokról beszélnek, gyerekekről, ingó és ingatlan tulajdonaikról, ja, és az általuk végzett iskolákról és karrierről, feleségről és családról és családról, amit a skizofrénia, ami az ember 20-as éveiben indul, mind kettétör és semmissé tesz, negál. Ilyenkor az embernek minden szónoki képességére szüksége van, hogy valahogy kivágja magát, ha rákerül a sor. Én értettem, amit a többiek mondtak, értettem a szavak jelentését, de azt is tudtam, hogy nekem mindez nem adatott meg, leginkább egy diagnózis miatt. Nincs mit felmutassak, nincs miről számot adnom. Azt hogy értessem meg velük, nekem az is eredmény, hogy életben vagyok, szabadon sétálhatok az emberek között, és éppen hogy tudom fedezni a mindennapi élethez szükséges kiadásaimat. Hatalmas erőfeszítés és eredmény. Pedig nem így indult a buli. Mindegy, máris sokat mondtam erről. Újabb eredmény, hogy tapintatosan hallgattam a sztorikat, vagy képes voltam harsányan nevetni röhögni az együtt átélt élményeken. Mindegy, nem ez az érdekes. Nem? Hát akkor mi?

iskolasprint

Az, hogy (ezt nem én mondtam így), ott tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol 20 évvel ezelőtt abbamaradt, ahol az utolsó keicsengetés pontot tett a pár még kimondatlan szóra és tétova érzelemre egymással kapcsolatban. Akkor, úgy gondoltuk, milyen nagyszerű lesz a nagybetűs Élet, 20 év múlva szerintem már mindenki rájött, hogy nem egy nagy vaszizdasz. Amit vártunk, a csoda, hogy mi majd másképp csináljuk, mint a szüleink, csak adjanak már végre rá lehetőséget, lehet, hogy elkövetkezett egyes emberek életében, az enyémben biztosan nem. Illetve bizonyos értelemben igen. Mindent másképp csináltam, mert mindent másképp kellett csinálnom, de hogy ötről a hatra jutottam volna társadalmi értelemben, azt nem mondanám.

iskolasprint

Oké, mi volt a leghangsúlyosabb téma, miután leléptek a csajok? Mi köré tematizálódott a 20 éves találkozó? Természetesen a buziság köré. Egy elitszakközépben (az oszag akkor 2. legjobb szakközepében) mire emlékeznek vissza a mindig is elit szaknak számító programozó osztály fiútagjai? Hát, valami olyasmire, amit én úgy neveznék, hogy az osztály hardcore jacuzzi élményei. Mi sem jellemzi jobban az iskola kolijában egykor uralkodott állapotokat, hogy az egyik kollégiumi nevelőtanár sokáig előzetes letartóztatásban volt molesztálásért, és a testvérével, aki iskolaigazgató volt, konkrétan nekem személyesen akadt ilyen ügyem. Hogy rágalmaznék? Nem hiszem. De most tekintsünk el ettől. Beszéljünk a koliszobákról, amelyekből azok az emberkék jöttek, akik ezeket a nagyszerű eredményeket és mutatókat produkálták. Akarok róla beszélni? Csak érintőlegesen, erről is. A suli régi fénye megkopott, jövőre lesz 100 éves, minek rúgdossam az egykor jobb napokat látott alma matert? Meg amúgy a jóízlésnek is van határa. Csak címszavakban, szösszenetekben gondolnám visszaadni, amiről szó volt. Illetve nem is, mindenkinek a fantáziájára bízom, mert nem lenne fair a többiekkel szemben. Csak utalás szintjén. Külön fiú-, és lányszint, 8 ágyas szobákba összezárva serdülő korú emberek. Kimenő nincs, vagy alig. Nemi élet hivatalosan nincs, magánszféra nincs, a nemi késztetés a legerősebb ilyenkor az emberi élet folyamán (ha valaki nem tudná). Az ebből kialakult sztorikból összeállíthatnék egy szemelvényt, de nem fogok. Végül is az egész témát elvicceltük, amikor valamelyikünk kimondta a szentenciát:

- Különben, ha megfogod egy másik férfi farkát, az nem buziság.

- Ha a száddal elégíted ki, az sem buziság.

- Ha utána jól seggbe dugod, az sem buziság.

Persze, jót röhögtünk. Én az említett volt iskolaigazgatóval az első pontig jutottam csak el, de akkoriban ez nem volt annyira vicces. Most sem az. Úgy gondolom, csak rajtam múlott, hogy nem tovább, bár ne legyen igazam. Újabb csontváz a szekrényben, no lám. Talán így teljes a kép, így kerek a történet? Szándékosan nem mondok neveket, nem mondok iskolát, aki érti, érti, aki nem, nem. Néhányan biztosan fogják.

0 Tovább

morális dilemmák a szakkörben

konklúzió: motoszka

Most akkor következzen megint egy személyesebb jellegű poszt. Arról van szó, hogy egyesek szerint én rossz fényt vetek a betegekre, amikor iszom, és mit ad Isten, nem is vagyok zugivó, hanem sörrel, meg barackpálinkával fényképeztetem magam. Szóval, ezek szerint az emberek szerint engem meg kellene nevelni (38 évesen), és meg is kérdezték a barátnőmtől, hogy nem szokta-e telefonon anyukámmal megbeszélni, hogy hogy kell engem nevelni. Nem kell röhögni, a kérdés szinte szó szerint elhangzott. Azt is megkérdezték tőle, tud-e, a blogomról, amivel (szerintük) szintén rossz fényt vetek a betegekre (mint valami zárlatos elemlámpával), mire azt felelte, nem, nem tud (egyébként általában ő szokta átnézni a gépelési-. és vesszőhibákat, minden egyes bejegyzésnél).

Na, most ilyenkor mi van? Hát, az van, hogy én is visszakérdeznék párat. Vajon a laza erkölcs nem vet-e rossz fényt a betegekre, például az az életforma, amit a kedves kérdező, és mások folytatnak? Random én is feltennék néhány kérdést. Nem vet-e rossz fényt a betegekre, ha randioldalakról, és -alkalmazásokról válogatom az úgynevezett barátaimat, és némi heveny együttjárás után szociális alapon szexuális szolgáltatásokat nyújtok neki, majd, amikor nem válik be (ugyanis nem lehet megnevelni), már keresem is a következő áldozatomat. Vagy bikinis képeket posztolok magamról a Facebookra, mint egy portfóliót? Melyik a rosszabb, a sör, vagy a bikini? Talán egyik sem. Egyik sem illegeális, mindkettőt szabad csinálni és mindenkinek a gusztusára van bízva, szerinte melyik a jobb.

De van itt más is. Barátnőm (E2), nagyon rühelli, ha témába teszem, de ez a blog sohasem a diszkréció megtestesülése volt, és úgy érzem, néhány vonatkozásban neki is szóba kell kerülnie. Mennyire vetnek rossz fényt a betegekre azok a kedves férfi sorstársaink, akik a legváltozatosabb és legszánalmasabb módon próbálják, hogy is mondjam csak, „elszeretni” tőlem E2-t? Amikor előttem próbálja valaki taperolni, úgy, hogy én ne vegyem észre. A válasz persze nem késik: „Ha mégegyszer csinálod, tökön rúglak…”, de az eset megtörtént, aztán meg jött a magyarázkodás, hogy így, meg úgy, nem is úgy gondolta. Ezzel csak az a baj, hogy nem tartják tiszteletben a kapcsolatunkat, úgy néznek hülyének mindkettőnket, mint ahogy nem vagyunk azok, ráadásul őt ezzel ribancnak is.

Akkor vannak a Facebook-lovagok, barátnőm tőlük is érzékeny búcsút vett, egyiküktől pont egy kedves ebédmeghívás után, ami nyilvánvaló, hogy mire akart kimenni. Aztán van az idióta pszichopata prototípusa, aki mindig csak néz. Egy kurva szót nem szól csak bámulja meredten.  Sokáig nem akartuk elhinni, hogy tényleg őt akarja, mivel diplomás magyar szakos létére csak néz, meg pislog, mint valami fogyatékos. Ráadásul vallási fanatikus, egy helyiségben dolgozik velem, régebben, ha bepörgött, egész nap fabulákat, katolikus prédikációt, vagy angol tanfolyamot hallgattatott velem, gondolom, szintén nevelési célzattal, vagy hogy kiűzze belőlem az ördögöt, vagy mit tudom én.

A sort még folytathatnám, de minek. A lényeg az, hogy nem tudom, hogy néhány deci, vagy akár korsó sör miért vet rossz fényt a betegekre, amikor mások erkölcsi érzékének, vagy párkapcsolatának a semmibe vétele viszont elfogadott, sőt, már-már normának számít. Erre viszont azt találtuk mondani, hogy néhány betegtársunk részére szabadidős tevékenységként esetleg szervezhetnénk motoszka-esteket, ahol a felesleges szexuális energiákat levezetnék, minket meg békén hagynának. Persze ez csak szerény javaslat.

3 Tovább

Linkinparkológia

Bevallom, a Linkin Parkot mindig is műmájerkodásnak tartottam, egészen az utóbbi időkig, amikor is tudjuk, mi történt. Mindig az volt a véleményem, hogy az underground maradjon meg undergroundnak, a mainstrem pedig mainstreamnek, ez az egész Hybrid Theory nekem egy kicsit furcsa volt. Érdekes, hogy hasonló stílusból az Evanescence például bejött. Talán a nő miatt, vagy a gótikus elemek miatt, mindegy már. Pedig valószínűleg a Linkin Park hordoz több gondolatiságot. Érdekes, hogy az ilyen mainstream, metal gyökerekkel rendelkező bandák közül a Metallicát mai napig műmájerkodásnak és fotelrokkerkedésnek tartom. 

Ami nem feltétlenül baj. Itt a lényeg talán az utánzás, vagy az élmények valódi étélése és hiteles közvetítése között van, klasszikus példánál maradva: Janus Pannonius valóban kurvázott-e, vagy Antonio Beccadelli Hermaphroditusából koppintotta a pajzán verseit, többek között az Orsolya p*inájáról szólót, ami még a lightosabb megjelenítése a témának az életműben. Van, amikor nem is fontos, hogy stílusgyakorlatról, vagy vagy komoly bölcseleti műről van szó, mert a végeredmény a megtévesztésig hasonló. A probléma ott kezdődik, amikor belekérdeznek a mester munkájába, és nem tud válszolni, vagy rossz választ ad.

Az élet tagadhatatlanul belekérdezett Chester Bennington munkájába, amikor az újabb albumok nem hozták a megszokott sikereket, illetve a legújabb album már tagadhatatlanul a búcsúzásról szólt, csak nem volt teljesen világos, hogy a zenéléstől, vagy már inkább magától az élettől búcsúzik az énekes és dalszövegíró. A válasz azóta megvan, előre bejelentett, lekommunikált és közvetített öngyilkosságról volt szó milliók szeme láttára és füle hallatára. Vagy egy hatalmas segélykiáltás volt a lemez, vagy nem tudom mi. Gondolok itt például a Good Goodbye című számra, amiért, ha jobban figyelnek rá, már azonnal a pszichiátrián van a híres amerikai "72 órás megfigyelés"-en, ami akár további tartozkodást is maga után von, ha szükséges.

Itt felmerül a kérdés, hogy meddig tart a szerző autonómiája. Ha esetleg elkezdenék itt összefüggéstelenül rizsázni, vajon engem bevinnének, illetve mennyi idő után vinnének be? Mivel alapvetően nem vagyok szuicid, és nyelvileg viszonylag képzett vagyok, valószínűleg virágnyelven én is meg tudnék itt fogalmazni ilyesmit minden következmény nélkül. Na, jó, de ez már azért, valljuk be, ez elég konkrét volt, sőt az egész album végig ilyen hangvételű. Akkor vajon a közreműködők, illetve a közönség mennyiben vett részt ebben az eutanáziában, és mennyire volt aktív, vagy passzív, már valószínűleg nem fogjuk megtudni. Addig semmiképpen, amíg valami szakértő el nem kezd foglalkozni a témával, aminek én csak a felszínet kapargatom, illetve néhány szempontot és ötletet villantok fel a kérdéshez.

És hip-hop, már el is érkeztünk utolsó pontunkhoz: miért foglalkozunk itt a Linkin Parkkal egyáltalán? Azért, mert mentális problémákat feszegetnek a szövegei konkrétan és direktbe, mint ahogy ez a blog teszi. Nem nagyon akarnék párhuzamot vonni az írásaim és a Linkin Park között, talán csak annyit, hogy mind a kettő a saját korában nagyon progresszíven állt hozzá a mentális problémák témájához, szélesebb körben téve ismertebbé egy-egy mentális, társadalmi, vagy szociális problémát. Elmondanám, hogy erre a következtetésre akkor jutottam, szerénytelenség nélkül, amikor angol nyelven hasonló stílusban publikáló szerzőt kerestem, mint ez a blog itt. Elárulok valamit: N.I.N.CS. Kivéve akkor a zenében találtam meg most, ami halványan emlékeztethet arra az életérzésre, ami a blog egyes részei kapcsán foghatja el az olvasót, és ez a Linkin Park. És erre is csak Chester Bennington halála kapcsán figyeltem fel, különben, azt hiszem, talán rejtve marad ez az összefüggés mindannyiunk előtt. A sors fintorának mondanám. Ha néhányan szerénytelenségnek, illetve balszfémiának neveznék azokat a dolgokat, amikről itt írtam, azoktól sorry. RIP Chester Bennington.

0 Tovább

búcsú egy honlaptól - még futó projektek

A napokban lekapcsolt az egyik honlapom, ami ennek a blognak valamiféle őse, elődje, testvére, integráns része. Volt. Sok kísérlet történt a felélesztésére, még pár hónapja is, de az élet rászámolt, nem igazán volt már látogatottsága, és amúgy sem lett volna már az, ami volt, "kis chitchat blog". Igen, a nemvagyokbeteg.hu-ról van szó. Emlékszem, annak idején nagy dilemmát jelentett, hogy egy saját hostolású WordPress blogról átjöjjek-e ide. A dilemma tárgya az volt, hogy a családias hangulatot feladjam-e a nagyobb ismertségért. Akkor, bevallom őszintén, valamennyire úgy éreztem, az önállóság feladásaként élem ezt meg, mostanában jöttem rá, hogy egy blognak, pláne egy ilyen hosszan futó blognak van egy élete, íve, fejlődési szakaszai, és ez a reblogos, Face-n osztogatós, twitteres változat jelenleg a legmodernebb fázis, annyira modern, hogy már-már elavult. Az idő elsodorta a Tamagochikat, de már a Tamagochi temetőkben sem borzolja a fák koronáját a szél. Éppen ezért nem tartok hosszas virtuális temetést és laudációt egy blognak, amit mindenki úgyis elfelejt, és ez előbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna, amint valami velem történik. Most a nemvagyokbeteg.hu volt a leggyengébb láncszem, azelőtt az abilify.freeblog.hu volt a leggyengébb láncszem, hát viszlát. Búcsúzzunk tőle egy tweetel, az a legjobb.

Jó, akkor ennek annyi. Most tekintsünk előre, és lássuk inkább, milyen projektek bújtak elő a nemvagyokbeteg.hu köpönyegéből, vagyis ami ott csírájában megvolt, hogyan terjedt szét, alakult újjá, pulzált szentségtelen útján szét a cybervilágba. Kezdjük teljesen logikátlan módon a munkahelyi honlappal, amit ugyan nem én hoztam létre, nagy ravaszul kezelésbe vettem, egyre több munkám fekszik az arculat kialakításában.

1. PSZICHO. NET - JOOMLA HONLAP

Tegnap pl. ezt írtam róla a Face-re: "Ma egy kicsit lazításképp az egyesület honlapját bütyköltem. Bár az alapjait nem én raktam le, sok minden van már beledrótozva sufnituning módszerrel. Legújabb dobás ez a képgaléria. Amúgy mivel a Joomla! modulokból épül fel, nem nagyon lehet elrontani, általában klikkelgetéssel minden megoldható. Mindazonáltal nekem ma sikerült (az elrontás). Néhány óráig egy szép kövér 404-es hibát mutatott az egyik menüpont. Még szerencse, hogy valószínűleg nem látta senki rajtam kívül, mert nem túl nagy még itt a forgalom. De pl. a képgaléria is azt a célt szolgálja, hogy lehessen felrakni fényképeket, mondjuk a kirándulásról, vagy a munkafolyamatokról és magukról a dolgozókról, ami a Facebookon is nagy siker volt. Na, ennyi volt mára a hírmondó, lassan kezdhetek programozni. Ucsica, ucsica, ucsica."

http://pszicho.net/

2. PROJECT INDIGO - WORDPRESS PORTÁLBLOG

Ez is ebből a blogblól nőtte ki magát, ez, ugye világos, tiszta. Interactive fiction, amatőr kaland-, és szerepjátékokról szóló portálblog. Érdekessége, hogy Explorer alatt fut rajta egy Java chat, ami saját fejlesztés, igazából még nincs beizzítva, de majd be lesz, mert jelenlegi állás szerint ez a chitchat lesz a vizsgamunkám, most szeptemberben, vagy ha nagyon gáz van, akkor is még mindenképpen az idén. Ennyivel van ennyi a honlapoknak.

https://interactivefiction.hu/

3. THE SENTENCE EDITOR - INTROCOMP VERSENYMUNKA

Ez egy angol nyelvű interactive fiction, avagy kalandjáték intro, egy pénzdíjas versenyre, és egyelőre elég jó a fogadtatása, 8/10-es értékelést kapott, eddig messze ez a legnagyobb sikerű ilyen jellegű munkám, enyhén önéletrajzi ihletettségű, kissé szerintem posztmodern, és csak angolul van. Augusztus folyamán még lehet rá szavazni, hogy megnyerjem a luxusjattot az álomutazást a való villát a 100$-t. Tudomásom szerint évek óta, de inkább ever az egyetlen magyar nevező vagyok a mezőnyben, és kész.

https://interactivefiction.hu/wp-content/uploads/2017/07/thesentenceeditor.html

4. HALÁL A PSZICHIÁTRIÁN 2 - RPG MAKER VX PROJEKT

Mivel még mindig hobbim (illetve a közelmúltig az volt) a pszichiátria ócsárlása, vagyis mondjuk inkább így: nevetségessé tétele, álljon ez itt utolsó tételként. A demo letöltési linkje megtalálható a Játékok menüpontban, igazság szerint a nemvagyokbeteg.hu-n volt róla néhány komolyabban beszólós screenshot közölve, remélhetőleg ez az utolsó ilyen jellegű munkám, annyit tudni kell rólam, ha nem piszkálnak, én is békén hagyok mindenkit. Ha viszont igen, én is tudok g**i lenni. A csillagjegyem skorpió, amúgy. Még csak annyit róla, hogy a Szabolcs megyei pszichiátria első emberének fog emléket állítani, magyarul beszólni, mivel Szabolcsban már nincs pszichiáter, akit nem maxoltam, vagy akasztottam még ki, azért kell Pestre, az Ébredések Alapítványhoz járnom, amivel, vagy akikel eddig sikerült megtalálni a közös hangot. Érdekes, Nyíregyen debil vagyok, Budapesten már-már zseni. Ezt, gondolom, a légnyomáskülönbség teszi. Vagy a keszon. Háhá. Nem ragozom, jó hétvégét!

https://interactivefiction.hu/antiasylum.zip

0 Tovább

Multi User Shared Hallucination

1. Cloak of Darkness

Naphosszat bámulom a Twittert, sokszor céltalanul, vagy hatalmas bölcsességeimet és aranyköpéseimet téve közszemlére 140 karakterben. Ma egy érdekes projektre bukkantam, ami ráirányította a figyelmemet, hogy végezni kéne lassan a suliban. A projekt címe Cloak of Darkness, Salet, akármi, nem fontos. Egy orosz php fejlesztő teszi közzé a készül(get)ő kalandjáték motorjáról a tudnivalókat. Először azt hittem, hogy sok mindent fogok tudni belőle hasznosítani, de aztán rájöttem, hogy maximum a játék struktúráját fogom tudni lemásolni és átültetni JAVA-ba, lévén, hogy CoffeeScript és TypeScript nyelveken összefabrikált kis történetről van szó, és szintén másolta bizonyos Ranconteur és Undum nevű keretrendszerekről, és akkor én most lemásolom az övét. Az élet mimézis, legalábbis a nyílt forráskódú programocskák világában. Sajnálatos módon a rendszer még saját chattel sem rendelkezik, mint állítja magáról, külső chatet használ, és ennélfogva én is leteszek lassanként a chat funkció ötletéről a sajátomban. A Cloak of Darkness szintén egy hangzatos valami, de mint kiderült, már a kilencvenes évektől használatban van “Hello, World!”-szerű példajátékként. Az orosz fejlesztőnk egy dologhoz ért igazán: önmagát eladni. De nincs is mindenki olyan hatalmas fantáziával megáldva, mint én, aki a saját életemet írom meg újra, meg újra, és értékelem át különféle szemszögekből. Mindegy, átveszem én is a Cloak of Darkness hatalmas, 4 szobából és 2 tárgyból álló apparátusát, azt a szívességet még megteszem a világnak, hogy le is fordítom. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel teszem a legnagyobb szolgálatot az emberiségnek, de mindegy.

A játék megtekinthető: https://oreolek.itch.io/cloak-of-darkness

Amúgy észreveszem, minél jobban közeledik a záróvizsga, egyre jobban kezdek bezsongani ezekbe a játékos dolgokba és témákba. Néha eszembe jut, hogy vajon mennyire különbözöm egy átlag skizofrén alkotótól, aki színesceruzával és zsírkrétával fejezi ki magát, én pedig szg előtt ülve beleártom magam mindenféle netes műfajba és praktikába? Talán annyiban, hogy önmagam választottam az érdeklődési körömet? Nos, nemigazán. Én is kényszerpályán mozogtam, mert a betegségem előtti érdeklődési köröm határozott meg engem is, és hogy véletlenül az informatika lett a befutó ebben a században, igazán nem rajtam múlt. Ugye? :-)

2. MUD, MUSH

Wow, aki átszenvedte magát a bevezetőn, annak megígérem, hogy most már érthetőbb leszek. Van, ugye, a kalandjáték és a szerepjáték; ez kettő, bár vannak átfedések. Hagyományosan a kalandjáték egy sztorit mond el, illetve rávezeti a játékost, hogy jöjjön rá szépszerével arra, hogy "mit kéne csinálni", a szerepjáték viszont a játékos karakterének (karaktereinek) személyiségét főként értékeivel és tulajdonságaival próbálja megragadni, és ezek fejlesztésével és bizonyos szintre hozásával oldja meg a problémákat. Ezeknek a szöveges hálózati változata a MUD (Multi User Dungeon), a szerepjáték képviseletében, és a MUSH (Multi User Shared Hallucination), a kalandjáték színeiben. A MUD-ból fejlődtek ki a MMORPG-k, vagyis a nagyon sok szereplős hálózati szerepjátékok, amiben én le is ragadtam a World of Warcraftnál (WoW). A MUSH-ból már nem igazán fejlődött ki semmi, amúgy sem volt túl népszerű, ki is halt a fenébe.

3. A JAVA a böngészőkben

Természetesen záródolgozatomban a MUSH felélesztésére teszek kísérletet, egy olyan nyelven (JAVA), ami manapság éppen valamiféle olyan változáson megy keresztül, ami eléggé kétesélyes, 2016 január 27-én bejelentette az Oracle, hogy nem támogatja tovább a JAVA böngészőkben történő futtatását bővítményen (plugin) keresztül, hanem valami falmelléki dumát előadott arról, hogy milyen irányt vesz a JAVA fejlesztése. Azóta sem tudok róla, hogy nagyon más irányt vett volna, viszont az appleteket (weboldalba ágyazott JAVA ablakokat) már egy ideje nem nagyon látjuk, "se nem vesszük észre", pontosan ezért. Én viszont 2016 június 29-én bejelntettem, ezen a szent helyen, hogy JAVA ablakos technológiával fogok MUSHt előidézni, ha törik, ha szakad. Ha még valaki nem jött volna rá eddig, ebből rájöhet, hogy az informatikában is eléggé egy retrográd faszi vagyok, de mint záródolgozati témának, véleményem szerint annyi a lényege, hogy működjön valami hálózatban, és kevésbé hangsúlyos az egésznek a funkcionalitása.

4. Most már tényleg vége

Nem is szaporítanám nagyon tovább a szót, hanem összegeznék: a bevezetőben ismertetett Cloak of Darkness játékot fogom implementálni JAVA-ban, ami ELVILEG 2018-ig még megoldható bizonyos böngészőkön, aztán már maga a technológia is megszűnik létezni. Ezért kell nekem MÉG 2017-ben levizsgáznom, mert különben kivághatom az ablakon az egész Indigo projektet (így neveztem el magamban, tudniilik). Azért ez szép, nem? Elmondhatjuk, hogy máris megéltünk egy informatikai paradigmaváltást, tehát amikor még elkezdtem a szoftverfejlesztő OKJ-t, a technológiával még nem volt semmi baj, tanították is, mire végzek, az egész téma a történelem szemétdombjára, de legalábbis az informatika virtuális múzeumába való lesz. Ha valaki nem értette teljesen, amit írtam, ne keseredjen el, én sem mindenhol, de ilyesmi rizsából kell 40 oldalt összehoznom záródolgozati dokumentáció gyanánt, remélem, nem probléma, hogy gyakorlásképpen felvázoltam itt a kis koncepciómat.

0 Tovább

Az interactive fiction (re)kapitalizálása

Az interactive fiction játékok már jó ideje 99%-ban kikerültek a kereskedelmi forgalomból, és a hangsúly már csak a játékok népszerűsítésén, és a műfaj fennmaradásán volt. A 2017-es év változást hozott, megjelentek az alternatív finanszírozási formák a műfajban, pénzdíjas versenyek, újraindult egy  játékokért fizető folyóirat, újabb próbálkozások történetek az ilyen játékok kereskedelmi forgalomba hozatalára. Mivel a műfajnak a rajongói tábora világméretű, művelői viszont kevesen vannak, esélye nyílik szinte bárkinek, hogy - akár pénzért cserébe - értékes alkotással rukkoljon elő. Lássuk, hogyan!

Az interactive fiction, magyarul szöveges kalandjáték a számítógépes játékipar mostohagyereke. Próbálták integrálni ludológiailag mint játékot (kapott is néhány játéktörténeti fejezetet bizonyos művekben), irodalomelméletileg mint szöveget (született is belőle néhány PhD fokozat), de leginkább hanyagolták a francba, mégpedig szerintem azért, mert több terület határmezsgyéjén létezik, de leginkább azért, mert nincs benne pénz (legalábbis nem volt benne eddig).  Meghatározni kétségkívül muszáj, mert létezik, ha tetszik, ha nem. Sokan nem szeretik játéknak nevezni, mert nem operál a multimédia eszközeivel, vagyis nincsenek grandiózus látványelemek, hanghatások, stb. Szóval. Egyszer játék volt, most meg nem? Az Invaders is játék volt régen, és a mai napig az. Eszébe nem jutna senkinek, hogy már nem játék. Csak nagyon régi. Irodalmi szövegnek tekinthető a szöveges kalandjáték? Persze. Attól, mert nem lineáris, egy szöveget olvasunk. Ja, hogy ezek a szövegek semmilyen esetben nem kapnak állami támogatást, nem részesülnek állami elismerésben és juttatásokban, nem jár velük sem anyagi, sem erkölcsi elismerés? Hát, necces. Akkor nem is irodalom.  Úgyhogy szegény interactive fiction két szék között a földre ült, szóval kénytelen volt kitalálni néhány önfinanszírozási módot, amivel fenn tudja tartani önmagát. Ezek:

1. magazin, ami honoráriumot fizet a szerzőknek (Sub-Q),

2. a hagyományos évenkénti versenyek (competitionok) pénzdíjassá tétele (IFComp, IntroComp), és

3. a jó öreg kereskedelmi forgalomba hozás.

Eddig is működött valamiféle kereskedelmi forgalomba hozási-, illetve patronálási rendszer, de ez köthető volt bizonyos szubkultúrákhoz, például a transzneműek egyértelműen eluralták ezt a piacot. És ez nem jó, vagy rossz, ez volt a helyzet. Tehát nemcsak magukat a játékokat támogatták, hanem egyfajta nemi beállítódást, az interactive fiction játékokon keresztül (Anna Atrophy, Porpentine, Caelyn Sandel, stb., a híresebb és kevésbé híres nevek felsorolása szinte vég nélkül tartana). Most nem akarom elmagyarázni, mi az a Sub-Q, vagy az IFComp, pláne az IntroComp, egy-egy játék példáján mutatom be őket, aztán a linkek alapján mindenki kibogarássza magának, ha akarja.


Sub-Q magazin - Cat Manning: Invasion




Nem elég, hogy vége a világnak, szegény embert még az ág is húzza alapon egy megnevezhetetlenül borzalmas kreatúra is elkezd minket követni, hogy ráadásul még a megmaradt emlékeinket is elvegye tőlünk, vagy elpusztítson szőröstül-bőröstül. Induláskor a zsebünkbe gyömöszölhetünk néhány emléket, őseink után maradt gyűrűt, barátság-karkötőt, egyéb kisebb használati tárgyakat, kabalának. Aztán, ahogy elkezdjük a menekülést az otthonunkból, hamar meglátjuk, hogy igenis szükség volt ezekre a tárgyakra, mert egy emlékekre, és emberi testre éhező, brutális szörny tör az elpusztításunkra, és kezdetben ezekkel a tárgyakkal még csillapíthatjuk valamelyest az étvágyát. Végül elérünk egy elhagyottan álló (még szép, hogy elhagyott, ha egyszer már megvolt a világ vége) házba, ahol napokat töltünk álom és ébrenlét között vergődve, kitéve a titokzatos teremtmény zaklatásának is. A környezet nagyon félelmetes, az atmoszféra nagyon jól meg van teremtve a borzongáshoz, elvileg 10 perc lezavarni a játékot, és ezt nekem, az olvasási tempómat is figyelembe véve, sikerült is abszolválni 2-3 óra alatt. Ebben persze benne volt az is, hogy az egyetlen sorsfordító helyzetben rosszul döntöttem. A játékhoz egyetlen tanácsom van, mindenképpen ragaszkodjunk az emlékeinkhez, még az életünk árán is, mert ha nincs múltunk, akkor mit ér a jelen, a jövőről meg nem is beszélve. Maradjon ez meg végső konklúzióként a játékra nézve, mindenkinek kellemes háton való hideg futkosást kívánok, aki neki mer kezdeni a szövegnek.



Értékelés: 5 barátságkarkötő az 5-ből

https://sub-q.com/play-invasion/

IFComp - Abigail Corfman: Open Sorcery

Az IFComp történetének szerintem legjobb játéka, sajnálatos módon diszkvalifikálták.



Ebben a játékban egy tűzfalat személyesítünk meg, vagyis alakítunk, aki egy – mondjuk így – kisebb helyi hálózat védelmét látja el. Összesen 4 helyszínt kell ellenőriznünk 7 napon át, aztán Halloween napján betör a rendszerbe egy olyan entitás, ami a főellenfelünk lesz, itt már-már stratégiába hajló feladataink lesznek, mindenesetre stratégiát kell kialakítani a hálózat és az emberek megvédésére, és az esetleges életben maradásunkra is, ha nem akarunk felmorzsolódni az ellenféllel vívott küzdelemben. Egyébként mesterséges intelligencia (AI, artifical intelligence)  vagyunk, nap mint nap álmodunk valamit, és tanulgatunk az emberek érzelmeiből is. Időközben emberré is válhatunk, de ahhoz egy nagyon bonyolult feladatot kapunk, amit nem könnyű megoldani, vagyis szerintem kurva nehéz, elég ha végigtoljuk a játékot mesterséges intelligenciaként, így is lesz elég dolgunk. Szerintem igazi cyberpunk remekmű ez a játék, igaz, “csak” egy program szemszögéből, de van benne mindenféle, technika, mágia, szellemek, mentális bajok, szóval egy nagyon összetett világ mindennapjait kell felügyelnünk, ellátni a védelmét.

Értékelés: 5 elementáris tűzfal az 5-ből

http://www.abigailcorfman.com/OpenSorcery.html


Kereskedelmi játék - Adventure Cow: Strayed


Ami hátra maradt még, a kereskedelmi forgalomba hozott játékok kategóriája. Az interactive fictionok világában a legnagyobb publicitást mostanában a Strayed nevű játék kapott (Tumblr, Twitter, stb). Azért hagytam ezt utoljára, mert ez pénzes: 700 Ft-ba kerül a Google Playen, és a leginkább hasonlít nekem egy könyvre, amit megvesz az ember, elolvasgatja, aztán soha többé  nem veszi elő. Szép volt, jó volt, érdekes volt, de ennyi. Olyan érzésem volt, mintha egy Kindle könyvolvasón olvasnék valamit, vannak ugyan benne linkek, de nagyon egy irányba tart a történet. Végig egy kocsiban ülünk (mármint a játékban), amíg játszottam, a Bëlga Gépkocsi című játéka járt a fejemben kár, hogy nem ismerik angol nyelvű barátaink a magyar könnyűzene történelmének ezt a gyöngyszemét. Végül is egy horrornak mondott játék, utazás egy kocsival a sejtelmes fák között, a csomagtartóban egy különös valamivel (egy élőlénnyel), és az útközben pár emberrel való találkozásról, és azok reakcióiról szól. Az egész sztori nem egészen egy óra alatt végigjátszható, elolvasható, kiakasztható, egy misztikus interaktív kisregény ez inkább mint horror, de ha a készítőknek horror és játék, akkor legyen az. A játék egyelőre csak Androidon elérhető, de elvileg lesz PC, MAC és iOS verzió is. Aha.

Értékelés: 4,5 misztikus interaktív kisregény az 5-ből

https://play.google.com/store/apps/details?id=com.adventurecow.gamebooks.strayed.paid

IFComp, IntroComp - Idéntől pénzdíjas a verseny!

Amivel még adós maradtam, az IFComp és az IntroComp linkjei, itt több játék, és készülő játék introja megtalálható. Az IntroComp nevezési fázisa lezárult, az IFComp még várja a nevezéseket. Nagyon érdekes a díjak kiosztási rendszere az IFComp rendszere, érdemes megnézni, a nevezett játékok durván 2/3-a pénzdíjban részesül, persze az élbolyban szerezhetők meg az igazán nagy összegek. Ajánlom mindenkinek, egy kis angol tudással, és néhány pofonegyszerű alap segédprogram segítségével könnyen elkészíthető a játékunk (pl. Twine - szöveges játék készítő program - html kimenet, letöltés és online szerkesztő: https://twinery.org .

Függelék: Diagram - Az idei IFCompon várható nyeremények 60 fős nevezéssel:

0 Tovább

Paradicsomos húsgombóc á la menza

Mostanában az egyik kalandjáték projektemhez tervezek egy gasztroblogger karaktert. Valóban, milyen lehet egy jó gasztroblogger? Tudjuk, írtam már én is Facebook-rafkóról, meg is kaptam érte a magamét, hogy mit akarok, ez semmi, ez nem egy megbondóblog, stb... És mi lenne, ha emelnénk a tétet? Mi lenne, ha olyan dologról írnék blogbejegyzést, amihez aztán tényleg lövésem sincs? Érdekelne valakit? Vajon lehet-e gasztro bejegyzést írni abban az esetben, ha még a szociális ebédemet megmelegíteni is lusta vagyok, azt is a napenergiára bízom, hogy ne legyen annyira hideg. Ma a fantáziámat nagyon megmozgatta a szociális ebédem. Hát, igen, eléggé pihent vagyok. Fellöktem Face-re, Twitterre, semmi reakció. Pedig szerintem kifejez valamit. Bár tudjuk, a Facebookon, Twitteren nincs skizofrénia, nincs csóróság, szociális ebéd pláne nincs, az ambuláns lap felrakása pedig szentségtöréssel kevert performansz volt. Akkor próbáljuk hát meg blogbejegyzésben. Szerintem egy nagyon menő fotót sikerült róla készíteni. Az olcsó műanyag dobozban kiszállított menzakaja szerintem szerintem nem hivalkodó, sőt inkább szerény, de mégis egzotikusan mutat a viaszosvászon terítőn. Az íze egyébként olyan, amilyen, a felét már sikerült megennem. De a fénykép még teljes pomájában mutatja a pár napos ételkölteményt. Tadam:

Egyébként pár szót még a paradicsomos húsgombócról és főtt krumpliról. Kiskoromban nemigen szerettem, később viszont annyira változott az ízlésvilágom, hogy megkedveltem. A mai adag után, azt hiszem, kezdem megint nem szeretni. Akkor most mi is van igazából? Semmi. Ennyi elég volt bevezető történetnek, lássuk a receptet:

Hozzávalók:

2 nagy doboz sűrített paradicsom
1 evőkanál liszt
pici olaj
2 babérlevél
zellerzöld
cukor

bors
50 dkg darált hús
1 nagy bögre rizs
1 tojás
1 kg burgonya

Elkészítés:

A liszttel olajon rántás készítünk, majd a paradicsompürét vízzel elkeverve ráöntjük, sózzuk, cukrozzuk, beletesszük a babérlevelet és a zellert, felforraljuk. A húst a rizzsel és a tojással, sóval, borssal összegyúrjuk, szószba tesszük, majd 30 perc alatt készre főzzük. A burgonyát megpucoljuk, felvágjuk, és sós vízben megfőzzük. Együtt tálaljuk.

Elvileg kész a bejegyzés az ebéd, kipróbáltuk magunkat ebben is, végül is ez így elolvasva nem is hangzik olyan szörnyűnek, lehet, hogy egyszer én is kipróbálom, és még az is lehet, hogy ez alapján ehetőbbre sikerül, mint a menzai változat. Ha pedig nem, akkor még annyi dolgunk van, hogy az egészet kivágjuk a kukába. Szerencsés esetben így hat vissza a leírt gondolat a valóságra. Mi ez, mágia? Talán. Meg van az a mondás, hogy "aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja". Ebben is lehet valami. Az energiatakarékosság jegyében már megvan, mit fog elkészíteni a játékbeli gasztroblogger karakterem, de az is lehetséges, hogy egyszer ezt is bevállalom a kávéfőzés, tészta és zacskós rizs utáni következő lépcsőfoknak. Mindenesetre több ilyen  bejegyzés valószínűleg nem lesz, ezt osszuk be a következő évtizedekre.

0 Tovább

Kalandok, barlangok, szörnyek

Nemrég felötlött bennem a kérdés, hogy vajon miért töltöttem fiatalságom jelentős részét virtuális labirintusokban csatangolva, szörnyeket keresve és kincsekre vadászva, ahelyett, hogy megtanultam volna például egy szeget beverni, lyukakat fúrni a falba, vagy a kertben tevékenykedni, illetve közelebbi kapcsolatot kialakítani nagyszüleim háziállataival. Vajon már akkor lesújtott rám Philip Zimbardo mostanában felfedezett tézise a számítógépes játékok és a pornó fiatal lelkeket rabigába kényszerítő hatásáról, melyet a Nincs kapcsolat - Hová lettek a férfiak? című művében feszeget? Valószínűleg. Ugyanis Philip Zimbardo a '70-es években éppen nagy hatású kísérleteit végezte bizonyos börtönökben, melyek arról szóltak, hogy mennyire vetkőzik ki az ember önmagából, ha mások felett hatalmat kap a börtönőr szerepében, én pedig éppen megszületni készültem, amikor az első kalandjáték létrejött. Tehát a fenyegetés, ami később labirintusok, és T elágazások és fantázialényekkel benépesített helyszínek képében leselkedett rám, valamivel előbb jött létre, mint én. A csapda már születésem pillanatában készen állt! A veszélyt senki sem sejtette, sem a szüleim, sem a tanáraim, még maga Philip Zimbardo sem. Természetesen azonnal beleestem a kelepcébe. Nézzük akkor az történések kezdetét, amelyek a kalandjáték műfaj megszületéséhez vezettek.

Az egész 1976-ban kezdődött, Will Crowther hozta létre a legelső ilyen játékot, amivel elindította a nem várt események láncolatát, és ezzel megpecsételte a sorsomat, már ami a fiatalságot és a virtuális bolyongást illeti a vidéki lét örömei helyett. Még bele sem kezdtem igazán, de máris tennék egy kis kitérőt: manapság már nem nagy teljesítmény virtuális függőségekbe kerülni, de úgy gondolom, a '80-as évek Magyarországán még kellett hozzá némi extra fogékonyság is. Kezdetben jól jött hozzá egy személyi számítógép, ami valahogy minden munkahelyen megtalálható volt, bár igazán semmire sem használták, de a "majd csak jó lesz valamire" elve alapján beszerezték őket. Tehát, hogy ezek a játékok ilyen hamar ideérjenek Kelet-Európába, a vasfüggönyön túlra, szükség volt arra, hogy vírusként kezdjenek elterjedni, ekkor még nem a számítógépes vírusokhoz hasonlítottak, hanem az olyanokhoz, amelyeket emberek hordoznak, és gyakran a hordozó nem fertőződik meg vele, csak aki érzékeny rá. Vissza a lényegre.

Én úgy látom (mit látom, olvasom), hogy igazából több hatás együttesen határozta meg a fő csapásirányt, úgymint

  1. Szimulációk, melyek az angol nyelvű kommunikációt tették lehetővé a számítógéppel, illetve annak illúzióját keltették pl. ELIZA* (1964–1966)
  2. Egy újszerű táblás harci játék 1974-ből, amit Dungeons and Dragons (kb. Kazamaták és Sárkányok) névre kereszteltek, és aminek már önmagában megvolt a későbbi időpontokban a maga veszélyes híre, pl. amikor a sátánizmussal és effélékkel hozták összefüggésbe
  3. A legviccesebb pont, hogy Will Crowther szenvedélyes barlangász volt, amellett, hogy programozó, és a játékon ez is erős lenyomatot hagyott, mert lényegében leképezte a játékban egy Mammoth nevű amerikai barlangrendszer helyszíneit, aminek vektorgrafikus feltérképezése volt az egyik előző munkája

Végül is nagyjából megvan, amire kíváncsiak voltunk, azért kellett nekünk évtizedekig labirintusokban bolyonganunk, mert Will Crowther D&D játékos és barlangkutató is volt egyben, és ez meghatározta a kevésbé fantáziadús epigonok szellemi termékeinek témáját, labirintusokat és barlangrendszereket választva történeteik helyszínéül. A szörnyek, kincsek, teremtmények, akadályok, feladatok és egyebek variálhatósága szinte végtelen volt. De a labirintus maradt. Még a kalandjáték elnevezés helyett sem találtak jobbat, mostanában kezdi átvenni ugyan az "interactive fiction" kifejezés a helyét, de már a játékok és játékosok is kitaláltak nagyjából a labirintusokból, hétköznapibb témák ugyanúgy megjelennek már ezek között a játékok között, mint a fantáziavilágok és birodalmak szörnyeinek lakhelyéül szolgáló kazamaták. A játék eredeti neve a Colossal Cave Adventure volt, amiből az adventure szó kalandot jelent (a cave barlangot, a colossal meg bazinagyot) Egyébként szerintem baromira érdekes a játék keletkezési körülményeiről és fejlődéstörténetéről olvasni, egészen 1995-ig fejlesztették**, bővítették ezt az egy játékot is, számtalan variánsával találkozhatunk különböző programnyelveken, de online változatban is fellelhető az internet útvesztőjében, ezeknek a változatoknak, variánsoknak és mutációknak az érdekessége, hogy ha leírás alapján próbálunk végigmenni rajtuk, szinte biztos, hogy nem sikerül, mert egy másik változat leírását olvassuk el az egyik verzióhoz. A konstans, hogy néhányszor valószínűleg megöl a fejszés törpe benne, mert ez egyikből sem maradt ki, amivel én játszottam, 7 db törpetámadást kellett túlélni különböző módszerekkel. Ha lesz idegrendszerem, esetleg leírást is csinálok hozzá. A játék linkje itt található, aki megnézi, készüljön fel a puritán kivitelezés őskori élményére:

http://www.amc.com/shows/halt-and-catch-fire/exclusives/colossal-cave-adventure

Androidra is van, kis grafikával, ezt még nem próbáltam:

https://play.google.com/store/apps/details?id=es.zgames.laaventuraoriginal&rdid=es.zgames.laaventuraoriginal

* Interesznya, hogy az ELIZA egy pszichoterapeutát szimulált, aki emberinek ható válaszokat adott a vele kommunikáló humanoidnak

**A játékot a kiadást (pontosabban a napvilágra kerülést) követő egy év múlva megvette egy Don Woods nevű akkor végzett egyetemista, és ő fejlesztette tovább

2 Tovább

hogy járt a barátom

Csak ennyi. Szerintem nincs elég nyilvános vécé Budapesten, szóval talán emeljük fel a szavunkat, hogy telepítsenek többet. Mondjuk Nyíregyházán sincs, de ez már más kérdés. Természetesen a szórakozóhelyeken van vécé, fogyasztó vendégek részére. Ezzel csak az a baj, hogy a fogyasztás újabb kiválasztást indukál, és ezért áldásos hatása csak ideig-óráig észlelhető. Na, most, ha hozzávesszük, hogy egy hosszabb budapesti túra alkalmával hány szórakozóhelyre kell betérni, hogy több-kevésbé száraz nadrággal ússzuk meg a kalandot, azt kell, hogy mondjam, hogy túránk végén már annyira elázunk belülről, hogy az outputra egyre kevesebb ráhatása marad az embernek, és az útja végeztével már esetleg hátul is elázott (természetesen kívülről). Így jut el a Keleti pályaudvarra, ahol az emberek csak találgathatják esetleg, hogy tudja valaki hátulról is telibe pisilni a nadrágját (elmondom, többféleképpen, de ezeket a módszereket most itt nem részletezném), hogy aztán dolga végeztével úgy szálljon fel a vonatra, hogy rajtaütésszerűen elalszik, és csak Miskolc környékén tér magához, ahol igyekszik felmérni az alsóruházatában keletkezett károkat. Egyébként véletlenül tegnap Budapesten jártam, és az itt leírt dolgok természetesen teljesen a képzelet szüleményei. Ráadásul nem is én képzeltem el őket, hanem az egyik barátom. Különben nem akarok mindig erről beszélni, de gondoljunk csak bele, hogy néhány embertársunknak tartási problémái is vannak, vagy betegségből, vagy gyógyszeres terápiából adódóan...

Epilógus

... Ma valamiért egész délután a Toiletworld nevű játékkal játszottam, nem is értem az okát. Egyébként egy tavalyi versenyre készült, és a rangosabb versenyeken az előkelő utolsók közötti helyet szerezte meg (az IFCompon konkrétan az utolsót), de szerintem vannak olyan helyzetek, amikor az emberek a fantázia világában szeretnék megvalósítani az ilyen irányú vágyaikat, mert a valóságban sajnos nem lehet. :-( A játékban mindössze annyi a feladatunk, hogy egy vécékkel teli világban használatba vesszük azokat, amelyiket meglátjuk. Csúnya szó nem hangzik el benne, mint ahogy a barátom történetében sem. Ez egy ilyen világ, ahol "...az egész világ egy nagy vécé..." - Bud Spencer szavaival élve. A játék szöveges, és online is elérhető(vé tettem):

Toiletworld Omega

0 Tovább

A jövőről - nyárközépi impresszió

A jövőt meglátni és felismerni nem egyszerű dolog. Nem azt mondom, hogy én a jövőbe látok, mert azt sem tudom, mit fogok csinálni 5 perc múlva. De azt sem mondom, hogy nem találkoztam már olyanokkal, akik valóban látták a jövőt velem kapcsolatosan. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha is kávés szájú fiú leszek a Twitteren, roboman a burán,  máshol meg más. Azt sem gondoltam, hogy valaha is részt fogok vállalni egy (vagy több) olyan olvasztótégely munkájában, ahol a hivatalos pszichiátria álláspontja együtt tud dolgozni a radikális pszichiátriakritikával. Hadd ne kelljen mondanom, hogy én melyik irányvonalat képviselem, annyit segítségül, hogy nem vagyok pszichiáter, sőt. És hogy most a széles spektrum két véglete együtt tevékenykedik, mondhatnám, hogy sok boldogságot és örömöt kívánok mindenkinek ehhez a tevékenységhez, de ehelyett azt mondom, hogy Isten legyen irgalmas mindannyiunk lelkéhez, akik ebben benne vagyunk.

II. A jövőt most írjuk. Ki tudja, mi lesz a vége ezekkel a technológiai dolgokkal, ezzel az abilify-vel, milyen öregkorra számíthatunk, ha lesz egyáltalán. A skizofrének élettartama köztudottan rövidebb. De elképzelem magam egy otthonban, számítógépekkel, laptoppal, tablettel, okostelóval felszerelve, ahogy élem azt a fajta szociális életet, ami adatott, vagy akkor megadatik. Mindenesetre én magamon és néhány sorstársamon érzem azt, hogy a kezünkben van a jövő, és az utánunk jövő társaink sorsa. Sokan homokszemekként pergetik az időt, és az kifolyik a kezük közül. Vagy a saját bőrüket mentik. Vagy csak szimplán a túlélésre játszanak. Érkeznek újak, de kérdés, meddig maradnak közöttünk, mennyi bennük a sorstársiasság. Néhányan vagyunk cca. 10+ éve, akiket ez is foglalkoztat. Nekem, azt hiszem, áthatja minden megnyilvánulásomat, tudatosan, vagy tudattalanul ott van a háttérben. Talán lesz kinek átadni a stafétát, ha már kiöregedtünk ebből, vagy hozzátettük a közöshöz, amit gondoltunk, és továbbálltunk mi is.

És mi lesz a terveimmel, ha szeptemberben letudom a sulit? Az álmommal, a magyar szakkal, és ezekkel a dolgokkal. Én bizakodó vagyok. Bár soha nem éreztem még jobban, hogy nem élünk örökké. Szerencsére nem vagyok még agyilag zokni, sőt szellemileg frissebb vagyok, mint valaha, a sulis dolgokkal is haladok. De tudja valaki, mi az abilify végkifejlete, lévén, hogy ez egy 6. generációs, ultramodern antipszichotikum, a hosszú távú hatásai, tehát a kimenetel nem ismert. Csak remélni tudjuk a legjobbakat. Kísérleti alanyok vagyunk Isten Micsurin-kertjében, mutánsok, sámánok, 6. ujjal, akiket vegyszeresen normálissá kényszerítettek, és vagy beilleszkedünk, vagy rosszul járunk. Egyelőre inkább az előbbi. Mindenkinek szép nyarat, nekem most kezdődik a 2 hét szabadság, lesz időm elmélkedni még ilyesmik felől...

0 Tovább

Humbákföldi kaland

Mivel Tibi atya Füveskönyvét már véleményeztem itt: minden-napra-egy-feles, arra gondoltam, milyen jó lenne folytatni a hagyományt, hogy Tibi atya második könyve is terítékre kerüljön. Ma, amikor ügyeket intéztem Pesten (ami annyiból állt, hogy seggbe szúrtak egy injekciós tűvel, meg feladtam egy levélben a záróvizsga jelentkezésemet), néhány cider elfogyasztása után beszédültem a Humbák Művekbe, és a régen kinézett második könyv felé böktem bizonytalanul, mondván, hogy egy sört és egy kávét kérek, "meg azt a szürke könyvet". Ó, még nem sejtettem, hogy mivel van dolgom, hogy ez valójában egy kalandkönyv (vö.: lapozgatós könyv), a Steve Jackson és Ian Livingstone által megálmodott Kaland, Játék, Kockázat könyvek Humbákföldi viszonyokra adaptálása! Egyébként a könyv becsületes címe a Tibi atya és a Humbákföldi legenda.

Forrás: Kerepeczki Anna

Az előző könyv ennek alapján felfogható világleírásnak, ez pedig egy igazi egyszemélyes kalandmodul Humbákföldén. Bár a könyvről mindmáig hallgat a hazai sajtó, nekem mérhetetlen sok spekuláscióba és vágyakozásba telt, mire meg tudtam venni a mindössze 2500 Ft-os könyvet, valahogy sosem úgy jött ki a lépés. A hazai interactive fiction szcénát tekinthetjök (tetsz)halottnak: még egy Tibi atya nevével fémjelzett kalandkönyv sem hoz lázba nagyobb tömegeket, vagy tart számot szélesebb körű érdeklődésre.

Forrás: Kerepeczki Anna

A mű tavaly decemberi bemutatója óta - szerintem - méltatlanul elfeledték, és bár eredetileg, ha jól tudom, terjesztette a Libri és az Alexandra, jelenleg mégis leginkább a Humbák Művek egyik felső polcára szorult vissza néhány példány, a többivel nem tudom mi van. Talán áll raktáron, várva, hogy végre értékeljék, és méltó helyre kerüljön, és felfedezzék maguknak azok, akik egyéb szórakozásra vaágynak az alkohol okozta bódulaton felül is, esetleg Fb függőségüket egy időre háttérbe szorítva könyvet vennének a kezükbe.

A kötet bevezető szövege szerint megunjuk édesapánk állandó fesztiválrészegségét, esténkénti anomálisáját a hazatéréssel és virágládába való kisdolgozását, és ezért felkerekedünk, hogy megtaláljuk a legendás Humbákföldét, mégpedig amiatt a legenda miatt, hogy Tibi atya egy soha ki nem fogyó Fröccsöspohárral rendelkezik, és ezt becsületes küzdelemben megszerezzük tőle (gyk.: az asztal alá igyuk az öreget). Külön öröm számomra, hogy kalandjaink a Népszínház utcában kezdődnek, ami az én körzetem és vadászterületem is pesti tartózkodásaim alatt. Külön figyelmet szentelnek volt törzshelyemnek, a Texas sörözőnek, a Cherry bár, és a Potyka söröző mellett. A könyvbe kis önkritika is veggyül: főhősünknek nincs elég pénze, hogy a Humbák művekben piáljon, ezért "cápázni" kényszerül, vagyis lepattanó italokra vadászik, a tehetősebb, vagy részegebb vendégek kontójára. Közben különféle megbízásokat kap, ezeket teljesíteni igyekszik, miközben ő is pótolja a folyadékot rendesen. A sztorit nem ragozom tovább, így is csak annyit spoilereztem, amennyi az érdeklődés felkeltéséhez szerintem elengedhetetlenül szükséges. 

A könyv korhatáros (18+) besorolással rendelkezik, egyrészt tartalma, másrészt egy picit érzésem szerint a stílusa miatt is, pl "A kurva szó 22-szer szerepel ebben az undorító könyvben", az egyik (vélhetően fiktív) ajánló idézet szerint.

0 Tovább

szégyenteljes autózás

Ha már az előző pár sprintből kimaradtam, összevonnám a "szégyen" és az "autó" témát. Lehet? Nem? Nem baj. Úgyis itthon vagyok dögrováson, valami titkos kór támadta meg a lábam, mindeközben nagyjából elkészítettem az előző posztban beharangozott intrót, már csak nyelvileg kéne lektoráltatni, hát mit csináljak? Írok ide is egy bejegyzést. Mindig olyan nekem ez a sprint, mintha azt mondanám: "fellökök egy lottót". Megfigyeltem, ha hétköznapi témákról írok, amik nekem nagy dolgok, azok a hétköznapi embereknek mindennaposak, és nem is érdemelnek annyi figyelmet általában. De ami nekem mindennapos, a betegség-téma körül forogni egyfolytában, az másoknak meg kuriózum. Vajon az én titkos kis autós kalandom nagy dolog, vagy szinte mindennapi? 

Első élményeim az autókkal kapcsolatosan, hogy ovis koromban megtanultam a rendszámokról az abc-t, aztán sokáig ennyiben maradt az érdeklődés. Aztán 20 éves korom körül kezdtek rám furcsán nézni az emberek, hogy mi az, vezetni SE akarok megtanulni? Akkor az öcsém már rágta a szüleim fület ezzel az autó-motor témával, hát nagy nehezen rááltam én is. Eljárogattam, figyelgettem, megcsináltam, amit kell, minden vizsgán átmentem, de különösebben nem élveztem sem a tanulás részét, és utána a vezetés is nagyjából hidegen hagyott. Már csak az egészségügyi része volt hátra az egésznek, azt is csak azért tettem le, hogy ne évüljön el az egész téma. Egyébként jellemző az egész gépjármű oktatásra, hogy olyanok is bőven megcsinálják, akiknek se huzalmuk, se affinitásuk nincs hozzá, amúgy meg magasról tesznek az egészre.

Egészséges koromban (életem első 27 évére már csak így hivatkozom) néha, amikor halálra untam magam majdnem, beültem az autóba, és céltalanul vezetgettem össze-vissza, párszor megálltam c*g*zni, vettem ezt-azt, cappuccinót, vagy mit tudom én, aztán hazamentem. Még azt se mondanám, hogy olyan hű, de sok benzin fogyott. Vagy gázolaj, inkább. Összesen 2x, ha tankolhattam. Aztán, ugye, beteg lettem. Nagyon-nagyon beteg. Sokak szerint. Akkor még nem tudtam, de az sok elavult gyógyszertől evett a fene, amiket itt-ott, pszichiátriákon belém tömtek. Azt hiszem, érzékeny lehetek rájuk. Amúgy is hajlamos vagyok a depire, de amit ezek okoztak, minden képzeletet felülmúl. Na, mindegy. Beteg voltam, hát beteg. Napi egy sört azért minen nap lenyomtam, volt, hogy titokban többet, egyszer egy szerencsenapomon találtam egy Limoncello likőrt is, amit a szüleim hoztak Olaszországból. Aznap nem voltam beteg, he-he. Na, mindegy, így betegeskedtem már vagy egy fél éve, amikor 2007. január 2-án hajnalban egyszercsak elfogyott a c*g*im. Igaz, nem is volt, mert le akartam szokni arról is. Csak éppen a napi egy sörből több lett, és erősen megkívántam a dohányt. Kint állt anyám céges kocsija, valami Jumpy, vagy Jumper, már nem tudom. Rettentően erős lelki kínok között elloptam a kocsikulcsot, és elkötöttem az autót. A végső érv az volt, hogy úgyis be fogják vonni a jogsimat a betegségemre hivatkozva, így nem kár érte.

A kezdeti félelmem az ittas vezetéstől szertefoszlott, vidáman szlalomoztam a töküres, néptelen utcákon. Ilyen kihaltságot még nem láttam: január 2-a, hajnal volt, a legtöbben hullakészen aludták az igazak álmát. Csak én tartottam valamiféle pótszilvesztert. A régi éjjelnappali felé mentem, akkor még mindenhol lehetett c*g*t kapni. Állok be a parkolóba, hát nem ott sziesztázik két rendőr egy rendőrautóban? Mondták, hogy fújjam meg. Megkérdezték, hogy bilincseljenek-e meg, akarok-e szökni. Bizonytalanul nemet válaszoltam: tutira biztos voltam abban, hogy nem akarok szökni, de bilincs még nem volt rajtam, gondoltam talán kipróbálnám. De mégsem. Vérvétel. Aztán szóltak, hogy hagyjam békén a kocsit, ha jót akarok, mert csak tetézem a bajt, menjek szépen haza gyalog. Vettem még pár sört, és az erdőben éjszakáztam, teljesen készen voltam, most aztán megcsináltam: autólopás, ittas vezetés, jogsielvétel, minden. 

Igazság szerint olyan szarul voltam, hogy bementem a pszichiátriára, de nem fogadtak. Érdekes, amikor önszántamból mennék, nem fogadnak. Csak ültem ott, orvosra várva, egyszercsak megelégeltem, amikor kulcsolták az ajtót, kislisszoltam. Senki nem tartóztatott. Csavarogtam a városban, nem emlékszem, már végül hogy találtak rám. Se gyerek, se céges autó. Ez biztos meredek volt otthon. Nagy nehezen kinyögtem, hogy ott parkol az éjjelnappali előtt, és elvették a jogsimat. A tárgyaláson aztán 10 évre eltiltottak a vezetéstől, mert súlyosbító körülményként vették, hogy egyre több ilyen eset fordul elő. Tényleg? Azóta letelt a 10 év, pont idén januárban. Egyelőre még nem fordult meg a fejemben komolybban, hogy újra letegyem a jogsit. Majd egyszer, talán. Ennyi volt a kalandom és történetem az autókkal és autóvezetéssel. Ezt a sztorit nem szoktam mindenkinek elmondani. De most már úgyis mindegy.

6 Tovább

IntroComp: felhívás keringőre

"Idéntől már csak megfigyelőként vagyok jelen az interactive fiction játékok világában, mivel aktív szereplőként egy japán kamikaze pilótát is megszégyenítő karriert futottam be: eleinte csak lepontoztak, rendre utolsó helyen végeztem, majd már csak említés szintjén voltam jelen, végül diszkvalikfikáltak komolytalanságom miatt. A sikertelenségem oka az, hogy egy végtelenségig liberális felfogású közösség nem tudja tolerálni a gondolataimat, amiket (mondjuk igaz, hogy éktelen angolsággal) játékos formában tárok a nagyközönség elé. A meg nem értettség, a kirekesztés és a diszkrimináció olyan szinten volt jellemző irányomban, ami hasonlít a magyarság mindenkori helyzetére Európában." - Ezt írtam egy helyen, mindegy. Oké, legyen ennyi elég arról, mit alkottam eddig az IF-ek világában. Viszont ha valaki is szeretne ezek után hozzám társulni egy játék erejéig, megteheti. (Amúgy, ha valaki tényleg a portfóliómra kíváncsi, eléri a játékok menüpontban.)

Ha valaha is belekerülök az interactive fiction-ök történetébe, az halálom után lesz jóval, amikor felismerik a jelentőségét egy Magyarországon élő és alkotó játékkészítőnek, és díjat neveznek el rólam, az lesz a neve, hogy roboman-díj, és az ebben a körben eddig még nem létező Citrom-díjat fogja reprezentálni, amire pedig múlhatatlanul szükség van. Ezért is időszerű és törvényszerű, hogy bejelentsem indulásomat az IntroComp versenyen. Itt nem az a lényeg, hogy mit fogok leadni, hanem a feltételek. Június végéig kell bejelenteni a nevezési szándékot, ezt követően egy teljes hónap van egy játék introjának a kidolgozására, és ezt pontozza a zsűri, a játék realizálásáról még szó sincsen. Ez a nekem való verseny! Egy hónap alatt nemhogy egy intrót összedobok, hanem még angolból is szintre hozom magam annyira, hogy a fanyalgók se röhögjenek ki. Esetleg elküldöm valakinek, hogy javítsa ki az angolomat, és ha már csak ez az ötlet az eszembe jutott, már megérte a dolgon elgondolkodni. Ez az! Angol nyelvi lektor kell nekem! (Meg programozó, meg grafikus, meg szövegíró, na jó, csak vicceltem, de egy grafikus is tényleg jól jönne. Bármilyen meglepő, valamennyit fizetni is tudnék a munkáért.) És hogy miről fog szólni az intró és a reménybeli játék: halvány lila fogalmam sincs. Kezdő impulzusként jelenleg éppen egy tweet ragadta meg a figyelmemet, ennyi az egész:

"Salamancai (Spanyolország) katedrális díszítő eleme. Épült 1102-ben."

Szóval mégegyszer: az intró megírására 1 hónap áll rendelkezésre, a nevezést attól függetlenül megteszem, csatlakozik-e valaki, vagy sem. Ha valaki kedvet kapott a versenyhez, és önállóan indulna, azt is lehet, itt van linkje: http://introcomp.org/

A verseny pénzdíjas, 1. díj: 200$, 2. díj 150$, 3. díj 100$, egy próbát megér.

EDIT: ma délutáni fejlemények:

https://twinegames.tumblr.com/post/162354639673/the-sentence-editor-an-entry-for-intocomp-by
0 Tovább

egy átlagos nap krónikája

Reggel még mindig azzal a Google Maps h*lyeséggel szórakoztam, amit már majdnem egy teljes napja nem tudtam beintegrálni az egyesületi honlapba. Arra a megállapításra jutottam, hogy közelebb kerülnék a megoldáshoz, ha megadnék egy érvényes bankszámlaszámot, csakhogy az enyém már az első webes megmozdulásomkor letiltódott (emlékezetből próbáltam kódot beírni, ahelyett, hogy megnéztem volna).

Aztán, mire meguntam, irány Pest. Olyan még nem volt, hogy ne késett volna a vonat Budapestre, most sem fordult elő velem ilyesmi. A vonaton elkezdtem játszadozni bizonyos játékokkal, mit mondjak, egyes játékokat nem kimondottan Androidra terveztek eredetileg, ez okozott némi problémát. Annyi egységet azért hagytam rajta, hogy egy hívásra még futotta. Pf, bakker, legközelebb könyvet hozok, igaz, hogy az olyan, mint az internet fából, de akkor is... Egyébként, amiért mentem, olyan jól sikerült, hogy szinte szót sem érdemel. Kedélyesen elbeszélgettem az Ébredések Alapítvány egyik pszichiáterével, annyi antipszichót adott, amennyi nem egy megvadult elefántcsordára volt tervezve, hanem emberi léptékű volt, aztán elballagtam a suliba, barátságosan megbeszéltük a szeptemberi vizsga részleteit és feltételeit, szintén korrektnek találtam, dolgom végeztével vettem két gyenge cidert, meg egy erősebb sört, mondjuk került annyiba, amennyitől a szemközti padon már fejen álltak, de sebaj.

De nem is ez a lényeg. Mindeközben az otthon maradottak azzal szórakoztak, hogy anyám javaslatára egy helyi kis pszichiáteri előadás keretében az én felháborító cselekedeteimen kezdtek el csámcsogni, természetesen édesanyám javaslatára, hogy tudniillik március 25-én kiposztoltam a Facebookra az ambuláns lapomat, meg hogy a hétvégi kiránduláson hogy mertem olyan képen szerepelni, amin egy sör is látható, és hogy mertem olyan képaláíráshoz adni a nevem, hogy „A három skizofrén jól érzi magát Mályiban :-D”, és nem pedig úgy viselkedtem, mint egy „normális” skizofrén. Az hogy viselkedik? Nem tudom. Asszem beteg, és ágyban fekszik. Igaz, hogy a kép jóval több, mint 50 lájkot kapott, és többek között szakemberek lájkolták, a pszichiáternő szerint "nem lehettek a legjobb szakemberek", mert az alkohol rossz fényt vet a skizofrénekre. Persze a dupla injekció, meg a kapálás nem, de ezt majd később.

Mindezeket nem az ujjamból szoptam, hanem onnan, hogy a barátnőm jelen volt az előadáson (ami nagyrészt rólam szólt, a távollétemben, persze), és minden lehető és ésszel kitalálható hülyeséggel vegzálták, hogy miért nem nevel meg engem. Egyébként azelőtt végzett az ápolói tanfolyamon, így a szoc. ápoló & gondozó, és a gyakorló ápoló mellett már ez is megvan, de hogy miért nem rajtam alkalmazza a tudományát, miért nem vezet engem pszichésen, amikor én borzasztóan beteg vagyok, de ha egy hétig valakinek meg kéne oldani azokat a feladatokat, amiket én ellátok, valószínűleg inkább befeküdne a pszichiátriára, ha egyáltalán felfogná, miben van.

És az i-re a pontot a hazaérkezésünk utáni nagybevásárlás tette fel: a László utcai *ntersparban egy újabb főorvosnővel futottunk össze, persze pszichiáter, persze intézményvezető, persze ma lett volna nála jelenésem, és a fent vázolt okok miatt nem mentem. A jó viszonynak megágyazott, hogy köszönés nuku, mindegyik oldalon, a főorvoskájó odajött szöszmötölni hozzánk a kosarakhoz, hogy jól észleli-e, amit valójában tapasztal, vagy esetleg álmodik-e, gondolom ilyen a pályafutása során még nem esett meg vele, mire a bnőm benyögi, amikor a szórólapot kib*xtam a kosárból, hogy: „Nagyon jó, Robi, nagyon szépen takarítasz.” Mivel a kájó azért emelte fel duplájára a gyógyszeremet, mert nem raktam rendet magam után, és ezt el is mondtam neki, ha tehette volna, sztem bezárat vagy 2 hónapra, és kapálási terápiára fog az addiktológián, a gyarmatokon, a hátsó traktusban, mint a többi szerencsétlent. Biztos, ami ziher, vettem egy 2l-es Kőbányait is, remélem, azt is látta.

Szóval, mint már említettem egy helyen, így telnek itt vidéken a napjaink, a pszichiáterek szopatják a betegeket, és vica versa, ez visszafele is működik, néha kicsit gyámság alá teszik őket, néha kicsit túllövik őket anyaggal, kicsit el akarják vitetni ide-oda, cserébe a betegek írnak kedves dolgokat, leváltják őket, meg olyanokat szólnak be be nekik 1-1 véletlen találkozás alkalmával, aminek a kedvességi faktora nagyon magasan kiveri a biztosítékot. Hát, ez egy kedves kis vidéki hagyomány, együtt sírunk, együtt nevetünk, így telik lassacskán az életünk, kedvesség kedvesség hátán, még azt csodálom, hogy nem indult be igazán a helyi pszichiátriai turizmus & folklór.

2 Tovább

kedves kulturális gesztusok: Waiting for Margaret to Go

Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy egyedülállóan vagyok pofátlan a történelem folyamán néhány általam elkészített művel, azt kell hogy mondjam, hogy ezt a dolgot nem jól látja. A témában talán igen, néhány verssel és játékkal, de a revenge fantasy nem volt már ismeretlen műfaj kis hazánkban sem, egy Tomcat nevű illető jóvoltából, de világméretű kedvességek is készültek el, akár a közelmúltban, ami köthető bizonyos Chumbawmba nevű zenekarhoz, amely kedves kis gesztus már csak a zenekar felbomlása után, mondhatni posztumusz látott napvilágot, kétszeres értelemben is. Egyrészt 2013 tavaszán már a dalok, felvételek címzettje sem élt, és a Chumbawamba sem volt már aktív, mégis becsületesen betartották ígéretüket, hogy Margaret Thatcher halála után 1 nappal a hanganyagot pontosan eljuttatták az előfizetőkhöz, címzettekhez, ezzel némi enyhe halottgyalázás-jelleget kölcsönözve az utolsó albumuknak. Kedvesek voltak a fiúk, lányok? Hát hogyne.

Vajon miért volt fontos az In Memoriam Margaret Thatcher című CD megjelentetése a Chumbawambának, pláne az együttes felbomlása után? Minden jel arra mutat, hogy a zenekar hosszútávú tervekben, és világszintű távlatokban gondolkodott, már a nyolcvanas évek elején, amikor anarcho-punk zenekarként megalakultak, és ezt a viszonyulást végig megőrizték a szövegeikben, populárisabb, majd etno-folk alternatív korszakukban is.

Persze, ezt nem mindenki így gondolta: A Thatcher-érában a tűrt, támogatott, tiltott kategóriák közül leginkább az utóbbi illett volna a Chumbawambára, már ha a ködös Albionban létezett volna ilyen hármas felosztás hivatalosan. A rádiók nem játszhatták a dalaikat, koncerteket nem tarthattak, igyekeztek elhallgatni még a létezésüket is. A zenekar 1997-ben egycsapásra lett világhírű, amikor a mainstream média felfedezte magának a Tubthumper című számot és klipet, amit még pár hasonló stílusú dal és klip követett, például az Amnesia, vagy a She's got all the friends that money can buy.

Körülbelül ennyi is volt a Chumbawamba kalandja a világhírnévvel, de ezeket a dolgokat már nem lehetett meg nem történté tenni: egyfelől beírták magukat a populáris zene történelmébe, másrészről pedig köszönték szépen, és elkezdtek folk jellegű dalokat játszani. Az In Memoriam Margaret Thatcher egyébként csak technikailag az utolsó albumuk, a számok már évekkel az a kiadás előtt elkészültek. Érdekes, hogy a zenekar, miután megismerte a világhírt, már köszönte szépen, nem kért belőle, mintha a híres számok csak bizonyításkényszerből születtek volna, nem is igazán szerették ezeket a számaikat. Összegezve: a zenekar tagjai látszólag nehezebben viselték az ismertséget, és az azzal járó pozitív stresszt, mint a Thatcher korszak meghurcoltatásait. De csak látszólag: végig bennük volt a "mi lett volna, ha": ha nem hallgatják el őket, ha a tehetségüknek megfelelően kezelik, és nem tiltják be a számaik bemutatását, népszerűsítését. Valójában úgy érezhették, évtizedek estek ki az életükből, amikor - kényszerűségből - névtelen, illetve "kisnevű" punkzenekarként kallódtak az angliai Burnleyben, Leedsben, vagy amerre éppen vetette őket a sors. Végül pár gondolat az utolsó albumról:

Valójában bizonyára szerettek volna híresek lenni, de nem akkor, és nem úgy és nem azzal. A zenekar időbe ágyazottsága örökké aktuális eseményekre reagáló számaikon is tetten érhető. Nem csoda, ha a Vaslady örök mumusként maradt meg a zenekar emlékezetében, aki mintegy a zenekar örökös ellenlábasaként rányomta a banda hangulatára és a számokra is a bélyegét, örök ihletőforrásnak és beszédtémának megmaradva közöttük, mintegy negatív mentorként. Valójában már érett fejjel, letisztult dallamvilággal és világlátással születtek meg a Margaret Thatcher halálát nem annyira kívánó, mint inkább türelmetlenül váró dalok, például a Waiting for Margaret to Go, So Long, So Long, vagy a The Day the Lady Died. Kérdés, hogy ezt a gesztust mennyire tehette volna meg egy kallódó punkzenekar, vagy egy világhírűvé vált pocsapat. (Ugye.) Ki dobta rájuk így az első követ? Ősi, örök, íratlan és írott törvény: életet az életért. Ezen utolsó tettük után (vagy inkább már előtte), ők is úgy érezték, hogy idejük lejárt, és eltűntek a balfenéken, nem hagyva mást maguk után, mint egy honlapot, ami történetesen a magyar '56-os forradalom egyik eseményét ábrázolja, íme:


Fura? Igen, az.

0 Tovább

Vess véget a stigmának!

"Ecsédi tűnődött. Aztán újra kérdezett, hogy: - Miklós, azért van egy titokzatos dolog az egészben, és bár én sem tudom, hogy hányadszor csináljuk ezt, kétszázadszor vagy háromszázadszor, de még mindig meglepődik a Sas elvtárs is, tudod, amikor a pohár ott marad a levegőben. Hát azért mutass nekem valakit, aki ezt utánad tudja csinálni. Tessék, mutass egyet! Egyet mutass, tessék! És Vizi fáradtan elmosolyodott, és mondta, hogy: - Hát igen, azt még tudom." - Cseh Tamás: Keleti pályaudvar

Elöljáróban csak ennyit gondolatébresztőnek. Következik még egy minimális rinyálás, aztán ígérem, rátérek a lényegre hamar. Először is, két dolog foglalkoztat ezzel kapcsolatban:

1. nem tudom, hányszor mondtam már magamban, hogy lassan leépítem magamban ezeket a beteges dolgokat, lévén, hogy mindenkinek egy élete van, de ezzel szemben egy érdekvédő egyesületnél dolgozom, és sajnos azt kell mondanom, hogy élvezem is. Persze lehetnék én segédmosogató is "egészségesek" között, de köszönöm, szívesebben foglalkozom informatikával, és így újra sorstársi dolgokkal betegek között.

2. A másik, hogy van-e jogom nekem a betegtársaim nevében nyilatkozni sokszor, akik nem feltétlenül úgy élik meg ezeket, mint én? Bár szerintem a válasz erre is pozitív, mert a) mindent meg tudok magyarázni, b) mégha nem is úgy élik meg, sok hasonló gondolat bennük is megfogalmazódhat a néha áthatolhatatlan hallgatásfüggöny mögött.

Ugye, a hallgatásfüggöny. A szégyen, a megbélyegzettség és a kirekesztettség. Ismerős, nem? Amikor úgy kell végigmenni az utcán, hogy nehogy meg kelljen ismerni délután, akikkel napközben együtt dolgozol, és minden álmod egy árufeltöltői állás egészségesek között, hogy aztán lehazudhasd nekik a csillagos eget is, de előbb-utóbb úgyis kiderül. Kínos, mi? Akkor elmondom, nem azért röhögnek ki a hátad mögött, ami vagy, hanem azért, amilyen nevetséges módszerekkel próbálod letagadni. Viszont ha vállalod, akkor azt is vállalod, hogy a többség hülyének fog nézni, és az egészséges segédmosogatók köpnek utánad az utcán, mert kitolod őket az állásukból.

És most hozzá a történet: Egy messzi-messzi kontinensen, amit úgy hívnak, hogy Amerika, él egy lány, aki 28 év körül van, és Kat Selwyn Laytonnak hívják, több mentális nehézséggel küzd, és úgy döntött, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ne stigmatizálják, avagy bélyegezzék már meg az ilyen betegeket, hanem inkább fogadják el őket olyannak, amilyenek valójában. Ezért készített néhány (=sok) olyan internetes "badge"-t, ami magyarul jelvényt, vagy kitűzőt jelent, de inkább a logo, vagy a banner kifejezést használjuk itt helyette inkább szerintem. Ezeknek az elkészítésére a Carrie Fisher nevű színésznő halála indította, aki a Csillagok Háborúja című, kezdetben trilógia, később hm, egyik szereplőjét, Leia hercegnőt alakította, és meghatározó élménye volt a gyerekkorának. Carrie Fisher maga is mentális problémákkal küzdött, és ezt fel is vállalta. 

A jelvények jól látható méretűek, és harsány, vagy éppen barátságos, trendi színekkel igyekeznek hatni a befogadóra, és nagy fehér betűkkel szerepelnek rajta a következő hashtagek: #endthestigma, no kommentes, vess véget a megbélyegzésnek, #1in5, azaz Amerikában minden 5. ember érintett állítólag valami ilyesmiben, és #youarenotalone, vagyis nem vagy egyedül, bár én ismerek olyat, aki már "a legnagyobb tömeg közepén is megtanult egyedül lenni", vagyis nagyon beteg, vagyis kurva beteg, illetve képzelt beteg, és a betegséggel (a "Rémmel") való folyamatos küzdelem tölti ki az életét. Na, jó, igaz, ezen a skálán természetesen különböző pozícióban foglalunk helyet, és nem azt mondom, hogy néha nem szoktam én is elkámpicsorodni, sőt elkettyenni (esetleg naponta többször), de én mindenre a megoldást keresem, és valószínűleg ilyenekre akar hatni Kat a pozitív üzenetekkel (ami néha csak annyi, hogy "nekem van" -> "x agybajom", de ennek felvállalása is valószínűleg felszabadítólag hat bizonyos fajta emberekre. Aztán vannak ennél bonyolultabb, rafináltabb, szofisztikáltabb üzenetek is (mielőtt még felmondanám az egész szinonímaszótárt), például: "a művészetterápia segít rajtam", persze a magyar hozzáállás még a "hülye vagyok, üssetek"-nél leragadt valahol a rendszerváltás előtt, de én azt mondom, nem lenne rossz ötlet feldobni ilyesmivel néhány hazai illetőségű honlapot is.

#EndTheStigma: Facebook | Twitter

http://mymodernmet.com/end-the-stigma-mental-illness-badges/

https://spoonierunnergirl.com/2017/02/13/the-power-of-the-end-the-stigma-movement/

0 Tovább

meguntam félni, kockacukor

Oké, ezért most senki nem hibás. Az ember hajlamos bedőlni az írott szó hatalmának, hajlamos engem a végletekig hülyének nézni például az ambuláns lapon leírt státuszom alapján. A pszichiáter is ember. A tévedés joga, és a műsorváltoztatás joga is mindenkit megillet. Nem tarom magam különleges embernek, hogy velem ezt nem lehet megcsinálni, velem így nem lehet viselkedni. (Mondjuk a hiúságomnak jót tett volna, ha úgy viszonyulnak hozzám.) Mindegy. Tegyünk úgy, mintha nem tudnának semmit. Vegyük úgy, hogy nem vagyok kivételes helyzetben, egy névtelen sikzofrén ember vagyok a 100000-ből. Még akkor sem lehet velem így viselkedni. Az a baj. És hogy már nem 10 évvel ezelőtt van, az is baj. És hogy a Sötét Szabolcs megyei pszichiátria első embere a kezelőorvosom (illetve volt eddig), az nem baj, de nem is különösebben érdekel. Az, hogy a leggyorsabb a felfogása az összes pszichiáter közül, akihez eddig volt szerencsém, az sem különösebben zavar, és hogy nem csinálták meg mostanában, hát nem az én dolgom. (Úgy tudom.) De, amit tudok, hogy a kedves megyei pszichiátria embereire a dolgaim közül a Halál a pszichiátrián című játékom volt a legnagyobb hatással. Azt is tudom még, hogy ismerem annyira a viselt dolgaikat, illetve az időközben eltelt 4 év alatt van annyi rálátásom a folyamatokra, ami bőven lehetővé teszi, hogy elkészüljön a játék következő része. Bizonyos előjáték-féle már kész is van hozzá, igaz, talonban tartottam volna örökre, ha együtt lehetett volna működni velük, legálább élni és élni hagyni szinten. De, ugye, ez nem így működik. Játsszuk le, játsszuk le végig. Játék az élet - szokták mondani. Vagy: Buli az élet - ezt is valaki.

Senki ne gondolja, hogy ez szócséplés, blöff, pókerezés, vagy üres fenyegetőzés - az ilyesmi távol áll tőlem. Azt se gondolja senki, hogy a játék első része pusztán a véletlenek valami különös összjátéka folytán lett ismert, és lett úgy megírva, ahogy, a scriptnyelv, a grafika, a szöveg varázsütésre született meg, terjedt el maga a játék, és lett elhallgatott, kínos szégyenfoltja a megyei pszichiátriai ellátásnak. Összetett, és átgondolt koncepció volt, bő fél év alatt készült el, már amennyire egy debil képes ilyesmire, és a debilkénk a megírást követően nem csinált semmit, csak várt és várakozott. Az úgynevezett szakma napirendre tért fölötte - hm, hm, ilyen is van, és tegyünk róla, hogy ez egyedi eset legyen, talán lecseng az egész történet idővel. Hiszen a világ is véletlenszerűen alakult ki, benne a Föld és az egész naprendszer, miért ne lehetne véletlen, hogy ez így történt? Megvan! Dugjuk inkább a homokba a fejünket, mint a strucc, hiszen a struccok sem véletlenül fejlődtek ki, tőlük is lehet mit tanulni! Debilkének meg, akihez ez az egész köthető, duplázzuk meg először a gyógyszerét, aztán emeljük szép fokozatosan, hálózzuk be, hogy ne tudjon tovább ugrálni, hiszen olyan jól bevált már ez a módszer az évek alatt.

Ennyi bevezető maszlag után van szerencsém felkonferálni magamat, hogy belefogtam a a második rész megírásába, és a kedves kis munkám, meg tanulásom mellett gőzerővel csinálom, és magas fokú prioritást élvez a projekt. Online lesz elérhető éjjel-nappal, nem kell majd hozzá telepíteni semmit, egy webes felületen fognak szaladgálni a pixelhősök, és fura dolgokat mondanak majd, és néha meggyilkolják egymást, amiből összetevődik a nagy hm-hm, és lehet, hogy az is elköltözik majd a telephelyről, mint a kedves kis nypszch csak nehogy annak is én legyek az oka. Persze lehet, hogy nem. Annyi bizonyos, hogy egy kis demó már készen áll a projektből. Hát, úgy gondolom, ilyen felvezetője, vagy beharangozója sem volt még egyetlen játéknak sem, de ez speciális eset, és én is az vagyok, hiába viselkedem általában hétköznapi ember, illetve kultúrember módjára (és ezt a kettőt váltogatom). Szóval, röviden, ennyike:

0 Tovább

Nagy dolog: műhelyből irodába

Toty-toty. Nagy dolog. Az ember a műhelyből bekerül egy külön álló épületbe a melóban, amit egyesek irodának hívnak, én megmaradtam a realitások talaján, és egy hónap után is festőműhelynek nevezem. Az ember szülei ilyenkor pár napig lelkesek, beszereznek egy csomó inget, meg válltáskát a laptopnak, ellátják jó tanácsokkal, pl. hogy ne legyen büdös, ne igyon annyit, meg más efféle, de aztán hamar megunják és megszokják, realizálják, hogy mégiscsak a problémás nagyfiukról van szó, és minden csoda három napig tart. Nem úgy a kollégák. Ma a következő tweetet írtam a melóban:

Megértem a munkatársaimat. Minek minden nap köszönni? Volt 4 évünk rá, hogy kiköszöngessük magunkat. Gondolom, mennyire fárasztó lehet már.

Na, igen, a kollégák, a műhely, a klikkesedés, pártoskodás világa, a fúrás-faragás világa (és most nem a kézműveskedésre gondolok). Eleinte ott ültem közöttük, normára vertem a karaktereket, mint ahogy köztük is uralkodnak íratlan szabályok, normák, amiket az éldolgozók állítottak fel, magasan téve arra a problémakörre, hogy ez egy rehabilitációs munkahely, és igazából csak az előállított munka minősége számít, a mennyisége már kevésbé. Na, igen, akkor még köszöntek. Fogcsikorgatva, be-beszólogatva, magukban a k. anyámba kívánva bár, de köszöntek. Mivel ők toleránsak.

Egészen az első fizetésig, mert akkor kiborult a bili: bérfeszültség keletkezett, mivel valamelyik zseni kikombinálta, hogy ha megkapom a bambasági pótlékomat is a skizofréniára, pár ezressel még többet is keresek, mint ők. Aztán elszabadult a pokol. Ha valakinek a kezemet nyújtom, úgy néz rá, mintha tőből szeretném kitépni az övét, ha ráköszönök, összerezzen, mintha áramütés érte volna, esetleg hangom már nem hatolna el hozzá abból a másik dimenzióból, amiben vagyok, lehet, egyszer valaki tényleg kísértetnek néz, és fizikai valómat asztráltestnek nézve megpróbál majd átgyalogolni rajtam.

Hm, hm. Nagyon érdekes. Mit tehet vajon ilyen esetekben a paraszt? Hát semmit. Tanul a nagy elődöktől. Vegyük például E4-et az irodából. Ő a legrégebbi irodista, valószínűleg tudja, mitől döglik a légy. A következőket csinálja: kialakított maga körül egy oeuvre-t, egy coulur locale-t, amit mindig magával hordoz, a dohányzóba is. A budiba is. Amúgy legtöbb idejét az irodában tölti, és társaság igényét a többi irodistával pótolja, akik szintén tőle tanulják, hogy hogy kell viselkedni egy irodistának, így mintegy megsokszorozva magát, E4 három példányban járkál a folyosón, a dohányzóba, és a vécére. Nagyon kell koncentrálni, ha valakivel véletlenül összeakad, annak azért köszönjön, de úgy általában igyekezzen a többiekről tudomást sem venni, innen alakult ki a mondás, ha bemegy a műhelybe, hogy: „Sziasztok, akinek még nem köszöntem.”, mert akkor számon kéne tartania, hogy ki mindenkivel találkozott már a folyosón, és aztán a műhelyben egyesével személy szerint előre köszönni a jelen lévőknek, szigorúan figyelve arra, hogy kétszer ne köszönjön senkinek, mert akkor meg kell magyaráznia, hogy miért köszönt kétszer, vagy esetleg valakit kihagyott, akkor egy hétig témába van téve, hogy újabban nagyon fenn hordja az orrát. És ez még csak az üdvözlés szertartása, a napi munkája akkor még nincs sehol, de az nem is munka, mert blablabla…

Most, hogy átvettem a munkaköre egy részét, érdekes módon nem akart megfojtani egy kanál vízben, mint a többiek, ha kérdezek valamit tőle, segít, nem szeretne a folyosón elpárologni, vagy beleolvadni a falba, ha meglát, nem rezzen össze, és nem fordítja el a fejét. Ennek ellenére én nem nevezném magam irodistának, inkább azt mondanám, hogy „festőműhelyista” vagyok, és amúgy csak szeretném elvégezni a dolgomat, illetve amit rám bíznak, anélkül, hogy ironikus tweeteket kelljen szerkesztenem, vagy fogalmazást írnom a kollégáim viselkedéséről, hogy valamennyire megnyugtassam a kis #zordkülsőérzőszívettakar beállítódású, érzékeny lelkemet.

0 Tovább

Szorongásom története

„Betegsége 8-9 éves korában kezdődött.” – diktálta rólam kezelőorvosom a nővérkének 2013 tavaszán, amikor 2x1 hónapos turnusomat töltöttem a néhányak által csak Hawaii-nak nevezett régi pszichiátriai épületben

Valójában mikor is kezdődött? 2006 márciusában, vagy februárjában, vagy mikortól is számoljuk ezt a dolgot? X. Az első fura gondolattól? Vagy amikor először ellent mondtam a szüleimnek? Mikor voltam én 8-9 éves? Mi történhetett akkor? Nem is tudom. Nem emlékszem már tisztán arra az időre, mert már nagyon régen volt, 30 éve. Azt hiszem, az első megnyilvánulás rólam ebből az időszakból való, ami értékelte a viselkedésemet: vagy nagyon zseniális vagyok, vagy nagyon bolond. Nem szó szerint idéztem, de valami ilyen értelmű dolgot mondtak rólam. Amikor én magamon először tapasztaltam, hogy nincs velem rendben valami, az független volt a mentális betegségtől, azt hiszem, akkor maradtam le először a tananyaggal, amikor 8, vagy 10 voltam, mert elromlott a szemem, és nem láttam az írásvetítő fóliát. Elvesztettem a fonalat, és ezzel együtt elvesztettem eminens státuszomat az osztályban. Kiestem a versenyből. Azóta ideig-óráig sikerült visszaállni a sorba, kaptam szemüveget, kaptam kontaktlencsét, de akkor már úgymond kiestem a pixisből, nem voltam eminens, megtapasztaltam milyen nonkonformistának, sőt deviánsnak lenni. Érdekes, hogy a tanulmányi eredményeim romlása és a képességeim közötti szakadék ilyen feszültséget generált.

Érdekes  módon, amit az iskolában egyenes úton nem sikerült elérni, kerülő úton kellett. Könnyebb, de feszültséggel teli út volt. A hangot mindenkivel megtaláltam, a legdeviánsabbaktól a minta tanulókig. Ettől fogva inkább a társaság miatt jártam iskolába. Órán általában odafigyeltem, de a társaim voltak mindig az elsők számomra, a tanár ott volt ugyan, de csak jobb híján figyeltem, amit mond. A középiskolában rögzült az a tulajdonságom, hogy minden autoritást elutasítottam, a szüleimtől kezdve az osztályfőnökig. Soha nem volt igazi példaképem, sorstársi közösségnek fogtam már fel a középiskolát is, kötelező, de felesleges idővesztegetésnek, bár magam nézve kötelezőnek tartottam részt venni az órákon (nos, néhány kivétellel), de fő elfoglaltságom (az  olvasás, írás mellett (+némi programozás)), a csavargás, lézengés, bódító szerek fogyasztása lett (különösen alkohol).

Ez a hozzáállásom a felsőbb iskolai próbálkozásaimban is jellemzett engem, a Miskolci Egyetem magyar szakán sikerült ezt ésszerű keretek közé szorítani, életemben a legtöbbet ott tanultam, mind az iskolai tananyag tekintetében, mind az úgynevezett nagybetűs életből. Ekkoriban már diagnosztizáltam magamon a szociális fóbia bizonyos jeleit, és a nagyfokú szorongást, amiket természetesen jórészt alkohollal igyekeztem kompenzálni. „Drágám, Te kettős életet élsz.” – azt hiszem, ez a kettősség okozta végül is a bonyodalmat, ami miatt végül ezt sem végeztem el. Persze ez így nem igaz, mert a paranoid skizofrénia diagnózisom, a kórházi kényszerbeszállítás, gyógyszerezés, az úgynevezett hallucinációk, téveszmék olyan félelmetes világot tártak elém, ötvözve az akkori embertelen kezelési módokkal, és azt követő megszégyenüléssel, depresszióval, sivársággal, a magánéletbeli válsággal, és a szakmai úttévesztésekkel, hogy feladtam az ambícióimat, és egy időre a betegségtudat nevű fogalomba kapaszkodva szerettem volna kivonni magam a társadalom vérkeringéséből, és megnyugvást találni. Az akkori időben annyira szakbarbár voltam, hogy máshoz nem is értettem, mint a magyar nyelvhez. Így maradt nekem menedékként vagy az intézet, vagy a nappali pszichiátriai ellátás, ahol még minimális pénzt is kerestem, szociális foglalkoztatás nevű kereső tevékenység formájában, ami nem minősült munkaviszonynak.

Azóta olyan életesemények értek, amik mindezen problémákat háttérbe szorították, felülírták. Szorongásom, szociális fóbiám jórészt megszűnt, skizofréniám egyensúlyi állapotban van. Viszonylag kevés gyógyszer alkalmazásával állapotom annyira stabil, amennyire ez lehetséges. Úgy gondolom, beilleszkedtem egy közösségbe, ami sorstársi csoport ugyan, de beilleszkedési gondjaim nekem soha nem voltak. Fura módon a vezetőimhez  való viszonyom is rendeződni látszik, 30-as éveim végére, úgy érzem, kifejlődött bennem a képesség az együttműködésre. Talán azért, mert itt újra olyan státuszba kerültem, ami miatt megbecsülnek, és ezért hajlandó vagyok áldozatokat hozni, illendő módon is viselkedni talán. A következő éveimet valószínűleg a viszonylagos nyugalom, állandóság, kiszámíthatóság fogja jellemezni, évekig tartó meg nem értettségem, és szempontjaim lassan érthetővé váltak, kikristályosodtak, és társadalomra való veszélytelenségem talán már bebizonyosodott a közel 40 év alatt, amit itt a Földön töltöttem. Valójában ezek az eredmények is egy botrányos incidensből fejlődtek ki, és vezettek idáig, amikor is olyannyira szembe kerültem a helyi pszichiátria vezetésével, hogy jobban már nem is lehet. Azt hiszem, azóta kölcsönösen elfogadtuk egymás létezéséhez való jogát, mert nem is igazán volt más választása egyikünknek sem.

Valójában szerintem még mindig kölcsönös gyanakvással fogadjuk egymás tevékenységét, de mivel csak minimális a kapcsolatunk már egymással, nem igazán szólunk bele egymás életébe. Kialakult egyfajta egymás mellett élés. (Szándékosan nem használtam a békés szót, de különösebb problémákról nincs tudomásom, ellentéteink jórészt feledésbe mentek mindkét részről.) Az élet megy tovább, élni, és élni hagyni, és egyéb szólások lehetnének idézhetőek itt. Szorongásom még előjött, ameddig nem a képességeimnek megfelelő munkát végeztem, ami a végén már kiugró pulzusban, és egyéb jelekben mutatkozott meg, tehát amikor ismételten ambivalencia jelentkezett a képességeim és feladataim között, beindultak a régi reflexek, és ez meglehetős diszkomfort érzetet okozott. Régebben ezt valószínűleg úgy fogalmaztam volna meg, hogy „szétbasz az ideg”, de ma már szofisztikáltabban, körmönfontabban fejezem ki a mondanivalómat általában.

Jelenlegi munkakörömmel elégedett vagyok, leginkább webes tartalmakat állítok elő, úgyis, mint ezt itt, de mindenféle informatikához kötődő dolgot szívesen csinálok. Jól érzem magam az egyesületnél, hamar visszailleszkedtem, és megemlítenék még egy feladatkört, ami ehhez nem szorosan kapcsolódik: moderátori teendőket látok el tegnaptól a BÚRA Alapítvány oldalának fórumán. Úgy érzem, egyre inkább képességeimnek, készségeimnek megfelelő feladatokat kapok, fejlődési lehetőségekre bőven van alkalmam, és ezek a fajta tevékenységek, szellemi elfoglaltságok sokkal jobban testhezállóbbak számomra, mint a fizikai munka, amihez a legkevesebb affinitást sem mutatom fel. Nem mondom, hogy nem fárasztó valamilyen szinten, de a feszültség csökkent, mondhatni elmúlt, és vele együtt a szorongás és a szociális fóbia is. Hát ennyi volt szorongásom története, most már nagyon úgy néz ki. Sorstársi segítő munkaköröket látok el, meggyógyultam-e, vagy sem, mindenki döntse el maga. Amennyire van ezekből gyógyulás, én úgy érzem, igen.

0 Tovább

Abilify-paradoxon

Most, hogy valószínűsíthetően nemsokára váltok az Abilify injekcióról Explemedre a közeljövőben, összegezném az ezzel szerzett tapasztalataimat, és közre adom. Hátha valakinek segít. Annak a szövegnek az első változata, amit az aripiprazol-félékről írtam munkaidőm első hetében. Aztán megírtam ennek a szövegnek a normálisabb (és formálisabb) változatát, amihez szinte semmit nem használtam fel ebből a szövegből. Ezért maradt egy szövegem, amit sehova sem raktam fel, miért ne másolnám be ide? Ezek valószínűleg az utolsó szavaim az Abilifyról, amennyiben nem keres meg az Abilify gyártója, a japán Otsuka cég, hogy írjak nekik tovább róla, amire valljuk be, kevés esély van, mert 1. nem tudok japánul, 2. angolul is egyre inkább csak hallgatni, de végülis nagyjából az abilifyról szól,  aminek a hatóanyaga az aripiprazol, ami az egyik összetevője annak, hogy sikerült a skizofrénia nevű betegséggel élőket tartósan jobb állapotba hozni, mint ennek a gyógszernek a megjelenése előtt, talán ennyi idő után kijelenthetem, és ezért nem is fog senki pofon vágni. A szövegben ha zavarosság, pontatlanság, következetlenség található, az az idei húsvét számlájára írandó, amit sikerült túlzásba vinni.

A szöveg felhasználható gondolatébresztőnek, vitaíndítónak, esti mesének, stb...

Elsők között próbálták ki rajtam Nagykállóban az Abilify Maintena injekciót. Azt szokták mondani, hogy egy kicsit energetizál, divatos kifejezéssel szólva felpörget. Mellé azonnal nyugtatókat kaptam, hogy kompenzálja egy kissé ezt a hatást. Sajnos, a nyugtatókat nem tudtam rendeltetésszerűen használni, ezért egy idő múlva nem szedtem őket tovább. A nyugtatók elhagyása nekem nagyon nehezen ment, enyhébb fokú hallucinációk is jelentkeztek közben, egy hétre táppénzre mentem a munkatársaim, és főleg a főnököm javaslatára. A koncentráció nehezen ment, volt, hogy állni alig bírtam a lábamon, munkámat átmenetileg nem tudtam ellátni. Viszont az Abilify Maintena nyugtatók nélkül tartós használat mellett, úgy gondolom, lassan változásokat okoz a személyiségemben, amit sajnos nem látok előre, hová fog vezetni. Az Abilify tabletta formájában adagolva nem okozott ekkora gondot, viszont más jellegűeket igen, ami miatt szájon át való alkalmazása számomra szinte lehetetlenné vált. Gondolok elsősorban a gyomorban okozott problémákra. Az Abilifytól állandóan feszült, nyugtalan vagyok, de pozitív hatása is van: gondolkodásom tisztább, szedáló hatása egyáltalán nincs, a problémákat azonnal felismerem, és analizálom, ezeknek híján viszont hajlamos vagyok én generálni őket. Mióta az Abilify injekciót kapom a Cisordinol depot helyett, azonnal feltisztult az a köd, ami észrevétlenül rám telepedett a Cisordinol injekció használata közben. Azt mondják, hogy a Cisordinol hosszú távú szedése nem javasolt, ugyanis korai demenciát okoz. Talán észrevétlenül már meg is kezdődött nálam a folyamat, de még időben váltottunk a gyógyszeren, és visszafordítható mértékű maradt még az agykárosodás. Mellesleg, nem hagyományos képalkotó eljárásokkal az agyamból sikerül elváltozásokat kimutatni, ám ezek nem teljesen megbízhatóak, CT és MRI nem mutat eltérést. Ami megerősítheti az agyi elváltozások teóriáját, az erős agyi eredetű fülzúgás, és régebben, amíg nem stabilizálódott az állapotom, nyomást érzése, és arccsont-, illetve koponyacsont tájéki fájdalmak is jelentkeztek. A régebben alkalmazott antipszichotikumok (különös tekintettel a Risperdsal származékaira), megváltozott érzékelést, és testképzavarokat is okoztak. A Haloperidol tablettának a bevételét megtagadtam, mert szinte pánikba estem attól a tompító hatással, amit az agyamra, és ezáltal a gondolkodásomra gyakorolt. A Ketilept (Seroquel) nagyon magas vérnyomást okozott, és testen kívüliség érzetét okozta, amitől szintén megijedtem, és szinte pánikszerű testmozgásba kezdtem tőle, ideges gyaloglással próbáltam a feszültségemet levezetni, illetve a testen kívüliség érzetét megszüntetni. Mindegyik gyógyszer szedését muszáj volt befejezni, mert inkább vállaltam az esetleges pszichózis kockázatát, ami kivétel nélkül be is következett, de a gyógyszermellékhatások miatt az életem minősége már annyira lecsökkent, hogy nem volt kedvem tovább olyan szinten vegetálni. Az Abilify Maintena használata mellett is néha-néha felmerül ilyen gondolat, pláne amiatt, hogy egyszerre sok anyag kerül a szervezetembe, a hónap végére viszont úgy érzem, kiürül a szervezetemből, és akkor az okoz labilis érzést kiváltó hatást. Bár semmiféle megfogalmazható negatív hatást nem érzékelek, viszont megfogalmazhatatlanul változatos rosszullétek törnek rám, leginkább ijesztő a gyógyszer kiürülésének az állapota, talán azért, mert a kémiai anyag kiürülése eddig automatikusan és reflex-szerűen a pszichózis fellángolását idézte elő. A pszichotikus epizódjaim alatt látszólag agresszíven is viselkedhetek, de embereket, élőlényeket ilyenkor sem bántok, talán azért, mert nem is tudom, hogy hogyan kell, és nem is érdekel. Viszont ezek az egyelőre megfogalmazatlan, illetve még megfogalmazásra váró mellékhatások nálam érzelmi instabilitást okoznak, és ez, ameddig az Abilifyt szedni fogom, valószínűleg mindig fenn fog állni. Türelmetlenebb, intoleránsabb vagyok a környezetemmel szemben, és a rám mindig jellemző türelem és empátia sajnos a türelmetlenségem miatt háttérbe szorult. Emiatt gyakran teszek olyan nyilatkozatokat, és követek el olyan cselekedeteket, amiket később megbánok. Ezt utólag korrigálni igyekszem. De sajnos ezzel együtt a legértékesebb tulajdonságomat, a toleranciámat vesztettem el részben. Önértékelésem mindezekkel együtt általában reális. Türelmetlenségem lehet, hogy annak is köszönhető, hogy az életben kitűzött céljaimat már egy ideje nem tudom elérni, részben a betegségem miatt. Viszont időközben fura dolog történt ezzel a betegségemmel: folyamatosan változik a betegségem jellege, társadalmi megítélése az életem folyamán. Ami évtizedekig, esetleg évszázadokig megváltozhatatlan diagnózis volt, az én életemben aktív változásokon ment keresztül, aminek több összetevője van: egyrészt a betegség kontrollja európai szabályozás hatására eltolódott a kórházi és gyógyszeres kezelés talajáról inkább a rendészeti hatáskörbe. Ezt jó dolognak tartom, mert teljes értékű emberként kezeli a skizofréneket. A skizofrén diagnózis is képlékeny, mert a DSM-V kézikönyv szerint a betegségnek alkategóriái szűntek meg, magát a diagnózist is elavultnak, túlhaladottnak tartják sokan. Egy maradványtünethez hasonló tulajdonságom maradt meg: a gyanakvásosság, de ez szerintem nem éri el a paranoid személyiségzavar szintjét, és az sem biztos, hogy az alapbetegségemből eredeztethető. A betegségem, és ennek kapcsán személyes véleményem, és hozzáállásom a világhoz ismert, mert vállaltam, mivel olyan helyzetbe kerültem annak idején, ami alapján nem is maradt más választásom. Annyit még mondanék, hogy rengeteg más pszichológiai, és akár pszichiátriára is tartozható mentális rendellenességnek számító tulajdonságom is van, de ezekre annyira senki sem kíváncsi, és e mellett a pszichiátriai kórkép mellett háttérbe szorultak, megszűntek, beolvadtak az alapbetegségem tünetei közé. Összegezve: az Abilify Maintena lehet, hogy zsákutcának bizonyul, de viszonylag élhető zsákutcának, mert eddig ez volt az egyetlen készítmény, amit nem kellett abbahagynom a mellékhatások miatt, hanem egyelőre bírom, és mondhatni azt, hogy egyensúlyban tartom magam vele valamennyire.

0 Tovább

egy lépés előre, két lépés hátra

Állítólag az informatikusok nem sokat beszélnek, és főleg a dokumentációval van a bajuk. Nálam pont fordítva: ha definiálok egy változót, lehet, hogy órákig tudnék róla mesélni. Most is itt ülök, a záró dolgozatom elkezdve a laptopomon, ami a fotelbe van hajítva, furán világít, szinte vádlón, hogy csinálj valamit, vagy legalább ugorj le egy sörre a Bástyába, hiszen péntek van, vagy mi a szösz. Mint tudjuk (vagy nem tudjuk), az idei évben nem dolgoztam egy percet sem, végül is blogot se nagyon írtam, a sulival se sokat haladtam, és azt se mondhatni, hogy annyit piáltam volna. Leginkább pihentem, vagyis aludtam, tweeteket írtam, a saját fényemben sütkéreztem. Az egyik legelmésebb tweetem valami olyasmiről szólt, hogy "A pihenést kipihenni a legfárasztóbb dolog a világon." Már-már aforizmaszámba megy szerintem.

Szóval, hát, ilyen körülmények között talált rám a munka megint. Most ez nem önfényezés, de életemben nem jelentkeztem egy munkára sem. Most is próbáltam nemet mondani, de hallva a munkafeltételeket, jóval a határidő előtt benyargaltam a várost, és begyűjtöttem az összes szükséges iratot, mielőtt valaki is meggondolná itt magát. Szóval, vissza az egyesületbe, hirtelen jött, egy hetem maradt élvezni a semmittevést, vagyis nem épp a semmittevést, megbeszélni Pesten a sulit, az alapítványi pszichiátert, a suliban is szinte már magántanuló státuszom van, az alapítvány, ahová reményeim szerint járni fogok, kimondatlanul eléggé az antipszichiátriai irányzat felé kacsingat.

De ezekről később. Lássuk a munkát, és hogy miért is jó nekem:

Az egyesület, ahol dolgozni fogok, a megye, de inkább a régió, és leginkább az ország egyik legnagyobb skizó érdekvédelmi egyesülete. Ettől még persze habozás nélkül nemet mondtam volna, de olyan munkám lesz ott, ami mindig is a vágyam volt. Egyesületi FB kezelése, a honlap felvirágoztatása (meglátjuk, meglátjuk), egyesületi témákról, eseményekről való írás, tudósítás. Aki azt hiszi, hogy csak ilyen gonzó stílusban tudok írni, mint ami a sajátom, az nyilván téved. Meg egy dolog, hogy Sóstón kissé más állapotban kiscsajoknak performanszt tartok arról, hogy kormányszóvivő vagyok, de igenis tudok komoly lenni. Felteszem, a szcientológusok is jól jártak volna velem, amennyiben van az a CCHR nevű szervezetük, és még a kedves szervezetükbe sem kellett volna hozzá belépnem, ugyanis pszichiátriai betegeket nem foglalkoztatnak, vagy mozgósítanak hivatalosan, de hát bizonyos világszemlélet-beli különbségek ezt lehetetlenné tették. Szerintük ugyanis nincs skizofrénia, én viszont gyógyszer nélkül a szemük láttára elég pofás kis skizofrén subot produkáltam ahhoz, hogy ne vegyenek rólam többé tudomást, vagyis úgy csináljanak, mintha nem léteznék, nem léteztem volna soha, és nem éltem volna él évig a Narconon központban (szintén szci szatellit-szervezet, a neve önmagát magyarázza).

Blablabla, száz szónak is egy a vége, a Pszichotikusok Egyesületének leszek a designért, netes kommunikációért, és hasonlókért felelős embere. A fizikai munka kerülésében annyira haladtam, hogy idén már egy zoknit nem tettem arrébb, az irodai munka nem a kenyerem, megyek a kis laptopommal, meg a kis korlátlan internetemmel, beülök a többiek közé, és elleszek ezekkel a hivatalos, vagy hasznos, vagy hogy mondjam, dolgokkal. Nekem ez teljesen jó. Remélem, a többiek sem fognak kiutálni ezért. Mint mondtam, nem tudom, mikortól megyek, nem tudom meddig leszek, de jelenleg ez az újság. Aztán azóta konkretizálódott, hogy április 15-étől, vagyis Húsvét után. Remélem, kölcsönös megelégedésünkre fog szolgálni ez a helyzet, aztán alászolgája.

0 Tovább

egy fecske nem csinál nyarat

De kettő sem. Vagy akár három. A legfurcsább az egészben, hogy részben a betegtársaimért tettem mindazt, amit tettem, és érdekes módon ők néznek a legnagyobb hülyének. Mert nem vetetem magam gyámság alá kedvezményes buszbérletért, nem baszom szét a berendezést a bizottság előtt a százalékért, nem alakoskodom, nincs két vagy több személyiségem, egy a pszichiáteremnek, egy a szoc. munkásomnak, egy a társadalom felé. Nem fogadom el a segítséget senkitől, és nem is játszom meg, hogy rászorulok, szeretetért, elfogadásért, anyagi ellenszolgáltatásért.

Mások már rég letudták az érettségit, vagy a szakmunkást, és az, hogy én 38 évesen is még tanulok, csak azt bizonyítja, hogy debil vagyok. Hogy lehet 40 ezer forintról lemondani havonta, hiszen a mai világban annak is örülni kell, hogy egyáltalán munkahelye van az embernek.

És mi a helyzet a párkapcsolatommal? Hát, az meg már a legnagyobb botrány. Lévén, hogy orbitálisan hülye vagyok, semmi keresnivalóm nekem ebben a kapcsolatban. Akkora barom vagyok, hogy csoda, hogy el tudok szívni egy cigit, vagy megtalálom a számat a sörösüveggel. Tulajdonképpen ehhez kell nekem segítség. Valójában egy döntésképtelen, imbecillis bunkó vagyok, ha nem tudom, mi a jó nekem, majd megmondják az úgynevezett betegtársaim.

Ez most lehet, hogy egyeseknek rosszul esik, de én a környékbeli skizofrén szubkultúrát, mindig is negligáltam, úgy, ahogy van, mert élhetetlenek, játsszák a fogyatékost, lefekszenek a gondozási központnak és a különféle segítőknek, amúgy meg rehab munkáról rehab munkára vándorolnak - jobb esetben. De mindegyikben ott lakik egy kis Oravecz Nóra vagy Paulo Coelho, ha mások felett ítélkezni, véleményt mondani, vagy csak szimplán pletykálkodni kell - ki, ha nem ők. Tudom, hogy egyesek szerint pszichózisom van, mert a drágalátos Facebookra ki mertem posztolni az igazságot, mások tudni vélik, hogy azt sem tudom, milyen rendezvényen vagyok, azért írkálok össze-vissza hülyeségeket.

Nagyon érdekes, hogy eddig bárki, aki tett értük valamit valamilyen szinten vagy fórumon, az nagyon beteg, pszichózisa van, vagy nagyon debil. Aha. Ha azt mondja nekik valaki, hogy nem király foglalkoztatóról foglalkoztatóra járni, és a betegtársaikról pletykálkodni, az dögöljön meg. És ehhez persze hozzá jön, hogy ők egészségesek, még a pszichiátrián sincsen soha skizofrén, mindenkinek alvászavara van, depresszióval. Azt hiszem, ennyit tudok elmondani a betegtársaim általános hozzáálásáról a témához jelenleg, sorry.

0 Tovább

Hujber Ferenc apropóján

Bárki bármit gondol rólam, én sem szívesen nézem végig egy-egy illető ámokfutását, és a Hujber Feriről  készült videókat sem néztem rongyosra, sőt épphogy csak belenéztem, de nyilvánvaló, hogy nem stimmel vele valami. Ma már minden embernek van véleménye, és szabadon kifejtheti. Nem kell hozzá sok, regisztrál egy közösségi oldalon, fórumon, bármilyen online felületen, hozzászólhat, véleményt alkothat, de akár szerepet is játszhat, színészkedhet, trollkodhat is egy jót. Lehetsz vicces, bohóc, gumiarc, egy határig.

Volt régebben erre egy mondás, hogy "Fiam, ne játszd a hülyét, mert úgy maradsz." Véleményem szerint azért ér többet egy-egy őszinte vélemény, mert lehet, hogy az embernek nem lesz akkora sikere, nem kap annyi hozzászólást, lájkot, és unalmas lesz, de nem áll fel annak a veszélye, hogy különböző interpretációk kapjanak szárnyra a viselkedéséről, amik esetleg köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Esetleg annyira összetett már az illető szándéka, hogy nem különíthetőek el nála élesen a határok, hogy mennyi ebből ő, mennyi a színjáték, és mennyi az esetleges betegsége.

Egy színész számára esetleg kínos lehet, hogy komoly szerzők és rendezők árnyékában nő fel, és állandóan szerepet kell játszania, nem is akármilyen szinten, nyilvánvaló, hogy belső igénye, hogy saját(is) gondolatai legyenek, saját jogán legyen valaki, de ez nem mindenkinek adatik meg, sajnos. Olvastam viszont Hujber Ferenc néhány Facebook bejegyzését, amiben nyilvánvaló, hogy túltolta a magyarságtudományt, és bedőlt az agyába. Twitteren dettó. A legjobbakkal is előfordul, ne is menjünk messzire. (Igen, jelen.) Manapság olyan sokféle társadalmi funkciónak kell megfelelni, annyiféle kommunikációs csatornán, hogy néha már engem is lefáraszt. Tehát nem jó a kérdésfeltevés, hogy direkt csinálta, vagy inkább nincs rendben nála valami, vagy hogy mi volt a konkrét ok. Alkalma volt rá, megtehette, meg is szerette volna csinálni, és nem is állt teljesen a helyzet magaslatán. Az eredmény: láthattunk egy szétcsúszott embert eléggé inkoherens viselkedéssel, ami alapján engem már el is vitt volna a begyűjtő kocsi pölö. De ki lehet-e rá mondani, hogy mentálisan beteg? Nyilvánvalóan nem, társadalmi státuszánál fogva. Ez már úgynevezett közélet, ez mindenkire tartozik, mindenkinek meg kell szólalnia a kérdésben, esetleg naponta többször is. Ma Magyarországon véleményszabadság van, mindenki azt mond, amit akar, úgy fejezi ki magát, ahogy szeretné. Kérdés, hogy jó-e ez neki? Hát, ezt meg mindenki döntse el saját maga.

A legnagyobb gond mégis azokkal van, akik komolyan vették, és összeesküvés elméleteket gyártanak köré, netán a színész zsenialitását hangoztatják. Oké, megvolt a tévében az első egyenes adásban kitört elmebaj. Haladjunk tovább, nincs már itt semmi látnivaló.

0 Tovább

Skizofrénia underground

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Utolsó kommentek

Linkek, blogajánló, stb.

LindaDesign NonStop

"egy szöveggyáros zugmágustól"
"Árpádnak lenni nem egyszerű"
Nem szégyen a kultúra,
csak néha kellemetlen.

Kaland konzerv WP:

Itt is szoktam rinyálni:

Ahogy kezdődött... (a blog)

7 évig "kezeltek" paranoid skizofréniával. Elbaszták az életemet. Elegem lett. Nem kell a méregdrága gyógyszerük, egyszerűen lehúzom a klotyón, nem kell az idióta pszichoterápiájuk, se pszichológus, se más. Menjenek a picsába a gyógyszereikkel. Engem ne "gyógyítgassanak", a saját életemet egyedül is el tudom baszni. Nem kell az asszisztálásuk. Gyógyszer és agymosás. Ennyit tudnak. Baszódjanak meg.