Social Withdrawal

Eszembe jutott ez az angol nyelvű kifejezés; megint egy szó, aminek - tudtommal - nem igazán van magyar megfelelője. Mégpedig azért jutott eszembe, mert illik rám, azaz nemsokára illeni fog. Valami olyasmit jelent, hogy "visszahúzódás a társas kapcsolatoktól", és én tudatosan fogom ezt az utat választani. Nincs több chit-chat, Facebookon ráírogatás az emberekre ittas állapotban, és józanul se persze. Faszomnak sincs kedve azzal foglalkozni, hogy kit milyen kedvében találok, milyen állapotban van éppen most a kis lelkivilága, vagy csak éppen olyan lerázós hangulatában van-e.

És ez most nem a betegségemből fakad, vagy valamiféle mentális diszfunkció eredménye, hanem egyszerűen most jutottam el arra a szintre, hogy nem érdekel a bájcsevely. Sem a fb-n, sem a twitteren, sem a plurk-ön, sem sehol máshol. Másrészt fórumokra, és a blogjaimba tobábbra is írni fogok, akit érdeklel, keressen meg, akit pedig nem, az egy kattintással kikapcsolhatja a szövegeléseimet. Nem tolom bele magamat senkinek a képébe, nem erőltetem rá magam senkire, nem gyűjtök like-okat, nem generálom a hsz-eket, persze azért igyekszem lehetőség szerint mindenkinek válaszolni. Eddig is így tettem, ezután is így fogok.

Hogy mégjobban (köz)érthető legyek: ha valaki az ismerőseim közül kitesz valamit, arra esetleg reagálok, hiszen az ember azért oszt meg tartalmat, mert nem bánja, hogyha visszajelzést kap (tisztelet a kivételnek). Tehát olyan kedvében van. Adott egy akció, amire esetleg, ha olyan, kész vagyok reagálni, de cseverészést kezdeményezni nem fogok senkivel. Régebben is sokkal jobban örültem, ha itt kerestek fel az ismerősök, vagy ismeretlenek, mégha nem is közvetlenül a témához kapcsolódó gondolatokkal, senkit nem hajtottam el, csak aki már nagyon tenyérbemászóan viselkedett, kapott tőlem is valami kedves kis "virtuális útravalót", de ebben is igyekeztem fékezni az indulataimat, és inkább előbb elszámoltam valameddig, és csak utána reagáltam, ha ki is osztottam, jóval visszafogottabb hangnemben, mint ahogy azt az első gondolatom sugallta. De egyéb indokaim is vannak erre a fajta viselkedésre. Észrevettem magamon, hogy ameddig nagyobb közönség előtt szólalok meg, sokszor jóval összeszedettebben viselkedek, míg chaten hajlamos vagyok méltatlan párbeszédekbe belemenni,és hülyeségeket picsogni. Íme:

Na, és igen (megint) megváltoztattam a nevemet. Mondhatni visszaváltoztattam. Két-három témához szoktam hozzászólni általában, 1. mentális betegségek, 2. kalandjátékok, 3. alko.hol?, és mindegyikhez ezt a nicket használom, úgy gondoltam, hogy a blogomban is ideje lesz ezt bevezetni, ha már (egy ideje) megvan ez a nevem is. Egy időben trendi volt nick helyett saját néven blogolni, aztán már nem annyira, de egyébként még 1 hülye is ki tudja találni, hogy ki vagyok, tudod, a Google a barátod... Pláne a Google+.

Na, ennyit szerettem volna megírni a szociális médiához való hozzáálásomhoz, mivel divat lett erről mindenkinek kifejteni a véleményét, ezt itt én is megtettem. Ennyi volt a mai napra rendeltetett evangélium, menjetek békével.

0 Tovább

Everybody Dies - Mindenki meghal

Aha. Valami könnyedebb téma. Már régen volt itt játékismertető. Most lesz. Everybody Dies. Mindenki meghal. Elég jó cím egy játéknak. A játékban egy áruház dolgozóit alakítjuk, akik különböző gázos szituációkon mennek keresztül, őket irányítjuk, és egyikük halála esetén egy másik dolgozó irányítását vesszük át. Csak azért írok erről a játékról, mert nem megy a tanulás, meleg van az ebben szereplő grafikák annyira mély nyomot hagytak bennem, hogy sokszor ezeket tettem be fejlécnek a blogjaimba.

A játék amúgy eléggé jó helyezéseket ért el "szakmai" körökben, szerintem egy ***. Sok benne a csúnya beszéd, (bad language), ami számomra azt bizonyítja, hogy angolul is lehet változatosan káromkodni, és nem hiszem különben sem, hogy a magyar nyelv bonyolultabb az angolnál. Mindkettőnek megvan a nehézsége, na. Ezt csak egy Márai-idézettel támasztanám alá, amit én nagyon találónak tartok, és feszt tapasztalok. A játék felvonultat szlenget, káromkodást, igényesebb, irodalmiasabb stílusszinteket, de akkor sem vagyok oda érte. Szerintem Michael Cho a játékhoz készített grafikái viszik a hátán az egész produkciót. És íme, a fentebb emlegett Márai-idézet, aminek értelmére az irodalmibb hangvételű szöveges játékoknál jövök rá:

"Tíz, tizenöt esztendei, szorgalmas és figyelmes tanulás után végre megérti az ember, hogy angolul, sajnos, nem lehet megtanulni."

A játékot végigjátszás nélkül kínszenvedés lenne végigvinni, ezért tettem ki oldalra ezt a fontos dokumentációt. A játék főszereplőiről készült képek, amikért érdemes végigvinni a játékot, itt vannak, hihetetlen, mennyire fel tudják dobni a játékot, a grafikus, Michael Cho kitett magáért, szerintem élete egyik legjobb grafikáit tette bele a játékba, Jim Munroe (az író) pedig hm, enyhén szólva középszerű teljesítményt nyújtott, "ilyet én is tudnék írni" utóízzel.

Értékelés: 2 halott áruházi dolgozó a 3-ból

Letöltés: EverybodyDies.zip (Windows Installer)

0 Tovább

Így lettem én "celebskizó"

"You know I hate every popstar that I ever met!" - Chumbawamba

A "celebskizó" kifejezést nem én találtam ki magamra, hanem egy volt osztálytársam rám. A celebeket amúgy nagyjából ismerem, de nem igazán szeretem. A Susogós Mackókban így határozzák meg őket: "Attól leszel híres, hogy lófaszt sem csinálsz." Mondjuk kicsit így érzem magam én is; vannak ezzel a diagnózissal olyanok is sokan, akik sokkal többet elértek már az életben, mint én, aztán persze bőven olyanok is, akik pedig nem, sőt, lecsúsztak, magukba roskadtak, Csipkerózsika álmukat alusszák, elvesztették hitüket az életben, az emberekben, de leginkább magukban. Ha valakinek szól a blog, leginkább nekik, ők viszont nyilván nem is olvasnak ilyesmit. Sőt, általában semmit.

"Drágám, te kettős életet élsz." - Albert Einstein Bizottság

Én valahol középen helyezkedek el a skizofrének hierarchiájában, ha van ilyen egyáltalán (most tételezzük fel, hogy van). Reggel kézműveskedek, amihez keveset konyítok, és nagyon lefáraszt, 5 órából azért kértem magam vissza 4-be. Klasszikus értelemben véve nem vagyok a munka hőse: monoton, előkészítő-kisegítő feladatokat bíznak rám, amiket több-kevesebb sikerrel ellátok, a rehabilitációs elbeszélgetésen el is mondtam, hogy fizikai munkában egyetlen előnyös tulajdonságom van: hogy monotonitástűrő vagyok, sőt, igénylem is a monoton (munka)folyamatokat, mégpedig azért, hogy kitöltsem valahogy hasznosan a munkaidőt, holott legszívesebben egy szalmaszálat sem tennék keresztbe. A társasági élet dolgában sem jeleskedek, ha szólnak hozzám, válaszolok, de ebben nagyjából ki is merült a dolog.

"De ha lemegy a nap, már nem nagyon ismersz rám..." - Ismerős Arcok

Szóval szabadidőmben leszek az igazi önmagam. Írogatok ide-oda, blogokba és fórumokba főleg. Persze valamiért ez a legnagyobb látogatottságú blogom, talán azért, mert őszintén szól a skizofrénia árnyoldalairól is (persze, mert csak árnyoldalai vannak...). Amúgy régóta tervezem, hogy amennyire csak lehet, elszakadok a skizó-tematikától, de sokszor a legkisebb ellenállás urányába mozdulok el, kicsit nem figyelek, és püff, már meg is van a legújabb skizó-poszt. Talán innen a celebskizó titulus, persze nem jelent többet, mint ami, eddig én írtam a legtöbbet a skizofréniáról, és a skizofrén állapotban írt posztjaim száma is megragadó, és egyben meggyőző, hogy nem vagyok műskizó (legalább az nem). Aztán az is van, hogy a legtöbb betegtársam leginkább elfelejteni igyekszik a betegségét, engem pedig mindig érdekelt maga a jelenség, már attól kezdve, hogy megtudtam, mi az. (Akkor tudtam meg, amikor kitört rajtam.)

"Son, When you grow up, Would you be The saviour of the broken, The beaten and the damned?"- My Chemical Romance

Ezt a sort valahogy nagyon a magaménak érzem. Ahhoz képest, hogy elsősorban bloggernek érzem magam, egyfajta küldetéstudat is munkál bennem (néha akaratom ellenére), hogy tudósítsak a világnak az "eltört", "megvert" és "rohadt" oldaláról. Mert megértem én a hozzátartozók oldaláról is a problémát, a zavart, a szégyent, a frusztrációt, néha talán a félelmet is, de aki végigjárja ezt a passiót, az leginkább mégiscsak maga a páciens, én úgy gondolom. Mégis hogy jutottam el idáig, hogy van egy skizó, akinek a mondanivalója többeket érdekel, mint az eddigi skizó blogok többsége, amik szép csendesen eltűntek a süllyesztőben? Sok munkával. Álhatatosággal, következetességgel, és azzal, hogy nem adtam fel. Jóllehet ezen a blogon az első bejegyzés 2015 januárjára datálható, blogot már jó 10 éve vezetek viszonylag rendszeresen. Jó móka lett volna beimportálni a freeblogba "bedolgozott" 5-6 évemet is, de mára már nem bánom, hogy így alakult.

A sors iróniája, hogy igazából akkortól lettem "celebskizó", amikor részletesen beszámoltam a beteg gondolataimról a blogon. Bejutás a pszichiátriára, és bejutás a postr-en keresztül egy(-két-három) Origo címoldalra. Sokan figyeltek fel akkor a történetemre, mert ez volt az első eset, amikor valaki viszonylag egybefüggően ontotta magából egy alternatív valóságból érkező tudósításokat, de annyit mégis érzékeltem a valóságból is, amennyi ahhoz kellett, hogy nehogy bejussak egy elfekvőbe is, kis mellékszál volt a helyi pszichiátria oligarchájával vívott egyenlőtlen küzdelmem, aminek mai napig iszom a levét, és kihatással van az életemre. Végülis felülkerekedett bennem is a hétköznapi valóság, a normalitás világa, és azóta folyamatosan bizonyítom, hogy nem beszélek félre, sőt, egész tűrhető blogerré nőttem ki magam, később már a reblogon. Végezetül pár szót a gondnoksági ügyemről: most ott tart a folyamat, hogy éppen meg van akadva, mert nincs pszichiáter, aki szakvéleményt írna rólam, ezért meg kell kérnem a gyámhivatalt, hogy keressék meg hivatalos levélben a mostani kezelőorvosomat, és ő, amennyiben teljesítem a feltételeit az életvitelemmel kapcsolatban, esetleg hajlandó pozitív véleményt írni rólam. Ezzel kapcsolatos reflexióim egy fórumon vannak leírva, most nem sorolnám fel mind, így is hosszúra nyúlt ez a bejegyzés.

De, akit bővebben érdekel, itt van: https://bura.hu/forum/bajok/skizofrenia-35

2 Tovább

A vizsga

"Fáradt vagyok, és kedvetlen. Amúgy is lassabban készülök fel a vizsgákra, mint a többiek, azért maradt rajtam a Lassú név, de most úgy érzem, még magamon is túlteszek. Csak aludnék, sok éjszakát és nappalt átaludnék, mint a medve télen. Hét gáz félév. Ennyit sikerült eddig teljesítenem. A bejutás a nyolcadik, és egyben utolsó szemeszterre szinte lehetetlennek látszik. Nem hogy nőtt volna az önbizalmam az évek során, mint minden normális embernek, hanem az idő előrehaladtával egyre megcsappanni látszik." - Erre gondol, ilyesmikre.

Elindul a Bevezetés a bevezetéstudományba nevű vizsgájára, amit eddig halogatott, hiába mondták neki, hogy mindent az alapoktól kell kezdeni. Most is csak azért vágott neki, hogy meglegyenek a kreditpontjai. A kreditrendszer és a Neptun bevezetésével a családias hangulatnak is lőttek az egyetemen. Sohasem nézte a Neptunt, akkor kezdték csak bevezetni, "csak felidegesítem magam" - gondolta. Közben találkozik néhány csoporttársával, akik a Fontos Kérdések vizsgáról jönnek, és már igen jó kedvük van.

Határozott bizonytalanságot sugalló léptekkel mászik fel a Már utolsó éves vagy, de ne bízd el magad tanszékre. Ahogy végignéz a neonoktól zúgó, üres folyosón, arra gondol, hogy sajnos egyedül kell nekivágnia, ebből a tantárgyból már mindenki levizsgázott. Illetve nem mindenki. Ahogy halad a folyosón, egy rongycsomót vesz észre, ami megható igyekezettel összeválogatott női ruhákból áll, majd később határozottan egy ember körvonalait kezdi magára ölteni. Kutya ül az ajtó előtt. Kutya egy lány, csak leszbikus, de még nem biztos benne. Úgy látszik, ő is eddig halogatta ezt a vizsgát. Kissé meglepetten, de határozott érdeklődéssel méregetik egymást. Egy társaságba taroznak, de sosem maradtak még kettesben, vagy bandáztak még ketten együtt.

Pár pillanatig kínos csönd. Nem tudom, melyikük teszi fel az ilyen alkalmakkor szokásos udvariassági kérdést*, de hamar túlesnek rajta, és innentől kezdve még jobban kedvelik egymást. Beszélgetni kezdenek, a vizsgákról, a tanulásról, de nemsokára már ott tartanak, azt derítik ki egymásról, hogy régen ugyanabban a házban laktak, a város legeslegmagasabb házában, ahol olyan sok sajnálatos, és néhány vidám eset történt. Na persze, hogy elkerülték egymást, mindketten tudják, hogy egy ekkora házba egy falu teljes lakosságát be lehetne költöztetni. Gyerekkori emlékeiket mesélik egymásnak, és csak nevetgélnek, a kezükben könyv, és néhány pillanatra Kutya már nem is látszik leszbikusnak. Vagy Lassú látszik lánynak? Persze a vizsga puszta formalitás volt.

* - Tanultál?

- Nem. És te?

 -Én sem.

Sokára találkoztak újra. Kutya egy lánnyal ült egy asztalnál, amikor Lassú betámolygott a kocsmába. Talán mondjuk el, miért volt részeg: összeveszett Csillagom-Kicsi-Fúriával, az élettársával. Lassú nagy részegségében, nehezen forgó nyelvvel véletlenül Katának szólította Kutyát. A mellette ülő csaj durván felröhögött. Kata, évek óta nem szólítja így senki. Erre Kutya lassan a karjára tette a kezét, amitől a lány annyira meglepődött, hogy hirtelen elhallgatott. Kutya hálásan csillogó kutyaszemmel nézett Lassú részegen csillogó szemébe.

0 Tovább

Pszichés gyógyszerek "apró" mellékhatása

A történetemet távolról kell kezdenem, volt egy egyetemi csoporttársam, aki állandóan ki volt akadva, hogy minek nekünk nő, időről időre erről lamentált sörözés közben. Aztán persze mindig neki volt a legtöbb csaja, a viszonylag fix barátnője mellett is (akivel azóta össze is házasodtak, gyerekük is született, happy end, stb.) Összetett személyiség volt, na, ebből a szempontból. Én pedig elnéztem neki ezt a kis jellemhibáját, az egyik legjobb barátom volt. Felvetéséhez buzgón bólogattam neki, biztos sok gond volt azzal a rengeteg nővel, tőlem viszont éppen hogy megijedt a legtöbb nő, volt, aki annyira félt tőlem, hogy sírt is, amilyen állapotokban tudtam lenni. Persze a legtöbben, akik ismertek is, tudták, hogy jobbára ártalmatlan vagyok részegen is.

Kis társaságunkban volt egy kamudíler is, aki közben széles körben ismert ember lett, de én akkor még nem éltem az általa kínált kémiai anyagokkal. Semmi extra, egy kis gyógyszeresdoboza volt, mindenféle (legális) pirulákkal, amik fokozták, vagy éppen csak helyettesítették az ital okozta hatásokat. Szóval nem volt szándékomban felcserélni kemikáliára a természetes úton előállított bódító anyagokat (vö.: csapolt sör, egri bor, dzsúzos vodka, gin-tonik, Bloody Mary sok Worchester szósszal, ritkábban egy kis "má-márihuána"). Szóval így telt-múlt az idő, és azt hittem, sosem fogom kipróbálni az agyra ható kémiai vegyületeket, bár már akkor megajánlottak két hetet a miskolci droambulancián, látván, hogy nem nagyon bírok magammal.

Risperdal

A drogambulanciát megúsztam, a pszichés gyógyszereket nem. Kényszerbeszállításom után olyan gyógyszerekkel kezdtek tömni, amire lehetőleg inni sem lehet, vagyis lehet, csak nem érdemes, az ital nem fejti ki a kellemes hatását, viszont ha sokat iszik belőle az ember, ugyanúgy rosszullét lép fel, szédülés, hányinger, stb., csak a kellemes fázis kimaradásával. Ilyen gyógyszer volt a Haloperidol, bár azt nem sokat szedtem, de még inkább a Risperdal (pláne injekcióban). Szóval a Risperdal biztosítja, hogy nehogy már jól érezze magát a dolgozó, még akkor sem, ha esetleg "meginna valamit". Persze számtalan egyéb, titokzatos, és megfoghatatlan mellékhatása is van a Risperdalnak, amit gyűjtőnéven itt most csak "általános rossz közérzet" néven írnék le, de ami "kézzelfogható", az a libidócsökkenéstől és egyéb nemi zavaroktól a részleges, vagy teljes impotenciáig terjedő mellékhatás, magyarul, ha képes is az ember vele valahogy eljutni az ún. beteljesülésig, hát abban sem telik túl sok öröme. Miért? Csak. Számtalan fórumon olvastam erről, és sajnos saját tapasztalatból is mondhatom, hogy az információ teljes mértékben megfelel a valóságnak. Akkor most nézzük legújabb kis kedvencünket, a

Rivotril

-t, ami kétségtelenül hasznos kiegészítője lehet egy antipszichotikumos terápiának, és az ember, ha többet is vesz be, max. kialszom! felkiáltással hamar hajlamos ebből is túlzásokba esni. Valamiért csak 0,5-ös és 2-es változatban kerül forgalomba: középút nincs, persze nekem egyből a 2-est kezdték el adagolni a kórházban, aztán csodálkoztak, hogy milyen jól bírom a 3x2 mg-ot, csak sajnos elfelejtették lecsekkolni a dohányzó ablaka alatti kis részt, mivel minden gyógyszerbevétel után dohányzás ürügyén ott köpködtem kifelé a rácsos ablakon, mivel nem akartam egész nap fel se bírni kelni az ágyból. Viszont a megfelelő adagot beállítva hatásosan csökkenti a szorongást. Amit még csökkent, az természetesen a nemi vágy, és a lehetséges mellékhatás természetesen megintcsak az impotencia. És ilyenkor az embernek el kell döntenie, hogy nyugodt szeretne-e lenni, és hogy mennyire. Bár a hatása rövid távon nem annyira drámai, mint a Risperdal esetében, azért már nagyon is hamar észlelhetőek bizonyos jelek, bele sem merek gondolni, mit tesz azzal, aki évek óta szedi rendszeresen, és esetleg nagyobb adagokban. Ráadásul tény, hogy nagyfokú függőséget okoz. Nem egy embert kezelnek addiktológiákon, drogambulanciákon a Rivotril okozta függőség csökkentésével.

Karácsonyi történet

Most visszakanyarodnék a történet elején tett kijelentésre, miszerint mennyivel jobb lenne nekünk, ha nem lenne szükségünk nőkre. Én megtapasztaltam, mennyire király. A Risperdaltól az embernek élni sincs úgy kedve, nemhogy szexelni. Véletlenül derült ki az egész, amikor kíváncsiságból áthoztam valamelyik karácsonyi Playboy számot a szobámba a két ünnep között Kurt Vonnegut valamelyik novelláját keresve éppen. (Kurt Vonnegut az a sci-fi író, aki nem érti, mi ez a nagy felhajtás a szopás és a golf körül.) A magazin címlapján szereplő nő nem volt rám különösebb hatással, és ahogy beljebb lapoztam, már több nő is szerepelt egy képen, a legvégén pedig nagyon sok pucér nő feküdt egymás hegyén-hátán, és hát... egyik sem tetszett... eléggé... Nem tudom, mit írhatnék még, talán, ha leírom az érzéseimet, az segít. Végtelen düh fogott el, amikor megtapasztaltam egy korábban áhított állapotot, kétségbe estem, szó szerint, egy olyan képesség, amit korábban természetesnek vettem, átsiklottam felette, volt, hogy le is néztem, nem volt többet a birtokomban. Megcsonkítva éreztem magamat, és mélyen megsértve, és csak kíváncsiságból kérdezném, hogy akik a fentebb látott képen látható hűtőtáskával flangálnak (Risperdal tárolására használják), vajon tudják-e, hogy mivel szórakoznak?

Persze, ahogy azt kell, januárban azonnal tablettára váltottam, csökkentettem, majd elhagytam a szedését valahol Brazíliában, de ez már egy másik történet...

0 Tovább

Hello World!

Szóval, in medias res (de csak azért, mert háttal nem kezdünk mondatot): dolgozok egy rehabilitációs cégnél, közben szoftverfejlesztő tanfolyamra járok. Egyiknek sem látom túl nagy hasznát; a melóban mélyen képességeimen aluli munkát végzek, ami nem lenne baj, a baj az, hogy kedvem sincs hozzá, hogy kézműveskedjek. Világéletemben utáltam. Régebben ezt úgy dolgoztam fel, hogy beültem inni munka után a Fehér Egérbe, ahol 140 Ft egy sör, és az emberek ált. barátságosak. Erről rivotril segítségével leszoktam, de most törököt fogtam, nem ereszt, több-kevesebb nyugtatóval élek. Habár nem töltöm a délutánjaimat már az Egérben, néha azért "megiszok valamit".

Mivel a tanfolyamon elég keveset tanítanak, csak a papírt adják a végén, otthon kellene felkészülnöm az egészre. Nem hiszem, hogy cégnél fogok elhelyezkedni (ilyen múlttal hogyan is), kezdetben ilyen szabadúszó munkákra gondoltam. Kicsit idegesít, hogy havi 30-at kidobok a pénzemből a semmire, de ha ilyen területen szeretnék dolgozni, legalább egy OKJ-s papírom legyen. A tanfolyamon végzők aránya 30-40%, néha elgondolkodom tisztelettel, hogy mi a fenét keresek itt, mivel eddig semmit sem csináltam, és 2 hét múlva modulzáró vizsga lesz hálózatokból, adatbázisokból, és programozásból. Programozásból láttunk eddig JAVA-ban egy "Hello World!"-öt, a vizsgán lesz elvileg néhány Access-lekérdezés, (az Access-t) már az ECDL vizsgán is utáltam, meg programozásból fogalmam sincs, mi lesz. Jelenleg valami olyasmiket tanulunk, hogyan jelentkezzünk egy állásra, meg ilyesmi. A legtöbb tanár csak sztorizgat, otthon kéne tanulni. Most lesz rá 2 hetem, legjobban a hálózatoktól félek, az Access-t is utálom (de ezt már mondtam), programozásból eddig nem sokat tanítottak. (Pedig már majdnem egy fél éve járok.)

Azt hiszem, most megírom a "Hello, World!"-öt JAVA-ban.

Jó, jó, én is megérdemelném a bambasági pótlékot, mivel már előfordult egyszer (amiben közrejátszott egy hivatalos e-mail, egy spam mappa és 2dl egri borvidéki sauvignon), hogy nem a saját csoportomba ültem be, és így újra végighallgattam a korszerű munkaszervezési modult egy másik nézőpontból.

Most azzal vagyok elfoglalva, hogy szabadságot, csúsztatást, táppénzt, bármit könyörögjek ki a munkahelyemtől, hogy fel tudjak készülni a modulzáró vizsgákra. Mert bármennyire "durván intelligens" vagyok a pszichológusnő szerint, akinél tegnap voltam, és megkezdtem a 12 alkalmas skizó-rehabilitáló program előkészítő tesztjét (metakognitív tréningnek hívják), valószínűleg egy OKJ-s vizsgára önállóan felkészülni más tészta, mint egy IQ-teszt, vagy memóriavizsgálat, vagy néhány egyszerűbb szöveges matematikai feladat.

Summa: azért járok Budapestre OKJ-ra, hogy kiránduljak egyet a fővárosba minden második hétvégén, nincs is nagyon ellenemre már kimozdulni otthonról, a kb. 10 év otthon ülés kicsit kezdett már unalmassá válni. Talán, ha végzek, egy darabig itt kezdem meg áldásos tevékenységemet, majd ha lesz némi referenciám, kapok munkát otthon is. De ha nem maradnék mégsem Budapesten végzés után, Marshall McLuhan szerint akkor is világfaluban élünk, és önállóan, vagy távmunkában kezdek magammal valamit.

"Code is Poetry"

Szívesen kezdenék például némi WordPress sablon piszkálgatással...

0 Tovább

Kényszerbeszállítás

A Magyar Pszichiátriai Társaság állásfoglalása a pszichiátriai ellátás helyzetével kapcsolatban című kis szösszenetében olvasható a következő kis részlet:

"A hatályos Egészségügyi Törvény mentális zavarokat érintő fejezetében több rész elavult, de sorozatos jelzéseink ellenére sem történt változás. Önálló „elme-törvény” megalkotására volna szükség! Ebben kellene pontosan szabályozni azokat a jogi kereteket, mint pl. a kötelező gyógykezelés, ezen belül az ambuláns ellátásra való kötelezés kérdése, stb. A jogbizonytalanság okozta félelem az egyik oka a pályaelhagyásnak, a humán erőforrás krízis erősödésének is. A hatályos magyar jogszabályok, sokszor összeegyeztethetetlenek a Magyarország által aláírt nemzetközi egyezményekkel."

Hahaha! Rettenetesen sajnáljuk azokat a szegény egészségügyi dolgozókat, akik a "jogbizonytalanság okozta félelem" hatására kényszerülnek pályaelhagyásra... Én még nem találkoztam konkrétan olyan esettel, amikor a mentős, ápoló, vagy orvos, szemében a jogbizonytalanság okozta páni félelemtől vezérelve közeledett volna felém, hanem inkább ellentmondást nem tűrően léptek fel velem szemben. Képzeljük csak el a következő dialógust:

- Elnézést, kedves uram, nem ismerem pontosan a jogaimat, mivel a hatályos magyar jogszabályok sokszor összeegyeztethetetlenek a Magyarország által aláírt nemzetközi egyezményekkel, de volna szíves velünk fáradni?

- Ó, természetesen, részemről a megtiszteltetés, hogy Önökkel tarthatok, előre örülök a csodálatos utazásnak, aminek végcélja ismeretlen számomra, pont ezért izgalmas, a jogok miatt pedig ne aggódjanak, velem igazán azt tehetnek, amit csak szeretnének, régóta csak erre vártam. *kacsint*

Amikor a mentősök nem ennyire jó fejek:

Első kényszerbeszállításom 2006. március 5-én volt, élénken emlékszem, egy szép tavaszi napon kiszálltam a fürdőkádból, magamra vettem egy alsónadrágot, és egy pulóvert, és mivel nem éreztem túl jól magam, kimentem a bejárati ajtón, ahol szerettem volna segítséget kérni, de valahogy nem ilyen formában. Történetesen egy pszichiátriai ápoló is lakott a lépcsőházban, és éppen arra ballagott, aztán amikor meglátott, kérdezgetett valamiket szigorúan, közben a kezében játszadozott valamivel, amiről nem tudtam levenni a szememet, majd megkérdezte, hogy kérek-e valamit, erre kértem egy pohár vizet, kérdezte, hogy rosszul érzem-e magam, mondtam, hogy igen, kérdezte, hogy kérek-e segítséget, ismét igennel válaszoltam.

A "segítség" jött is hamarosan, két mentős, és két rendőr képében, annyit mondtak, hogy tartsam ki az ujjam, és valami tűt szerettek volna bele szúrni, aztán amikor ettől meijedtem, és elhúztam az ujjam, se szó, se beszéd, mind a négyen rám csimpaszkodtak, lenyomtak a földre, én pedig próbáltam őket lerázni magukról. A négy kedves látogatóm nyögött, és fújtatott, alig bírták megakadályozni, hogy felálljak, majd egy szúrást éreztem a karomon, gondolom rivotril injekciót kaphattam, körülbelül  egy lónak való adagot, mert éreztem, hogy minden erőm elhagy, másodpercek alatt szétáradt bennem, és TUDTAM, hogy most MEGHALOK, de nem bántam. Szóval ilyen a HALÁL.

A miskolci pszichiátrián tértem magamhoz, mert - mint később megtudtam - kedves kísérőim azt mondták a felvételes nővérnek, hogy pucéron szaladgáltam a lépcsőházban. A kórházban, amikor magamhoz tértem, egy takarítónő kitépte a kezemből a branült, de úgy, hogy spriccelni kezdett a vérem, majd elkezdett rám ordibálni, hogy mindent összevérezek, a mellettem fekvő ágyon fekvő szerencsétlen ekkor adott pár reklámújságot, amivel eúgy-ahogy el tudtam szorítani a vérzést. Orvost, vagy ápolót ott tartózkodásom ideje alatt nem is láttam, hanem szüleim kérésére átvittek a nyíregyházi pszichiátriára, útközben egyszer álltunk meg pisilni, végig fogtak két oldalról az mentősök közben a mező közepén, hogy el ne szökjek.

Aztán kiderült, hogy még rosszabb helyre hoztak:

Ellentétben a miskolci pszichiátrián tapasztalt összevisszasággal, a nyíregyházi kórházban rend, és fegyelem uralkodott: ugyanúgy pelenkát kaptam, mint Miskolcon, és amikor véletlenül magamhoz tértem, jött a következő adag injekció. Egy-másfél hétig tartottak folyamatos altatásban. Az akkori igazgatónőnek az volt a módszere, hogy sok mindenkit ezzel az altásos kúrával próbált kigyógyítani a bajából, ezért nem egyszer jelentették fel a rendőrségen, talán hirtelen nyugdíjazásának is ez lehetett az oka... mindegy, a mostani főigazgató pedig az élethosszig tartó elfekvőre esküszik... mindeddig következmények nélkül. Mindegy, a "kezelésem" egy ún. "családterápiával" zárult, ahol az volt a téma, hogy én mennyit iszok, mennyire vagyok aljas, és hogy ezután már egy kortyot sem szabad inni, hanem szedjem csak a haloperidolt (ami egy első generációs, borzasztó elavult szer), a kemadrint, ami a haloperidol okozta mellékhatásokat hivatott kiküszöbölni, meg a jó öreg rivotrilt. Az orvosi protokollt teljesen mellőzve skizofrénnek diagnosztizált, persze ezzel az eggyel ráhibázott, dicsérték is mindenhol a szaktudását, mondván, hogy minél hamarabb kerül egy skizofrén gyógyszeres kezelés alá, annál jobbak az esélyei a javulásra, ami egy hatalmas közhely, persze.

A gyógyszert 3x hagytam abba, háromszor estem vissza, tehát összesen 4 epizódom volt, amiket női nevekről neveztem el: Adrienne, Júlia, Anikó, Edit. Mindegyiknek kényszerbeszállítás lett a vége, de egyik sem volt olyan durva, mint az első. Még csak nem is ellenzem a kényszerbeszállítást, hanem inkább azt mondom, hogy durva módon csinálják, az első esetben én magam is vártam a mentőket, semmilyen ellenállást nem tanúsítottam, mégis leszúrtak, mint egy disznót. A mentősök, akiket tisztelhetünk azért, hogy életeket mentenek, ilyen esetekben nagyon durván járnak el, sajnos. Pedig a skizofrén is ember, nem pedig leszúrandó kisgömböc, nem a jogi kereteket kellene szabályozni, hanem emberszámba venni minket akkor is, ha betegek vagyunk.

6 Tovább

Az első józan periódusom

Szokták mondani, hogy egy idő után egy szerző után maradt minden dokumentumot gyűjteni kezdenek. Persze, ki az a kisbetűs robi, akinek még vezetékneve sincsen, illetve van, de most azt hagyjuk, hogy kovács, vagy nagy, eseteleg szabó. Nem fontos, nincs jelentősége. Amikor pszichológia órán a keresztnevem kezdőbetűjével kellett nekem nevet kitalálni, természetesen többen a Részeges Róbertet javasolták, talán nem véletlenül.

A betegségem után már nem rúgtam be, nem sokszor, de szokták mondani, hogy én már előre megittam a folyékony kenyerem javát, szóval ittam már életemben eleget, előre ittam a medve bőrére, stb. Viszont az alkoholról való leszokásom egy hosszadalmasabb folyamat volt, ahányszor kimozdultam otthonról, persze beültem valahová, és munka után is, meg egyáltalán, ha nem tartózkodtam otthon. "Robcsi, te vonzod az alkoholt" - mondogatták. A tavalyi év során kezdtem el ezen változtatni, amikoris nyugtatókat kezdtem szedni, hogy ne járjak el délutánonként, meg hétvégente iszogatni. 

Elutasítottam mindenféle kreált módszert a pohár letételére, pedig számtalan lehetőség kínálkozott, az Anonim Alkoholistáktól kezdve a pszichiátriai gyökerű addiktológiai kezelésen át a kevésbé ismertebb különböző józanság-programokig, amiket itt nem reklámoznék. Legtávolabb a számolgatás állt tőlem, hogy mennyi éve, hónapja, napja nem ittam, ezzel csak az a problémám, hogy a napom így azzal telik jórészt, hogy arra koncentráljak, hogy ne igyak, jaj, csak ma ne igyak, mert akkor elvisz a kókó, meg különben is sztornó az egész, kezdhetem elölről a strigulázást. Hanem inkább kisírtam egy kis nyugtatót a kezelőorvosomtól, hogy időlegesen kiváltsa az alkoholt, ami először azt eredményezte, hogy szétcsúsztam a gyógyszer-alkohol kombótól, ha ilyenkor a szüleim beléptek volna a szobába, esetleg kihívták volna a mentőket. Szerencsére ez se sokszor fordult elő, maradt a nyugtató, amit azóta a felére csökkentettem, és el is akarom hagyni. Úgy érzem, nincs már szükségem rá.

Most ott tartok, már egy jó ideje, hogy a nyugtató minimális, és iszom a 1,5%-os citromos sört, egyet egy nap, de van, hogy egyet sem. A nyugtató is van, hogy kimarad, az alkohol elvesztette a központi szerepét az életemben. Más problémák, és kihívások, szóval időm sincs hogy a Fehér Egérben, vagy a 4-es számú eszpresszóban üldögéljek délutánonként. Találtam egy kis naplórészletet, ami szemlélteti, hogy milyen hatalmas léptékű problémák foglalkoztattak az előző évben. Ezt most itt közreadom, csak hogy látszódjon a fejlődés még a tavalyi évhez képest. Szerintem szembeötlő a fejlődés:


Ez a sörnapló nem képes persze visszaadni az egész helyzet szánalmasságát, csavargásaimat, és vívódásaimat, közben olcsó piát keresve. Egyrészt unaloműzés volt az egész, másrészt mégiscsak pitiáner kis alkoholizmus, amit plasztikáztam magamban, hogy de hiszen már nem iszok annyit, mint régen, meg ez semmi ahhoz képest, amit előtte ittam. De nem hiányzik már az olcsó krimók atmoszférája, a felszínes haverkodások, lepattanó sörök, meghívások, visszahívások, azt hiszem végleg magam mögött hagytam ezeket az unalomból eredő kényszerivásokat, és az olcsó presszókban való üldögélést.

5 Tovább

Gondnokság vége? - az első kör - gyámhatóság

Nemrégiben kaptam egy hivatalos levelet, amiben tájékoztatnak, hogy a gyámhatóság megindította a gondnokság alá helyezésem felülvizsgálatát. Jaj, de aranyosak, nem feledkeztek meg rólam. Azért kedvesen megfenyegettek a levélkében, hogy amennyiben nem jelenek meg, a rendőrség fog elővezetni, valamint, hogy a gondnokom komoly büntetésre számíthat ebben az esetben. A kirakatpert, amiben gondnokság alá helyeztek, azt hiszem, már megírtam valahol, a lényeg, amit tőlem független, magas beosztásban lévő személy, illetve személyek erősítettek meg: velem bizony jól kiba... bráltak.

Szokták mondani, hogy pszichiátriára bekerülni könnyű, az igazi mutatvány kikerülni onnan, nos véleményem szerint ugyanez érvényes a gondnokságra is. Az előzményekről még annyit, hogy az illetékes pszichiátria, pontosabban annak intézményvezető főorvosa feljelentett, és KIZÁRÓLAGOS gondnokságot kért rám, még pedig abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy el tudjanak vitetni egy skizofrén-demens elfekvő otthonba, ami egy kihalásos alapon működő barakktábor, és nem a legvidámabb, mert habár életfogytiglan kerülnek be az emberek, legendák keringenek az ott folyó aljasságról (amiről nem volt alkalmam meggyőződni, szerencsére), valamint találkoztam onnét mégis valahogy kikerült emberi roncsokkal, akik valahogy nem igazán voltak beszédes kedvükben, ha a témára terelődött a szó. Meg amúgy sem, persze.

"Véletlenül" az ügyem olyan "igazságügyi orvosszakértő"-höz került, aki, mit ad Isten, azon kívül, hogy beosztottja, kenyeres pajtása is volt az engem feljelentő orvosnak, akiről tudva léveő, hogy sokaknak "megajánlja Hodászt", vagyis a fent említett elfekvőt. Annak rendje s módja szerint alá is íratott velem nagyon kedvesen egy papírt, teljes tekintélyével és hatalmas tenyerével kitakarva az azon szereplő írást, amit én elbocsájtó szép üzenetnek gondolván, aláírtam, mert feltételeztem az orvosról hogy nem akar nekem rosszat, és mivel csodával határos módon üresedés volt az elfekvőben, már jöttek is értem a hodászi szoc. munkások, meg bizonyos mentőautóról is szó volt, ami nagy hirtelenséggel vitt volna a fent említett műintézetbe. Amiről nem tudtak, hogy én meg mindent szépen rögzítettem a blogomba, és ez igen élénk érdeklődést váltott ki bizonyos szakmai, és felsőbb körökben, és nagy hirtelenséggel elálltak az ötlettől, maradva a korlátozó gondnokságnál. A tárgyaláson akár fejen is állhattam volna, képletes értelemben, persze, amit jó tudni, hogy MINDEN ESETBEN az orvosszakértőnek van igaza, az egy évig húzódó tárgyalás-sorozatban a felperesnek meg sem kell jelenni, és az is kisebb megrökönyödést váltott ki, hogy én egyáltalán megjelentem, és ugráltam - feleslegesen.

Szóval gondnokság alá kerülni könnyű, alóla kikerülni nem annyira. Ahogy kivettem a gyámhatóság illetékeseinek a szavaiból, ez is egy hosszabb procedúra, egy három, de inkább négy lépcsős folyamat, az első körben a gyámhatóság véleményét hallgatják meg, ahol leginkább már furcsa módon döntő szava a gondnoknak van, engem csak másodiknak hallgatnak meg, ezzel már egyből éreztetve, másodrendű állampolgári mivoltomat, és ha a gondnokom úgy ítéli meg, hogy továbbra is szükséges a gondnokság, innentől fogva megint két választásom marad: vagy lefutom mégegyszer a felesleges köröket, vagy hagyom az egészet a pi... tlibe, és a fejemre húzom otthon a takarót, és csak azokon a helyeken jelenek meg, ahol rendőrségi elővezetéssel fenyegetőznek, mert amúgy az ellenállás értelmetlen, mint a vogonoknál.

Második körben egy pszichiátert hallgatnak meg, vagyis szakvéleményt kérnek tőle, és csak harmadik körben kérnek fel orvosszakértőt, és ha mind a három akadályt vettem, akkor van egyetlen formális tárgyalás, ahol lekerül a gondnokság, amennyiben tudom, mennyibe kerül egy kiló kenyér, és tudom, hogy kicsoda Orbán Viktor. Ja, meg hogy hanyadika van. A bíróság ekkor nem gördít elém több akadályt, mivel látja, hogy ennyi információval már elboldogulok a nagyvilágban, és biztosítva látják testi és szellemi szükségleteim kielégítésére való hajlandóságom, illetve képességem.

Hát nagyjából ennyi volna. Mivel a gondnokom nem gördített különösebb akadályt a procedúra elé, a gyámhivatal megküldte a javaslatot az illetékes szerveknek, amiben kérik, hogy vegyék le rólam a gondnokságot, és visszaküldtek a pszichiáteremhez, hogy írjon rólam egy szakvéleményt. Elvileg még bármelyik szinten megrekedhet az ügyem, és akkor jön megint a kafkai lélekállapotokat generáló hivatalos ügyintézés, végén a perrel, aminek a végkifejlete Josef K. történetéhez hasonlóan negatív végkicsengésű.

Bizakodásra adhat okot a gyámhatóság pozitív véleménye az ügyemben, de nem ringathatom magam abba az illúzióba, hogy most már minden könnyen megy, és nekem csak hátra kell dőlnöm, és végigcsinálni a procedúrát, mert ez csak az első csata ebben a kis cicaharcban, ami rajtam kívül - úgy vettem észre - mindenkinek formaság, kézlegyintéssel elintézendő.

2 Tovább

Miket érez egy skizofrén?

Pszichózis. Mindig az első a legrosszabb, és a legdurvább. Amikor hirtelen belegyalogolsz a pszichózisba, amikor mindent készpénznek veszel, minden valóságos. Valóságosabb, mint a hétköznapi világ, ami körülvesz. Először nem is lehetsz felkészülve, hisz nem tudsz róla semmit, netán fals elképzeléseid vannak róla. Érdekes, hogy régebben (betegségem kezdetén) számtalan visszaemlékezést, pszichózisaim leírásait osztottam meg a világgal, amiket azóta elnyelt az internet. Ezt az egy írást őrizgettem sokáig, mert viszonylag egybefüggően leírja, mit élhet át egy skizofrén beteg az első pszichotikus epizódjában. A legtöbbeknél a huszonévesen alakul ki, és nagyon komoly téveszmékkel jár. Ez az írás szerintem jobban visszaadja a skizofrénia lényegét, mint egy virtuális szimuláció, ugyanis a betegség egyszerre minden érzékedet célba veszi, és próbára teszi: látás, hallás, tapintás, szaglás. És itt van még, amit a virtuális valóság vissza nem adhat: a téveszmék... a gondolatok, amik talán a sajátjaid, talán nem...

Csak a vér dobol a fülemben ahogy az ágyban fekszem. Az egész fejem lüktet, a testem a végzet ütemeit pumpálja szenvedő agyamba. Behunyom a szemem és azonnal elkezdem látni azokat a nem evilági dolgokat. Idegen bolygókon idegen testben... szőrös kezek, karmos kezek űrhajók vezérlőpultjain babrálnak. Pusztítást és halált hoznak. Nem evilági építmények víziója dereng fel. Rég halott civilizációk megalomániás építményei felett suhanok el, a látvány élethűbb mint bármi amit nyitott szemmel láttam.

Az orromon ki-be szívom-fújom a levegőt. A lélegzetvételeim hangját ezerszer hangosabban hallom mint korábban. Beszédfoszlányokat vélek felfedezni az orromon kifújt levegő hangjából. Meghalsz, meghalsz, ha elalszol meghalsz. Ezt hallom! Kinyitom a szememet a szobám kifacsart képét látom, minden hullámzik, a színek rikítóak. Már 6 napja nem aludtam!!!!!!

Újra behunyom a szememet, és nem evilági víziókat látok. Rég eltűnt civilizációk kórházaiban élveboncolnak különböző élőlényeket. Fűrészek és kések vágnak az élő húsba lelki szemeimmel ezt látom. Minden vágást érzek a testemen, nagyon fáj. Gyorsan kinyitom a szemem, előttem fénypontok úszkálnak, kinézek az ablakon, és az égbolt rózsaszínű, a felhők pedig pirosak.

Fáradt szemeim újra leragadnak és megint kezdődik a mozi. Rég halott lények sikítanak felém, halálosztó gépezetek egész bolygókat pusztítanak el lelki szemeim előtt... Így fekszek órákon át, de az órák évezredeknek tűnnek, az idő lelassult. Valójában csak 5 percig feküdtem, de kipattantam az ágyból, mert már nem bírom tovább.

Lefogytam, sovány vagyok. Az elmúlt 6 nap amit ilyen delíriumban töltöttem, lefogyasztott. Csont és bőr vagyok csupán, az idegrendszerem pedig a végletekig fel van pörgetve, nyelvem alatt porzik a szám, nem ittam folyadékot 1 napja. Iszok a csapból, a víz büdös és ihatatlan de azért kortyolok valamit. Fél óra múlva a wc-n ülök, és tiszta vizet szarok magamból. Nincs a beleimben semmi, teljesen kiürültek! A víz átfolyik rajtam, az anyagcserém totálisan összeomlott.

A hangok megőrjítenek, az utcán elmegy egy autó és a gyomromban érzem a hangját. A tekintetem eszelős, villog és csillog! Csapdában vagyok, az egész univerzum terhe egyedül rajtam van. Odakint lassan lemegy a nap, és elkezd hűlni a levegő.

Minden perc egy örökkévalóságnak tűnik, az idő MEGÁLLT számomra. Kilógok a sorból, nem vagyok idevaló. Nem vagyok sehova se való. Egy hang beszél egyfolytában a fejemben, azt mondja meg kell halnom, mert láttam a lelki szemeimmel azokat a nem evilági dolgokat.

Egy muslinca száll rá a kezemre, kis csápjaival pásztázza a levegőt. RÁJÖVÖK, hogy ez egy jel és ha megölöm most azonnal magamat akkor muslincaként újrakezdhetem az élet nagy körforgását.

Bedőlök az ágyba és pokoli vízionálásba kezdek. Mélytengeri lény vagyok, akit szörnyek falnak fel. Mocsári lény vagyok, akit szörnyek falnak fel. Én vagyok a muslinca akit elkap egy pók. Én vagyok a prérin futó gazella akit elkap egy oroszlán. Sok evilági, és nem evilági létforma vagyok, akit megesz egy másik lény. Megállás nélkül azt élem át, hogy mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen lény felzabál engem. Órákon át átélem a meghalás legkülönbözőbb formáit. Fáj, nagyon fáj. Végül felcsillan a remény, hogy én egy ember vagyok, viszonylag biztonságban, és íme itt az esély: szépen élni és szépen meghalni. De nekem nem ez jutott, valami baj van az agyammal, az agyam mint egy elszabadult atomreaktor össze-vissza működik.

Előszedem a késem és elhatározom hogy megölöm magam, és akkor vége lesz az egész meghurcolásnak. Ejtek egy apró vágást hosszanti irányban a karomon. Egy picit vérzik. Ez nem elég! De félrerakom a kést, halogatom azt, amit meg kéne tennem.

Hirtelen boldogság önt el, tudom hogy meghalok de még egy utolsó félórát élni fogok. Kimegyek kávét főzni. Úszok és lubickolok a boldogságban, ez már földöntúli boldogság amit érzek. Minden ragyog körülöttem, furcsa fényháló terül mindenre amire ránézek. Királynak érzem magam ahogy várom a kávét. Egyfolytában vigyorgok és nagyon-nagyon boldog vagyok!

Elmerengek az EMBEREN mint élőlényen aki a Föld felszínén élt és él. Sok életutat végigélek ekkor. Mindenféle földrészen, mindenféle korban élek egyszerre. Látom a fájdalmat, és a szépséget, amit az élet jelent. Látom a halált is, amint sötét árnyként vetül minden élőre. Várom a kávét, hogy főjön. Látok egy új embertípust kibontakozni a ködből, egy mindenre fogékony gyerekded embert, aki mindazt át tudja élni mint én, de mégis egészséges tud maradni. Látok egy új embert aki képes meglovagolni a totális őrületet!!!! A kávé lassan elkészül, sok cukrot rakok mellé mert már nem számít semmi sem. :-D

Lassan iszom a kávét, és mint a nagy öregek, csak békésen ücsörgök a konyhában. Minden le van rendezve hát végre! Minden tiszta most már. Nincs más hátra mint a halálom és én felkészültem rá tiszta szívből. Nagy megnyugvás ez nekem, teljesen boldog és relaxált vagyok ekkor.

Úgy gondolom teszek egy utolsó sétát a városban, mert már minden mindegy. Csonttá fogyott testemre felöltöm a legszebb gúnyámat, és elindulok utolsó utamra ezen a világon. Körülöttem nyüzsög a város a hangok annyira hangosak hogy fájnak. A lépteim kopogása is fáj, annyira hangos. Mindenhonnan zúgás, dörömbölés, zakatolás hallatszik. Az emberek mit sem sejtve járkálnak a városban. Ők nem tudják mekkora NAGY dolgok vannak az életben és a halálban. :-D

Pokoli bűzöket érzek egyfolytában, trágyával kevert hullaszag árad egyes épületekből, hiperérzékeny vagyok mindenre a napfény kínzóan bántja a szememet. Inkább hazamenekülök, ez TÚL SOK nekem.

Itthon ülök hát, a halálsoron, az utolsó ítéletet elfogadó ember mennyei békéjével a szívemben. De hirtelen törés keletkezik bennem, kétely és félelem lopódzik szívembe. A rettegés és az iszonyat kínja jár át. Szétfolyó tudatommal kapkodva lihegek a boldogság foszlányai után, de már késő, újra pokoljárásra kényszerít valami. Nem merek meghalni, nem merek kiugrani egy magas helyről, nem merek vágni egy nagyot az ereimen. Nyüszítő szarkupacként begubózok a takaróm alá, és istenigazából elkezdek iszonyodva rettegni. Pokoli bűzt érzek és a hangok annyira hangosak, annyira fültépőek. Hallom a szomszéd szöszmötölését, távoli beszédfoszlányok jutnak a fülembe az utcáról. Az autók pokolian dübörögnek, néha elzúg egy repülőgép is odakint. Sortüzek hangját hallom ahogy egy idegen megszálló hatalom irtja a jóembereket. Minden sortűz egy-egy gondolatom eredménye. Megfigyelés alatt tart valami,, és ha rosszra gondolok jóemberek halnak meg miattam.

Órák telnek el és a föld lakossága egyre fogy :-(. Ha megölném magam akkor nem lőnének le annyi embert odakint, ezt szajkózom magamban. De én gyáva kukac vagyok meghalni, inkább pusztuljon el az emberiség - ezt gondolom magamban. A népirtás - amiről én tehetek - tovább folytatódik odakint. Minden gondolatom akörül forog, hogy miattam halnak meg az emberek odakint. Borzasztó. Estére kipusztult az emberiség és csak pár rabszolgasorba hajtott ember marad ODAKINT. Én közben idebent a takaróm alatt rettegve feküdtem. TUDOM, hogy odakint 30 ember maradt életben, és a föld lakosságának többi része a föld felszínén hullahegyeket alkot. A mocskos varjúk károgását hallom, csapatokban repültek odakint az ablakom előtt.

Meglátom a rabszolgatartókat is vízióimban. Fejlettebb technológiai háttérrel rendelkező gonosz földönkívüliek ők, akik csakis miattam jöttek ide a földre kiírtani az emberiséget. Valójában az a helyzet, hogy a levágott fejem egy dobozba helyezték és az egész életemet BELEVETÍTETTÉK a fejembe. Erre jöttem rá!! A fejem egy távoli bolygó mélyén van elhelyezve és már több milliárdszor végigvetítettek teljes életeket, amit én átéltem. De mindez csak illúzió merthogy vetítésről van szó. Valójában ekkor döbbentem rá, hogy nem is vagyok ember, és sohasem éltem, MERT minden vetített illúzió volt. Rájöttem, hogy nem is vagyok élőlény, csak egy mozi végignézője. Egy kapszulába zárt örök RAB. Ez borzasztóbb volt bárminél is. Hiába öltem volna meg magam, csak a vetítés ért volna véget és egy másik kezdődött volna újra. Hallottam is ekkor az idegen hatalom veszett morgását, mert nem tetszett nekik hogy rájöttem.

Gyorsan kiszaladtam az utcára abban a ruhában amiben voltam és elkezdtem menni valamerre. LÁTTAM ahogy a 30 túlélő ember papírból készült díszletekkel helyettesíti a házakat. Próbálták élethűen megépíteni körülöttem a környezetet. MERT VALÓJÁBAN a föld ekkor már romokban hevert. A házaknak nem volt oldala, vagy hátulja, csakis eleje volt. Ahogy mentem úgy bitumenezték újra az utakat előttem, míg mögöttem bontották le a díszleteket. Ez azért volt mivel addigra már nem voltak városok, csakis kiégett föld. De az én megtévesztésem érdekében egy díszletvárost építettek körém akármerre jártam. :-D Annyira megsajnáltam őket, amiért ezt kell csinálniuk hogy inkább hazarohantam vissza a takaróm alá.

Ekkorra a bűntudattól, a halál közelségétől és ezerféle egyéb iszonytató benyomástól már nem tudtam hogy ki vagyok és mit is keresek itt. Nem volt már énképem, nem volt olyan, hogy ÉN. Csak kesze-kusza, zilált és végletekig hajszolt VALAMI voltam. Nem is ember, csak egy idegroncs.

Még nincs vége, ez csak a kezdet volt. Ebben az állapotban maradtam sokáig, nagyon sokáig. Az énem teljesen szétfoszlott és nem segített semmi sem. Elmagyarázhatatlan dolgokat és benyomásokat szereztem ezalatt. Nem tudtam már rendesen beszélni sem. A kiszáradástól kis híján odavesztem. Valahogy bekerültem a zárt osztályra és kaptam haloperidolt, ami azonnal megszüntette a legfőbb tüneteket. Ottmaradtam kisemmizett lélekként, de legalább már valamennyire ura voltam önmagamnak.

Még sokat hallucináltam csukott szemmel a kórházban is. A tekintetem lassan kezdett normális lenni, nem volt annyira eszelős már...

8 Tovább

Mennyire zavaró a trollkodás?

Mostanában azt vettem észre, hogy megszaporodtak nálam a kommentek, aminek még egy éve is nagyon örültem volna, volt egy csekély olvasottságom, és áĺlandó kommentelőim. Na, ez mostanára megszűnt.

2016 januárjában pl. a 444.hu vezetett be szigorú moderációs alapelveket, de tudok személyes blogokat is, ahol a nem megfelelő hangnemben írt hozzászólások moderálásra kerülnek, vagy már eleve nem jelennek meg. Főleg a Disqusban szeretik a helyesírás szabályait lazábban követve, ám mégis sietve közölni, hogy hülye vagyok. Gondolom, valamennyire azért átfutják a szöveget is, de inkább az a jellemző, hogy böffentenek valamit, majd vissza sem nézve, elégedetten távoznak. Nem tagadom, hogy mindig is a szabad vélemény kinyilvánítása mellett tettem le a voksomat, de az utóbbi időben mintha egyesek, akik abban lelik örömüket, hogy egy nagy gondossággal megírt szövegbe beleugassanak, egyre-másra nálam kötnének ki.

Az Eszter's Offtopic blogot hoznám fel példának, ahol a kommentdoboz használatához kisebb használati utasítást mellékelt a szerző: "Örülök, hogy beszélsz, kérlek, gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget." Lehet, hogy hozzám is jól jönne valami hasonló? És itt le kell szögeznem, hogy nem elsősorban engem zavar a trollkodás, hanem azon kívül, hogy rontja itt a színvonalat, elriasztja az ilyen szövegekre nem annyira kiváncsi, neadj' Isten érzékenyebb lelkületű olvasókat.

És mit lehet ez ellen tenni? Első körben nem fogok válaszolni az engem sértegető hozzászólásokra, aztán - bár nagyon ellene vagyok - lehet, hogy jön a moderáció. Én a magam részéről a 2016-os évet látom már aggasztónak, mondhatni vízválasztónak, mert amikor szó szerint mindenki hozzáfér már a nethez, a kultúra meg sokakról úgy hullott le már, mint másokról a ruha a boldog szerelemben, esetleg sohasem voltak túlöltözve ilyen tekintetben. Esetleg pont ebbe nőttek bele, és nem is igen láttak már maguk előtt más mintát, mások pedig a kisebb ellenállás irányába mozdultak el, és azt gondolják, hogy a neten mindent szabad, főleg, ha van olyan, ahol ez meg is van engedve, kevés energiaráfordítással sokakhoz eljut a parazita módon hozzáfűzött 1-2 mondatos megmondásuk. Bevallom, nekem is részem volt benne, meg etetgettem a trollokat is, de ezután nem fogom.

9 Tovább

Mindenki hülye, aki vidéki?

Igen, b+. Mert nekünk kilóg a kapanyél a szánkból, és a fagylaltot is bicskával esszük. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy pesti lakásunk a VIII. kerületben, ami 1920-ban épült, nagy belmagassággal, és ilyen gangos udvarral. Mivel a családból már nem lakik senki a fővárosban, a szüleim megbíztak egy nagyon aranyos kis közvetítőt, nevezzük most az egyszerűség kedvéért Birgitnek, hogy próbáljon rá vevőt találni. Mivel Isten útjai kifürkészhetetlenek, azonnal jelentkezett is egy kedves, szimpatikus, és szintén vidéki korosodó házaspár abszolút vidéki mentalitással, hogy szeretnék megvenni. Birgit jómunkásember, és először jól felmérte a lakást, és mivel ők a férjével együtt nagyon jól ismerik a budapesti ingatlanpiacot, felsorolta a lakás hátrányait, és előnyeit, (ja, azok nem voltak,) majd kialakított egy árat, ami a két szimpatikus, fővárosi ügyekben járatlan családnak megfelelt, és szinte anyai hozzáértéssel vezetgette a két joviális vidéki famíiliát a pesti lakáspiac útvesztőiben. A másik aranyos vidéki család szinte abban a pillanatban letette a foglalót, amint Birgit a kezebe vette az ügyet. Mindenki bízott mindenkiben, Birgit annyira aranyos volt, hogy bizalmi kérdésként elcsalta az áfát, és számlát sem adott a járandósságáról.

Igen ám, csak a nagy sietségben egyvalakiről elfeledkeztek. Úristen, a robi!

Oda járogat szerencsétlen feje OKJ-s képzésre, és hétvégén bizony ott kell, hogy aludjon. Ez arra a Reszkessetek betörők kulcsjelenetére emlékeztet, amikor mindenki felszáll a repülőgépre, csak a legkisebbet hagyják otthon. Mire robi köpni-nyelni tudna, a két család, és a szinte jóbaráttá avanzsált Birgit megegyeztek, a közvetítő végezte a dolgát, a két kedves család nem találkozott egymással. Gyorsan a foglalóból kifizették Birgitet a jóságáért, potom 760000-et kapott jogosan a nagylelkűségéért, ami nekem 2 évi bérem.

robi egész nap rosszat sejtett, és várta-várta haza a szüleit a falusi házikóba, és mivel tudta, hogy a szülei eljátszadoztak a gondolattal, hogy eladják a pesti házat, robi meg szálláson fog lakni, ameddig az OKJ-s tanfolyamot csinálja. Igen ám, csak később derült ki hogy egy olcsó szállás pesten 2 napokra is annyi Ft, amit robi élete végéig sem varrogat össze a szakkörben. Szóval vissza minden. Egyszerű a képlet: két vidéki család úgyis megérti egymást, mert hiszen vidékiek, és a vidékiek, azok olyanok, mint a kínaiak: alig van különbség köztük, sőt nincs is igazából. Mivel mindenki olyan rendes és aranyos volt, hát majd egy napért nem fogják tán csak a foglaló duplájának egy részét visszakérni. Igen ám, csak amikor arra került a sor, a vidéki család hirtelen nem volt sehol, hanem egy fővárosi céggé változott át, akik abból tengetik szegényes kis életkéjüket, hogy ilyen házakat pofoznak ki, és passzolják tovább pár milliócskával drágábban. Viszont ennek a cégnek valahogy szintén aranyból volt a szíve: megértette, hogy robi szentimentális, és ő továbbra is ott szeretne lakni, és hogy továbbra is a html, css, C#, Java, és hasonló gyanús dolgok iránt érdeklődik, amivel soha nem fog annyit keresni, mint ők, de már jojózik a szeme a varrogatástól, és kis pálykorrekcióra készül. Gondoljuk át, és hétfőn adjunk választ. Persze bármennyire nemes hivatás is lakásokkal üzérkedni, a szülei mégis robinak szeretnének kedvezni, közben megnézik a lakásárakat, és rájönnek, hogy a kedves Birgit igencsak átdobta őket a palánkon a nagy ingatlanpiaci ismeretével. Szóval inkább lépjünk vissza.

Ekkor viszont a vevő is, és a közvetítő is (a kedves Birgit) igencsak vérszemet kaptak, nem volt elég, hogy ingyen kapnak egy-egy jelentősebb összeget, hanem azt tanácsolták, hogy fogadjunk ügyvédet, mert így, meg úgy, az a lakás már az övék, és a szerződést csak közös megegyezéssel lehet felbontani. Szóval a kétes közvetítői praxis után Birgit - talán megállapodása volt a kedves vidéki családból átváltozott inatlanüzérekkel is egy kisebb-nagyobb összegre, ha eladja nekik, azt kezdte hajogatni, hogy amint megérkezik a számlánkra a pénz, az már attól kezdve a vevő tulajdonát képezi, és a mai napig ezzel erősködnek, és ügyvédekkel jönnek, hogy a kedves kis vidéki családot akár kényszerrel is kipaterolják, és nem törődnek többé a kedves robi lelkivilágával, hanem úgy ragaszkodnak hozzá, mintha bizony kifogták volna Budapest szívcsakráját, és nem lenne ezen kívül más lakás a VIII. kerületben.

Szerintünk ilyen nincs, szerintük van: én üres fenyegetőzésnek gondolom, ami a vidékiek imbecillitására alapoz, hiszen alapállapotban a foglaló azt jelenti, hogy ha az  adásvétel a vevő hibájából hiúsul meg, elveszíti a foglalót, ha az eladóéból, annak kétszeresét adja vissza. Az előszerződéstől tudtommal bármelyik fél elállhat, nem kényszeríthetik a lakás eladására, ha meggondolta magát. Vagy rosszul tudom? Ti. tök hülye vagyok az ilyesmihez. Meg úgy általában, gyámság alatt vagyok. Még 9 napig biztosan. Aztán amint a mellékelt ábra mutatja, a gyámság sem véd meg mindentől, sőt.

8 Tovább

Mama Hotel *****

Először a rádióban hallottam a Mama Hotel jelenségéről, már elég régen, és a szóösszetétel azóta átküzdötte már magát a köztudatba is. A műsor hallatán a szüleim egyből elkezdtek engem fixírozni, meg jelentősségteljes pillantásokat vetni rám, mintha lenne más választásom.  A műsor az olaszországi helyzetről tudósított, hogy az olasz harmincas-negyvenes generáció előszeretettel lakik még mindig a szüleinél. Megmondom őszintén, hogy bár magam is ilyen hotel-lakónak tekintem, mindig őszinte csodálkozással vegyes lenézéssel tekintettem azokra, akiket nem valami egészségügyi probléma, vagy szegénység láncol a szüleikhez évekre, évtizedekre. Amikor a betegségem kapcsán hazakerültem, és az akkori pszichiáterem (netuddki) azt tanácsolta, hogy egy percre se hagyjanak magamra, és legyenek mindig a seggemben, bárhol is járok, mert hogy én ilyen, meg olyan súlyos beteg vagyok. Mondjuk nem is igazán jártam akkor sehova, volt, hogy hetekig nem keltem fel az ágyból. Kaptam is először egy skizofrénia utáni depresszió diagnózist, végül reziduális skizofrénnek diagnosztizáltak, ami kb. annyit tesz, hogy a betegség pusztítása nyomán érzelmileg elsivárosodtam, agyilag is eltompultam, és növényként vegetálok.

Persze ilyen körülmények között az ember nem vágyik önálló életre, körülbelül ekkor kezdődött a mama hotelbeli létezésem, vagyis inkább szanatóriumnak nevezném. Voltak ötletek, a szüleim részéről, hogy esetleg jobban érezném magam egy ilyen félutas házban, ami azt jelenti, hogy átmeneti menedéket nyújtanak főleg skizofréneknek, szenvedélybetegeknek, és még ki tudja kiknek. Egyszer majdnem bele is mentem, egyetlen feltétel volt, hogy nem volt szabad inni, az épülettel szemben viszont egy palackozott italok boltja állt, gondoltam, ha már nem bírom tovább, szépen átsétálok, lehúzok egy kéttengelyest, és már meg is van a kilépőm. De aztán nem került rá sor. A kezelőorvosom ennél fantáziadúsabb volt, ő egy skizofrén-demens elfekvőbe akart elvitetni mindenáron, ezt személyes ügyének tekintette, és mindenáron ragaszkodott volna hozzá szegény. Még a kizáró gondnokságot is megajánlotta emiatt.

Annál viszont antiszociálisabb vagyok, vagy mégsem vagyok annyira társas lény, mint mondják úgy általában az emberekről, hát csak maradt a Mama Hotel. És igen, a Mama Hotelben maximálisan kiszolgálják az embert, mosás, főzés, takarítás, stb. Ez még a depressziós időszakból maradt meg, vált megszokássá, hogy ún. házimunkát nem igazán csinálok. Sokszor jól jön a skizofrénia, nem kell megjátszanom magam olyan emberek előtt, akihez semmi kedvem, és magam körül sem kell semmit ellátnom. Nincs fűnyírás, mosogatás, mosás, kaját sem csinálok magamnak. Azt mondták nekem, hogy ezeket is írjam le. Le is írom. Ha egészségeseknek is kijár sok családban ez a bánásmód, annál több jogom van nekem ehhez is. Mint a rokkantsági ellátáshoz, az utazási kedvezményhez, meg az ingyenéléshez. Ha már olyan nagyon beteg vagyok.

Jogom van ahhoz is, hogy éjszaka mászkáljak a lakásban, dohányszemcsék, és gyűrött cigarettahüvelyek legyenek szétszórva a szobámban, össze-vissza a számítógép, a laptop, a tablet, meg a telefon vezetékei között. A ruháim szanaszét dobálva, általában ott hagyom, ahol leesik rólam. Érdekes módon a nagytudású elmeorvosi szakértő ezt a skizofrénia jeleinek állítja be, meg azt, hogy lassan beszélek, meg azt is, hogy egyszer meggondoltam magam, és mást mondtam a bíróságon, mint amit először, tehát megváltoztattam a véleményemet. Tiszta para, nem. Meg skizo. Aztán a tanunak beidézett szüleim kénytelenek voltak beismerni, hogy már a betegségem előtt is ilyen voltam, ilyen az alap személyiségem, miért pont a betegségem kapcsán lettem volna kényszeres rendmániás, nem értem. Ahol csődöt mond a szülői nevelés, és mintaadás, állambácsi lép a helyére, most mindegy, hogy elfekvő, vagy gondnokság, szépen el akarták rendezni a sorsomat, az az igazság, és azzal, hogy gondnokság alá "helyeztek", még komiszabb lettem, jogosan hanyagolom el a környezetemet, jogosan gyűjtöm a kávéscsészéket az asztalomon, a sörösdobozokat a szekrényeken, és fiókokban, hiszen úgyis hülye vagyok, akiről az államnak kell gondoskodnia egy kijelölt gyámon keresztül.

Utólag elnézést kérek azoktól, akik netalán felháborodnának az itt leírtakon, én is felháborodtam már sok mindenen az életem során, de szerintem már kevés dolog lep meg, a gyámügy-pszichiátria-bíróság triumvirátusnak még utoljára sikerült, de a mindennapjaimban nem igazán sok vizet zavar ez az egész, éppencsak az énképemnek,  és a hiúságom maradékának nem tesz jót.

Még elemezhetném az egész dolgot pszichológiai szempontból, hogy ebben az egész Mama Hotel-jelenségben milyen szerepet játszanak, a gazdasági, pszichológiai és szociológiai tényezők, és ezek keveréke, most azonban ettől eltekintek. A saját példámat írtam le, lehet ezt helyteleníteni, lehet ezen megbotránkozni, mentegetőzhetnék, kielemezhetném lépésről lépésre, hogy mi vezetett ide, de igazából már engem sem érdekel. A gondnokság pont az ellenkező hatást váltotta ki nálam, mint amit kellett volna, és ennyi az egész.

11 Tovább

Mese a Zsarnai telepről 3

Még nem mondtam, de amikor az avasi lakásomban laktam - nem tetszett a főbérlőszerep, gondolhatod - inkább olyan al-főbérlő voltam, szóval még akkor is kijártam a Zsarnai telepi kocsmákba nosztalgiázni néha titokban, ha nem tetszett az Egyetemváros kiszámítható biztonsága, vagy éppen túl soknak éreztem, amit ott aktuálisan leművelek, a déltől a diszkó végéig tartó ivászataimat. Szerdánként rendszeresen szabadnapot vettem már ki az iskolából, a program ez volt: eladni az antikban néhány könyvet, és utoljára még jóllakni a Tokaji borozóban zsíros kenyérrel, és nagyfröccsel. A hét hátralévő részében az avasi vadalmafák gyümölcsein éltem. Ha még maradt valamicske pénzem, vettem egy olcsó fagyasztott pizzát, vagy főztem 1-2 tojást, de mondom, legjobban a vadalmák érését vártam, hogy el legyek látva kajával, azt hiszem, azokat rajtam kívül senki sem ette. Roland meg is jegyezte, hogy rajtam keresztül kezdi megérteni, hogy József Attila miért is szeretne vadkörtefa lenni, és jóllakatni az embereket. Neki minden irodalom volt: az is, amikor megjelentem reggelenként, kis Cholnokynak hívott, és azt mondta, úgy nézek ki, mint akit elütött egy szénásszekér. Szerintem igazán nem volt benne semmi irodalmi, főleg a Zsarnai telepi útjaimban, bár írtam ott egy-két rövid verset.

***

Például Biblia vizsga előtt, amikor egész jól haladtam a tanulásban, de egy ponton eluntam, és befeküdtem az ágyba, hogy aludjak, de inkább fejben írtam egy epigrammát, disztichonban, ami 5,5 óráig tartott, közben néha Homéroszra gondoltam, hogy vajon mi lett volna, ha ő is 5,5 órás szakaszokban írja meg az Odüsszeiát. Valószínűleg Homérosz eposzait sem egy ember írta, ezt könnyű belátni, ha valaki elmélyed a trocheusok, jambusok, spondeusok, és anapesztusok világában. Habár verstanilag könnyedén tudtam költeményeket elemezni, magam ritkán vetemedtem ilyen kötött formákra. Ahogy fel tudom idézni az epigrammámat, így hangzott, címe nem volt, és már nem is lesz soha.

Sokkötetű bölcs Pallasz, vagy borivó Dionüszosz

Szentélyébe ha lép, akkor is erre figyel,

Várván azt, hogy a lantos Hermész hangszere szól, és

Boldoggá tegye őt, hogy telefonja mobil.

Ez a költeményem két dolgot eredményezett: az egyik, hogy eldöntöttem, hogy soha többet disztichont nem írok, a másik dolog, hogy a reggeli vizsga előtt vettem egy üveg pezsgőt a koli büféjében, és kiöntöttem egy lábasba, hogy gyorsabban tudjam inni, és még néhány vodkát, meg sört ráküldtem a suli mellett álló kis becsületsüllyesztőben. A vizsgára már meglehetősen részegen, és piaszagúan mentem be, Jézus Hegyi beszédét kaptam, érdekes módon pont eddig jutottam előző nap a könyvben, a tételt viszonylag jól elmondtam, kicsit rontott az összképen, hogy lassan forgó, és akadozó nyelvvel. Kaptam egy 3-ast, és mehettem Isten hírével, örülhettem, hogy részegen levizsgáztatott a lelkész-tanár. Még meg akart kérdezni a 4-esért, de én már menekülőre fogtam, mert éreztem, hogy ha ez így megy tovább, lefordulok még a székről is.

***

Aludni egyedül Málik Roland mert egyszer nálam, hagyományosan zokniját terítve a szemére, mások, ha lejöttek hozzám a Zsarnaira, vagy be sem jöttek, vagy csak a Koma kocsmáig (a cégtáblát egyedül én olvastam el, a zsarnais szlengben egyszerűen fapadosnak hívták, mint ahogy a városba vezeő vasúti átjárót dzsindszának, vagy dzsindzsásnak). Végül azért is kerültem el a Zsarnairól, mert a szüleim féltek, hogy részegen elüt a vonat.

***

Az utolsó utamat szeretném még leírni, amikor nem laktam már ott, kimentem a Komába, meg a Mosó Maciba, ahová a rendőr szakközepesek jártak, akik részegen alig különböztek a kis bűnözőktől, vagy maffiózóktól (legalábbis nekem ez jutott róluk az eszembe). És mivel mindig részegek voltak a kocsmában, az egyikkel vettem is egy üveg bort, a nagyobb részt neki adtam, mivel annyira erősködött, hogy neki az mennyire kell. Egyébként egy Olga nevű nő miatt jártam oda, akivel el tudtam társalogni, a Komában meg annyira megbecsültek, hogy én egyszer író leszek, hogy meg is hívtak a tulaj, Zolika gyerekeinek szülinapi zsúrjára. Persze jó haverjaim lettek a törzsvendégek a végén, még haza is kísértek, ami persze nem gátolta meg Cigány Janit abban, hogy ne döntsön a falhoz, és el ne kezdjen tapogatni. Nem tudom, igazából akart-e tőlem valamit, vagy csak ki akart rabolni reflexből, de ellöktem magamtól (az ilyen helyzetekben általában hamar kijózanodok), és megkérdeztem, hogy mi az Istent akar már tőlem, majd választ sem várva ott hagytam. Puszilgassa az anyukáját, azt, aki van neki. Régebben részegen a szeretethiányomat kutyákon éltem ki, a telepen volt is elég, azok mindig tűrték az ölelgetést, meg a simogatást, kivéve ezen az utolsó utamon, amikor benyúltam egy kerítésen, és a kutya csúnyán beleharapott a kézfejembe. Úgy éreztem már a részegségtől, és a fájdalomtól nem bírtam tovább menni, becsengettem a koliba, holott már nem laktam ott, persze megismertek, és beengedtek, én pedig a konyhában kialudtam magam. Aztán amilyen csendesen jöttem, ki is surrantam. Otthon aztán két teljes napig mozdulatlanul feküdtem, a lakótársaim azt hitték, hogy valami bajom van, esetleg meghaltam.

***

Amikor magamhoz tértem, addig forgattam magam a tetanuszon, meg a veszettségen, hogy végül, amikor már nagyon szarul voltam, elmentem legalább a tetanusz elleni oltásra, a veszettség elleni oltássorozatot már túlzásnak találtam. Történtek ezután még dolgok, de a kutyaharapás után már nem mentem ki a Zsarnaira többet. Lehet, hogy elkaptam valamit a kutyától, de nem volt halálos, mert hetekig bolyongtam utána félig öntudatlanul, veszettségtől, és tetanusztól rettegve, és egész nyáron szarul voltam utána, emlékszem, csak lézengtem, kézzel sodortam néhány cigit azon a nyáron, amik nagyon szarul sikerültek, azt hiszem, akkor lettem depressziós először.

***

Utána még leraktam egy angol nyelvvizsgát a sulihoz, de a róla szóló bizonyítványt már a pszichiátriára hozták, ahova skizofréniával kerültem, de ez már egy másik történet, és semmi köze nincs már a Zsarnai telephez. Azóta voltam még Miskolcon 1-2 ügyben, és Roland temetésén, aki a pap szerint "viszonylag fiatalon", 35 évesen hunyt el. Utoljára azt a hírt hallottam róla, hogy szerette a blogomat, ez valamit jelentett nekem. Ennyi volt nekem Miskolc.

0 Tovább

Metakognitív Tréning

Hamarosan új terápia válik elérhetővé a skizofrénia kezelésében. A Metakognitív Tréning speciálisan a skizofréniával diagnosztizáltak számára kifejlesztett tréningmódszer. A Hamburgi Egyetem munkacsoportja fejlesztette ki, és már 33 nyelven elérhető, köztük magyarul is. A tréning hatékonyságát vizsgáló eddigi kutatások szerint a Metakognitív Tréning hatásos a skizofréniában gyakori téveszmék terén, segíti a szociális alkalmazkodást, segít felismerni azokat a gondolkodásbeli nehézségeket, amik a skizofréniában fokozott nehézségeket jelentenek a társas kapcsolatokban. Nekem vannak-e ilyen nehézségeim?  Nem igazán. Vagyis azt csak egy kívülálló tudná megmondani, de mivel állandóan összemossák az alapszemélyiségemet a skizofrén tünetekkel, esélyem sincs bebizonyítani, hogy nincs kognitív deficitem, nincsenek memóriaproblémáim, nem hallucinálok. De vissza a tréninghez.

Mi történik a Metakognitív Tréning alatt?

A tréning egy kiscsoportos módszer, ami azt jelenti, hogy 3-10 fős csoportok lesznek kialakítva, 16 alkalommal, heti egyszer, egy órában játékos gyakorlatokat vetítenek a pácienseknek, melyeken keresztül megtanulhatják, melyek azok a szempontok, amelyekre érdemes odafigyelni a társas kapcsolatokban, hogyan ismerhetjük fel hatékonyabban mások érzelmeit, hogyan tehetjük emlékezetünket hatékonyabbá, illetve hogyan tudjuk kezelni a depresszív hangulatokat. Blablabla. Nem egy skizofrént ismerek, akinél semmi ilyesmi nem fordul elő, talán ezt az egészet inkább úgy kéne előadni, hogy előfordul(hat), és a többségre jellemző, de nem szabadna általánosítani. Az orvosok és a pszichológusok még mindig nem hajlandóak elfogadni, hogy vannak olyanok, akiknél nem sérülnek a gondolkodásbeli képességek, hanem mindenkibe belelátják és belebeszélik. Itt nem csak a páciensek vannak hipnotizálva, hanem maguk az orvosok, és a terapeuták is.

Mi a véleményem a Metakognitív Tréningről?

Az, hogy szerintem egy kedves gesztus, hogy a skizofrénia eddig hírhedten brutális kezelési módszereivel megpróbálnak szakítani, mert eddig az volt a bevett módszer, hogy pár egység vénás Rivotrillal próbálták "gyógyítani" a skizofréniát, ott volt még a repertoárban a Haloperidol injekció, ami brutális hatása mellett nem csökkentett semmit magán a betegségen, csak egy kémiai sokk volt az emberi szervezetre, eszméletvesztésszerű, rémálmokkal tarkított állapotba juttattta az embert, és semmit sem csökkentett a téveszméken, és hallucinációkon. Hogy a helyi pszichiátria kezdeményezte ennek az új eljárásnak a tesztelését, és bevezetését, talán a valamiféle bűntudatból, jóvátételből ered, ahogy eddig a betegekkel bántak, és ez napvilágra került, nagyon rossz híre van a szabolcsi megyeszékhelyen lévő pszichiátriának, és nem gondolnám, hogy az én véleményem egyedül, egy másik pszichiátrián akikkel csak beszéltem, kivétel nélkül rossz tapasztalattal voltak róla. Nem baj, a napokban elköltözik az egész a nagy kórházba, és talán sikerül emberibb körülményeket, és bánásmódot teremteni, ezt az új terápiát bevezetni, esetleg tiszta lappal indulni.

Részt veszek-e a Metakognitív Tréning tesztelésén?

Természetesen igen. 16 hétig megengedem, hogy kísérleti alany legyek. Egyébként érdekes módon csupa jó állapotú sizofrén jelentkezett a programra, úgy kell kötéllel összefogdosni a betegeket, valójában azok vállalják a programot, akiknek semmi szükségük rá, csak talán éreznek még valamiféle közösséget a sorstársaikkal, és hogy a jövőben emberbarátibb módszerekkel tudják majd a betegeket kezelni. Ennélfogva a kontroll csoportban egy kissé felül lesznek reprezentálva a mentálisan egészségesebb skizók, mint az egészségesnek titulált átlagpopuláció. Ezt viszont nem találom bajnak, talán az utánunk következőknek könnyebb lesz a dolguk valamivel.

0 Tovább

Miben hiszek?

Amikor skizofrénia utáni depresszióban szenvedtem, nem értettem egyáltalán miért van a beszéd. Ki találta fel, és minek. Persze biztos van magyarázat. Nyelvészeti. Történeti. Biológiai. Pedig ha az emberek mindent megmagyaráznak, miért ne magyaráznák meg magát a beszédet, vagy annak kialakulását? Hogy már az ősemer is így, meg úgy. Nem kell.

Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert.

Tessék. Nem érdekel az evolucionista magyarázat, néha a Biblia érthetőbb, és megnyugtatóbb választ ad. Vagy például ez is egy kedvencem, nagymamámtól:

Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.

A Biblia alapjában véve hasznos könyv, kár, hogy baromi unalmas, és én csak az Ószövetséget olvastam, mert a nagyszüleim alkoholista szomszédai nem értették, hogy miért olvasom olyan sokáig, és visszakérték tőlem, mikor épp az újszövetségi részhez értem volna. Aztán sokáig nem erőltettem.

Egyszer Málik Rolandnak neki szegeztem a kérdést, ha már annyi ördöggel akadt dolga, hogy van-e szerinte Isten. Erre fura hanghordozással ennyit felelt: "Valami van..." Akkor úgy átsiklottam fölötte, de már én is azt gondolom, hogy "Valami van..." Úgy érzem, nem rám tartozik. Még nem. Már nem.

Alapvetően nem tudom, mi az a "valami". Panteista vagyok. "Élnek a kövek, mert bennük is erő szalad..." Szeretem az ateistákat, de a vallásosakat is. Bár az ateisták szórakoztatóbbak. A hívőket meg azért tisztelem, mert ismerik ezt a bestsellert. Mert kurvára hasznos. Időtálló, és tartós gondolatok foglaltatnak benne, ameddig a tudomány egyik napról a másikra változik.

Amúgy miért kéne evolucionalistának, vagy kreácionistának lennem? Mi közöm az egészhez? Miért kéne jobboldalinak, vagy baloldalinak lennem? Nincs harmadik út? Németh László tudta. Egyébként őt tekintem az első bloggernek: Tanú címmel újságot írt, amit egymaga töltött meg tartalommal. Arról, és úgy írt, ahogy akart. A minőség forradalma. A világ nem duális, fekete, és fehér.

Harmadik út: olyan habkönnyű lenne, mint az én panteizmusom. De nem engedik, szavazz, válassz, tedd le a voksod, lelkesedj, nyüzsögj. Már ez is épp elég baj, de akkor, ha választasz, már ellenséget is választottál. Érvelj, vitatkozz, kérdezz, válaszolj, politizálj, legyen véleményed mindenről, és hangoztasd egyfolytában. Ha lehet, többször is, ugyanazt, ugyanúgy. Sulykold.

"Öljétek meg mindet, Isten majd kiválogatja az övéit." - Újra aktuális.
5 Tovább

Lehet-e egy skizofrént szeretni?

Tudom, hogy sok baj van velem. Kávé, cigi, nyugtató, alkohol. Én tényleg próbálom. Csökkenteni. Néha sikerül, néha nem. Sokszor borotvaélen táncolok ezekkel. Most erősnek kell lennem. És szépen elkezdeni felezni a nyugtatót, mert rendszertelenül szedem, és viszonylag sokat. Éppen belefér a "terápiás tartomány"-ba, amit csinálok, szóval nem viszek túlzásba semmit. Mindenből egy kicsit. Mintha egy legális drogokkal tömött svédasztal előtt állnék, és hogy ne sértsem meg sem az etiketett, sem a házigazdákat, úgy csipegetek belőlük. Mitől félsz? Politoxikomán vagyok.

- "Mitől félsz a legjobban?"

- "Attól, hogy valamikor a szeretet ereje már nem elég..."

Mi volt még? Higító, cannabis, herbál. Már nem élek velük. Régen volt, mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna. Akkor mi a baj? Semmi. Nincsenek problémáim. Új telefon, új laptop, új jelszavak, új élet. Kell. Sokkal jobb. Akkor mi van. Kibaszott egy mg-al elcsúszik a nyugtató, +1 sör, + fél doboz cigi. Minek? Unatkozom? Nem. Lenne mit csinálnom. Félek, megijedek. A szorongást felejtsd el, mert nem menő, a szociális fóbia sem menő, azt már félig-meddig ki is nőttem. A skizofrénia?  Még a kezelőorvosom sem nevezi egyértelműen betegségnek. Amire gyógyszert kell szedni, az betegség. (Ellenvélemény.) A leszázalékolási bizottság szerint a jólétbe rokkantam bele. Na, igen. Amennyire az alkoholizmus jólét. Az alkohol katalizálja a skizofréniát. Senkit sem ismerek, akinél alkohol okozta volna. Pont nálam? Egen. Füvet is szívtam?  Az a baj. Havonta szívtam? Á, az semmi. A kettes gyakorlóba jártam? Az a baj. Az egyetemen rossz energiák vannak. Az is baj.

Még mindig jólétben élek. Tárhelyek, domain nevek, drága e-bookok, fizetős játékok. Nyugtató, sör, cigi, kávé. Luxuscikkek. Legálisak. Járnak nekem. Sohasem vagyok másnapos. Alszok, kelek. Ahogy kedvem tarja. 4 órás munka. Holnap kontroll. Májusban leszázalékolási bizottság. Lehet, hogy véglegesítenek. Jó esélyem van rá. 52 ezret kapok havonta, csak azért, mert vagyok még. Cserébe majd produkálom magam, jó? "Ez eddog így jó?" Plusz majdnem ugyanannyit a melóhelyen. Jó, hogy vagyok. Magamnak. Elefántcsonttorony. Aranyketrec. Néha írok valahova valamit, de csak olyan dolgokról, amihez jól értek, hülyeséget nem akarok. Ismernek. Szeretnek. Inkább csak elfogadnak. Volt egy filozófus, aki szerint addig létezek, ameddig mások is látnak. Ezért írok, ezért vagyok, ezért élek. Amíg mások látnak, nem haltam meg egészen. A férfias dolgokhoz egyáltalán nem értek.

- "Nézted tegnap a Forma-1-et?"

- "Nem, éppen a vonaton ültem."

- "A focit szereted?"

- "Igen, néztem régen az EB-t, de már nem." - persze azt is főleg a sörök miatt.

Csak ilyen uniszex dolgokhoz értek, mint betegség, gyógyszerek, drogok. Sokszor kérdezték, hogy próbáltam-e "kemény" drogot. Ugyan. Ilyen múlttal? Az hiányozna... Szóval mostanában az foglalkoztat, hogy lehet-e szeretni egy skizót. Aki valaha talán volt valaki, aztán sokáig semmi, és most egy másik valaki. De emlékszik. De már nem fáj. Olvas, ír, elvan. És hogy én szeretem-e még őket? Igen, akik alkotnak, dolgoznak, dumálnak, nem passzívak. Vagyis, hogy őket is. De szerintem ők azok, akik intézetben végzik. Néha be kell tartani a rendszernek. Csak a miheztartás végett. Csak, hogy komolyan vegyenek. Úgysem fognak (eléggé), de próbálkozni kell. Mert előbb-utóbb aláírod az injekciót, aztán jön a gyámság, aztán ott figyelsz majd valami otthonban. Már az is látszik, ki az, aki otthonban fogja végezni, ki az, aki nem. Hozzáállás kérdése, meg szociális körülményeké, meg hogy mennyire (nem) hagyod el magad, stb. Valamennyi ész is kell hozzá, talán az, főleg. De tanulni lehet a magunkra odafigyelést is. Hogy ne basszanak át. Az életben is, meg elsősorban az orvosodra gondolok. Ott kezdődik. Találd meg az igazit. A lehethogy leendőt. Ebben is. És akkor minden rendben lesz. Vigyázz magadra, testvérem. <3

7 Tovább

Szerény javaslat

"A pszichiátriának semmi keresnivalója nincs a bíróságon." - Feldmár András

A fenti gondolat, azt hiszem, úgy értendő, hogy nem szabadna jogi ügyet csinálni a mentális zavarokból, pláne, ha nem követtünk el semmilyen bűncselekményt. Nem szabadna hagyni, hogy a puszta létünk bűncselekmény kategóriába tartozzon, amiért egy kórháznak, pláne egy orvosnak joga lehessen beperelni minket egy kósza gondolat alapján.

Most el is mesélem, miért, abból az apropóból, hogy közeleg a korlátozó gondnokságom újratárgyalásának az ügye. Most nem térek ki arra, hogy az igazságügyi elmeszakértő egy pár perces találkozból alakít ki véleményt, és ez már önmagában abszurd. Hány forint egy kiló kenyér? Ki az ország miniszterelnöke? Milyen politikai pártokat ismer?  Kábé ezek a kérdések hangzanak el azon a pár perces elmeszakértői vizsgálaton, az elmeszakértőnek annyi a dolga, hogy nagyon úgy tegyen, mintha gondolkozna, a papírjaiba mélyed, hümmög, mintha nem tudná már jóelőre, hogy kizáró, vagy korlátozó gondnokságot adjon, 2 évre, vagy 5 évre. De nem is ez a lényeg.

A lényeg maga az ügy, a per, meg a nagy fenék, ammit kerekítenek neki. Kereken egy évig jártam a bíróságra, kirendelt ügyvéd, bírónő, perköltségek, és rengeteg ilyen gondnoksági ügyet is láttam kiírva. De kérdezem én, minek? Úgyis az van, amit az elmeszakértő kiküld postán, egy csomó pénzért kiad egy  pár oldalas formanyomtatványt, és postára adja. Aztán egy nagy csomó pénzébe kerül az államnak az egy évig tartó bírósági herce-hurca, a felperes meg sem jelenik, a kirendelt ügyvéd jó előre szól, hogy érdemben nem fog tudni segíteni, hivatalból tiltakozik az ítélet ellen, és annyit tud felajánlani, hogy behívatja az elmeszakértőt, hogy fenntartja-e a véleményét.

Az elmeszakértő fenntartja a véleményét, arra hivatkozva, hogy lassabban reagálok a bírónő szavaira, de bármilyen indokot mond a bíróság kénytelen, sőt köteles elfogadni. Egyébként Sötét Szabolcsban egy, azaz 1 db elmeszakértő van, talán mostanára kettő, a második pont az, aki beperelt, és kizáró gondnokságot kért rám. A bírónő hiába szimpatizál velem, meg vigasztal, hogy csak két év az általános 5 év helyett, bedobja az általános formaszöveget is, hogy mindez az én érdekemben van, csakis értem, és még gondolom hozzátenné azt  is, hogy nem miattam, hanem értem haragszanak, a felperes soha nincs jelen, én pedig egyre csak a tárgyalással foglalkozok, mint Josef K. Franz Kafka A per című regényében. A felperes soha sem közli, miért kérte rám a gondnokságot, az elmeszakértő nem köteles megindokolni a döntését. A bíróságon az ügy kereken egy éven át tartott, és horribilis összegű  tiszteletdíjakat sorolnak fel maguknak, hogy egyéltalán megjelentek egy olyan ügyben, aminek a kimenetelén mit sem változtatnak a tárgyalások.

Az én szerény állampolgári javaslatom az lenne, hogy egyáltalán ne legyen bíróság, se tárgyalás, hisz a végkimenetelen úgysem változtat. Annak a seggfejnek a véleménye számít rólam, amit kiküld postán, és az határoz meg mindent. És mivel egy darab van belőle az egész megyében, valószínűleg mindenki tudja, kiről van szó, még ha nem is írom ide a nevét, minden ügy mögött ő áll a behízott malacszemével. Szóval egyébként ilyeneken lehetne spórolni, rengeteg gondnoksági ügy van, és és fogalmam sincs, mennyit költenek rá, de abszurd, hogy egy már 5-10 perc alatt eldőlt ügyet 1 évig tárgyaljanak, annak a tökéletes tudatában, hogy az egész tárgyalás csupán idő-, és pénzpocsékolás.

Szomorú, hogy pont egy gondnokság alatt lévő személynek kell minderre rávilágítania, akik pedig napról napra végzik ezt az értelmetlen munkát, mélyen hallgatnak mindezekről. Persze, mert megkapja a javadalmazását a szakértő, az ügyvéd, és a bírónő is, csak csodálkozom, hogy nem akadt még ebben az országban olyan, aki elmondta volna a kedves adófizető állampolgártársainak, hogy végül is egy (nem egy, sok) értelmetlen procedúrával mennyi pénzt húznak ki az emberek zsebéből feleslegesen.

4 Tovább

Mese a Zsarnai telepről 2 - Demizsonok

Amikor másodszor laktam a Zsarnain, akkor sem lett jobb a helyzet, nem tudom, mit is vártam. A szálló is lassan kezdett már elnéptelenedni, volt választék a szobákban. Visszamehettem volna a régi szobámba is, ahol egy drogossal, meg egy buzival laktam, én mint alkoholista tettem ott teljessé az összképet. Helyette a szemközti szobát választottam, SötétSzivárvány régi szobáját, ahol többször vendégeskedtem kényszerből, mert mire hazakeveredtem részegen valahonnan, már át volt hurcolva az ágyneműm hozzá, mert a kedves szobatársaim éppen vendéget fogadtak, és nem akarták, hogy zavarjam a köreiket. Szóval azt a szobát is jól ismertem, néha magamtól is bementem hozzá, irigyeltem, hogy egyedül lakik, csak annyi volt a negatívum, hogy mivel tudták, hogy nincs szobatársa, el kellett hogy viseljen alkalmi vendégeket 1-1 éjszakára. Én is szerettem volna egyedül lakni, és gondoltam, hogy abban a szobában egyedül lehetek. Gondolkodnom kellett. És innom. Most már teljesen nyíltan hordtam haza a literes borsodikat, fű is volt a szekrényemben, ha netán átjönne a drogos volt szobatársam, legyen mivel megkínálni. Annyit még én is tudtam, hogy a hétvégi partik után fűvel jönnek le a kábítószeres tripekről, és hát egy kis figyelmesség. Aztán úgy alakult, hogy egyszer átjött hozzám, hogy nem költöznénk-e össze megint, öntöttem neki a literes  borsodimból, csináltam magunknak két spanglit, és annyit mondtam, hogy majd meglátjuk. A fűtől érdekes szexuális gondolataim támadtak vele kapcsolatban, és úgy döntöttem, hogy mégsem, mert a végén még rámászok.

***

Aztán jelentkezett a szoba eredeti lakója is, jött volna a diplomaosztójára, én pedig hogy visszaadjam a nála töltött vendégalvásokat, persze, mondtam, hogy nyugodtan aludjon ott. Vettem a teszkóban egy ötliteres bort, amiből ittunk egy-egy pohárral, lefeküdtünk, és nemsokára elaludtunk. Persze sokáig nem ment ez a képmutatás, mert másnap még az Erdély irodalma és kultúrája óra előtt csúnyán meghúztam a demizsont, de úgy, hogy elaludtam a buszon, és már csak a kocsmánál keltem fel. Gyorsan döntöttem, szálljunk is itt le, és már annyira el voltam ázva, hogy élettársamként mutattam be az ismerőseimnek szegény SötétSzivárványt, a többi nagyjából ki is esett.

***

Igen, az élettársam, pontosabban az akkor már volt élettársam, gyakran rá gondoltam reggeli köhögésrohamaim közben, amitől aztán rámjött az öklendezés is, egyszer el is hánytam magam. Szereztem valahonnan egy nagyon drága ART cipőt, ami le nem rohadt volna a lábamról, egyszer a bokám is kiment benne, amikor felestem egy buszra, és ilyen édeskés hullaszagot árasztott magából. Az asztalon felejtett zoknimban megláttam egy csigatésztát, elgondolkoztam, hogy megeszem, de aztán láttam, hogy a csigatészta mozogni kezdett, igazából valami kukac volt, ezt eléggé undorítónak találtam, és kidobtam a zoknit. Még utána is napokig az a tészta-kukac járt az eszemben.

***

A haverjaim is elég zűrös alakok voltak, de csak a fűért merészkedtek le hozzám a Zsarnaira, amint megvolt az anyag, már szinte menekültek onnan. Aztán hirtelen rámjött a para, amikor a teszkóba mentünk borért, nem mertem bemenni, odaadtam nekik a bankkártyámat, hogy hozzanak valami bort, aztán ők is nagy sokára előjöttek valami demizsonnal ami mondhatom, a fűvel együtt eléggé kiütött mindhármunkat, de szerintem én éreztem a legnyomorultabbul magam. Az asztalon  keltem, a demizson alján már csak egy nagyon kis bor lötyögött, persze megittam. Ki korán kel, aranyat lel.

***

Aztán a szüleim egyik hétvégén nem voltak otthon, és mivel nagyjából sejtették, mi folyik a Zsarnain, elküldtek az öcsémhez a hétvégére Budapestre. Persze előbb elsöröztem a pénzem Judittal, egy volt zsarnais barátommal, majd fel Pestre, még több pénz reményében. Már Pest felé jártunk, amikor kimentem a WC-re, de annyira rángatott a vonat, meg világítás sem volt, hogy amikor kijöttem, láttam, hogy első utamon, amikor egyedül voltam Pesten, félrészegen, behúgyozva érkeztem meg. Mikor megérkeztem az öcsémhez, levettem a nadrágom, és kaptam tőle másikat, majd elmentünk sörözni. Majd amikor a tesóm már megunta a dolgot, kiültünk a lépcsőházba valakivel egy közeli borkerskedésből vett demizsonnal.

Azt mondják, hogy a kollégiumi évek, és főleg bizonyos szobák később jelentősséget kaphatnak az ember jövőjének kialakítása szempontjából is. Nem arra a koliszobára gondolok, ami az országot irányítja, hanem a kollégiumokból szobáiból kerülnek ki a diákönkorményzatok vezetői és munkatársai, hogy aztán szépen ívelő szakmai, vagy politikai érdekcsoportokká nőjék ki magukat. A Zsarnai telepi koli jó eséllyel indulhatott volna az ország legszarabb kolija versenyen, ha lett volna ilyen. Ha jól tudom, most hajléktalanszállóként üzemel.

Előzmények: http://nemvagyokbeteg.reblog.hu/mese-a-zsarnai-teleprol Tudom, tudom, a folytatás már mindig rosszabb, mint az eredeti, de 3 részt terveztem, az lesz a legborzasztóbb. :-)

2 Tovább

Emlékeim a Szcientológiáról

Pest nem is olyan jó móka, mint amikor a Blahán laktam, és lejárogattam piálni egy-egy 8-9-10 órás szcientológiai maratoni tanfolyam után, volt, hogy már csak valami noname talponállóig tudtam elvonszolni magam, hogy össze ne essek, és végre sört igyak. Most teljesen más, mert van nyugtatóm, azt beveszem, oszt csókolom, a tanfolyamnak is vége van jó esetben fél háromkor, míg a szcientológusoknál 5-6-7-ig húztuk a gályát. És hogy mit kerestem fél évig a szcientológusok között, így utólag igazán nem tudnám megmondani, de nem volt éppen rossz. De nem csinálnám újra. Valaki tegnap azt mondta nekem, hogy használjuk egymást, aztán továbblépünk, és ennyi volt. Sajnálom, de ez nekem nem megy, legalábbis eddig nem ment. Szívtam is miatta eleget. Velem is megszakították a szcientológusok a kapcsolatot, mert nem fért bele a világképükbe, hogy létezik olyan, hogy F2000 Paranoid skizofrénia. Jó, tudom, hogy mindig is kívülálló voltam a szcientológia világában, soha nem lehettem volna szcientológus, mert aki már volt pszichiátrián, az nem lehet szcientológus eleve. De aki azt hiszi, hogy a szcientológia Sea Orgból áll, meg Xenu-hívésből, az nagyot téved. Nagyon is emberiek ott a népek. Igaz, hogy a pénzre mennek leginkább, de azt küldik is be a központba, egy igazi szcientológusnak jóformán kilóg a segge a gatyából, másodállást vállalnak heti 6 napi megfeszített munka után, meg ilyenek. Én még nem láttam rossz kedvű szcientológust. Én nem vállaltam másodállást, csak a kocsmapultnál. Milyen érdekes, hogy a tanfolyamon is a Blahánál kötök ki, több gyógyszer, kevesebb pia. Inni elvieg szabad nekik, de a munkarendjük úgy van van kialakítva, hogy ne férjen bele.

Emlékszem, vannak ilyen belső használatra szánt filmjeik, én a Pszichó-Irtókat láttam, kerek perec kimondják, hogy szeretnék kiirtani a pszichiátereket. És hogy milyenen jó lesz, ha majd nem lesz pszichiátria, persze a közönség tombolt, csak én maradtam egyedül a gondolataimmal. 3,5 fél óra gyűlölet. Az egybegyűltek közül szerintem senki nem volt még pszichiátrián, jóformán azt sem tudják, mit akarnak lerombolni, és kiket akarnak kiirtani. De nagyon lelkesnek tűntek. Bizonyos szempontból ez a legdurvább filmjük, kb. olyasmi, mint a Pszichiátria, a halálipar, bár ez szélesebb közönségnek lett szánva, és nem buzdít feltétlenül a "pszichók" kiirtására. Egyébként szerintem különösebben nem is érdekelné őket a pszichiátria, ha az alapítójukat nem kezelték volna többször is ott paranoid skizofrénia miatt.

Mondjuk ki: L. Ron Hubbard egy elég szar sci-fi író volt, és az egész úgy kezdődött, hogy túl sok alkoholt ivott a haverjaival (mint általában), és kifejtette, hogy nem fog szavanként egy pennyért írni, hanem vallást alapít, mert abban van a pénz. Mondjuk ki: elég fura egy vallást sikerült létrehoznia, hivatalos megfogalmazásban "alkalmazott vallási filozófia", de ameddig jó az embereknek, addig szerintem hadd csinálják. És ezt teljesen kívülállóként mondom. Van, hogy az embernek szüksége van kapaszkodókra, és van, hogy a szcientológia az. Persze azért, mert nekem jó volt egy fél évig, nem biztos, hogy másnak is. Sőt. Az én helyzetem speciális, én voltam az egyetlen paranoid skizofrén, akit ők kezeltek, eleinte sikeresen, aztán mikor kiderült, hogy gyógyszer nélkül mégse vagyok beszámítható, hagytak a... sorsomra.

0 Tovább

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell

A szakkörben mostanában nagyon megjavult a légkör, s'il vous plait, s'il te plait, mindenki kedves mindenkivel, attól függetlemül, hogy néha mennek az engem nem nagyon érdeklő dumák, és bárki szól hozzám, általában mindenre azt mondom, hogy: "Jó." Új segítőt kaptam, egy ilyen túlképzett 29 éves kiscsajt, vele általában annyit beszélünk, hogy idehoz valami kartonformát, amit ki kell vágnom, és kb. ennyit szól hozzám egész műszak alatt: "24-24", ami azt jelenti, hogy 2x24 darab szívet kell kivágnom kartonpapírból. A szakmája valami viselkedéskutató, és úgy látszik, jól kikutatta a viselkedésemet, mert a kevesebbet beszél hozzám, mint én őhozzá. Amúgy munka mellett az orvosi egyetemre jár, klinikai szakpszichológusnak tanul, asszem.

Amúgy szoktam beszélgetni, meg írogatni skype-on, ritkán facebookon, ez teljes mértékben kielégíti a társasági igényeimet. Tehát lett életem, jól van. Valamennyire ezt is a blognak köszönhetem, azon kívül magamnak. Az embernek annyi helye van, amennyit csinál magának. Bár valakivel már nincs szükség blogra ahhoz, hogy kontaktoljunk, és ez egyrészt jó, másrészt meg akkor is kell írni valamit. Az egyik magyartanárom, aki Felsőnyárádról származott, azt mondta, hogy: "Umbertó Ekótú tanútam, hogy minden nap kell írni válámit." Neki volt a legborzasztóbb tájszólása, akit ismertem, és 4-est adott a záródolgozatomra, amit Comeniusról írtam. Persze határidőn túl adtam le, remegve, és izzadva a másnaposságtól, meg azzal a parával, hogy emiatt visszadobja, szerintem azért lett csak 4-es, mert nem csak a dolgozatot nézte, hanem az embert is, aki "véletlenül" éppen egy eléggé ronga időszakon volt túl. Különben irodalomtörténésznek készültem volna, különös tekintettel a régi magyar irodalomra és a neveléstörténetre, amely témákra még lehet, hogy visszatérek, ha változik az oktatáspolitika, és alkalmam nyílik rá.

0 Tovább

A 0-ás évek

Azt hiszem a sitcomok visszatérő toposza az, hogy bizonyos évek, évtizedek kimaradnak a főhős életéből a kemény alkoholizálás miatt. Nekem a 0-ás évek voltak ilyenek, a lakótársam mondta mindig, hogy: robi, nekünk már nincs is életünk, mert azt is elittuk. Szóval a 0-ás évek első felére a piálás miatt emlékszem halványabban, a második felére a betegségemre adott elavult, szar gyógyszerek miatt (Haloperidol, Seroquel/Ketilept, Risperdal/Ripedon).

Szóval 2000-2005 ig a piálás miatt maradt ki egy csomó minden, 2006-tól pedig a durva félrekezelések miatt, mintha összebeszéltek volna a pszichiáterek, hogy nekem, mivel amúgy is eléggé szét vagyok csúszva, tökmindegy, kezelhetnek 1. generációs antipszichotikummal, impotenciát (és sok egyéb mást) okozó antipszichotikummal, meg leszedálós szarokkal.

Régen kedvenc mondásom volt, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Mindenkit a jószándék vezérelt abban, hogy mindenáron megakadályozzon abban, ami csinálok. Azt hiszem, engem brutális módon igyekeztek jó útra téríteni néhányan, akár ismeretlenül is, de volt olyan is, hogy egy csaj, valami Viki, nem bánta azt sem, ha be vagyok rúgva, de amikor ásványvizet kértem párszor nyáron, mert nagyon meleg volt, és fizetni akartam, csak mosolygott, és annyit mondott, hogy "Ez csak víz...", és nem fogadott el érte pénzt. Viki egy nagyon kis lány volt, sok gyerekkel, és amikor néha rágyújtott, azt képzeltem, hogy sárkány, mert nem tudtam elképzelni, hogy jön ki egy ilyen kiscsaj tüdejéből annyi füst. Állítólag beszélgettem is vele egyszer-kétszer, de én minderre nem emlékszem. Azt hiszem, az ilyen módon való kezelése a problémának jobban elgondolkodtatja az embert, és jobban magába száll, mintha valaki erkölcsi prédikációkat tart, és mocskos szavakkal hordja el az embert mindenféle állatnak valamiféle vélt erkölcsi magaslatról.

Szóval a pokolba vezető út: velem sohasem számolt senki komolyan, sem amikor napokig ittam, erre szakkifejezés is volt akkoriban: "turnéztam". Szerettem turnézni, annak ellenére, hogy volt élettársam, akit szerettem is a magam módján (annyira, hogy beleőrültem az elvesztésébe). Most úgy érzem, a fő ok, amiért kidobott egy másikért, nem is ez volt, hanem, hogy "nem vettem feleségül", de ez sem volt igaz, egyszerűen csak túl tehetségtelennek tartott ahhoz, hogy kortárs irodalmat írjak, mint ahogy elvárható lett volna tőlem. Málik Roland mondta nekem egyszer, hogy mi értelme van a sok turnézásnak, ha nem írjuk meg, és én is így gondoltam. Érdekes, hogy Miskolcon lettem csúnya címmel terveztünk volna ketten írni egy ilyen Baudlaire: Romlás virágai-szerű könyvet, persze a modern viszonyokra adaptálva. A cím az ő ötlete volt, az enyém a fő motívum: aki túl közel kerül az igazsághoz, az megőrül, vagy meghal. Roland meghalt. Én megőrültem. Ő 35 évet élt, én 27-et. Aztán 2013-ban a környezetem kezdte megunni, hogy egy halott mit mászkál még mindig, és rontja itt a levegőt, és majdnem elfekvőbe kerültem.

Aztán nincs tovább, illetve ami volt, itt van ebben a blogban leírva. "A tényirodalom is irodalom" - mondta Temesi Ferenc (akinek A Por című regényével kezdődik a magyar posztmodern irodalom, legalábbis nekem).

Aztán, hogy mi van/lesz velem mostanában, mit hoznak végül a 10-es évek? Fasz tudja. És hogy ezt a videót miért fogom ide berakni, azt pontosan csak egyvalaki tudja, de mindegy. Biztos azért, mert tetszik, és fontos nekem.

2 Tovább

Antivalentin

Elkezdtem a szoftverfejlesztő OKJ-t Pesten, valami munkaszervezés-féle modullal, nem hiszem, hogy gondot jelentene, simán be tudom seggelni. Azért jól megbíztattak, hogy az iskolában ez a legnehezebb tanfolyam, viszont jól lehet vele keresni. Komolyan mondom, a napi 8 óra tanulás nem fáraszt ki annyira, mint a 4 óra a siktában. A Blahánál van, ahol már laktam egy fél évig, a kedvenc környékem Pesten. Szemben van Tibi atya kocsmája, a Humbák Művek, hát azért azt is megcsodáltam belülről is. A budi még nem teljesen van befejezve, de használható, azon kívül minden ok.  2-kor még csak néhány kósza vendég volt. 4-kor elvileg Dr. Zacher Gábor tartott volna előadást, de a múltamból kifolyólag ismerem az ilyen Zacher-féléket, "a drog rossz, értem?". Az egyetlen g fű maradványát, amt életemben vettem, hol máshol találták volna meg nálam, mint a miskolci drogambulancián. Amúgy rendesek voltak, azt mondták, felejtsük el, és kidobták a kukába az anyagmaradványokat.  Egy kis ápolónő még kedvesen érdeklődödtt is, hogy milyen érzés alkoholistának lenni ilyen fiatalon, mire megnyugtattam, hogy nem olyan szörnyű, mint az emberek úgy általában gondolnák. Kicsit gyakrabban látom Havas Henriket, meg az élettársam anyukáját az autcán, mint indokolt lenne, néha megnyílik az ég, és csápok nyúlnak le belőle, de amúgy semmi különös. Áttetsző alakok jelenek meg körülöttem az Apostolban, mire kitántorgok egy kávéért, és folytatom az ivást, eltűnnek, kérdezi a csapos, hogy mit csinálok itt, mondom várom a barátnőmet, erre azt mondják, hogy hiszi a piszi, és csak akkor szolgálnak ki, ha megjön a barátnő. Ezért gyorsan előrángatok egy exbarátnőt, és így hagynak minket inni zárásig (ráadásul nyitástól). Közben leül egy drogos srác mellém, a szemén látszik, hogy a heroin régebbi túl gyakori alkalmazása valami fura szemszínt hagyott maga után, meg egy kicsit látszik rajta, ahogy csendben ejti a szavakat, ahogy issza a bort, és a gondolatai vissza-visszatérnek a herkához. Mintha egy kicsit kifakult volna a világból a sápadt bőr-, és fura szemszínével, meg a fura, kissé divatos, kissé kopottas öltözködésével.

De vissza a pesti dolgokhoz. Régebben a Blaha Sörözőbe, meg a Texasba jártam, ami egy méltatlanul mellőzött vendéglátóipari egység, ha jól emlékszem a Népkert utcában. Na jó, ennyit ezekről. Kicsit eléggé messze van ez a Pest Nyíregyházától, de folytattam a régi hagyományt, félig csavargással, félig eltévedésekkel kitöltve a szabadidőmet. A Valentin napot azzal ünnepeltem meg, hogy skype-on összevesztem valakivel, akinek pedig az aluljáróból vihettem volna valami Valentin napi giccset, szerintem éppen nem sértődött volna meg, de nem is igazán igényli. Aztán este én kezdtem el a skype-on hisztizni, egy férfinak mondott illetőnek nem áll jól különösebben a hiszti. Aztán még azon gondolkoztam, hogy azért jó ez a Valentin napi dolog, mert nagyokat lehet vele pofára esni, most nem magamra gondolok főleg. Csak úgy elképzelem, hogy hányan szívnak a Valentin nap miatt, és hogy az ilyen sztorikat miért nem írja le senki. Gondolom, égő, leírni meg duplán égő. Egy Valentin nap alatt két hiszti, egyszer az egyik oldalról, majd szokatlan módon tőlem is, azt hiszem, ez már valami. Valaki erre azt írta a Face-n, hogy legalább van kivel veszekedni, meg különben is morgó medve lettem az utóbbi időben, amit én is érzek magamon, de hát ez van jelenleg.

2 Tovább

Biztos lett élete

Emlékszem, annak idején, amikor rpg makeres fórumokra jártam, és megkérddezték, hogy mi van ezzel, vagy azzal a fórumozóval, kapcsiból mindig az volt a válasz, hogy "lehet, hogy elkezdett élni", "biztos lett saját élete". Persze nekem azóta se lett, sokáig írtam élőhalott zombiként a bejegyzéseket, a Reblog Maratonra néha még úgy tűnt, sikerült összeszednem magam, de elárulok egy titkot: sokáig nem bírtam volna már témával. Mindegy.

"Új életet kezdek új irányba, mint Arthur Rimbaud, ez a sajátos világú fiatal francia költő." Hétvégétől kezdődik az OKJ-s tanfolyam, amire éppen hogy van elég pénzem, és a 100000 Ft (úristen, mennyi 0) díj nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ki tudjam fizetni a az OKJ-t+a járulékos költségeket, ami felől nincs kétségem, hogy lesznek. Amúgy, igen, jobban érzem, hogy élek, mint 10 év óta bármikor, amire pont az a bizonyíték, hogy nincs bizonyíték írásban rögzítve.

Már jól benne járunk a februárban, az ügyesebbek ilyenkorra már összedobnak egy könyvet, vagy valami egyéb maradandót, én meg szinte most kezdek eszmélni, tervezgetni. Először is lesz egy játék fordításom, meg egy saját  játékom. Tovább ennél nem látok, még az is lehet, hogy végleg felnövök.

A másik játék egy saját lesz, némi Dooms-hatással fűszerezve, a pszichiátria és elmebetegség témakörét fogja végig járni, annyi bad language-dzsel, amennyit csak az angol nyelv megenged. Persze, lesz magyar változat is, de először az angol. Talán írok még a Dooms-ról is, ami nem egyenlő a Doom-mal, hanem inkább az elmebetegség világába kalauzol el bennünket.

És ezzel remélem, lezárul egy korszak, a betegek világának magam mögött hagyása, persze a szimpatikusabb skizókra mindig lesz időm, és azonnal, de nem szeretnék napi szinten ezzel a nyomorral találkozni már, amit tapasztalok, ott ahová járok dolgozni. Már szinte senki sincs, aki odakössön, Edit 1 elmegy szülni, Edit 2 elmegy ápolónőnek, és ahogy Edit 4-et elnézem, ő is elpályázik, egyébként ő fogalmazta meg, hogy "ez nem lehet életcél senkinek", és igaza van. Ettől függetlenül sokan átvészeltek már rehab-cégeknél egy-egy életet. Hát én nem fogok, még csak nem is a pénz miatt, hanem mert az nem úgy megy, hogy aki megbolondul, annak automatikusan kialakul valamiféle szépérzéke + kézügyessége. Nekem nem is volt, most sincs, és nem is lesz.

Nem kell.

0 Tovább

Kétféle munkarehabilitációs modell

Érdekes, hogy én sose akartam magam leszázalékoltatni. Csak az állapotom volt olyan a skizofrénia utáni depresszió miatt, ami miatt engedtem, hogy összeszedjenek szinte, autóba rakjanak, és elvigyenek a leszázalékolási bizottsághoz. Ettől fogva nem maradt más választásom, mint valamiféle leszázalékoltaknak való munka. Bár sok ilyen munkahely van a városban, létük az állami támogatástól függ, az engedélyt kb. fél-egy évre kapják meg, eléggé bizonytalan mindig a tovább működésük. Én egyetlen helyre jelentkeztem, ahol fogpiszkálókat kellett volna csomagolni, vagy mittudomén. Na, ott azt mondták, azt is hónapok múlva, hogy aki ilyen beteg, nem tudják foglalkoztatni. Ez körülbelül annyira tett jót az önbizalmamnak, hogy soha többet nem jelentkeztem sehová. Különben is, aki igazán depressziós, semmi szüksége pénzre, aki nem akar élni, annak nincs szüksége semmire, pláne anyagi javakra. Többet nem is jelentkeztem sehová, ezután mindig az volt, hogy megkerestek az ilyen munkákkal, és pedig meggyőztek róla, hogy a pszichiátriai közösségi ellátás milyen király, meg "emberek között vagyok". Én alapvetően szeretem az embereket, elméleteben, ameddig nem kell egy légtérben tartózkodnom velük. Az első munkahelyemen kivétel nélkül pszichés betegek dolgoztak, akik kétségkívül emberek között voltam, akik között érdemes lenni egyesek szerint. Ott találkoztam A.-val, aki már ott kisajátított magának, bezárt az autista fiúk szobájába, hogy ne nagyon legyek nők közt. Azt hiszem, akkor utáltam meg igazán az autistákat mint "munkatársakat". Különben a toleranciaszintem a mentális betegekkel szemben mindig is alacsony volt, kivéve a skizofrénekkel, mert sorstársakat láttam bennük, és azt hiszem, még mindig jó pont nálam, ha valaki skizo, de nem feltétlenül kezdek velük barátkozni.

A második ilyen munkahelyem, a jelenlegin, ahol a kezdetek óta dolgozok, duplaannyiért, mint az előző helyen, a rehabilitációs célok meghatározásánal általában mindenkit próbáltak meggyőzni, hogy kezdjen el a későbbiekben valamiféle szociális munkás képzést, aztán ez az egész szerencsére feledésbe ment. Az előző munkahelyemen próbáltak rehabilitációs foglalkozásokkal változatosabbá tenni, itt a rehabilitáció kizárólag "munkaterápiából" áll, ahol a termelésre helyezik a hangsúlyt. Nem mondom, az eredmények itt sokkal jobbak, dinamikusan fejlődik az intézmény, köszönhetően a vezetés értékesítési stratégiájának. Viszont a termeléscentrikus hozzáállás gyakrabban vezet személyes súrlódásokhoz. És ha nem sikerült rendezni a konfliktust, akkor nincs szerződés-meghosszabbítás. Az előző munkahelyen kábé az volt a rendszer, hogy aki bejött, megkapta egy napra az 1000 Ft-ját, aki nem, annak kihúzták a napját, és arra a napra nem járt pénz. Érdekes, hogy ott senkinek nem kellett felmondani, senkit nem kellett elbocsátani, az egész szinte laissez-faire szisztéma szerint működött, de az orbáni munkaalapú állam egy ponton megszüntette ezt a fajta rehabilitációt, hanem maradt a teljesítmény-, ás termeléscentrikus modell, ami a jelenlegi munkahelyemet jellemzi. Néha azt gondolom, visszamennék a nyugisabb helyre, kevesebb pénzért, de mivel ezt a fajta megengedő rehabilitációt már nem támogatja az állam, marad a mindennapos "cicaharc", egymás teljesítményének, és viselkedésének állandó kontrollja, fúrkálódás, szúrka-piszka. Bár, ha jobban belegondolok, ez készít fel jobban a nyílt munkaerőpiacra való visszakerülésre, sőt egy kicsit néha úgy érzem, itt még keményebb is néha, mint a nyílt munkaerőpiacon, mert ott az intrikák finomabban zajlanak le, ameddig itt az emberek nyíltan ugranak egymás torkának, ha olyanjuk van. Szóval, ha megint pszichologizálni szeretnénk egy kicsit, az előző munkahelyem modellje a laissez-faire (ráhagyó), és a demokratikus között volt valahol, ez pedig inkább a demokratikus, és autokratikus (tekintélyelvű) vezetés keveréke. És hogy melyik a jobb? Simán a régi fajta, még ha kevesebb pénzért is, ha már rehabilitációról van szó.

0 Tovább

Egy átlagos férfi naplója

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Akarsz róla beszélni?

Szerintem tweetelni menő

Mindenkinek, akit illet

Linkek, blogajánló, stb.

LindaDesign NonStop

"egy szöveggyáros zugmágustól"
"Árpádnak lenni nem egyszerű"
coffeepause.hu

Itt is szoktam rinyálni:

Ahogy kezdődött... (a blog)

7 évig "kezeltek" paranoid skizofréniával. Elbaszták az életemet. Elegem lett. Nem kell a méregdrága gyógyszerük, egyszerűen lehúzom a klotyón, nem kell az idióta pszichoterápiájuk, se pszichológus, se más. Menjenek a picsába a gyógyszereikkel. Engem ne "gyógyítgassanak", a saját életemet egyedül is el tudom baszni. Nem kell az asszisztálásuk. Gyógyszer és agymosás. Ennyit tudnak. Baszódjanak meg.

Utolsó kommentek