Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Mindenki úgy szép, ahogy van

Cigaretta füstöl mellettem, és arra gondolok, hogy még egy kávét benyomok 2-ig. Tiszta idill ez a mai nap. Pedig elég szarul indult. Nagyon nem akartam felkelni. Fura gondolataim vannak. Nem rosszak, de furák. Tudom, hogy már nem teljesen az enyéimek, de már nem gázolok rajtuk.

Semmi köze hozzá, de ahhoz hasonlít a leginkább, mint amikor az alien megszállja a gazdatestet. Csak azzal a különbséggel, hogy én is itt vagyok és mások is. Fura és szokatlan az ez átmenet, de ha arra gondolok, hogy gyógyszerrel ugyanez -20 év és élethosszig szenvedés, akkor ez.

A hangok békésekké váltak, és ha úgy akarom, békén hagynak. Nem zavarjuk egymás köreit. Ennyit akartam erről elmondani. Viszonylag hirtelen történt az átmenet, ami alapján nagy haverok lettünk. Nem árultak zsákbamacskát, ha begorombulnak: irány a kórház. De egyelőre semmi ilyesmiről nincs szó. Ugyanaz, mint a Hanghalló módszer (Elérhető az Ébredések Alapítványnál, dr. Harangozó Judit csinálja), csak pepitában.

Érzésem szerint a hangok Stockholm-szindrómásak lettek velem kapcsolatban, és nem igazán akarnak már nekem ártani. Az is igaz, hogy kettőn áll a vásár, de érzésem szerint nem én szerettem meg őket, hanem ők engem. Mert, ugye ki szeretne a fejébe alapból hangokat, vendégeket?

De ha már itt vannak, és nem úgy viselkednek, mint elefánt a porcelánboltban, hagyom. Mit tehetnék? 100-szor jobb, mint a pszichiátriai kontroll, a szedálás, az erőszak. Amúgy egész tűrhetőek, egyre nagyobbak a szünetek, egyre többször hagynak békén, sokszor meg is feledkezünk egymásról, általában csak akkor jönnek, ha a mibenlétüket firtatom, ami, sajnos, előfordul.

Én nem vagyok rosszul tőlük, viszont a saját bevallásuk szerint ők vannak rosszul tőlem, azt mondják, képtelenség megszokni engem. Amit nem is csodálok, tekintve, hogy egyáltalán nem könnyű velem kijönni, mármint a hülye gondolataimmal, amúgy igen, mert jámbor vagyok, a légynek se tudnék ártani, a toleranciám messze földön híres, mindenkit békén hagyok.

„Mindenki úgy szép, ahogy van.”

Amúgy egyedül az egó ellenállását kellett ehhez legyőzni, azt hogy én én vagyok, mindenáron én akarok elérni mindent, én akarok megírni mindent, én akarok jobban tudni mindenkinél mindent, én akarom megmondani a frankót, én akarok blogot írni, én akarok könyvet kiadni.

Szerencsére csak egészen hétköznapi dolgokhoz fűznek néha kommenteket, magamat így is többre tartom tőlük, hiányzik belőlük az az innováció, ami engem jellemez. Az élet más területén lehet, hogy ők az innovatívabbak, talán kiegészítjük egymást, talán együtt tudunk működni.

De nem kell rágörcsölni. Amit tudok, hogy nem kell gyógyszer, nem kell kórház, nem kell segítség, tartsák meg maguknak. Megoldom én egyedül. Ha máshogy nem megy, megoldjuk mi. Azt nem tudom, lehet-e embereket szeretni hangokkal a fejükben, de ha most akkor nem tudjuk, hogy ő ő-e igazából, de nem is kell engem szeretni, hanem csak békén kell hagyni. Olyan nagy kérés ez? Kocc.

Amúgy lehet, hogy csak azért hagyom, hogy hangok legyenek a fejemben, mert annyira utálom a pszichiátriát, annyira utálom a gyógyszert, és annyira utálom, hogy még ezekhez a hangokhoz is olyan hülyék, hogy 100 év alatt sem jöttek rá, hogy kell őket kezelni. Szerintem én rájöttem.

Végül is annyi a titok, hogy „élni és élni hagyni”. Dugják fel az állami erőszakot. Csókolom.

És ha kell egy kis kikapcs, nyomjunk be valami jó számot, például a következőt:

Ja, és vegyük fel hozzá a szemüvegünket... :-)

0 Tovább

Infowars superpost

 Sok szeretettel április 1-jére, a Bolondok Napjára ;-)

Elöljáróban annyit szeretnék elmondani, hogy én sem akartam elhinni mindazt, amit most leírok, egyszerűen nem akartam, hogy ez igaz legyen, még ha egyre valószínűbbnek is tűnt. Nem tudom, hányadik, vagy hány századik megfigyelésem győzött meg végül arról végképpen, hogy a skizofréniát külső tényezők okozzák, és a legkevésbé sem „kémiai egyensúlyzavar” az agyban, akármit jelentsen is ez a hülye kifejezés. Az emberi elme ellenkezik az ellen, hogy olyasmit fogadjon el, amilyen tulajdonságokkal ő nem rendelkezik, amire nem szocializálták, amilyen dolgokról nem hallott sem az iskoláiban, sem a szüleitől. Ráadásul nagyon pontosan működik az úgynevezett „hírelhárítás” nevű dolog, ha valaki olyan dolgokkal áll elő, amit a vezető elit nem szeretne, nagyon hamar konteónak bélyegzik, viszontláthatja az információját olyan oldalakon, amik ufókkal és gyíkemberekkel foglalkoznak, hiteltelenítve az információt. Ez a hírelhárítás. A másik módja az ilyesmi dolgok hiteltelenné tételének, hogy magát az információ közlőjét zavarják meg elméjében, éppen, amikor közölné az információit, tévútra vezetik, hülyeségeket mondatnak ki vele, hogy hiteltelenné tegyék. Ilyen körülmények között kell tehát megírnom ezt a bejegyzést, ha hatásvadász szeretnék lenni, most azt írnám, hogy attól rettegek, hogy közben megint megőrjítenek, likvidálnak, vagy máshogy hatástalanná tesznek, de be kell, hogy valljam, inkább csak attól félek, hogy nem lesz visszhangja, hanem elsikkad, mint bármi jelentéktelen dolog az interneten a még jelentéktelenebbek árnyékában. Ezt hívom én „agyonhallgatásnak”, amiben a „nem szól szám, nem fáj fejem” mentalitás is benne van, de találkoztam én már a Google által megmagyarázhatatlan módon való lejjebb rangsorolással is. Mindegy, a lényeg, hogy rejtsék valahogy az információt.

Évekig foglalkoztam skizofréniával a Skizofrénia underground című blogomon, és valami mindig visszatartott attól, hogy a Hanghalló módszert megismerjem, nem mondom, hogy valami láthatatlan erő, inkább mondanám lustaságnak, kombinálva némi hitetlenkedéssel, ami ezt a módszert övezi. Pedig ez az a módszer, aminek hatására a kirakós utolsó mozaikdarabja is a helyére kerül, nem kihagyható a történetből. A Hanghalló mozgalom és módszer története dióhéjban annyi, hogy az 1980-as években, Hollandiából indult útjára egy Marius Romme nevű pszichiáter professzor vezetésével (akit, ha jól tudom, sokat támadtak is ezért „szakmai” körökben). Hazánkban dr. Harangozó Judit vezetésével működik hasonló csoport, nemrég láttam egy videót, amiben Gallai István tapasztalati szakértő is megszólalt, aki a saját elmondása szerint gyógyultnak tekinthető, gyógyszert nem szed, a hangjait, amik az esetek nagy részében nem jelentkeznek, uralni tudja. Egyébként Harangozó Juditot megéri hallgatni/olvasni pszichiátriai kérdésekben, sőt, talán az egyetlen ma Magyarországon, aki hiteles információval szolgál a pszichiátriáról, nem hallgatva el semmit. Ő vezeti Magyarországon a Hanghalló mozgalom helyi szervezetét, tapasztalati szakértőket is képeznek ki, mint akik már túl vannak a skizofréniával való hercehurcán, és segítik a felépülésben a hozzájuk forduló skizofréneket/hanghallókat. Ez egy nagyon jó módszer, gyógyszermentes, és a skizofrének hangjait – mint minden jó pszichologizáló módszer – lelki okokra vezeti vissza, a hangokat elfojtott traumáknak tulajdonítják (ha jól mondom), ami szerint a hangoknak jelentése van, és ezeket elemezgetve jutunk közelebb a gyógyuláshoz. És máris túl sokat beszéltem róluk, viszont említést érdemel még, hogy a Hanghalló módszer a hangokkal való küzdésnek három fázisát különíti el: 1. Félelem, ijedtség, ami elsősorban az állapot megjelenésétől kapott sokk terméke, attól, hogy a személy bármit is próbál a hangok nem múlnak el. 2. Sajátos rend, rendszer kialakítása a hangokkal. Ebben a fázisban a hanghalló saját stratégiákat alakít ki hangjaival kapcsolatban, és megpróbál valamiféle határt szabni a hanghallásnak. 3. Stabilizáció: Amikor a hanghalló vagy „felhasználó” a lehalkult, elcsendesült hangokat az élete részének tekinti.

Bevallom őszintén, ez a megközelítés nagyon közel áll hozzám, csak azzal a különbséggel, hogy a hangok általában nem belülről, hanem kívülről jönnek. Az első két fázisban a „beteg” még veszélyben van, ki van téve a pszichiátriai erőszaknak, a 3.-ban akár le se szarhatja őket. A hanghallás azt jelenti, hogy a hangok megszelídülnek, és jórészt el is tűnnek, Gallai István számolt be erről egy videóban, amit az ember először kétkedéssel fogad, kivéve miután megtapasztalja. István is elmondta, hogy eddig az állapotig esetleg nagyon sok pszichózison keresztül vezet az út, mint az ő esetében is, de szerintem ez az általános, hogy a hanghalló immunitást szerezzen a hangok ártó befolyása ellen, nagyon sok gyakorlásra van szükség. Ha viszont eljutunk a 3. fázisig, a hangok gyakorlatilag nem árthatnak nekünk, jórészt elcsitulnak. Ha eddig nem sikerült minket a pszichiátriának eltenni bennünket láb alól, nagy valószínűséggel ezután sem fog. Nem gondolom, hogy a hangok jótékonyságból vagy valamiféle barátságosságból csitulnának el, az agy immunitást szerez az eltelt idő alatt a külső behatásoktól, akár valami ellenanyag termelésével, akár máshogy, de ezt tanulmányozhatnák is inkább a nagyokos pszichiáterek, mert azt mondják, ehhez értenek. Szerintem nem értenek semmihez, de ez magánvélemény. Az is lehet, hogy a hangok (tulajdonosai) belátják, hogy felesleges energiát pazarolni ezekre a személyekre, és a 3. fázistól kezdve csak tessék-lássék próbálkoznak. Egyébként hanghallók, hanghalló csoportok közelébe jutni nem mondanám, hogy egyszerű feladat, Harangozó Judit például nem utolérhető az interneten, szóval nem könnyű közéjük bekerülni, ráadásul Budapesti székhellyel rendelkeznek (bár több városban is vannak ilyen kezdemények), de nyugodjunk meg, a Hanghalló módszer távolról, magunkban is működik., megspórolhatjuk a sok Pestre való felutazást és a csoportokat.

Akkor elmondom, hogyan működik. Az első fázis elég ijesztő, az is a neve, hogy ijesztési fázis, aminek hatására szinte biztosan a pszichiátrián kötünk ki, ahol telebeszélik a fejünket mindenféle hülyeséggel, meg teletömnek gyógyszerrel, és mantrázzák, hogy ezt életünk végéig szednünk kell, satöbbi. Minél jobban bevesszük az általuk leadott maszlagot, egyébként, ez a fázis annál többször fog megismétlődni. Aztán következik a második fázis, ami érdekesebb: A hangokkal való sajátos rendszer kialakítása. A hangok egyébként célzottan a pszichiátriára akarnak juttatni minket, addig gyötörnek, amíg ez meg nem történik. Ezt még a második fázisban is megtehetik, amikor még csak ismerkedünk a hangok természetével, elcsodálkozhatunk például azon, hogy más-más hangok más-más személyiséggel rendelkeznek, vagy azon, hogy a város különböző pontjain különböző hangok szólnak hozzánk. Ezt úgy volt alkalmam megfigyelni, hogy egy ilyen alkalommal direkt váltogattam a tartózkodási helyeimet. Ez azt feltételezi, hogy több forrásból jönnek a hangok, tehát a forrásuk lakhelyünkhöz képest valamelyest a közelben van. Itt csak egy jó tanács: ennek ellenére NE próbáljuk beazonosítani a hangok forrását, mert ebbe nagyon bele tudnak kapaszkodni a hangok, tévútra vezetnek minket, aztán olyanokat vádolunk később ilyesmivel, akiknek ehhez az égvilágon semmi közük. A hangok mindig hazudnak, úgy mondanám, hogy egyszerűen nem tudnak igazat mondani, mintha súlyos hazudozásmániában szenvednének, még véletlenül se mondanak igazat soha. Viszont a hazugságáradattal céljuk van: vagy ártani nekünk vagy beterelni a pszichiátriára (ami lényegében ugyanaz). Ne dőljünk be annak se, ha egy adott személy hangján szólalnak meg, vagy általa alkalmazott szófordulatokat használnak, az ilyesmi szoftveresen simán előidézhető. Ebben a példában például egy már meghalt személy hangja szaval el egy verset:

Megemlítendő még itt, hogy az utazás és helyváltoztatás – ellentétben a pszichiátriai intézetekbe való bezárással – gyógyító hatású lehet a skizofréniára nézve, mondjuk, ha elég messzire utazol, nem tudnak elérni a kis hatótávolságú szarjaikkal. Több helyen olvastam az utazás pozitív hatásáról, sőt, egy történetet is hallottam, hogy egy férfi, amint a feleségén kitörni készült az elmebaj, mindig elvitte valahová wellnessezni, és csodák csodájára az asszony tünetei abbamaradtak, meggyógyult.

Itt egy másik videó, amiben a hülyegyerek elárulja nekünk, hogy Alan H. Frey 1962-ben publikálta az első tanulmányát a hangok mikrohullámú átviteléről, és vállalatok és egyebek használnak is reklám célra elektromágneses szignálokat, hogy fokozzák a vásárlási kedvet, de természetesen semmilyen más célra nem használják. Tehát nem csak katonai célra, hanem polgári célokra is bárki nyugodtan felhasználhatja, aki egy kicsit utána keres, lényegében csak az nem használja már csak, aki nem akarja, ami annyit jelent, hogy a kormány mellett bűnözői csoportok is nyugodt szívvel bevethetik bárki ellen. Van erre szabályozás? Természetesen nincs. Mert, mondjuk, hogy működik az agykutatás? Mitől fejlődik olyan hihetetlen ütemben? Hallott valaki arról, hogy laboratóriumok tesztalanyokat keresnek ilyen kísérletkehez? Meg aztán hogy kiviteleznék a 0-24-es megfigyelést, és a legfőképpen hogyan fizetnék a kísérletben résztvevőket. Az elmekontroll kísérletek lényege éppen abban áll, hogy a kísérlet alanyai ne tudják, hogy kontrollálják őket.  A legműveltebbek azt is tudják, hogy nem összetévesztendő a több személyiséggel, a disszociatív zavarral, a műveletlenek ezt sem tudják, hanem azt hiszik, a skizofrénnek 2 személyisége van. Abban sincs köszönet, amit a pszichiáterek Eugen Bleuler és Emil Kraepelin nyomán erőltetnek rá a lakosságra, vagyis a hülye elméletüket, azt meg végképp csak kevesen tudják, hogy a skizofrének valójában a bűnözői csoportok kísérleteinek a végtermékei, és skizofrénként jelennek meg a társadalomban, és a pszichiáterek halálra kínozzák, gyötrik és szekálják őket. Olyan gyógyszereket kényszerítenek beléjük, amivel csak alacsony életfunkciókat bírnak ellátni, azt is rosszul, és ha nincs rájuk több szükség, mehetnek a szemétdombra, valamelyik elfekvőbe, a gyors halálba. Ilyen olcsó manapság az emberi élet, és valószínűleg így fejlődik az elmetudomány, hogy máshogy fejlődne, talán a szürkeállomány nyiszálásából vagy csak úgy magától, mert a pszichiáterek annyit sem foglalkoznak az emberrel, mint egy büdös bogárral, hanem csak az elmetudományok helyét bitorolják, és szadista módjára kémiai lobotómiával kínozzák az embereket. Valahogy így fejlődik az elmetudomány és a kibernetika, ami még mindig az irányítás tudománya. Csak az a baj, hogy ezek az emberek nem járultak hozzá, hogy az ő zsírjukon fejlődjön a tudomány, és cserébe a társadalomtól arculköpést kapjanak (a kongó információ hiány miatt), korai betegégeket, demenciát és kínhalált. Az illetékes intézet ellenségnek nevezte ki ezeket az embereket, biztos van valahol arról egy titkos záradék, hogy ellenük a „nem halálos fegyverek” bevethetők. Aztán, sajnos, mégis ebbe halnak bele, igaz évekkel később.

A skizofrénia érdekes módon együtt változik, fejlődik az emberiséggel, azóta, hogy az 1900-as évek körül gyanús körülmények között felütötte a fejét. Auditorikus (hangalapú) hallucinációkra korlátozódik, nagyon ritkán számolnak be vizuális hallucinációkról. Például a József Attilát ért hallucinációk az 1930-as években egészen enyhe és Érdekes, hogy általában az atémájában is kezdetleges hallucinációk voltak. Utána lehet nézni Németh Attila: József Attila pszichiátriai betegségei című könyvében, közli Bak Róbert, József Attila pszichiáterének feljegyzéseit a hallucinációiról. Ma már szatellites technológiáról, mesterséges intelligenciáról, és egészen bonyolult és körmönfont hallucinációkról és ezek nyomán kialakult téveszmékről lehet hallani.

Aztán ez lehet emberi fül (agy) álltal hallható vagy hallhatatlan frekvencián, az egyik hatásosabb, mint a másik. A hallhatatlan frekvencián csak a téveszmék gerjesztése megy, bár ugyanez megy a hallhatón is: véleményem szerint nincs olyan, hogy téveszme, csak addig sulykolt állítások, amíg az ember igaznak fogja fel a fals dolgot. Tehát csak agymosás létezik. Talán, ha elég sikert elérnének benne, ki tudnák terjeszteni a lakosság egy nagyobb százalékára, de talán már így is több ember van érintve, mint az 1%-os skizofrén népesség. Egyik árulkodó jele lehet a fülzúgás, több helyen olvastam, nem igazán a füled zúg, hanem az agyad, sosem csituló, idegesítő, magas frekvencián, talán jele lehet a megfigyelésnek, ha gondolatokat nem is közvetítenek feléd egyelőre. Egy-egy skizofrén „shub” összehangolt támadás a „nem halálos fegyverekkel”, ami elég hervasztó módon némi hangicsálást jelent a hallható vagy nem hallható frekvencián, de ne becsüljük alá. Például mit tennénk, ha valaki azt mondaná, hogy a „kurva anyád?”, ki mit, vérmérséklete szerint. Vagy ha egy órán keresztül mondogatnák, vagy ha 0-24-ben? És ha ehhez más hangok is csatlakoznának? Hogy csak egy klasszikus példát idézzek, Bérczesi Robi 23 eltérő személyiségű és hangú entitást figyelt meg, amit az Én és az ének című könyvében le is írt. Ilyen körülmények között vajon könnyű higgadtnak/természetesnek maradni? Nem lehangoltnak/felhangoltnak lenni, hogy pszichiátriai kifejezéssel éljek. Nem mondhatnám. A hangoknak több célja van: téveszméket gerjeszteni a személyben és pszichiátriára juttatni őt. Valamint károkat okozni neki, megfigyelni a viselkedését egy-egy ilyen traumatikus helyzetben. Vagyis kísérletezni rajta. Egy-egy pszichotikus „shub” megfelel egy-egy hadviselési kampánynak, melynek során ilyen távolba ható hangfegyverekkel gyötrik az embert. A hangok tulajdonosai megfelelően edukáltak a feladatra, jellemző, szuggesztív szófordulatokat használnak, amiket meg is örökítettem egy bejegyzésemben.

Jellemző pl.:

– Nagyon jól tudod, hogy…

– Inkább azt mondanád meg, hogy…

– Hányszor mondjam el neked, hogy…

stb.

+1. Talán említést érdemel még, vagy fontos lehet, hogy téveszmék gerjesztésénél (illetve próbálkozásnál) téves gondolatainkat a hangok az “Így van.”, “Pontosan.”, “Szó szerint.”, “Igazad van.” kifejezésekkel nyugtázzák, így keltve bennünk a hamis képzeteket.

Azt hiszem, egyelőre ennyit akartam mondani első körben. Mivel a technikai részletek tekintetében nem vagyok teljesen tájékozott, őszintén szólva technikai analfabéta vagyok, ezeknek a részleteknek utána lehet nézni a megfelelő helyeken azoknak, akik nem ennyire „bölcsészmérnökök”, mint én. A következő bejegyzésben kitérünk majd azokra a technikákra, hogyan lehet "leszerelni" a hangokat, lehúzni a hangerejüket, és lényegében egy olyan viszonyt kialakítani velük, ami ha nem is baráti, nem is ellenséges, és hogyan lehet a mindennapi életben ezekkel együtt élni. (Ami lényegében a Hanghalló módszer lényege is, és hogyan lehet még ettől is tovább lépni.) Ilyenkor már hajlamosabbak a hangok igazat mondani, vagy az igazsághoz közelebb álló hazugságokkal traktálni bennünket, amik azért nem okoznak olyan károkat. Végezetül kérdezném én, hogy mi a véleményünk az olyan orvostudományról (pszichiátriáról), ami ellen az úgynevezett betegeknek a saját hangjaikkal, avagy "betegségükkel", "kémiai egyensúlyzavarukkal" kell szövetkezniük, hogy kevesebb ártalom érje őket? A kémiai egyensúlyzavar koncepció nonszensz, mára tarthatatlanná vált, semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, sőt, azt sem tudják nekünk elmagyarázni az említett "szakemberek", mit is jelent pontosan?

Ha úgy hallod, hogy hangok szólnak hozzád, akkor biztos  lehetsz benne, hogy valóban hangok szólnak hozzád. Nem kell arra egy 100 évig, felesleges hazugságokat hangoztató áltudományt (a pszichiátriát) ahhoz feltalálni, hogy ezt erőszakkal, körmönfont hazugságokkal és kémiai lobotómiával elnyomják.

Amúgy az egyetem, a komm-média szak, újságíró szakirány jól halad, már a vége felé járok, néha írok egy kis újságot is, nem sokan olvassák. Sokan, úgy vannak vele, nem érdekli őket, ami nem rájuk tartozik, de talán a szálak messzebbre is vezetnek, mint  maga a skizofrénia. Hogy idáig elértem, azt a hajthatatlanságomnak köszönhettem, de azért, remélem, sikerült elkerülnöm a mániákus fanatizmust. A hivatlaos oldal nem tette könnyűvé mindenezek behatóbb tanulmányozását, hanem ehelyett 5 évre gondnokság alá tettek, minden ügycsoportban, beleértve a munkavállalást, aláírás jogát és a saját tartózkodási helyem meghatározását is. Innen is puszilom ezért a nyíregyházi és nagykállói pszichiáter-pajtásokat! De azért minden forrást megvizsgáltam, még a hivatalos pszichiátriait is, bevallom, az volt a legnehezebb, mert  szerintem az egy bullshit-gyűjtemény. Kívánok mindenkinek hosszú és egészséges életet!

Annyit még érdemes tudni az egész gondnokságról, hogy mit takar a hangzatos "igazságügyi elmeorvosi szakértő cím". Azt, hogy pszichiáter-pajtások, tehát bohócdokikák nevezik ki egymást ilyen szakértővé, és a saját kollégája által tett feljelentést képviseli a "szakértő" ellenem a bíróságon, aki iránt nem elfogult, tehát eskü alatt vallja, hogy "teljesen pártatlan", akit alig ismer, hiszen 10 km elválasztja őket minden nap, és csak néha futnak össze 1-1 garden party-n...

Lehet, ha tovább szakosodom, és majd a tényfeltáró újságírást választom, és meginterjúvolom a "szakma" néhány jeles képviselőjét, hogy ők hogyan is látják mindezt, és mi a véleményük az általam leírt és tapasztalt dolgokról, jelenségekről... Szerintem kész örömmel nyilatkoznának nekem (felőlem hozhatják a pszichiátriai verőembereiket is) az ilyen esetekben használt összes betűkészletükkel, ami nagyjából abból áll, hogy:

- Öööö...

0 Tovább

Ruben Brandt, a gyűjtő

Tegnap egy egyetemi online vetítésen volt alkalmam megnézni a Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs filmet. Szokatlan, szürreális figurákkal és volt tele, nehezemre esett ezért sokszor rákoncentrálni. Leginkább Picasso stílusában készült rajzokhoz hasonlítottak a karakterek. Ennek ellenére nagyon érdekes alkotás, szinte kiköveteli az embertől az újranézést, mert elsőre az ember nem is biztos, hogy felfog mindent. Szerencsétlenségemre online vetítésen láttam, ahol nincs alkalom a visszajátszásra. Ami kimarad, lemarad. Mindenesetre jól lefárasztott a film.


Milorad Krstić, szlovén származású, 30 éve Magyarországon élő képzőművész ötlete a film, a magyar hangja a karaktereknek Ruben Brandt, a főszereplő pszichoterapeuta szerepében Kamarás Iván, Kowalski, a magánnyomozó Makranczi Zalán, és Mimit, a történet femme fatale-ját Hámori Gabriella szólaltatja meg. A film elsősorban tisztelgés a művészettörténeti ritkaságok előtt, másodsorban krimi, thriller és film noir elemeket ötvöz a már említett szürrealista, néhol dadaista, de mindenképpen avantgard elemekkel.

A történet szerint Ruben Brandt kényszerbetegségben szenvedő bűnözőknek tart művészetterápiás kezeléseket, alapelve, fő jelszava, hogy a gyógyulás útja a birtokláson át vezet, vagy valami ilyesmi. Közben maga is kezelésre szorulna, mert visszatérő rémálmok gyötrik, amelyek mind valamiféle híres műalkotással kapcsolatosak. Ruben Brandt, az ártatlan bűnöző, mert Miminek, a kleptomániás tolvajlánynak jut eszébe, hogy a terapeutát a saját módszerével gyógyítsák meg, és lopják el neki a rémálmaiban szereplő műalkotásokat, hogy megnyugvást leljen.

A világ különböző múzeumaiból tulajdonítanak el műtárgyakat, mint a Louvre, a Tate, a New York-i Guggenheim, a MoMA vagy az Uffizi. A tolvajok egyre híresebbek lesznek, és csakhamar nyomravezetői jutalmat ajánlanak fel rájuk, aminek nyomán a nyomukba szegődik a teljes nemzetközi alvilág, mivel nagyon csábító a végén már 100 milliós díj, ami rájuk van kitűzve. Egy Mike Kowalski nevű, washingtoni magánnyomozó jut a legközelebb a rejtélyhez, de az alvilággal neki is ugyanúgy meg kell küzdenie. Közben fura rokonszenv alakul Mimi és közte, és a film egy pontján kiderül, hogy Ruben Brandthoz is igen erős rokoni szálak fűzik.

Autós üldözések, vérre menő összecsapások, és különféle akciójelenetek során eljutunk a végkifejletig, egy Tokiói aukcióig, ahol Andy Warhol Két Elvis-ről szóló alkotását szeretné a banda eltulajdonítani, és ehhez performansz művészeknek álcázzák magukat. Mike Kowalsky elmélete szerint a gyűjtő és csapata egy idő után leállnak, mert egy gyűjtő nem értékesíti a műalkotásokat, és csak véges számú képre van szüksége. Minden jel arra mutat, hogy a tokiói lesz az utolsó akció. Itt a teljes nemzetközi alvilág felvonul, hogy megállítsák őket, de érdekes, hogy Kowalsky távol marad az utolsó akciótól, aki egy vadabb elképzelés szerint Ruben Brandt alteregója igazából.

A filmet olyan képi világ és párbeszédek szövik át, ami miatt nagyfokú koncentrálást igényel(ne), ennek hiányában újranézést, például az olyan párbeszédekkel, amikor az egyik bűnöző azzal a kérdéssel bombázza a másikat, hogy az anyja háromdimenziós volt-e, az apja pedig egydimenziós, valójában pont vagy vonal, igazából nem nagyon lehet mit kezdeni, a történetet nem viszik előrébb. Nyilvánvalóan az összes magas-, és popkulturális utalást sem sikerült megértenem (a töredékét sem), a fáma szerint 300 körüli műalkotásra való utalás jelenik meg így vagy úgy a filmben, a populáris utalások pedig inkább csak sejthetőek a filmtörténeti elődök tekintetében. A Ruben Brandt is a Rubens és Rembrandt nevű festők neveinekö sszerántásából keletkezett, ami nem tudom mennyire szerencsés itt, mindenesetre ez van.

0 Tovább

Lovecraft Country értékelő

Médianarratológián ketten voltunk. A tanár kérdezgette, hogy láttuk-e ezt vagy azt a filmet, a csoporttársam mindig bólogatott, én meg mindig nemet intettem. Bár sikerült benyögni a Lovecraft Country címet, azt bizonyítva, hogy nem vagyok hermetikusan elzárva mindenféle médiától. Erre mondta, hogy nagyon jó példa, mert az ekvilibrium, azaz az egyensúlyi helyzet az, amikor a főhős, Atticus éli a Koreából hazakerült háborús veteránok mindennapi életét, és akkor jelentkezik a diszekvilibrium, vagyis az egyensúly megbomlása, amikor kiderül, hogy mágia létezik, meg mindenféle varázslatos lények, szóval a szereplők által olvasott horrorsztorik igaznak bizonyulnak. A történet végére kialakulhat megint egy ekvilibrium, amikor még nem tudom, mi történik.

A sorozat Misha Green alkotása, Matt Ruff regényét dolgozta fel. A Lovecraft Country annyiban megtévesztő cím, hogy nem teljesen Lovecraft világában játszódik, bár sok szállal kötődik az említett szerzőhöz. Például kiderül, hogy kissé fajgyűlölő volt, amit a „A niggerek teremtéséről” című verséből következtetnek ki nagy okosan a szereplők. Amúgy a varázslatok és szörnyek mellett megjelenik a faji konfliktus igen erőteljesen, a fehérek irtják a feketéket, a feketék pedig a fehéreket. Na, meg persze egymást is. A másféle szexualitás, „másság” is megjelenik a filmsorozatban, elég markánsan, leginkább egy eléggé vitatott személyiségű karakteren, a főhős apján keresztül, aki ennek tetejébe még alkoholista is, szóval ebből is ízelítőt kapunk. Vannak bölcs és okos párbeszédek, meg néhány eléggé undorító és besz*ratós rész is.

A bonyodalom egyelőre egy varázskönyv körül forog, sok részen át, amivel elképzelhetetlen hatalomra tehet szert a birtokosa. A szereplők általában feketék, ha megjelennek a fehérek, az mindig valamiféle konfliktust jelez. Illetve volt egy koreai lány, aki Atticus (Jonathan Majors) első szerelme volt, aztán kiderült, hogy mindenféle csápokat tud növeszteni, mert valami keleti folkór-szellem megszállta, és most nem lehet tudni, ki is az ő személyisége igazából. Csóri Atticus (Tic, ahogy nevezik) az apjával, Montrose-zal (Michael Kenneth Williams) is jól járt, mert részeges is volt, verte is, ráadásul inkább a másik csapatban játszott. Amikor már kiderülne a főhősről, hogy tökös, belevaló gyerek, mindig kiderül róla, hogy igazából eléggé szerencsétlen figura, ha úgy vesszük, és csak sodródik az eseményekkel, amellett, hogy már az elejétől kezdve azon van, hogy felgöngyölítsék a családjukat övező rejtélyt.

Atticus és családja úgy csöppennek bele a történetbe, hogy egyik ősanyjuk egy varázslókból álló titkos társaságnál szolgált, ahova csak faji alapon lehetett bekerülni, de némi keveredés révén a vér felhígult, és történetesen egy színesbőrűekben folytatódott a családi örökség, miután a szekta jórészt kihalt, mivel párszor magukra robbantották a kastélyukat a nagy kísérletezésben. Tic-kel azonos szenvedéllyel keresi a könyvet Christina (Abbey Lee), aki a rend árja tagja lehetne, ha nem lenne történetesen nő, akik számára szintén tiltott dolog a mágiával való foglalkozás. Ennek révén a nők elnyomása, illetve más szemmel való nézése a korban szintén előtérbe kerül ebben az alkotásban.

Tehát a varázslatokon és mindenféle okkult dolgokon kívül, ami a legjobban előtérben van: a háttérbe szorított népesség helyzete a korban, és úgy általában. Mindez nem egyszer gyilkos indulatokon keresztül bemutatva, számomra hiteles, ahogy egy-egy elnyomott réteg tagjai gyilkos dühöt táplálnak azokkal szemben, akik ezért felelősek. Talán a film nagy erényének ezt mondanám, bár kétségesnek tartom, hogy a jelenlegi világhelyzetben, amikor újra meg újra fellángol a faji konfliktus, például Amerikában (ahol a filmsorozat valójában is játszódik, nagyrészt), valóban jó szelepe-e a film a feszültségek levezetésének, vagy inkább csak olaj a tűzre? Merem remélni, hogy az előbbi, ezt lennének hivatva alátámasztani az erről szóló bölcs dialógusok, viszont az eszeveszett gyilkolászás, ami sokszor felebarátunk bőrszíne alapján megy, nem ezt erősíti, szerintem.

Bár, felmerül a kérdés, feladata-e, kell-e nevelnie a médiának, amire a válasz egyik oldalról elméletileg az, hogy nem vállalnák ezt a megtisztelő feladatot az alkotók, mert ugye a művészi szabadság, meg minden, gyakorlatilag viszont az a helyzet, hogy a mai generációt így is-úgy is a média neveli, sok esetben jobban mint az iskola, bármik is az eredeti szándékaink.

0 Tovább

Kicsoda Igazából Vörös Szonja?

Felröppent mostanában a hír, hogy lesz Vörös Szonja remake, aztán egyelőre mégsem lesz, így addig bátran írhatok az eredeti karakterről. Mert a Vörös Szonja közben szimbólummá is vált, a független nőiség szimbólumává. Amikor megjelent, 1985-öt írtunk, ez a független nőiség még csak úgy jelenhetett meg a filmvásznon, hogy Kalidor (Arnold Schwarzenegger) állandóan loholt utána lóháton, és ha valami kalamajkába keveredett, vagy nehézségekbe ütközött, menten ott termett, és megmentette. El is hangzott, azt hiszem, a film egy pontján, kb. amikor már a nézőnek is sok volt:

- Miért követsz engem mindig?

Aztán megmagyarázta Kalidor, hogy azért, mert számára is fontos Vörös Szonja küldetése, hogy bosszút álljon Gedren királynőn, a szülei gyilkosán per megmentse a világot, ami 13 nap múlva alighanem be is következik, ha nem pusztítják el az apokalipszist okozó talizmánt. A klímaváltozásról nem sok szó esett akkoriban, de a posztapokaliptikus víziók már akkor fénykorukat élték, sokszor borzalmas, narrátoros, alámondásos változatban, amely változat a Vörös Szonjából is létezik, megtaláltam, 0:40-től kezdődik a narráció:

A filmet egyébként Richard Fleischer rendezte, a forgatókönyvírók Clive Exton és George MacDonald Fraser írták, az zenét Ennio Morricone szerezte, a főbb szerepekben Brigitte Nielsen és Arnold Schwarzenegger. Robert E. Howardot jelölik meg sok helyen írónak, de sajnos semmi köze a filmhez, nehéz is lett volna, hiszen 1936-ban „tragikus hirtelenséggel” elhunyt.

A legjobban a Conan-filmekről ismert szerző csak a karakterét adta Vörös Szonjának, és ez ihlette meg annyira a szerzőket, hogy végül egy 85 percet kitevő fantasy-t csináljanak belőle. Habár Robert E. Howard volt a „hősi fantasy” műfaj megteremtője a Weird Tales magazin hasábjain, ahol H. P. Lovecrafttal és hasonszőrű barátaikkal együtt publikálgattak (Howardnak is volt a lovecrafti univerzumban játszódó története), Vörös Szonja alakja igazából a Vörös Szonja és a keselyű árnyéka című történetből bontakozik ki a legteljesebben, ami a Weird Talesben jelent meg.

Eredetileg egy történelmi elbeszélés vagy kisregény egyik szereplője, orosz származású, aki egy részeges német lovaggal, akinek a neve Gottfried von Kalambach (és mellesleg Mohácsnál megsebesítette a török szultánt) együtt verekszik Bécs ostrománál. Az eredeti karakterről azt kell tudni, hogy a nővére a szultán legkedvesebb ágyasa, Roxolána, vagy törökül Hürrem (őt is elhurcolták, mint a janicsárokat, kiskorukban), Szonja viszont az Oszmán Birodalom esküdt ellensége, minden férfin túltesz a harcban, és inni is ő bír a legtöbbet a környezetében. Mindeközben olyan alakokkal paroláznak, mint Zrínyi Miklós, Bakics Pál (aki a történet szerint a kezét is megkérte), de meg van említve a sztoriban Szapolyai János, II. Lajos, és a Mohács körüli korszakból még páran. Amikor a török sereg szemléjét látjuk a történetben, eléggé Egri Csillagok utánérzés fog el bennünket. Ami érdekessé teszi Vörös Szonja alakját, és Robert E. Howard írói tevékenységét, hogy a szerző honnan tudott annyit a az európai (és magyar) történelemről Texasból, egy Cross Plains nevű kisvárosból, ahol a történeteit írta. Na, mindegy, nem az ujjából szopta, az bizonyos, mivel hogy a történelmi alakok viselkedése nagyjából korhű és hihető, úgy is mondhatnánk, hogy autentikus.

Na, ennyi. Szóval szultáni ágyas nővérrel rendelkezik, miközben zsoldos, és német és magyar főurakkal együtt harcol Bécs ostrománál a kereszténység védelmében, ez Vörös Szonja eredeti alakja. Hogy hogyan lett egy alternatív világban a világuralomra (és elpusztításra) törő Gedren királynő ellenfele, az szerintem már örök rejtély marad, mindenesetre jó ötlet volt Robert E. Howard, az akkoriban divatos Conan történetek és filmek szerzőjének a nevével fémjelezve eladni a filmet. Mindenesetre megtestesíti az önálló, (túl)erős nő szimbólumát, aki az eredeti történetben folyton Kalambach lovag segítségére siet, a filmben viszont Kalidor lohol utána lóháton, megmenteni. A film valami furcsa módon még azt is szeretné sugallni, hogy a női és a férfi harcos valahogy egyenlően erősek, és ezt a maga sajátos, suta módján ki is fejezi, már amennyiben nem zavar be a női szövegbe a gyakran hadaró, és borzsztóan artikuláló, szótévesztő férfi narráció. Aztán még belegondolva a film szimbólumrendszerébe, és az akkori időkbe, felfogható a kelet és nyugat közötti enyhülés gesztusának, mármint hogy a markánsan orosz nevű női karaktert jótékonyan segíti a nyugati barbár harcos egy távoli fantáziavilágban, bár ez lehet, hogy csak belemagyarázás, mindenesetre megmagyarázná, miért volt annyira népszerű itthon a SZOT-üdülők vetítéseinek műsorában.

0 Tovább

A poszthumanizmus

A poszthumanizmus hazai intézményülésének lehetünk mostanában tanúi, ha kezünkbe vesszük a művészeti, kulturális folyóiratokat, vagy, ami jellemzőbb lehet, interneten böngésszük őket. Ha nem megyek egyetemre, nem is tudom, mikor szembesülök a klímaváltozás kérdésével, ha nem lépek ki a melóból, valószínűleg nem kezdek el kortárs folyóiratokat olvasgatni. Előbb-utóbb biztosan megtaláltak volna ezek a kérdések valahogy, legkésőbb a saját bőrömön keresztül, de akkor beleütköztem volna a poszthumanizmus paradoxonába: az emberi élet utáni dolgok elmondhatatlanságába. A poszthumanizmus reakció egy életérzésre, ami érzésem szerint szükségszerűen bekövetkezendő, bár sokan nem tudatosulnak ezekre a folyamatokra. Talán mindegy is. A lényegen nem (biztos, hogy) változtat. A poszthumanizmus egy olyan tudományos és művészeti paradigma, ami a következőre reakció: a nem emberi gondolkodásra való felfigyelésre (gépek, állatok) valamint a klímahelyzetre való melankolikus válasz.

A poszthumanizmus nem válasz semmire, inkább a humanizmus számára feltett kérdés: na, mi van, hapsikám? Egy eléggé önkritikus eszmei áramlat, ahogy észrevettem, nem is igazon áll szilárd talajon, mert csak sötétben tud tapogatózni az ember utáni gondolkodást illetően, legoptimistább változata a transzhumanizmus, ami szerint az emberek kiborgokként élnek tovább, alapvetően továbbvíve a humanizmus értékeit és eszmerendszerét. Már csak az a kérdés, melyik humanizmusét, mert eddigre már maga a szó is többértelművé vált. A poszthumanizmus viszont megkérdőjelezi a humanizmus mindenféle értékét és érvényességét, azt állítva, hogy a humanista „mi” fogalom kirekesztések sorozataként jött létre, előbb elhatárolva magát az állatitól, majd mindentől, ami nem „normális”, hozzátenném zárójelben, így jött létre valahogy a pszichiátria is, ami a humánum nevében egy mélyen antihumánus elmetudományt hozott létre.

Poszthumanista szempontból a pszichiátriának eléggé megkérdőjelezhető a létjogosultsága. A világvége szempontjából ugyanis közömbös az, hogy a bolondot fogva tartja a társadalom, vagy nem, az elmúlás részvéttelen a normalitás kategóriájával szemben, sőt, utolsó órájában valószínűleg az abnormalitásban fog kiutat keresni, mivel hogy már mindent, de mindent végigpróbált a világon ezen kívül. Ezt teszi a poszthumanizmus is. Olyan kategóriákat is igyekszik kanonizálni a világába, mint a skizoid menekülés a normalitás elől, az állati csoportintelligencia, vagy a sajátosan gépi eredetű mesterséges intelligencia, ami, mondjuk a Facebook részvéttelen algoritmusait figyelembe véve igencsak kritikus, közönyös és cinikus az emberi tulajdonságokra nézve: főként az emberi gyengeségekre épít. Kérdésem: könnyű-e ezek után a mesterséges intelligenciát szeretni, és felkészíteni egy esetleges ember utáni életre? Ugye, hogy nem annyira?

A sors iróniája, hogy a koronavírus, mint az apokalipszis első hírnöke, teljesen magára vonja az emberek figyelmét, és a maszkhordás problematikája teljesen elfeledteti az emberekkel a közeledő globális katasztrófát. Egyébként érzésem szerint maga a poszthumanizmus is egy kicsit cinikus hozzáállás, inkább húzzunk le még a világvégéről is egy bőrt (az utolsót) tudományosan és művészetileg, valamint filozófiailag, és akkor elmondhatjuk, hogy mindent megtettünk a környezetünkért, ami bölcsészetileg lehetséges. Ha végigvízionáltuk a bekövetkező világkatasztrófa minden lehetséges forgatókönyvét, és minden babért learattunk érte tudományosan, minden bevételt elkértünk a katasztrófafilmekért a mozikban előre, csak akkor jöhet majd a teljes pusztulás. Minket nem terhel felelősség, hiszen kijelöltük a gondolkodás lehetséges irányait a poszthumanizmussal és a transzhumanizmussal, más kérdés, hogy az utánunk jövők képtelenek lesznek azt értelmezni.

Körülbelül ezek azok a gondolatok, amik keletkeztek bennem A poszthumanizmus változatai című könyv kapcsán, amit mindezek ellenére érdekesnek és időszerűnek is tartottam, és helyenként kifejezetten izgalmasnak is, már amikor el tudott vonatkoztatni az öncélú filozofálgatástól, ami, mivel komoly elméleti és filozófiai megalapozottságú mű benyomását keltve már-már kötelező show-elemnek bizonyul a bölcsészettudományos gondolkodásban. Csak remélni tudom, hogy nem mond csődöt a filozófia a világvége pillanatában sem, és valami csodás deus ex machinaként megmenti az emberiséget, mint például ahogy Ellen Ripley elpusztítja a mutáns idegent (alien, xenomorph) saját idegen tulajdonságait felhasználva, vagy mint amikor a magyar népmesék szegény embere túl jár a halál vagy az ördög eszén, és valahogy mégiscsak életben marad.

0 Tovább

Az autizmus és Asperger köpönyege

Aspergeres volt-e Asperger?

Ebben az írásban reményeim szerint elsősorban is az Asperger-szindrómáról, pontosabban annak eredetéről lesz szó Edith Sheffer Asperger gyermekei című, a közelmúltban megjelent könyv alapján. Nem próbálom meg rekonstruálni a főbb pontjait, csak annyit mondok, amennyit a fülszöveg is, hogy megkerülhetetlen történelmi (és pszichiátriatörténeti) könyv kellene, hogy legyen a témával foglalkozó úgynevezett „szakemberek” kezében (pszichológusok, pszichiáterek), de nyilván nem várható el olyanoktól, akiknek annyi bokros teendője akad, de talán nekik is hasznos ez az összefoglaló. A könyv több ponton igyekszik elkülöníteni a „náci pszichiátriát” és „a náci gyermekpszichiátriát” az attól valamiféle módon független pszichiátriától, amire nem látok túl sok bizonyítékot, hogy abban a korban létezett volna. A pszichiátriát áthatotta az eugenetikus (fajnemesítő) gondolkodás a korban, amikor bevett gyakorlat volt a sterilizálás világszerte, az első gyerekpszichiátriák is a fajnemesítő gondolat jegyében születtek az 1930-as években, ezzel párhuzamosan "zsidó tudomány"-nak bélyegezték a pszichoanalízist, a "tudattalan"-t pedig "zsidó találmány"-nak.

Ebben a korban meséli el az Asperger gyermekei egy gyermekklinika történetét, ahol történetesen Hans Asperger volt a vezető, és a hozzá szorosan köthető nevelőintézet, a Spielgrund történetét, ahol a Harmadik Birodalom legnagyobb gyermekeutanázia-programja folyt, szintén majdhogynem véletlen egybeesésként. A könyvben egyébként felvetődik az ötlet, nem volt-e Asperger maga is egy kissé aspergeres, mivel gyakran híján volt a megfelelő szociális skilleknek, minden idejét az autizmus kutatása kötötte le ebben az időben. Mindig az események sűrűjében volt: a bécsi klinikát három olyan személlyel vezette, aki tevőlegesen is irányította a gyermekeutanázia-programot, neki is tisztában kellett lennie vele mi folyik, amikor a Spielgroundra irányít valakit. Aztán a háborúba is csak belecsöppent Asperger, és szinte lelkendezve írt a háború jobbító hatásáról, a tájról, az emberekről, és arról, hogy egyszer valamiféle cserkészmódszerrel vezette el a bajtársait a veszélyzónából. Mintha valami dzsemborin lenne. Természetesen puskát ott sem fogott a kezébe.

Így a háború után folytathatta tovább gyermekpszichiáteri tevékenységét, de a továbbiakban már nem igazán foglalkozott autizmussal, viszont aktív maradt, több tanulmányt írt a tárgykörről, és olyan fura dolgokról írt tanulmányokat, amik akár félreérthetőek is lehetnek, hogy „a halálban szolgálni” a gyerekeket és a hozzátartozókat, valamint misztikus ködbe burkolta a gyerekek életidejét, azt mondta, azt Isten jelölte nekik ki, és azt bizonygatja, hogy a gyerekek, akik korán meghalnak, mintegy sűrítve élik le az életüket, és hamar felnőtté válnak. Szóvá teszi, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek „szolgálat lehet a halál”, viszont sok mindent elhallgat, például, hogy a Spiegelgroundon kiiktatott gyerekek többsége teljesen egészséges volt. A sorsfordító esemény az volt, amikor Lora Wing rátalált valahogy az 1944-es tanulmányára, illetve doktori értekezésére, amelyben autizmussal foglalkozik, mintegy kitágítva annak értelmezését. Innen jött az ötlet, hogy ne csak autizmus legyen, hanem Asperger-szindróma is, ami az autizmus kevésbé fogyatékosságot okozó változata, és főként a szociális készségek hiánya jellemzi, de egyébként nagyszerű képességeket is birtokolhatnak az Asperger-szindrómások, akik Lora Wing víziója szerint az úgynevezett autizmus spektrum kevésbé sérült végén találhatók. Asperger nem nagyon találta ezt túl jó ötletnek, és próbálta erről Lorát lebeszélni, de végül is Asperger halála után tiszteletből mégiscsak Asperger-szindrómának nevezte el az állapotot, bár később ő is megbánta.

Az Asperger-szindróma olyan fényes karriert futott be, hogy még a DSM-IV és a WHO által használt BNO-10 is szerepeltette, mint valóban létező betegséget, ezt később visszavonták, illetve az újabb kiadásokban már nem szerepeltették, viszont eddigre már elindult a tömeghisztéria útján az Asperger-szindróma, egy időben annyira felkapott volt, hogy minden magának való ember „aspie”-nek tartotta magát, ünnepelték az Aspergeres kultúrát, és életérzést, és kevésbé zavarta őket, hogy egy náci háborús bűnösről elnevezett fogalom zászlaja alatt parádéznak, mivel az Amerikai Pszichiátriai Társaság elfelejtett utána nézni Aspergernek, mielőtt a nevét egy mentális betegséghez kötötték volna. Ennyi dióhéjban az Asperger-szindróma és Edith Sheffer könyvének sztorija. Bár nem lenne vérbeli történész, ha a náci éra fogalomrendszerét, és egész struktúráját nem tárná elénk, nem titkolva el azokat az anyagokat sem, amit a „náci” ápolók és pszichiáterek követtek el gyermekeutanázia címen, és a legszebb az volt, hogy minderre még csak felkérést sem kaptak a hitleri Németországtól, önként és dalolva végezték, a legnagyobb titokban, körülírásokkal, barbiturátokkal téve el láb alól a kis pácienseket. Ez volt a gyermekpszichiátria első felvonása (gratulálok hozzá), körülbelül ilyen körülmények között született meg maga az autizmus fogalom is, még csak nem is Asperger munkájának köszönhetően, hanem a kor tudományának és fogalomkészletének megfelelően válaszul a kor tudományos kérdéseire és kihívásaira.

0 Tovább

Hogyan írjunk interactive fictiont?

"Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja."

Az alábbiakban DM Potter: Writing interactive fiction könyvéről lesz szó. Úgy éreztem, itt az ideje egy ilyen könyv elolvasásának, mert a hőskorban még sikerült úgy ráérzésre írni néhány ilyen kategóriába tartozó, rövid játékot, ami még szódával elment, de minél inkább előrehaladtunk az időben, úgy lettek egyre laposabbak és érdektelenebbek a sztorik. És itt a kulcsszó, amivel kezdődik az egész könyv kifejtősebb része, vagyis a legfontosabb komponense az alkotói folyamatnak: legyen sztori, mert sok interactive fiction híjával van a történetnek, inkább választások sorozata az egész. Aztán próbál behozni valamiféle oktató-nevelő célzatot azzal, hogy legyenek logikusak a következményei a választásainknak, tanítson valamiféle gondolkodásra.

Bár amúgy gyerekeknek szánt interactive fiction-re specializálódott a szerző, és ráadásul könyvekre, azon belül is az ekönyvekre, sajnos híján vagyunk az elméleti írásoknak annak tekintetében, hogy hogyan írjunk interactive fictiont, a legtöbben valamiféle kutyaúszással próbálkoznak ebben a műfajban, ami meg is látszik a mezőnyön, de azért néhány szempontot megemlít a könyv, mire érdemes figyelni, bár annyira nem erős követelmények, hogy ne lennének figyelmen kívül hagyhatók. Például érdemes figyelni, hogy annyira ne részletezzük a főhős tulajdonságiait, inkább a haverokon = sidekicks keresztül tegyük ezt meg, se a családját ne nagyon hozzuk szóba, és lehetőleg gender semlegesen fogalmazzunk a jobb beleélhetőség végett.

A választások számát ne nagyon turbózzuk fel, de azért lehetőleg legyenek értelmes választásaink (én is ezt mondom), ha nincs ötletünk új elágazásra, akkor zárjuk rövidre az egyik ágat valami humoros halálnemmel. Ami még meglepő volt, hogy léteznek olyan könyvek, amik már az elején elágaznak, így lényegében két (vagy több) különálló sztorit tartalmaznak, így lehetséges az, hogy egy sztorit űrhajósként fejezünk be a világűrben, vagy delfinként az óceánban. Ír még az ötletelésről, hogy bizonyos karaktereit H. G. Wells (vagy akárki más) hasonló karaktereiről mintázta, nekem ez az inspirálódás nem túl erős oldalam, mostanában nem szoktam annyira beleélni magam regényekbe, filmekbe, hogy akár egy említésre méltó szereplőt is fel tudjak sorolni.

A könyv fejezeteit állandó idézetek szakítják meg, amiben a szerzőnő idéz általában saját magától, vagyis a gyerekeknek szóló interactive fictionjaiból, ezek a kiragadott idézetek általában semmitmondók, és nem is túl érdekesek rám nézve. Ami még említésre méltó, hogy elég nagy tapasztalata van a műfajban (annak ekönyves ágában), több mint 20 könyvnél működött közre, többségükben általában szerzőként. Érdekes módon oldja meg az írások tesztelését, felolvas a környezetében lévő gyerekeknek, és így bevonja őket is az alkotási folyamatokba. Ez a gazdag tapasztalat előnyből hátránnyá is változhat, amennyiben hót ziher, hogy nem sűrűn fogok gyerekeknek szóló mesekönyveket olvasni, még interactive fiction formában sem, még második gyerekkoromban sem. Erről a témáról egyébként valaki azt nyilatkozta, hogy épphogy valahogy sikerült megúsznia az első gyerekkorát, a másodikat viszont már senki sem éli túl. Szép kilátások.

A könyv sokat foglalkozik a szerző interactive fiction-nel való kapcsolatával, ami még érdekes lehet bizonyos szempontból. Bár a könyv második részétől, ahol a Word szerkesztési tanácsoktól kezdve átlépünk az ekönyvkiadás és brandépítés rejtelmeire és mikéntjébe, számomra eléggé érdektelenségbe fullad. Talán csak engem nem érdekelt annyira, de nekem úgy tűnik, ez a könyv gyengébb része, és lényegében csak azért kellett, hogy kiteljen a száz oldal.

0 Tovább

Ki tegye szóvá a stigmát?

A stigma a társadalomban élő mentális betegeket bélyegzi meg, mert akik kívül rekedtek a társadalmon, valamilyen otthonban vagy akárhol kaptak elhelyezést, nekik már úgyis mindegy. Ez olyan, mint valami rodeó, hogy meddig bírsz a társadalom „nyakán élősködni”, mert így veszik, megy a duma, hogy „a mi adónkból”, stb., és ha végül sikeresen megzakkansz, és nincs tovább, és bekerülsz az otthonba, kezdődik a vegetálás, kiírathatod a képernyőre a „GAME OVER” feliratot. Pedig nem olyan nagy élmény ez a nagy társadalmi lét sem. A társadalom számodra látványpékség, és ez még enyhe megfogalmazása a problémának. Bizonyos értelemben meghaltál sokak számára a diagnózisod kezdetétől, és a kórházi kezeléstől kezdve, a társadalomban szellemként vagy jelen.

Mindezt főként a stigma teszi, igen, de rá kellett jönnöm, hogy ez még a jobbik eset. A rosszab, hogyha (mentális betegként) elkezded a figyelmet felhívni a stigmára, úgynevezett „érzékenyítő kampányba” kezdesz a saját szakálladra. Mert akkor mindenki megtalál. Boldog, boldogtalan. És itt a nagyobb baj nem is a boldogokkal van, ők amúgy is lelki szegények, hanem a boldogtalanokkal. A sok csalódott, kiábrándult, elgyötört prolival, aki az egészet egy fejet víz alá nyomó versenynek fogja fel. A „nehogy már egy skizó különb legyen tőlem” mentalitással. Egyébként , ha már itt tartunk, nem igazán értem az „antistigma” fogalmát, teljesen szerencsétlen meghatározás, talán destigmatizáció volna lehetséges, elviekben, de mint látni fogjuk, sajnos, az sem. Egy időben volt divatos mindenféle „stigmá”-ról beszélni a társadalomban. Az egész párbeszéd a stigmáról, kb.:

„Tudod, a stigmák, mint amik Jézusnak voltak, nekem is hozzá hasonlók a szenvedéseim, a stigma egy párhuzam erre, egy hasonlat, de inkább allegória, okosabb vagyok és műveltebb, mint te, legalább ezért fogadj el.”

Csak mi van akkor, ha pont az ellenkező hatás váltódik ki ilyen esetekben? Mi van akkor, ha a stigma nem véletlenül van, és a társadalom nagy része tudatában is van ennek, és esze ágában sincs változtatni rajta? Mi van akkor, ha a nagy többségnek ez a kellemes(ebb) állapot? Akkor már mint annyiszor a történelemben, az van, hogy „többség dönt, egység nyal”. Szó szerint. Vagy inkább szív. A drága jó pszichiátriának csak annyi a szerepe, hogy ne próbáljon mindenkit diagnosztizálni, tartsa a diagnózisait egy tűréshatáron belül, hagyja meg a többséget abban a hitükben, hogy ők normálisak (annak ellenére, hogy előszeretettel hirdetik, hogy senki sem az). A pszichiátria nem uralhatja le a világot (habár voltak erre vonatkozó nagy szavak és törekvések), kell neki az „egészséges”, „normális” társadalom, akivel összekacsinthat, akivel cinkosságban lényegében szabad kezet kap azok fölött, akiket magának diagnosztizált. Bizonyos mértékig még a társadalom jóváhagyását is megszerzi hozzá, bele is vonja, és sajnálkozik, hogy milyen nehéz együtt élni „egy ilyennel”.

Csak annyit szerettem volna ebből kihozni, magamra vonatkoztatva is, hogy jobb lenne hozzászokni a gondolathoz, hogy minden a „fejünk fölött” dől el, a „normálisok” és az „egészségesek” (számunkra) misztikus világában, a pszichiáterek, persze, „szupernormálisak”, szerintem viszont mi sem áll közelebb a beteg lélekhez annál, mint hogy valaki pszichiáternek menjen, de ez más lapra tartozik. Minden nézőpont kérdése. Többen osztják az ő verziójukat, én számítok betegnek, és ők az etalonnak a mentális egészség dolgában. Ez valahol már megint sarkítás, egy torzulás a társadalmi szemléletben, de önként vállalt torzulás, kicsit úgy tekint rájuk a társadalom, mint a sírásókra, hogy szükség van rájuk, „mert én úgysem kerülök oda”, ha meg igen, akkor meg már úgyis mindegy.

Tehát stigmáról értekezni, rájöttem, mindezek után csak „szakembereknek” szabad, maximum még az „egészségesek”, „normálisok” szólhatnak bele anélkül, hogy megütnék (nagyon) a bokájukat, de valahogy mindenki vonakodik beleszólni, mert „kakisak” lesznek. Ez egy szőnyeg alá söpörni való téma, kár is volt onnan előkotorni. Sajnos, az a paradox helyzet állt elő, hogy stigmáról beszélni mindenkinek szabad, csak senki nem akar, mentális betegeknek pedig nem is javaslott, mert ezzel csak pont magukra szabadítják azokat a stigmatizáló embereket, akikről az egész szólna igazából. Szóval van is stigma, meg nincs is, mint fogalom jelen van, mint téma, jobb, ha elkerüljük.

0 Tovább

Mikor leszek kreatív?

Csíkszentmihályi Mihály Kreativitás című könyve szerint...

Blogos eszmélkedésem egy pontján rájöttem, hogy elég korrektül tudok filmeket, könyveket, egyéb alkotásokat bemutatni, hadd ne mondjam, elemezni, és ezek összehasonlítva más blogokkal is megállják a helyüket, gondolom, ez még magyar szakos örökség, vagy nem tudom, lehet, hogy genetika vagy szuperképesség. Akkor ezt is bevettem a repertoárba. Most például Csíkszentmihályi Mihály Kreativitás című könyvét olvastam, és egyelőre halvány fogalmam sincs, mit írhatnék róla, maximum azt, hogy másra számítottam, a Kreativitást nagy K-val érti, kreatívoknak csak a sikeres embereket tekinti, akik hatást gyakorolnak a kultúrára, kreativitás kis k-val számára nem létezik, kb. ugyanabba a hibába esik, mint Barabási Albert-László, amikor csak a PhD-től vesz valakit emberszámba, addig csak mint statisztika jöhet szóba. Egyébként savanyú a szőlő: nekem eddig nem volt inspiráló környezetem, talán már évek óta, csak a rehabilitációs munkahely hátsó foglalkoztatójában próbáltam kibekkelni a másnaposságot, illetve várni a cigiszünetet. Szóval ez nem olyasvalami, ami döntő hatást gyakorol a kultúrára, még akkor sem, ha nagy nyilvánosság előtt gyakorta szóvá tesszük.

A kreativitás feltétele Csíkszentmihályi szerint a támogató közeg is, maga a kreatív személy csak a kéz, amely végrehajtja a cselekvéssort (a kéz itt képletesen értendő), különben végrehajtanák helyette más kreatív személyek. Érdekes, hogy magát nem tartja kreatívnak, csak akkor nem tudom, mire alapozza azt a feltevését, hogy megérti, mi húzódik a kreatív folyamat mögött (lehet, hogy titokban mégis annak tartja?)? Nem mondom, talán azért kezdtem el a könyve olvasását, ha már flow élményem nem lehet, mint skizofrén betegnek, kreatívnak legalább tarthatom magam… ezek szerint sajnos azt sem, mivel még nem történt meg az az áttörés, amit interiorizálna tőlem a környezetem vagy akár az egész világ, így még csak nem is álmodhatok kreativitásról… legalábbis egyelőre. Persze van, hogy saját korában nem értékelnek valakit kreatívnak, és az utókor felismeri, hogy mégis kreatív volt bizonyos szemszögből. Aztán van olyan, aki bizonyos időszakonként számít csak kreatívnak, pl. a 15. és a 17. században, de amúgy nem. Amikor az emberek új dimenziót és távlatokat fedeznek fel a munkáiban. Úgy érzem, én blogírási szempontból megtettem tétjeimet, és várom a tisztelt utókor felfedezését, különben valószínűleg sosem fogok kreatívnak számítani.

Csíkszentmihályi könyvében híres embereket interjúvol meg arról, mit jelent kreatívnak lenni, ennek feltétele általában a betöltött 60 év, és hogy valamit már „letettek az asztalra”. Mondjuk, a híresség is viszonylagos, a felsoroltak közül csak az egy Faludy Györgyöt ismertem, ő is inkább csak a Villon-fordításairól, illetve átköltéseiről, a Recsken lehúzott évekről, az emigrációjáról, meg valami Playboy-címlapról rémlik… Aztán sokan elutasították a felkérést, főleg a művészek és az írók világából, Csíkszentmihályi ezeket is lelkiismeretesen idézi, többnyire azzal érveltek, hogy a kreatív folyamatot nem akarják megszakítani a kreativitásról szóló nyilatkozatokkal. Valaki közülük (Richard Avedon) például mindössze ennyit írt vissza válaszul a felkérésre:

„Sajnálom – túl kevés időm van hátra!”

Ami még felkeltette a figyelmemet a könyvből, az a jó helyen levés imperatívusza. Tehát nem lehetsz kreatív olyan közegben, ami nem hat rád inspirálóan. Erre a legjobb példa az 1400 és 1425 közötti Firenze, ami egyszerűen tobzódott a kreativitást illetően: Brunelleschi a firenzei dóm kupolájával, a keresztelőkápolna Ghiberti által alkotott „Paradicsom kapuja” szoborcsoporttal, Donatello az orsan-michelei kápolnához készített szobraival, Masaccio freskósorozatával a Branacci-kápolnában vagy Gentille da Fabriano festményével a Szentháromság templomban. Valószínűleg elősegítették ezt az ebben az időben a klasszikus korból előkerülő ismeretek is, de nem volt elhanyagolható a mecenatúra sem. Ebből az derült ki számomra, hogy nem a legjobb helyen vagyok bontakozni vágyó kreativitásomat illetőleg a munkarehabilitáció hátsó foglalkoztatójában, a megoldás valószínűleg az lenne, ha egy időgéppel visszautaznék a reneszánsz kori Firenzébe, és ott jelentkeznék valamelyik bankárnál, papi méltóságnál vagy főhercegnél.

A kreativitás vizsgálatánál ezúttal túlsúlyban vannak a természettudományos pályán lévők, főként a fizikusok, de szép számmal találhatók írók, költők és egyéb művészeti ágakkal foglalkozók a pszichológus által leírt példákban. Elmondása szerint 91 kreatívnak tartott személyt vizsgált a könyv megírása kapcsán, de közülük is vannak kiemeltek, akiket jóval többször említ meg.

A kreativitás indikátorának számít Szentmihályi szerint a „jókor jó helyen lenni” feltétele, és sokszor említi a „jó adag szerencsét”, mint a kreatív folyamat beindítóját. Vizsgálja a gyerekkor, az egyetemi évek, a felnőtt kor, a párkapcsolatok és az idős kor szerepét is, és végül is az egésznek a végkicsengése az, hogy nincs tuti recept a kreativitásra, szóval vannak hasonlóságok is, de ott vannak a különbségek, és hát, ejnye…

Megint írtunk egy könyvet.

0 Tovább

Skizofrénia underground

blogavatar

Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. Gyerekkoromban poénból kis magazinokat szerkesztettem szabadidőmben. Most komm-médiára járok egyetemre. Vagyis elvégeztem az újságíró szakot (BA). Ha valaki tud valamilyen jó MA szakról, most szóljon, vagy tartsa magában örökre!

Skizofrének - Nebáncsvirág

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebáncsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Facebook csoport

Szerintem tweetelni menő

Feedek