reblog.hu Skizofrénia underground

Kalandok, barlangok, szörnyek

Nemrég felötlött bennem a kérdés, hogy vajon miért töltöttem fiatalságom jelentős részét virtuális labirintusokban csatangolva, szörnyeket keresve és kincsekre vadászva, ahelyett, hogy megtanultam volna például egy szeget beverni, lyukakat fúrni a falba, vagy a kertben tevékenykedni, illetve közelebbi kapcsolatot kialakítani nagyszüleim háziállataival. Vajon már akkor lesújtott rám Philip Zimbardo mostanában felfedezett tézise a számítógépes játékok és a pornó fiatal lelkeket rabigába kényszerítő hatásáról, melyet a Nincs kapcsolat - Hová lettek a férfiak? című művében feszeget? Valószínűleg. Ugyanis Philip Zimbardo a '70-es években éppen nagy hatású kísérleteit végezte bizonyos börtönökben, melyek arról szóltak, hogy mennyire vetkőzik ki az ember önmagából, ha mások felett hatalmat kap a börtönőr szerepében, én pedig éppen megszületni készültem, amikor az első kalandjáték létrejött. Tehát a fenyegetés, ami később labirintusok, és T elágazások és fantázialényekkel benépesített helyszínek képében leselkedett rám, valamivel előbb jött létre, mint én. A csapda már születésem pillanatában készen állt! A veszélyt senki sem sejtette, sem a szüleim, sem a tanáraim, még maga Philip Zimbardo sem. Természetesen azonnal beleestem a kelepcébe. Nézzük akkor az történések kezdetét, amelyek a kalandjáték műfaj megszületéséhez vezettek.

Az egész 1976-ban kezdődött, Will Crowther hozta létre a legelső ilyen játékot, amivel elindította a nem várt események láncolatát, és ezzel megpecsételte a sorsomat, már ami a fiatalságot és a virtuális bolyongást illeti a vidéki lét örömei helyett. Még bele sem kezdtem igazán, de máris tennék egy kis kitérőt: manapság már nem nagy teljesítmény virtuális függőségekbe kerülni, de úgy gondolom, a '80-as évek Magyarországán még kellett hozzá némi extra fogékonyság is. Kezdetben jól jött hozzá egy személyi számítógép, ami valahogy minden munkahelyen megtalálható volt, bár igazán semmire sem használták, de a "majd csak jó lesz valamire" elve alapján beszerezték őket. Tehát, hogy ezek a játékok ilyen hamar ideérjenek Kelet-Európába, a vasfüggönyön túlra, szükség volt arra, hogy vírusként kezdjenek elterjedni, ekkor még nem a számítógépes vírusokhoz hasonlítottak, hanem az olyanokhoz, amelyeket emberek hordoznak, és gyakran a hordozó nem fertőződik meg vele, csak aki érzékeny rá. Vissza a lényegre.

Én úgy látom (mit látom, olvasom), hogy igazából több hatás együttesen határozta meg a fő csapásirányt, úgymint

  1. Szimulációk, melyek az angol nyelvű kommunikációt tették lehetővé a számítógéppel, illetve annak illúzióját keltették pl. ELIZA* (1964–1966)
  2. Egy újszerű táblás harci játék 1974-ből, amit Dungeons and Dragons (kb. Kazamaták és Sárkányok) névre kereszteltek, és aminek már önmagában megvolt a későbbi időpontokban a maga veszélyes híre, pl. amikor a sátánizmussal és effélékkel hozták összefüggésbe
  3. A legviccesebb pont, hogy Will Crowther szenvedélyes barlangász volt, amellett, hogy programozó, és a játékon ez is erős lenyomatot hagyott, mert lényegében leképezte a játékban egy Mammoth nevű amerikai barlangrendszer helyszíneit, aminek vektorgrafikus feltérképezése volt az egyik előző munkája

Végül is nagyjából megvan, amire kíváncsiak voltunk, azért kellett nekünk évtizedekig labirintusokban bolyonganunk, mert Will Crowther D&D játékos és barlangkutató is volt egyben, és ez meghatározta a kevésbé fantáziadús epigonok szellemi termékeinek témáját, labirintusokat és barlangrendszereket választva történeteik helyszínéül. A szörnyek, kincsek, teremtmények, akadályok, feladatok és egyebek variálhatósága szinte végtelen volt. De a labirintus maradt. Még a kalandjáték elnevezés helyett sem találtak jobbat, mostanában kezdi átvenni ugyan az "interactive fiction" kifejezés a helyét, de már a játékok és játékosok is kitaláltak nagyjából a labirintusokból, hétköznapibb témák ugyanúgy megjelennek már ezek között a játékok között, mint a fantáziavilágok és birodalmak szörnyeinek lakhelyéül szolgáló kazamaták. A játék eredeti neve a Colossal Cave Adventure volt, amiből az adventure szó kalandot jelent (a cave barlangot, a colossal meg bazinagyot) Egyébként szerintem baromira érdekes a játék keletkezési körülményeiről és fejlődéstörténetéről olvasni, egészen 1995-ig fejlesztették**, bővítették ezt az egy játékot is, számtalan variánsával találkozhatunk különböző programnyelveken, de online változatban is fellelhető az internet útvesztőjében, ezeknek a változatoknak, variánsoknak és mutációknak az érdekessége, hogy ha leírás alapján próbálunk végigmenni rajtuk, szinte biztos, hogy nem sikerül, mert egy másik változat leírását olvassuk el az egyik verzióhoz. A konstans, hogy néhányszor valószínűleg megöl a fejszés törpe benne, mert ez egyikből sem maradt ki, amivel én játszottam, 7 db törpetámadást kellett túlélni különböző módszerekkel. Ha lesz idegrendszerem, esetleg leírást is csinálok hozzá. A játék linkje itt található, aki megnézi, készüljön fel a puritán kivitelezés őskori élményére:

http://www.amc.com/shows/halt-and-catch-fire/exclusives/colossal-cave-adventure

Androidra is van, kis grafikával, ezt még nem próbáltam:

https://play.google.com/store/apps/details?id=es.zgames.laaventuraoriginal&rdid=es.zgames.laaventuraoriginal

* Interesznya, hogy az ELIZA egy pszichoterapeutát szimulált, aki emberinek ható válaszokat adott a vele kommunikáló humanoidnak

**A játékot a kiadást (pontosabban a napvilágra kerülést) követő egy év múlva megvette egy Don Woods nevű akkor végzett egyetemista, és ő fejlesztette tovább

2 Tovább

hogy járt a barátom

Csak ennyi. Szerintem nincs elég nyilvános vécé Budapesten, szóval talán emeljük fel a szavunkat, hogy telepítsenek többet. Mondjuk Nyíregyházán sincs, de ez már más kérdés. Természetesen a szórakozóhelyeken van vécé, fogyasztó vendégek részére. Ezzel csak az a baj, hogy a fogyasztás újabb kiválasztást indukál, és ezért áldásos hatása csak ideig-óráig észlelhető. Na, most, ha hozzávesszük, hogy egy hosszabb budapesti túra alkalmával hány szórakozóhelyre kell betérni, hogy több-kevésbé száraz nadrággal ússzuk meg a kalandot, azt kell, hogy mondjam, hogy túránk végén már annyira elázunk belülről, hogy az outputra egyre kevesebb ráhatása marad az embernek, és az útja végeztével már esetleg hátul is elázott (természetesen kívülről). Így jut el a Keleti pályaudvarra, ahol az emberek csak találgathatják esetleg, hogy tudja valaki hátulról is telibe pisilni a nadrágját (elmondom, többféleképpen, de ezeket a módszereket most itt nem részletezném), hogy aztán dolga végeztével úgy szálljon fel a vonatra, hogy rajtaütésszerűen elalszik, és csak Miskolc környékén tér magához, ahol igyekszik felmérni az alsóruházatában keletkezett károkat. Egyébként véletlenül tegnap Budapesten jártam, és az itt leírt dolgok természetesen teljesen a képzelet szüleményei. Ráadásul nem is én képzeltem el őket, hanem az egyik barátom. Különben nem akarok mindig erről beszélni, de gondoljunk csak bele, hogy néhány embertársunknak tartási problémái is vannak, vagy betegségből, vagy gyógyszeres terápiából adódóan...

Epilógus

... Ma valamiért egész délután a Toiletworld nevű játékkal játszottam, nem is értem az okát. Egyébként egy tavalyi versenyre készült, és a rangosabb versenyeken az előkelő utolsók közötti helyet szerezte meg (az IFCompon konkrétan az utolsót), de szerintem vannak olyan helyzetek, amikor az emberek a fantázia világában szeretnék megvalósítani az ilyen irányú vágyaikat, mert a valóságban sajnos nem lehet. :-( A játékban mindössze annyi a feladatunk, hogy egy vécékkel teli világban használatba vesszük azokat, amelyiket meglátjuk. Csúnya szó nem hangzik el benne, mint ahogy a barátom történetében sem. Ez egy ilyen világ, ahol "...az egész világ egy nagy vécé..." - Bud Spencer szavaival élve. A játék szöveges, és online is elérhető(vé tettem):

Toiletworld Omega

0 Tovább

A jövőről - nyárközépi impresszió

A jövőt meglátni és felismerni nem egyszerű dolog. Nem azt mondom, hogy én a jövőbe látok, mert azt sem tudom, mit fogok csinálni 5 perc múlva. De azt sem mondom, hogy nem találkoztam már olyanokkal, akik valóban látták a jövőt velem kapcsolatosan. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha is kávés szájú fiú leszek a Twitteren, roboman a burán,  máshol meg más. Azt sem gondoltam, hogy valaha is részt fogok vállalni egy (vagy több) olyan olvasztótégely munkájában, ahol a hivatalos pszichiátria álláspontja együtt tud dolgozni a radikális pszichiátriakritikával. Hadd ne kelljen mondanom, hogy én melyik irányvonalat képviselem, annyit segítségül, hogy nem vagyok pszichiáter, sőt. És hogy most a széles spektrum két véglete együtt tevékenykedik, mondhatnám, hogy sok boldogságot és örömöt kívánok mindenkinek ehhez a tevékenységhez, de ehelyett azt mondom, hogy Isten legyen irgalmas mindannyiunk lelkéhez, akik ebben benne vagyunk.

II. A jövőt most írjuk. Ki tudja, mi lesz a vége ezekkel a technológiai dolgokkal, ezzel az abilify-vel, milyen öregkorra számíthatunk, ha lesz egyáltalán. A skizofrének élettartama köztudottan rövidebb. De elképzelem magam egy otthonban, számítógépekkel, laptoppal, tablettel, okostelóval felszerelve, ahogy élem azt a fajta szociális életet, ami adatott, vagy akkor megadatik. Mindenesetre én magamon és néhány sorstársamon érzem azt, hogy a kezünkben van a jövő, és az utánunk jövő társaink sorsa. Sokan homokszemekként pergetik az időt, és az kifolyik a kezük közül. Vagy a saját bőrüket mentik. Vagy csak szimplán a túlélésre játszanak. Érkeznek újak, de kérdés, meddig maradnak közöttünk, mennyi bennük a sorstársiasság. Néhányan vagyunk cca. 10+ éve, akiket ez is foglalkoztat. Nekem, azt hiszem, áthatja minden megnyilvánulásomat, tudatosan, vagy tudattalanul ott van a háttérben. Talán lesz kinek átadni a stafétát, ha már kiöregedtünk ebből, vagy hozzátettük a közöshöz, amit gondoltunk, és továbbálltunk mi is.

És mi lesz a terveimmel, ha szeptemberben letudom a sulit? Az álmommal, a magyar szakkal, és ezekkel a dolgokkal. Én bizakodó vagyok. Bár soha nem éreztem még jobban, hogy nem élünk örökké. Szerencsére nem vagyok még agyilag zokni, sőt szellemileg frissebb vagyok, mint valaha, a sulis dolgokkal is haladok. De tudja valaki, mi az abilify végkifejlete, lévén, hogy ez egy 6. generációs, ultramodern antipszichotikum, a hosszú távú hatásai, tehát a kimenetel nem ismert. Csak remélni tudjuk a legjobbakat. Kísérleti alanyok vagyunk Isten Micsurin-kertjében, mutánsok, sámánok, 6. ujjal, akiket vegyszeresen normálissá kényszerítettek, és vagy beilleszkedünk, vagy rosszul járunk. Egyelőre inkább az előbbi. Mindenkinek szép nyarat, nekem most kezdődik a 2 hét szabadság, lesz időm elmélkedni még ilyesmik felől...

0 Tovább

Humbákföldi kaland

Mivel Tibi atya Füveskönyvét már véleményeztem itt: minden-napra-egy-feles, arra gondoltam, milyen jó lenne folytatni a hagyományt, hogy Tibi atya második könyve is terítékre kerüljön. Ma, amikor ügyeket intéztem Pesten (ami annyiból állt, hogy seggbe szúrtak egy injekciós tűvel, meg feladtam egy levélben a záróvizsga jelentkezésemet), néhány cider elfogyasztása után beszédültem a Humbák Művekbe, és a régen kinézett második könyv felé böktem bizonytalanul, mondván, hogy egy sört és egy kávét kérek, "meg azt a szürke könyvet". Ó, még nem sejtettem, hogy mivel van dolgom, hogy ez valójában egy kalandkönyv (vö.: lapozgatós könyv), a Steve Jackson és Ian Livingstone által megálmodott Kaland, Játék, Kockázat könyvek Humbákföldi viszonyokra adaptálása! Egyébként a könyv becsületes címe a Tibi atya és a Humbákföldi legenda.

Forrás: Kerepeczki Anna

Az előző könyv ennek alapján felfogható világleírásnak, ez pedig egy igazi egyszemélyes kalandmodul Humbákföldén. Bár a könyvről mindmáig hallgat a hazai sajtó, nekem mérhetetlen sok spekuláscióba és vágyakozásba telt, mire meg tudtam venni a mindössze 2500 Ft-os könyvet, valahogy sosem úgy jött ki a lépés. A hazai interactive fiction szcénát tekinthetjök (tetsz)halottnak: még egy Tibi atya nevével fémjelzett kalandkönyv sem hoz lázba nagyobb tömegeket, vagy tart számot szélesebb körű érdeklődésre.

Forrás: Kerepeczki Anna

A mű tavaly decemberi bemutatója óta - szerintem - méltatlanul elfeledték, és bár eredetileg, ha jól tudom, terjesztette a Libri és az Alexandra, jelenleg mégis leginkább a Humbák Művek egyik felső polcára szorult vissza néhány példány, a többivel nem tudom mi van. Talán áll raktáron, várva, hogy végre értékeljék, és méltó helyre kerüljön, és felfedezzék maguknak azok, akik egyéb szórakozásra vaágynak az alkohol okozta bódulaton felül is, esetleg Fb függőségüket egy időre háttérbe szorítva könyvet vennének a kezükbe.

A kötet bevezető szövege szerint megunjuk édesapánk állandó fesztiválrészegségét, esténkénti anomálisáját a hazatéréssel és virágládába való kisdolgozását, és ezért felkerekedünk, hogy megtaláljuk a legendás Humbákföldét, mégpedig amiatt a legenda miatt, hogy Tibi atya egy soha ki nem fogyó Fröccsöspohárral rendelkezik, és ezt becsületes küzdelemben megszerezzük tőle (gyk.: az asztal alá igyuk az öreget). Külön öröm számomra, hogy kalandjaink a Népszínház utcában kezdődnek, ami az én körzetem és vadászterületem is pesti tartózkodásaim alatt. Külön figyelmet szentelnek volt törzshelyemnek, a Texas sörözőnek, a Cherry bár, és a Potyka söröző mellett. A könyvbe kis önkritika is veggyül: főhősünknek nincs elég pénze, hogy a Humbák művekben piáljon, ezért "cápázni" kényszerül, vagyis lepattanó italokra vadászik, a tehetősebb, vagy részegebb vendégek kontójára. Közben különféle megbízásokat kap, ezeket teljesíteni igyekszik, miközben ő is pótolja a folyadékot rendesen. A sztorit nem ragozom tovább, így is csak annyit spoilereztem, amennyi az érdeklődés felkeltéséhez szerintem elengedhetetlenül szükséges. 

A könyv korhatáros (18+) besorolással rendelkezik, egyrészt tartalma, másrészt egy picit érzésem szerint a stílusa miatt is, pl "A kurva szó 22-szer szerepel ebben az undorító könyvben", az egyik (vélhetően fiktív) ajánló idézet szerint.

0 Tovább

szégyenteljes autózás

Ha már az előző pár sprintből kimaradtam, összevonnám a "szégyen" és az "autó" témát. Lehet? Nem? Nem baj. Úgyis itthon vagyok dögrováson, valami titkos kór támadta meg a lábam, mindeközben nagyjából elkészítettem az előző posztban beharangozott intrót, már csak nyelvileg kéne lektoráltatni, hát mit csináljak? Írok ide is egy bejegyzést. Mindig olyan nekem ez a sprint, mintha azt mondanám: "fellökök egy lottót". Megfigyeltem, ha hétköznapi témákról írok, amik nekem nagy dolgok, azok a hétköznapi embereknek mindennaposak, és nem is érdemelnek annyi figyelmet általában. De ami nekem mindennapos, a betegség-téma körül forogni egyfolytában, az másoknak meg kuriózum. Vajon az én titkos kis autós kalandom nagy dolog, vagy szinte mindennapi? 

Első élményeim az autókkal kapcsolatosan, hogy ovis koromban megtanultam a rendszámokról az abc-t, aztán sokáig ennyiben maradt az érdeklődés. Aztán 20 éves korom körül kezdtek rám furcsán nézni az emberek, hogy mi az, vezetni SE akarok megtanulni? Akkor az öcsém már rágta a szüleim fület ezzel az autó-motor témával, hát nagy nehezen rááltam én is. Eljárogattam, figyelgettem, megcsináltam, amit kell, minden vizsgán átmentem, de különösebben nem élveztem sem a tanulás részét, és utána a vezetés is nagyjából hidegen hagyott. Már csak az egészségügyi része volt hátra az egésznek, azt is csak azért tettem le, hogy ne évüljön el az egész téma. Egyébként jellemző az egész gépjármű oktatásra, hogy olyanok is bőven megcsinálják, akiknek se huzalmuk, se affinitásuk nincs hozzá, amúgy meg magasról tesznek az egészre.

Egészséges koromban (életem első 27 évére már csak így hivatkozom) néha, amikor halálra untam magam majdnem, beültem az autóba, és céltalanul vezetgettem össze-vissza, párszor megálltam c*g*zni, vettem ezt-azt, cappuccinót, vagy mit tudom én, aztán hazamentem. Még azt se mondanám, hogy olyan hű, de sok benzin fogyott. Vagy gázolaj, inkább. Összesen 2x, ha tankolhattam. Aztán, ugye, beteg lettem. Nagyon-nagyon beteg. Sokak szerint. Akkor még nem tudtam, de az sok elavult gyógyszertől evett a fene, amiket itt-ott, pszichiátriákon belém tömtek. Azt hiszem, érzékeny lehetek rájuk. Amúgy is hajlamos vagyok a depire, de amit ezek okoztak, minden képzeletet felülmúl. Na, mindegy. Beteg voltam, hát beteg. Napi egy sört azért minen nap lenyomtam, volt, hogy titokban többet, egyszer egy szerencsenapomon találtam egy Limoncello likőrt is, amit a szüleim hoztak Olaszországból. Aznap nem voltam beteg, he-he. Na, mindegy, így betegeskedtem már vagy egy fél éve, amikor 2007. január 2-án hajnalban egyszercsak elfogyott a c*g*im. Igaz, nem is volt, mert le akartam szokni arról is. Csak éppen a napi egy sörből több lett, és erősen megkívántam a dohányt. Kint állt anyám céges kocsija, valami Jumpy, vagy Jumper, már nem tudom. Rettentően erős lelki kínok között elloptam a kocsikulcsot, és elkötöttem az autót. A végső érv az volt, hogy úgyis be fogják vonni a jogsimat a betegségemre hivatkozva, így nem kár érte.

A kezdeti félelmem az ittas vezetéstől szertefoszlott, vidáman szlalomoztam a töküres, néptelen utcákon. Ilyen kihaltságot még nem láttam: január 2-a, hajnal volt, a legtöbben hullakészen aludták az igazak álmát. Csak én tartottam valamiféle pótszilvesztert. A régi éjjelnappali felé mentem, akkor még mindenhol lehetett c*g*t kapni. Állok be a parkolóba, hát nem ott sziesztázik két rendőr egy rendőrautóban? Mondták, hogy fújjam meg. Megkérdezték, hogy bilincseljenek-e meg, akarok-e szökni. Bizonytalanul nemet válaszoltam: tutira biztos voltam abban, hogy nem akarok szökni, de bilincs még nem volt rajtam, gondoltam talán kipróbálnám. De mégsem. Vérvétel. Aztán szóltak, hogy hagyjam békén a kocsit, ha jót akarok, mert csak tetézem a bajt, menjek szépen haza gyalog. Vettem még pár sört, és az erdőben éjszakáztam, teljesen készen voltam, most aztán megcsináltam: autólopás, ittas vezetés, jogsielvétel, minden. 

Igazság szerint olyan szarul voltam, hogy bementem a pszichiátriára, de nem fogadtak. Érdekes, amikor önszántamból mennék, nem fogadnak. Csak ültem ott, orvosra várva, egyszercsak megelégeltem, amikor kulcsolták az ajtót, kislisszoltam. Senki nem tartóztatott. Csavarogtam a városban, nem emlékszem, már végül hogy találtak rám. Se gyerek, se céges autó. Ez biztos meredek volt otthon. Nagy nehezen kinyögtem, hogy ott parkol az éjjelnappali előtt, és elvették a jogsimat. A tárgyaláson aztán 10 évre eltiltottak a vezetéstől, mert súlyosbító körülményként vették, hogy egyre több ilyen eset fordul elő. Tényleg? Azóta letelt a 10 év, pont idén januárban. Egyelőre még nem fordult meg a fejemben komolybban, hogy újra letegyem a jogsit. Majd egyszer, talán. Ennyi volt a kalandom és történetem az autókkal és autóvezetéssel. Ezt a sztorit nem szoktam mindenkinek elmondani. De most már úgyis mindegy.

6 Tovább

IntroComp: felhívás keringőre

"Idéntől már csak megfigyelőként vagyok jelen az interactive fiction játékok világában, mivel aktív szereplőként egy japán kamikaze pilótát is megszégyenítő karriert futottam be: eleinte csak lepontoztak, rendre utolsó helyen végeztem, majd már csak említés szintjén voltam jelen, végül diszkvalikfikáltak komolytalanságom miatt. A sikertelenségem oka az, hogy egy végtelenségig liberális felfogású közösség nem tudja tolerálni a gondolataimat, amiket (mondjuk igaz, hogy éktelen angolsággal) játékos formában tárok a nagyközönség elé. A meg nem értettség, a kirekesztés és a diszkrimináció olyan szinten volt jellemző irányomban, ami hasonlít a magyarság mindenkori helyzetére Európában." - Ezt írtam egy helyen, mindegy. Oké, legyen ennyi elég arról, mit alkottam eddig az IF-ek világában. Viszont ha valaki is szeretne ezek után hozzám társulni egy játék erejéig, megteheti. (Amúgy, ha valaki tényleg a portfóliómra kíváncsi, eléri a játékok menüpontban.)

Ha valaha is belekerülök az interactive fiction-ök történetébe, az halálom után lesz jóval, amikor felismerik a jelentőségét egy Magyarországon élő és alkotó játékkészítőnek, és díjat neveznek el rólam, az lesz a neve, hogy roboman-díj, és az ebben a körben eddig még nem létező Citrom-díjat fogja reprezentálni, amire pedig múlhatatlanul szükség van. Ezért is időszerű és törvényszerű, hogy bejelentsem indulásomat az IntroComp versenyen. Itt nem az a lényeg, hogy mit fogok leadni, hanem a feltételek. Június végéig kell bejelenteni a nevezési szándékot, ezt követően egy teljes hónap van egy játék introjának a kidolgozására, és ezt pontozza a zsűri, a játék realizálásáról még szó sincsen. Ez a nekem való verseny! Egy hónap alatt nemhogy egy intrót összedobok, hanem még angolból is szintre hozom magam annyira, hogy a fanyalgók se röhögjenek ki. Esetleg elküldöm valakinek, hogy javítsa ki az angolomat, és ha már csak ez az ötlet az eszembe jutott, már megérte a dolgon elgondolkodni. Ez az! Angol nyelvi lektor kell nekem! (Meg programozó, meg grafikus, meg szövegíró, na jó, csak vicceltem, de egy grafikus is tényleg jól jönne. Bármilyen meglepő, valamennyit fizetni is tudnék a munkáért.) És hogy miről fog szólni az intró és a reménybeli játék: halvány lila fogalmam sincs. Kezdő impulzusként jelenleg éppen egy tweet ragadta meg a figyelmemet, ennyi az egész:

"Salamancai (Spanyolország) katedrális díszítő eleme. Épült 1102-ben."

Szóval mégegyszer: az intró megírására 1 hónap áll rendelkezésre, a nevezést attól függetlenül megteszem, csatlakozik-e valaki, vagy sem. Ha valaki kedvet kapott a versenyhez, és önállóan indulna, azt is lehet, itt van linkje: http://introcomp.org/

A verseny pénzdíjas, 1. díj: 200$, 2. díj 150$, 3. díj 100$, egy próbát megér.

EDIT: ma délutáni fejlemények:

https://twinegames.tumblr.com/post/162354639673/the-sentence-editor-an-entry-for-intocomp-by
0 Tovább

egy átlagos nap krónikája

Reggel még mindig azzal a Google Maps h*lyeséggel szórakoztam, amit már majdnem egy teljes napja nem tudtam beintegrálni az egyesületi honlapba. Arra a megállapításra jutottam, hogy közelebb kerülnék a megoldáshoz, ha megadnék egy érvényes bankszámlaszámot, csakhogy az enyém már az első webes megmozdulásomkor letiltódott (emlékezetből próbáltam kódot beírni, ahelyett, hogy megnéztem volna).

Aztán, mire meguntam, irány Pest. Olyan még nem volt, hogy ne késett volna a vonat Budapestre, most sem fordult elő velem ilyesmi. A vonaton elkezdtem játszadozni bizonyos játékokkal, mit mondjak, egyes játékokat nem kimondottan Androidra terveztek eredetileg, ez okozott némi problémát. Annyi egységet azért hagytam rajta, hogy egy hívásra még futotta. Pf, bakker, legközelebb könyvet hozok, igaz, hogy az olyan, mint az internet fából, de akkor is... Egyébként, amiért mentem, olyan jól sikerült, hogy szinte szót sem érdemel. Kedélyesen elbeszélgettem az Ébredések Alapítvány egyik pszichiáterével, annyi antipszichót adott, amennyi nem egy megvadult elefántcsordára volt tervezve, hanem emberi léptékű volt, aztán elballagtam a suliba, barátságosan megbeszéltük a szeptemberi vizsga részleteit és feltételeit, szintén korrektnek találtam, dolgom végeztével vettem két gyenge cidert, meg egy erősebb sört, mondjuk került annyiba, amennyitől a szemközti padon már fejen álltak, de sebaj.

De nem is ez a lényeg. Mindeközben az otthon maradottak azzal szórakoztak, hogy anyám javaslatára egy helyi kis pszichiáteri előadás keretében az én felháborító cselekedeteimen kezdtek el csámcsogni, természetesen édesanyám javaslatára, hogy tudniillik március 25-én kiposztoltam a Facebookra az ambuláns lapomat, meg hogy a hétvégi kiránduláson hogy mertem olyan képen szerepelni, amin egy sör is látható, és hogy mertem olyan képaláíráshoz adni a nevem, hogy „A három skizofrén jól érzi magát Mályiban :-D”, és nem pedig úgy viselkedtem, mint egy „normális” skizofrén. Az hogy viselkedik? Nem tudom. Asszem beteg, és ágyban fekszik. Igaz, hogy a kép jóval több, mint 50 lájkot kapott, és többek között szakemberek lájkolták, a pszichiáternő szerint "nem lehettek a legjobb szakemberek", mert az alkohol rossz fényt vet a skizofrénekre. Persze a dupla injekció, meg a kapálás nem, de ezt majd később.

Mindezeket nem az ujjamból szoptam, hanem onnan, hogy a barátnőm jelen volt az előadáson (ami nagyrészt rólam szólt, a távollétemben, persze), és minden lehető és ésszel kitalálható hülyeséggel vegzálták, hogy miért nem nevel meg engem. Egyébként azelőtt végzett az ápolói tanfolyamon, így a szoc. ápoló & gondozó, és a gyakorló ápoló mellett már ez is megvan, de hogy miért nem rajtam alkalmazza a tudományát, miért nem vezet engem pszichésen, amikor én borzasztóan beteg vagyok, de ha egy hétig valakinek meg kéne oldani azokat a feladatokat, amiket én ellátok, valószínűleg inkább befeküdne a pszichiátriára, ha egyáltalán felfogná, miben van.

És az i-re a pontot a hazaérkezésünk utáni nagybevásárlás tette fel: a László utcai *ntersparban egy újabb főorvosnővel futottunk össze, persze pszichiáter, persze intézményvezető, persze ma lett volna nála jelenésem, és a fent vázolt okok miatt nem mentem. A jó viszonynak megágyazott, hogy köszönés nuku, mindegyik oldalon, a főorvoskájó odajött szöszmötölni hozzánk a kosarakhoz, hogy jól észleli-e, amit valójában tapasztal, vagy esetleg álmodik-e, gondolom ilyen a pályafutása során még nem esett meg vele, mire a bnőm benyögi, amikor a szórólapot kib*xtam a kosárból, hogy: „Nagyon jó, Robi, nagyon szépen takarítasz.” Mivel a kájó azért emelte fel duplájára a gyógyszeremet, mert nem raktam rendet magam után, és ezt el is mondtam neki, ha tehette volna, sztem bezárat vagy 2 hónapra, és kapálási terápiára fog az addiktológián, a gyarmatokon, a hátsó traktusban, mint a többi szerencsétlent. Biztos, ami ziher, vettem egy 2l-es Kőbányait is, remélem, azt is látta.

Szóval, mint már említettem egy helyen, így telnek itt vidéken a napjaink, a pszichiáterek szopatják a betegeket, és vica versa, ez visszafele is működik, néha kicsit gyámság alá teszik őket, néha kicsit túllövik őket anyaggal, kicsit el akarják vitetni ide-oda, cserébe a betegek írnak kedves dolgokat, leváltják őket, meg olyanokat szólnak be be nekik 1-1 véletlen találkozás alkalmával, aminek a kedvességi faktora nagyon magasan kiveri a biztosítékot. Hát, ez egy kedves kis vidéki hagyomány, együtt sírunk, együtt nevetünk, így telik lassacskán az életünk, kedvesség kedvesség hátán, még azt csodálom, hogy nem indult be igazán a helyi pszichiátriai turizmus & folklór.

2 Tovább

kedves kulturális gesztusok: Waiting for Margaret to Go

Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy egyedülállóan vagyok pofátlan a történelem folyamán néhány általam elkészített művel, azt kell hogy mondjam, hogy ezt a dolgot nem jól látja. A témában talán igen, néhány verssel és játékkal, de a revenge fantasy nem volt már ismeretlen műfaj kis hazánkban sem, egy Tomcat nevű illető jóvoltából, de világméretű kedvességek is készültek el, akár a közelmúltban, ami köthető bizonyos Chumbawmba nevű zenekarhoz, amely kedves kis gesztus már csak a zenekar felbomlása után, mondhatni posztumusz látott napvilágot, kétszeres értelemben is. Egyrészt 2013 tavaszán már a dalok, felvételek címzettje sem élt, és a Chumbawamba sem volt már aktív, mégis becsületesen betartották ígéretüket, hogy Margaret Thatcher halála után 1 nappal a hanganyagot pontosan eljuttatták az előfizetőkhöz, címzettekhez, ezzel némi enyhe halottgyalázás-jelleget kölcsönözve az utolsó albumuknak. Kedvesek voltak a fiúk, lányok? Hát hogyne.

Vajon miért volt fontos az In Memoriam Margaret Thatcher című CD megjelentetése a Chumbawambának, pláne az együttes felbomlása után? Minden jel arra mutat, hogy a zenekar hosszútávú tervekben, és világszintű távlatokban gondolkodott, már a nyolcvanas évek elején, amikor anarcho-punk zenekarként megalakultak, és ezt a viszonyulást végig megőrizték a szövegeikben, populárisabb, majd etno-folk alternatív korszakukban is.

Persze, ezt nem mindenki így gondolta: A Thatcher-érában a tűrt, támogatott, tiltott kategóriák közül leginkább az utóbbi illett volna a Chumbawambára, már ha a ködös Albionban létezett volna ilyen hármas felosztás hivatalosan. A rádiók nem játszhatták a dalaikat, koncerteket nem tarthattak, igyekeztek elhallgatni még a létezésüket is. A zenekar 1997-ben egycsapásra lett világhírű, amikor a mainstream média felfedezte magának a Tubthumper című számot és klipet, amit még pár hasonló stílusú dal és klip követett, például az Amnesia, vagy a She's got all the friends that money can buy.

Körülbelül ennyi is volt a Chumbawamba kalandja a világhírnévvel, de ezeket a dolgokat már nem lehetett meg nem történté tenni: egyfelől beírták magukat a populáris zene történelmébe, másrészről pedig köszönték szépen, és elkezdtek folk jellegű dalokat játszani. Az In Memoriam Margaret Thatcher egyébként csak technikailag az utolsó albumuk, a számok már évekkel az a kiadás előtt elkészültek. Érdekes, hogy a zenekar, miután megismerte a világhírt, már köszönte szépen, nem kért belőle, mintha a híres számok csak bizonyításkényszerből születtek volna, nem is igazán szerették ezeket a számaikat. Összegezve: a zenekar tagjai látszólag nehezebben viselték az ismertséget, és az azzal járó pozitív stresszt, mint a Thatcher korszak meghurcoltatásait. De csak látszólag: végig bennük volt a "mi lett volna, ha": ha nem hallgatják el őket, ha a tehetségüknek megfelelően kezelik, és nem tiltják be a számaik bemutatását, népszerűsítését. Valójában úgy érezhették, évtizedek estek ki az életükből, amikor - kényszerűségből - névtelen, illetve "kisnevű" punkzenekarként kallódtak az angliai Burnleyben, Leedsben, vagy amerre éppen vetette őket a sors. Végül pár gondolat az utolsó albumról:

Valójában bizonyára szerettek volna híresek lenni, de nem akkor, és nem úgy és nem azzal. A zenekar időbe ágyazottsága örökké aktuális eseményekre reagáló számaikon is tetten érhető. Nem csoda, ha a Vaslady örök mumusként maradt meg a zenekar emlékezetében, aki mintegy a zenekar örökös ellenlábasaként rányomta a banda hangulatára és a számokra is a bélyegét, örök ihletőforrásnak és beszédtémának megmaradva közöttük, mintegy negatív mentorként. Valójában már érett fejjel, letisztult dallamvilággal és világlátással születtek meg a Margaret Thatcher halálát nem annyira kívánó, mint inkább türelmetlenül váró dalok, például a Waiting for Margaret to Go, So Long, So Long, vagy a The Day the Lady Died. Kérdés, hogy ezt a gesztust mennyire tehette volna meg egy kallódó punkzenekar, vagy egy világhírűvé vált pocsapat. (Ugye.) Ki dobta rájuk így az első követ? Ősi, örök, íratlan és írott törvény: életet az életért. Ezen utolsó tettük után (vagy inkább már előtte), ők is úgy érezték, hogy idejük lejárt, és eltűntek a balfenéken, nem hagyva mást maguk után, mint egy honlapot, ami történetesen a magyar '56-os forradalom egyik eseményét ábrázolja, íme:


Fura? Igen, az.

0 Tovább

Vess véget a stigmának!

"Ecsédi tűnődött. Aztán újra kérdezett, hogy: - Miklós, azért van egy titokzatos dolog az egészben, és bár én sem tudom, hogy hányadszor csináljuk ezt, kétszázadszor vagy háromszázadszor, de még mindig meglepődik a Sas elvtárs is, tudod, amikor a pohár ott marad a levegőben. Hát azért mutass nekem valakit, aki ezt utánad tudja csinálni. Tessék, mutass egyet! Egyet mutass, tessék! És Vizi fáradtan elmosolyodott, és mondta, hogy: - Hát igen, azt még tudom." - Cseh Tamás: Keleti pályaudvar

Elöljáróban csak ennyit gondolatébresztőnek. Következik még egy minimális rinyálás, aztán ígérem, rátérek a lényegre hamar. Először is, két dolog foglalkoztat ezzel kapcsolatban:

1. nem tudom, hányszor mondtam már magamban, hogy lassan leépítem magamban ezeket a beteges dolgokat, lévén, hogy mindenkinek egy élete van, de ezzel szemben egy érdekvédő egyesületnél dolgozom, és sajnos azt kell mondanom, hogy élvezem is. Persze lehetnék én segédmosogató is "egészségesek" között, de köszönöm, szívesebben foglalkozom informatikával, és így újra sorstársi dolgokkal betegek között.

2. A másik, hogy van-e jogom nekem a betegtársaim nevében nyilatkozni sokszor, akik nem feltétlenül úgy élik meg ezeket, mint én? Bár szerintem a válasz erre is pozitív, mert a) mindent meg tudok magyarázni, b) mégha nem is úgy élik meg, sok hasonló gondolat bennük is megfogalmazódhat a néha áthatolhatatlan hallgatásfüggöny mögött.

Ugye, a hallgatásfüggöny. A szégyen, a megbélyegzettség és a kirekesztettség. Ismerős, nem? Amikor úgy kell végigmenni az utcán, hogy nehogy meg kelljen ismerni délután, akikkel napközben együtt dolgozol, és minden álmod egy árufeltöltői állás egészségesek között, hogy aztán lehazudhasd nekik a csillagos eget is, de előbb-utóbb úgyis kiderül. Kínos, mi? Akkor elmondom, nem azért röhögnek ki a hátad mögött, ami vagy, hanem azért, amilyen nevetséges módszerekkel próbálod letagadni. Viszont ha vállalod, akkor azt is vállalod, hogy a többség hülyének fog nézni, és az egészséges segédmosogatók köpnek utánad az utcán, mert kitolod őket az állásukból.

És most hozzá a történet: Egy messzi-messzi kontinensen, amit úgy hívnak, hogy Amerika, él egy lány, aki 28 év körül van, és Kat Selwyn Laytonnak hívják, több mentális nehézséggel küzd, és úgy döntött, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ne stigmatizálják, avagy bélyegezzék már meg az ilyen betegeket, hanem inkább fogadják el őket olyannak, amilyenek valójában. Ezért készített néhány (=sok) olyan internetes "badge"-t, ami magyarul jelvényt, vagy kitűzőt jelent, de inkább a logo, vagy a banner kifejezést használjuk itt helyette inkább szerintem. Ezeknek az elkészítésére a Carrie Fisher nevű színésznő halála indította, aki a Csillagok Háborúja című, kezdetben trilógia, később hm, egyik szereplőjét, Leia hercegnőt alakította, és meghatározó élménye volt a gyerekkorának. Carrie Fisher maga is mentális problémákkal küzdött, és ezt fel is vállalta. 

A jelvények jól látható méretűek, és harsány, vagy éppen barátságos, trendi színekkel igyekeznek hatni a befogadóra, és nagy fehér betűkkel szerepelnek rajta a következő hashtagek: #endthestigma, no kommentes, vess véget a megbélyegzésnek, #1in5, azaz Amerikában minden 5. ember érintett állítólag valami ilyesmiben, és #youarenotalone, vagyis nem vagy egyedül, bár én ismerek olyat, aki már "a legnagyobb tömeg közepén is megtanult egyedül lenni", vagyis nagyon beteg, vagyis kurva beteg, illetve képzelt beteg, és a betegséggel (a "Rémmel") való folyamatos küzdelem tölti ki az életét. Na, jó, igaz, ezen a skálán természetesen különböző pozícióban foglalunk helyet, és nem azt mondom, hogy néha nem szoktam én is elkámpicsorodni, sőt elkettyenni (esetleg naponta többször), de én mindenre a megoldást keresem, és valószínűleg ilyenekre akar hatni Kat a pozitív üzenetekkel (ami néha csak annyi, hogy "nekem van" -> "x agybajom", de ennek felvállalása is valószínűleg felszabadítólag hat bizonyos fajta emberekre. Aztán vannak ennél bonyolultabb, rafináltabb, szofisztikáltabb üzenetek is (mielőtt még felmondanám az egész szinonímaszótárt), például: "a művészetterápia segít rajtam", persze a magyar hozzáállás még a "hülye vagyok, üssetek"-nél leragadt valahol a rendszerváltás előtt, de én azt mondom, nem lenne rossz ötlet feldobni ilyesmivel néhány hazai illetőségű honlapot is.

#EndTheStigma: Facebook | Twitter

http://mymodernmet.com/end-the-stigma-mental-illness-badges/

https://spoonierunnergirl.com/2017/02/13/the-power-of-the-end-the-stigma-movement/

0 Tovább

meguntam félni, kockacukor

Oké, ezért most senki nem hibás. Az ember hajlamos bedőlni az írott szó hatalmának, hajlamos engem a végletekig hülyének nézni például az ambuláns lapon leírt státuszom alapján. A pszichiáter is ember. A tévedés joga, és a műsorváltoztatás joga is mindenkit megillet. Nem tarom magam különleges embernek, hogy velem ezt nem lehet megcsinálni, velem így nem lehet viselkedni. (Mondjuk a hiúságomnak jót tett volna, ha úgy viszonyulnak hozzám.) Mindegy. Tegyünk úgy, mintha nem tudnának semmit. Vegyük úgy, hogy nem vagyok kivételes helyzetben, egy névtelen sikzofrén ember vagyok a 100000-ből. Még akkor sem lehet velem így viselkedni. Az a baj. És hogy már nem 10 évvel ezelőtt van, az is baj. És hogy a Sötét Szabolcs megyei pszichiátria első embere a kezelőorvosom (illetve volt eddig), az nem baj, de nem is különösebben érdekel. Az, hogy a leggyorsabb a felfogása az összes pszichiáter közül, akihez eddig volt szerencsém, az sem különösebben zavar, és hogy nem csinálták meg mostanában, hát nem az én dolgom. (Úgy tudom.) De, amit tudok, hogy a kedves megyei pszichiátria embereire a dolgaim közül a Halál a pszichiátrián című játékom volt a legnagyobb hatással. Azt is tudom még, hogy ismerem annyira a viselt dolgaikat, illetve az időközben eltelt 4 év alatt van annyi rálátásom a folyamatokra, ami bőven lehetővé teszi, hogy elkészüljön a játék következő része. Bizonyos előjáték-féle már kész is van hozzá, igaz, talonban tartottam volna örökre, ha együtt lehetett volna működni velük, legálább élni és élni hagyni szinten. De, ugye, ez nem így működik. Játsszuk le, játsszuk le végig. Játék az élet - szokták mondani. Vagy: Buli az élet - ezt is valaki.

Senki ne gondolja, hogy ez szócséplés, blöff, pókerezés, vagy üres fenyegetőzés - az ilyesmi távol áll tőlem. Azt se gondolja senki, hogy a játék első része pusztán a véletlenek valami különös összjátéka folytán lett ismert, és lett úgy megírva, ahogy, a scriptnyelv, a grafika, a szöveg varázsütésre született meg, terjedt el maga a játék, és lett elhallgatott, kínos szégyenfoltja a megyei pszichiátriai ellátásnak. Összetett, és átgondolt koncepció volt, bő fél év alatt készült el, már amennyire egy debil képes ilyesmire, és a debilkénk a megírást követően nem csinált semmit, csak várt és várakozott. Az úgynevezett szakma napirendre tért fölötte - hm, hm, ilyen is van, és tegyünk róla, hogy ez egyedi eset legyen, talán lecseng az egész történet idővel. Hiszen a világ is véletlenszerűen alakult ki, benne a Föld és az egész naprendszer, miért ne lehetne véletlen, hogy ez így történt? Megvan! Dugjuk inkább a homokba a fejünket, mint a strucc, hiszen a struccok sem véletlenül fejlődtek ki, tőlük is lehet mit tanulni! Debilkének meg, akihez ez az egész köthető, duplázzuk meg először a gyógyszerét, aztán emeljük szép fokozatosan, hálózzuk be, hogy ne tudjon tovább ugrálni, hiszen olyan jól bevált már ez a módszer az évek alatt.

Ennyi bevezető maszlag után van szerencsém felkonferálni magamat, hogy belefogtam a a második rész megírásába, és a kedves kis munkám, meg tanulásom mellett gőzerővel csinálom, és magas fokú prioritást élvez a projekt. Online lesz elérhető éjjel-nappal, nem kell majd hozzá telepíteni semmit, egy webes felületen fognak szaladgálni a pixelhősök, és fura dolgokat mondanak majd, és néha meggyilkolják egymást, amiből összetevődik a nagy hm-hm, és lehet, hogy az is elköltözik majd a telephelyről, mint a kedves kis nypszch csak nehogy annak is én legyek az oka. Persze lehet, hogy nem. Annyi bizonyos, hogy egy kis demó már készen áll a projektből. Hát, úgy gondolom, ilyen felvezetője, vagy beharangozója sem volt még egyetlen játéknak sem, de ez speciális eset, és én is az vagyok, hiába viselkedem általában hétköznapi ember, illetve kultúrember módjára (és ezt a kettőt váltogatom). Szóval, röviden, ennyike:

0 Tovább

Nagy dolog: műhelyből irodába

Toty-toty. Nagy dolog. Az ember a műhelyből bekerül egy külön álló épületbe a melóban, amit egyesek irodának hívnak, én megmaradtam a realitások talaján, és egy hónap után is festőműhelynek nevezem. Az ember szülei ilyenkor pár napig lelkesek, beszereznek egy csomó inget, meg válltáskát a laptopnak, ellátják jó tanácsokkal, pl. hogy ne legyen büdös, ne igyon annyit, meg más efféle, de aztán hamar megunják és megszokják, realizálják, hogy mégiscsak a problémás nagyfiukról van szó, és minden csoda három napig tart. Nem úgy a kollégák. Ma a következő tweetet írtam a melóban:

Megértem a munkatársaimat. Minek minden nap köszönni? Volt 4 évünk rá, hogy kiköszöngessük magunkat. Gondolom, mennyire fárasztó lehet már.

Na, igen, a kollégák, a műhely, a klikkesedés, pártoskodás világa, a fúrás-faragás világa (és most nem a kézműveskedésre gondolok). Eleinte ott ültem közöttük, normára vertem a karaktereket, mint ahogy köztük is uralkodnak íratlan szabályok, normák, amiket az éldolgozók állítottak fel, magasan téve arra a problémakörre, hogy ez egy rehabilitációs munkahely, és igazából csak az előállított munka minősége számít, a mennyisége már kevésbé. Na, igen, akkor még köszöntek. Fogcsikorgatva, be-beszólogatva, magukban a k. anyámba kívánva bár, de köszöntek. Mivel ők toleránsak.

Egészen az első fizetésig, mert akkor kiborult a bili: bérfeszültség keletkezett, mivel valamelyik zseni kikombinálta, hogy ha megkapom a bambasági pótlékomat is a skizofréniára, pár ezressel még többet is keresek, mint ők. Aztán elszabadult a pokol. Ha valakinek a kezemet nyújtom, úgy néz rá, mintha tőből szeretném kitépni az övét, ha ráköszönök, összerezzen, mintha áramütés érte volna, esetleg hangom már nem hatolna el hozzá abból a másik dimenzióból, amiben vagyok, lehet, egyszer valaki tényleg kísértetnek néz, és fizikai valómat asztráltestnek nézve megpróbál majd átgyalogolni rajtam.

Hm, hm. Nagyon érdekes. Mit tehet vajon ilyen esetekben a paraszt? Hát semmit. Tanul a nagy elődöktől. Vegyük például E4-et az irodából. Ő a legrégebbi irodista, valószínűleg tudja, mitől döglik a légy. A következőket csinálja: kialakított maga körül egy oeuvre-t, egy coulur locale-t, amit mindig magával hordoz, a dohányzóba is. A budiba is. Amúgy legtöbb idejét az irodában tölti, és társaság igényét a többi irodistával pótolja, akik szintén tőle tanulják, hogy hogy kell viselkedni egy irodistának, így mintegy megsokszorozva magát, E4 három példányban járkál a folyosón, a dohányzóba, és a vécére. Nagyon kell koncentrálni, ha valakivel véletlenül összeakad, annak azért köszönjön, de úgy általában igyekezzen a többiekről tudomást sem venni, innen alakult ki a mondás, ha bemegy a műhelybe, hogy: „Sziasztok, akinek még nem köszöntem.”, mert akkor számon kéne tartania, hogy ki mindenkivel találkozott már a folyosón, és aztán a műhelyben egyesével személy szerint előre köszönni a jelen lévőknek, szigorúan figyelve arra, hogy kétszer ne köszönjön senkinek, mert akkor meg kell magyaráznia, hogy miért köszönt kétszer, vagy esetleg valakit kihagyott, akkor egy hétig témába van téve, hogy újabban nagyon fenn hordja az orrát. És ez még csak az üdvözlés szertartása, a napi munkája akkor még nincs sehol, de az nem is munka, mert blablabla…

Most, hogy átvettem a munkaköre egy részét, érdekes módon nem akart megfojtani egy kanál vízben, mint a többiek, ha kérdezek valamit tőle, segít, nem szeretne a folyosón elpárologni, vagy beleolvadni a falba, ha meglát, nem rezzen össze, és nem fordítja el a fejét. Ennek ellenére én nem nevezném magam irodistának, inkább azt mondanám, hogy „festőműhelyista” vagyok, és amúgy csak szeretném elvégezni a dolgomat, illetve amit rám bíznak, anélkül, hogy ironikus tweeteket kelljen szerkesztenem, vagy fogalmazást írnom a kollégáim viselkedéséről, hogy valamennyire megnyugtassam a kis #zordkülsőérzőszívettakar beállítódású, érzékeny lelkemet.

0 Tovább

Szorongásom története

„Betegsége 8-9 éves korában kezdődött.” – diktálta rólam kezelőorvosom a nővérkének 2013 tavaszán, amikor 2x1 hónapos turnusomat töltöttem a néhányak által csak Hawaii-nak nevezett régi pszichiátriai épületben

Valójában mikor is kezdődött? 2006 márciusában, vagy februárjában, vagy mikortól is számoljuk ezt a dolgot? X. Az első fura gondolattól? Vagy amikor először ellent mondtam a szüleimnek? Mikor voltam én 8-9 éves? Mi történhetett akkor? Nem is tudom. Nem emlékszem már tisztán arra az időre, mert már nagyon régen volt, 30 éve. Azt hiszem, az első megnyilvánulás rólam ebből az időszakból való, ami értékelte a viselkedésemet: vagy nagyon zseniális vagyok, vagy nagyon bolond. Nem szó szerint idéztem, de valami ilyen értelmű dolgot mondtak rólam. Amikor én magamon először tapasztaltam, hogy nincs velem rendben valami, az független volt a mentális betegségtől, azt hiszem, akkor maradtam le először a tananyaggal, amikor 8, vagy 10 voltam, mert elromlott a szemem, és nem láttam az írásvetítő fóliát. Elvesztettem a fonalat, és ezzel együtt elvesztettem eminens státuszomat az osztályban. Kiestem a versenyből. Azóta ideig-óráig sikerült visszaállni a sorba, kaptam szemüveget, kaptam kontaktlencsét, de akkor már úgymond kiestem a pixisből, nem voltam eminens, megtapasztaltam milyen nonkonformistának, sőt deviánsnak lenni. Érdekes, hogy a tanulmányi eredményeim romlása és a képességeim közötti szakadék ilyen feszültséget generált.

Érdekes  módon, amit az iskolában egyenes úton nem sikerült elérni, kerülő úton kellett. Könnyebb, de feszültséggel teli út volt. A hangot mindenkivel megtaláltam, a legdeviánsabbaktól a minta tanulókig. Ettől fogva inkább a társaság miatt jártam iskolába. Órán általában odafigyeltem, de a társaim voltak mindig az elsők számomra, a tanár ott volt ugyan, de csak jobb híján figyeltem, amit mond. A középiskolában rögzült az a tulajdonságom, hogy minden autoritást elutasítottam, a szüleimtől kezdve az osztályfőnökig. Soha nem volt igazi példaképem, sorstársi közösségnek fogtam már fel a középiskolát is, kötelező, de felesleges idővesztegetésnek, bár magam nézve kötelezőnek tartottam részt venni az órákon (nos, néhány kivétellel), de fő elfoglaltságom (az  olvasás, írás mellett (+némi programozás)), a csavargás, lézengés, bódító szerek fogyasztása lett (különösen alkohol).

Ez a hozzáállásom a felsőbb iskolai próbálkozásaimban is jellemzett engem, a Miskolci Egyetem magyar szakán sikerült ezt ésszerű keretek közé szorítani, életemben a legtöbbet ott tanultam, mind az iskolai tananyag tekintetében, mind az úgynevezett nagybetűs életből. Ekkoriban már diagnosztizáltam magamon a szociális fóbia bizonyos jeleit, és a nagyfokú szorongást, amiket természetesen jórészt alkohollal igyekeztem kompenzálni. „Drágám, Te kettős életet élsz.” – azt hiszem, ez a kettősség okozta végül is a bonyodalmat, ami miatt végül ezt sem végeztem el. Persze ez így nem igaz, mert a paranoid skizofrénia diagnózisom, a kórházi kényszerbeszállítás, gyógyszerezés, az úgynevezett hallucinációk, téveszmék olyan félelmetes világot tártak elém, ötvözve az akkori embertelen kezelési módokkal, és azt követő megszégyenüléssel, depresszióval, sivársággal, a magánéletbeli válsággal, és a szakmai úttévesztésekkel, hogy feladtam az ambícióimat, és egy időre a betegségtudat nevű fogalomba kapaszkodva szerettem volna kivonni magam a társadalom vérkeringéséből, és megnyugvást találni. Az akkori időben annyira szakbarbár voltam, hogy máshoz nem is értettem, mint a magyar nyelvhez. Így maradt nekem menedékként vagy az intézet, vagy a nappali pszichiátriai ellátás, ahol még minimális pénzt is kerestem, szociális foglalkoztatás nevű kereső tevékenység formájában, ami nem minősült munkaviszonynak.

Azóta olyan életesemények értek, amik mindezen problémákat háttérbe szorították, felülírták. Szorongásom, szociális fóbiám jórészt megszűnt, skizofréniám egyensúlyi állapotban van. Viszonylag kevés gyógyszer alkalmazásával állapotom annyira stabil, amennyire ez lehetséges. Úgy gondolom, beilleszkedtem egy közösségbe, ami sorstársi csoport ugyan, de beilleszkedési gondjaim nekem soha nem voltak. Fura módon a vezetőimhez  való viszonyom is rendeződni látszik, 30-as éveim végére, úgy érzem, kifejlődött bennem a képesség az együttműködésre. Talán azért, mert itt újra olyan státuszba kerültem, ami miatt megbecsülnek, és ezért hajlandó vagyok áldozatokat hozni, illendő módon is viselkedni talán. A következő éveimet valószínűleg a viszonylagos nyugalom, állandóság, kiszámíthatóság fogja jellemezni, évekig tartó meg nem értettségem, és szempontjaim lassan érthetővé váltak, kikristályosodtak, és társadalomra való veszélytelenségem talán már bebizonyosodott a közel 40 év alatt, amit itt a Földön töltöttem. Valójában ezek az eredmények is egy botrányos incidensből fejlődtek ki, és vezettek idáig, amikor is olyannyira szembe kerültem a helyi pszichiátria vezetésével, hogy jobban már nem is lehet. Azt hiszem, azóta kölcsönösen elfogadtuk egymás létezéséhez való jogát, mert nem is igazán volt más választása egyikünknek sem.

Valójában szerintem még mindig kölcsönös gyanakvással fogadjuk egymás tevékenységét, de mivel csak minimális a kapcsolatunk már egymással, nem igazán szólunk bele egymás életébe. Kialakult egyfajta egymás mellett élés. (Szándékosan nem használtam a békés szót, de különösebb problémákról nincs tudomásom, ellentéteink jórészt feledésbe mentek mindkét részről.) Az élet megy tovább, élni, és élni hagyni, és egyéb szólások lehetnének idézhetőek itt. Szorongásom még előjött, ameddig nem a képességeimnek megfelelő munkát végeztem, ami a végén már kiugró pulzusban, és egyéb jelekben mutatkozott meg, tehát amikor ismételten ambivalencia jelentkezett a képességeim és feladataim között, beindultak a régi reflexek, és ez meglehetős diszkomfort érzetet okozott. Régebben ezt valószínűleg úgy fogalmaztam volna meg, hogy „szétbasz az ideg”, de ma már szofisztikáltabban, körmönfontabban fejezem ki a mondanivalómat általában.

Jelenlegi munkakörömmel elégedett vagyok, leginkább webes tartalmakat állítok elő, úgyis, mint ezt itt, de mindenféle informatikához kötődő dolgot szívesen csinálok. Jól érzem magam az egyesületnél, hamar visszailleszkedtem, és megemlítenék még egy feladatkört, ami ehhez nem szorosan kapcsolódik: moderátori teendőket látok el tegnaptól a BÚRA Alapítvány oldalának fórumán. Úgy érzem, egyre inkább képességeimnek, készségeimnek megfelelő feladatokat kapok, fejlődési lehetőségekre bőven van alkalmam, és ezek a fajta tevékenységek, szellemi elfoglaltságok sokkal jobban testhezállóbbak számomra, mint a fizikai munka, amihez a legkevesebb affinitást sem mutatom fel. Nem mondom, hogy nem fárasztó valamilyen szinten, de a feszültség csökkent, mondhatni elmúlt, és vele együtt a szorongás és a szociális fóbia is. Hát ennyi volt szorongásom története, most már nagyon úgy néz ki. Sorstársi segítő munkaköröket látok el, meggyógyultam-e, vagy sem, mindenki döntse el maga. Amennyire van ezekből gyógyulás, én úgy érzem, igen.

0 Tovább

Abilify-paradoxon

Most, hogy valószínűsíthetően nemsokára váltok az Abilify injekcióról Explemedre a közeljövőben, összegezném az ezzel szerzett tapasztalataimat, és közre adom. Hátha valakinek segít. Annak a szövegnek az első változata, amit az aripiprazol-félékről írtam munkaidőm első hetében. Aztán megírtam ennek a szövegnek a normálisabb (és formálisabb) változatát, amihez szinte semmit nem használtam fel ebből a szövegből. Ezért maradt egy szövegem, amit sehova sem raktam fel, miért ne másolnám be ide? Ezek valószínűleg az utolsó szavaim az Abilifyról, amennyiben nem keres meg az Abilify gyártója, a japán Otsuka cég, hogy írjak nekik tovább róla, amire valljuk be, kevés esély van, mert 1. nem tudok japánul, 2. angolul is egyre inkább csak hallgatni, de végülis nagyjából az abilifyról szól,  aminek a hatóanyaga az aripiprazol, ami az egyik összetevője annak, hogy sikerült a skizofrénia nevű betegséggel élőket tartósan jobb állapotba hozni, mint ennek a gyógszernek a megjelenése előtt, talán ennyi idő után kijelenthetem, és ezért nem is fog senki pofon vágni. A szövegben ha zavarosság, pontatlanság, következetlenség található, az az idei húsvét számlájára írandó, amit sikerült túlzásba vinni.

A szöveg felhasználható gondolatébresztőnek, vitaíndítónak, esti mesének, stb...

Elsők között próbálták ki rajtam Nagykállóban az Abilify Maintena injekciót. Azt szokták mondani, hogy egy kicsit energetizál, divatos kifejezéssel szólva felpörget. Mellé azonnal nyugtatókat kaptam, hogy kompenzálja egy kissé ezt a hatást. Sajnos, a nyugtatókat nem tudtam rendeltetésszerűen használni, ezért egy idő múlva nem szedtem őket tovább. A nyugtatók elhagyása nekem nagyon nehezen ment, enyhébb fokú hallucinációk is jelentkeztek közben, egy hétre táppénzre mentem a munkatársaim, és főleg a főnököm javaslatára. A koncentráció nehezen ment, volt, hogy állni alig bírtam a lábamon, munkámat átmenetileg nem tudtam ellátni. Viszont az Abilify Maintena nyugtatók nélkül tartós használat mellett, úgy gondolom, lassan változásokat okoz a személyiségemben, amit sajnos nem látok előre, hová fog vezetni. Az Abilify tabletta formájában adagolva nem okozott ekkora gondot, viszont más jellegűeket igen, ami miatt szájon át való alkalmazása számomra szinte lehetetlenné vált. Gondolok elsősorban a gyomorban okozott problémákra. Az Abilifytól állandóan feszült, nyugtalan vagyok, de pozitív hatása is van: gondolkodásom tisztább, szedáló hatása egyáltalán nincs, a problémákat azonnal felismerem, és analizálom, ezeknek híján viszont hajlamos vagyok én generálni őket. Mióta az Abilify injekciót kapom a Cisordinol depot helyett, azonnal feltisztult az a köd, ami észrevétlenül rám telepedett a Cisordinol injekció használata közben. Azt mondják, hogy a Cisordinol hosszú távú szedése nem javasolt, ugyanis korai demenciát okoz. Talán észrevétlenül már meg is kezdődött nálam a folyamat, de még időben váltottunk a gyógyszeren, és visszafordítható mértékű maradt még az agykárosodás. Mellesleg, nem hagyományos képalkotó eljárásokkal az agyamból sikerül elváltozásokat kimutatni, ám ezek nem teljesen megbízhatóak, CT és MRI nem mutat eltérést. Ami megerősítheti az agyi elváltozások teóriáját, az erős agyi eredetű fülzúgás, és régebben, amíg nem stabilizálódott az állapotom, nyomást érzése, és arccsont-, illetve koponyacsont tájéki fájdalmak is jelentkeztek. A régebben alkalmazott antipszichotikumok (különös tekintettel a Risperdsal származékaira), megváltozott érzékelést, és testképzavarokat is okoztak. A Haloperidol tablettának a bevételét megtagadtam, mert szinte pánikba estem attól a tompító hatással, amit az agyamra, és ezáltal a gondolkodásomra gyakorolt. A Ketilept (Seroquel) nagyon magas vérnyomást okozott, és testen kívüliség érzetét okozta, amitől szintén megijedtem, és szinte pánikszerű testmozgásba kezdtem tőle, ideges gyaloglással próbáltam a feszültségemet levezetni, illetve a testen kívüliség érzetét megszüntetni. Mindegyik gyógyszer szedését muszáj volt befejezni, mert inkább vállaltam az esetleges pszichózis kockázatát, ami kivétel nélkül be is következett, de a gyógyszermellékhatások miatt az életem minősége már annyira lecsökkent, hogy nem volt kedvem tovább olyan szinten vegetálni. Az Abilify Maintena használata mellett is néha-néha felmerül ilyen gondolat, pláne amiatt, hogy egyszerre sok anyag kerül a szervezetembe, a hónap végére viszont úgy érzem, kiürül a szervezetemből, és akkor az okoz labilis érzést kiváltó hatást. Bár semmiféle megfogalmazható negatív hatást nem érzékelek, viszont megfogalmazhatatlanul változatos rosszullétek törnek rám, leginkább ijesztő a gyógyszer kiürülésének az állapota, talán azért, mert a kémiai anyag kiürülése eddig automatikusan és reflex-szerűen a pszichózis fellángolását idézte elő. A pszichotikus epizódjaim alatt látszólag agresszíven is viselkedhetek, de embereket, élőlényeket ilyenkor sem bántok, talán azért, mert nem is tudom, hogy hogyan kell, és nem is érdekel. Viszont ezek az egyelőre megfogalmazatlan, illetve még megfogalmazásra váró mellékhatások nálam érzelmi instabilitást okoznak, és ez, ameddig az Abilifyt szedni fogom, valószínűleg mindig fenn fog állni. Türelmetlenebb, intoleránsabb vagyok a környezetemmel szemben, és a rám mindig jellemző türelem és empátia sajnos a türelmetlenségem miatt háttérbe szorult. Emiatt gyakran teszek olyan nyilatkozatokat, és követek el olyan cselekedeteket, amiket később megbánok. Ezt utólag korrigálni igyekszem. De sajnos ezzel együtt a legértékesebb tulajdonságomat, a toleranciámat vesztettem el részben. Önértékelésem mindezekkel együtt általában reális. Türelmetlenségem lehet, hogy annak is köszönhető, hogy az életben kitűzött céljaimat már egy ideje nem tudom elérni, részben a betegségem miatt. Viszont időközben fura dolog történt ezzel a betegségemmel: folyamatosan változik a betegségem jellege, társadalmi megítélése az életem folyamán. Ami évtizedekig, esetleg évszázadokig megváltozhatatlan diagnózis volt, az én életemben aktív változásokon ment keresztül, aminek több összetevője van: egyrészt a betegség kontrollja európai szabályozás hatására eltolódott a kórházi és gyógyszeres kezelés talajáról inkább a rendészeti hatáskörbe. Ezt jó dolognak tartom, mert teljes értékű emberként kezeli a skizofréneket. A skizofrén diagnózis is képlékeny, mert a DSM-V kézikönyv szerint a betegségnek alkategóriái szűntek meg, magát a diagnózist is elavultnak, túlhaladottnak tartják sokan. Egy maradványtünethez hasonló tulajdonságom maradt meg: a gyanakvásosság, de ez szerintem nem éri el a paranoid személyiségzavar szintjét, és az sem biztos, hogy az alapbetegségemből eredeztethető. A betegségem, és ennek kapcsán személyes véleményem, és hozzáállásom a világhoz ismert, mert vállaltam, mivel olyan helyzetbe kerültem annak idején, ami alapján nem is maradt más választásom. Annyit még mondanék, hogy rengeteg más pszichológiai, és akár pszichiátriára is tartozható mentális rendellenességnek számító tulajdonságom is van, de ezekre annyira senki sem kíváncsi, és e mellett a pszichiátriai kórkép mellett háttérbe szorultak, megszűntek, beolvadtak az alapbetegségem tünetei közé. Összegezve: az Abilify Maintena lehet, hogy zsákutcának bizonyul, de viszonylag élhető zsákutcának, mert eddig ez volt az egyetlen készítmény, amit nem kellett abbahagynom a mellékhatások miatt, hanem egyelőre bírom, és mondhatni azt, hogy egyensúlyban tartom magam vele valamennyire.

0 Tovább

egy lépés előre, két lépés hátra

Állítólag az informatikusok nem sokat beszélnek, és főleg a dokumentációval van a bajuk. Nálam pont fordítva: ha definiálok egy változót, lehet, hogy órákig tudnék róla mesélni. Most is itt ülök, a záró dolgozatom elkezdve a laptopomon, ami a fotelbe van hajítva, furán világít, szinte vádlón, hogy csinálj valamit, vagy legalább ugorj le egy sörre a Bástyába, hiszen péntek van, vagy mi a szösz. Mint tudjuk (vagy nem tudjuk), az idei évben nem dolgoztam egy percet sem, végül is blogot se nagyon írtam, a sulival se sokat haladtam, és azt se mondhatni, hogy annyit piáltam volna. Leginkább pihentem, vagyis aludtam, tweeteket írtam, a saját fényemben sütkéreztem. Az egyik legelmésebb tweetem valami olyasmiről szólt, hogy "A pihenést kipihenni a legfárasztóbb dolog a világon." Már-már aforizmaszámba megy szerintem.

Szóval, hát, ilyen körülmények között talált rám a munka megint. Most ez nem önfényezés, de életemben nem jelentkeztem egy munkára sem. Most is próbáltam nemet mondani, de hallva a munkafeltételeket, jóval a határidő előtt benyargaltam a várost, és begyűjtöttem az összes szükséges iratot, mielőtt valaki is meggondolná itt magát. Szóval, vissza az egyesületbe, hirtelen jött, egy hetem maradt élvezni a semmittevést, vagyis nem épp a semmittevést, megbeszélni Pesten a sulit, az alapítványi pszichiátert, a suliban is szinte már magántanuló státuszom van, az alapítvány, ahová reményeim szerint járni fogok, kimondatlanul eléggé az antipszichiátriai irányzat felé kacsingat.

De ezekről később. Lássuk a munkát, és hogy miért is jó nekem:

Az egyesület, ahol dolgozni fogok, a megye, de inkább a régió, és leginkább az ország egyik legnagyobb skizó érdekvédelmi egyesülete. Ettől még persze habozás nélkül nemet mondtam volna, de olyan munkám lesz ott, ami mindig is a vágyam volt. Egyesületi FB kezelése, a honlap felvirágoztatása (meglátjuk, meglátjuk), egyesületi témákról, eseményekről való írás, tudósítás. Aki azt hiszi, hogy csak ilyen gonzó stílusban tudok írni, mint ami a sajátom, az nyilván téved. Meg egy dolog, hogy Sóstón kissé más állapotban kiscsajoknak performanszt tartok arról, hogy kormányszóvivő vagyok, de igenis tudok komoly lenni. Felteszem, a szcientológusok is jól jártak volna velem, amennyiben van az a CCHR nevű szervezetük, és még a kedves szervezetükbe sem kellett volna hozzá belépnem, ugyanis pszichiátriai betegeket nem foglalkoztatnak, vagy mozgósítanak hivatalosan, de hát bizonyos világszemlélet-beli különbségek ezt lehetetlenné tették. Szerintük ugyanis nincs skizofrénia, én viszont gyógyszer nélkül a szemük láttára elég pofás kis skizofrén subot produkáltam ahhoz, hogy ne vegyenek rólam többé tudomást, vagyis úgy csináljanak, mintha nem léteznék, nem léteztem volna soha, és nem éltem volna él évig a Narconon központban (szintén szci szatellit-szervezet, a neve önmagát magyarázza).

Blablabla, száz szónak is egy a vége, a Pszichotikusok Egyesületének leszek a designért, netes kommunikációért, és hasonlókért felelős embere. A fizikai munka kerülésében annyira haladtam, hogy idén már egy zoknit nem tettem arrébb, az irodai munka nem a kenyerem, megyek a kis laptopommal, meg a kis korlátlan internetemmel, beülök a többiek közé, és elleszek ezekkel a hivatalos, vagy hasznos, vagy hogy mondjam, dolgokkal. Nekem ez teljesen jó. Remélem, a többiek sem fognak kiutálni ezért. Mint mondtam, nem tudom, mikortól megyek, nem tudom meddig leszek, de jelenleg ez az újság. Aztán azóta konkretizálódott, hogy április 15-étől, vagyis Húsvét után. Remélem, kölcsönös megelégedésünkre fog szolgálni ez a helyzet, aztán alászolgája.

0 Tovább

egy fecske nem csinál nyarat

De kettő sem. Vagy akár három. A legfurcsább az egészben, hogy részben a betegtársaimért tettem mindazt, amit tettem, és érdekes módon ők néznek a legnagyobb hülyének. Mert nem vetetem magam gyámság alá kedvezményes buszbérletért, nem baszom szét a berendezést a bizottság előtt a százalékért, nem alakoskodom, nincs két vagy több személyiségem, egy a pszichiáteremnek, egy a szoc. munkásomnak, egy a társadalom felé. Nem fogadom el a segítséget senkitől, és nem is játszom meg, hogy rászorulok, szeretetért, elfogadásért, anyagi ellenszolgáltatásért.

Mások már rég letudták az érettségit, vagy a szakmunkást, és az, hogy én 38 évesen is még tanulok, csak azt bizonyítja, hogy debil vagyok. Hogy lehet 40 ezer forintról lemondani havonta, hiszen a mai világban annak is örülni kell, hogy egyáltalán munkahelye van az embernek.

És mi a helyzet a párkapcsolatommal? Hát, az meg már a legnagyobb botrány. Lévén, hogy orbitálisan hülye vagyok, semmi keresnivalóm nekem ebben a kapcsolatban. Akkora barom vagyok, hogy csoda, hogy el tudok szívni egy cigit, vagy megtalálom a számat a sörösüveggel. Tulajdonképpen ehhez kell nekem segítség. Valójában egy döntésképtelen, imbecillis bunkó vagyok, ha nem tudom, mi a jó nekem, majd megmondják az úgynevezett betegtársaim.

Ez most lehet, hogy egyeseknek rosszul esik, de én a környékbeli skizofrén szubkultúrát, mindig is negligáltam, úgy, ahogy van, mert élhetetlenek, játsszák a fogyatékost, lefekszenek a gondozási központnak és a különféle segítőknek, amúgy meg rehab munkáról rehab munkára vándorolnak - jobb esetben. De mindegyikben ott lakik egy kis Oravecz Nóra vagy Paulo Coelho, ha mások felett ítélkezni, véleményt mondani, vagy csak szimplán pletykálkodni kell - ki, ha nem ők. Tudom, hogy egyesek szerint pszichózisom van, mert a drágalátos Facebookra ki mertem posztolni az igazságot, mások tudni vélik, hogy azt sem tudom, milyen rendezvényen vagyok, azért írkálok össze-vissza hülyeségeket.

Nagyon érdekes, hogy eddig bárki, aki tett értük valamit valamilyen szinten vagy fórumon, az nagyon beteg, pszichózisa van, vagy nagyon debil. Aha. Ha azt mondja nekik valaki, hogy nem király foglalkoztatóról foglalkoztatóra járni, és a betegtársaikról pletykálkodni, az dögöljön meg. És ehhez persze hozzá jön, hogy ők egészségesek, még a pszichiátrián sincsen soha skizofrén, mindenkinek alvászavara van, depresszióval. Azt hiszem, ennyit tudok elmondani a betegtársaim általános hozzáálásáról a témához jelenleg, sorry.

0 Tovább

Hujber Ferenc apropóján

Bárki bármit gondol rólam, én sem szívesen nézem végig egy-egy illető ámokfutását, és a Hujber Feriről  készült videókat sem néztem rongyosra, sőt épphogy csak belenéztem, de nyilvánvaló, hogy nem stimmel vele valami. Ma már minden embernek van véleménye, és szabadon kifejtheti. Nem kell hozzá sok, regisztrál egy közösségi oldalon, fórumon, bármilyen online felületen, hozzászólhat, véleményt alkothat, de akár szerepet is játszhat, színészkedhet, trollkodhat is egy jót. Lehetsz vicces, bohóc, gumiarc, egy határig.

Volt régebben erre egy mondás, hogy "Fiam, ne játszd a hülyét, mert úgy maradsz." Véleményem szerint azért ér többet egy-egy őszinte vélemény, mert lehet, hogy az embernek nem lesz akkora sikere, nem kap annyi hozzászólást, lájkot, és unalmas lesz, de nem áll fel annak a veszélye, hogy különböző interpretációk kapjanak szárnyra a viselkedéséről, amik esetleg köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Esetleg annyira összetett már az illető szándéka, hogy nem különíthetőek el nála élesen a határok, hogy mennyi ebből ő, mennyi a színjáték, és mennyi az esetleges betegsége.

Egy színész számára esetleg kínos lehet, hogy komoly szerzők és rendezők árnyékában nő fel, és állandóan szerepet kell játszania, nem is akármilyen szinten, nyilvánvaló, hogy belső igénye, hogy saját(is) gondolatai legyenek, saját jogán legyen valaki, de ez nem mindenkinek adatik meg, sajnos. Olvastam viszont Hujber Ferenc néhány Facebook bejegyzését, amiben nyilvánvaló, hogy túltolta a magyarságtudományt, és bedőlt az agyába. Twitteren dettó. A legjobbakkal is előfordul, ne is menjünk messzire. (Igen, jelen.) Manapság olyan sokféle társadalmi funkciónak kell megfelelni, annyiféle kommunikációs csatornán, hogy néha már engem is lefáraszt. Tehát nem jó a kérdésfeltevés, hogy direkt csinálta, vagy inkább nincs rendben nála valami, vagy hogy mi volt a konkrét ok. Alkalma volt rá, megtehette, meg is szerette volna csinálni, és nem is állt teljesen a helyzet magaslatán. Az eredmény: láthattunk egy szétcsúszott embert eléggé inkoherens viselkedéssel, ami alapján engem már el is vitt volna a begyűjtő kocsi pölö. De ki lehet-e rá mondani, hogy mentálisan beteg? Nyilvánvalóan nem, társadalmi státuszánál fogva. Ez már úgynevezett közélet, ez mindenkire tartozik, mindenkinek meg kell szólalnia a kérdésben, esetleg naponta többször is. Ma Magyarországon véleményszabadság van, mindenki azt mond, amit akar, úgy fejezi ki magát, ahogy szeretné. Kérdés, hogy jó-e ez neki? Hát, ezt meg mindenki döntse el saját maga.

A legnagyobb gond mégis azokkal van, akik komolyan vették, és összeesküvés elméleteket gyártanak köré, netán a színész zsenialitását hangoztatják. Oké, megvolt a tévében az első egyenes adásban kitört elmebaj. Haladjunk tovább, nincs már itt semmi látnivaló.

0 Tovább

Ribike és debilke

Hm, remélhetőleg egy felvonás van még hátra ebben a skizofréniának nevezett szappanoperában, amiben ezidő tájt vagyok: mégpedig az, hogy papíron is elismerjék, hogy normális vagyok. Jó, van egy hír a városban rólunk, hogy E ribike, és megvolt a fél városnak, én pedig annyira debil vagyok, hogy a további intelligencia csökkenésem már exithez vezetne, és a közlejövőben várható. Mondanom sem kell, hogy a közvélekedésnek természetesen a fordítottja az igaz. Persze, mindenki gondolhat, amit akar, lehet valakinek jobb is így, mert könnyebb feldolgoznia a saját nyomorát. Mi pedig a sorstársainkon mindig és minden körülményben segíteni szeretnénk, és ha ezzel segítünk, ám legyen.

A múltkor sétáltunk a városban, és szóba jött, hogy hova tennék a pénzt, ha lenne:

- ... ha lenne, pénzem, én  is adnék neki. De nem is ajándékot vennék neki, hanem pénzt adnék...

- jó, hát ha lenne pénzem, én pedig lefizetném az enyémet a g.ibe...

Ugye, ugye, csak hozzáállás kérdése. A lényeg az, hogy mindketten szükségét érezzük, hogy elismerjük kezelőorvosaink munkáját, így vagy úgy. Az ember egy idő után igényes a betegségére, szeretettel gondozza, ápolgatja, még anyagi ráfordításra is hajlandó, mert úgy érzi, ő is viszonzott valamit a kedvességből, amit kap. Mondták, hogy legyek türelemmel, és cirka fél év alatt megváltozhat rólam a kezelőorvosom véleménye, és nem fogja már ugyanazt a debil státuszt írni az ambuláns lapomra, mint amit valamivel azelőtt kaptam, mielőtt a ez a blog kezdődött, és eredetileg azt a célt szolgálta, hogy megkapjam a 60%-os rokkantságot. Jól van, megkaptam, és akkor mi van, senki nem érti, miért kell lassan 4-5 éve már CTRL-C CTRL-V módszerrel megkapnom refrénszerűen minden kezelőorvosnál (azóta már a harmadikat fogyasztom) ugyanazt a diagnózist: debilke, debilke, debilke... És még csak annyit, hogy nem játszom meg magam a pénzért: én csak azt szeretném, ha az IGAZAT írnák le...

Jó, nem fogok várni sem egy évet, sem felet, sem egy életet, itt a megyében már magasabb beosztásban lévő orvoshoz nem is mehetnék, jövő hónapban, amikor Pestre megyek, elintézni a vizsgajelentkezést, el fogok menni az Ébredések Alapítványhoz, és tőlük fogok REÁLIS értékelést kérni. Amúgy is akartam róluk írni valamit, mert van róluk anyagom, de így még jobb, mert első kézből fogok tudni tudósítani róluk, és kontrollra pedig Budapestre fogok feljárni, ha már megyei főhülye vagyok, és a régió debilje, ügyeletes agyhalott.

0 Tovább

helyzetjelentés: mélynyomor és cyberterror

Így van ez. Én is gondolkodom néha, nemcsak ész nélkül posztolok, mint a régi szép időkben, háhá. Elfoglaltam magam ebben-abban, lecsendesítettem magam ebben-abban, megmetszettem egy rózsabokrot, megjavíottam két járdát, műveltem kertjeimet. De beláttam, hogy ez nem én vagyok, tweetelhetek én nagyon szellemeseket, megmondhatom minden fellelhető fórumon, mit csináljon egy skizofrén, és mit ne, és még úgy-ahogy szavam is lenne a kérdésben. Annyi mindenképpen, hogy figyelembe veszik, amit írok, annál is inkább, mert kevesen írnak a témában. Aztán voltak itt elgondolkodtató esetek. Szóba jött a cyberterrorizmus mint skizofrén túlélési stratégia. Egyéni meglátások közlése különféle nicknevek alatt, divatos vloggerkedés, gondolatrohanás, hibrid kevercse mindannak, ami skizofrén, ami kancsal (he-he). Aztán rájöttem, hogy mérhetetlenül unom már a skizofréniát. Voltaképpen nem sok közöm van már hozzá. Sétálgatok a saját magam építette kertben, kerítéstől kerítésig, néha jön valaki, és beszól a kerítésen, vagy kéri, hogy engedjem be, de már azzal a tudattal, hogy nincs miért, hiszen a kerítésen túlról is látható mindaz, amit itt létrehoztam. Annak meg, hogy ketten-hárman kavicsokat dobálgassunk itt egy kerti tavacskába, nem sok értelme van.

már nemigen figyelgetem a témában az új #trendeket

Persze, hogy mindig lesz társadalmon kívüliség, kirekesztődés, anyámkínja. Csak hogy én már eleve egy társadalomba még nem teljesen integrálódott helyzetből csöppentem bele a kirekesztett státuszba, hát az egész nekem nem sokat ba... szóval nem sok vizet zavar. Tudom, hogy valakik nagyon szenvednek, és nagyon látványosan, de ha valaki az életét ezzel akarja eltölteni, csinálja. Hogy néznek rám az Alfi-kerben, amikor veszem a Riesnbraut, sz.rom le. Hogy kerekedik el a szemük a Retro dohányboltban, amikor leszambázok hajnalban kávéért... mondom: kávéért, b.ok rá. Tőlem ne várjon el senki semmit, hogy hogy illeszkedjen be egy skizofréniás az itteni helyi erők közé, hogy integrálódjon, hogy nézzen, hogy várjon a sorára, mert itt a nyomortelepen is aki egészséges, az egészséges, testileg mindenképp, az valamivel mégiscsak több, mint egy kósza beteg. Én meg azt mondom, hogy nem: ha, és ameddig virítom a lóvét, nem fogok a sor végén kullogni. És ha az 5 Ft-osokból tevődik össze, akkor is. És ha én unom a vaddisznószalámit, ami a nyíregyi rózsadombról elhozok, akkor tessék velem együtt röhögni a helyzet fonákságán, nem pedig kinézni a számból. Édesapa, ja, hogy neked az a plafon, hogy az Alfiban vagy kidobó, és a kasszírsával megbeszélitek, amit megbeszéltek a hátam mögött, de úgy, hogy lehetőleg én is halljam, attól neked ebből a fizuból még sohasem lesz olyan házad olyan környéken, ami nekem eleve adott, most jött meg a papír a földhivataltól, lobogtathatnám is, de talán minek is, asse tom, hol van, de nem is érdekel.

Ezek a vidéki társadalmi mizériák pont úgy hullanak le rólam, mint másról a ruha a boldog szerelemben, klasszikusokkal szólva. Szóval a vidéki szegények kicsinyesek, önzők, pletykásak, volt időm kitapasztalni ez alatt a pár hónap alatt ezt is. A nyomorban a térfigyelő kamerákat is humán erőforrással kell pótolni, és hadd mondjam el, sokkal jobban teljesítenek, mint ipari társaik. Az emberi erőforrás pótolhatatlan, mégha kényszer, unalom, vagy rosszindulat működteti is. Gyanús, hogy a környéken, de akár a házban is minden pártnak, civil szervezetnek (legális, vagy nem legális) megvan a szeme, a füle, a szája. Majd minden szegénynek megvan itt a patrónusa, a reménye, hogy ne csússzon innen lejjeb, mert innen már csak az utca a következő állomás.

Egyszóval élünk, éldegélünk, persze a skizofrénia nap mint nap szóba kerül valamilyen relációban, de már már messze nem olyan érdekes. Hm, hm, ilyen is van, ahogy a többség, az értelmesebbje képes fölötte napirendre térni, úgy én is. Befejezzük-e a sulit júniusban (figyeltük, már június :-D), vagy le tudunk-e tenni még mást az asztalra (itt az if-es témával kapcsolatos elméleti és gyakorlati dolgokra gondolok), ez itt a kérdés, nem más. Vagy ha, nem, ha ennyi volt, b.a meg ott, ahol van, most már úgy is jó. Bár, az is igaz, hogy olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy, hadd tegyem hozzá.

0 Tovább

Zanza

Azért jó interactive fictionnel foglalkozni, mert a legkisebb tehetséget sem mutatom fel az ebben a műfajban készült alkotásaimban, sőt egyre borzasztóbbaknak érzem őket, mégsem szűnök meg őket előállítani. Ilyen az, amikor a tehetségtelenség kitartó szorgalommal párosul, mint a fűzfapoétáknál, bár belőlük idővel még lehet költő is. Az utóbbi időben eléggé sokat foglalkoztam ezekkel az interaktív dolgokkal, és rájöttem, ha még pár tíz évet foglalkozom velük folyamatosan, még válhat belőlem valaki ebben a szubkultúrában. Nincs mit tenni, ha ezzel szeretek foglalkozni, akkor ezzel. Vagy főleg ezzel. Meg ez most úgy rám jött. Olvasgatom a Sub-q magazint, ilyesmi.

Amúgy ebben a magazinban vannak komoly elméleti megalapozottsággal rendelkező emberek, már ami a témát illeti. Az itt megjelent írások alapján lassan kezd körvonalazódni bennem, mi az elvárható minőségű szint egy ilyen alkotástól. Mostani művem, a Zanza, egy rövid történet, egyelőre még köszönőviszonyban sincsen velük, már innen látom. Egyrészt még mindig nagyon személyes, de már nem személyeskedő, inkább olyan elméleti síkon mozog. Magyarul van, és angolul is, mondjuk az én angolom leginkább olyan "Hunglish", de hát ez van. Szintén a Sub-Q magazinban olvasható műfaji besorolások szerint én eddig három műfajban alkottam főleg: noninteractive nonfiction, interactive fiction, és revenge fantasy. Elég érdekes tanulmányozni itt az angol nyelvterületen ma divatos szövegek besorolását, mi itt le vagyunk maradva ettől. Na, de következzen a Zanza, ami egy interaktív szatíra:

http://philome.la/roboman78/zanza

Egyébként egy ResistJam nevű versenyre készült, ahol nem lesz utolsó, mert nincsenek helyezések. Ahhoz képest, hogy az ellenállásról szól, nélkülözi a politikai, és meglepő módon a pszichiátriai témát is, pedig eredetileg meg volt benne pendítve mindkettő kisebb-nagyobb hangsúllyal. Szóval ez a legújabb dágványságom, ez pedig a borítónak szánt kép, gondolom páraknak ismerős:

0 Tovább

Rupi Kaur

Rupi Kaur könyvével, a Milk and Honey-val úgy ismerkedtem meg, hogy sehogy se még, viszont verseire egy játéknak is nevezhető hypertext-válogatásban találtam rá, amit Emma McCallie készített, akiről még kevesebbet lehet tudni, csak annyit, hogy egy ültő helyében olvasta el Rupi Kaur könyvét, ügyes szerkesztő, és tőle fogok majd idézni néhány gondolatot terveim szerint. Az említett könyv 2015-ben jelent meg, és több, mint félmillió példányban fogyott, összehasonlításul, A kósza beteget 88-an töltötték le a Reblogról, és 12-en a hotdogról. Egyébként Rupi kanadai feminista költőnő, 4 éves korában költözött Indiából Torontóba a szüleivel. "Instaköltő"-ként is szokták emlegetni, mert először az Instagramon publikálta a műveit online változatban. Tevékenységei között megemlítendő még egy internetes performansz, menstruációs ciklusáról közölt képeket az Instagramon, "visual poetry" címszó alatt, amit később töröltek onnan. Természetesen maradt belőle mutatóba:


Na, de ennyit a véres valóságról, következzék maga a költői életmű Emma McCallie interpretációjában.

Most persze úgy teszek, mintha Emmát idézném, de valójában Emma és Rupi gondolatai keverednek az enyémmel, szóval ember legyen a talápán, aki kihámozza itt, hogy ki kivel van. Ennek ellenére megígérem, hogy közérthető leszek valamennyire. Rupi könyve, a Milk and Honey, négy fő részre bontható, úgymint: sértés, szeretés, szakítás, gyógyulás. Valószínűleg egy elmúlt kapcsolat állomásai. A játék (nevezzünk inkább hypertextnek) versekből tevődik össze, ahol egyik gondolatból vagy inkább szóból egy másik versre nyílik ablak, és így olvashatjuk végig a 4 fejezetet, ráadásul a szerkesztő úgy állította össze a hyperszöveget, hogy olyan verseket válogatott be, amik nem csak egy nő szemszögéből teszik érdekessé az olvasmányokat. 

Egyébként nem újdonság, hogy játék(os) formában dolgoznak fel irodalmi műveket, gondoljunk csak Bruno Dias Prosperojára, ami Edgar Allan Poe műveiből táplálkozik, azokat dolgozza fel, majd lehet, hogy lesz még szó erről is itt a blogban, de inkább nem biztos. A milk and honey (kis kezdőbetűvel a hypertext) a szerelem, veszteség, trauma, abúzus és gyógyulás témakörét járja körül, és nem fordítottam le magyarra, mert ilyen erővel a fél internetet lefordíthatnám. Általában rövid, egyszerű versek, amik frappánsan fogalmaznak meg egy-egy életérzést, élethelyzetet. A játékos hyperszöveg szerencsés találkozása egy "Instaköltő"-nek, egy Twitterező szerkesztőnek, és egy Twine nevű nemlineáris szövegek létrehozására alkalmas szoftvernek.

Meg nekem, aki csak lesek, mint a moziban.

1 Tovább

Blog és remény

remény

Az embert a választásai határozzák meg. WordPress vagy b2evolution inkább? Magas irodalom és művészet, vagy amatőr digitális kulturális kezdeményezések többségében? Nyomtatott vagy elektronikus felület a publikálásra? Amatőr vagy professzionális szemlélet? És a lényeg: blog vagy nyomtatott felület? Bár a legtöbb kérdésben szinte kényszerpályán mozgok, ragaszkodom a választásaimhoz. És itt az utolsó kérdésre szeretném kihegyezni a posztot, mármint hogy blog, vagy ... blog. A blogvilág számos változáson keresztül ment át, hacsak az elmúlt 10 évet vesszük alapul, akkor is. Csak ismételni tudnám néhány kollégámat, aki a témáról ír és gondolkodik, itt most Szeifert Natáliát hoznám fel hivatkozási alapként, aki ezt írta a 15 éves blogolási múltjára visszatekintve ,összefoglalva a blogoszféra változásait, tematizálódását, meg mindent: 15 éve blogolok. Kb. ekkortól keztem követni rendszeresen. Egyrészt hol vagyok én ettől a 10 évemmel (amiből a 6 év freeblog néhány átmentett poszt kivételével szőrén-szálán eltűnt), meg amúgy írni rengetegen tudnak, de időről időre megújúlni, és valamennyire tartani a rendszerességet, és jórészt újszerű tartalmakat, meglátásokat, szempontokat vinni bele, kevesen. Vagy nincs hozzá türelmük, vagy... Talán annyiban jó a mostani blogverseny, hogy láthattunk üstökösszerű felvillanásokat, sziporkákat is, nem kell ahhoz matuzsálemnek, meg őskövületi bloggernek lenni, hogy valaki meg tudjon alkotni egy koherens és összefüggő szöveget. Amikor még csak néhányan ismertek, akkor már elgondolkoztam, hogy mi teszi a bloggert azzá, ami, és mi különbözteti meg a blogostól. Mert 15 perc hírnév kétségtelenül jár mindenkinek, akinek megfontolásra érdemes gondolatai vannak, ezért is jó itt ez a blogketrec, hogy akinek igénye a minőségi megszólalás, lehetőséget kapjon rá.

remény

Na, mégis, akkor mi teszi a bloggert? A remény. A remény, hogy időről időre meg tud újulni, bízik is valamennyire magában és a képességeiben, de a legfőbb tényező, én mégis úgy gondolom, hogy annak a reménye, hogy nem kényszerül az ember semmilyen ok folytán a blogírást, vagy annak minőségét feladni. Régen, amikor egy blog haldoklott, 15-ször elköszönt az olvasóitól, és ugyanennyiszer jelentette be, hogy nem csinálja tovább, ez egy időben divat volt. Volt ebben valami patetikus, de nagyon emberi is. Én ilyen esetben vagy kitettem a szünetjelet, vagy bejelentettem, hogy csendkirályt játszom x hónapig, és ezekhez nagyjából tartottam is magam. Véletlenül sem, álmomban sem gondoltam volna, hogy befejezem. Pedig egy időszakban olyan mentális és lelki nyavalyákkal küzdöttem, mint szociális fóbia, szorongás, depresszió, hogy csak a legfontosabb tényezőket említsem, amik hátráltattak a  tevékenységemben. Végülis az egyik riportban feltették nekem a kérdést, hogy a blogon kívül van-e valami segítségem, megküzdési stratégiám a skizofréniával, és azt váloszoltam, hogy "ez ... főleg ez." Tehát a második körben jöttek az emberi kapcsolatok, ez a blogom, vagy terápiásnaplóm egy abszolút mellékprojektből nőtte ki magát a legelismertebb tevékenységemmé.

remény

Jó, akkor a kialakult szimbiózis a bloggal: itt lehettem mindig önmagam, volt, ami nem tartozott a munkahelyre, nem tartozott a családra közvetlenül, csak mondjuk indirekt módon, áttételesen, egy naplón keresztül, ami előbb körbejárta a világot, amit talán előbb láttak Wisconsinban, Lisszabonban, Abu-Dhabiban, vagy Dubaiban, minthogy eljutott volna azokhoz, akik ténylegesen érintettek valamennyire. Úgy gondolom, egy időben valóban kettős életem volt, volt egy arcom az akkori környezetem számára, meg egy hely, ahol őszinte lehetek. Mi értelme hazudni egy blogban? Ma már abszolút közelít a kettő, ez egy új helyzet, a magánéletemben az lehetek, aki itt, és ez jó. De addig, is ameddig eljutottam idáig, az a remény tartotta bennem a lelket, hogy nem merülök el teljesen holmi szellemi sivárságban, ami környékezett előző blogjaim és mentális zavaraim kapcsán, hanem kitartok, és akkor lassan azt is megértettem, hogy valamennyire tudom formálni és temátizálni a szemléletet abban a témakörben, amit úgy hívnak: skizofrénia. Sőt, az ilyen témájú blogok elhaltak az enyém mellett, abszolút monopol helyzetbe kerültem, pedig nyilvánvalóan nem áll szándékomban. Csak az emberek rájöttek, hogy ez a betegség nem a folyamatos rinyálásról szól, meg hogy milyen rossz nekünk, meg egyebek. Talán az ember mutatkozott meg a betegség mögött, amire még a közelmúltban is úgy tekintettek az orvosok, hogy ez a dolog kiöli az emberekből a személyiséget, és egy kaptafára menő, egyenbetegeket produkál, ami néhány körmönfont megállapítással tényszerűen leírható. És leírható az ember, ténylegesen is, szó szerint, bebörtönözve egy diagnózisba. Fura dolog a remény: engem a remény éltetett, hogy nincs igaza ebben az orvostársadalom többségének, és remélem, hogy ezáltal én is reményt adhattam másoknak. Vége. :-)

0 Tovább

A kósza beteg

Ez meg mi az ördög? Jézusmária, mi ez a szörnyűség már megint? - tehetnék fel a kérdést az olvasók, és joggal. Megmondom őszintén, nem tudom. Ha kötelező lenne műfajilag besorolni, azt mondanám, hogy egy irodalmi vázlatfüzet. Újdonságtartalma szinte zérus, egyébiránt az irodalminak szánt blogbejegyzések, versek vannak benne összegyűjtve, valamint két játékom. Ravasz, nem? Végülis könyvnek nem mondanám, terjedelmi okok miatt. Mindössze 32 oldal. Ráadásul elég szellősen. Három fejezetre tagolódik: Miskolcon lettem csúnya (sztori), 4x4 (vers), és Kaland konzerv (játék). A válogatás szempontja pofonegyszerű, ami irodalmi igénnyel készült, az belekerült, ami nem, az nem. Függetlenül a végeredménytől. A történetek számomra teljesen logikus sorrendben haladnak a végkifejletig, a versek közül majdnem mindet beválogattam, és a 2 játék. Gondoltam rakok bele reklámot is a miheztartás végett, de inkább még a képeket is kiszedtem. 

Műfajilag hasonlítgattam ekönyvhöz, ezine-hez (Magyarországon kevésbé népszerű internetes magazin, a fanzin szó áll hozzá a legközelebb), de leginkább egyikhez sem hasonlít, legnagyobb megdöbbenésemre, amikhez hasonlítani tudnám, azok a nyíregyházi pszichiátria által támogatott kiadványok, amiből eddig kettő létezik, és tudomásom szerint hosszú évek kihagyása után most készül a harmadik. Az első rész a skizofréniával foglalkozik, ez itt no kommentes, a második pedig egy mentális betegek számára létrehozott antológia, és a harmadik is az lesz. Ezekről a kiadványokról annyit kell tudni, hogy aki szerkesztette, viszonylag magas színvonalon tette a dolgát, a skizofrénia leírása megfelel az akkori (huszonévvel ezelőtti) kor kívánalmainak, és bár én személy szerint haragszom rá egy kicsit, talán valakinek segített valamiben. A betegek számára létrehozott antológia szintén magas színvonalú írásokat tartalmaz, és az a címe: "Az emberek között a magány üldözött". Én nem szerepeltem sem a régi, sem a most készülő antológiában, mégpedig azért, mert verseim különlegesek, túlságosan személyesek, vagy személyeskedőek, és némelyikben válogatott trágárságok is előfordulnak, viszont szerintem, ami van benne: eredetiség, új nézőpont, hangulat. Mások szerint nincs. Mások kapják be. 

Naszóval, ezekre a kiadványokra hasonlít az enyém is, azzal a különbséggel, hogy semmilyen formában nem tettem végül hivatalossá, csak egy pdf jól-rosszul (de inkább jól) szerkesztve. Címe, A kósza beteg jelzi különállását ezektől a kiadványoktól, meg az, hogy digitális formában elérhető csak. Nyilvánvalóan nem ellen-kiadvány, nem szidom benne a pszichiátriát különösebben, nem szerepel benne még a skizofrénia kifejezés sem, maximum két versemben jön elő, egyszer egy szóösszetéteben: skizofréniavirág, egyszer pedig ebben a sorban: "Kiröhögnek a hátam mögött/  a hülye skizók csokis sütik". A játékokat most hagyjuk. Szerintem jók, mások szerint ájdonnó. Amúgy gondolkoztam, hogy kérjek-e valamennyit a kiadványért, jelképes 1$-t, vagy 500 forintot, de különböző szempontokat figyelembe véve, amikkel most nem terhelnék itt senkit, az ingyenes kiadás mellett döntöttem. Sőt, arra is gondoltam, hogy kinyomtatom saját költségen, és a nyíregyházi kiadványok mintájára ingyenesen utána hajítom annak, aki igényli. Nem egy tipikusan fegyelmezett, munkájára igényes és büszke szerzői magatartás, és meglehetősen szokatlan errefelé, de szerintem mindenki úgy terjeszti a kiadványait, ahogy akarja. Kész. Amúgy meg egyáltalán nem valószínű, hogy több ilyen kiadvány követné, meglehetősen egyedi eset ez most.  Nem biztos, hogy 100%-ig végleges verzió, de nagyon valószínű.

http://nemvagyokbeteg.reblog.hu/files/mappa/A_kosza_beteg.pdf

0 Tovább

5 Facebook-rafkó

skizofrénia skizofrénia

Mai világba' egy blog nem lehet meg kéretlen jótanácsok nélkül. Ha eddig azt hittétek, hogy amolyan laissez-faire módon mindent rátok hagyok, és tessék, ahogy esik, úgy puffan, ki kell, hogy ábrándítsalak titeket. Én is beszállok hát a pontba szedett megmondások világába, igaz, hogy magamtól nem terjed odáig, hogy 5 nyomorult pontot megfogalmazzak (még a kisdobosok 6 pontja is magas volt, nemhogy ez), de itt van nekünk a Facebook, tálcán kínálja az instant zölds bölcsességeket. Tehát 5 pont szerepel a mai napra rendelt bölcsesség-adag felsorolásában. Miért pont öt? Nem fért ki több a szép téli tájra? Elfogyott a szufla? Vagy 10-nek a fele 5, és az már majdnem olyan, mintha kerek szám lenne? Na, jó, mindegy: 5 is elég.

skizofrénia skizofrénia

1. Mindenkinek megfelelni. Nyilvánvalóan lehet rá törekedni, meg lehet próbálni, de elég cinkes. Például itt van mindjárt a szülői oldal, egy idézettel szeretném rövidre zárni: "Ha valaki az idősebb jogán tanácsot ad neked, egy dologra kell nagyon koncentrálni: nehogy megjegyezz valamit abból a sok sületlenségből, amit összehord." Megfelelni nem lehet mindenhol. Mióta kiléptem a melóból, nyilatkoztam rádiónak, újságnak, e-könyvet szerkesztettem, blogot írtam, stb, stb. A szüleimmel is meg kellett vívnom a kis harcaimat. Csoda-e, hogy éppen az életben vagyok egy kissé elhavazva? Hogy pont magamra nem jutott idő? Nem csoda. Egyszerűen nincs idő mindenre.

2. Mindent túlgondolni. Nem akarok megsérteni senkit, de a probléma inkább a másik véglet szokott lenni. Viszont valóban ez is nagyon nem vezet egy idő után sehova. Szerencsére észreveszem ilyenkor a beszélgetőpartneremen, ha ezt csinálja, és szólok, hogy állj, és ne tovább. Velem általában (már) nincs ilyen probléma. Régebben a nőügyeket spiláztam így túl. Nem is volt túl sok nőm. De ami volt, annál tovább tartott. Mind1.

3. A múltban élni. Sokan csinálják, óriási probléma. Mondanom sem kell, ez is párkapcsolati jellegű, sokszor. Meg mi lett volna, ha ezt, vagy azt csinálom. Ha a nagyanyámnak kereke lenne, ő volna a villamos. Bár nem akarom teljesen elbagatellizálni, az embereknek komoly gondjaik származhatnak az ilyenből. Tényleg.

4. Félni a változástól. Inkább úgymondanám, ragaszkodni a megszokotthoz. Persze valaki konkrétan a változástól fél. Mondjuk, ha jók a körülményei, érthető, persze. Én a megszokott munkámból kiugrottam a bizonytalan, szabadúszó létbe. Egyébként első dolgom volt, hogy bankszámlát csináltassak, mivel már nem kézbe kapjuk a fizut. Na, jó, nem az első, mert most csináltattam meg pár napja. 15+ éve volt utoljára bankkártyám, 2 is, csak egy kedves utas ellopta a a buszon, azután egy ideig "This is a bank robbery!" felkiáltással jártam a bankba pénzt felvenni, amig még volt mit, aztán lassan a számlám is elapadt, és sztornó. Hadd mondjam még el, a Gránit Banknál csináltattam, 0 forintért, online, és két napon belül elkészült a szla, és elküldték a kártyát. Szóval lassan lehet külözgetni a pénzt, ha csinálok valami érdekeset.

5. Negatívan gondolkodni. Mondjuk kétségtelenül van ennek vicces vetülete is, például Marvin, a paranoid android Douglas Adams könyveiben, a Galaxis-trilógiában. Egyébként meg, ha így gondolkodsz, jó eséllyel soha nem ér csalódás. Viszont nem éri meg a lelki gyötrődést, amivel ez a fajta gondolkodásmód együtt jár.  Meg a negatív gondolatok állítólag hajlamosak beteljesülni. Most ez vagy igaz, vagy nem. De valószínű, hogy hajlamosít a rossz bekövetkeztére. (Egyébként, akinek nem esett le, Marvin van az első képen.)

Örülök, hogy meghoszthattam itt a gondolataimat pár Fb-rafkó kapcsán.

9 Tovább

Valentin Ultimate

Bolondos kis kedvesem meghívott ebédre, és én, az ebédlő nyitott ablakán át, elnéztem a mozgó építményeket, melyeket párákból alkot az Isten, csodálatos szerkezeteit a tapinthatatlannak. És szemlélődésembe merülve így szóltam magamban: - Mindez a káprázat csaknem olyan szép, amilyen szép kedvesemnek, a zöld szemű, szörnyeteg kis bolondnak a szeme.

Egyszerre alaposan hátba vágott egy ököl, s én nyers és bűbájos hangot hallottam, hisztériás és mintegy pálinkától rekedt hangot, drága kis kedvesemnek a hangját, aki így szólt: - Eszed mindjárt a levesed, te, málé barom, te, felhőkupec?

/Charles Bauldaire: A leves és a felhők/

Egyetlen egyszer tartottam meg ezt a jeles alkalmat, akkor is negatívban, és félig-meddig a freudi tudattalan koncepciójából kiinduló impulzusoktól vezéreltetve (tehát az ösztönök, és elfojtott vágyak világából merítkezhettem), később került a tudatelőttes fázisába, ami a szóképzetek, és emléknyomok hordozója, tudatos énem a hajnali, kijózanodás periódusában vette át feldolgozásra, és megemésztésre ezeket az információkat. A-val éldegéltem akkoriban a miskolci Avas lakótelepi meghitt kis fészkünkben, ahová egy időben már csak boldogsággyerehaza style-ban jártam haza aludni, részben az egyetemi elfoglaltságaim miatt, ami gyakran a Rockwell Klubot jelentette. Egyik kedves lakótársam mondta, hogy miért mondom mindig azt, hogy iskolába megyek, amikor egyetemisták vagyunk, hát, talán azért, mert az egyetem címszó alatt én az Egyetemvárosban bárhol lehettem, a Coffe-Inntől kezdve a Rockwellen át a Rebel Klubig, vagy éppen a Gyermekvárosba vezető úton egy alkalmas bokor tövében szundikálva a Green Gekkóból kijövet. 

Ezen az ominózus Valentin-napon, amire, mondom, nem voltam teljesen tudatos, sőt, egyáltalán nem voltam a dátumokkal tisztában a vizsgaidőszakon kívül, A-nak közös családi otthonunkban bejelentettem, hogy találkozom B-vel, akit régen láttam, de lehet, hogy csak telefonon jelentettem be, mert már valahol melegíthettünk B-vel a nem várt viszontlátás örömére. A erre nem nagyon mondott semmit, mert már túl volt azon, hogy utánam jöjjön, ha én B-vel bárhol is összefutok, mert a legreménytelenebb lebujok legeldugottabb sarkában úgysem talált volna ránk. Egy idő után feladta, és vagy közösen mentünk el szórakozni, vagy bizonyos találkozási pontjaink voltak az éjszakában. Hadd mondjam el, hogy A-t sem kellett azért félteni, ha italozásra, vagy más bódító szerek használatára került a sor. B-t sem, és engem sem.

Enyhén borközi állapotban érkeztünk a Rockwell Klub elé, ahol a kidobó közölte, hogy ingyenes a belépés pároknak, ha ennek tanújelét adják (a minimum a nyelves volt). Hát, mondtuk, hogy nem, mi sosem, szépen kiperkáltuk a belépőt, pedig több jutott volna piára, de akkor még mindig nem esett le, mi ez a csók-akció, egyszerűen perverz kukkolók az emberek, nincsen mit csinálni. Bent a buliban aztán kiderült, hogy nem nagyon lesz pénzünk piára, ki kellett menni az egyetemi boltba olcsóbb italért, és azt meg nem vihettük be a buliba, hanem az egyetemi parkban fogyasztottuk el, különben is, B már nem állt a helyzet magaslatán, mármint közérzetileg. 

Aztán a parkban egy kicsit egymásba gabalyodtunk, a poén az egészben csak az, hogy amit nem csináltunk meg a kidobók előtt pénzért, utána hajnalig gyakoroltuk a parkban fagyoskodva ingyen. Hiába, az ilyesmi nem megy vezényszóra, csak önkéntes alapon, úgy látszik. Aztán szépen hazamentünk, mindenki a saját lakhelyére, A felébredt, ahogy vetkőztem, hogy lefeküdjek mellé az ágyba, kérdezte, hogy milyen volt B-vel, jól éreztük-e magunkat. Mondtam, hogy persze, csak egy kicsit fáradt vagyok, B-vel én mindig jól érzem magam. Kivéve pár évvel később, amikor már B-vel jártam, nem éreztem jól magam sokszor, de erről már senki sem tehet. Tanulság: mindenki becsülje meg, amije van, A-val nagyon elbasztuk, B-vel is. Most E-vel vagyok, nagyon remélem, hogy véglegesen, és megbeszéltük, hogy nem tartunk V-napot. Ne is.

0 Tovább

vallási tematika

Érzésem szerint még a verseket kéne ráncba szedni, vagy egy kicsit frissíteni... meg a tumblr-es linkoldalt beintegrálni, és rendben lennénk.

Terveim szerint a versrovatom is újabb két taggal bővül majd, az 1+1=2 (egyre inkább úgy tűnik, ez lesz a végleges cím) kiegészül a vallásos megszólalásmódú alkotásokkal. Igaz, hogy a Dokk.hu-n általában leszarozzák a verseimet, én meg mondjuk röhögök rajtuk, hogy háhá, de amatőrök vagytok b+, ráadásul mélyen stíluson aluli, amit csináltok. Persze, ez csak az odavetett, dilettáns kritikák kapcsán fogalmazódik meg bennem, alapvetően semmi baj a Dokk.hu-val, mindenki úgy szép, ahogy van, én még minig azt mondom. Naszóval, két verset hoztam, egyet a postr-es időkből, egyet pedig a közelmúltból. A közös bennük az áhítatos megszólalás, az Istent mindenhol kereső ember lelki tusája, amibe alapvetően mégiscsak vissza-visszatérően, már-már refrénszerűen belevegyül a pornó-motívum, mint olyan. Szerintem harmonikusan illeszkedik a többi versem gondolatiságához, fel sem tűnik szinte a kenetes felütés. Nem tudom, mondtam-e már, hogy szerintem így egybeolvasva képvisel igazán értéket az egész, vagy közvetít egyfajta hangulatot, egy-egy kiragadott vers még nem árul el semmit a mögötte tátongó versuniverzumról. Egyedül egy versemnél rezeg a léc, a Rohadt jenki fickónál, mert az egyrészt átköltés, másrészt semmi köze az egészhez, szóval azt valószínű, kiveszem, egy lépés hátra, kettő előre, jobbra egy, balra kettő, sasszé, és vége, egészségünkre. Voilá:

I. Fohász a Postrhez

Mi atyánk aki én vagyok
Szenteltessék meg a poszterem
Jöjjön el az én exportom
Legyen meg az én Wordpressem
Miképp ott nálatok
Itt is egy XML
Mindennapi blogolásunkat add meg nekünk ma
De bocsásd meg a mi pornóinkat
Miképpen mi is megbocsátunk LiteraGeeknek
És ne vígy minket a blog.hu-ra
De szabadíts meg a depótól
Mert tied a tartalom a látogatás a feliratkozás
De nem mindörökkön örökké

Ámen

II. Egyszuszra


Testvérem az Úrban,
ne keseregjen a te szíved
az internetpornó
jelenvalóságán,
merthogy
mindenek, mik e világban vannak
teremtettek vala Istentől,
legyen meg a te VR kukkered
hogy látva láss,
és a te headseted az hallásra,
és ne káromoljad te
a te felebarátaidat,
és ne lakjék harag a szívedben,
csekély értelmű de annál serényebb
onleányaink buzgólkodásai iránt,
kik zsenge szüzességüket
bedobván a közösbe,
tudásuk legjavát adván
internet népének okítására
mártíromságról tevének tanúbizonyságot,
midőn erényüket áldozák
egy utánuk következő boldogabb nemzedék
megkönnyebbülésének oltárán,
ámen (,áldás, békesség).

Különben meg, ha tényleg kötetbe rendezném valaha, akkor már hozzá csapnám az egész Zsarnai-trilógiát, nájlonszatyrostul, és az ehhez a témakörhöz még köthető 1-2 írást, plusz a játékokat valami adathordozón, szóval úgy lenne verses könyv, hogy furán, erős átvezető szövegekkel, és persze néhány originális íráskával. Hadd ne mondjam, lassan érik (nem a pofon, hanem ez a projekt). Amúgy most vetődött fel igazából csak az ötlet, de abszolúte nem hülyeség. Aztán persze még megírnék valami komolyat is, mielőtt bekrepálok.

1 Tovább

Skizofrénia underground

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Utolsó kommentek

Linkek, blogajánló, stb.

LindaDesign NonStop

"egy szöveggyáros zugmágustól"
"Árpádnak lenni nem egyszerű"
Nem szégyen a kultúra,
csak néha kellemetlen.

Kaland konzerv WP:

Itt is szoktam rinyálni:

Ahogy kezdődött... (a blog)

7 évig "kezeltek" paranoid skizofréniával. Elbaszták az életemet. Elegem lett. Nem kell a méregdrága gyógyszerük, egyszerűen lehúzom a klotyón, nem kell az idióta pszichoterápiájuk, se pszichológus, se más. Menjenek a picsába a gyógyszereikkel. Engem ne "gyógyítgassanak", a saját életemet egyedül is el tudom baszni. Nem kell az asszisztálásuk. Gyógyszer és agymosás. Ennyit tudnak. Baszódjanak meg.