Üzenet egy palackban + A Zegyetem

A posztskizofréniás Grafomán dühöngő tartalmából:

Kérdés: Mi történik, ha egy skizofrén túlterheli magát szellemileg-fizikailag? Újra előjönnek a tünetek?
Válasz: Lóf@szt. Ez a bejegyzés csak egy újabb cáfolata a közhiedelemben meggyökeresedett h*lyeségeknek.

Tegnaptól kiírattam magam betegszabadságra a fő munkahelyemről. Fő indokként megjelölve a f*sás szerepel, de a tüneteimet csak én tudom igazából. Sajnos senki sem vette észre a környezetemből, hogy valami nem stimmel velem, pedig az idegrendszerem már a végét járta a kimerültségtől. Nem kimondottan pszichiátriai tünetekről van szó, hanem - gondolom - neurológiai problémákról. Az utóbbi időszakban mindenki annyira a magáévá tette a "nem féltjük" eszmeiséget velem kapcsolatban, hogy az emberek lassan-lassan azt kezdték gondolni, hogy "ez mindent kibír", vagy "ez mindent túlél", és fel sem merült a gyanú senkiben, hogy a kis belvilágomban eléggé érdekes folyamatok zajlanak. Például időben elég dezorientált voltam, délután többször is "jó reggelt"-et akartam köszönni, és más egyéb ilyen nyalánkságok. Ha ez így folytatódott volna, esetleg hamarosan pszichiátria lett volna a vége, ahol megint elkezdtek volna kezelni "skizofréniára", holott az egész állapotomnak semmi köze nem volt a témához. Egyszerűen kimerültem szellemileg, egy kissé fizikailag is, csak ezt nem lehet nagy dobra verni, mert kész az újabb elmebeteg státusz. A körzeti orvos, persze, úgy tett, mintha egyértelműen szimuláns lennék, neki pláne nem akartam előhozakodni a panaszaimmal. Egyébként örülni kell, ha egy megfázást meg tud különböztetni a gyomorrontástól, amúgy nem lehet rossz csávó, de valami azt súgja, hogy nem áll a hivatása magaslatán. Például nálam sikeresen tyúkszemnek nézett egy szőrtüsző-gyulladást, és ha emiatt végül amputálni kell a lábam, már nem vigasztal, hogy valójában jó fej. Amúgy ma még annyi dolgom van, hogy meg kell néznem 6+ órányi filmet holnapra az egyetemre, és le kell adnom egy projektvázlatot tegnapelőtt-előttre, szerencsére annyira nem szigorúan vett határidőről van szó. Úgyhogy el is köszönök, mindenkinek jó reggelt! :-D

A Zegyetem - folytatásos bölcsészhorror telenovella - Prológus

Aidy a korlátnak támaszkodott, és a szeméttartóba fricskázta a csikket, a Debreceni Egyetem bölcsészkarának egy kis eldugott kijáratánál, egy isten háta mögötti kijelölt dohányzóhelyen. Valószínűleg, aki kijelölte, már az is megfeledkezett róla, különben már nem lenne itt.

- Tulajdonképpen az, hogy most egyetemre járunk, azért van, mert elcsesztük az életünket.

- Ja, lúzerek vagyunk – mondtam most már én is, és rágyújtottam egy másikra.

- Te mindig ennyit cigizel?

- Ja, lúzerségem bizonyítéka. Régebben még más dolgokat is csináltam mellé.

- Régen mindenki csinált egy-két hülyeséget…

- Én még idén nyáron is csináltam… Régebben azt gondoltam, hogy 30 éves koromra megkomolyodom… Hát, ez 10 évet csúszott, csak 40-re sikerült… Amikor a tanárnő a piálásról beszélt, meg az addiktológiáról…

- Igen?

- Nekem nem mondott túlzottan sok újdonságot…

- Én nem iszom és nem drogozom… Hányásfóbiám van…

- Micsoda?

- Évekig takarítottam a a piások, meg a drogosok után a húgyot, meg a hányást a Com Ombóban. Ebből nekem annyira elegem lett… Rádásul az apám is ivott, elég masszívan…

- Érdekes. Sohasem jártam a Com Ombóban. Én Miskolcon voltam akkoriban.

- Mit csináltál ott?

- Azt, amit itt, egyetemre jártam, csak nappalira. És minden nap diszkóba jártam. Mondhatnám, hogy oda jártam telehányni a budikat, meg melléhúgyozni, de ez nem lenne igaz. Sosem hánytam.

- Azért nem mindegy, hogy a szopott fasz melyik végén állsz.

- Nem, nagyon nem. De most itt vagyunk.

- Szerintem okkal vagyunk itt – ekkor jelentőségteljesen nézett rám, és mintha valamire utalni próbált volna, úgy éreztem. Nem igazán vágtam, mire gondol.

- Igen, szerintem is okkal történik minden… de, hogy ennek oka lenne… hát, nem is tudom... - mondtam kedvetlenül, és a fejembe húztam a pulóverem kapucniját, mivel feltámadt a szél, és összeborzolta a hosszú szálú, gyér hajamat. Aidy csak nevetett, mintha azt mondaná: „Nem tudod? Majd megtudod!” - és nevetése már a fotocellás ajtó mögötti folyosóról hallatszott.

- Nagyon vicces… - mormoltam magam elé, miközben a harmadik cigi után kotorásztam a zsebemben.

0 Tovább

Éles tárgyak (Sharp Objects)

Az első írásbeli munkám az egyetemre egy projektvázlat volt. Nagyon meg voltak elégedve vele. Sajnos kicsit sokat vállaltam a tervezetben, mert megszaladt a tollam (és a sörösüvegem). Szerencsétlenségükre ezzel viszont felkorbácsolaták a lelkesedésem, és ezzel kinyitották a parttalan locsogás Pandora-szelencéjét, ami az elkövetkező feladataimra vonatkozóan nem kecsegtet számukra nézve semmi jóval. A második feladatom egy sorozat megtekintése volt. Ez csak azért tiszteletre méltó teljesítmény, mert hagyományosan kevés filmművészeti alkotást „fogyasztok”. Viszont média szakon, úgy gondolom, kissé nevetségesen hatna (és hat máris), hogy nem vagyok hajlandó mozgókép megetkintésére (animált gifeken kívül), ezért a cél érdekében ezt felülbírálom.

Ennek a szokásomnak a hatálytalanításának az első áldozata az Éles tárgyak (Sharp Objects) című sorozat. Szerencsére, a sorozat már elkészítése (vagyis az első évad) idején már befejezettnek tekintette magát, szóval nem sok esély van arra, hogy valaha is folytatódjon. Egyébként Gilian Flynn első regényének filmes adaptációjáról van szó, és elvileg lenne még cselekmény. Ez rossz hír azoknak, akik szeretik a parttalanul hömpölygő sorozatokat, a „neverending story”-kat, viszont jó hír azok számára, akik szeretik azt, ha egy dolog általában tart valahová, és egyszer elérkezik (ha nehezen is) a végéhez. Ráadásul külön örömünkre szolgál, hogy a film szegről-végről a mi témánkkal is rokonítható, így fülénél fogva erre a blogra is iderángatható, és itt ismertethető.

Ha igazán őszinték akarunk lenni, számomra a Stranger Things című alkotás „a sorozat”, az etalon, és ahhoz viszonyítom a többit, különösen, ha témájában közel áll hozzá. A Sharp Objects témaválasztása elég merésznek tűnhet: egy pszichiátriáról (vagy pszichiátria által fenntartott elvonóról) frissen szabadult kezelt (polgári foglalkozására nézve újságíró) megbízást kap, hogy írjon cik(ke)ket a szülővárosában előforduló gyerekeltűnésről, illetve gyerekgyilkosságról. A főszereplő erős alkoholizmussal, pszichózissal (hallucinációkkal) és önsértéssel (konkrétan falcolással) küzd. Sajnos, bármennyire igyekszik is a sorozat témáját egzakt módon körüljárni, sem a lélektani ábrázolásban, sem a fentebb felsorolt rendellenességek bemutatásában nem nyújt maradamdót, érzésem szerint, metafizikai mondanivalót pláne ne is (nagyon) keressünk benne. Ellentétben a Stranger Things-szel, az erősebb itt a krimi-szál, és a thriller-jelleg.

Ez viszont nehézzé teszi az ismertető dolgát, mert a krimi és a thriller elemekkel nem nagyon lehet mást tenni, mint spoilerezni. A főszerepő személye érdekesnek mondható valamennyire, ugyanis az alkoholizmusnak abban a fázisában van, amikor nem lenne már szabad így kinéznie. Camille Preakernek hívák (az ötszörös Oscar-díjra jelölt Amy Adams játssza), és abban a kisvárosba jön vissza dolgozni, ahol gyerekeskedett, illetve felnőtt. A kisvárost, ami Wind Gap névre hallgat, metaforikusan szerintem szimbolizálja a sertésnevelde, vagy disznófarm, ami a településen található. Nem csoda, ha Camille nem nagyon vágyik vissza. Mentális betegsége a sorozat elején eléggé aktív, és előtérben van, gyakran vannak hallucinációi, de sajnos a cselekményt nem mindig viszik előre, csak mint a domestic noir (al)műfaj egyik hangulatkeltő eleme szerepel, nem igazán vannak megérzései, a jövőt sem látja, az egész 4 részen keresztül szerintem csak össze-vissza flesselget, minden funkció nélkül. Ez azért már – néhányan kezdik pedzegetni – a valóságban sem így van, egy filmben (vagy regényben) pláne találhattak volna neki valami funkciót. Az önvagdosása sem annyira vagdosás, mint inkább tűvel szavak tetoválása az egész testfelületére (hegtetoválás), de már állítólag nem csinálja, csak néha.

Ami a legerősebb motívum a sorozatban, és számomra érdekessé teszi mégis, az a főszereplő foglalkozása, ugyanis munkájára nézve egy hírporál újságírónője. Munkája során gyakran a szövegeibe is belelátunk, és nyomon követhetjük a fejlődését. Érdekes utat jár be a viszonylag gyakran beküldött szövegeiben. Újságírói, szinte hivatalos stílusban kezdi, majd ahogy belevonódik az ügyben, úgy válik egyre személyesebbé a hangnem, és az olvasók egyre inkább harapnak a személyes hangvételre. A legutolsó cikke már nem is annyira hasonlít cikkre, mint egy énblog bejegyzésére, és semennyire sem objektív, hanem (meg)érzéseire támaszkodva, puszta spekuláció és önelemzés az egész. A kiadója mégis a cikk publikálására bíztatja, és óriási sikerben van részük. Számomra ez volt a filmsorozat legérdekesebb része – talán nem véletlenül. Összességében viszont enyhe csalódás számomra ez a sorozat, valószínűleg erről a szálról fogok rá emlékezni a későbbiekben.

Az Éles tárgyak (Sharp Objects) ismertető megírása közben egyetlen meglepő fordulatnak sem kellett kiderülnie.

0 Tovább

Grafomán dühöngő és társai

Októberben reálizálódott projektek és változások az ügymenetben...

Bizonyára sokakat furdal a kíváncsiság, miért nem csinálok már valami értelmeset, ahelyett, hogy olyan dolgokba ütöm bele az orrom folyton, amilyenekbe nem kellene. Erre Luciferrel szólva felelhetném azt is, hogy „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Viszont néhány dolgon elgondolkodtam. Mivel az egoblogoknak ez idő szerint a csillaga már régen leáldozott, úgy döntöttem, én is befelyezem itt az egozást, mostantól csak a „valamiről szóló” bejegyzések, posztok kapnak itt helyet, amik közül egyet-kettőt bátran nevezhet már az ember cikkeknek. Nemsokára például éppen egy skizofrénia szimulátort készülök majd bemutatni, ami az előzetes információk alapján komoly pszichológusi és pszichiáteri támogatással készülhetett el.

A legújabb játékom már utalást sem tartalmaz a pszichiátriára

De ez a nagy önfeláldozás és egofeladás, hogy nem fogok itt magándolgokról értekezni, nem egy keleti típusú spirituális megvilágosodás eredménye, hanem ettől sokkal borzasztóbb dolog történt: megalkottam ugyanis a századelei mintákból jelentősen táplálkozó, teljesen énközpontú egoblogomat, ami a Grafomán dühöngő sokatmondó címet viseli. Az oldlalon helyet kap majd egy kisebb, kalandjátékokkal foglalkozó rész is, a Hyper, teljes nevén Hyperlink Asylum, ami angol nyelven lesz elérhető egyelőre, aztán majd meglátjuk. Aztán a hátsó traktusban folyamatban van egy fórum kialakítása, ami a Gumiszoba névre lesz keresztelve, moderáció pedig – már előre szólok – nem lesz. Fura, hogy úgy esett, hogy pszichiátriai áthallásai is vannak a honlap részeknek, mert a pszichiátrai témáknak nem tervezek túl nagy teret engedni itt. Egyébként azt is furának találom, hogy mostanában egy csomó mindenki pszichológiai és pszichiátriai témákról szeretne velem beszélgetni, én viszont pont nem akarok, azt is mondhatnám, hogy „végeztem, hatszáz”.

A fülszöveg-írás, azt hiszem, mindig is ment:

Vajon meggyógyultam-e a skizofréniából? Ki a * érdekel? Nem az határoz meg, hogy címkéznek fel, hanem az, amit csinálsz. A járkálás a pszichiátriára befejeződött, két helyen dolgozom, tanulok és leköpöm a múltat.

Igazság szerint ennyit sem terveztem pszichiátriai témákkal foglalkozni, mint amennyire itt szó volt róluk, akik ismerik valamelyest a sztorit, azt is tudhatják, hogy nem önszántamból mentem bele a játékba, sőt, egészen az első kórházi kezelésemig azt se tudtam, miben különbözik a pszichológus a pszichiátertől, és hogy a skizofréniát eszik-e vagy isszák. Ahhoz képest jó sokáig tartott, amíg tisztázódtak itt a dolgok, meg úgy áltlában az erőviszonyok, már ami az én piszkálgatásomat illeti pszichiátriai és ilyen-olyan oldalról. Ilyen értelemben talán egyesekben csalódást fog kelteni az új blog, mivel egy teljesen átlagos, hétköznapi élet teljesen átlagos problémáit taglalja (sajnos) eléggé infantilis módon. Velem is előfordult már nem egyszer, hogy valakire felfigyeltem az említésre méltó gondolatai miatt, aztán amikor saját magáról kellett nyilatkoznia, mármint az életéről, magánemberként, kiderült, hogy igazából éretlen és gyerekes . Velem is ez a helyzet, azt hiszem.

Jóelőre szólok, hogy ez az "újblog" nem a kiforratlan és komolytalan sideprojektjeim egyike, hanem egy átgondolt koncepció eredménye. Mindamellett nem számítok túl nagy nézettségre, tekintve, hogy én mint téma, önmagamban nem vagyok túl érdekes. (És nem is akarok az lenni.) Utoljára megemlíteném még egy angol nyelvű játékomat, ami az EcoComp nevű interaktív fikció versenyre készült, és mivel limitálva volt az elkészítési ideje, csodát azért ne várjunk tőle. Azt hiszem, ez az első (fél)komoly játékom, ami utalást sem tartalmaz már a pszichiátriára. Műfaját tekintve horrorkomédia, és a hangzatos Deliver Until Dawn címet viseli. Stílusilag a visszajelzések szerint teljesen rendben van, és a tőlem már megszokott nyeltvtani hibák sem hemzsegnek benne annyira. Online is elérhető: http://textadventures.co.uk/games/view/rif6j3-m_uko3lcxxcuqxw/deliver-until-dawn

Végszóként, azt hiszem, elmondhatom, hogy életem pszichiátria-központú megközelítése szerencsés véget ért. Mostanában hívták fel arra a figyelmemet, hogy nemrégiben még gondnokság alatt álltam, és szóba került a szeretet(?)otthonban való elhelyezésem is, most pedig már önálló életet élek, két helyen is dolgozom, és külön kiemelésre került, hogy egyetemi hallgató lettem. Szó se róla, én is ezt élvezem a legjobban, emlékszem, mennyit nyígtam itt, hogy a legjobban a tudományos dolgok hiányoznak, azt hiszem, végül minden rendeződött, és az őt megillető helyre került, legalábbis az én kis világomban, kívánom minden sorstársamnak és mindenki másnak, hogy abban érjen el sikereket, amiben szeretne, és akkor valószínűleg mindjárt rózsásabban látja a világot. Amúgy én sem tartom tól jónak, ha egy blog túlcsordulóan ömlengővé válik, ezért most be is fejezem, és a következő bejegyzésem már abszolút tematikus lesz, a skizofrénia szimulátorral.

0 Tovább

A halál kilovagolt a PowerPointból

"...akarsz-e játszani halált?" - Kosztolányi Dezső

Sajnos ez idő szerint fogalmam sincs a ludológia (játéktudomány, nem összekeverendő a játékelmélettel) álláspontjáról arra vonatkozólag, hogy mi tekinthető egyáltalán játéknak, és mi nem. Az én értelmezésemben egy játékot meg lehet nyerni és el lehet veszteni. De úgy veszem észre, mostanában sokan sajátosan és egyénileg értelmezik a játék fogalmát. Kérdés, az interaktív fikció mennyire játék, mennyire irodalom, vagy éppen (multimédiás) prezentáció. Mivel sokat foglalkoztam ilyesmivel, kezd derengeni, hogy jelenleg a műfaj átalakul, értelmezhetetlen művek születnek, és az egész terület hatalmas (érték)válságon megy keresztül. Mivel ezek a játékok lassan már képtelenek játékként funkciónálni, az irodalmi kanonizációja a műfajnak nem sikerült, kialakult egy virtuális senki földje, ahol modern szerencselovagok, szélhámosok és kóklerek tevékenykednek leginkább (néha magamat is ideértve).

A világos játékszabályok helyett a játék egyre inkább áttevődik a játékos (vagy olvasó, de egyre inkább befogadót mondanék) belső világába, az interaktív hypelinkek már egyre inkább csak látszólagos választásokat kínálnak az alkotásokban, a történet bennünk konstruálódik. Van már olyan szerkesztő, ami nem is törekszik interaktív történet létrehozására, hanem csak változékony, mutálódó sztorikat mutat be, mint például a Windrift. Én teljesen jószándékúan fogtam hozzá az if-ek tanulmányozásához, és éppen ahogy próbáltam volna rendszerezni az erről szóló tudást, az kisiklott a kezeim közül, maga is változott, mutálódott, abszolút beszüremkedtek a játékokba a más műfajok (pl. irodalom) értékválságai, az egész a posztmodern kísérletezőkedv áldozatául esett. Most nem azt mondom, hogy ezentúl elkezdem a témáimat posztmodern szempontból elemezni, de ahogy átstrukturálódnak a tudományterületek például a bölcsészetben, vagy éppen az interaktív fikció világában, én sem szándékozom ezalól kivonni magam teljes mértékben.

Példaképpen egy olyan játékot (vagy nem-játékot) hoztam, ami már elég erősen posztmodern jegyeket hordoz, a játék nyelve felől közelítve abszurd, szürreális, a racionális világmagyarázat szerint egy agytumorban szenvedő ember történetének a feldolgozása, szerintem pedig egy kicsit szintézise az ilyen jellegű műveknek. A játék címét olvasva, nem nagyon lehetnek illúzióink a végkifejletről: Death. By PowerPoint. A sztori szerint egy konferenciára érkezünk PowerPoznt prezentációt tartani, de ehelyett folyamatosan szürreális jelenetekbe csöppenünk. Mondanom sem kell, hogy némi komikum forrása, ahogy állandóan ragaszkodunk a prezentációnkhoz, miközben a világ látszólag megfordul önmaga körül, és összeomlik. A PowerPoint prezentáció az egyetlen kapcsolatunk a valósághoz, amibe utolsó szalmaszálként kapaszkodunk, összegzése mindannak a technikai és irodalmi felkészültségnek, amivel rendelkezünk, és egy ponton az élet allegóriájává is válik, amit - azt a pontot elérve - csak visszafelé tekerve lehet lejátszani. A sztoriban el vagyunk látva minden földi jóval: első osztályú repülőgéppel utazunk a konferenciába, taxival utazunk a helyszínre, amit bankkártya-terminállal egyenlítünk ki (még a borravalót is). Témánk mégis a bölcsészet felé irányít minket a prezentációnk révén, bizonyos salemi boszorkányper utóhatásait boncolgatnánk benne társadalomtudományos szempontból. Igazi „csúcsbölcsész” tehát a főszereplő az Umberto Eco-i értelemben, ami természetesen egy sokak által követni óhajtott minta volt a YouTube-os videobloggerkedés és influencerkedés gyors térhódítása előtt.

Aztán egy idő múlva feltűnik a sztoriban Orwell Állatfarmja, Dickens Karácsonyi énekének kísértete, és valami általam ismeretlen gyerekmese is. A természettudományos magyarázat, persze rögtön készen áll: a haldokló agyi folyamatainak a „játéka” a haldoklás folyamatának lezajlásakor, és legyint rá egy nagyot. Persze a bölcsész mindenhol sztorit szimatol: az emberi elme dekonstrukciója vajon nem visz-e közelebb az emberi folyamatok megismeréséhez? Sajnálatos módon a természettudomány a maga egzakt módszereivel nem foglalkozhat ilyesmivel, nem is képes másra, csak a legyintésre, a végső kérdések megválaszolására mégiscsak a bölcsészet hivatott, igény szerint segítségül hívva némi vallásos vagy spirituális támogatást. A bölcsészettudomány jelenleg még erősen elhatárolja magát ezektől a tudománytalan dolgoktól, habár tárgyában időnként megjelenik. Szerintem profitálhatnának az együttműködésből a jövőben, bár nemigen lesz ilyen. Az interaktív fikció mint a technikai és kulturális eszközök fúziójaként létrejött zabigyerek viszont jó kísérleti terepe lehet még az ilyesminek, mert általában az összes eszmei áramlat hordaléka lecsapódik ezekben a művekben, mivel nincs benne különösebben pénz, tétje sincs igazából, és egyre inkább eltekintenek attól, hogy valamiféle műfajbeli arisztokráciát termeljenek ki maguk közül, ami még fenntartja az egésznek a létezését, az a kísérletezőkedv.

0 Tovább

Mentőöv: önsegítő kézikönyv skizofréneknek

Meglehetősen öncenzúrázott vélemény a könyvről, erősen tekintetbe véve a szerzőpáros lelkivilágát. Underground könyvkritika. Ha kollaborálsz, Antistigma-díj, ha undergound blogger vagy, dupla adag injekció.

Annyi sokmindent hallottam már erről a könyvről, hogy ez sem maradhat ki a jóból, hogy itt témába tegyük. Persze, amit hallottam, mind hülyeség volt, egy pszichiáter mi mást is mondhatna egy önsegítő kézikönyvről, mint hülyeségeket, amelett, hogy ajánlja. Szerintem egy pszichiáter nem képes rávenni magát, hogy egy beteg gondolataival foglalkozzon, mert ahhoz le kellene szállnia arról a magaslatról, amelyen tartózkodik, és akkor egy csapásra meg is szűnne pszichiáternek lenni. Így van ez esetünkben is, avagy ezzel a Mentőöv című kiadvánnyal. Ez az első ilyen mű, amit egy skizofréniában szenvedő beteg írt, vagy inkább gondolt írni, azzal a szándékkal, hogy segítsen betegtársain. Sajnos a pszichiátriai szakmai gyámkodás eléggé tönkre tette.

A koncepció alapvetően nem rossz: egy mentális beteg vall betegségéről (Oravetz Dániel), majd egy általa kidolgozott módszert ajánl segítségként, végül egy hozzátartozó (tt: feleség, Kulcsár Teodóra) mondja el a betegséggel kapcsolatos tapasztalatait, tanácsait. A kézikönyv sokat nyert és sokat vesztett azáltal, hogy szakmabelieket, pszichiátereket is bevontak az összeállításába. Elnyerte például azt a sajátos, fontoskodó bikkfanyelvet, ami a pszichiátriai tankönyvek sajátja, és lépten-nyomon visszhangozza a hivatalos pszichiátriai dogmákat. Elvesztette viszont a spontaneitást, a kreativitás jó részét és az érzelmeket. Igen, ez egy érzelemmentes könyv. Ráadásul laikusoknak a könyv nem mond semmit. Sok a balladai homály benne, és olyan zsargont használ, ami csak bennfentesek számára értelmezhető. A könyv ideális olvasója tehát egy skizofrén. Szomorú tapasztalatból mondom, hogy a célközönség elenyésző százalékban foglalkozik ilyesmivel. Igazából bosszantó azt látni, hogy a szakmai lektorálás ürügyén a beteg szájába (tollába, kezébe) adnak olyasmit, amit nem gondol(hat). Nem egyszer erős csúsztatásokat olvashatunk a pszichiátriák lélekemelő légköréről, a kezelés nagyszerűségéről és a szakemberek hozzáértéséről. Valójában az embernek néha az az érzése támad, hogy egy pszichiátria tankönyvet ültettek át egyes szám első személybe. Egyet azonban készséggel hajlandó vagyok elismerni: hogy a könyv megírását jó szándék vezérelhette. A hasznát mégis eléggé kétségesnek találom. A pszichiátriai elképzelések megerősítésével és propagálásával egy időben eltereli a figyelmet az igazán időszerű kérdésekről. A pszichiátria monopolizálta a saját tárgyát és témáját, és az a törekvése, hogy ne lehessen diskurzust folytatni az előfeltevéseik nélkül, ezzel a könyvvel tovább szilárdult.

Ez az ismertető most azért lett ilyen általános, mert érzésem szerint maga a könyv is ilyen. Egyetlen soványka újdonság benne, hogy a betegségnek 5 fázisát írja le, eléggé önkényesen, egyébként. Ezek a fázisok valójában nem léteznek, illetve mindenkinél másképp szerveződnek. Kissé erős azt állítani, hogy általánosságban erre a sémára alapozódik a betegség lefolyásának a folyamata. Bár részigazságok nyomokban fellelhetők benne, nekem úgy tűnik ez az egész, mintha egy beteg szájába adnának egy nem igazolódott - mert nem is igazolható - elméletet, aztán, ha nem jön be, az írója úgyis bolond, nincs kin számon kérni semmit. A könyv középső részén tárgyalt lelki gyakorlatokról meg már nem is írok semmit. Próbált már valaki pszichotikus shubban lévő embert olvasásra, vagy feladatok megoldására rávenni? Csak annyit mondok, hogy több eredményt ér el például, ha elkezd bolhacirkuszt idomítani... Annak ellenére, hogy nekem ennyire negatív a véleményem, nem is inkább magáról a könyvről, hanem a hasznáról... Remélem, valakinek azért segít.

Ui.: A könyvet a tavalyelőtti (2016-os) kiadása után tavaly Antistigma-díjjal tüntette ki az Ébredések Alapítvány prominense, engem pedig idén egy másik vezető pszichiáterük dupla adag injekcióval a p*csámba. Én a kitüntetésemet nem vettem át, hanem gondosan elsuvasztottam a legutolsó ambuláns lapomat, és maradt a fél amp. Abilify és az ambivalens emlékek az Ébredésekről. Oké, megértem, részesüljön díjban ki-ki érdemei szerint. :/ Minderre csak annyit tudok mondani: erről az egészről az utókor fog majd értékítéletet mondani... az én világom nem a felolvasások, mikrofonok és az önfényezés világa, felőlem addig díjazhatjátok egymást, meg veregethetitek egymás vállát, ameddig jólesik, engem pedig lehet szégyellni, titkolni, agyonhallgatni, attól még csendben itt vagyok, és teszem a dolgom...

0 Tovább

A nagy macskamészárlás

 Most egy kicsit nem tudom, ezt az egészet hova írjam, mert nem skizofrénia téma, nem is túl szalonképes téma, nem rólam szól, hanem a macskák szerepéről a múltban és a folklórban. Azért írtam így, mert a folklór egy kicsit mindig konzerválja a múltat, persze, ez nyilvánvaló, de én néha leírok triviális dolgokat is a „jólhangzás mián”. Szeretem az okos emberek okos gondolatait, és ezért lébecolok egyre többet az egyetemen, nem pedig Ügyes Fickóval, Paligátorral, Nagy Felhővel, meg ezekkel szürcsölök a Jonatánban, 4-es sz. presszóban, meg az Egérben. Otthagytam őket újdonsült-régi ismerőseimért, bár ők nem szólnak vissza, Lyotard, Foucault, Eco, Barthes, Derrida és az összes többi posztmodern teoretikus (és egyben szélhámos) írásaiért lelkesedem inkább. A posztmodern is valaminek a túlburjánzása, sokszor dekadens és meddő, és jobb lenne, ha nem lenne, és egyáltalán, látni-e már a végét, mivel szerintem leginkább hatni csak egy már meghaladott eszmei áramlat képes. Vagyis, na, a hatásait csak úgy lehet felmérni, ha behozzuk például a újskolasztikát, vagy mit tudom én.

Ilyen okos szerzőnek tűnik Robert Darnton is, munkáját tekintve harvardi professzor és a Francia történelem szakértője, kultúrtörténész. Én viszont nem leszek végig ennyire okos, amikor megpróbálom visszaadni az ő gondolatiságát a macskáról mint jelképről, hozzátéve a saját szerény ismereteimet a témáról. Leginkább A nagy macskmészárlás című művére fogok támaszkodni, tehát ebből már sejthető, hogy elég baljós, gyászos témáról lesz szó, aki esetleg érzékeny erre, ne olvassa tovább. Fura dolog ez, hogy a nagy facebookos cicamegosztások korában ilyen szentségtörő témáról legyen szó, de a premodern kor embere - mint látni fogjuk - nehezen érhető posztmodern nézőpontból. Egyébként mint máig élő folklórelemet, Borbély Szilárd is bemutat a regényében macskagyilkosságot, és ha jól tudom, ez a műve érettségi tétel is. Korunk a cicák számára, úgy néz ki, második Egyiptom, ahol szent állatként bántak velük, viszont a közbeeső korok, valóban sötétek voltak a számukra. Most azt, hogy az én véleményem mi erről a kérdésről, ne firtassuk, maradjunk annyiban, hogy nem állok az erőszak pártján sohasem. Sem folklorisztikai, sem babonás célzatból, de még a szecsuáni csirkétől is tartózkodom mostanában, ki tudja, esetleg nyomokban macskát tartalmazhat? Ja, igen, a babona és a boszorkányság - szerencsétlen macskákra ezek miatt járt rá a legjobban a rúd - szó szerint - ,de nem segített az sem, hogy különféle szimbolikus jelentése is volt az állatnak a premodern gondolkodásban. Akkor most akár szépen össze is szedhetnénk, mi mindent tulajdonítottak a macskáknak elődeink.

1. A macska gyógyhatása

Először is a macska különféle részei különféle betegségekre szolgáltak gyógyírként, a macska farkából ivott vér például kiváló kezelés volt arra, ha valaki megütötte magát (ami, gondolom, nem ritkán fordult elő). Szól még a fáma kólikára való macskaürülékről és láthatatlanná tévő macskaagyvelőről is (csakis frissen, melegen), látható tehát, hogy a macska gyógyerejébe vetett hit - a valószínűleg nyilvánvaló kudarcok ellenére is - töretlen maradt. Tovább nem ragozom a témát, ennyi példa is elég mutatóba, hogy az ember gyomra forduljon egyet.

2. A macska mint ártó lény

A régebbi korok enyhén ambivalens gondolkodásmódját hűen tükrözi, hogy a macska ugyanakkor szerencsétlenséget hozó, ártó, gonosz lény volt. Nem ritkán boszorkány volt, vagy maga a gonosz, az ördög, macska képében. A mai napig élő babonánk, hogy az előttünk az úton átmenő fekete macska szerencsétlenséget okoz. Ez régebben is így volt, de ott nem számított, hogy fekete, vagy fehér, éjjel, vagy nappal, és hogy keresztezte-e a pályánkat, vagy párhuzamosan futott vele, a macska bajt jelentett, szerencsétlenséget. A népi hagyományban az ilyen ártó cirmosnak jól ellátták a baját, és másnap kivétel nélkül felfedezték a faluban egy-egy vénasszonyon, hogy sántít, fájlalja valamijét, vagy egyéb baja van - ez bizonyította, hogy előző nap arra járt macska alakban.

3. A macska és szexualitás

A legbonyolultabb szimbólumrendszer a macskát a szexualitáshoz fűzte. Már az állat megnevezése is árulkodó volt: mind az angol nyelvben, mind a franciában ugyanazt a szót használták a női nemi szerv megnevezésére, mint a cicákéra. (angol = pussy, francia = le chat, la chatte, le minet). Számtalan kifejezés macskák „vernivaló” voltát, érdekes a kettősség itt is, hogy egyszerre gerjeszettek szexuális vágyat és agressziót. A nagy macskamészárlás című tanulmány is egy ilyen esetet elemez, ahol az egykori ember (jelen esetben nyomdászsegéd) bonyolult szimbólumrendszer alapján a macskák rituális kivégzésével vesz elégtételt a gazdáin, és még csak meg sem bűnhődik miatta, hanem még ők kérik meg erre a „szívességre”. A macskák gyötrésével járó „macskazenével” jeleztek a felszarvazott férjnek, jelképesen meggyalázták a gazdasszonyt, akié a mcskák voltak, és a gyóntató atyát is megleckéztették, aki a feltételezés szerint az úrnő szeretője volt. Az ilyen autodafé (eretnekek tömeges kivégzése) nem volt ritka a középkorban, a mai ember számára már érthetetlen, babonás jelképrendszer alapján macskaégetésekkel, macskakínzással, macskacsonkítással álltak bosszút, vettek elégtételt, illetve célozgattak egymásnak „finoman” az emberek.

Nem törekedtem a tanulmány teljes visszaadására, néhány helyen el is tértem az ott alkalmazott tárgyalási rendtől, és mindenekelőtt saját szavaimmal adtam vissza az egész gondolatmenetet, ami természetesen korántsem annyira szakszerű, precíz és szabatos, mint az eredeti tanulmány nyelvezete, de hát ez csak egy blog, az Isten szerelmére! Néha igazán nem tudom, mit szeretnek rajta az emberek (már aki szereti), de az is előfordul, hogy rá sem bagóznak egy-egy témára. Nekem is csak sejtéseim vannak a fogadtatásról. Van olyan téma, amit csak magam miatt, önkényesen írok meg, és csak remélni tudom, hogy érdeklődésre talál. Remélem, nem voltam bántóan vulgáris egyes dolgok felemlegetésénél, eskü, hogy nem vagyok szadista, csak valamiért megfogott a tanulmány. De a mai világban, az állatvédő szervezetek korában ilyesmi már nem történik, ugye?

0 Tovább

Piroskák és farkasok

Baromi régen foglalkoztam itt mesékkel, még blogírói tevékenységem hajnalán. Emlékszem, az első posztom, ami szólt is valamiről, azon kívül, hogy szar az élet, Tarbay Ede művéről, a Varjúdombi mesékről íródott. Bár nem vagyok egy Boldizsár Ildikó, mindig is éreztem, hogy a mese téma közel áll hozzám, főleg a nyomasztóbb, horrorisztikusabb vonal. A Disney-féle és Anime érához már kevés közöm van, a mesékkel szerencsém volt, éppen abban a korban kerültem velük kapcsolatba, amikor kellett, a mesevilágból szerencsére  kinőttem. Felnőtt koromban már mindössze csak Lewis Carroll és az Alice történetei keltették fel az érdeklődésemet, bár róla is hamar elterjedt, hogy valamit cuccozott, és a kelleténél egy kicsivel jobban szerette a kislányokat.

Az horrorisztikus vonalat folytatva, most a Piroska és a farkasról lesz szó. Ha valaki nem gondolja annak ezt a mesét, nemsokára annak fogja, amikor elkezdem a mondókámat. Először megpróbálom felidézni, rám hogyan hatott a mese annak idején, majd rátérek a szakirodalmi vonatkozásokra. Szóval, rám leginkább úgy hatott ez a mese, hogy sehogy, egyáltalán nem ijedtem meg tőle, a mesének a Magyarországon általánosan ismert, és a szocialista érában kanonizált változata (a Grimm-féle változat) szerint Piroskát elküldi az anyukája beteg nagymamájához, hogy vigyen neki elemózsiát, útközben találkozik a farkassal, aki útközben kifaggatja, előreszalad, felfalja a nagymamát, hogy aztán Piroskát is csellel felfalhassa. Majd jön egy vadász, az alvó farkasból kiműti Piroskát és a nagymamát, köveket rak a helyükre, majd amikor inni megy a farkas, a kövek súlya belehúzza a vízbe, és kinyúl(ik).

Akkoriban úgy volt minden, hogy egy hivatalos változat volt mindenről, és kész. A sok gondolkodás csak megzavarja az embert - gondolták. A folklorisztikai és pszichoanalitikus szempontok csak később jöttek a képbe - legalábbis én így emlékszem. Kezdjük először a folklórral. A népmeséknek (és általában a szájhagyomány útján terjedő alkotásoknak) a folklórban katalógusszámuk van, a nemzetközi mesekatalógusban (Antti Aarne-Stith Thompson-féle tipizálás) például a 333-as típusú mese a Piroska és a farkas. Azért csak „típusú mese”, mert legalább 35 féle változata létezik a néphagyományban, és amit ebből lejegyeztek, az egy eléggé stilizált és szerkesztett változata a 333-as mesetípusnak. Először Charles Perrault mesegyűjtő jegyezte le a mesetípus egy változatát a Lúdanyó meséi című könyvében 1697-ben, innen vették át a Grimm fivérek a történetet, megtoldva egy olyan befejezéssel, ami a 123-as típusú „A farkas és a kisgidák” meséből származik. A 333-as mesetípusban egyáltalán nem volt vadász, volt viszont sztriptíz, pucérkodás, kannibalizmus, szexuális jellegű utalás, ésatöbbi. Több se kellett a derék pszichoanalitikusoknak, megalkották a saját verziójukat a Piroska és a farkas értelmezésére. A közismert és leginkább elterjedt Grimm-féle változatot vették alapul.

Leginkább Erich Fromm és Bruno Betleheim pszichoanalitikusok fantáziáját lódította meg a mese. Fromm a mesét a primitív társadalom kollektív tudattalanjának rejtvényeként értelmezi, amelyet a „szimbolikus nyelvezet” dekódolásával „félkézzel” megold. Szerinte a mese nem más, mint a kamasz szembekerülése a felnőtt szexualitással. A piros sapka az ő olvasatában menstruációs szimbólum, a Piroska cipelte üveg a szüzesség szimbóluma, és innen az anya intése: le ne térjen a járt ösvényről, mert eltörhet az üveg. A farkas a megrontó hím. A két kő, amit a vadász helyez a farkas hasába, a magtalanság jelképei, a szexuális tabu megsértéséért járó bünntetés. Csak az felejtődött éppen el az elemzés közben, hogy ez a változata a mesének egy több meséből összeollózót, szerkesztett, sosem volt variáció. Amúgy persze minden stimmel a néplélekről és a kollektív tudattalanról, hogyne. Bruno Bettelheim, ha lehet, tovább folytatta az ámokfutást saját interpretációjában:

„Szerinte a történet és minden hasonló történet kulcsa a végkifejlet pozitív üzenete. Úgy véli, a népmesék happy endje a gyermeket hozzásegíti, hogy szembenézzen tudattalan vágyaival és félelmeivel, majd sértetlenül, megzabolázott id-del és győztes ego-val kerüljön ki a csatából. A kilányt az örömelv vezeti tévútra, amikor már túl öreg az orális fixációhoz, de még nem érett a felnőtt szexhez. Az id tehát a farkas, az apa, egyszersmind a vadász is, sőt az ego és valamiképpen még a szuperego is. A nagymama házába irányítva a farkast, Piroska ödipálisan elteszi láb alól az anyját, mert a lélek erkölcsi berendezkedése szerint a nagyanyák egyúttal anyák is, és az erdő két oldalán lévő ház tulajdonképpen egyazon ház, de itt a ház még az anya teste is egyben. A jelképek leleményes behelyettesítése módot ad piroskának, hogy ágyba bújjék az apjával, azaz a farkassal, végre szabadjára engedve ödipális vágyképeit. A végén persze életben marad, mert a lét magasabb szintjén születik újjá, amikor apa-ego-szuperego-vadász testet ölt, és kivágja őt apja, a farkas-id hasából...” /Robert Darnton: Lúdanyó meséi/

Nooormááális?

Mindegy, nem minősítünk itt és most sekit, a mesecsoport azóta sem hagyja nyugodni az antropológusok, kultúrtörténészek és egyéb csepű... na, szóval bölcsészmérnökök fantáziáját, legutóbb például Jamie Tehrani, a Durhami Egyetem antropológusa közölt egy tanulmányt a témáról, ami azóta már világméretűre duzzadt, a 333-as típusú mesét a világ több pontján találták meg, mint valaha is remélték. A népszerű feltevés szerint a Piroska és a farkas eredeti változata egy kínai népmese, innen terjedt a történet nyugat felé. Elemzéséből azonban kiderült, a kínai változat alapul európai hagyományon, és nem fordítva. Tehrani a mese 58 változatát tanulmányozta a filogenetikai elemzésnek nevezett módszerrel. A munka során 72 változóra koncentrált, többek közt arra, a főszereplő kislány-e vagy kisfiú, esetleg testvérek, farkas, tigris vagy valami más állat „személyesíti meg” a gonoszt, milyen cselhez folyamodott a ragadozó, illetve megmentették-e végül a főhőst, vagy sem. Minden változó pontszámokat kapott annak alapján, mekkora a valószínűsége, hogy közös az eredetük. A pontszámok alapján rajzolható fel a fa, amely a történet terjedésének legvalószínűbb útjait ábrázolja.

Na, ezt már mindenki beoszthatja magának... várjuk a további fejleményeket!

0 Tovább

Laissez-faire pszichiátria

„Gondolkodom, tehát vagyok.” - René Descartes így definiálta a legelőször a szubjektumot, illetve bizonyította a létezését az Értekezés a módszerről című művében, amit én is olvastam, de különösebben nagy hatást nem gyakorolt rám. Amúgy „nem rossz-nem rossz”, lehetne róla mondani, nem is túl hosszú, a Matúra Bölcselet sorozatban (is) olvasható, Friedrich Nietzsche Az értékek átértékelése című munkájával együtt. (Mármint nem egy kötetben, hanem külön-külön). A filozófiát azért szeretem ilyen könyvekből olvasni, mert a lapszéli jegyzetek általában megvilágítják a homályos részeket. Szóval, eképpen felvértezve és feltöltekezve filozófiával, most valami teljesen másról akarok írni. Amúgy, nem kizárt, hogy még ezekről is szó esik majd.

Akkor gondolkodjunk, tehát legyünk. Gondolkodjunk el például azon a három vezetési stíluson, amit Kurt Lewin nevéhez szoktak kötni, pontosabban egy általa 1938-ban végzett kísérlethez. Hogy mi volt a kísérlet, arra már nem emlékszem, de minden bizonnyal sikerrel járt, legalábbis annak a tekintetében, hogy mára az elmélete annyira elterjedt a háromféle vezetői stílusról, hogy a felsőoktatásban (de akár a középiskolában is) nem ússza meg senki, hogy ne tanuljon, vagy legalábbis ne halljon róla. Bár az is igaz, hogy egy csecsemősnek minden vicc új, szóval fel is sorolom szépen a három vezetési stílust név szerint. Szóval létezik:

- autokratikus (tekintélyelvű)

- demokratikus

- laissez faire (ráhagyó)

Demokratikus pszichiátria

Oké, akkor próbálkozzunk meg azzal, hogy a tanultakat alkalmazzuk a pszichiátriára, ha elfogadjuk azt, hogy a pszichoterápia azt jelenti, hogy egyfajta lelki vezetést nyújtunk a páciensnek/kliensnek (anélkül persze, hogy mi magunk különösebben hinnénk a lélek fogalmában). A legtöbb pszichoterápiában, ha jól tudom, Carl Rogers módszerét alkalmazzák, ami abból áll, hogy a kliens hadovál össze-vissza, és ha megakad, irányított (vagy inkább irányító?) kérdéseket teszünk fel neki, oda illő, de semleges témáról rizsázunk, hátha úgy jobban felveszi az illető a fonalat. Mármint a gyakorlatban ezt tapasztaltam. Elméletben azonban a Rogers-i módszer abban áll, hogy tanácsadó-ügyfél rendszerben dolgozunk, autokratikus, azaz tekintélyelvű módszereknek nem lenne szabad helyet kapnia a terápiában, a tanácsadónak át kellene élnie „a feltétel nélküli elfogadás” segítségével a kliens világát. Persze az képtelenség, hogy a TB által támogatott 5-10 percben az orvos átélje a páciens világát, viszont legalább a demokratikus attitűdhöz ragaszkodni kellett volna. Még az olyan kliensközpontú terápiákban is, mint amit az Ébredések Alapítványnál próbálnak folytatni, kilóg a lóláb, a tanácsadó-orvos minduntalan kiesik a szerepéből, autokratikus vezetési stílust alkalmaz, minősíti a klienst, és (főleg családterápiánál) durván beavatkozik az ügyfél autonómiájába. Ezzel mindössze azt kívántam bizonyítani, vagy legalábbis elmondani, elmesélni, hogy a pszichiátriában a demokratikus vezetési stílus nagyon nehezen juttatható érvényre.

Autokratikus pszichiátria

A legtöbb pszichiátrián persze nyíltan tekintélyelvű, autokratikus stílust alkalmaznak, a fekvőbeteg ellátásban ez például az egyeduralkodó (és még finoman fogalmaztam), de ambuláns kezelés keretein belül is találkozni ilyesmivel. Ezt egyébként a hagyományos orvos-beteg modell is erősíti, sokszor beszélünk ezzel kapcsolatban „az orvosi utasítások betartásáról”, és ahol utasítások vannak, ott bizony nem játszik szerepet semmiféle demokratikus, vagy laissez-faire modell. A legtöbb pszichiátrián van 1-2 verőember alkatú ápoló is, gondolom, nem a demokratikus célok megfogalmazásában segédkeznek. Mindegy, hosszas megfontolás után arra jutottam, hogy a legtöbb pszichiátria igyekszik a minél demokratikusabb látszatot megőrizve minél autokratikusabb módszerekkel dolgozni, mintegy rátelepedni a betegre, és a fehérköpeny-effektus és egyéb nyomasztó dolgok segítségével egy áldemokratikus, autoriter módon az előírt gyógyszermennyiség bevitelére ösztönözni a klienst.

Laissez-faire pszichiátria

Láthattuk tehát, hogy a pszichiátrián mindkét vezetési stílus csődöt mond, illetve egyes elemei összekeverednek, a gyakorlatban a pszichiátria mindig a kétféle vezetési stílus keverékét alkalmazza. Ennek a kivédésére egyetlen járható út van, mégpedig a laissez-faire pszichiátria, ami igazából jelenleg még nem létezik, laissez-faire stílusú pszichiáterek vannak, eléggé elenyésző számban, de létezik ilyen. Az egésznek abból a megfontolásból kellene létrejönnie, hogy minden ilyen intézményben lennie kellene legalább egy laissez-faire vezetési stílusú pszichiáternek, a „terápia rezisztens” klienseket nem „megtörni” kellene még nagyobb dózisú, még gyilkosabb szerekkel, hanem hagyni, hogy szabadon éljenek, a gyógyszerezést és a formális kontrollt betartva. Gondoljunk csak bele: egy pszichiáter milyen jogon ad nekünk kéretlen életvezetési, pénzügyi, és bármilyen más jellegű tippeket, tanácsokat, sokszor egyenesen már utasításokat? Semmi joga nincs a partvonalról bekiabálni a kliens életébe. A gyógyszer beállításához van joga egyedül és kizárólag. De hogy ide menjek, vagy oda, ezt vagy azt csináljam, ez méltatlan, megalázó, és már-már perverz dolog. A gyógyszerfelírási jog sajnos összekeveredett a beteg feletti bábáskodási-, atyáskodási-, és anyáskodási joggal. Kevés pszichiáter látja át jelenleg, ha nem is a jog nyelvén szólunk, hanem az előző két stílus csődjéből indulunk ki, hogy szükség van a laissez-faire típusú pszichiáterre, pszichiátriára. Úgy vettem észre, hogy egy pszichiátert csak sok évtizedes pszichiátriai gyakorlat tud rábírni csak arra, hogy ne csináljon semmi olyasmit, amihez sem joga, sem hatásköre nincsen, ha jobban megnézzük. A XXI. században senki nem kötelezhet senkit arra, hogy egy másik ember hülyeségeit hallgassa, receptre felírva. A pszichoterápia - ahogy a gyógyszer is - visszautasítható. Nem tudom, melyiknek van rombolóbb hatása, de szerintem a pszichoterápiának. Szép szóval még soha nem akadályoztak meg pszichózist, a gyógyszernek ennyiben érzem a létjogosultságát, a pszichoterápia szerintem maradjon meg történelmi érdekességnek. Szeretném, ha az orvosnak gyógyszerfelírási, illetve tájékoztatási joga lenne, semmi több. Remélhetőleg ebbe az irányba fog elmozdulni a jövőben a pszichiátria, de ez szerintem hiú ábránd.

0 Tovább

Romesztétika és bölcsészet

Jézusmária, elkezdődött az egyetem, meg is volt az első konzultáció, találtam is nekem való témát benne, ami érdekesnek tűnt, mégpedig a romkocsmák témáját. Nem kell félni, nem fogom itt az egész tematikát végigvenni, de a romkocsmák és a szociális foglalkoztatás mint téma éppen eléggé konkrét, hogy írjak róla valamit. Ja, hogy a szociális foglalkoztatás (social business) jobban ide passzolna? Kit érdekel? A kocsmában szokták mondani, ha valaki mindig a munkájáról beszél, hogy „Ne dolgozz már állandóan!” Hát, igen, ráférne az emberre a kikapcsolódás néha.

Akkor megpróbálom felidézni a hal(l)ottakat némi szakirodalmi segítséggel. Szóval, mi ez a romkocsma izé? Most előszöris megpróbálom fővárosi viszonylatba képzelni magam, mert hiszen igazából Budapest valójában a romkocsmák ősfészke. (Hogy is volt ez a mondat? Mindegy, tovább.) Egyesek szerint Budapest tekinthető a romkocsmák fővárosának, itt alapította meg az elsőt (a legenda szerint) négy bölcsész, Szimpla Kert néven, a boldogságos 2002-es esztendőben. Na, most, hogy mi is igazából a romkocsmák rendeltetése, fedje jótékony homály, maradjunk annyiban, hogy vannak programok, mint mindenütt máshol az országban (nekem egy időben az volt a téveszmém, hogy valójában fesztiválország lettünk), és elmondható a végén, hogy „jók voltak a pogramok…”

A lényeg itt nem is ez, hanem az elméleti rész! Az első romkocsmák kialakulásának a menetrendje. Igen érdekes. Szóval: Vannak, ugye, a nagy múltra visszatekintő, történelminek is nevezhető városrészek, amik már elöregedőben vannak, és ennélfogva lemennek ott az ingatlanárak, néhány helyiség üresen is marad, ám mit tesz a sors, az ilyen városrész-részeket kezdik felfedezni maguknak a lumpenértelmiségi művészkék és félművészkék, és létrehozzák itt a saját kis közegüket, a még itt maradt populáció legnagyobb bánatára, erről tanúskodó képeket találtam is, nagyon érdekes, tekinthető az ellenkultúra ellenkultúrájának? Ami még érdekes, hogy az ellenkultúra ellenkultúrájának már nincs további ellenkultúrája, hanem az ellenkultúra válik lassan a normává. (Ez egy eléggé gyanús tételmondat, és nem kell keresni sehol, mert én találtam ki, és éléggé szociológiai ízű, mint az egész bekezdés tulajdonképpen.) Persze, nem egyik pillanatról a másikra válik normává, hanem megindul a párbeszéd a felek között, mindenki enged egy kicsit, és az „élni és élni hagyni” elve érvényesül. Legalább én csakis valahogy így tudom elképzelni az elhangzottak fényében.

De: romkocsmák nemcsak Budapesten vannak, hanem hozhatunk debreceni, vagy akár nyíregyházi példákat is. Csakhogy: A Debrecenben létrejött romkocsma, a Roncsbár már egy tisztán üzleti vállalkozás, a romesztétikán alapul, a fővárosi romkocsmák mintájára. Itt már nem mondható el az a pénzszűke, és kényszer szülte megoldás, hogy aszondja: szedjük össze a nagyszülőknél lévő használaton kívüli ingóságokat, meg a lomtalanításkor kiselejtezett egyebeket, hanem itt már tudatos üzleti fogásról van szó. A debreceni Roncsbár kommerciális jellegét kiválóan példázza, hogy a Fórum közelében található, ami egy plázaszerűség, tehát simán elképzelhető, hogy egy kiadós plázázás után beüljön az ember egy jó romkocsmába egy kávéra, limonádéra, vagy éppen sörre, a nagy transzformáció végbement: voilá, a romkocsma a tömegkultúra részévé is vált.

Nyíregyházán már egy kissé megint más a helyzet, bár nagyjából hasonló: volt néhány próbálkozás romkocsmák megvalósítására, amikoris régi bicikli, ócska rádió, ésatöbbi került a kialakított belső térbe, ám tudtommal már a legromkocsmább nyíregyházi romkocsmából is kitakarították ezeket a kacatokat, ami (nevén nevezve a helyet) történetesen a Móricz Kert. Igazából nem vagyok nagy romkocsma járó, és erre egy igen nyomós indokot tudok felhozni: mégpedig a pénzt. Ugyanis a romkocsmák, romkertek sikere és elterjedése magával hozta az árak iszonyú felverését, a debreceni és nyíregyházi helyek már alapvetően ilyennek is indultak, Budapesten természetesen menet közben mentek fel az árak, ahogy észre vették, hogy van benne üzleti potenciál. Szóval a jelen helyzet az, hogy tökmindegy, hol iszod meg a kávédat, a plázában, vagy a romkocsmában, fizetni fogsz, mint a katonatiszt. Végezetül egy dolgot tudok felhozni annak indoklására, miért válaszd a romkocsmát:

„Szép, mint a varrógép és az esernyő találkozása a boncasztalon.” (Lautréamont)

0 Tovább

Az ötödik Sally

Imádom az angolszász irodalmat. Nem tudom, hogy a nyelv teszi-e, vagy a kulturális közeg, de azt hiszem, a régi, angolból fordított könyvek nélkül már rég megőrültem volna. Hogy? Már meg is őrültem? Ja... Mindegy, Daniel Keyes pszichológus-íróval életem egy kritikus időszakában ismerkedtem meg (bár mostanában kezd gyanússá válni, hogy minden életszakaszom kritikus ezért vagy azért), amikor első könyvét olvastam, a Virágot Algernonnakot, teljesen lenyűgözött, mert magam is hasonlókat éltem át, mint a főhős. Most, mikor Az ötödik Sally-t olvastam, ezt érzem magamra nézve teljesen aktuálisnak, szinte minden szava arany(, állítmány)...

Például amit a pszichiáterek burnout-szindrómájáról ír, egyenesen tankönyvbe illőnek hangzik, ezt azért tartom itt fontosnak megjegyezni, mert sok pszichiáteren megfigyeltem már a szimptómáit (ugye, mi is figyelünk?):

"Együttesen fellépő tünetcsoport. Ebben az esetben azt írja le, ami sok-sok pszichiáterrel történik, aki túl sok időt tölt a pácienseivel, vagy ahogy mostanában nevezzük őket, a klienseivel. Azok az évek, melyek során szembe kell néznie az emberek félelmeivel, emlékeivel, álmaival és hallucinációival, nem múlnak el nyomtalanul. És az orvost dehumanizálja, hogy állandóan ki van téve az emberi szenvedéseknek. Már nem figyel igazán oda. Hogy megvédje magát a szenvedések hatásaitól, héjat növeszt a lelke köré. Az érzelmei megkövesednek. Végigcsinálja a lépéseket, fenntartja a látszatot és a doktorbácsis modort, de a lelke mélyén nem törődik többé az emberekkel, akiknek segítenie kellene." - Ezt a regényben szereplő pszichiáter, Dr. Ash fejti ki, elméletben csak úgy általánosságban, de mint utóbb kiderül, saját magát is ebbe a csoportba tartozónak értve.

Az ötödik Sally elég beszédes cím, nem árul zsákbamacskát, akinek kétségei lennének, a borítón is megjelenik az öt egyforma női alak, természetesen egy disszociatív személyiségzavaros nő történetén keresztül játszódik a regény, pontosabban Derry, a negyedik személyiség meséli el az egészet a saját szemszögéből. Ő a személyiségek közötti összekötő kapocs, szaknyelven „nyomjelző”, aki minden egyes személyiség gondolatainak és cselekedeteinek a tudatában van, és titokban (később aztán nem is annyira titokban) szerelmes az őt kezelő Dr. Roger Ash-be. Sally (az igazi) egyébként eléggé sótlan személyiség, főleg takarítani meg szappanoperákat nézni szeret, azzal a problémával fordul szakemberhez segítségül, hogy elvész bizonyos idő az életéből, és arra gyanakszik, hogy emlékékezetkiesései vannak, azaz amnéziában szenved. Hogy ez nem teljesen így van, arról nehezen sikerül a környezetének meggyőznie őt, igazából csak akkor sikerül, amikor saját magát látja a tévében, miközben olyasvalamit csinál, amire nem emlékszik (egy lóversenyen műsorszámot ad elő).

Az öt személyiségrész (Sally, Jinx, Derry, Bella, Nola) története, bár eléggé akciódús, leginkább Jinx jóvoltából, aki Sally-ben a gonosz megtestesítője, és általában csak vészhelyzetben „engedik ki”, védekezni, bosszút állni, valójában jóval túlmutat egy disszociatív személyiségzavaros nő történetén, mert olyan egzisztenciális kérdéseket kezd egy idő után feszegetni, mint a lét és nemlét kérdése, a személyiségrészek leválásán, illetve fúzióján keresztül bemutatva, amelynek megnyugtató válaszát megint csak a keleti filozófiában találja meg az író megérzésem szerint, mert párhuzamba állítja azzal a jelenséggel, amikor a lélek egyesül a világszellemmel, vagyis eléri a Nirvana állapotát. A kereszténységről igazából kevés szó esik a műben, és az sem annyira hangsúlyos. Ehelyett a végén Jinx az ámokfutásai végén egy látomásban egy egészen alternatív világképet tár elénk, ami nem is olyan nagy hülyeség, már csak abból kiindulva sem, hogy a tételes vallásban sokan nem találnak már manapság világmagyarázatot, akár hisznek alapvetően a kereszténységben, vagy másban, akár nem.

Bár szerintem a regény főbb poénjait lelövöldöztem szerencsésen, a könyv elolvasását ezek nem helyettesítik, mert csak a szövegkörnyezetbe helyezve kapják meg igazán az értelmüket ezek a teoretikus részek. Akit nagyon taszítana a sok filozofálás, azoknak elmondhatom, hogy akciójelenet is van benne rendesen, és szerelmi szálak is vannak benne bőven, amennyiben a regényben szereplő összes férfi Sally-be szerelmes, illetve sokan csak meg akarják „kapni”, erőszakkal, illetve bármilyen más formában. Persze, erre is kapunk magyarázatot, egyrészt Sally jól néz ki, másrészt pedig egyes személyiségrészei kiemelten nőiesek, itt különös tekintettel Bellára esik a hangsúly, hogy mindenkiről írjak valamit. Nola az intellektuális része Sally-nek, aki bár az egészből nem sokat érzékel, mert ritkán van jelen, akkor is a művészet valamilyen formájával foglalkozik, viszont a logikájával képes összerakni a történet részeiből az egészet, amire Sally nemhogy nem képes, még a kezdeti tagadása is útját állja a pszichiáterrel elkezdett közös munkának, vagyis a gyógyulási folyamatnak.

Most, ha értékelni kellene a könyvet, annyit mondanék róla, hogy baromi jó, amellett, hogy szakszerűen van megfogalmazva (lévén, hogy a szerző pszichológus végzettségű is, és angol nyelv és irodalom végzettségű is), és ha komolyan vesszük azt az állítását, hogy a cselekményt megtörtént események inspirálták, akkor megállapíthatjuk, hogy a jó öreg Daniel Keyes nem sokat unatkozhatott akkoriban, mikor írta a regényt. Én viszont csak remélem, hogy ettől az ismertetőtől többen kedvet kapnak a mű elolvasásához, én is sokáig halogattam, de nem hiszem, hogy véletlenül, mivel szerintem csak kb. mostanában értem meg annyira tapasztalatokban és világszemléletben, hogy befogadhatóvá váljanak a könyv egyes regiszterei számomra.

0 Tovább

Hülyeség, de nem marhaság

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Feedek