Kulturális turizmus - fapados írások - tumblelog

Oravecz Nóra: Van egy ötletem

Elöljáróban le kell szögeznem valamit: nem ismerem Oravecz Nórát. Ettől még nem vagyok különleges, szerintem ezt még egy páran elmondhatják magukról. A könyvét az egyik blogon elhangzott odavetett félmondat miatt vettem meg, ami kb arról szólt, hogy Oravecz Nóra nem is olyan izé, és különben sem egyenlő az idézetes szívpárnákkal, amikkel sokan azonosítják a személyét. Ennyi nekem elég is volt. Ettől kezdve sokkolhatott többeket a látvány, ahogy Nyíregyháza külvárosi részein egy hajléktalan kinézetű faszi, oldaltáskákkal és szatyrokkal bőven ellátva egy Oravecz Nóra kötettel rohangál. Elmondom, miért történhetett ez.

A szóban forgó könyv a Van egy ötletem - Hogyan építs énmárkát? - illetve bármi is a címe, lényegében a blogolásról szól. Ezt jó, ha tudatosítjuk. Nem szimbolikusan a blogolásról, nem jelképesen a blogolásról, nem átvitt értelemben a blogolásról, hanem egészen konkrétan. Blogokon sokakat láttam már elmélkedni embereket ilyesmiről, nagyjából a következő eredménnyel: nagyon a szívünkből szóltak, nagyon együtt tudtam velük érezni néha, véleményük mégis pusztába kiáltott szó maradt leginkább, a pillanatnyi bloghelyzetre való relflexió, nem több. Talán a Nóra, - ugye szólíthatom Nórának, pá zsáluszta, szpászíba - könyve is meghaladott lesz valamikor, és teli szájjal mosolygunk rajta, most nagyon nem az, inkább eléggé aktuálisnak mondanám.

Ha most eltekintünk attól, hogy Nóra sztárblogger, én pedig egy underground firkász, rájövünk arra, hogy a csillogó utazások, eget verő látogatottsági statisztikák és követők garmadáját leszámítva rá is ugyanazok a törvények vonatkoznak, ő is ugyanolyan büd...zséével kezdte a karrierjét, mint mi itt sokan mások. Rengeteg sztorit mond el az életéről, hogy egy vidéki helyről származik, sokat piszkálták a kortárs csoportokban, nem ő volt a legjobb tanuló a suliban, ami sokunkra igaz lehet. Érdekes, hogy engem soha, sehol nem piszkáltak, csak egy helyen, de ott nagyon, és folyamatosan ennek a piszkálódásnak az emléke kísért, de ez itt off.

Érdekes, hogy a pénzért való blogolásnak ugyanolyan mozgatórugói vannak, mint a bármilyen apropóból elkövetett blogolásnak, én például folyamatosan azért kényszerültem egy időben blogot írni, hogy magyarázzam a bizonyítványomat, utána már konkrétan azért, hogy védjem a s***em, majd tematikusan, és végül úgyis mindig a körülmények áldozata vagyok, tehát mindig van miért, miről. Ezt Nóra is megemlíti a könyvében, hogy változnak a témák, változnak a hangsúlyok. De arról is szó van, hogy soha nem azért kezdi az ember, hogy híres legyen és megismerjék az utcán, ettől valami mélyebb motiváció szükségeltetik. Szó esik még egyéni látásmódról, némi különcségről, hát én is kb mindig mást gondolok, mint a többség, mert ha a többség nem hajlandó észrevenni, amikor a király/királynő meztelen, én akkor is WYSIWYG módon kezelem a témát. Ezen a ponton beékelnék én is egy rövid sztorit: Egyszer elmentem egy parapszichológushoz tanfolyamra. A tanfolyam egy pontján elkezdődött az auraérzékelés gyakorlat. Egy idő után mindenki elkezdte „látni” az aurát, kivéve engem, az egy szem skizofrént. Milyen érdekes, szarul van itt nekünk, mindenfélét behalluzik, de az aurát, azt nem hajlandó látni. Nem sokkal később megkértek, hogy ne jöjjek többet. (Mostanában felmerült az a dolog, és inkább IRL, hogy sokan úgymond fenntartásokkal kezelik írásaim igazságtartalmát. A példában szereplő kis sztori nekik (is) parabola az ilyen helyzetekben való viselkedésemre, lélekjelenlétemre.)

Na, de ne vegyük el a szerző elől a rá szánt karaktereket, szavakat, helyet! Annál is inkább, mert lassan túllépem itt a tőlem megszokott mennyiséget. Tartalmilag nézve 5 fejezetre tagolódik a mű, és amikor - érzésem szerint - éppen kezdene leülni a téma a 3 fejezet második része körül, átvált a praktikus tanácsokra, amik így elviszik a balhét. De most tényleg, mondják, hogy kezdőknek nagy segítség a könyv, viszont némi tapasztalat és tudás birtokában azt mondom, nekünk is, akik már régóta űzzük az ipart. Megszólaltat másokat is, Dancsó Péter, Wolf Gábor, Pistyur Vera, Fördős Zé, csupa számomra ismeretlen, de érdekes arc, nyilván nem követem up to date módjára a mainstream tartalomgyárosokat. Ha valamin elcsúszhat az egész, itt, hogy mindig felfelé figyel Nóra, állandóan mesterekben gondolkodik, bár szó esik valami kisebb nézettségű bloggerekről is. És honnan tudom, hogy Oravecz Nórának jó ez a könyve? Onnan, hogy úgy ír, ahogy az adott témában máshogy nem lehetne, olyan szavakkal, olyan stílusban, egyszóval királyság van. Szerintem bloggereknek kötelező olvasmány, bárkmit is gondoljon bárki a személyéről, a módszereiről, vagy a hajviseletéről.

0 Tovább

A skizofrének önálló élete

Itt, vidéken van olyan, hogy egy skizofrén beteg dolgozik, és külön lakik a szüleitől, de csakis kis lakásban, jellemzően szociális alapon, önkormányzatiban, fura közüzemi tartozásai vannak, sikertelenségek érik az életben, kissé diszkriminálják úgy a hatóságok, mint a szomszédai. Rehab munkából tarja fenn magát, megtűrt személy a környéken, de éreztetik vele, amerre jár, hogy kisebbrendű személy. Ami, persze lehet, hogy nem igaz, csak a környezete, ami csupa alacsony kvalitású emberből áll, az igazi szegény, de öntudatos kispolgárokból, szereti őt taposni, mert hogy lám, mégiscsak van, aki alacsonyabb rendű náluk. Jelenleg ez a max, ami elérhető. Persze ez lehet, hogy nem igaz, csak egy beteg ember paranoiája. Vagy ha két beteg emberről van szó, akkor pedig egy olyan különleges fajta szimbiotikus paranoia uralkodik el rajtuk, hogy ugyanazt hallucinálják, ugyanazok a téveszméik vannak. Különös dolog ez, a természet csodája, kompromisszumos hallucináció.

Például behalluzzák, hogy Lapostetűék beszólogatnak nekik a boltban, amikor vásárolnak, Nyalókafej biztonsági őrrel együtt - mivel olyan jó a környék, hogy még az abc-be is biztonsági őr kell. Behalluzzák, hogy az eladók parasztok, és kilóg a kapanyél a szájukból, ékes irodalmisággal szóló udvarias érdeklődésüket afelől, hogy mit parancsolnak, úgy érzékelik, mintha arról kérdezősködnének vartyogó diftongusokkal, hogy dugtak-e az éjjel, vagy sem. Úgy érzékelik, mintha a hátuk mögött róluk beszélnének, amikor már félig hallótávolságon kívülre értek, és megjegyzéseket tennének róluk, de úgy, hogy hallják is őket, meg nem is. Aztán ezek a szemét skizofrének behalluzták azt is, hogy a szemközti dohányboltos Béla-san kiutálta őket a boltjából, és a „Viszontlátásra!” köszönésre úgy reagált, hogy „...nem fogjuk mi egymást viszont látni...”, vagy amikor sepregetett, azt morogta magában, hogy „mindig bejön ide ez a sok SZEMÉT”. Azt is ezek a mocskos skizofrének találták ki, hogy Béla-san dugva tartotta volna Mágikát, az alkalmazottját, és az emiatt való beteges féltékenysége miatt utálta volna ki őket a boltjából. Természetesen mindez nagyon beteges paranoia.

Megváltozott valóságérzékelésük azt mondatja velük, hogy a postán úgy kísérik őket a biztonságiak, mintha az évszázad postarablását készülnének éppen elkövetni, vagy éppen egy néhány anthraxos levelet készülnének feladni a megyeházára. Azt halluzzák, hogy szintén a postán a taknyos kölyök beszól telefonon valahova, hogy:
- Itt van a két skizofrén a postán!
- Minősíthetetlenül viselkednek!
- Igen, csináljanak valamit!
És amikor se a rendőrség, se a mentők nem jönnek ki:
- Na, mit mondtak odabent?
- Azt, hogy kussoljak!
- Ch! Lesz ennek még következménye!

Azon a környéken, ahol régen laktam, az úri negyedben, a szüleimnél, azt halluzom például, hogy a húspultnál egy kedves vevő méltatlankodik:
- Mostanában nem jár ide?
- Nem is baj, legalább nem rontja itt a levegőt!
- Szó szerint!
- Ott lakik a kertváros felé!
- Jobb is ott neki a többi bolonddal!
- Én tudom, ezekkel dolgozok húsz éve!
- Ezekkel nem lehet mit csinálni!
Erre viszont hallucináció helyett a következő téveszmés gondolatok fogalmazódnak meg a fejemben: „Lehet, hogy húsz éve dolgozol ezekkel, de eléggé kis szürke egérke vagy te ahhoz, hogy verd itt a nyálad, amúgy meg szart se érhet a munkád ilyen hozzáállásal. Olyanokkal dolgozol, akiket lenézel, utálsz, undorodsz tőlük, de váltani képtelen vagy, nem tudsz, hülye vagy. Tudod, mit? Megérdemled a sorsod.”

(A sztorikban szereplő képek Michael Cho grafikái, a történetek szereplői, hanem lennének, ki kellene találni őket...)

2 Tovább

Az addiktológia árnyékában

Ezt a címet, hogy „Az addiktológia árnyékában”, lehetne képletesen is érteni, ismerve azt az életformát, amit néha folytatok, de próbálkozzunk meg inkább egy szó szerinti értelmezéssel, hiszen az addiktológia körülbelül (nem túlzok) 5 méterre van a munkahelyemtől, a betegek belátnak az emeleti osztályokról a munkahelyemre, ott mászkálnak el az udvaron kijelölt dohányzóhelyre, bolba, büfébe, stb., a – nevezzük így – betegsétányon, sőt, a betegek – többnyire engedéllyel – bemászkálnak a munkahelyemre, nézelődnének, szajréznának, beszélgetnének. Kivel? Velem ugyan nem fognak, maradjunk abban, hogy bárkivel. És úgy általában leginkább mindent csinálnának, egyet nem: kézműveskedni nem szeretnének az Istennek se, amire az engedélyük szól.

Van-e esetleg valaki, aki nem tudja, mi az az addiktológia? Annak elmagyarázom. Az addiktológia egy viszonylag nyílt pszichiátriai osztály, persze itt is van „megfigyelő”, meg egyéb korlátozások, de alapvetően szabad a gazda, mindenki azt csinál reggel  7-től este 7-ig, amit szeretne, legalábbis én úgy vettem ki az udvaron uralkodó fejetlenségből. Nem sok összehasonlítási alapom van más addiktológiákkal, de ez kocka alakú, zöld mozaikkövekkel van kirakva és a telephely hátsó traktusában éktelenkedik.

Aki esetleg az addiktológiának nem erre a meghatározására számított volna, annak adok egy másik definíciót. Az addiktológia elsősorban a szenvedélybetegek gyógyítására szakosodott pszichiátriai intézmény, és mint ilyen, alapvetően jóindulatú, szóval  van egy ilyen „gyógyítsuk meg, ha beledöglik is” funkciója, annyit tudok, hogy különböző terápiák és szakemberek vannak, amiknek a segítségével a szenvedélybetegek leszokhatnak az alkoholról, kábítószerről, egyéb gyógyszerekről.  Nagy vonalakban tehát erről van szó. De természetesen gyógyítanak egyéb fajta mentális betegeket is.

Megsúgom: én is jártam addiktológiai gondozóba, de nem alkohol miatt kezeltek, még ha néha áradt is belőlem a szeszkó. Skizofréniával kezeltek. Érdekes, hogy az embert makacsul skizofréniával kezelik, miközben alkohol okozta pszichózist és cannabis és származékai okozta pszichózist állapítottak meg nála, ami pedig neveztetik vala alkoholos hallucinózisnak, és a tünetei megegyeznek a skizofrénia tüneteivel. Csak ebben az esetben nem bélyegzik meg az embert, szívatják évekig ezzel a sz*rral, hogy rendet rak-e a szobájában, meg lefekszik-e este 10-kor, hanem általában békén hagyják. (Egyébként ezt a tünetegyüttest már 1907 körül, az abszint fénykorában felfedezték, úgy látszik, feledésbe ment, elmondanám, nemcsak az abszintra vonatkozik.)

Nem akarom az addiktológiát nagyon kielemezni, se pro, se kontra, mivel az én rehab munkahelyem nagyjából úgy viszonyul az addiktológiához, mint egy kis kalózbárka egy hatalmas gályához, ami egy sortűzzel elintézhetné, mégis békésen megférnek egymás mellett a telepen. Mert ugye megférnek? Különben amilyen viszonyban vagyok az addikttal, már fel sem vennének az osztályra, ha ott delirálnám magam halálra, akkor sem, és valószínűleg én is inkább megdöglenék, minthogy addiktra kerüljek. Voltam már sokkal rosszabb állapotban ettől, addig is kibírtam enélkül, ezután is ki fogom. Csak mint érdekességet említettem most meg, egyébként meg az, gondolom, lejött az írásból, hogy én nem teljesen azt gondolom az addiktológiáról, mint az emberek többsége, de ez – egyelőre – maradjon meg magánvéleménynek. Most nem akarok erről hosszasabban értekezni, talán majd máskor. Mindenesetre köszi a lehetőséget, hogy ezeket leírhattam. xD

* amúgy írhattam volna ütősebbet is, csak akkor holnap már nem biztos, hogy be kellene mennem dolgozni :-(

0 Tovább

A családterápia mint megoldás?

Szerencsés ember, akinek van családja, még, vagy már, vagy mindig is volt, vagy mittudomén. Sokaknak ez a család-dolog magától értetődik, adja magát, ugye. Páran megszívják vele. Ezekről a nevelési, illetve nevelődési dolgokról akarok most beszélni (pf, írni). Nem konkrétan saját magamról, hanem csak úgy általában. Persze, az is igaz, hogy mindenkinek csak egy élete van - buddhisták kedvéért tegyük hozzá: egyszerre - ezért én is valószínűleg fogok hozni néhány saját példát. Akkor először is kezdeném magammal: Én talán meg is szívtam bizonyos értelemben a családommal, de főleg nem. Illetve ennek vannak talán fokozatai: 1. nincs család, 2. van, de minek, 3. jó szándékkal van kikövezve. Az enyém jó szándékkal volt kikövezve, és ez a az szerencsém, mert ez lehetővé tette, hogy eljussunk a családterápia intézményéig. Sokan esetleg ellenérzésekkel viseltetnek a családterápiával szemben, nekem is volt egy kevés, de nekem nem azért, amiért egyesek gondolhatnák, hanem azért, mert a múltbeli tapasztalataim a családterápiával kapcsolatosan negatívak. Illetve nem is, hogy negatívak, hanem inkább úgy mondanám, hogy katasztrofálisak. Ebből annyi a tanulság, hogy családterápiát is lehet rosszul is csinálni, de a jó terápia nagyon sokat segíthet. Érdemes tehát reckírozni? Azt mondom, ha nem kényszerrel történik, igen.

A pszichológia és a pszichiátria up to date felfogása hajlamos azt mondani, hogy meghatározó tényező az ember személyiségfejlődésében a gyerekkor, vagyis a legmeghatározóbb a genetikai tényezők mellett, amiket ha szeretnénk, sem tudnánk letagadni, mert az szabad szemmel is észre vehető. Most, hogy létezik-e epigenetika, azt most hagyjuk, egyelőre. Az epigenetika azt jelenti saját szavainkkal, hogy az utód örökli az szülő élete folyamán szerzett tulajdonságait és készségeit.  Legújabban szeretnek ezzel foglalkozni az emberek. Viszont példánkban fontosabb, hogy az utód (jelen esetben én) milyen géneket örököl, avagy hordoz magában, és nem csak a szülőktől, hanem hatodíziglen visszaüt az ősök genetikája.

Ez annyiban fontos, hogy a családban manapság rengeteg tabu felmerül a felmenőkkel kapcsolatosan, régebben amikor a generációk együtt éltek, ez lehetetlen volt, mert némi családtörténet óhatatlanul beleplántálódott a versenyzőbe. Manapság viszont jellemző az, hogy inkább titkolják a szülők a gázos sztorikat és figurákat a háttértörténetből, mert azt gondolják, hogy "ha nem tudom, nem fáj", vagyis azt, hogy ha nincs tudomása a rossz mintáról, követni sem fogja. Na, ez nem így van. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, az ősök szelleme így még jobban kísért, a feldolgozatlan trauma tovább öröklődik. Ha nem tudunk a veszélyről, nem tudunk rá felkészülni sem, pláne kivédeni, megelőzni. Nagyon fontos, hogy tanuljunk a múlt hibáiból, akár a másokéból is, mivel a történelem az élet tanítómestere, de ennél fontosabb, hogy a családtörténet genetikailag minket tudattalanul is meghatároz(hat).

Mivel bevezetőm kezd hosszúra nyúlni, mint egy rétestészta, a továbbiakban rövidre fogom, úgyis lesz még erről valószínűleg szó a későbbiekben, mivel az egyéni terápiám egy ideig családterápiaként folytatódik tovább. Vissza a gyerekkorhoz: mivel én nagyon jó gyerek voltam, és úgy viselkedtem, mint egy introvertált felnőtt, ezért én nagyon sok problémát lefojtottam a tudattalanomba, és ezért ez betegségtermelő gócként viselkedett. Ebben a tudattalanban van egy véletlenszám-generátorszerű izé, ami a mentális, vagy testi betegségek kiosztásáért felelős, az én állapotom kulminálhatott volna akármiben, az infarktustól kezdve a pajzsmirigyrákon keresztül a skizofréniáig, amivel, most úgy érzem, tkp még jól is jártam. Tehát gyerekkoromban nem éltem át a 6 alapérzelmet rendesen, amiből csak egy pozitív van, az öröm, a többi negatív. A szülő egyik feladata természetesen minél több örömérzethez juttatni a gyereket, ha lehetséges, de a többi alapérzelem kifejeződésénel is teret engedni (bánat, harag, félelem, meglepődés, undor). Ezek az univerzális érzelmek, amik minden egyes embernél, az újszülötteknél is, a vadon élő törzseknél is megfigyelhetők. Szabad folyást kell engedni nekik, de törekedni kellene az öröm nevű érzelem túlsúlyára. Ne feledjük azonban, hogy a nevelés 14 éves korban befejeződik, ami kimarad, az lemarad, aki bújt, bújt, aki nem, nem, ezért vicces, amikor kísérletet tesznek 30-40 éves emberek nevelésére, pl. az én esetemben, és nem is egyedül csak a szüleim, hanem olyanok is, akiknek még annyi belelszólásunk sincs az életembe, mint ... szóval semennyi.

Szóval ennyi lett volna a családterápia első ülése dióhéjban, meg még az került szóba, hogy én, ezek miatt a körülmények miatt a 4, vagy 5 társadalmi szerepből majdnem mindben traumatizált vagyok, vagy voltam. Ilyen társ-i szerepek: a család, a munkahely, a barátok, a párkapcsolat és a nem emlékszem. Ezekből a szerepekből csak 1-2-ben funkcionáltam normálisan, a többiben mind áldozatszerepbe kényszerültem, illetve azt vállaltam el. Azt, hogy itt a blogon traumatizált, vagy traumatizáló szerepben léptem fel, hát azt meg mindenki döntse el maga. Talán egyesek számára traumatizáló volt olvasni egy skizo-blogot, remélem, a többségnek nem. Lesz még szó családterápiáról, ha máskor nem, a végén.

0 Tovább

Rohadt játék - interaktív izé

Ezt az interaktív ízét ma éjszaka írtam. Az a címe, hogy Rohadt játék. A bal felső sarokban lévő kallantyúkkal lehet vissza/előrelapozni a szövegben, ha szükséges , a kék színnel kiemelt linkek vezetnek tovább.

0 Tovább

Az Excel chat históriája és a Tombolanézső

Első lépés a nagybetűs életben. Mire számíthatsz: zakó.

A történetemet tehát ott hagytam el, hogy a csajok. Hogy kiderült-e, hogy van egy 18 éves lányom, vagy sem, az most nem tartozik ide, de talán erre még visszatérünk egyszer. Szóval, a dolgok párhuzamosan történnek az életemben, lassan kibogozhatatlan kuszasággal, egy-egy szálat, vagy mellékszálat tudok csak kiragadni, és azt boncolgatom. Egyszer elhagyom a szabolcsi pszichiátriákat, és Pestre megyek az Ébredésekhez, ahol nagyon helyesen a Rogers-i* módszert alkalmazzák a terápiámban, és mit ad Isten, konstruktívan állnak hozzám. Viszont ezzel párhuzamosan alám vágnak a suliban, de akkorát, hogy csak úgy nyekkenek.

* A Rogers-i módszer lényege, hogy beszéltetik a pácienst, és hagyják, hogy ő vezesse a beszélgetést. Nem, vagy csak nagyon ritkán tesznek fel kérdéseket, a problémákat saját történeteken keresztül világítják meg.

Nem mondom azt, hogy én egy szent vagyok, sem azt, hogy egy faszent, de azt hiszem, az én eljárásom korrekt volt, míg a konzulens tanáré nem. Kezdődött azzal, hogy bejelentették, hogy más konzulenst kapok, mint aki eredetileg ki volt jelölve. Az új konzulens azt is bejelentette, hogy nem csak az ő személye változott meg, hanem a feladat is, eddig egy szabadon választott webalkalmazást kértek, most viszont egy olyan alkalmazást, ami szabadon választható kötelezően abból, amire a tanár azt mondja, hogy jó. Nem tudom, érthető-e?

Akkor mindjárt érthető lesz. Van ugye a chat, amit Javában írtam, és internetre alkalmaztam, ami nem könnyű és főleg nem olcsó mulatság mostanában. Erre a tanár kiböki, hogy neki valami olyasmi kell, ami még nem volt a nap alatt. Hogy Java chat tudomása szerint 30, vagy negyven van fent az interneten. Persze, ha vette volna a fáradságot, és jobban utána néz, akkor rájöhetett volna, hogy ebből működőképes max. 1-2, de leginkább konkrétan 0. Mások platformereket, meg nyilvántartó programokat írtak. A platformertől volt egyébként a legjobban elragadtatva. Jó. Nem tudom, mennyire járatos az amatőr játékfejlesztés világában meg hol volt úgy az elmúlt 20 évben, de ha megnézné például az itch.io-t, ahova néha én is publikálok, lehet, hogy platformer-mérgezést kapna. A platformer az, amikor platformokon ugrál egy figura és össze kell gyűjteni a bigyókat a pályán. Azt hiszem, nekem ez már a Commodore 64-es időkben sem volt értelmi színvonal. Nyilvántartó programot meg nyilván nem tartok kihívásnak, mert már érettségin sem volt az különösebben.

Ahová lépek, szörny terem

Amúgy meg mit tartsak nyilván, kik és mikor élnek nemi életet a lépcsőházban? Lehet, hogy egyedi lenne, de lehet, hogy megsértene bizonyos személyiségi jogokat. Vagy inkább a jóízlést. Mást mit tudok nyilván tartani? Na, de félre a hülyeséggel, mert most ugrik a majom a vízbe: a konzulensem kitalálta, hogy írjak chat-et...

EXCEL-ben!

Most tekintsünk el attól, hogy irodai szoftverekről egyáltalán nem tanultunk semmit, a Java-nak, a PHP-nek, de még a C#-nak sincs semmi köze az Excelhez. Elvileg van az Excelnek valami szkriptnyelve, amin talán meg lehetne írni, de akkor gondoljunk bele, ugyan mi értelme lenne? Mi menne az Excel chat-en? „Te, haver, neked kijött a szumma?”, „Figyi, olyat cellaformázást csináltam, hogy elé... nekeltem tőle a Nemzeti dalt”. Ugye, milyen életszerű? Mindegy, akárhogy forgattam magamban a dolgot, hosszas töprengés után arra a felismerésre jutottam, hogy megint kiba... bráltak velem, de rendesen. Nem tartom korrektnek, és ezt nem is rejtem véka alá. Ha valaki nem tartja agyrémnek az Excel chat-et, nyugodtan jelentkezzen itt, és akkor elismerem, hogy én vagyok a helikopter. De van egy sanda gyanúm, hogy erre valahogy nem fog sor kerülni.

Februárban Ujra Csinálni Kötelező!

Legalábbis én magamra nézve annak érzem. Most, akkor, ha lehet, tekintsünk el ettől az Excel-vonaltól, amit írni fogok, az egy Twitter olvasó (feed reader), ami arra jó, hogy tweeteket tudjunk olvasni bárkitől, anélkül, hogy regisztrálnánk a Twitterre. Ugye, milyen jó? Bár, őszintén szólva, ez korántsem akkora kihívás, mint Java-ban chat-et írni, illetve kiegészíteni kalandjáték elemekkel, és egy kisebb hálózatos játékot összehozni. (Ez sem felelt meg a t. konzulensemnek, mert azt mondta, hogy ebből is sok van. (Ha egy működőt mutat, benyalok neki.)) Ja, és a tweet olvasónak az lesz a neve, hogy Tombolanézső. Ha nem fog tetszeni a Tombolanézső sem, akkor nincs mit csinálni, be kell látni, hogy a kettőnk közül valaki valamihez nagyon nem ért. Egyébként még egy ilyen élményem volt, egy filozófia szigorlaton a tanár meg akart buktatni, mert nem értettünk egyet Hegel történelemszemléletével kapcsolatban. Akkor, így, utólag belegondolva, nekem volt igazam. Most viszont tényleg nem tudom, és nem is érdekel. Csak annyit, hogy egy fizetős OKJ-s tanfolyamon olyan dolgot kérni, ami még nem létezik, egy kicsit hogyismondjam. Szerintem hamarabb kapok Nobelt érte, mint OKJ-t.

0 Tovább

valaki kiabál az utcán

Valaki kiabál az utcán. - Mi baja van Ferikének? - Nem tudom. Országos hírű bolond létemre valahogy nem tudok már mindenki bajával törődni. Amit egyébként egy kicsit restellek, de már nem megy. Egy életem van nekem is, amiben van éppen elég probléma. Tudom, nem szép tőlem. Az emberek már bizalommal fordulnának hozzám. Én pedig, alig, hogy leokéztam a pszichiátria témát, itt keleten, lépnék már tovább. Más felé.

Legújabb tweetjeimből másoltam ki ezeket. Szép csili-vili tweetek, így egybe még jobban mutatnak. Abszolút távolodom már a témától, egy olyan világot kezdek ostromolni, ami még nem igazán szeretne befogani. Megcsináltam az utamat a pszichiátria útvesztőjében, ezt is megcsinálom valószínűleg, a kezdeti nehézségek ellenére. Az, hogy nem akarok már annyira belevonódni a témába, nem kivagyiságból van, hanem lelki okok miatt. Kérlek, ne haragudjatok meg érte. Jelenleg toporgok, az összes vizsgám megvan, de a záródogámat "visszadobták". És, sajnos, azt kell, hogy mondjam, ebben a gesztusban felfedezni véltem egy kis(?) rosszindulatot is. Most tehát, a pszichiátria és a munkarehab világából nekem már kifele áll, de a világ, vagyis az egészséges társadalom még nem tart magához méltónak. Szóval, ha a mémet akarnék szerkeszteni, kék ruhás nő lenne a munkarehab, a piros ruhás lenne az egészségesek világa. (De nem akarok.)

Érdekes, ezzel nem villogni akarok, de iszonyat sok kiscsaj keresi a társaságomat, jobbnál jobb nők. Ezzel 2 probléma van. 1. Ez egyáltalán nem volt tervbe véve, nem ez volt a célom. Illetve azzal, hogy vállalom a nevem, meg az arcom, egyáltalán nem volt biztos, hogy ez lesz a vége, sülhetett volna el balul is a dolog. 2. Talán nem ezt kellett volna másodikra rakni, mindegy. Mivel párkapcsolatban élek, ez némi feszültség forrása is, mert nem vagyok se köztulajdon, se skizóceleb, se díszf@sz, majd ha akarok valamit, szólok.

Igazából nem a hölgyek kíváncsiságára vágytam leginkább, hanem arra, hogy szakmailag legalább egy OKJ erejéig elismerjenek, aztán nyargalnék tovább a tudományok sztrádáján. Egy társadalmat azért minősít az, hogy az élet minden területén igyekeznek elhavaztatni valakit, felsőbb körökben (és mondjuk, hozzám képest majdnem mindenki felsőbb körök), és kinek a szimpátiáját nyerem el? A kislányokét. Mondjam azt, hogy ők még bizonyos értelemben tiszták? Illúzióim nincsenek, hogy néhány értelemben már nem azok. De akkor is. Ezen érdemes elgondolkodni.

Hirtelen ennyi. Hogy a vizsgáig konkrétan mivel töltöm ki még az időmet, mert nem lehet éjjel-nappal tanulni, nyilvánvaló, és nekem mindig vannak mellékvágányaim, nem tudom. Majd, ha eldöntöttem szólok. Lehet, hogy befejezem a Halál a pszichiátrián 2-t, lehet, hogy nem. A kevés siker ellenére még mindig érdekel valamennyire ez a játékvilág. Vagy teljesen új dolgokba kezdek. Nem tudom. Majd meglátjuk. Szóval, akkor majd jelentkezem.

0 Tovább

Az élet nem kis Facebook

Nem biztos, hogy újat mondok azzal, hogy nem érdekel a Facebook. Minden viccet elmondanak egyszer, minden kiskutya gazdira talál, minden kiscica megmenekül. A menyasszonynak összejönnek a lájkok és a megosztások, hogy férjhez mehessen, a beteg meggyógyul, a telefont megtalálják. Egy pozitív közösség, csupa pozitív taggal. * Minden pár boldogan szelfizik, az élet látszólag kívül marad a nagy kékség felségterületén, a Facebook egy szakrális tér, egy dojo, ahol levesszük a cipőt. Azt hiszem, én utoljára nyilvánultam meg ilyen értelemben. Mert megint bakanccsal mászkáltam benne. Nem is lájkolta senki. Annak ellenére, hogy ha valaki lefényképezi magát a kedvenc bonsai cserjéjével, száznál is több lájkot kap, úgy látszik, a gondolatok mintha nem váltanának ki különösebb tetszést a Fb-n. Mintha egy gondolatszűrő alkalmazás lenne rajta, és az érintettek kipontozva kapnák meg a szöveget. Most görény leszek, és elmondom: van egy ismerős pár, mindig lefényképezik magukat, mindig ugyanúgy néznek ki, mindig bicikliznek 21 kilométert, és mindig lefényképezkednek utána. Az eredmény: hatalmas tombolás és őrjöngés! Hogy hű, meg ha. Ilyen a világ, képmutató, mindig is tudtuk. Persze. Csak nem vált eddig tetten érhetővé, megfoghatóvá, bizonyíthatóvá. A Facebook csodálatos lenyomata az emberi alamusziságnak és képmutatásnak. És ha ez nem elég, a Facebook kezd visszahatni az emberek viselkedésére, úgy érzem. Ennek a gondolatnak a hatására írtam le a következő kedves szavakat a Face-re, természetesen senkinek sem tetszett.

* Persze a negatív dolgok is beszivárognak a Fb-ra, mégpedig hírek formájában. Ja, kérem, a hír, az hír, persze, persze, fontoskodva megosztjuk, aztán alakoskodunk tovább.

Szóval, ez a szöveg került ki a a Facemre, a jelek szerint mindenki utálta, maximum közömbös lett, és elsikkadt felette (mint már mondtam, utoljára tettem ki ilyesmit (viszont nem veszem le xD)):

Sosem csináltam abból hiúsági kérdést, hogy valaki egyszer csak úgy dönt, hogy inkább nem ismer, sem a Facebookon, sem az utcán, ez nyilvánvalóan nem engem minősít. Azért érdekes, hogy az életet is egyre többen kis Facebooknak fogják fel, "nem ismerlek, kikövetlek, homokba dugom a fejemet, nem vagy". Az élet nem egy alkalmazás, letöltés, megosztás. Nem érdekel, hogy lájkolsz-e, vagy sem... Nem is betelefonálós kívánságműsor, hogy mit szeretnél, hogy csináljak. Az életben a véleményeddel elmehetsz a sóhivatalba velem kapcsolatban, mivel még nem fordult elő, hogy közösség, társaság, vagy érdekcsoport mozgasson engem, pénzzel, pozícióval, vagy akármivel. Voltam olyan helyzetben, és saját erőmből, amitől esetleg besírnál, és tapostak úgy a földbe a környezetem részéről, amit esetleg te ki sem bírnál ép ésszel. A XXI. század nekem személyes vészkorszakkal kezdődött, és nem a környezetemen múlott, hogy nem rohadtam el egy elfekvőben. Ennek kapcsán olyan emberekről fejtettem ki a véleményem, akik előtt te térden csúszol, és hajbókolsz, és makogsz és istennek tekinted őket. Vagy csak egyszerűen befogod a füled és a szemed, és sodródsz az úgynevezett tömeggel, és engem ítélsz meg, mert úgy - azt hiszed - könnyebb. Elárulok valamit: az a nehezebb, mert én a végtelenségig toleráns vagyok, de ha valaki elszívja előlem a levegőt, akkor nem biztos, hogy kiteszi a vitrinbe, amit tőlem kap. Ez, sajnos már kialakult nálam, berögzült, és nem is a rosszindulat motivál, csak az objektív dolgok feltárásának az igénye. Meg az, hogy kopjanak le rólam. Na, most lehet még nem ismerni, nem köszönni, elfordulni, és sértődés se lesz belőle, csak elmondtam a témáról, amit úgy érdemesnek tartottam. Egyébként meg nem vagyok haragtartó, bármit is gondolnak rólam, inkább olyan elfelejtésre hajlamos, szelektíven h*lye típus. Csak valamit már nem nyelek be. Bocs.

0 Tovább

a 20 éves érettségi találkozó nem buziság

Most mesélhetnék arról, hogy egy mentális beteg hogy éli meg az ilyen érettségi találkozókat (ha egyáltalán meghívják, ha egyáltalán elmegy). Mesélhetnék arról az érzésről, ami akkor fog el, amikor a többiek az általuk vezetett vállalkozásokról, cégekről, általuk fejlesztett alkalmazásokról beszélnek, gyerekekről, ingó és ingatlan tulajdonaikról, ja, és az általuk végzett iskolákról és karrierről, feleségről és családról és családról, amit a skizofrénia, ami az ember 20-as éveiben indul, mind kettétör és semmissé tesz, negál. Ilyenkor az embernek minden szónoki képességére szüksége van, hogy valahogy kivágja magát, ha rákerül a sor. Én értettem, amit a többiek mondtak, értettem a szavak jelentését, de azt is tudtam, hogy nekem mindez nem adatott meg, leginkább egy diagnózis miatt. Nincs mit felmutassak, nincs miről számot adnom. Azt hogy értessem meg velük, nekem az is eredmény, hogy életben vagyok, szabadon sétálhatok az emberek között, és éppen hogy tudom fedezni a mindennapi élethez szükséges kiadásaimat. Hatalmas erőfeszítés és eredmény. Pedig nem így indult a buli. Mindegy, máris sokat mondtam erről. Újabb eredmény, hogy tapintatosan hallgattam a sztorikat, vagy képes voltam harsányan nevetni röhögni az együtt átélt élményeken. Mindegy, nem ez az érdekes. Nem? Hát akkor mi?

iskolasprint

Az, hogy (ezt nem én mondtam így), ott tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol 20 évvel ezelőtt abbamaradt, ahol az utolsó keicsengetés pontot tett a pár még kimondatlan szóra és tétova érzelemre egymással kapcsolatban. Akkor, úgy gondoltuk, milyen nagyszerű lesz a nagybetűs Élet, 20 év múlva szerintem már mindenki rájött, hogy nem egy nagy vaszizdasz. Amit vártunk, a csoda, hogy mi majd másképp csináljuk, mint a szüleink, csak adjanak már végre rá lehetőséget, lehet, hogy elkövetkezett egyes emberek életében, az enyémben biztosan nem. Illetve bizonyos értelemben igen. Mindent másképp csináltam, mert mindent másképp kellett csinálnom, de hogy ötről a hatra jutottam volna társadalmi értelemben, azt nem mondanám.

iskolasprint

Oké, mi volt a leghangsúlyosabb téma, miután leléptek a csajok? Mi köré tematizálódott a 20 éves találkozó? Természetesen a buziság köré. Egy elitszakközépben (az oszag akkor 2. legjobb szakközepében) mire emlékeznek vissza a mindig is elit szaknak számító programozó osztály fiútagjai? Hát, valami olyasmire, amit én úgy neveznék, hogy az osztály hardcore jacuzzi élményei. Mi sem jellemzi jobban az iskola kolijában egykor uralkodott állapotokat, hogy az egyik kollégiumi nevelőtanár sokáig előzetes letartóztatásban volt molesztálásért, és a testvérével, aki iskolaigazgató volt, konkrétan nekem személyesen akadt ilyen ügyem. Hogy rágalmaznék? Nem hiszem. De most tekintsünk el ettől. Beszéljünk a koliszobákról, amelyekből azok az emberkék jöttek, akik ezeket a nagyszerű eredményeket és mutatókat produkálták. Akarok róla beszélni? Csak érintőlegesen, erről is. A suli régi fénye megkopott, jövőre lesz 100 éves, minek rúgdossam az egykor jobb napokat látott alma matert? Meg amúgy a jóízlésnek is van határa. Csak címszavakban, szösszenetekben gondolnám visszaadni, amiről szó volt. Illetve nem is, mindenkinek a fantáziájára bízom, mert nem lenne fair a többiekkel szemben. Csak utalás szintjén. Külön fiú-, és lányszint, 8 ágyas szobákba összezárva serdülő korú emberek. Kimenő nincs, vagy alig. Nemi élet hivatalosan nincs, magánszféra nincs, a nemi késztetés a legerősebb ilyenkor az emberi élet folyamán (ha valaki nem tudná). Az ebből kialakult sztorikból összeállíthatnék egy szemelvényt, de nem fogok. Végül is az egész témát elvicceltük, amikor valamelyikünk kimondta a szentenciát:

- Különben, ha megfogod egy másik férfi farkát, az nem buziság.

- Ha a száddal elégíted ki, az sem buziság.

- Ha utána jól seggbe dugod, az sem buziság.

Persze, jót röhögtünk. Én az említett volt iskolaigazgatóval az első pontig jutottam csak el, de akkoriban ez nem volt annyira vicces. Most sem az. Úgy gondolom, csak rajtam múlott, hogy nem tovább, bár ne legyen igazam. Újabb csontváz a szekrényben, no lám. Talán így teljes a kép, így kerek a történet? Szándékosan nem mondok neveket, nem mondok iskolát, aki érti, érti, aki nem, nem. Néhányan biztosan fogják.

0 Tovább

morális dilemmák a szakkörben

konklúzió: motoszka

Most akkor következzen megint egy személyesebb jellegű poszt. Arról van szó, hogy egyesek szerint én rossz fényt vetek a betegekre, amikor iszom, és mit ad Isten, nem is vagyok zugivó, hanem sörrel, meg barackpálinkával fényképeztetem magam. Szóval, ezek szerint az emberek szerint engem meg kellene nevelni (38 évesen), és meg is kérdezték a barátnőmtől, hogy nem szokta-e telefonon anyukámmal megbeszélni, hogy hogy kell engem nevelni. Nem kell röhögni, a kérdés szinte szó szerint elhangzott. Azt is megkérdezték tőle, tud-e, a blogomról, amivel (szerintük) szintén rossz fényt vetek a betegekre (mint valami zárlatos elemlámpával), mire azt felelte, nem, nem tud (egyébként általában ő szokta átnézni a gépelési-. és vesszőhibákat, minden egyes bejegyzésnél).

Na, most ilyenkor mi van? Hát, az van, hogy én is visszakérdeznék párat. Vajon a laza erkölcs nem vet-e rossz fényt a betegekre, például az az életforma, amit a kedves kérdező, és mások folytatnak? Random én is feltennék néhány kérdést. Nem vet-e rossz fényt a betegekre, ha randioldalakról, és -alkalmazásokról válogatom az úgynevezett barátaimat, és némi heveny együttjárás után szociális alapon szexuális szolgáltatásokat nyújtok neki, majd, amikor nem válik be (ugyanis nem lehet megnevelni), már keresem is a következő áldozatomat. Vagy bikinis képeket posztolok magamról a Facebookra, mint egy portfóliót? Melyik a rosszabb, a sör, vagy a bikini? Talán egyik sem. Egyik sem illegeális, mindkettőt szabad csinálni és mindenkinek a gusztusára van bízva, szerinte melyik a jobb.

De van itt más is. Barátnőm (E2), nagyon rühelli, ha témába teszem, de ez a blog sohasem a diszkréció megtestesülése volt, és úgy érzem, néhány vonatkozásban neki is szóba kell kerülnie. Mennyire vetnek rossz fényt a betegekre azok a kedves férfi sorstársaink, akik a legváltozatosabb és legszánalmasabb módon próbálják, hogy is mondjam csak, „elszeretni” tőlem E2-t? Amikor előttem próbálja valaki taperolni, úgy, hogy én ne vegyem észre. A válasz persze nem késik: „Ha mégegyszer csinálod, tökön rúglak…”, de az eset megtörtént, aztán meg jött a magyarázkodás, hogy így, meg úgy, nem is úgy gondolta. Ezzel csak az a baj, hogy nem tartják tiszteletben a kapcsolatunkat, úgy néznek hülyének mindkettőnket, mint ahogy nem vagyunk azok, ráadásul őt ezzel ribancnak is.

Akkor vannak a Facebook-lovagok, barátnőm tőlük is érzékeny búcsút vett, egyiküktől pont egy kedves ebédmeghívás után, ami nyilvánvaló, hogy mire akart kimenni. Aztán van az idióta pszichopata prototípusa, aki mindig csak néz. Egy kurva szót nem szól csak bámulja meredten.  Sokáig nem akartuk elhinni, hogy tényleg őt akarja, mivel diplomás magyar szakos létére csak néz, meg pislog, mint valami fogyatékos. Ráadásul vallási fanatikus, egy helyiségben dolgozik velem, régebben, ha bepörgött, egész nap fabulákat, katolikus prédikációt, vagy angol tanfolyamot hallgattatott velem, gondolom, szintén nevelési célzattal, vagy hogy kiűzze belőlem az ördögöt, vagy mit tudom én.

A sort még folytathatnám, de minek. A lényeg az, hogy nem tudom, hogy néhány deci, vagy akár korsó sör miért vet rossz fényt a betegekre, amikor mások erkölcsi érzékének, vagy párkapcsolatának a semmibe vétele viszont elfogadott, sőt, már-már normának számít. Erre viszont azt találtuk mondani, hogy néhány betegtársunk részére szabadidős tevékenységként esetleg szervezhetnénk motoszka-esteket, ahol a felesleges szexuális energiákat levezetnék, minket meg békén hagynának. Persze ez csak szerény javaslat.

3 Tovább

Linkinparkológia

Bevallom, a Linkin Parkot mindig is műmájerkodásnak tartottam, egészen az utóbbi időkig, amikor is tudjuk, mi történt. Mindig az volt a véleményem, hogy az underground maradjon meg undergroundnak, a mainstrem pedig mainstreamnek, ez az egész Hybrid Theory nekem egy kicsit furcsa volt. Érdekes, hogy hasonló stílusból az Evanescence például bejött. Talán a nő miatt, vagy a gótikus elemek miatt, mindegy már. Pedig valószínűleg a Linkin Park hordoz több gondolatiságot. Érdekes, hogy az ilyen mainstream, metal gyökerekkel rendelkező bandák közül a Metallicát mai napig műmájerkodásnak és fotelrokkerkedésnek tartom. 

Ami nem feltétlenül baj. Itt a lényeg talán az utánzás, vagy az élmények valódi étélése és hiteles közvetítése között van, klasszikus példánál maradva: Janus Pannonius valóban kurvázott-e, vagy Antonio Beccadelli Hermaphroditusából koppintotta a pajzán verseit, többek között az Orsolya p*inájáról szólót, ami még a lightosabb megjelenítése a témának az életműben. Van, amikor nem is fontos, hogy stílusgyakorlatról, vagy vagy komoly bölcseleti műről van szó, mert a végeredmény a megtévesztésig hasonló. A probléma ott kezdődik, amikor belekérdeznek a mester munkájába, és nem tud válszolni, vagy rossz választ ad.

Az élet tagadhatatlanul belekérdezett Chester Bennington munkájába, amikor az újabb albumok nem hozták a megszokott sikereket, illetve a legújabb album már tagadhatatlanul a búcsúzásról szólt, csak nem volt teljesen világos, hogy a zenéléstől, vagy már inkább magától az élettől búcsúzik az énekes és dalszövegíró. A válasz azóta megvan, előre bejelentett, lekommunikált és közvetített öngyilkosságról volt szó milliók szeme láttára és füle hallatára. Vagy egy hatalmas segélykiáltás volt a lemez, vagy nem tudom mi. Gondolok itt például a Good Goodbye című számra, amiért, ha jobban figyelnek rá, már azonnal a pszichiátrián van a híres amerikai "72 órás megfigyelés"-en, ami akár további tartozkodást is maga után von, ha szükséges.

Itt felmerül a kérdés, hogy meddig tart a szerző autonómiája. Ha esetleg elkezdenék itt összefüggéstelenül rizsázni, vajon engem bevinnének, illetve mennyi idő után vinnének be? Mivel alapvetően nem vagyok szuicid, és nyelvileg viszonylag képzett vagyok, valószínűleg virágnyelven én is meg tudnék itt fogalmazni ilyesmit minden következmény nélkül. Na, jó, de ez már azért, valljuk be, ez elég konkrét volt, sőt az egész album végig ilyen hangvételű. Akkor vajon a közreműködők, illetve a közönség mennyiben vett részt ebben az eutanáziában, és mennyire volt aktív, vagy passzív, már valószínűleg nem fogjuk megtudni. Addig semmiképpen, amíg valami szakértő el nem kezd foglalkozni a témával, aminek én csak a felszínet kapargatom, illetve néhány szempontot és ötletet villantok fel a kérdéshez.

És hip-hop, már el is érkeztünk utolsó pontunkhoz: miért foglalkozunk itt a Linkin Parkkal egyáltalán? Azért, mert mentális problémákat feszegetnek a szövegei konkrétan és direktbe, mint ahogy ez a blog teszi. Nem nagyon akarnék párhuzamot vonni az írásaim és a Linkin Park között, talán csak annyit, hogy mind a kettő a saját korában nagyon progresszíven állt hozzá a mentális problémák témájához, szélesebb körben téve ismertebbé egy-egy mentális, társadalmi, vagy szociális problémát. Elmondanám, hogy erre a következtetésre akkor jutottam, szerénytelenség nélkül, amikor angol nyelven hasonló stílusban publikáló szerzőt kerestem, mint ez a blog itt. Elárulok valamit: N.I.N.CS. Kivéve akkor a zenében találtam meg most, ami halványan emlékeztethet arra az életérzésre, ami a blog egyes részei kapcsán foghatja el az olvasót, és ez a Linkin Park. És erre is csak Chester Bennington halála kapcsán figyeltem fel, különben, azt hiszem, talán rejtve marad ez az összefüggés mindannyiunk előtt. A sors fintorának mondanám. Ha néhányan szerénytelenségnek, illetve balszfémiának neveznék azokat a dolgokat, amikről itt írtam, azoktól sorry. RIP Chester Bennington.

0 Tovább

búcsú egy honlaptól - még futó projektek

A napokban lekapcsolt az egyik honlapom, ami ennek a blognak valamiféle őse, elődje, testvére, integráns része. Volt. Sok kísérlet történt a felélesztésére, még pár hónapja is, de az élet rászámolt, nem igazán volt már látogatottsága, és amúgy sem lett volna már az, ami volt, "kis chitchat blog". Igen, a nemvagyokbeteg.hu-ról van szó. Emlékszem, annak idején nagy dilemmát jelentett, hogy egy saját hostolású WordPress blogról átjöjjek-e ide. A dilemma tárgya az volt, hogy a családias hangulatot feladjam-e a nagyobb ismertségért. Akkor, bevallom őszintén, valamennyire úgy éreztem, az önállóság feladásaként élem ezt meg, mostanában jöttem rá, hogy egy blognak, pláne egy ilyen hosszan futó blognak van egy élete, íve, fejlődési szakaszai, és ez a reblogos, Face-n osztogatós, twitteres változat jelenleg a legmodernebb fázis, annyira modern, hogy már-már elavult. Az idő elsodorta a Tamagochikat, de már a Tamagochi temetőkben sem borzolja a fák koronáját a szél. Éppen ezért nem tartok hosszas virtuális temetést és laudációt egy blognak, amit mindenki úgyis elfelejt, és ez előbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna, amint valami velem történik. Most a nemvagyokbeteg.hu volt a leggyengébb láncszem, azelőtt az abilify.freeblog.hu volt a leggyengébb láncszem, hát viszlát. Búcsúzzunk tőle egy tweetel, az a legjobb.

Jó, akkor ennek annyi. Most tekintsünk előre, és lássuk inkább, milyen projektek bújtak elő a nemvagyokbeteg.hu köpönyegéből, vagyis ami ott csírájában megvolt, hogyan terjedt szét, alakult újjá, pulzált szentségtelen útján szét a cybervilágba. Kezdjük teljesen logikátlan módon a munkahelyi honlappal, amit ugyan nem én hoztam létre, nagy ravaszul kezelésbe vettem, egyre több munkám fekszik az arculat kialakításában.

1. PSZICHO. NET - JOOMLA HONLAP

Tegnap pl. ezt írtam róla a Face-re: "Ma egy kicsit lazításképp az egyesület honlapját bütyköltem. Bár az alapjait nem én raktam le, sok minden van már beledrótozva sufnituning módszerrel. Legújabb dobás ez a képgaléria. Amúgy mivel a Joomla! modulokból épül fel, nem nagyon lehet elrontani, általában klikkelgetéssel minden megoldható. Mindazonáltal nekem ma sikerült (az elrontás). Néhány óráig egy szép kövér 404-es hibát mutatott az egyik menüpont. Még szerencse, hogy valószínűleg nem látta senki rajtam kívül, mert nem túl nagy még itt a forgalom. De pl. a képgaléria is azt a célt szolgálja, hogy lehessen felrakni fényképeket, mondjuk a kirándulásról, vagy a munkafolyamatokról és magukról a dolgozókról, ami a Facebookon is nagy siker volt. Na, ennyi volt mára a hírmondó, lassan kezdhetek programozni. Ucsica, ucsica, ucsica."

http://pszicho.net/

2. PROJECT INDIGO - WORDPRESS PORTÁLBLOG

Ez is ebből a blogblól nőtte ki magát, ez, ugye világos, tiszta. Interactive fiction, amatőr kaland-, és szerepjátékokról szóló portálblog. Érdekessége, hogy Explorer alatt fut rajta egy Java chat, ami saját fejlesztés, igazából még nincs beizzítva, de majd be lesz, mert jelenlegi állás szerint ez a chitchat lesz a vizsgamunkám, most szeptemberben, vagy ha nagyon gáz van, akkor is még mindenképpen az idén. Ennyivel van ennyi a honlapoknak.

https://interactivefiction.hu/

3. THE SENTENCE EDITOR - INTROCOMP VERSENYMUNKA

Ez egy angol nyelvű interactive fiction, avagy kalandjáték intro, egy pénzdíjas versenyre, és egyelőre elég jó a fogadtatása, 8/10-es értékelést kapott, eddig messze ez a legnagyobb sikerű ilyen jellegű munkám, enyhén önéletrajzi ihletettségű, kissé szerintem posztmodern, és csak angolul van. Augusztus folyamán még lehet rá szavazni, hogy megnyerjem a luxusjattot az álomutazást a való villát a 100$-t. Tudomásom szerint évek óta, de inkább ever az egyetlen magyar nevező vagyok a mezőnyben, és kész.

https://interactivefiction.hu/wp-content/uploads/2017/07/thesentenceeditor.html

4. HALÁL A PSZICHIÁTRIÁN 2 - RPG MAKER VX PROJEKT

Mivel még mindig hobbim (illetve a közelmúltig az volt) a pszichiátria ócsárlása, vagyis mondjuk inkább így: nevetségessé tétele, álljon ez itt utolsó tételként. A demo letöltési linkje megtalálható a Játékok menüpontban, igazság szerint a nemvagyokbeteg.hu-n volt róla néhány komolyabban beszólós screenshot közölve, remélhetőleg ez az utolsó ilyen jellegű munkám, annyit tudni kell rólam, ha nem piszkálnak, én is békén hagyok mindenkit. Ha viszont igen, én is tudok g**i lenni. A csillagjegyem skorpió, amúgy. Még csak annyit róla, hogy a Szabolcs megyei pszichiátria első emberének fog emléket állítani, magyarul beszólni, mivel Szabolcsban már nincs pszichiáter, akit nem maxoltam, vagy akasztottam még ki, azért kell Pestre, az Ébredések Alapítványhoz járnom, amivel, vagy akikel eddig sikerült megtalálni a közös hangot. Érdekes, Nyíregyen debil vagyok, Budapesten már-már zseni. Ezt, gondolom, a légnyomáskülönbség teszi. Vagy a keszon. Háhá. Nem ragozom, jó hétvégét!

https://interactivefiction.hu/antiasylum.zip

0 Tovább

Multi User Shared Hallucination

1. Cloak of Darkness

Naphosszat bámulom a Twittert, sokszor céltalanul, vagy hatalmas bölcsességeimet és aranyköpéseimet téve közszemlére 140 karakterben. Ma egy érdekes projektre bukkantam, ami ráirányította a figyelmemet, hogy végezni kéne lassan a suliban. A projekt címe Cloak of Darkness, Salet, akármi, nem fontos. Egy orosz php fejlesztő teszi közzé a készül(get)ő kalandjáték motorjáról a tudnivalókat. Először azt hittem, hogy sok mindent fogok tudni belőle hasznosítani, de aztán rájöttem, hogy maximum a játék struktúráját fogom tudni lemásolni és átültetni JAVA-ba, lévén, hogy CoffeeScript és TypeScript nyelveken összefabrikált kis történetről van szó, és szintén másolta bizonyos Ranconteur és Undum nevű keretrendszerekről, és akkor én most lemásolom az övét. Az élet mimézis, legalábbis a nyílt forráskódú programocskák világában. Sajnálatos módon a rendszer még saját chattel sem rendelkezik, mint állítja magáról, külső chatet használ, és ennélfogva én is leteszek lassanként a chat funkció ötletéről a sajátomban. A Cloak of Darkness szintén egy hangzatos valami, de mint kiderült, már a kilencvenes évektől használatban van “Hello, World!”-szerű példajátékként. Az orosz fejlesztőnk egy dologhoz ért igazán: önmagát eladni. De nincs is mindenki olyan hatalmas fantáziával megáldva, mint én, aki a saját életemet írom meg újra, meg újra, és értékelem át különféle szemszögekből. Mindegy, átveszem én is a Cloak of Darkness hatalmas, 4 szobából és 2 tárgyból álló apparátusát, azt a szívességet még megteszem a világnak, hogy le is fordítom. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel teszem a legnagyobb szolgálatot az emberiségnek, de mindegy.

A játék megtekinthető: https://oreolek.itch.io/cloak-of-darkness

Amúgy észreveszem, minél jobban közeledik a záróvizsga, egyre jobban kezdek bezsongani ezekbe a játékos dolgokba és témákba. Néha eszembe jut, hogy vajon mennyire különbözöm egy átlag skizofrén alkotótól, aki színesceruzával és zsírkrétával fejezi ki magát, én pedig szg előtt ülve beleártom magam mindenféle netes műfajba és praktikába? Talán annyiban, hogy önmagam választottam az érdeklődési körömet? Nos, nemigazán. Én is kényszerpályán mozogtam, mert a betegségem előtti érdeklődési köröm határozott meg engem is, és hogy véletlenül az informatika lett a befutó ebben a században, igazán nem rajtam múlt. Ugye? :-)

2. MUD, MUSH

Wow, aki átszenvedte magát a bevezetőn, annak megígérem, hogy most már érthetőbb leszek. Van, ugye, a kalandjáték és a szerepjáték; ez kettő, bár vannak átfedések. Hagyományosan a kalandjáték egy sztorit mond el, illetve rávezeti a játékost, hogy jöjjön rá szépszerével arra, hogy "mit kéne csinálni", a szerepjáték viszont a játékos karakterének (karaktereinek) személyiségét főként értékeivel és tulajdonságaival próbálja megragadni, és ezek fejlesztésével és bizonyos szintre hozásával oldja meg a problémákat. Ezeknek a szöveges hálózati változata a MUD (Multi User Dungeon), a szerepjáték képviseletében, és a MUSH (Multi User Shared Hallucination), a kalandjáték színeiben. A MUD-ból fejlődtek ki a MMORPG-k, vagyis a nagyon sok szereplős hálózati szerepjátékok, amiben én le is ragadtam a World of Warcraftnál (WoW). A MUSH-ból már nem igazán fejlődött ki semmi, amúgy sem volt túl népszerű, ki is halt a fenébe.

3. A JAVA a böngészőkben

Természetesen záródolgozatomban a MUSH felélesztésére teszek kísérletet, egy olyan nyelven (JAVA), ami manapság éppen valamiféle olyan változáson megy keresztül, ami eléggé kétesélyes, 2016 január 27-én bejelentette az Oracle, hogy nem támogatja tovább a JAVA böngészőkben történő futtatását bővítményen (plugin) keresztül, hanem valami falmelléki dumát előadott arról, hogy milyen irányt vesz a JAVA fejlesztése. Azóta sem tudok róla, hogy nagyon más irányt vett volna, viszont az appleteket (weboldalba ágyazott JAVA ablakokat) már egy ideje nem nagyon látjuk, "se nem vesszük észre", pontosan ezért. Én viszont 2016 június 29-én bejelntettem, ezen a szent helyen, hogy JAVA ablakos technológiával fogok MUSHt előidézni, ha törik, ha szakad. Ha még valaki nem jött volna rá eddig, ebből rájöhet, hogy az informatikában is eléggé egy retrográd faszi vagyok, de mint záródolgozati témának, véleményem szerint annyi a lényege, hogy működjön valami hálózatban, és kevésbé hangsúlyos az egésznek a funkcionalitása.

4. Most már tényleg vége

Nem is szaporítanám nagyon tovább a szót, hanem összegeznék: a bevezetőben ismertetett Cloak of Darkness játékot fogom implementálni JAVA-ban, ami ELVILEG 2018-ig még megoldható bizonyos böngészőkön, aztán már maga a technológia is megszűnik létezni. Ezért kell nekem MÉG 2017-ben levizsgáznom, mert különben kivághatom az ablakon az egész Indigo projektet (így neveztem el magamban, tudniilik). Azért ez szép, nem? Elmondhatjuk, hogy máris megéltünk egy informatikai paradigmaváltást, tehát amikor még elkezdtem a szoftverfejlesztő OKJ-t, a technológiával még nem volt semmi baj, tanították is, mire végzek, az egész téma a történelem szemétdombjára, de legalábbis az informatika virtuális múzeumába való lesz. Ha valaki nem értette teljesen, amit írtam, ne keseredjen el, én sem mindenhol, de ilyesmi rizsából kell 40 oldalt összehoznom záródolgozati dokumentáció gyanánt, remélem, nem probléma, hogy gyakorlásképpen felvázoltam itt a kis koncepciómat.

0 Tovább

Az interactive fiction (re)kapitalizálása

Az interactive fiction játékok már jó ideje 99%-ban kikerültek a kereskedelmi forgalomból, és a hangsúly már csak a játékok népszerűsítésén, és a műfaj fennmaradásán volt. A 2017-es év változást hozott, megjelentek az alternatív finanszírozási formák a műfajban, pénzdíjas versenyek, újraindult egy  játékokért fizető folyóirat, újabb próbálkozások történetek az ilyen játékok kereskedelmi forgalomba hozatalára. Mivel a műfajnak a rajongói tábora világméretű, művelői viszont kevesen vannak, esélye nyílik szinte bárkinek, hogy - akár pénzért cserébe - értékes alkotással rukkoljon elő. Lássuk, hogyan!

Az interactive fiction, magyarul szöveges kalandjáték a számítógépes játékipar mostohagyereke. Próbálták integrálni ludológiailag mint játékot (kapott is néhány játéktörténeti fejezetet bizonyos művekben), irodalomelméletileg mint szöveget (született is belőle néhány PhD fokozat), de leginkább hanyagolták a francba, mégpedig szerintem azért, mert több terület határmezsgyéjén létezik, de leginkább azért, mert nincs benne pénz (legalábbis nem volt benne eddig).  Meghatározni kétségkívül muszáj, mert létezik, ha tetszik, ha nem. Sokan nem szeretik játéknak nevezni, mert nem operál a multimédia eszközeivel, vagyis nincsenek grandiózus látványelemek, hanghatások, stb. Szóval. Egyszer játék volt, most meg nem? Az Invaders is játék volt régen, és a mai napig az. Eszébe nem jutna senkinek, hogy már nem játék. Csak nagyon régi. Irodalmi szövegnek tekinthető a szöveges kalandjáték? Persze. Attól, mert nem lineáris, egy szöveget olvasunk. Ja, hogy ezek a szövegek semmilyen esetben nem kapnak állami támogatást, nem részesülnek állami elismerésben és juttatásokban, nem jár velük sem anyagi, sem erkölcsi elismerés? Hát, necces. Akkor nem is irodalom.  Úgyhogy szegény interactive fiction két szék között a földre ült, szóval kénytelen volt kitalálni néhány önfinanszírozási módot, amivel fenn tudja tartani önmagát. Ezek:

1. magazin, ami honoráriumot fizet a szerzőknek (Sub-Q),

2. a hagyományos évenkénti versenyek (competitionok) pénzdíjassá tétele (IFComp, IntroComp), és

3. a jó öreg kereskedelmi forgalomba hozás.

Eddig is működött valamiféle kereskedelmi forgalomba hozási-, illetve patronálási rendszer, de ez köthető volt bizonyos szubkultúrákhoz, például a transzneműek egyértelműen eluralták ezt a piacot. És ez nem jó, vagy rossz, ez volt a helyzet. Tehát nemcsak magukat a játékokat támogatták, hanem egyfajta nemi beállítódást, az interactive fiction játékokon keresztül (Anna Atrophy, Porpentine, Caelyn Sandel, stb., a híresebb és kevésbé híres nevek felsorolása szinte vég nélkül tartana). Most nem akarom elmagyarázni, mi az a Sub-Q, vagy az IFComp, pláne az IntroComp, egy-egy játék példáján mutatom be őket, aztán a linkek alapján mindenki kibogarássza magának, ha akarja.


Sub-Q magazin - Cat Manning: Invasion




Nem elég, hogy vége a világnak, szegény embert még az ág is húzza alapon egy megnevezhetetlenül borzalmas kreatúra is elkezd minket követni, hogy ráadásul még a megmaradt emlékeinket is elvegye tőlünk, vagy elpusztítson szőröstül-bőröstül. Induláskor a zsebünkbe gyömöszölhetünk néhány emléket, őseink után maradt gyűrűt, barátság-karkötőt, egyéb kisebb használati tárgyakat, kabalának. Aztán, ahogy elkezdjük a menekülést az otthonunkból, hamar meglátjuk, hogy igenis szükség volt ezekre a tárgyakra, mert egy emlékekre, és emberi testre éhező, brutális szörny tör az elpusztításunkra, és kezdetben ezekkel a tárgyakkal még csillapíthatjuk valamelyest az étvágyát. Végül elérünk egy elhagyottan álló (még szép, hogy elhagyott, ha egyszer már megvolt a világ vége) házba, ahol napokat töltünk álom és ébrenlét között vergődve, kitéve a titokzatos teremtmény zaklatásának is. A környezet nagyon félelmetes, az atmoszféra nagyon jól meg van teremtve a borzongáshoz, elvileg 10 perc lezavarni a játékot, és ezt nekem, az olvasási tempómat is figyelembe véve, sikerült is abszolválni 2-3 óra alatt. Ebben persze benne volt az is, hogy az egyetlen sorsfordító helyzetben rosszul döntöttem. A játékhoz egyetlen tanácsom van, mindenképpen ragaszkodjunk az emlékeinkhez, még az életünk árán is, mert ha nincs múltunk, akkor mit ér a jelen, a jövőről meg nem is beszélve. Maradjon ez meg végső konklúzióként a játékra nézve, mindenkinek kellemes háton való hideg futkosást kívánok, aki neki mer kezdeni a szövegnek.



Értékelés: 5 barátságkarkötő az 5-ből

https://sub-q.com/play-invasion/

IFComp - Abigail Corfman: Open Sorcery

Az IFComp történetének szerintem legjobb játéka, sajnálatos módon diszkvalifikálták.



Ebben a játékban egy tűzfalat személyesítünk meg, vagyis alakítunk, aki egy – mondjuk így – kisebb helyi hálózat védelmét látja el. Összesen 4 helyszínt kell ellenőriznünk 7 napon át, aztán Halloween napján betör a rendszerbe egy olyan entitás, ami a főellenfelünk lesz, itt már-már stratégiába hajló feladataink lesznek, mindenesetre stratégiát kell kialakítani a hálózat és az emberek megvédésére, és az esetleges életben maradásunkra is, ha nem akarunk felmorzsolódni az ellenféllel vívott küzdelemben. Egyébként mesterséges intelligencia (AI, artifical intelligence)  vagyunk, nap mint nap álmodunk valamit, és tanulgatunk az emberek érzelmeiből is. Időközben emberré is válhatunk, de ahhoz egy nagyon bonyolult feladatot kapunk, amit nem könnyű megoldani, vagyis szerintem kurva nehéz, elég ha végigtoljuk a játékot mesterséges intelligenciaként, így is lesz elég dolgunk. Szerintem igazi cyberpunk remekmű ez a játék, igaz, “csak” egy program szemszögéből, de van benne mindenféle, technika, mágia, szellemek, mentális bajok, szóval egy nagyon összetett világ mindennapjait kell felügyelnünk, ellátni a védelmét.

Értékelés: 5 elementáris tűzfal az 5-ből

http://www.abigailcorfman.com/OpenSorcery.html


Kereskedelmi játék - Adventure Cow: Strayed


Ami hátra maradt még, a kereskedelmi forgalomba hozott játékok kategóriája. Az interactive fictionok világában a legnagyobb publicitást mostanában a Strayed nevű játék kapott (Tumblr, Twitter, stb). Azért hagytam ezt utoljára, mert ez pénzes: 700 Ft-ba kerül a Google Playen, és a leginkább hasonlít nekem egy könyvre, amit megvesz az ember, elolvasgatja, aztán soha többé  nem veszi elő. Szép volt, jó volt, érdekes volt, de ennyi. Olyan érzésem volt, mintha egy Kindle könyvolvasón olvasnék valamit, vannak ugyan benne linkek, de nagyon egy irányba tart a történet. Végig egy kocsiban ülünk (mármint a játékban), amíg játszottam, a Bëlga Gépkocsi című játéka járt a fejemben kár, hogy nem ismerik angol nyelvű barátaink a magyar könnyűzene történelmének ezt a gyöngyszemét. Végül is egy horrornak mondott játék, utazás egy kocsival a sejtelmes fák között, a csomagtartóban egy különös valamivel (egy élőlénnyel), és az útközben pár emberrel való találkozásról, és azok reakcióiról szól. Az egész sztori nem egészen egy óra alatt végigjátszható, elolvasható, kiakasztható, egy misztikus interaktív kisregény ez inkább mint horror, de ha a készítőknek horror és játék, akkor legyen az. A játék egyelőre csak Androidon elérhető, de elvileg lesz PC, MAC és iOS verzió is. Aha.

Értékelés: 4,5 misztikus interaktív kisregény az 5-ből

https://play.google.com/store/apps/details?id=com.adventurecow.gamebooks.strayed.paid

IFComp, IntroComp - Idéntől pénzdíjas a verseny!

Amivel még adós maradtam, az IFComp és az IntroComp linkjei, itt több játék, és készülő játék introja megtalálható. Az IntroComp nevezési fázisa lezárult, az IFComp még várja a nevezéseket. Nagyon érdekes a díjak kiosztási rendszere az IFComp rendszere, érdemes megnézni, a nevezett játékok durván 2/3-a pénzdíjban részesül, persze az élbolyban szerezhetők meg az igazán nagy összegek. Ajánlom mindenkinek, egy kis angol tudással, és néhány pofonegyszerű alap segédprogram segítségével könnyen elkészíthető a játékunk (pl. Twine - szöveges játék készítő program - html kimenet, letöltés és online szerkesztő: https://twinery.org .

Függelék: Diagram - Az idei IFCompon várható nyeremények 60 fős nevezéssel:

0 Tovább

Paradicsomos húsgombóc á la menza

Mostanában az egyik kalandjáték projektemhez tervezek egy gasztroblogger karaktert. Valóban, milyen lehet egy jó gasztroblogger? Tudjuk, írtam már én is Facebook-rafkóról, meg is kaptam érte a magamét, hogy mit akarok, ez semmi, ez nem egy megbondóblog, stb... És mi lenne, ha emelnénk a tétet? Mi lenne, ha olyan dologról írnék blogbejegyzést, amihez aztán tényleg lövésem sincs? Érdekelne valakit? Vajon lehet-e gasztro bejegyzést írni abban az esetben, ha még a szociális ebédemet megmelegíteni is lusta vagyok, azt is a napenergiára bízom, hogy ne legyen annyira hideg. Ma a fantáziámat nagyon megmozgatta a szociális ebédem. Hát, igen, eléggé pihent vagyok. Fellöktem Face-re, Twitterre, semmi reakció. Pedig szerintem kifejez valamit. Bár tudjuk, a Facebookon, Twitteren nincs skizofrénia, nincs csóróság, szociális ebéd pláne nincs, az ambuláns lap felrakása pedig szentségtöréssel kevert performansz volt. Akkor próbáljuk hát meg blogbejegyzésben. Szerintem egy nagyon menő fotót sikerült róla készíteni. Az olcsó műanyag dobozban kiszállított menzakaja szerintem szerintem nem hivalkodó, sőt inkább szerény, de mégis egzotikusan mutat a viaszosvászon terítőn. Az íze egyébként olyan, amilyen, a felét már sikerült megennem. De a fénykép még teljes pomájában mutatja a pár napos ételkölteményt. Tadam:

Egyébként pár szót még a paradicsomos húsgombócról és főtt krumpliról. Kiskoromban nemigen szerettem, később viszont annyira változott az ízlésvilágom, hogy megkedveltem. A mai adag után, azt hiszem, kezdem megint nem szeretni. Akkor most mi is van igazából? Semmi. Ennyi elég volt bevezető történetnek, lássuk a receptet:

Hozzávalók:

2 nagy doboz sűrített paradicsom
1 evőkanál liszt
pici olaj
2 babérlevél
zellerzöld
cukor

bors
50 dkg darált hús
1 nagy bögre rizs
1 tojás
1 kg burgonya

Elkészítés:

A liszttel olajon rántás készítünk, majd a paradicsompürét vízzel elkeverve ráöntjük, sózzuk, cukrozzuk, beletesszük a babérlevelet és a zellert, felforraljuk. A húst a rizzsel és a tojással, sóval, borssal összegyúrjuk, szószba tesszük, majd 30 perc alatt készre főzzük. A burgonyát megpucoljuk, felvágjuk, és sós vízben megfőzzük. Együtt tálaljuk.

Elvileg kész a bejegyzés az ebéd, kipróbáltuk magunkat ebben is, végül is ez így elolvasva nem is hangzik olyan szörnyűnek, lehet, hogy egyszer én is kipróbálom, és még az is lehet, hogy ez alapján ehetőbbre sikerül, mint a menzai változat. Ha pedig nem, akkor még annyi dolgunk van, hogy az egészet kivágjuk a kukába. Szerencsés esetben így hat vissza a leírt gondolat a valóságra. Mi ez, mágia? Talán. Meg van az a mondás, hogy "aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja". Ebben is lehet valami. Az energiatakarékosság jegyében már megvan, mit fog elkészíteni a játékbeli gasztroblogger karakterem, de az is lehetséges, hogy egyszer ezt is bevállalom a kávéfőzés, tészta és zacskós rizs utáni következő lépcsőfoknak. Mindenesetre több ilyen  bejegyzés valószínűleg nem lesz, ezt osszuk be a következő évtizedekre.

0 Tovább

Kalandok, barlangok, szörnyek

Nemrég felötlött bennem a kérdés, hogy vajon miért töltöttem fiatalságom jelentős részét virtuális labirintusokban csatangolva, szörnyeket keresve és kincsekre vadászva, ahelyett, hogy megtanultam volna például egy szeget beverni, lyukakat fúrni a falba, vagy a kertben tevékenykedni, illetve közelebbi kapcsolatot kialakítani nagyszüleim háziállataival. Vajon már akkor lesújtott rám Philip Zimbardo mostanában felfedezett tézise a számítógépes játékok és a pornó fiatal lelkeket rabigába kényszerítő hatásáról, melyet a Nincs kapcsolat - Hová lettek a férfiak? című művében feszeget? Valószínűleg. Ugyanis Philip Zimbardo a '70-es években éppen nagy hatású kísérleteit végezte bizonyos börtönökben, melyek arról szóltak, hogy mennyire vetkőzik ki az ember önmagából, ha mások felett hatalmat kap a börtönőr szerepében, én pedig éppen megszületni készültem, amikor az első kalandjáték létrejött. Tehát a fenyegetés, ami később labirintusok, és T elágazások és fantázialényekkel benépesített helyszínek képében leselkedett rám, valamivel előbb jött létre, mint én. A csapda már születésem pillanatában készen állt! A veszélyt senki sem sejtette, sem a szüleim, sem a tanáraim, még maga Philip Zimbardo sem. Természetesen azonnal beleestem a kelepcébe. Nézzük akkor az történések kezdetét, amelyek a kalandjáték műfaj megszületéséhez vezettek.

Az egész 1976-ban kezdődött, Will Crowther hozta létre a legelső ilyen játékot, amivel elindította a nem várt események láncolatát, és ezzel megpecsételte a sorsomat, már ami a fiatalságot és a virtuális bolyongást illeti a vidéki lét örömei helyett. Még bele sem kezdtem igazán, de máris tennék egy kis kitérőt: manapság már nem nagy teljesítmény virtuális függőségekbe kerülni, de úgy gondolom, a '80-as évek Magyarországán még kellett hozzá némi extra fogékonyság is. Kezdetben jól jött hozzá egy személyi számítógép, ami valahogy minden munkahelyen megtalálható volt, bár igazán semmire sem használták, de a "majd csak jó lesz valamire" elve alapján beszerezték őket. Tehát, hogy ezek a játékok ilyen hamar ideérjenek Kelet-Európába, a vasfüggönyön túlra, szükség volt arra, hogy vírusként kezdjenek elterjedni, ekkor még nem a számítógépes vírusokhoz hasonlítottak, hanem az olyanokhoz, amelyeket emberek hordoznak, és gyakran a hordozó nem fertőződik meg vele, csak aki érzékeny rá. Vissza a lényegre.

Én úgy látom (mit látom, olvasom), hogy igazából több hatás együttesen határozta meg a fő csapásirányt, úgymint

  1. Szimulációk, melyek az angol nyelvű kommunikációt tették lehetővé a számítógéppel, illetve annak illúzióját keltették pl. ELIZA* (1964–1966)
  2. Egy újszerű táblás harci játék 1974-ből, amit Dungeons and Dragons (kb. Kazamaták és Sárkányok) névre kereszteltek, és aminek már önmagában megvolt a későbbi időpontokban a maga veszélyes híre, pl. amikor a sátánizmussal és effélékkel hozták összefüggésbe
  3. A legviccesebb pont, hogy Will Crowther szenvedélyes barlangász volt, amellett, hogy programozó, és a játékon ez is erős lenyomatot hagyott, mert lényegében leképezte a játékban egy Mammoth nevű amerikai barlangrendszer helyszíneit, aminek vektorgrafikus feltérképezése volt az egyik előző munkája

Végül is nagyjából megvan, amire kíváncsiak voltunk, azért kellett nekünk évtizedekig labirintusokban bolyonganunk, mert Will Crowther D&D játékos és barlangkutató is volt egyben, és ez meghatározta a kevésbé fantáziadús epigonok szellemi termékeinek témáját, labirintusokat és barlangrendszereket választva történeteik helyszínéül. A szörnyek, kincsek, teremtmények, akadályok, feladatok és egyebek variálhatósága szinte végtelen volt. De a labirintus maradt. Még a kalandjáték elnevezés helyett sem találtak jobbat, mostanában kezdi átvenni ugyan az "interactive fiction" kifejezés a helyét, de már a játékok és játékosok is kitaláltak nagyjából a labirintusokból, hétköznapibb témák ugyanúgy megjelennek már ezek között a játékok között, mint a fantáziavilágok és birodalmak szörnyeinek lakhelyéül szolgáló kazamaták. A játék eredeti neve a Colossal Cave Adventure volt, amiből az adventure szó kalandot jelent (a cave barlangot, a colossal meg bazinagyot) Egyébként szerintem baromira érdekes a játék keletkezési körülményeiről és fejlődéstörténetéről olvasni, egészen 1995-ig fejlesztették**, bővítették ezt az egy játékot is, számtalan variánsával találkozhatunk különböző programnyelveken, de online változatban is fellelhető az internet útvesztőjében, ezeknek a változatoknak, variánsoknak és mutációknak az érdekessége, hogy ha leírás alapján próbálunk végigmenni rajtuk, szinte biztos, hogy nem sikerül, mert egy másik változat leírását olvassuk el az egyik verzióhoz. A konstans, hogy néhányszor valószínűleg megöl a fejszés törpe benne, mert ez egyikből sem maradt ki, amivel én játszottam, 7 db törpetámadást kellett túlélni különböző módszerekkel. Ha lesz idegrendszerem, esetleg leírást is csinálok hozzá. A játék linkje itt található, aki megnézi, készüljön fel a puritán kivitelezés őskori élményére:

http://www.amc.com/shows/halt-and-catch-fire/exclusives/colossal-cave-adventure

Androidra is van, kis grafikával, ezt még nem próbáltam:

https://play.google.com/store/apps/details?id=es.zgames.laaventuraoriginal&rdid=es.zgames.laaventuraoriginal

* Interesznya, hogy az ELIZA egy pszichoterapeutát szimulált, aki emberinek ható válaszokat adott a vele kommunikáló humanoidnak

**A játékot a kiadást (pontosabban a napvilágra kerülést) követő egy év múlva megvette egy Don Woods nevű akkor végzett egyetemista, és ő fejlesztette tovább

2 Tovább

hogy járt a barátom

Csak ennyi. Szerintem nincs elég nyilvános vécé Budapesten, szóval talán emeljük fel a szavunkat, hogy telepítsenek többet. Mondjuk Nyíregyházán sincs, de ez már más kérdés. Természetesen a szórakozóhelyeken van vécé, fogyasztó vendégek részére. Ezzel csak az a baj, hogy a fogyasztás újabb kiválasztást indukál, és ezért áldásos hatása csak ideig-óráig észlelhető. Na, most, ha hozzávesszük, hogy egy hosszabb budapesti túra alkalmával hány szórakozóhelyre kell betérni, hogy több-kevésbé száraz nadrággal ússzuk meg a kalandot, azt kell, hogy mondjam, hogy túránk végén már annyira elázunk belülről, hogy az outputra egyre kevesebb ráhatása marad az embernek, és az útja végeztével már esetleg hátul is elázott (természetesen kívülről). Így jut el a Keleti pályaudvarra, ahol az emberek csak találgathatják esetleg, hogy tudja valaki hátulról is telibe pisilni a nadrágját (elmondom, többféleképpen, de ezeket a módszereket most itt nem részletezném), hogy aztán dolga végeztével úgy szálljon fel a vonatra, hogy rajtaütésszerűen elalszik, és csak Miskolc környékén tér magához, ahol igyekszik felmérni az alsóruházatában keletkezett károkat. Egyébként véletlenül tegnap Budapesten jártam, és az itt leírt dolgok természetesen teljesen a képzelet szüleményei. Ráadásul nem is én képzeltem el őket, hanem az egyik barátom. Különben nem akarok mindig erről beszélni, de gondoljunk csak bele, hogy néhány embertársunknak tartási problémái is vannak, vagy betegségből, vagy gyógyszeres terápiából adódóan...

Epilógus

... Ma valamiért egész délután a Toiletworld nevű játékkal játszottam, nem is értem az okát. Egyébként egy tavalyi versenyre készült, és a rangosabb versenyeken az előkelő utolsók közötti helyet szerezte meg (az IFCompon konkrétan az utolsót), de szerintem vannak olyan helyzetek, amikor az emberek a fantázia világában szeretnék megvalósítani az ilyen irányú vágyaikat, mert a valóságban sajnos nem lehet. :-( A játékban mindössze annyi a feladatunk, hogy egy vécékkel teli világban használatba vesszük azokat, amelyiket meglátjuk. Csúnya szó nem hangzik el benne, mint ahogy a barátom történetében sem. Ez egy ilyen világ, ahol "...az egész világ egy nagy vécé..." - Bud Spencer szavaival élve. A játék szöveges, és online is elérhető(vé tettem):

Toiletworld Omega

0 Tovább

A jövőről - nyárközépi impresszió

A jövőt meglátni és felismerni nem egyszerű dolog. Nem azt mondom, hogy én a jövőbe látok, mert azt sem tudom, mit fogok csinálni 5 perc múlva. De azt sem mondom, hogy nem találkoztam már olyanokkal, akik valóban látták a jövőt velem kapcsolatosan. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha is kávés szájú fiú leszek a Twitteren, roboman a burán,  máshol meg más. Azt sem gondoltam, hogy valaha is részt fogok vállalni egy (vagy több) olyan olvasztótégely munkájában, ahol a hivatalos pszichiátria álláspontja együtt tud dolgozni a radikális pszichiátriakritikával. Hadd ne kelljen mondanom, hogy én melyik irányvonalat képviselem, annyit segítségül, hogy nem vagyok pszichiáter, sőt. És hogy most a széles spektrum két véglete együtt tevékenykedik, mondhatnám, hogy sok boldogságot és örömöt kívánok mindenkinek ehhez a tevékenységhez, de ehelyett azt mondom, hogy Isten legyen irgalmas mindannyiunk lelkéhez, akik ebben benne vagyunk.

II. A jövőt most írjuk. Ki tudja, mi lesz a vége ezekkel a technológiai dolgokkal, ezzel az abilify-vel, milyen öregkorra számíthatunk, ha lesz egyáltalán. A skizofrének élettartama köztudottan rövidebb. De elképzelem magam egy otthonban, számítógépekkel, laptoppal, tablettel, okostelóval felszerelve, ahogy élem azt a fajta szociális életet, ami adatott, vagy akkor megadatik. Mindenesetre én magamon és néhány sorstársamon érzem azt, hogy a kezünkben van a jövő, és az utánunk jövő társaink sorsa. Sokan homokszemekként pergetik az időt, és az kifolyik a kezük közül. Vagy a saját bőrüket mentik. Vagy csak szimplán a túlélésre játszanak. Érkeznek újak, de kérdés, meddig maradnak közöttünk, mennyi bennük a sorstársiasság. Néhányan vagyunk cca. 10+ éve, akiket ez is foglalkoztat. Nekem, azt hiszem, áthatja minden megnyilvánulásomat, tudatosan, vagy tudattalanul ott van a háttérben. Talán lesz kinek átadni a stafétát, ha már kiöregedtünk ebből, vagy hozzátettük a közöshöz, amit gondoltunk, és továbbálltunk mi is.

És mi lesz a terveimmel, ha szeptemberben letudom a sulit? Az álmommal, a magyar szakkal, és ezekkel a dolgokkal. Én bizakodó vagyok. Bár soha nem éreztem még jobban, hogy nem élünk örökké. Szerencsére nem vagyok még agyilag zokni, sőt szellemileg frissebb vagyok, mint valaha, a sulis dolgokkal is haladok. De tudja valaki, mi az abilify végkifejlete, lévén, hogy ez egy 6. generációs, ultramodern antipszichotikum, a hosszú távú hatásai, tehát a kimenetel nem ismert. Csak remélni tudjuk a legjobbakat. Kísérleti alanyok vagyunk Isten Micsurin-kertjében, mutánsok, sámánok, 6. ujjal, akiket vegyszeresen normálissá kényszerítettek, és vagy beilleszkedünk, vagy rosszul járunk. Egyelőre inkább az előbbi. Mindenkinek szép nyarat, nekem most kezdődik a 2 hét szabadság, lesz időm elmélkedni még ilyesmik felől...

0 Tovább

Humbákföldi kaland

Mivel Tibi atya Füveskönyvét már véleményeztem itt: minden-napra-egy-feles, arra gondoltam, milyen jó lenne folytatni a hagyományt, hogy Tibi atya második könyve is terítékre kerüljön. Ma, amikor ügyeket intéztem Pesten (ami annyiból állt, hogy seggbe szúrtak egy injekciós tűvel, meg feladtam egy levélben a záróvizsga jelentkezésemet), néhány cider elfogyasztása után beszédültem a Humbák Művekbe, és a régen kinézett második könyv felé böktem bizonytalanul, mondván, hogy egy sört és egy kávét kérek, "meg azt a szürke könyvet". Ó, még nem sejtettem, hogy mivel van dolgom, hogy ez valójában egy kalandkönyv (vö.: lapozgatós könyv), a Steve Jackson és Ian Livingstone által megálmodott Kaland, Játék, Kockázat könyvek Humbákföldi viszonyokra adaptálása! Egyébként a könyv becsületes címe a Tibi atya és a Humbákföldi legenda.

Forrás: Kerepeczki Anna

Az előző könyv ennek alapján felfogható világleírásnak, ez pedig egy igazi egyszemélyes kalandmodul Humbákföldén. Bár a könyvről mindmáig hallgat a hazai sajtó, nekem mérhetetlen sok spekuláscióba és vágyakozásba telt, mire meg tudtam venni a mindössze 2500 Ft-os könyvet, valahogy sosem úgy jött ki a lépés. A hazai interactive fiction szcénát tekinthetjök (tetsz)halottnak: még egy Tibi atya nevével fémjelzett kalandkönyv sem hoz lázba nagyobb tömegeket, vagy tart számot szélesebb körű érdeklődésre.

Forrás: Kerepeczki Anna

A mű tavaly decemberi bemutatója óta - szerintem - méltatlanul elfeledték, és bár eredetileg, ha jól tudom, terjesztette a Libri és az Alexandra, jelenleg mégis leginkább a Humbák Művek egyik felső polcára szorult vissza néhány példány, a többivel nem tudom mi van. Talán áll raktáron, várva, hogy végre értékeljék, és méltó helyre kerüljön, és felfedezzék maguknak azok, akik egyéb szórakozásra vaágynak az alkohol okozta bódulaton felül is, esetleg Fb függőségüket egy időre háttérbe szorítva könyvet vennének a kezükbe.

A kötet bevezető szövege szerint megunjuk édesapánk állandó fesztiválrészegségét, esténkénti anomálisáját a hazatéréssel és virágládába való kisdolgozását, és ezért felkerekedünk, hogy megtaláljuk a legendás Humbákföldét, mégpedig amiatt a legenda miatt, hogy Tibi atya egy soha ki nem fogyó Fröccsöspohárral rendelkezik, és ezt becsületes küzdelemben megszerezzük tőle (gyk.: az asztal alá igyuk az öreget). Külön öröm számomra, hogy kalandjaink a Népszínház utcában kezdődnek, ami az én körzetem és vadászterületem is pesti tartózkodásaim alatt. Külön figyelmet szentelnek volt törzshelyemnek, a Texas sörözőnek, a Cherry bár, és a Potyka söröző mellett. A könyvbe kis önkritika is veggyül: főhősünknek nincs elég pénze, hogy a Humbák művekben piáljon, ezért "cápázni" kényszerül, vagyis lepattanó italokra vadászik, a tehetősebb, vagy részegebb vendégek kontójára. Közben különféle megbízásokat kap, ezeket teljesíteni igyekszik, miközben ő is pótolja a folyadékot rendesen. A sztorit nem ragozom tovább, így is csak annyit spoilereztem, amennyi az érdeklődés felkeltéséhez szerintem elengedhetetlenül szükséges. 

A könyv korhatáros (18+) besorolással rendelkezik, egyrészt tartalma, másrészt egy picit érzésem szerint a stílusa miatt is, pl "A kurva szó 22-szer szerepel ebben az undorító könyvben", az egyik (vélhetően fiktív) ajánló idézet szerint.

0 Tovább

szégyenteljes autózás

Ha már az előző pár sprintből kimaradtam, összevonnám a "szégyen" és az "autó" témát. Lehet? Nem? Nem baj. Úgyis itthon vagyok dögrováson, valami titkos kór támadta meg a lábam, mindeközben nagyjából elkészítettem az előző posztban beharangozott intrót, már csak nyelvileg kéne lektoráltatni, hát mit csináljak? Írok ide is egy bejegyzést. Mindig olyan nekem ez a sprint, mintha azt mondanám: "fellökök egy lottót". Megfigyeltem, ha hétköznapi témákról írok, amik nekem nagy dolgok, azok a hétköznapi embereknek mindennaposak, és nem is érdemelnek annyi figyelmet általában. De ami nekem mindennapos, a betegség-téma körül forogni egyfolytában, az másoknak meg kuriózum. Vajon az én titkos kis autós kalandom nagy dolog, vagy szinte mindennapi? 

Első élményeim az autókkal kapcsolatosan, hogy ovis koromban megtanultam a rendszámokról az abc-t, aztán sokáig ennyiben maradt az érdeklődés. Aztán 20 éves korom körül kezdtek rám furcsán nézni az emberek, hogy mi az, vezetni SE akarok megtanulni? Akkor az öcsém már rágta a szüleim fület ezzel az autó-motor témával, hát nagy nehezen rááltam én is. Eljárogattam, figyelgettem, megcsináltam, amit kell, minden vizsgán átmentem, de különösebben nem élveztem sem a tanulás részét, és utána a vezetés is nagyjából hidegen hagyott. Már csak az egészségügyi része volt hátra az egésznek, azt is csak azért tettem le, hogy ne évüljön el az egész téma. Egyébként jellemző az egész gépjármű oktatásra, hogy olyanok is bőven megcsinálják, akiknek se huzalmuk, se affinitásuk nincs hozzá, amúgy meg magasról tesznek az egészre.

Egészséges koromban (életem első 27 évére már csak így hivatkozom) néha, amikor halálra untam magam majdnem, beültem az autóba, és céltalanul vezetgettem össze-vissza, párszor megálltam c*g*zni, vettem ezt-azt, cappuccinót, vagy mit tudom én, aztán hazamentem. Még azt se mondanám, hogy olyan hű, de sok benzin fogyott. Vagy gázolaj, inkább. Összesen 2x, ha tankolhattam. Aztán, ugye, beteg lettem. Nagyon-nagyon beteg. Sokak szerint. Akkor még nem tudtam, de az sok elavult gyógyszertől evett a fene, amiket itt-ott, pszichiátriákon belém tömtek. Azt hiszem, érzékeny lehetek rájuk. Amúgy is hajlamos vagyok a depire, de amit ezek okoztak, minden képzeletet felülmúl. Na, mindegy. Beteg voltam, hát beteg. Napi egy sört azért minen nap lenyomtam, volt, hogy titokban többet, egyszer egy szerencsenapomon találtam egy Limoncello likőrt is, amit a szüleim hoztak Olaszországból. Aznap nem voltam beteg, he-he. Na, mindegy, így betegeskedtem már vagy egy fél éve, amikor 2007. január 2-án hajnalban egyszercsak elfogyott a c*g*im. Igaz, nem is volt, mert le akartam szokni arról is. Csak éppen a napi egy sörből több lett, és erősen megkívántam a dohányt. Kint állt anyám céges kocsija, valami Jumpy, vagy Jumper, már nem tudom. Rettentően erős lelki kínok között elloptam a kocsikulcsot, és elkötöttem az autót. A végső érv az volt, hogy úgyis be fogják vonni a jogsimat a betegségemre hivatkozva, így nem kár érte.

A kezdeti félelmem az ittas vezetéstől szertefoszlott, vidáman szlalomoztam a töküres, néptelen utcákon. Ilyen kihaltságot még nem láttam: január 2-a, hajnal volt, a legtöbben hullakészen aludták az igazak álmát. Csak én tartottam valamiféle pótszilvesztert. A régi éjjelnappali felé mentem, akkor még mindenhol lehetett c*g*t kapni. Állok be a parkolóba, hát nem ott sziesztázik két rendőr egy rendőrautóban? Mondták, hogy fújjam meg. Megkérdezték, hogy bilincseljenek-e meg, akarok-e szökni. Bizonytalanul nemet válaszoltam: tutira biztos voltam abban, hogy nem akarok szökni, de bilincs még nem volt rajtam, gondoltam talán kipróbálnám. De mégsem. Vérvétel. Aztán szóltak, hogy hagyjam békén a kocsit, ha jót akarok, mert csak tetézem a bajt, menjek szépen haza gyalog. Vettem még pár sört, és az erdőben éjszakáztam, teljesen készen voltam, most aztán megcsináltam: autólopás, ittas vezetés, jogsielvétel, minden. 

Igazság szerint olyan szarul voltam, hogy bementem a pszichiátriára, de nem fogadtak. Érdekes, amikor önszántamból mennék, nem fogadnak. Csak ültem ott, orvosra várva, egyszercsak megelégeltem, amikor kulcsolták az ajtót, kislisszoltam. Senki nem tartóztatott. Csavarogtam a városban, nem emlékszem, már végül hogy találtak rám. Se gyerek, se céges autó. Ez biztos meredek volt otthon. Nagy nehezen kinyögtem, hogy ott parkol az éjjelnappali előtt, és elvették a jogsimat. A tárgyaláson aztán 10 évre eltiltottak a vezetéstől, mert súlyosbító körülményként vették, hogy egyre több ilyen eset fordul elő. Tényleg? Azóta letelt a 10 év, pont idén januárban. Egyelőre még nem fordult meg a fejemben komolybban, hogy újra letegyem a jogsit. Majd egyszer, talán. Ennyi volt a kalandom és történetem az autókkal és autóvezetéssel. Ezt a sztorit nem szoktam mindenkinek elmondani. De most már úgyis mindegy.

6 Tovább

IntroComp: felhívás keringőre

"Idéntől már csak megfigyelőként vagyok jelen az interactive fiction játékok világában, mivel aktív szereplőként egy japán kamikaze pilótát is megszégyenítő karriert futottam be: eleinte csak lepontoztak, rendre utolsó helyen végeztem, majd már csak említés szintjén voltam jelen, végül diszkvalikfikáltak komolytalanságom miatt. A sikertelenségem oka az, hogy egy végtelenségig liberális felfogású közösség nem tudja tolerálni a gondolataimat, amiket (mondjuk igaz, hogy éktelen angolsággal) játékos formában tárok a nagyközönség elé. A meg nem értettség, a kirekesztés és a diszkrimináció olyan szinten volt jellemző irányomban, ami hasonlít a magyarság mindenkori helyzetére Európában." - Ezt írtam egy helyen, mindegy. Oké, legyen ennyi elég arról, mit alkottam eddig az IF-ek világában. Viszont ha valaki is szeretne ezek után hozzám társulni egy játék erejéig, megteheti. (Amúgy, ha valaki tényleg a portfóliómra kíváncsi, eléri a játékok menüpontban.)

Ha valaha is belekerülök az interactive fiction-ök történetébe, az halálom után lesz jóval, amikor felismerik a jelentőségét egy Magyarországon élő és alkotó játékkészítőnek, és díjat neveznek el rólam, az lesz a neve, hogy roboman-díj, és az ebben a körben eddig még nem létező Citrom-díjat fogja reprezentálni, amire pedig múlhatatlanul szükség van. Ezért is időszerű és törvényszerű, hogy bejelentsem indulásomat az IntroComp versenyen. Itt nem az a lényeg, hogy mit fogok leadni, hanem a feltételek. Június végéig kell bejelenteni a nevezési szándékot, ezt követően egy teljes hónap van egy játék introjának a kidolgozására, és ezt pontozza a zsűri, a játék realizálásáról még szó sincsen. Ez a nekem való verseny! Egy hónap alatt nemhogy egy intrót összedobok, hanem még angolból is szintre hozom magam annyira, hogy a fanyalgók se röhögjenek ki. Esetleg elküldöm valakinek, hogy javítsa ki az angolomat, és ha már csak ez az ötlet az eszembe jutott, már megérte a dolgon elgondolkodni. Ez az! Angol nyelvi lektor kell nekem! (Meg programozó, meg grafikus, meg szövegíró, na jó, csak vicceltem, de egy grafikus is tényleg jól jönne. Bármilyen meglepő, valamennyit fizetni is tudnék a munkáért.) És hogy miről fog szólni az intró és a reménybeli játék: halvány lila fogalmam sincs. Kezdő impulzusként jelenleg éppen egy tweet ragadta meg a figyelmemet, ennyi az egész:

"Salamancai (Spanyolország) katedrális díszítő eleme. Épült 1102-ben."

Szóval mégegyszer: az intró megírására 1 hónap áll rendelkezésre, a nevezést attól függetlenül megteszem, csatlakozik-e valaki, vagy sem. Ha valaki kedvet kapott a versenyhez, és önállóan indulna, azt is lehet, itt van linkje: http://introcomp.org/

A verseny pénzdíjas, 1. díj: 200$, 2. díj 150$, 3. díj 100$, egy próbát megér.

EDIT: ma délutáni fejlemények:

https://twinegames.tumblr.com/post/162354639673/the-sentence-editor-an-entry-for-intocomp-by
0 Tovább

egy átlagos nap krónikája

Reggel még mindig azzal a Google Maps h*lyeséggel szórakoztam, amit már majdnem egy teljes napja nem tudtam beintegrálni az egyesületi honlapba. Arra a megállapításra jutottam, hogy közelebb kerülnék a megoldáshoz, ha megadnék egy érvényes bankszámlaszámot, csakhogy az enyém már az első webes megmozdulásomkor letiltódott (emlékezetből próbáltam kódot beírni, ahelyett, hogy megnéztem volna).

Aztán, mire meguntam, irány Pest. Olyan még nem volt, hogy ne késett volna a vonat Budapestre, most sem fordult elő velem ilyesmi. A vonaton elkezdtem játszadozni bizonyos játékokkal, mit mondjak, egyes játékokat nem kimondottan Androidra terveztek eredetileg, ez okozott némi problémát. Annyi egységet azért hagytam rajta, hogy egy hívásra még futotta. Pf, bakker, legközelebb könyvet hozok, igaz, hogy az olyan, mint az internet fából, de akkor is... Egyébként, amiért mentem, olyan jól sikerült, hogy szinte szót sem érdemel. Kedélyesen elbeszélgettem az Ébredések Alapítvány egyik pszichiáterével, annyi antipszichót adott, amennyi nem egy megvadult elefántcsordára volt tervezve, hanem emberi léptékű volt, aztán elballagtam a suliba, barátságosan megbeszéltük a szeptemberi vizsga részleteit és feltételeit, szintén korrektnek találtam, dolgom végeztével vettem két gyenge cidert, meg egy erősebb sört, mondjuk került annyiba, amennyitől a szemközti padon már fejen álltak, de sebaj.

De nem is ez a lényeg. Mindeközben az otthon maradottak azzal szórakoztak, hogy anyám javaslatára egy helyi kis pszichiáteri előadás keretében az én felháborító cselekedeteimen kezdtek el csámcsogni, természetesen édesanyám javaslatára, hogy tudniillik március 25-én kiposztoltam a Facebookra az ambuláns lapomat, meg hogy a hétvégi kiránduláson hogy mertem olyan képen szerepelni, amin egy sör is látható, és hogy mertem olyan képaláíráshoz adni a nevem, hogy „A három skizofrén jól érzi magát Mályiban :-D”, és nem pedig úgy viselkedtem, mint egy „normális” skizofrén. Az hogy viselkedik? Nem tudom. Asszem beteg, és ágyban fekszik. Igaz, hogy a kép jóval több, mint 50 lájkot kapott, és többek között szakemberek lájkolták, a pszichiáternő szerint "nem lehettek a legjobb szakemberek", mert az alkohol rossz fényt vet a skizofrénekre. Persze a dupla injekció, meg a kapálás nem, de ezt majd később.

Mindezeket nem az ujjamból szoptam, hanem onnan, hogy a barátnőm jelen volt az előadáson (ami nagyrészt rólam szólt, a távollétemben, persze), és minden lehető és ésszel kitalálható hülyeséggel vegzálták, hogy miért nem nevel meg engem. Egyébként azelőtt végzett az ápolói tanfolyamon, így a szoc. ápoló & gondozó, és a gyakorló ápoló mellett már ez is megvan, de hogy miért nem rajtam alkalmazza a tudományát, miért nem vezet engem pszichésen, amikor én borzasztóan beteg vagyok, de ha egy hétig valakinek meg kéne oldani azokat a feladatokat, amiket én ellátok, valószínűleg inkább befeküdne a pszichiátriára, ha egyáltalán felfogná, miben van.

És az i-re a pontot a hazaérkezésünk utáni nagybevásárlás tette fel: a László utcai *ntersparban egy újabb főorvosnővel futottunk össze, persze pszichiáter, persze intézményvezető, persze ma lett volna nála jelenésem, és a fent vázolt okok miatt nem mentem. A jó viszonynak megágyazott, hogy köszönés nuku, mindegyik oldalon, a főorvoskájó odajött szöszmötölni hozzánk a kosarakhoz, hogy jól észleli-e, amit valójában tapasztal, vagy esetleg álmodik-e, gondolom ilyen a pályafutása során még nem esett meg vele, mire a bnőm benyögi, amikor a szórólapot kib*xtam a kosárból, hogy: „Nagyon jó, Robi, nagyon szépen takarítasz.” Mivel a kájó azért emelte fel duplájára a gyógyszeremet, mert nem raktam rendet magam után, és ezt el is mondtam neki, ha tehette volna, sztem bezárat vagy 2 hónapra, és kapálási terápiára fog az addiktológián, a gyarmatokon, a hátsó traktusban, mint a többi szerencsétlent. Biztos, ami ziher, vettem egy 2l-es Kőbányait is, remélem, azt is látta.

Szóval, mint már említettem egy helyen, így telnek itt vidéken a napjaink, a pszichiáterek szopatják a betegeket, és vica versa, ez visszafele is működik, néha kicsit gyámság alá teszik őket, néha kicsit túllövik őket anyaggal, kicsit el akarják vitetni ide-oda, cserébe a betegek írnak kedves dolgokat, leváltják őket, meg olyanokat szólnak be be nekik 1-1 véletlen találkozás alkalmával, aminek a kedvességi faktora nagyon magasan kiveri a biztosítékot. Hát, ez egy kedves kis vidéki hagyomány, együtt sírunk, együtt nevetünk, így telik lassacskán az életünk, kedvesség kedvesség hátán, még azt csodálom, hogy nem indult be igazán a helyi pszichiátriai turizmus & folklór.

2 Tovább

kedves kulturális gesztusok: Waiting for Margaret to Go

Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy egyedülállóan vagyok pofátlan a történelem folyamán néhány általam elkészített művel, azt kell hogy mondjam, hogy ezt a dolgot nem jól látja. A témában talán igen, néhány verssel és játékkal, de a revenge fantasy nem volt már ismeretlen műfaj kis hazánkban sem, egy Tomcat nevű illető jóvoltából, de világméretű kedvességek is készültek el, akár a közelmúltban, ami köthető bizonyos Chumbawmba nevű zenekarhoz, amely kedves kis gesztus már csak a zenekar felbomlása után, mondhatni posztumusz látott napvilágot, kétszeres értelemben is. Egyrészt 2013 tavaszán már a dalok, felvételek címzettje sem élt, és a Chumbawamba sem volt már aktív, mégis becsületesen betartották ígéretüket, hogy Margaret Thatcher halála után 1 nappal a hanganyagot pontosan eljuttatták az előfizetőkhöz, címzettekhez, ezzel némi enyhe halottgyalázás-jelleget kölcsönözve az utolsó albumuknak. Kedvesek voltak a fiúk, lányok? Hát hogyne.

Vajon miért volt fontos az In Memoriam Margaret Thatcher című CD megjelentetése a Chumbawambának, pláne az együttes felbomlása után? Minden jel arra mutat, hogy a zenekar hosszútávú tervekben, és világszintű távlatokban gondolkodott, már a nyolcvanas évek elején, amikor anarcho-punk zenekarként megalakultak, és ezt a viszonyulást végig megőrizték a szövegeikben, populárisabb, majd etno-folk alternatív korszakukban is.

Persze, ezt nem mindenki így gondolta: A Thatcher-érában a tűrt, támogatott, tiltott kategóriák közül leginkább az utóbbi illett volna a Chumbawambára, már ha a ködös Albionban létezett volna ilyen hármas felosztás hivatalosan. A rádiók nem játszhatták a dalaikat, koncerteket nem tarthattak, igyekeztek elhallgatni még a létezésüket is. A zenekar 1997-ben egycsapásra lett világhírű, amikor a mainstream média felfedezte magának a Tubthumper című számot és klipet, amit még pár hasonló stílusú dal és klip követett, például az Amnesia, vagy a She's got all the friends that money can buy.

Körülbelül ennyi is volt a Chumbawamba kalandja a világhírnévvel, de ezeket a dolgokat már nem lehetett meg nem történté tenni: egyfelől beírták magukat a populáris zene történelmébe, másrészről pedig köszönték szépen, és elkezdtek folk jellegű dalokat játszani. Az In Memoriam Margaret Thatcher egyébként csak technikailag az utolsó albumuk, a számok már évekkel az a kiadás előtt elkészültek. Érdekes, hogy a zenekar, miután megismerte a világhírt, már köszönte szépen, nem kért belőle, mintha a híres számok csak bizonyításkényszerből születtek volna, nem is igazán szerették ezeket a számaikat. Összegezve: a zenekar tagjai látszólag nehezebben viselték az ismertséget, és az azzal járó pozitív stresszt, mint a Thatcher korszak meghurcoltatásait. De csak látszólag: végig bennük volt a "mi lett volna, ha": ha nem hallgatják el őket, ha a tehetségüknek megfelelően kezelik, és nem tiltják be a számaik bemutatását, népszerűsítését. Valójában úgy érezhették, évtizedek estek ki az életükből, amikor - kényszerűségből - névtelen, illetve "kisnevű" punkzenekarként kallódtak az angliai Burnleyben, Leedsben, vagy amerre éppen vetette őket a sors. Végül pár gondolat az utolsó albumról:

Valójában bizonyára szerettek volna híresek lenni, de nem akkor, és nem úgy és nem azzal. A zenekar időbe ágyazottsága örökké aktuális eseményekre reagáló számaikon is tetten érhető. Nem csoda, ha a Vaslady örök mumusként maradt meg a zenekar emlékezetében, aki mintegy a zenekar örökös ellenlábasaként rányomta a banda hangulatára és a számokra is a bélyegét, örök ihletőforrásnak és beszédtémának megmaradva közöttük, mintegy negatív mentorként. Valójában már érett fejjel, letisztult dallamvilággal és világlátással születtek meg a Margaret Thatcher halálát nem annyira kívánó, mint inkább türelmetlenül váró dalok, például a Waiting for Margaret to Go, So Long, So Long, vagy a The Day the Lady Died. Kérdés, hogy ezt a gesztust mennyire tehette volna meg egy kallódó punkzenekar, vagy egy világhírűvé vált pocsapat. (Ugye.) Ki dobta rájuk így az első követ? Ősi, örök, íratlan és írott törvény: életet az életért. Ezen utolsó tettük után (vagy inkább már előtte), ők is úgy érezték, hogy idejük lejárt, és eltűntek a balfenéken, nem hagyva mást maguk után, mint egy honlapot, ami történetesen a magyar '56-os forradalom egyik eseményét ábrázolja, íme:


Fura? Igen, az.

0 Tovább

Vess véget a stigmának!

"Ecsédi tűnődött. Aztán újra kérdezett, hogy: - Miklós, azért van egy titokzatos dolog az egészben, és bár én sem tudom, hogy hányadszor csináljuk ezt, kétszázadszor vagy háromszázadszor, de még mindig meglepődik a Sas elvtárs is, tudod, amikor a pohár ott marad a levegőben. Hát azért mutass nekem valakit, aki ezt utánad tudja csinálni. Tessék, mutass egyet! Egyet mutass, tessék! És Vizi fáradtan elmosolyodott, és mondta, hogy: - Hát igen, azt még tudom." - Cseh Tamás: Keleti pályaudvar

Elöljáróban csak ennyit gondolatébresztőnek. Következik még egy minimális rinyálás, aztán ígérem, rátérek a lényegre hamar. Először is, két dolog foglalkoztat ezzel kapcsolatban:

1. nem tudom, hányszor mondtam már magamban, hogy lassan leépítem magamban ezeket a beteges dolgokat, lévén, hogy mindenkinek egy élete van, de ezzel szemben egy érdekvédő egyesületnél dolgozom, és sajnos azt kell mondanom, hogy élvezem is. Persze lehetnék én segédmosogató is "egészségesek" között, de köszönöm, szívesebben foglalkozom informatikával, és így újra sorstársi dolgokkal betegek között.

2. A másik, hogy van-e jogom nekem a betegtársaim nevében nyilatkozni sokszor, akik nem feltétlenül úgy élik meg ezeket, mint én? Bár szerintem a válasz erre is pozitív, mert a) mindent meg tudok magyarázni, b) mégha nem is úgy élik meg, sok hasonló gondolat bennük is megfogalmazódhat a néha áthatolhatatlan hallgatásfüggöny mögött.

Ugye, a hallgatásfüggöny. A szégyen, a megbélyegzettség és a kirekesztettség. Ismerős, nem? Amikor úgy kell végigmenni az utcán, hogy nehogy meg kelljen ismerni délután, akikkel napközben együtt dolgozol, és minden álmod egy árufeltöltői állás egészségesek között, hogy aztán lehazudhasd nekik a csillagos eget is, de előbb-utóbb úgyis kiderül. Kínos, mi? Akkor elmondom, nem azért röhögnek ki a hátad mögött, ami vagy, hanem azért, amilyen nevetséges módszerekkel próbálod letagadni. Viszont ha vállalod, akkor azt is vállalod, hogy a többség hülyének fog nézni, és az egészséges segédmosogatók köpnek utánad az utcán, mert kitolod őket az állásukból.

És most hozzá a történet: Egy messzi-messzi kontinensen, amit úgy hívnak, hogy Amerika, él egy lány, aki 28 év körül van, és Kat Selwyn Laytonnak hívják, több mentális nehézséggel küzd, és úgy döntött, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ne stigmatizálják, avagy bélyegezzék már meg az ilyen betegeket, hanem inkább fogadják el őket olyannak, amilyenek valójában. Ezért készített néhány (=sok) olyan internetes "badge"-t, ami magyarul jelvényt, vagy kitűzőt jelent, de inkább a logo, vagy a banner kifejezést használjuk itt helyette inkább szerintem. Ezeknek az elkészítésére a Carrie Fisher nevű színésznő halála indította, aki a Csillagok Háborúja című, kezdetben trilógia, később hm, egyik szereplőjét, Leia hercegnőt alakította, és meghatározó élménye volt a gyerekkorának. Carrie Fisher maga is mentális problémákkal küzdött, és ezt fel is vállalta. 

A jelvények jól látható méretűek, és harsány, vagy éppen barátságos, trendi színekkel igyekeznek hatni a befogadóra, és nagy fehér betűkkel szerepelnek rajta a következő hashtagek: #endthestigma, no kommentes, vess véget a megbélyegzésnek, #1in5, azaz Amerikában minden 5. ember érintett állítólag valami ilyesmiben, és #youarenotalone, vagyis nem vagy egyedül, bár én ismerek olyat, aki már "a legnagyobb tömeg közepén is megtanult egyedül lenni", vagyis nagyon beteg, vagyis kurva beteg, illetve képzelt beteg, és a betegséggel (a "Rémmel") való folyamatos küzdelem tölti ki az életét. Na, jó, igaz, ezen a skálán természetesen különböző pozícióban foglalunk helyet, és nem azt mondom, hogy néha nem szoktam én is elkámpicsorodni, sőt elkettyenni (esetleg naponta többször), de én mindenre a megoldást keresem, és valószínűleg ilyenekre akar hatni Kat a pozitív üzenetekkel (ami néha csak annyi, hogy "nekem van" -> "x agybajom", de ennek felvállalása is valószínűleg felszabadítólag hat bizonyos fajta emberekre. Aztán vannak ennél bonyolultabb, rafináltabb, szofisztikáltabb üzenetek is (mielőtt még felmondanám az egész szinonímaszótárt), például: "a művészetterápia segít rajtam", persze a magyar hozzáállás még a "hülye vagyok, üssetek"-nél leragadt valahol a rendszerváltás előtt, de én azt mondom, nem lenne rossz ötlet feldobni ilyesmivel néhány hazai illetőségű honlapot is.

#EndTheStigma: Facebook | Twitter

http://mymodernmet.com/end-the-stigma-mental-illness-badges/

https://spoonierunnergirl.com/2017/02/13/the-power-of-the-end-the-stigma-movement/

0 Tovább

meguntam félni, kockacukor

Oké, ezért most senki nem hibás. Az ember hajlamos bedőlni az írott szó hatalmának, hajlamos engem a végletekig hülyének nézni például az ambuláns lapon leírt státuszom alapján. A pszichiáter is ember. A tévedés joga, és a műsorváltoztatás joga is mindenkit megillet. Nem tarom magam különleges embernek, hogy velem ezt nem lehet megcsinálni, velem így nem lehet viselkedni. (Mondjuk a hiúságomnak jót tett volna, ha úgy viszonyulnak hozzám.) Mindegy. Tegyünk úgy, mintha nem tudnának semmit. Vegyük úgy, hogy nem vagyok kivételes helyzetben, egy névtelen sikzofrén ember vagyok a 100000-ből. Még akkor sem lehet velem így viselkedni. Az a baj. És hogy már nem 10 évvel ezelőtt van, az is baj. És hogy a Sötét Szabolcs megyei pszichiátria első embere a kezelőorvosom (illetve volt eddig), az nem baj, de nem is különösebben érdekel. Az, hogy a leggyorsabb a felfogása az összes pszichiáter közül, akihez eddig volt szerencsém, az sem különösebben zavar, és hogy nem csinálták meg mostanában, hát nem az én dolgom. (Úgy tudom.) De, amit tudok, hogy a kedves megyei pszichiátria embereire a dolgaim közül a Halál a pszichiátrián című játékom volt a legnagyobb hatással. Azt is tudom még, hogy ismerem annyira a viselt dolgaikat, illetve az időközben eltelt 4 év alatt van annyi rálátásom a folyamatokra, ami bőven lehetővé teszi, hogy elkészüljön a játék következő része. Bizonyos előjáték-féle már kész is van hozzá, igaz, talonban tartottam volna örökre, ha együtt lehetett volna működni velük, legálább élni és élni hagyni szinten. De, ugye, ez nem így működik. Játsszuk le, játsszuk le végig. Játék az élet - szokták mondani. Vagy: Buli az élet - ezt is valaki.

Senki ne gondolja, hogy ez szócséplés, blöff, pókerezés, vagy üres fenyegetőzés - az ilyesmi távol áll tőlem. Azt se gondolja senki, hogy a játék első része pusztán a véletlenek valami különös összjátéka folytán lett ismert, és lett úgy megírva, ahogy, a scriptnyelv, a grafika, a szöveg varázsütésre született meg, terjedt el maga a játék, és lett elhallgatott, kínos szégyenfoltja a megyei pszichiátriai ellátásnak. Összetett, és átgondolt koncepció volt, bő fél év alatt készült el, már amennyire egy debil képes ilyesmire, és a debilkénk a megírást követően nem csinált semmit, csak várt és várakozott. Az úgynevezett szakma napirendre tért fölötte - hm, hm, ilyen is van, és tegyünk róla, hogy ez egyedi eset legyen, talán lecseng az egész történet idővel. Hiszen a világ is véletlenszerűen alakult ki, benne a Föld és az egész naprendszer, miért ne lehetne véletlen, hogy ez így történt? Megvan! Dugjuk inkább a homokba a fejünket, mint a strucc, hiszen a struccok sem véletlenül fejlődtek ki, tőlük is lehet mit tanulni! Debilkének meg, akihez ez az egész köthető, duplázzuk meg először a gyógyszerét, aztán emeljük szép fokozatosan, hálózzuk be, hogy ne tudjon tovább ugrálni, hiszen olyan jól bevált már ez a módszer az évek alatt.

Ennyi bevezető maszlag után van szerencsém felkonferálni magamat, hogy belefogtam a a második rész megírásába, és a kedves kis munkám, meg tanulásom mellett gőzerővel csinálom, és magas fokú prioritást élvez a projekt. Online lesz elérhető éjjel-nappal, nem kell majd hozzá telepíteni semmit, egy webes felületen fognak szaladgálni a pixelhősök, és fura dolgokat mondanak majd, és néha meggyilkolják egymást, amiből összetevődik a nagy hm-hm, és lehet, hogy az is elköltözik majd a telephelyről, mint a kedves kis nypszch csak nehogy annak is én legyek az oka. Persze lehet, hogy nem. Annyi bizonyos, hogy egy kis demó már készen áll a projektből. Hát, úgy gondolom, ilyen felvezetője, vagy beharangozója sem volt még egyetlen játéknak sem, de ez speciális eset, és én is az vagyok, hiába viselkedem általában hétköznapi ember, illetve kultúrember módjára (és ezt a kettőt váltogatom). Szóval, röviden, ennyike:

0 Tovább

Skizofrénia underground

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Utolsó kommentek

Linkek, blogajánló, stb.

LindaDesign NonStop

"egy szöveggyáros zugmágustól"
"Árpádnak lenni nem egyszerű"
Nem szégyen a kultúra,
csak néha kellemetlen.

Kaland konzerv WP:

Itt is szoktam rinyálni:

Ahogy kezdődött... (a blog)

7 évig "kezeltek" paranoid skizofréniával. Elbaszták az életemet. Elegem lett. Nem kell a méregdrága gyógyszerük, egyszerűen lehúzom a klotyón, nem kell az idióta pszichoterápiájuk, se pszichológus, se más. Menjenek a picsába a gyógyszereikkel. Engem ne "gyógyítgassanak", a saját életemet egyedül is el tudom baszni. Nem kell az asszisztálásuk. Gyógyszer és agymosás. Ennyit tudnak. Baszódjanak meg.

Feedek