Az ezotéria mint gyógymód

Amikor engem mentális betegséggel diagnosztizáltak, a legelső gyógyítási kísérlet, vagyis az erre való válasz az ezotéria volt. Természetesen semmi hatása nem volt rám, de mivel kapcsolatba kerültem vele, megismertem embereket, sorsokat, elméleteket, hajmeresztő történeteket az ezoterikus körből. Az ezotériáról azt gondolom, hogy létező jelenségeket próbálnak meg emészthetővé tenni hétköznapi emberek számára. Ezzel együtt nagy mesemondók az ezoterikusok egytől egyig, az ezotéria hézagos világmagyarázatait saját kútfőből és fantáziavilágukból igyekeznek kiegészíteni. Ehhez nem restek a helyi folklór elemeit is segítségül hívni. Két ezoterikus tanító nem fogja ugyanazt mondani ugyanarról. Lehet, hogy erős lesz, amit mondok, de vidéken egyfajta ezoterikus maffia működik, a gyógyítók, vajákosok, sarlatánok ismerik egymást, nem kevés pénzért adnak energiát, vesznek le szellemet, mondják el látomásaikat, gyógyítják kézrátétellel a betegségeket. Annyiban fontos, hogy ismerik egymást, hogy nem jellemző, hogy beleköpjenek egymás levesébe, inkább elnéző mosollyal nézik a másik versenyző pénzszerzési technikáit, és néha esetleg bővítik velük saját repertoárjukat.

Azt mondtam, létező dolgokat, folyamatokat próbálnak leírni, egy természetfölötti világról próbálnak tudósítani, ami sokak szerint létezik, és én is úgy gondolom, hogy létezik, de nem olyan megszelídített formában, hogy a kismama a babaangol és a babúszás közben beugrik egy energiakezelésre, illetve az ilyen kommercializált formája az ezotériának nem sokat ér érzésem szerint. A fogyasztói társadalom igényeihez szelíditett angyalkommunikáción részt vevő beavatott örülhet, ha nem mentő viszi el a legközelebbi műintézménybe, mert ezek a hangok 1. nem valószínű, hogy angyaloktól valók, 2. azt sem tudjuk pontosan megfogalmazni, honnét valók, hogy képződnek, honnan jönnek, 3. olvastam ezt még régen, de meg is tapasztaltam, hogy a hangok alakoskodnak, színészkednek, és hazudnak, mint a vízfolyás, 4. ritka, hogy egy hang szóljon hozzád, mert általában egy sereglet rikácsol a fejedben. Ennek ellenére csak megerősíteni tudom, hogy a hangok léteznek, szólnak hozzád, de olyan hangot kifogni, ami az isteni jóság megtestesülése, meglehetően ritka, és különben is van az a mondás: “Ha te szólsz Istenhez, akkor imádkozol, de ha Isten szól hozzád, skizofrén vagy.”

Mindig is csodálkoztam, hogy az ilyen ezoterikus gyógyítókat képtelen állításaikkal együtt miért rajongják körül, és miért pénzelik, ahelyett, hogy bedugnák őket az elmére. Egyetlen okból, amit annak idején Nagy Feró is megénekelt, hogy “hazudni, csalni csúnya dolog”, de általában nem büntetendő. Sőt, még akár számlaképes is lehet. Bár, ezek a gyógyítók a legritkább esetben adnak számlát, ez természetesen nem is elvárás. Amit viszont nem értek: akik valóban érzékelnek olyat, amit mások nem, miért visszük rögtön az elmeosztályra, mondván, hogy súlyos agykárosodása van, de a mindennapi életben szívesen fizetünk energiakezelésért, szellemlevételért, távolbalátásért, és mindenféle nyilvánvaló hülyeségért? A kérdés csak azért merült fel bennem nyomatékosan, mert a hozzátartozóim is beleestek már hasonló hibába, sajnos. Persze, van a kétségbeesésnek az a foka, amikor már minden mindegy alapon elmegy az ember hozzájuk, valakinek meg egyenesen kívánatos is az állapot, hogy valamelyik ezoterikus guru bűvkörében éljen.

Az én véleményem azt hiszem, köztes vélemény: elismerem, hogy ezek az emberek valós dolgokból eredeztetve vezetik le azt a módszert, amivel úgymond gyógyítanak, de nem hiszem el, hogy a valóságban egy-egy képesség, maradjunk az egyszerűség kedvéért a tisztán látásnál (clairvoyence), úgy realizálódik, ahogyan azt a médium közvetíti. Egyrészt, ha lát is valamit, a kép nem lehet tiszta, mert nem látna engem a tiszta kép mögött, amikor velem dumál, mert “vakon lenne”. De nem ez a lényeg. Miért nem mondja el soha egy tisztán látó, ha már lát valamit, hogy mit lát pontosan, hogyan kell elképzelni, amit lát, milyenek a részletek, hogy minél jobban el tudjam képzelni a látomását? Szakmai féltékenységből? Valamiféle titkos franchise miatt? Nem bízik bennem? Egyszerűen hülyének néz? Szerintem egyik sem. Igazából nem lát ő túrót sem, csak szereti a pénzt, amit az állítólagos tisztánlátásért kap. Elmesélem az agyi folyamatot. Ha valaki lát valamit, nem tisztán látja, hanem a mindennapi dolgok mellett jelenik meg neki, ami rögtön befolyásolja az ő világról alkotott képét, felfogását, és már rögtön a módosult képet közvetíti feléd, amből úgy tűnik, hogy össze-vissza beszél hülyeségeket. Holott ez nem igaz. Szimbólumokban beszél, ami neki a realitás, és te vagy meghallgatod, vagy nem. Vagy megfejted, amit mond, vagy nem. De nem hülyeség, amit mond. Egyfajta módosult tudatállapotban van az agya által közvetített “clairvoyence” miatt. Ezeket a képeket nem olyan könnyű negálni az embernek, talán nem is lehet. Erre egyik kollégám a példa. Van még a másik eset, amikor hallunk valamit. Érdekes módon, a hallottak is kezdetben úgy módosítják a gondolkodásunkat, hogy arra azonnali reakcióként elkezdünk látszólag értelmetlenül, hülyén cselekedni, téves következtetéseket levonni, ez a téveszme. De amint tudatosítjuk magunkban, hogy a hang egy tőlünk függetlenül létező dolog, vagy valami, a téveszmék elmúlnak, maradnak a hangok, vagy a hang. Ez a tudatosítás egy hosszabb folyamat eredménye, egy ismerősöm számolt be róla, aki egyéb egészségügyi probléma miatt nem szedhet antipszichotikuot, hallja a hangot, elvannak.

Ebből kiindulva csak annyit jegyeznék meg csendesen, hogy az igazi ezoterikusok mentális diagnózisokkal megbélyegezve éldegélnek, a téma iránt érdeklődő, nem kevés bűvészi és színészi hajlammal megáldott elkötelezettek pedig hasznot húznak ebből az egészből, és élik világukat. Mindezek ellenére nem ellenzem az ezotériát, ha az nem haszonszerzési céllal történik. Néhány elméletüket kifejezetten érdekesnek tartok (Indigó gyerekek, Akasha krónika, Reinkarnációs terápia), amik hivatalos oldalról finoman szólva nincsenek elismerve, de én úgy látom van bennük fantázia, megfontolásra, továbbgondolásra érdemesek, nagyszerű megközelítési módjai egy-egy problémának, csakhogy túlságosan tudománytalanok, meseszerűek.

0 Tovább

A valóságshow ártalmas az egészségre?

Régi vágyam volt, hogy BB Évivel kapcsolatba kerüljek legalább egy poszt erejéig. Hiszen mégiscsak sorstársam, bizonyos értelemben. Bár, amikor "Vaffankulo" Renato hátulról izélte valami luxusvillában főműsoridőben, még legkevésbé sem éreztem vele semmiféle sorsközösséget. A Big Brother az egyik első valóságshow volt, nevét George Orwell 1984 című regényéből vette, ahol a Big Brother, vagyis a Nagy Testvér állandóan figyelt mindenkit.


Az azóta eltelt időben BB Évi sorsa kissé lelassult, mondhatni megállapodott, egy kaposvári elmeszociális otthon lakója, nem kell annyira sietni a sztorival, nem szalad el. Felzárkózni látszanak viszont hozzá más valóságshow-hősnők, például a békéscsabai VV Éva, akit például a Story Online esélyesnek tartott egy időben, hogy ugyanolyan sorsra jut, mint BB Évi,  vagy aki feltehetően a legszomorúbb sorsra jutott, a dunaújvárosi VV Fanni. Vajon mi a közös bennük?
Mármint a valóságshow szereplésen kívül. Modern népmesék hősnői ők, az urbánus folklór modern kori elbukó nőalakjai. Egy-egy vidéki kisvárosból elindulnak szerencsét próbálni, és a kezdeti sikerek után beszippantja, bedarálja őket a fővárosi élet. A valóságshow a budapesti élet modelljének hirdeti magát, már a megnevezés is ezt sugallja, "Való Világ", "Való Villa", milyen szellemes,  majd a vidékről felkerült lányok, úgy gondolván, hogy átestek valamiféle "beavatáson", vagy "tűzkeresztségen", amikor kipróbálnák magukat a tényleges életben, sorra kudarcot vallanak. Szerintem érdemes feleleveníteni a sorsukat egy-egy rövid bekezdésben.


BB Évi


Bár érdekes módon ő érte el a versenyben a legnagyobb sikert, hiszen megnyerte a BB versenyt, róla nem szól Sztárlexikon szócikk. Jellemző. Nem fogok én sem átfogó életrajzi leírást adni róla, talán majd máskor. A történetének leírásakor a szóbeszédre támaszkodom, amit hallani róla. A mendemonda szerint a hirtelen jött siker elvette az eszét. A nagy összegű nyereményt elköltötte, felélte, nem tette nagyvilági életstílusáról, mondják róla, a boszorkányságot tanulmányozta, szellemeket látott éjszaka felriadva. Oké, ettől még nem mondanám kifejezetten skizofrénnek. Van a pszichiátriának egy olyan funkciója, hogy az extrém viselkedést is F2000-rel "jutalmazza", vagyis a környezetét extrém módon zavaró, annak szemet szúró pácienst kivonja a forgalomból. Örökre. Valószínűleg ez történt BB Évivel is. Egy olyan sztaáréletet próbált folytatni egy kisvárosi miliőben, amit Pesten megszokott. Ezt nem díjazza a környezet. Valószínűleg ez történt BB Évivel, mint ahogy velem is, sok éve. Én is magasról buktam mélyre, BB Évi sorsát nem részletezném. Elfekvőben éli le az életét, valószínűleg. Rám is ez a sors várt volna a helyi kisvárosi körülmények között, csak én jobban észnél voltam.


VV Éva


Talán tiltakozását fejezné ki az illető hölgy, ha egyáltalán érdekelné, mit firkálok itt róla, a listára való felkerülését az indokolja, hogy a nem is olyan régmúltban állandó balhéival volt a címlapokon, nem kevés alkohol fogyott, és már úgy kezdték emlegetni, mint BB Évi utódját, erre minden lehetősége meg is volt, hasonló viselkedés, mínusz boszorkányság, meg szellemek, ami alapján rá lehetne húzni a vizes lepedőt. De ami késik, nem múlik, ha sokáig folytatta volna, valamelyik jóakarója biztos előáll valami fura sztorival. Legutóbb egy - ma nagyon divatos - zaklatási ügyben merült fel a neve, Havas Henriket nevezte meg zaklatójának, azt mondta, megzsarolta, ha nem fekszik le vele, tönkre teszi a karrierrjét. Azt is mondta, hogy ezért nyúlt annak idején alkoholhoz. Hát, ennek ugyan kissé mosakodás-színezete van, de azért készséggel elhisszük neki, vagy nem hisszük. A lényeg, hogy kikeveredjen a rossz szériából.  Nem tudom, sikerül-e neki, én a magam részéről kívánok hozzá sok sikert, nem akarok jósolni semmit, reméljük a legjobbakat.


VV Fanni


A dunaújvárosi lányról szintén csak annyit mondok, amennyit tudni lehet, és egyelőre nem is kívánok róla bővebben értekezni. Egy Való Világ széria után elkezdte magát szexuális partnerkereső oldalakon hirdetni, ahol azt írta, azt szeretné, hogy "úriemberként" viselkedjenek vele. Ez a jelek szerint nem történt meg maradéktalanul. Érdekes, az eltűnésekor arról cikkeztek, hogy feltehetően Németországba rabolták el szexuális "kényszermunkára". Arra, hogy a legrosszabbra gondoljanak, csak ezután került sor. Ügyében a nyomozás folyik, gyanúsított van, feltételezik, hogy gyilkosság áldozata lett, holtteste mindeddig nem került elő. És egyre kevesebb a remény, hogy előkerül élve vagy holtan.

0 Tovább

Őszintén az antipszichotikum mellékhatásairól

“Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan...” - Allen Ginsberg, Üvöltés

Igen, ezt is láttam, és sok minden mást is. Néhányan azt gondolják, hogy a skizofrének intelligenciája kimagasló, néhányan meg az, hogy buták, mint a föld. Igazából nem lehet tudni, mennyire lennének intelligensek a gyógyszerek nélkül, jelenleg úgy áll a helyzet, hogy páran húzzák-vonják a többit, amíg bele nem döglenek, melléjük nem fekszenek a sárba, vagy le nem lépnek a porondról. Valóban, a legtehetségesebbek közülünk vagy pszichiátrián vannak, vagy már megkezdődött náluk a gyógyszermellékhatások elleni küzdelem, és ezért az általános orvosi kivizsgálásokat járják.

Van ez a szó, hogy konszenzus. Megfigyeltem, hogy a társadalom egészséges(nek mondott tagjai) bizonyos engedmények tételére hajlandók velünk szemben, de amikor kilépnénk az életbe, egyrészt belénk rúgnak, másrészt sokszoros energiabefektetést várnak el inkább tőlünk. Ez csak annak fényében meglepő, hogy én eredetileg azt gondoltam balgán (mivel sokáig éltem egészségesként), hogyha jövök kifele a pöcegödörből, ott állnak majd a szélén, hogy “gyere, haver, segítünk kimászni”. Ehelyett mindig előkerül a médiában egy skizofrén gyilkos, ha máshonnan nem, Amerikából, ami járványszerűen bejárja a világsajtót, le egészen a kis vidéki hírportálokig. Az, hogy valaki skizofrén, nem tudom, miért megkülönböztető jegy, miért nem azzal jellemeznek valakit, hogy rendőr, vagy Fradi-drukker, vagy bélyeggyűjtő, vagy bármi más. Megmondom, miért: mert az orvosi diagnózis, pontosabban annak leírása azt sugallta, és sugallja mind a mai napig, hogy ezek az emberek egy kaptafára mennek. Sok minden mást is elkent az orvosok által kitalált skizofrénia diagnózis.

Például itt a gyógyszerezés kérdése. Sehol máshol nem hallottam, hogy a gyógyszermellékhatásokat egybemossák a betegség tüneteivel, míg a skizofrénia esetében egyenesen “társbetegségek”-ről van szó, ami nyilvánvalóan az antipszichotikum számlájára írandó gyószermellékhatás. Ilyen “társbetegség” a cukorbetegség, a tardív diszkinízia, a Parkinson-kór és a magas vérnyomás, a teljesség igénye nélkül. Nem számít betegségnek, és sehol sem szokták emlegetni, mert a betegek szégyellik megemlíteni (az orvos előtt, a családban, a társadalomban)(a hírekben, a sajtóban, a könyvekben): vizelettartási gondok, széklettartási problémák, impotencia. Sokszor az orvos is váltig tagadja ennek a létezését, még akkor is ha netán a legjobb indulattal van a beteg felé, mert nem tud róla.

Sajnos az orvostudomány csodája, a legújabb generációs antipszichotikum (az Abilify-származék) sem minden esetben válik be, akiknél már beépült a régi generációs szer, fel sem merül sok esetben a váltás lehetősége, és sok esetben az újabban diagnosztizált betegeknél is vissza kell rá térni, mert néhány év után az Abilify mellékhatásai is kezdenek szépen kijönni. Az Abilify-t közvetlenül már nem is alkalmazzák, csak injekcióban (helyette van Explemed), mert megszűnt rá a támogatás valahogy. Persze az igazi indok csak évek múlva fog esetleg kiderülni, bár talán már olvasható eldugott gyógyszeres fórumtopikokban, meg itt-ott, esetleg nálam is, de nem kapott szélesebb körű publicitást., hivatalos oldalról nem nyert megerősítést Az Abilify feltehetőleg tablettában alkalmazva nem tesz jót a gyomornak, finoman fogalmazva, az Explemeddel meg esetleg más gondok vannak.

Arról már volt szó, hogy egyre többen gondolják úgy, hogy a skizofrénia negatív tünetcsoportja nem létezik, és erre éppen az Abilify-származékok mutattak rá. Ha viszont sok esetben vissza kell térni a szedatív, első-, és második generációs gyógyszerek alkalmazására, akkor sanszos, hogy megint létezni fog. Nem beszélek most (eleget) az egyik fő problémáról sem: az antipszichotikum ilyen súlyos szervi elváltozásokat okoz a fent megnevezett betegségek mellett. Tönkre teszi a kiválasztás szerveit, elsősorban a májat és a vesét, nőgyógyászati problémákhoz vezet (statisztikát tudnék mondani, hogy a munkahelyemen hány nőnek van ilyen problémája, elégedjünk meg annyival, hogy szinte mindnek), csak erről ugye nem beszélünk pszichiátriai oldalról, hanem mindenféle tükrözésekre küldjük a beteget, mert mi ártatlanok vagyunk mindenben. Persze, az ok a rossz táplálkozás. Végezetül hadd mondjak el egy kedves történetet, ami megvilágítja a pszichiátria lózungjait:

- Nem a Cisordinoltól hízik Robi, hanem a helytelen táplálkozástól.

Gyógyszerváltáskor:

- Le kell váltani a Cisordinolt, mert korai demenciához vezet. Na, meg nagyon hízlal is.

Érdekes módon, pár hónap múlva már nagyon hízlalt a Cisordinol, mikor előzőleg égre-földre esküdözött a nő, hogy a gyógyszer nem hízlal, minden az étkezés, meg a mozgásszegény életmód. Azt meg már csak félve merném hozzátenni, hogy sok esetben az Abilify is hízlal. Tehát az egyik hízlaló gyógyszert leváltjuk a másik hízlaló gyógyszerre, és azzal tesszük ebben érdekeltté a beteget, hogy össze-vissza hazudozunk a gyógyszer hízlaló hatásáról. Nekem az Abilify-nél is feljött egy hónap alatt 10 kiló. Nem baj, a férfi 100 kilónál kezdődik, azt szokták mondani.

Ennyi volt a problémafelvetésem mára, de kész megoldásokat ne várjon tőlem senki. Szokták mondani, hogy a gyógyszereket a beteg a betegségbelátás hiánya miatt hagyja el, mert “annyira jól van”. Megnézném azt a beteget, aki “annyira jól van” ennyi mellékhatás mellett!

0 Tovább

Egészséges szexuális kíváncsiság kamaszkorban

Valójában már egy ideje szemeztem ezzel a játékkal, egy időben akkora port kavarhatott fel interactive fiction létére, mint a Depression Quest annak idején. A játék címe You Must Be 18 or Older to Enter (18-nak, vagy idősebbnek kell lenned, hogy belépj). 2016-ban begyüjtött egy nagy csomó díjat, ami független játékoknak kijár, 2017-ben is egy párat.


A játék egy szinte mindennapos, '90-es évekbeli kamasz egy olyan élethelyzetét dolgozza fel, amiről természetesen nem, vagy keveset beszélünk. Az iskolában begyűjthető infók alapján az első internetes rákeresést a pornóra. Végülis a szexuális felvilágosítás akkoriban működő válfajáról van szó, amikor a kortárs csoport által megadott információk alapján az internetről "anyagot gyűjt" az ember a szexualitás témaköréből. A játék grafikája ASCII karakterekből épül fel, hogy még véletlenül se legyen alkalmas vágykeltésre. A hanghatások viszont alkalmasak az első pornónézés közben érzett fura állapot felidézésére. Az óra ketyegése a falon, kutyaugatás a távolból, az autó távozásának és érkezésének a zaja. Sajnos egy-két erősebb pornóhang is becsúszott, tehát ne játsszuk kihangosítva, ha lehetséges. Játék közben végig attól kell rettegnünk, nehogy hazajöjjenek a szüleink, természetesen jó esetben csak virtuálisan.


A játék igazi interactive fiction, az elején van pár választásunk, hogy mit csináljunk, ameddig be nem kapcsoljuk a betárcsázós internetünket (vagyis a szüleinkét, ne feledjük, '90-es évek), aztán már csak az olyan "szakkifejezések" röpködnek, mint "orgy", "german", "milf", "anal", az internetes pornó legnépszerűbb keresőszavai. A játékot azért tartom nagyszerűnek, mert nem magára a pornóra koncentrál, hanem arra az életérzésre, amit a '90-es években a házban fellelhető szexuális tartalom felkutatásakor átéltünk (ha átéltünk).


A játékot sokféle jelzővel  lehet illetni, pl seemingly pointless (látszólag cél nélküli), coming of age (a felnővekvő ifjúság életét jeleníti meg), vagy slice of life (az élet egy szeletét, darabját bemutató mű). És természetesen elsősorban interactive fiction, annak is a CYOA változata, tehát feleletválasztós. Ha már ilyen jól bekategorizáltam műfajilag, azt is meg kell említenem, hogy habár egy tipikus tinédzser élethelyzetről szól, a vele való játékot 18 éves kor fölött ajánlják. A játék természetesen ingyenes, és csk Windowsra van. Mi van még... semmi:  indulás vissza a tinédzserkorba, a betárcsázós internet elé!

A játék letöltése: https://seeminglypointless.itch.io/18orolder

Még egy jótanács: A játékot ne tekintsük pornografikus alkotásnak, hanem a szerzők eredeti szándéka szerint egy élethelyzet pszichológiai szimulációjának!

(Egyébként meg amúgy sem sok minden látszik, a képek inkább csak sejtetnek.)

0 Tovább

Az alkohol-, és dohánytéma mértékletes megjelenítése Kurt Vonnegutnál

1922. november 11-én született Indianapolisban. Vonnegut vegyészként végzett - miután korábban eltanácsolták a Butler Egyetemről, mondván, nincsen írói tehetsége -, majd a második világháborúban az európai hadszíntéren harcolt. Drezdában a nácik hadifoglyaként halottakat kellett tömegsírba gyűjtenie, és átélte a hires drezdai bombázást, minden idők egyik legbrutálisabb légitámadását. A rettenetes pusztítást csak hét ott fogva tartott amerikai élte túl, Vonnegut volt az egyik. Ebből írta meg az Éj anyánk című regényét. Később, 50 évesen írta A bajnokok reggelijét, főleg magának, a születésnapjára. Érzésem szerint ez a két legerősebb regénye, érdekes, hogy stílusában teljesen más mind a kettő - mintha más-más ember írta volna őket.

Ha kíváncsiak vagyunk, hogy készülnek az alkoholtartalmú italok, ajánlhatom bármelyik erről szóló dokumentumfilmet. Én először Kurt Vonnegut könyvében, A bajnokok reggelijében olvastam erről. A bajnokok reggelije egy posztmodern regény, kisebb blokkokból, panelekből áll, felválltva közli Kurt Vonnegut és Kilgore Trout, fiktív sci-fi író gondolatait. Vonnegut a maga részéről annyit jegyez meg az alkoholról, hogy minden este megiszik egy pohár whiskyt, amitől úgy alszik, mint a tej. Én ezt a whisky-tej párhuzamot kissé furcsának találtam, talán ezért is jegyeztem meg.


Kilgore Trout viszont egyértelműen inkább az alkohol ellen foglal állást, amikor naturalista módon leírja, hogy az erjesztőbaktériumok a saját ürülékükbe fulladnak bele, és ennek a folyamatnak a melléterméke az alkohol. A pezsgőgyártás a legdurvább eljárás, mármint az erjesztőbaktériumok számára. A pezsgőben levő buborék nem mesterséges adalék, mint a sörnél, hanem az erjesztőbaktériumok kínhalálának eredménye.  Így ír erről Vonnegut, Troutnak tulajdonítva a szavakat:

"Ezt az anyagot egy élesztőgomba nevű aprócska teremtmény állította elő. Az élesztőgombák cukrot ettek, és alkoholt ürítettek. Abba pusztultak bele, hogy az ürülékükkel tönkretették saját környezetüket."
"Kilgore Trout egyszer írt egy novellát,  amelyben két élesztőgomba beszélget. Miközben eszik a cukrot és fuldoklanak saját ürülékükben, arról vitatkoznak, mi lehet az élet célja. Korlátolt eszükkel még csak nem is sejtik, hogy pezsgőt gyártanak."


A dohányzásról is megvolt a véleménye, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint is sokat dohányzott, ez a téma is ambivalens módon jelenik meg az írásaiban, például: „Be fogom perelni a Brown & Williamson Dohánygyárat, egymilliárd dollárra! … mostanra már hosszú évek óta, rajta van a dobozon, a Brown & Williamson azt ígéri, hogy meg fog ölni. De már nyolcvankét éves vagyok. Köszönöm, mocskos patkányok.”


A véleménye pedig konkrétan a dohányzásról, definíciószerűen, egy fél mondatban körülbelül a következő: „… a dohányzás egy egészen biztos, és egészen elegáns formája az öngyilkosságnak.” Ennek ellenére ő sem abba halt bele 84 évesen, hanem abban, hogy elesett a saját házában. Élethosszig tartó dohányos maradt, kétszeri sikertelen leszokási kísérlettel a háta mögött. Nem dícsérgette a cigarettát, nem idealizálta, de szintén A bajnokok reggelijében írt arról, hogy naponta elszívott 2 doboz Pall Mallt általában. Ezt, egyébként én, amikor olvastam a könyvet, egy egészen szokatlanul őszinte feltárulkozásnak tartottam. Műveibe dohánymárkák és dohánygyárak neveit fogalmazza bele, szerintem ez azóta is szokatlan az irodalom történetében.


Az író alakajai jellemzően nem tivornyázó, lecsúszott egzisztenciák, mint a posztmodern magyar változatában általában, például Temesi Ferenc Por, vagy Krasznahorkai László Sátántangó című regényében, hanem inkább egyfajta mértékletesség jellemzi az élvezeti szerekhez való viszonyulását, találunk arra utalást, hogy használja őket, él velük, de nem viszi túlzásba sem a használatot, sem a használatnak a megjelenítését.

0 Tovább

Alzheimer-kór, demencia

Mindig is akartam írni a demenciáról, abból a megfontolásból, mert úgy érzem, ide kapcsolódik a téma. A skizofrénia időskori jelentkezését demenciának hívják. A demenciának több fajtája van, a legismertebb az Alzheimer-kór. A téma azért is érdekes, mert szinte teljes a zűrzavar a témában a fogalmak között. Elkezdhetjük kategorizálni, a tünetek alapján csoportosítani a demencia válfajait, de már láthattuk, hogy ez a megoldás skizofrénia esetében is csődöt mondani látszik: a világban megfigyelhető természettudományos osztályozás, kategorizálás itt csodálatosképpen az összemosás, egységesülés felé halad.
Ennek is megvan az értelme, gondolom. Pontosabban az az értelme, hogy nincs értelme csoportosítani. Használhatunk akár rokon értelmű fogalmakat is, mint szellemi leépülés, időskori zavartság, szenilitás, mondhatjuk, hogy nagyjából ugyanarról van szó.

A jelenséggel való tudományos foglalkozás megreked azon a szinten, hogy az orvos közli a hozzátartozóval a diagnózist, és széttárja a kezét, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. Én, mondjuk, találkoztam olyan Alzheimerrel diagnosztizált beteggel, akinek javult az állapota, de általában sajnos nem ez a jellemző. A demencia kórlefolyása, mondjuk úgy, hogy kedvezőtlen, eufemisztikusan fogalmazva élethosszig tartó kezelést, gondoskodást igényel. Ha valami oknál fogva mégis ragaszkonánk a tudományos felosztáshoz, a kialakulása szerint a demencia főbb kategóriái a következők:


- Alzheimer-kór, ami az esetek 60-70%-áért felelős, és az agyszövet kóros elváltozása okozza.
- Vaszkuláris demencia, amely vérkeringési agyi kórfolyamat következménye.
- Lewy-testes demencia az agy körülírt területén az agyi idegsejtekben kórosan felszaporodó fehérjékkel kapcsolható össze.
- Pick-betegség, fronto-temporális demencia, az agy homloklebenyében végbemenő agyszövet károsodás miatt alakul ki.


A demencia során végbemenő szellemi és lelki folyamatokról nem sokat tudunk. Van olyan fázisa a betegségnek, amikor a beteg hallucinál, és témának szempontjából ez lenne az érdekes, de ilyenkor már az állapot annyira előrehaladott, hogy a tudat kitisztulására nem nagyon apellálhatunk. Ez annyiban is szomorú, hogy pontosan nem fogja nekünk elmondani a beteg, hogy miket tapasztalt, hanem a folyamat zajlására csak külső jegyekből következtethetünk. Ilyen külső jegyek lehetnek például a következők: memóriazavar, nehézségek a mindennapi tevékenységekben, időbeli és térbeli  tájékozódási zavar, hibás vagy csökkent ítélőképesség, a figyelem hanyatlása, hangulati és viselkedésbeli változás, személyiségváltozás, a kezdeményezőképesség elvesztése, stb.


A bejegyzés megszületése számomra a téma lehangoló volta ellenére azért is hervasztó, mert egy olyan jelenséget jár körbe, ami a tudományos, vagy kevésbé tudományos vizsgálatnak makacsul ellenáll, vagy csak nem fektettek bele annyi energiát, amennyit megérdemel, hogy mélyebben felfedjük ennek a jelenségnek a lelki hátterét. Rémtörténetnek beillő sztorikat viszont hallani az ilyen betegek viselkedéséről, ami, bevallom, hogy néha még nekem is furcsa, meglepő és kissé ijesztő. Nemrégiben egy angol nyelvű szöveges játékkal találkoztam, ami egy Alzeimer-kórban szenvedő ember szemszögéből íródott, arra talán jó, hogy "érzékenyíti" valamelyest az embert a problémára.

A játék kipróbálása

A történet a főhős feleségének a temetésén kezdődik, ahol már nem nagyon ismeri fel a környezetét, és szó szerint azt sem tudja, milyen rendezvényen van. Majd olyan események kapcsán, mint munkahelyi búcsúztatás, családi találkozók, fejlődik ki a történet. Hangsúlyos szerepet kap a betegség elfogadásának, vagy el nem fogadásának problémája, intézeti elhelyezés lehetősége, a játék megjeleníti a főhős értetlenségét, dezorientáltságát, és nem ritka agresszióját is, némi rosszindulatot is a beteg irányába, és irányából. A vége felé, amikor elhatalmasodnak a téveszmék, az elhunyt feleség bekapcsolódik a történetbe. Erről most gondoljunk, amit akarunk, nem súgok, de nem kell ahhoz skizofrénnek lenni, hogy megforduljon az ilyen esetek kapcsán az emberben 1-1 transzcendentálisabb magyarázat lehetősége is.

0 Tovább

OPNI-Konteo: a Lipót bezárásának 10. évfordulójára

Konteo: egy olyan közéleti álláspont, amely feltételezi, hogy részben vagy egészében feltáratlan vagy indokolatlannak látszó események, cselekmények mögött egy általa megnevezett csoport, ember áll

Az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) 2007 december 31-én zárt be. Én 2007-ben Nagykállóban feküdtem, és a legnagyobb szívfájdalmam az volt, hogy nem tudok eljutni a Shakira koncertre. Az év fennmaradó részét Budapesten töltöttem a szcientológusok között, akik az intézmény bezárásának hírét mindig jelentősségteljes pillantásokkal fogadták, mondják, ők álltak a háttérben, de jelenlétemben se pro, se kontra nem nyilatkoztak. Azt is mondják, hogy néhány szcientológus kötődésű szocialista politikus intézte az egészet.  Erről sem tudok semmit, csak annyit, hogy nem voltak éppen rossz viszonyban a budapesti kerületi polgármesterekkel a Narconon központ vezetői (a Narconon szcientológus szervezet, drogleszoktatással, és drogmegelőzéssel foglalkozik elméletben, gyakorlatban nettó szcientológia egyház). Nyíltan mászkáltak egymáshoz, a szcientológia akkor éppen nem volt takargatni való kapcsolat, budapesti iskolákba kaptak meghívásokat drogprevenciós előadásokat tartani, elindult a drogleszoktató programjuk, aminek én voltam az első komolyabb résztvevője, és jobb híján leszoktattak a Ketileptről, amit Nagykállóban írtak fel nekem nagy dózisban. Nem tudom, ünnepeltek-e 2007 szilveszterén a szcientológusok, mert az OPNI-t bezárták ugyan, de én egy időre gallyra vágtam a programjukat, ami épp hogy fél éve működött, velem az élen, de mivel nem bírtak velem, bevágtak a pszichiátriára, velem szemben a kapcsolatmegszüntetés módszerét alkalmazták, és valószínűleg ártó személynek, lehetséges veszélyforrásnak, vagy más effélének bélyegeztek, és soha többet nem beszéltek velem. Mivel hitük szerincs nincs skizofrénia, attól fogva, hogy beteg lettem, én sem léteztem többé a számukra. 


Mindegy, az OPNI hirtelen bezárt, statikai dolgokra hivatkozva (márminthogy veszélyes az épület), ez a hirtelenség éppen magyarázható szcientológus tanoktól begőzölt politikusokkal, de ennyi erővel bármi mással is. Mikor az OPNI-t bezárását aláírták, már zajlott velem a drogleszoktató programnak álcázott gyógyszerelvonás, amire egyébként nem tudom, hogy kaptak engedélyt, amikor az ilyesmi az egyház szerint tudtommal tilos. Amikor az OPNI bezárását aláírták, még nagyszerűen abszolváltam a legnehezebb szcientológus tanfolyamokat is, és úgy tűnt, minden klappol, de amikor a tényleges bezárásra sor került, én már ott figyeltem a nyíregyházi pszichiátrián, és kisebb gondom is nagyobb volt ennél az egésznél. Ha most lenne bennem egy enyhe fokú megalománia, azt mondanám, miattam zárták be Lipótmezőt 1600 beteggel. Ezt természetesen nem mondom, mert akkor sem miattam történt, hanem néhány túlbuzgó politikus miatt, akik vagy a szcientológus tanoktól voltak megszédülve, vagy pályáztak az OPNI helyén esetleg felhúzható építési telekre. Akárhogy van, mindkettő bukta utca, ugyanis a továbbiakban nem kaptak engedélyt pszichiátriai betegek gyógyszerelvonására, az OPNI épülete pedig műemlék védelem alatt áll, azt másra, mint gyógyászati célra felhasználni nem lehet. Talán, ha kormányon maradnak, tudták volna valahogy hasznosítani, így azonban nem.


Ez a történet egyébként annyira meredek, hogy tekintsük nyugodtan fikciónak. Mellesleg nem is igazán érdekel, miért zárt be az OPNI, és köze volt-e hozzá a Narconon programnak, vagy az egyháznak. Egyvalamit azonban kissé sérelmezek: szcientológia vagy statika ide, vagy oda, fel sem merült senkiben, hogy az OPNI-ban tartott 1600 beteg összezsúfolása egy kissé embertelen, szakmai oldalról jött a mély hallgatás, elkezdtek az újságok cikkezni arról, hogy ellátatlanul maradt skizofrének özönlik el Budapest utcáit, egy részük sajnálkozó hangot ütött meg, más részük a békés járó-kelő polgárokat féltette, vagy a kettőt együtt. Érdekes, hogy felelősök sem nagyon voltak. Amúgy meg az is érthetetlen, hogy miért nem tudtak sok embert elhelyezni máshol, amikor már jóval hamarabb tudták, hogy meg fog szűnni a Lipót, hanem pánikoltak össze-vissza, meg sajnálkozásukat fejezték ki, de a betegekkel sokáig senki sem törődött. Aztán, mint azóta tudjuk, mégsem koncoltak fel senkit, néhányan öngyilkosok lettek, mármint a betegek közül, vagy hajléktalanná avanzsáltak. Mondják, egyesek ezután is sokáig a bezárt intézmény körül keringtek, vagy a közeli erdőkben vertek tanyát. A helyzet az, hogy nagyon korszerűtlen volt már az 1868-as építésű kastélyban kialakított ellátórendszer. Erre előbb-utóbb sort kellett volna keríteni. De nem így. Valószínűleg a művelet végrehajtói vártak valamire, vagy számítottak valamire, ami aztán meghiúsult. Az azóta készült dokumentumfilmek tanúsága szerint még a használati tárgyakat és a felszerelés egy részét is ott hagyták. Amitől az egész úgy nézett ki, mintha kísértetek, vagy zombik, vagy vérszívó vámpírok elől menekültek volna. Pedig csak nem volt terv. És pénz sem. Pénz nélkül a pszichiátria és a pszichiáterek kivonulnak a történetből. Minden történetből. A szcientológusok pedig méginkább. Mi van, ha több Narconon program volt? Mi van, ha az ország és Budapest több pontján hasonló kísérletet végeztek, mint rajtam? Ez csak a kirakat volt a szcientológus központ, az Org mellett? És ez is befuccsolt? Fogadjuk el a statikára vonatkozó jelentést: a helyszín lakhatatlanná vált. És a kormány nem számolt sem az emberek lakhatásával, sem a további kezelésükkel. Mondok valamit: a szcientológusok bentlakásos intézményről tárgyaltak a politikusokkal. Ezt nekem megmondták. De hogy akármelyik fél is erre alapozta volna Lipótmező bezárását? Azt nem hiszem. Ha meg valaki igen, akkor ő maga volt a legnagyobb bolond a történetben.

0 Tovább

A szociális munkások egy mentális beteg szemével

Régebben úgy határoztam meg a szociális munkásokat, hogy ha a ebben a körben a pszichiáterek az istenek, a szociális munkások szeretik magukat félistennek, vagy félistennőnek tekinteni, mivel gyakran ők közvetítenek a pszichiátria és a beteg között. Ez a hozzáállás helytelen. Ejnye-bejnye. :-)

Életemből sokkal több időt töltöttem el eddig szociális munkások társaságában, mint szerettem volna. Amikor ötleten gondolkodtam, miről írhatnék, valahogy eszembe jutottak. Mégis egészségügyhöz kapcsolódnak: egészségügyi főiskolán tanulnak, munkájuk során valamiféle segítő tevékenységet szeretnének kifejteni. Persze, kisebb-nagyobb lelkesedéssel, ezt hozzá kell tenni.  Kiváló alkalom kínálkozik a téma kifejtésére: jelenleg egyetlen szociális munkással sem állok szoros kapcsolatban, sem semmilyenben, és nem is tervezem sem a közeljövőben, sem úgy egyébként. De ha kapcsolatban állnék, akkor is hidegen hagyna a véleményük jórészt.

Amikor felvettek a munkarehabilitációra, két szociális munkás is volt ott. Ez soknak tűnik, mert sosem egyeztek meg semmiben. Bár, mindjárt nem tűnik olyan soknak, ha elmondom, hogy az előző munkahelyemen, a szociális foglalkoztatásban 2-3 főre jutott 1-1 szociális munkás. Szinte levegőt venni sem lehetett tőlük. Mindenhol ott voltak. Aztán ez a helyzet akkor csúcsosodott ki, amikor egyszer elmentem kirándulni egy betegtársammal Budapestre. Fejenként két szociális munkás jutott ránk, hogy el ne kószáljunk a Vörösmarty téri karácsonyi forgatagban.

A szociális foglalkoztatás abban különbözik a munkarehabtól, hogy ott még kevesebb lóvét akaszt le az ember, mert nem kapja meg még a minimálbér időarányos részét sem, munkaviszonynak sem számít. Viszont cserébe annyiszor járhat ki cigizni az ember, amennyiszer akar, pontosabban amennyi cigije van, vagyis amennyit megengedhet magának abból a pénzből. A fél munkaidőmet az udvaron töltöttem akkoriban. Ekkoriban ezt e foglalkoztatót Mentálhigiénés Központnak hívták. Amikor megszűnt ott a szociális foglalkoztatás, átalakult gondozási központtá, és jórészt semmi hasznosat nem csinálnak ott, csak hülyítik az embereket. Szerintem be kellene zárni, de ez csak az én magánvéleményem, nem fejteném itt ki.

Amikor még volt szociális foglalkoztatás, a szociális munkások mindenféle válfaja képviselve volt, kedvencem volt M-né, a domina, akinek már csak a lovaglóostor hiányzott a kezéből, aztán ott volt még L-da, aki állandóan a Barbizonba készült egész héten (ez egy kétes hírű szórakozóhely Sóstón), róla annyit jó megjegyezni, hogy egyszer levont egy egész napi bért tőlem (kerek 1000 Ft-ot), mert nem írtam be magam a füzetbe. Akit még érdemes megemlíteni, az T-ke, ő jelenleg is tudja a telefonszámom, ő úgy gondolja, hogy ő az én szociális munkásom, én már kevésbé gondolom úgy. Aztán az egész kócerájnak a vezetője K-né, egész nap a telefonon lóg, forródrótot tart fent a családtagjaival, és próbál úgy viselkedni, mint aki aki nagyon értelmes tanácsokat tud mondani a betegeknek, pedig igazából ez nincs így.

Vissza a jelenlegi helyemre, a munkarehabra: szóval a 2 szociális munkás behívott, hogy rehabilitációs tervet vegyenek fel velem (amúgy mindenkivel). Itt 2 dolog lepett meg: 1. hogy magáztak, holott azelőtt tegeztek. 2. hogy mindenáron arra akartak rávenni, hogy legyek szociális munkás. Mármint én. Mármint azok után, amin keresztül mentem velük. Mondtam, hogy: N. E. M. Még hetekig győzködtek, de én minig nemet mondtam. Az egésznek az vetett véget, hogy átmenetileg megőrültem. Utána békén hagytak. Persze nem csak nekem ajánlották meg a szociális munkát, hanem mindenkinek, akinek volt érettségije, de engem szívattak vele a legtovább. Hát, szóval ilyenek a szociális munkások a gyakorlatban, egy mentális beteg szemszögébeől, röviden, a teljesség igénye nélkül. Megj.: kicsit bunkóbb stílusban írtam le, mint amilyen valójában vagyok, de nem mindig kell magam megjátszani ehhez sem. :-D

0 Tovább

Skizofrénia újbeszél: hanghallók, felhasználók, pszichózis spektrum

Érdekes folyamatok zajlanak mostanában a skizofrénia kezelésének háza táján. Mondhatni, új szelek kezdenek fújdogálni a régiek mellett. Habár engem a régi pszichiátriai iskola eléggé progresszív, felturbózott vállfajával kezelnek, nem mehetünk el szó nélkül a mostanában teret kapott újfajta megközelítések mellett sem, ami a betegeket hanghallókként, felhasználóként, a skizofréniát pszichózis spektrumként kezdi emlegetni. Annál inkább nem, mert a debreceni Kenézy Gyula Kórházban, és a budapesti Ébredések Alapítványnál (ami a Semmelweis Orvostudományi Egyetem pszichiátriai részlege) már bevett gyakorlat a módszer alkalmazása. Én is az Ébredéseknél vagyok, engem egyelőre nem érintett meg a Jim van Os fémjelezte pszichiátriai mozgalom nagyszerűsége, amit néhány orvos mellett a betegek és hozzátartozók is propagálnak, ebből viszonylag széles társadalmi elismertségre számot tartva. Illetve megérinteni megérintett, de egyelőre köszönöm, jól elvagyok így is.

Mondhatnánk, hogy skizofrén dolog a skizofréniát kétféle módon kezelni, ha rossz vicceket szeretnénk gyártani, de ne tegyük. Valóban két módszer létezik a gyógyulásra (a gyógyulást jelen esetben arra az esetre mondjuk rá jobb híján, ha sikerül a mentális funkciókat a pszichózist, vagy pszichózisokat megelőző szintre visszahozni). A laikus számára a két módszer közti különbség a legjobban a hangok hallásával kapcsolatosan ragadható meg: valaki úgy lesz jobban (zárójelesen használnám ezt a fogalmat is itt, hogy “gyógyul meg”), hogy közben hangokat hall, ők a hanghallók, más néven felhasználók valaki pedig úgy épül fel a betegségből, hogy gyógyszeresen kordában tartja: ez volnék én, vagyis erre apellálok, meg még néhány ezer sorstársam, csendesen jegyezém meg, hogy szerintem én már elértem ezt az állapotot. Persze, nem tisztem nekem ezt eldönteni, de láttunk már falon pókot, vagyis történt már úgy néhány esetben, hogy én azt mondtam, hogy úgy van, mikor mindenki, vagy majdnem mindenki azt mondta, hogy nem úgy van, aztán mégis úgy volt. Szóval itt most az itt már unalomig ismertettt és kritizált, orvosi klinikai módszer mellett a Hanghalló Mozgalmat ismertetném:

“A személyes felépülés talán legkiemelkedőbb példája az úgynevezett Hanghalló Mozgalom ( Voice Hearing Network). A mozgalom tudósok, felhasználók ( pszichózist megélők ), és kutatók együttműködésével született a nyolcvanas évek végén. Mára világszerte találhatunk olyan csoportokat akik ismerve a “Hanghalló Módszert”, egymást segítve hangjaikat elfogadva, azokat metafórikusan – vagy ritkán szó szerint – értelmezve egyfajta holisztikus szemlélettel közelítenek az élményhez.

A hanghalló módszer szerint a felépülés három lépcsőből áll.

Az első lépcső az FÉLELEM, IJEDTSÉG, ami elsősorban az állapot “megjelenésétől” kapott sokk terméke, attól, hogy a személy bármit is próbál a hangok nem múlnak el.

A második lépcső a SAJÁTOS REND, RENDSZER kialakítása a hangokkal. Ebben a fázisban a hanghalló saját stratégiákat alakít ki hangjaival kapcsolatban, és megpróbál valamiféle határt szabni a hanghallásnak.

A harmadik lépcső a STABILIZÁCIÓ, amikor a hanghalló a – eddigre akár megváltozott (jó, kellemes, segítő), vagy halkult -hangokat félelem nélkül az élete részének tekinti, akár nem is akarja hogy teljesen elmúljanak.

A klinikai modell szűk gyógyulási perspektívája, és pesszimizmusa miatt erősen kritizálható. Szemben a klinikai felépülés jól körülírt kritériumaival, a személyes felépülés egy mélyen saját folyamat, mely definíciója, módja egyénenként változó.

A kétféle felépülési szemlélet vizsgálatakor találunk hasonló faktorokat, melyeket fontos megemlítenünk. A felépülés tágabban értelemben véve magában foglalja a pozitív énkép kialakítását vagy visszanyerését, a tevékeny életet, a reményteli hozzáállást, a hasznos elfoglaltságot, a megélt élmények meggértését, akár újrastruktúrálását, az állapot által támasztott keretek elfogadását, és az életminőség tudatos javítását.”

És így tovább, blablabla. Az idézet forrása egyébként a porcelanszivek.wordpress.com honlap. Első reakcióm a honlapra a féltékenység volt, a második az, hogy miért ne integrálhatnék be ide belőle valamit. Az én személyes véleményem az a Hanghalló módszerről, hogy nem anyira annyira versenytársa a klinikai módszernek, mint inkább azt mondanám, hogy valakinek ez jön be, valakinek a másik, tehát inkább al-ter-natí-vája. Úgy gondolom, hogy mind a két módszer kitermelte a maga csúcsragadozóit a skizofrének közül, mondhatnék példát a magyar “beteg-társadalom” életéből, de inkább egyelőre fedje ez általam gondolt személyek kilétét, vagy közismert nicknevét tekintve jótékony homály. Már csak azért is, hogy ne legyen veszekedés belőle. Egyébként én úgy gondolom, hogy körülbelül látom a társaimon, kin hol lehetne még segíteni, vagy hol van elakadva, persze az is lehet, hogy az egészet csak beképzelem, és egy nagyképű f@sz vagyok.

Akárhogy is van a dolog, az előbb említett honlap két példát hoz fel arra nemzetközi porondról, amit én – természetesen helytelenül – csúcsragadozóságként aposztrofáltam, nyilvánvaló, hogy én már hallottam mindkettőjükről (Eleanor Longdenről és Elyn Sacks-ról van szó), de hát az is nyilvánvaló, hogy én az ilyesmire nagyon is ráérek, mivel 4 órában dolgozom csak. Búcsúzóul álljon itt 1-1 videó róluk, sajnos csak angolul vannak, de a magyar nyelven is elolvasható a beszédeik tartalma.

Eleanor Longden - gyógyszeres terápia

Elyn Sacks - pszichózissal élő

0 Tovább

Betegen egészséges párkapcsolat?

Létezhet-e ilyesmi, és ha igen, miért nem?

A mentálisan beteg emberek szerintem azokra a kapcsolati mintákra vágynak, amit az egészséges   társadalom közvetít feléjük. Gondolok elsősorban a házasság – család – gyerek idealizált vágykép hármasságára. Egy mentálisan beteg ember sokmindent hajlandó “benyelni” a társadalomnak, csökkent értékűséget, stigmát, kirekesztettséget, háttérbe szorítást, egyhez azonban foggal-körömmel ragaszkodna szinte mindegyikünk, a fent említett vágykép hajszolásához. Érdekes módon ezt a vágyképét a legtöbbünk egy egészséges partnerbe vetítené bele legszívesebben – már ha lehetősége lenne rá. Arra nem gondolva, hogy hány egészséges ember osztozna, hacsak részben is az ilyesmiben. Ez a vágykép annyira élénken él egyesekben, hogy az életben nem is tesz kísérletet a saját maga építésére, vagy irányítására, hanem egy lapra tesz fel mindent, és várja, hogy megjelenik az életében deus ex machinaként a szép szőke herceg fehér lovon, és ő pedig megmentődik. Azért herceget írtam, mert érzésem szerint inkább a nőkre jellemző ez, a férfiak inkább a lottó 5-ösre várnak, bár szerintem valami hasonló megfontolásból, hogy aztán egészséges háremhölgyekkel vegyék korül magukat.

egészség betegség párkapcsolat skizofréniaNekem is lenne mint mondanom személy szerint az egészséges párkapcsolatról. Nekem volt egészséges párkapcsolatom fél évig, ami egyedül arra volt jó, hogy relativizáljam az egészség fogalmát. Mert ami egészség egy betegnek, nem biztos, hogy az egészségesnek is egészség, és fordítva. Hogy mást ne mondjak, egy betegnek nincsenek olyan elfajzott gondolatai, mint egy egészségesnek, mert egyszerűen nem engedheti meg magának. A beteg alapos megfigyelés alatt áll, időről időre kontrollálja a környezete, kedvenc példám az, amikor engem egy ajtó bebaszásáért Hodászra akartak vinni minden áron, mert a betegségem erős fellángolását látták benne, egy egészséges viszont röhögve megcsinálja bármikor, és délutánra már mindenki elfelejti az ügyet, senki sem gondolja komolyan, hogy az ajtócsapkodást eszeveszett vérengzés követte volna, mint ahogy az én esetemben sajnos feltételezték. Akik régebben követik a blogot, nyilván tudják, mert nem titok, hogy szerelmes voltam az egyik szoc. munkásba, amit ő a társadalmi dolgok miatt visszautasított, vagy egyébként se szeretett, mit tudom én már. Azóta férjhez ment, gyereke született, nekem pedig barátnőm van, és ennyi.

Álljon itt az egyik kedvenc idézetem a blog hőskorából, amikor még keményen egoblogként funkcionált, és leginkább szociográfiai értékeket bírt felmutatni a nyíregyházi skizofrén szubkultúra egyébként valamennyire érdekes életéből. Azóta történelmet írtunk, a problémák ugyanazok, a személyek változtak, Editekből kevesebb lett, de a színhelyre jellemző struktúra megmaradt:

“Editből egészen konkrétan négy van, ebből kettő a releváns (maximum három, ha ide soroljuk Edit 4-et is :-) ). Bonyolult. :-) Edit-uralom van, 3 Edit is a főnököm valamilyen értelemben (ezeket egyszer Edit 1 megpróbálta nekem elmagyarázni, de nem sokra jutott vele). Mindegy, az a lényeg, hogy ha valamit el akarsz intézni nálunk, akkor keresel egy Editet, és ő majd eligazít (maximum átirányít egy másik Edithez :-) ).”


Az idézet maga eléggé kafkai, azt tudnám mondani, hogy végülis az egyik Edittel élek azóta a 4-ből, persze a 4 Edit semmiben sem hasonlított egymáshoz, csak az én fantáziám kapcsolta össze őket néhány, a rovásukra elkövetett poén erejéig. A rend kedvéért jegyzem meg, hogy akkor Edit 1 volt a szoc. munkás, de most már nem ő az, és a mostani bnőm az akkori Edit 2, mostanában már dőreség volna Edit 2-nek nevezni, mert átvette az Edit 1 szerepét az életemben.

A jelenlegi barátnőmet nem tekintem a szó szoros értelmében vett skizofrén betegnek, mert sohasem voltak olyan jellegű elmebeli történései, mint nekem, és ez számomra már az együttlétünk előtt kiderült, mégpedig a metakognitív tréning nevű tanfolyamon, ahol ő az egyik legjobb volt, a konkrét hallucinációs, téveszmés dolgokhoz viszont nem tudott hozzászólni. És hogy ő ennek ellenére skizofrénnek vallja magát, az ő dolga. Mindenesetre a diagnózisa megvan, és ezzel ő is megkapta azt a sorsot, ami egy skizónak kijár. Valójában a sorsközösség ebben az esetben erősebb a tüneti közösségnél, vagy hogy mondjam. Skizofrén sors az övé is. De ennél tovább megyek: engem ez sem érdekel, mert régóta nem teszek már különbséget beteg és egészséges között, tehát nem vágyhatok egészséges párkapcsolatra, mert a fogalmaim szerint nincs ilyen. Részben, mert egy egészségessel pokol volt a párkapcsolat, amit most nem részleteznék, részben pedig azért, mert szerintem nem lennék hiteles, ha az egész életem, meg az állandóan hangoztatott toleranciám ellenére most hirtelen elkezdeném diszkriminálni akár az egészségeseket, akár a betegeket. Ezekről csak ennyit.

0 Tovább

Családterápia és alkohol

A szilvesztert az idén sorstársaim körében töltöttem egy úgynevezett “alkoholmentes buli”-ban, és az idén kivételesen nem ittam meg senkinek a sütőrumját, mint a főnökömét tavaly. Most ne részletezzük azt, hogy milyen volt a buli, miért volt alkoholmentes, és milyen érzések keletkeztek bennem a buli kapcsán. Annyit elmondhatok, hogy összegezve pozitívak. Nem mondom, hogy mostantól mindig csak alkoholmentes buliba fogok járni, alkoholmentes pezsgővel, csak arról szeretnék beszélni, mi tette egyáltalán lehetővé, hogy alkohol nélkül végigcsináljak egy ilyen találkozót, holott se szilveszterkor nem fogadtam meg, hogy nem iszom többet, sem előtte, de még azóta sem igazán. Mégsem kívánok már annyiszor, és annyit inni, mint eddig. Ezelőtt is csak alkalmi ivó voltam, csak az volt a baj, hogy ez az alkalom naponta többször előfordult. Ez változott úgy, hogy eleinte csak hétvégente ittam, akkor is csak jóval moderáltabb mértékben és formában, mostanában meg mondhatni, hogy szinte semmit. Mi is az, ami ezt lehetővé tette?

Lenevelődésem az alkoholról már a múlt év utolsó időszakában elkezdődött, szóba jött pszichiáterem előtt is az alkohol téma, és szerintem némileg közel áll a modern addiktológiai felfogás az enyémhez, miszerint az alkoholfüggőséget nem alkoholmegvonással kell kezelni, mint ahogy még ma is gyakorlat bizonyos pszichiátriákon, hanem a társas kapcsolatok rendezésével. Ez a családterápiás és kapcsolatrendezéses felfogás, amivel jelenleg kezelnek, szerintem hatékonyan segített ebben is. Valószínűleg a családi kapcsolataim rendeződése tette amúgy lehetővé, hogy ne fogyasszak mértéktelenül szeszes italokat. Nem azt mondom, hogy ez a rendeződés ezt varázsütésre megoldja, hanem csak azt, hogy megadja az esélyét, hogy elinduljak az úton. És ezzel nem járnak együtt erős fogadalmak, sem szesztilalom, hanem egyszerűen az egész témakör kikerül a fókuszból, nem ez képezi ugyanis a probléma gyökerét, hanem az alkoholizmus csak tünete valaminek, nyilván. Nem a tünetet kezeljük, hanem az okot. “És ha berúg, akkor mi van?” - tehetnének fel a kérdést a módszer alkalmazójának, és a válasz erre az lenne, hogy: “Semmi. Akkor sincs semmi.”

Úgy gondolom, hogy természetesen működhet és működik a már klasszikusnak számító módszer is, egyetlen apró kis bibivel: megmarad az alkohol utáni sóvárgás, a napok, hetek, hónapok, évek számolgatása, és a visszaesés lehetősége természetesen mindig fennáll. Én érdeklődéssel figyeltem ezt az Anonim Alkoholisták 12 lépéses módszerét, és megmondom őszintén, hogy mindig kirázott tőle a hideg, és sohasem vonzott annyira, hogy kipróbáljam, inkább ittam tovább rendületlenül. Most tekintsünk el attól, hogy mennyire vicces is az egész, vagyis inkább vicceket gyártanak a rovásukra, én amúgy nem szoktam. Szerintem inkább van ebben valami mélységesen szomorú és visszahúzó, hogy valaki egész életén keresztül alkoholistának nevezi magát és sóvárog a pia után, és szenved, és központi szerepet foglal el az alkohol az életében még akkor is, ha ő maga már nem iszik szeszes italokat.

Nem mondom, hogy a módszer úgy működik, hogy valaki passzívan elszenved 1-2 családterápiát, és a probléma önmagától felszámolja saját magát. Mégcsak nem is a pszichiáter számolja fel, és nem is a szüleim. Igazából ebben az embernek saját magának van a legtöbb munkája, hogy helyre rakja magában a dolgokat. És ez a helyre rakás nem is mehet másként, mint egyénre szabottan, nyilván. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy a módszer sajnos nem automatizálható, sematikus, egységes rendszer az én tudomásom szerint nem dolgozható ki belőle. Nem olyan, mint amit például Eric Berne ír az Emberi játszmákban az alkoholizmusról. Egyébként azt írja le benne, hogy az alkoholista valójában azért iszik, mert másnapos akar lenni, ami szerintem akkora butaság, mint amekkorának hangzik, nem csoda, hogy a méltán híres játszmaelméletéből ezt a blődséget általában el szokták hallgatni. Tudomásom szerint ezt a felfogást sehol sem alkalmazzák, talán joggal.

Ennyit a piálásomról, illetve nem piálásomról, még pár szót a családterápiáról. Azt hiszem, úgy kezdtük el, hogy nem lesz egy gyors menet, a pszichiáternő ennek a családterápiának éveket adott első körben is, hogy elérje a végső eredményét. Nem hallgathatom el, hogy anyámmal szerintem jelenleg szarabb a kapcsolatom, mint előtte, nem azt mondom, hogy rosszabb, mint valaha, de majdnem. Apámmal, úgy érzem, javult. Összességében eddig arra az eredményre jutottam ezzel kapcsolatosan, hogy érzelmileg függetleníteni tudtam maga a szüleimtől, tehát a viselkedésük nem hat ki az enyémre, nem rontja el a kedvem, nem késztet alkoholizálásra, és nem hátráltat a tevékenységeimben. Tehát, mondhatjuk, hogy megtörtént róluk az érzelmi leválás. Gratulálhatok magamnak, mert az idén már 40 éves leszek. Azt hiszem, éppen ideje volt. :-)

0 Tovább

5 karakter: F2000

Most kivételesen előre közlöm a témát, amiről szándékaim szerint írni akarok, még pedig arról, hogy egy xy orvos tudatában van-e annak, hogy amikor ráírja az ember (akkor még ember, addig a pontig teljes értékű) újdonsült ambuláns lapjára az 5 karakterből álló BNO kódot*, esetünkben az F2000-et, ezzel milyen későbbi kalandokba fogja keverni az illetőt, illetve milyen társadalmi szerepet szán neki a továbbiakban, és úgy egyáltalán. Azt mondom, hogy kalandokba keveri, de ezzel a pályát is megválasztja számára, vagyis a terepet, amin mozoghat, kijelöli a számára. Lehetsz például alkoholista, megtűrt vendég jobb napokat látott presszók eldugott sarkaiban, lehetsz rehab munkáról rehab munkára vándorló, örökös rehabilitációra kényszerített purgatórium-lakó, és jelen tudásunk szerint felviheted egész az árufeltöltésig a nyílt munkaerőpiacon skizofrénként a diagnózisoddal. Wow!

Ismerek továbbá olyanokat, többet is, és ez sem elitélendő, akik enyhén kozmetikázott diagnózissal szintén kikerülnek a nyílt munkaerőpiacra, lehet minden nemű rendű és rangú szorongásod, valamiféle depressziód pszichotikus epizódokkal, alvászavarod, akkor is furán fognak rád nézni, de csak egyet mondok: kimondott F2000-es skizofrénként nem kerülhetsz ki az egészséges emberek világába, maximum mint valami békenagykövet-szerűség, a fajtád illusztris tagjaként érdekes idegenként találkozhatsz a földlakó homo sapiens képviselővel, és kvázi egyenrangú félként esetleg meghallgatnak. Ezeket olyan tapasztalok birtokában merem kijelenteni, aminek a legtöbbjét sikerült nekem magamnak is átélni, legtávolabb jelenleg amúgy a kozmetikázott diagnózistól állok, makacsul tartja magát a közvélekedés, hogy Robi taj skizofrén. Én ezen, lelki alkatomból kifolyólag csendesen mosolygok általában, se nem cáfolom, se nem erősítem meg.

Egy időben még, amikor én kezdetem a bizniszt, még ott tartott a szakma, hogy annak nagyszerűségéről cikkezett, hogy az ilyen emberek (ti. skizofrének) annyira el vannak havazva az életben, hogy több oldalról kell őket támogatni, mint amikor valaki nagyon részeg, hogy a pszichiátria önmagában nem elég, hanem nagymértékben bevonja a családot, és ráadásul szociális munkások tömegét is alkalmazzák, hogy közvetítsen a nyomorult beteg, az orvos, mint valami istenség között. A beteget otthonában ellátni nagyszerű teljesítmény, nappali ellátásban tartani szintén nagyszerű teljesítmény, esetleg elfekvőbe vinni az orvos kompetenciája és felelőssége, amit ő tiszta lelkiismerettel vállal, és utána jóízűen megvacsorázik.  Így állt a helyzet történetünk kezdetén.

Most, én úgy látom, odáig jutottunk, hogy az első lépéseket teszi néhány skizofrén betegtársam (és szerénytelenül itt magamat is ide veszem) az többségi (egészséges) társadalom irányába, néhányszor alájuk vágnak már csak reflexből is, és itt jön a jelentőssége annak, amit az előző bekezdésben írtam: a skizofrének segítésére létrejött szervezetek hirtelen hátráltató tényezővé válnak, mert amikor az ember kimenne a védett munkahelyről, társai ezt nyilvánvaló ellenszenvvel fogadják, a társadalom ellenszenvvel fogadja, egy kicsit a South Park-os “elveszik a munkát” értelemben. De érezhető némely ellenállás, illetve enyhe akadályok gördítése orvosi oldalról, és hogy mást ne mondjak, a család évtizedes beidegződése is működik már, hogy a kis beteg a családban hirtelen elkezd rúgkapálni, most mire fel, hiszen már olyan jól le voltak osztva a családi szerepek, az egészséges testvér a családdal, szülők az áldozat szerepben, a kis beteg esetleg gondnokság alatt, egy intézményben.

Arra szeretnék itt, így január elején rámutatni, hogy némi változást kellene eszközölni itt az ügymenetben, mert még nem mondhatjuk igazán: “...megálljunk, mert itt van már a Kánaán!”. Hogy nem a skizóknak állt a világ sohasem, azzal talán nem mondok újat, csak ennyit mondanék, hogy a modern, némileg humánusabb kezelési módokat talán már intézményi megújulásnak, illetve társadalmi szemléletváltozásnak is illene utolérnie, és akkor mondhatnának ki igazán, hogy valami elkezdődött, mert ha így elkaszálják a törekvéseinket a régi intézmények, akkor talán még abba lenne érdemes belegondolni zárásként, hogy ennyi felől fújó ellenszéllel miért csodálkozunk azon, hogy a skizofrének miért nem jeleskednek annyira és olyan számban a nagyobb teljesítmények elérése terén. Még csak most kezdünk kilépni a világba (már aki), és érzésem szerint ilyen tényezők dolgoznak ellenünk.

* A BNO kódrendszer a betegségek nemzetközi osztályozására szolgál az egészségügyben. A mentális betegségek kódja F betűvel kezdődik, az alcsoportokat számjegyek jelölik, pl. F2000 = paranoid szkizofrénia.

0 Tovább

Mit kell tudni a Grincsről?

A Grincs története Dr. Seuss (Theodor Seuss Geisel) német-amerikai író gyerekkönyveként jelent meg 1957-ben. Eredeti címe How the Grinch Steal the Christmas! (Hogyan lopta el a Grincs a Karácsonyt?). A cselekménye szerint egy egyszerű, rímes gyerekmese, amilyet Dr. Seuss a fáma szerint több, mint 60-at írt, saját rajzaival illusztrálva. A filmváltozat ennél jóval bővebb, mert nem tenne ki egy több, mint másfél órás mozit a vékonyka cselekményszál. Viszont megmondom őszintén, engem nem is a sztori különössége ragadott meg leginkább, persze az is, hanem az, hogy milyen és mennyi nyelvi lelemény rejlik az elmés és sokszor rímes átvezető szövegekben, amit a magyar fordítás is visszaad. Dr. Seuss stílusára az is jellemző, hogy nincs benne modorosság, egyszerűsített nyelv gyerekek számára, hanem mindenki számára közérthetően, érőltetettség nélkül fejti ki mondanivalóját.

A Grincs karácsonyi történet. Sajnos idén Karácsonykor nem (sem) vetíti egyetlen tévéadó sem, egyedül a Story5 vállalta be Szilveszterkor. Viszont interneten könnyen megtalálható, már tavaly óta a teljes filmváltozat. Egyébként jövő ilyenkor már elméletileg a mozikban lesz a történetnek egy rajzfilmváltozata is, ami folyamatosan késik az eredeti beharangozáshoz képest. A jelenlegi, 2000-ben készült változat főszerepét Jim Carrey játssza, én nem mindig tudom az általa alakított karaktert szemlélni, mert mindig az az érzésem, hogy Ace Venturát nézem ilyenkor, vagy hogy Jim Carrey nem hagyja nézni a filmet, de ebben a filmben szerintem nagyon is helyén való a szerepeltetése.

Ha a történet eredetije gyerekeknek szóló mese, maga a film inkább már a fantasy műfajába sorolható, a készítők szerint is. A hátteret az szolgátatja, hogy a narrátor elmondja, hogy mindez az egész a szemünk előtt egy hópehely belsejében játszódik. A helyszín Kifalva, ahol a Kik élnek. Felvetődik a film során néhány nagyobb horderejű filozófiai fejtegetés is, például hogy a Grincs, Ki, vagy inkább egy Mi, de ez inkább csak olyan módszertani kérdés szerintem. Maga a történet, ahogy észrevettem, a Kifalvi polgármester, August Mayki, és a Grincs közötti konfliktuson alapul, ami egy Martha May nevű kis hölgy miatt robbant ki közöttük gyerekkorukban egy Karácsony alkalmával, és ezért van, hogy a Grincs fent él a Kobak-hegyen, és utálja a Karácsonyt.

Mindemellett a film kevés személyt mozgósít, érdemi szerephez jut benne még Lou Lou-Ki, és a lánya, Cindy Lou-Ki, aki aki szintén szerepet játszik a bonyodalom kibontakozásában, amikor megkérdőjelezi a Karácsony elanyagiasultságának létjogosultságát. Ennél is fontosabb, hogy az eseményeket szinte végig a Grincs akcióit figyelve követhetjük végig, ugyanis ő szerepel a legtöbbet. Szerintem merészség volt 2000 körül egy olyan karácsonyi fantasyt forgatni, ahol ráadásul egy antihős a főszereplő... Úgy tudom, annak idején elég megosztó is volt a fogadtatása, a kasszasiker ellenére. Viszont a történet folyamán magyarázatot nyer szépen, hogyan is lett ő egy félelmetes karakter. És nem is annyira antihős? Mindez kiderül a filmből, mert azt, gondolom mindenki tudja, hogy ellopta a Karácsonyt, de vajon hogy lehet egy Karácsonyt ellopni, vajon átvitt értelemben, vagy... teljesen konkrétan?

0 Tovább

Karácsonyi népszokások

Erről a témáról a következőt írtam: a Télapó (más néven Mikulás) december 5-ről 6-ra virradó éjjel jelentkezik a magyar háztartásokban, milyen érdekes a hazánkban folyamatosan íródó folklór, ami egy XVI. századi hagyományt, Miklós püspök legendáját ötvözte az orosz Gyed Moroz alakjával, makacsul nem véve arról tudomást, hogy Nyugat-Európában Karácsonykor érkezik, és zokniba hozza az ajándékot, itt cipőbe, csizmába rakja. És hogy teljes legyen a képzavar, Lappföldről jön. Egyébként a Jézuska (Kis Jézus) a világon egyedülálló módon nálunk, Magyarországon tevékenykedik Karácsonykor, angolul a Baby Jesus-t emlegetik hazánkkal kapcsolatban (mert így fordítják). Jó. Szerintem vannak vidékek, ahol ennél még furcsább népszokások jönnek divatba ilyentájt, legalábbis innen nézve furcsa, mint ahogy kisebb koromban furcsának találtam, hogy valaki gyerekkorában szláv, vagy germán (a latinról nem is beszélve) nyelvcsaládba tartozó nyelvet tanuljon meg anyanyelvként. Lássuk, milyen furcsa népszokások élnek még máshol a Karácsonyt illetőleg.

Olaszországban a Befana nevű boszorkány jön január 5-én, a Mikulásnak kikészített kesz és tej helyett neki kijár a komplett vacsora és a bor, mielőtt ajándékozni kezd. Aki rossz volt, egy darab szenet kap, maximum fekete keserű csokit, aki jól viselkedett, mehet az édesség, meg az egyéb ajándék a zokniba. Végül is, mint látható, ugyanarra a kaptafára megy az egész, egésuen biztosan folklorisztikai sajátosság ez, hogy más országok máshogy adaptálják ezt a téli ajándékozási dolgot. A Befana eredeti sztorija nem feltétlenül vidám: a boszorkány története is a Jézus születése körüli időkre datálódik, amikor a napkeleti bölcsek megkérdezték tőle, hogy merre található a kis Jézus tartózkodási helye, elküldte a jó fenébe őket, mondván, hogy takarítania kell, meg házimunkát végeznie. (Ha esetleg ismernénk ilyen dern kori Befanákat, hallgassunk bölcsen mi is.) Aztán, a betlehemi csillagot meglátván, ő is elérzékenyült, és megenyhült szívében, és maga is a kis Jézus keresésére indult, hogy ajándékot vigyen neki. Csakhogy sohasem találta meg. A mi napig eljön minden évben, és ajándékot hord a gyerekek cipőjébe, hátha egyszer megtalálja, és így megnyugvást lelhetne ő is végre.

Ukrajnában tartja magát egy kelet-európai tradíció, hogy pókhálót tesznek a karácsonyfára. A karácsonyi pók legendája szerint élt egyszer egy szegény özvegyasszony egy kunyhóban sok gyerekkel. Egyszer fenyőtoboz hullott a házukba, és ott gyökeret erszetett, fává cseperedett, mahd terebélyesedett, ahogy a gyerekek gondozták, arra gondolva, hogy jó lesz karácsonyfának télen. El is jött a Karácsony, de sajnos nem volt pénz díszekre és ajándékokra. Lefeküdtek aludni, és másnap pókhálóval látták bevonva a fát. Amint kinyitották az ablakokat, csodák csodájára a pókháló arannyá, és ezüstté változott. Mondanom sem kell, nem voltak anyagi gondjaik ezután. Egyébként ezek a mésés, legendás, folklorisztikus elemek tájegységről tájegységre vándorolnak, a néprajzi kutatók számmal látják el őket, katalógusokba rendezik, és azt vizsgálják, hogy melyik helyen bukkan fel ugyanaz a sztori, és örülnek neki, és messzemenő következtetéseket vonnak le belőle. Úgy látszik, ez a folklór elem éppen Ukrajnában vált államilag elismert, akkreditált népszokássá, mint nálunk a Jézuska.

Biztosan nem rendezték viszont katalógusba a következő népszokást, mert nem is folklór ez már egészen, hanem egy hagyomány Japánban: mivel a távoli szigetországban alig élnek keresztények, csak nem rég óta van hagyománya a Karácsony ünneplésének. A japánok nem halat, vagy pulykát esznek Karácsonykor, hanem sült csirkét. Ez Takashi Okawara, a japán KFC első igazgatója nevéhez fűződik, aki Karácsonyra egy speciális összeállítást tervezett Karácsonyra, 1970-ben, nem sokkal az első boltok nyitása után. Sült csirkét, bort és süteményt tartalmazott az összeállítás, kell ennél nagyobb boldogság egy olyan ünnep megtartására, ami hivatalosan nem is létezik az országban? Átlagosan 3,6 millió japán család rendel ilyenkor karácsonyi csirkét, vagy menüt az eredetileg amerikai KFC-től. Ennyi volt, mese volt, sokáig sorolhatnám még az egyes országokra, vagy tájegységekre jellemző karácsonyi sztorikat, és furcsaságokat, de nem tesszem, mert sikerült bebizonyítani, hogy a Karácsony sem egy olyan kőbe vésett valami, vagy homogén ünnep, ahol ne kerülhetne elő még pluszba egy Grincs, az elmúlt évek karácsonyainak szellemei, vagy valamilyen népszokáson alapuló kedves helyi specialitás.

0 Tovább

projektmenedzsment - profán advent

Van olyan késztetésem, hogy csináljak valami hasznosat, de igazából idénre már csak azt tervezem, hogy megtervezzem a jövő évi terveimet. A melóban az utolsó hetet tapossuk, még ilyenkor is akad azért munka, a saját munkakörömet jelenleg úgy tudnám meghatározni, mint informatikus-reklámszakember-biztonságiőr. Az informatikusi munkakörömhöz tartoznak a honlapon végzendő teendők, kölcsönös barátsági segítségnyújtás az irodán, meg minden, ami szűkebb értelemben véve informatika, a reklámszakemberhez sorolnám a termékismertetőimet a Facebookon, a biztonsági őrség meg a műszak utáni házőrzés, épület zárása, kulcs leadása, jattolás a többi biztonsági őrrel. Ezt csak azért írtam le, hogy magamról is szolgáltassak valami infót. Mellékesen én vagyok a skizofrén blogger, aminek valójában óriási jelentőssége van, vagy volt a történetünk egy pontján, mára viszont már egyre kevesebb embert érdekel, én úgy érzem. Skizofrén bloggerként sem tol engem különösebben senki, ugyanúgy elvárnák az önmenedzselést, a megújulást, meg minden egyebet, amit egy normális bloggertől. Kit érdekel ma már, hogy kijöttem a gondnokság alól, informatikus munkaköröm lett a rehab munkahelyen, külön költöztem a szüleimtől? És, hogyan tovább, kérdezik, miközben még mindig nehezített terepen mozgok, én úgy érzem.

Hogyan tovább? Azon kívül, hogy még mindig sokat locsogok, egyre több magándolgom van, én úgy érzem. Már nem picsogok ki mindent az internetre, vettem jegyzetfüzetet, határidőnaplót, internetes projektekben veszek részt másokkal, vagyis ezirányba teszek lépéseket, nem túl agilis módon, de amit hiányoltam, a másokkal való együttműködést bizonyos tevékenységekben, az év vége felé megvalósulni látszik. Vagyis megvalósulni kezdődni látszik, pontosabban. Egyre jobban kezdem felfedezni az ilyen módszertani bloggereket, mint Oravecz Nóra, Farkas Lívia, az urban:eve bloggere. Természetesen nem buzultam bele teljesen a témába, de úgy érzem, nyitott vagyok némelyik gondolatukra. Bevallom, még mindig szívügyem ez a blog, maradt a főprodzsektem, és örömmel zsebelek be minden ezért járó elismerést, ami nekem szól, és fogat összeszorítva tűrök minden ezzel járó apró(?) bosszúságot, még nem érzem úgy hogy mindent elmondtam volna itt, amit akarok.

Annyi a hivatalos munkán kívüli teendőm, hogy mondtam nemet is felkérésekre, Joomla! honlapra való felkérést, rádiós beszélgetésre való felkérést, sajnos egy időben a válaszolgatást is hanyagoltam embereknek, a Facebook szavaival élve, a válaszadási arányom nem érte el a 100%-ot, finoman szólva. Valaki ebből egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy nagyképű vagyok, de jogosan, mivel évek óta jelen vagyok az online világban. Ha eléggé a periférián is, úgy gondolom, ez a jelenlét nem árt itt a virtuális térben, egy csomó agyonhallgatott dologról szó esett itt időközben, egyrészt azért, mert én nem éreztem ezt elhallgatni valónak, másrészt mert már nem féltem a picsámat a rivotril injekciótól, sötétedés után meg nem mászkálok az utcán zűrös helyeken. Nem járkálok már dohányért, piáért éjszaka, jelenleg az alkoholizálást is a minimumra csökkentettem, egy sör elég kábé egy hétre. Igaz, hogy 2 literes. :-) Ráadásul az az 1-2 pohár sör is a hétvégére koncentrálódik. Tehát, hétvégi piás lettem. Akkor is érvényre juttatva a régi jó deáki hagyományokat, a fontolva haladás útjával. Egyébként baromira nem hiányzik, már szót sem érdemel.

Ha megfigyeltük, közöltem most magamról néhány személyesebb infót, amit mostanában ritkábban tettem. Munkahelyi érdekességekről, konfliktusokról nem adhatok számot mostanában, mert nincsenek. Beülök valaha a laptopommal általában, és csendesfoglalkozás, ugyanúgy, mint amikor bent voltam a termelésben, és varrtam a gombolyagokat, csak ott a többiek miatt a kötelező minimum társalgást le kellett tudnom, ma már, ha szólnak hozzám, általában letudom annyival, hogy: aha, aha, aha... és bizgerálom tovább az egeret, vagy gépelem az aktuális dolgimat, mint pl. ezt, ritkább esetben valamit webre alkalmazok éppen. Hát, így telnek a napjaim mostanában csendességben, megértésben. Nagy búcsúzkodást nem akarok az idén levágni, mert egyészt lehet, hogy még leszek, másrészt meg feleslegesnek tartom a búcsúzkodást, mondjuk december 31-én este, és utána meg január 1-jén délelőtt pedig már itt sertepertélek valahol a cybertérben. A még futó, publikus projektjeimről annyit, hogy még mindig csinálom a kalandjátékos témáimat, sőt a Reblogon is elkezdtem egy nagyobb koncentrálást igénylő, koncepciózusabb blogot a témáról, mind a szuttyos kis játékleírások: http://kalandkonzerv.reblog.hu. Lehet, hogy idén beesik egy játék második része a revenge fantasy műfajból, egészen pontosan a Halál a pszichiátrián 2-ről beszélek, de lehet, hogy nem, mert mint már említettem, annyira nem vagyok haragtartó, és normális revenge fantasyt írni szerintem igazán csak indulatból lehet. Az idei év összegzése most elmarad, további terveimet fedje ezúttal jótékony homály. További kellemes adventet/hanukát! Bye!

0 Tovább

Ubuntu belebeszélő

Ehhez a bejegyzéshezhez egyetlen Windowsnak sem kellett meghalnia.

Nem nagyon lesz szakmai ez az ismertető, lényegében az Ubuntu laptopra való telepítését tárgyalja, meg még amit gondolok a témáról. Ez csak egy ilyen belebeszélő. A partvonalról. Vagyis arról szól, hogy az Ubuntu nagyon menő dolog, de nem árt, ha legalább alapfokon van sejtésünk róla, hogy mi az egyáltalán. Nem fogom túl jól elmagyarázni, félek nem is tudnám. Egy operációs rendszer, ennyi. Aminek segítségével lehet internetezni, meg fájlokat betölteni. Az Ubuntut úgy tudnám meghatározni, hogy lényegében egy Debian fantázianévű Linux-változat változata (az a parancssoros izé), aminek van grafikus, ikonos felülete is, mint a Windowsnak. Mégsem Windows. Hanem Linux. Elvileg csak linuxos programok mennek rajta, de van valami Wine nevű program is, amivel a windowsos programok is futnak.

Mivel az informatikai dolgokat én csinálom a munkahelyemen, az van, hogy amikor nagyon nincs teendő, néha legenerálok magamnak néhány problémát, amit aztán kinevezek munkának, és azzal foglalkozom. Az Ubuntu telepítésére sajnos körülbelül két hetem is ráment, mert szinte minden létező telepítési, vagy kezdő felhasználói hibába beleestem, ami csak előfordulhat egy ilyen rendszer esetében. Éppen ezért hasznosnak gondoltam, hogy írjak egy ilyen összefoglalót erről, hátha valakinek segítek ezzel. A két hétbe természetesen benne foglaltatott néhány újratelepítés, szunyókálás a fotelben, és a Batman: Arkham Asylum nevű játék felrakása Steamre, amiről majd még írok.

A telepítés úgy indul, hogy letöltünk egy Ubuntut, honnan máshonnan, mint az ubuntu.com-ról, és a letöltött fájlt kiírjuk DVD-re. Már a letöltésnél beleütközhetünk az első számú problémába: a sok telepítői fájl közül melyiket töltsük le, és írjuk ki DVD-re, mivel, ha nem vagyunk tájékozottak, megeshet, hogy rossz lemezképfájlt írunk ki, és akkor nem fog elindulni a telepítés sem. Célszerű először egy VirtualBoxot telepíteni a Windowsunkra, és azon kísérletezni ki, melyik az a legnagyobb verziószámú lemezképfájl, ami még működik a gépünkön. Ha nem tudjuk, mi az a VirtualBox, vagy nem akarunk ezzel hülyéskedni, akkor töltsük le például a 12.04-es verziószámú Ubuntut, és használat közben fel fogja ajánlani, hogy újabb verziószámúra frissíti. A legújabb jelenleg a 17.10-es. Ráadásul minden kiadáshoz 2 féle telepítőfájl van, a kétféle géptípushoz, AMD-re és Intelre, ha jól mondom.

Indulhat a telepítés: a kiírt DVD-t nemes egyszerűséggel felejtsük benne bekapcsoláskor kedvenc kompjúterünkben, és voilá, máris egy lila színben pompázó felület kezd el felderengeni a megszokott kék Windows háttér helyett. Őrizzük meg hidegvérünket, a Windowsnak nem fog bántódása esni, csak pihen egy kicsit. Hogy nehogy örökre elpihenjen, ne állítsuk el a beállításnál felajánlott menüpontot, amiben kiválasztjuk, hogy melléje (ALONGSIDE) telepítse, és így mindkettőt megtarthatjuk. Bár, ez annyira kézenfekvő, hogy nem is vettem hibalehetőségnek, annak ellenére, hogy a munkahelyen valamelyik nagytudású elődöm ezzel a funkcióval gyalulta le annakidején az eredeti Windowst. Hanem vegyük második hibalehetőségnek, hogy telepítéskor a számítógép nem csatlakozik az internethez, vagy energiaforráshoz, ebben az esetben minden külön értesítés nélkül simán borítékolható a hibás telepítés. Telepítés után, újraindításkor vegyük ki a DVD-t, ahogy kérik tőlünk, különben újra csak fagyhalál. Ez lenne a 3-as hibalehetőség. Mókásabb kedvű felhasználók felfoghatják egyszerű szöveges kalandjátéknak is. Egyébként maga a telepítési idő nagyjából megegyezik a Windowséval, szóval még az emberi tűrőképesség határain belül van.

Amikor készen vagyunk a telepítéssel, kisebb problémák még felmerülhetnek, például alapból nem csatlakozik a wifihez, ezt a baloldalt látható fogaskerék-villáskulcs ikon driver telepítő almenüje fogja nekünk azonnal orvosolni, vagy nem tudunk fájlokat indítani, amire viszont tökéletes megoldás az Ubuntu Software Centerben (táska ikon) a Gnome Commander telepítése, amivel egy Total Commanderhez megtévesztésig hasonló felületet kapunk, amiben már tudunk ügyködni, mert elindítja helyettünk. Ezzel elméletileg ki is küszöböltük az Ubuntuban a parancssorban való munkát, de ha mégis szükségünk lenne erre, egy Terminal áll rendelkezésünkre, amit a bal felső Ubuntu jellel ellátott ikonba, ha beírunk (mármint ezt a szót, hogy “terminal”), megjelenik a parancssor ikonja. A szöveges parancsokat egyébként szinte minden felhasználó internetről keresi ki az Ubuntuhoz, ezzel nincs probléma, mert nem kell egy egész könyvet fejben tárolni ahhoz, hogy kezelni tudjunk egy oprendszert. Amire nem árt még vigyázni, hogy az Ubuntuban, ellentétben a Windows-zal, simán belenyúlhatunk a rendszerfájlokba, és ha olyasvalamit törlünk, megbéníthatja az egészet, szóval csínján bánjunk az internetről szedegetett parancsokkal, telepíteni lehet mindenfélét, de ami gyanús, hogy töröl, vagy eltávolít valamit a rendszerből, azt inkább hagyjuk békén. Készen is volnánk. Ha mindezeken a lépéseken végigmentünk, gratulálhatunk is magunknak, mert elvileg van egy gyors, vírusmentes, és (ideg)összeomlás-mentes futtatókörnyezetünk. Egyébként ez az egész arra is jó, azon kívül, hogy linuxos programokat futtathatunk rajta, hogyha bármikor összeomlik a Windows (mármint végleg), van egy bónusz rendszerünk, amit bármikor előhúzhatunk, ameddig a probléma megoldódik.

0 Tovább

Ingoványos talajon: egy fogalom jelentésváltozásai

Az a kifejezés, hogy skizofrénia, vagy ahogy hivatalosan szeretik mostanában nevezni, szkizofrénia, azért érdekes, mert mostanára már nagyjából tudományosan is megállapítást nyert, hogy nem létező fogalmat takar. Tehát mire belelovalnánk itt magunkat a témába, lassan kiderül, hogy nincs is miről beszélgetnünk. Ezt az állításomat két dologra alapozom: az egyik Jim van Os, holland pszichiáter (nem is olyan) újkeletű tevékenységére és kiáltványára, miszerint skizofrénia mint fogalom, nem létezik, helyette a PSS (Pszichózis Spektrum Szindróma) bevezetését szorgalmazza. A másik, hogy sajnos már a skizofrénia sem a régi, ami magyarul annyit tesz, hogy az a betegség, amivel 2006 márciusában felvettem a küzdelmet, és elhatároztam, hogy dokumentálom magamnál a lefolyását, a szemünk előtt alakult át, változott, málott szét, figyelmesebbek észrevehették, a többieknek most szólok.

Első kórházba kerülésem után, amikor hazamentem, azon ritka kivételek közé tartoztam, akik nem fogadták el az orvos állítását, hanem azonnal az internetet hívtam segítségül, annak megállapítására, hogy mi lehet a problémám. Nem rossz megoldás, de nem is a legjobb. Megmondom miért: akkor az interneten a betegségnek néhány leírása létezett csak, ami erős szakmaiság és jólinformáltság hatását keltette, lényegében kivonata volt az akkori irodalomban fellelhető népszerűsítő és szakmai anyagok egyvelegének. A leírás egy mindenre kiterjeő halálcsapda volt, amit skizoféneknek készítettek elő, amiből nincs (nem volt kiút). Ha nem darálnak be a pozitív tünetek (hallucinációk, téveszmék), az úgynevezett negatív tünetek vonnak ki a forgalomból (érzelmi elsivárosodás, anhedónia (örömtelenség), depresszió, és más efféle). Eredetileg az volt a tervem, hogy megnézek egy ilyen bejegyzést, és tételesen cáfolom. Legnagyobb megdöbbenésemre az internetes népszerűsítő irodalom már semmit sem tud a negatív tünetekről, így megfcáfolni sem tudom ezeknek a létezését. Mint ahogy a Google nem tud már semmit Eugen Blauerről, akit szokás volt megalkotni ezekben a cikkecskékben, legalább mint a skizofrénia szó megalkotásának atyját.

Mert mire hagyatkozhat az ember, amikor megállapítják, hogy skizofrén: a kezelőorvosa szavára, saját belátására, maximum az internetre. Nem láttam az orvosi könyvtárban tucatjával ülő skizofrén sorstársakat szakmai folyóiratokat tanulmányozni, sőt, ilyesmit magam sem tettem. Mondják, nincs betegségbelátása az ilyen embereknek. Hm. Nos, nekem lett annak idején betegségbelátásom, mert elkezdtem ezeket a régi cikkeket olvasni, és magamra ismertem. Pontosabban a tüneteimre ismertem a pozitív tünetek felsorolása közben, és elhittem, hogy a negatív tünetek rám is vonatkoznak. És ez, el sem tudom mondani, mennyire káros. Ugyanis a skizofréniának nincsenek negatív, negativisztikus tünetei. Soha nem is voltak. Ez a modern antipszichotikumok mellett derült ki. Az egész mellébeszélés volt, és gyógyszermellékhatás. Ezeket a dolgokat hajlamosak vagyunk elfelejteni. 

A másik szála a mondanivalómnak a Jim van Os-féle kiáltvány, petíció és vélemény. Hogy skizofrénia nem létezik. Az előbb láttuk, hogy az egyik kritériumát a skizofréniának a modern antipszichotikus gyógyszereknek sikerült kiiktatni. Egy téves elképzelés eltűnt, egy illúzióval kevesebb. De vajon így, féloldalasan fenntartható-e a skizofrénia diagnózis létjogosultsága? Nem igazán, szerintem. Jim van Os arról beszél, hogy olyan, hogy pszichózis (vagyis hallucináció, téveszme), de olyan, hogy skizofrénia, aligha. Ezt a holland pszichiáter 14 pontban cáfolja, és új fogalom bevezetését javasolja (a PSS-ét), amit még maguk a skizofrének is hajlamosak idegenkedve, ódzkodva fogadni. Be kell vallanom, hogy én is így voltam vele. Ma is látok sorstársakat, akik önmagukkal meghasonlottan, üres tekintettel bandukolnak a pszichiátriai betegsétányon, és az elavult gyógyszerkészítményeknek és pszichoterápiának köszönhetően életüket - már bocsánat a kifejezésért - zombiként töltik. Jim van Os igazát és jelentősségét felismerni évekig tartó kompenzált állapot eredménye lehet csak sokaknál. És bár kétségkívül érdekes lehet engem olvasgatni, most átadnám a szót neki egy rövid kiáltvány és petíció erejéig. Nem buzdítok senkit aláírásra, sem alá nem írásra, csak gondoljuk végig, ízlelgessük a témát - már akit érdekel jobban az ilyesmi:

Jim van os: Nem létezik szkizofrénia!

0 Tovább

Stranger Things vs valóság

A Stranger Things a Netflix saját gyártású tévésorozata, tavaly jelent meg az első évada, idén a második. Mindkettő óriási sikernek bizonyult. Szokták róla mondani, hogy science-fiction, horror, coming of age, meg mit tudom én, még milyen elemeket ötvöz, meg fel szokták sorolni az összes filmes utalást, ami fellelhető a Stranger Things epizódokban, külön kiemelve, hogy milyen jól imitálja a 80-as éveket. Nyakon öntik egy adag filmes szakkifejezéssel és klisével, és így szokott előállni egy-egy Stranger Things kritika. Felpontozzák, lepontozzák, százalékot adnak rá, meg kiemelik a színészi játékot, karakterfejlődést. A filmsorozattal kapcsolatban én ezt az eljárást azzal a jelzővel illetném, ami a sorozat egyik legtöbbet használt szava: bullshit.

Bevallom, elsőre engem is megfogtak a róla szóló híradások, meg hogy milyen hangulatos film, meg hogy olyan 80-as évek... Vegyük például a 2000 után születetteket: lehet, hogy nekik a 80-as évek vaszizdasz, nekem nagyon nem az. Körülbelül akkor voltam annyi idős, mint amennyi idősek a filmben szereplő gyerekek, nem esett hát nehezemre felidézni a hm... kort, mégha Amerikában játszódik is a történet. Tehát a legfiatalabb karakterek ma lennének annyi idősek, mint én, és merem állítani, a mai Magyarországon körülbelül ott tartanának, ahol én, néhány pszichiátriai osztályos befekvéssel a hátuk mögött. A második sorozatban néhányszor elhangzik ugyan a „skizó” jelző, de csak elhatárolódásképpen a témától, esetleg némileg divatba hozva, ízlelgetve a kifejezést. Mondják, Hollywood skizofréniára hajazó viselkedésű karakterekkel dolgozik, a filmben a legtöbb karakter - mai magyar mércével mérve - súlyosan skizofrén.

Persze, ez csak film, mese, mondhatnák a kritikusok, már a filmkritikusok is, meg a velem szemben kritikusok is, én meg azt mondanám, hogy mi van, ha nem az? Mi van, ha ez az úgynevezett mese nem filmes toposzokat dolgoz fel, hanem korunk folklórját, mítoszait, legendáit, amiknek szinte minden esetben van valóságalapja? Van, ugye ez a fantázia-dolog: az ember olyan dolgokat bír elképzelni, amik már látott és tapasztalt dolgok, valóságos élmények. Hogy a dolgok a valóságból származnak, vagy az őrületből, az mindegy is; vannak. Mert mi van akkor, ha nincs is olyan, hogy őrület? Hol van az őrület? Ha valaki kiabál? Ha valaki lát, vagy hall valamit, ami nincs ott? Hol nincs? Ha én értem a madarak beszédét, miközben más nem, miért vagyok hülye? Ha olyan hangokat hallok, amiket más nem, szintén miért vagyok az? Mert irigyek rám, és rám fogják, hogy az agyam csinálja, és elkábítanak gyógyszerekkel? Hadd mondjak valamit: amíg az ilyen emberek a kínok kínját fogják átélni halálukkor, mert sem a materializmus, sem a vallás nem ad megnyugtató választ a hétköznapi tapasztalásokon kívüli dolgokra, én már sokszor átéltem ilyet, és hiába akarják bemagyarázni, hogy az agyam játéka volt, röhögve távozom erről a világról, mert megtapasztaltam már a másik oldalt. Ez olyan, mint aki visszatér a halálból, mondják, megynyugszik: bizonyosságot szerez, hogy van túlvilág. Mondhatják utána neki, hogy ez így, meg úgy a neuronok játéka, attól fogva megváltozik az élete, nem fél a haláltól.

A Stranger Things sztoriját is erről a másik oldalról szól. Lefesthetném Hawkinst, az amerikai kisvárost, a közelben felállított titkos laboratóriumot, amiben - mit ad Isten - pszionikus képességekkel megáldott gyerekeken kísérleteznek, hogy a szovjetek ellen használják fel őket a 80-as évek eleji hidegháborús időszakban. Az pszionikus képességekkel való kísérletezést a hippi mozgalom idején divatba jött pszichedelikus, hallucinogén szerekig szokták visszavezetni - legalábbis tömeges mértékben akkor került rá sor Amerikában, amikor az addig létező természetes szerek mellé létrehoztak egy pár szintetikusat is, biztos, ami ziher. A filmben az ilyen hatások alatt fogant gyerekeken végeznek kísérleteket, a kísérletek eredményre vezetnek, legalább egy-két esetben, mint az egyik főszereplő - 011, és egy mellékszereplő, 008 esetében. A kísérleti alanyokkal a másik oldalt tanulmányozzák, amit a filmben Tótágas névre keresztelnek az alkotók. Tótágas a valódi világunk leképezése egy indákkal átszőtt és trutymóval teli ábrázolása a valós helyszíneknek, ahol örökösen vihar készül. A tereptárgyak (pl. autók, építmények) megfelelnek a valóságos helyszíneken lévőknek. Így is fel lehet fogni.

A történetben egy fiú (Will) eltűnik Tótágasban, és az egész első sorozat az ő kereséséről szól. Végül megtalálják ebben a köztes világban, és hazahozzák. A második sorozatban végig poszttraumatikus stresszben szenved, vagyis ebből a másik világból származó látomások gyötrik, ami persze nem lenne meglepő a történtek után, de erről is kiderül, hogy sajnos igenis valóságos fenyegetésekről van szó. Csak ameddig a filmben perdöntő bizonyítékként fotók, videofelvételek kerülnek elő ezeknek a másik dimenzóbeli lényeknek a jelenlétéről, addig a valóságban - legnagyobb sajnálatunkra - ilyesmi sohasem fordul elő, maximum PhotoShoppal, és társaival szoktak előállítani ilyesmit. Ha az általunk ismert képalkotó eljárások ki tudnák valahogy mutatni az ilyen entitások jelenlétét, akkor mindez már nem lenne többé tabutéma. Persze, lehet, hogy már kit tudják, csak nem szokták az emberek orrára kötni, kreált tudatlanságban tartva őket.

Nem mesélném most el a film sztoriját, még egy részt emelnék ki a történetből, ami a második sorozat mértani felénél található, amikor két szereplő elmegy egy íróhoz, aki elmagyarázza nekik az egész történet allegóriáját. Az írónak bizonyítékot visznek a paranormális tevékenységek létéről, mégpedig egy hangszalag formájában, amin a kísérleti laboratórium vezetője számol be a paranormális tevékenységekről. Az író erre fog egy üveg Sztolicsnaja vodkát, tölt egy pohárba, és elkezdi inni, mondván, hogy gondolkodnia kell. A vodka túl erős. Fel kell higítani. Az egész sztorit fel kell higítani. A probléma: az emberek nem hinnének nekik. Az emberek szeretik a kényelmes foteleket, a barátságos függönyöket, meg ezt az egész komfortzóna-hülyeséget, ami eltakarja előlük a valóságot. Az emberek nem érzékelik a valóságot, ha kívül esik a komfortzónájukon, vagy azt mondják róla, hogy „bullshit”, nem igaz. Véleményem szerint ez a jelenet magára a sorozatra utal, hogy egy felhigított limonádét kapunk a valóságról, amit aztán beskatulyázhatunk színészi játék szerint, karakterek jellemfejlődése szerint, operatőri munka, vágás, világítás, akármi szerint, pontozhatjuk mindenféle szempont szerint, de a lényegét úgysem fogjuk már látni, mert egy felhígított sztorit kapunk. Hadd mondjam el, aki ment már keresztül hasonlón, látja a lényeget. Azt is látja, hogy mi megy ma Magyarországon az ilyen képességekkel bíró emberekkel való bánásmóddal a pszichiátrákon. Ami engem érint: akartak már skizofrén-demens táborba küldeni, de akartak már eltüntetni is: egy rövidke sztori a végére: Mániám volt elszökdösni egy időben a pszichiátriáról, és egy szép nyári este egy ápoló és egy mentős „meg akart tőlem szabadulni”, elvinni valahova a mentővel, nevezzük Tótágasnak, ahonnan nem jövök vissza. Hallottam emberekről, akik, úgymond „elszöktek” a pszichiátriáról, és sose kerültek vissza. Ez csak azért fura, mert a protokoll szerint még aznap karhatalommal vissza kell (kéne) vinni, aki eltűnt. De ők sose jöttek vissza. És röhögtek, és undorító, fura dolgokat mondtak. Nagyon jól szórakoztak. Ahogy most én ezt leírom, én is nagyon jól szórakozom, függetlenül attól, ki hiszi el ezt az esetet, akikről szó van tudják, és én meg csak jelzem, hogy mindenre emlékszem. Jó, mi? ;-)

Még annyit, hogy a pszichiátria nem azért van, hogy meggyógyítson bennünket, hanem, hogy elhallgattasson, eletompítson, elvitessen bennünket, végső esetben örökre elnémítson. De ki mer tanúskodni? Hát én merek... bíróságon is... Szerintem itt volt az ideje, és most volt itt az ideje leírni a sztorit: a skizofrénekért, azokért, akiknek képességei vannak, legalább médiumi szinten, és azokért is, akik csak megkapták a diagnózist, és kirekesztve élnek örökké a társadalomban. Nekem ezeket hozta felszínre ez a film. Lehet hozzászólni.

0 Tovább

Oravecz Nóra: Van egy ötletem

Elöljáróban le kell szögeznem valamit: nem ismerem Oravecz Nórát. Ettől még nem vagyok különleges, szerintem ezt még egy páran elmondhatják magukról. A könyvét az egyik blogon elhangzott odavetett félmondat miatt vettem meg, ami kb arról szólt, hogy Oravecz Nóra nem is olyan izé, és különben sem egyenlő az idézetes szívpárnákkal, amikkel sokan azonosítják a személyét. Ennyi nekem elég is volt. Ettől kezdve sokkolhatott többeket a látvány, ahogy Nyíregyháza külvárosi részein egy hajléktalan kinézetű faszi, oldaltáskákkal és szatyrokkal bőven ellátva egy Oravecz Nóra kötettel rohangál. Elmondom, miért történhetett ez.

A szóban forgó könyv a Van egy ötletem - Hogyan építs énmárkát? - illetve bármi is a címe, lényegében a blogolásról szól. Ezt jó, ha tudatosítjuk. Nem szimbolikusan a blogolásról, nem jelképesen a blogolásról, nem átvitt értelemben a blogolásról, hanem egészen konkrétan. Blogokon sokakat láttam már elmélkedni embereket ilyesmiről, nagyjából a következő eredménnyel: nagyon a szívünkből szóltak, nagyon együtt tudtam velük érezni néha, véleményük mégis pusztába kiáltott szó maradt leginkább, a pillanatnyi bloghelyzetre való relflexió, nem több. Talán a Nóra, - ugye szólíthatom Nórának, pá zsáluszta, szpászíba - könyve is meghaladott lesz valamikor, és teli szájjal mosolygunk rajta, most nagyon nem az, inkább eléggé aktuálisnak mondanám.

Ha most eltekintünk attól, hogy Nóra sztárblogger, én pedig egy underground firkász, rájövünk arra, hogy a csillogó utazások, eget verő látogatottsági statisztikák és követők garmadáját leszámítva rá is ugyanazok a törvények vonatkoznak, ő is ugyanolyan büd...zséével kezdte a karrierjét, mint mi itt sokan mások. Rengeteg sztorit mond el az életéről, hogy egy vidéki helyről származik, sokat piszkálták a kortárs csoportokban, nem ő volt a legjobb tanuló a suliban, ami sokunkra igaz lehet. Érdekes, hogy engem soha, sehol nem piszkáltak, csak egy helyen, de ott nagyon, és folyamatosan ennek a piszkálódásnak az emléke kísért, de ez itt off.

Érdekes, hogy a pénzért való blogolásnak ugyanolyan mozgatórugói vannak, mint a bármilyen apropóból elkövetett blogolásnak, én például folyamatosan azért kényszerültem egy időben blogot írni, hogy magyarázzam a bizonyítványomat, utána már konkrétan azért, hogy védjem a s***em, majd tematikusan, és végül úgyis mindig a körülmények áldozata vagyok, tehát mindig van miért, miről. Ezt Nóra is megemlíti a könyvében, hogy változnak a témák, változnak a hangsúlyok. De arról is szó van, hogy soha nem azért kezdi az ember, hogy híres legyen és megismerjék az utcán, ettől valami mélyebb motiváció szükségeltetik. Szó esik még egyéni látásmódról, némi különcségről, hát én is kb mindig mást gondolok, mint a többség, mert ha a többség nem hajlandó észrevenni, amikor a király/királynő meztelen, én akkor is WYSIWYG módon kezelem a témát. Ezen a ponton beékelnék én is egy rövid sztorit: Egyszer elmentem egy parapszichológushoz tanfolyamra. A tanfolyam egy pontján elkezdődött az auraérzékelés gyakorlat. Egy idő után mindenki elkezdte „látni” az aurát, kivéve engem, az egy szem skizofrént. Milyen érdekes, szarul van itt nekünk, mindenfélét behalluzik, de az aurát, azt nem hajlandó látni. Nem sokkal később megkértek, hogy ne jöjjek többet. (Mostanában felmerült az a dolog, és inkább IRL, hogy sokan úgymond fenntartásokkal kezelik írásaim igazságtartalmát. A példában szereplő kis sztori nekik (is) parabola az ilyen helyzetekben való viselkedésemre, lélekjelenlétemre.)

Na, de ne vegyük el a szerző elől a rá szánt karaktereket, szavakat, helyet! Annál is inkább, mert lassan túllépem itt a tőlem megszokott mennyiséget. Tartalmilag nézve 5 fejezetre tagolódik a mű, és amikor - érzésem szerint - éppen kezdene leülni a téma a 3 fejezet második része körül, átvált a praktikus tanácsokra, amik így elviszik a balhét. De most tényleg, mondják, hogy kezdőknek nagy segítség a könyv, viszont némi tapasztalat és tudás birtokában azt mondom, nekünk is, akik már régóta űzzük az ipart. Megszólaltat másokat is, Dancsó Péter, Wolf Gábor, Pistyur Vera, Fördős Zé, csupa számomra ismeretlen, de érdekes arc, nyilván nem követem up to date módjára a mainstream tartalomgyárosokat. Ha valamin elcsúszhat az egész, itt, hogy mindig felfelé figyel Nóra, állandóan mesterekben gondolkodik, bár szó esik valami kisebb nézettségű bloggerekről is. És honnan tudom, hogy Oravecz Nórának jó ez a könyve? Onnan, hogy úgy ír, ahogy az adott témában máshogy nem lehetne, olyan szavakkal, olyan stílusban, egyszóval királyság van. Szerintem bloggereknek kötelező olvasmány, bárkmit is gondoljon bárki a személyéről, a módszereiről, vagy a hajviseletéről.

0 Tovább

A skizofrének önálló élete

Itt, vidéken van olyan, hogy egy skizofrén beteg dolgozik, és külön lakik a szüleitől, de csakis kis lakásban, jellemzően szociális alapon, önkormányzatiban, fura közüzemi tartozásai vannak, sikertelenségek érik az életben, kissé diszkriminálják úgy a hatóságok, mint a szomszédai. Rehab munkából tarja fenn magát, megtűrt személy a környéken, de éreztetik vele, amerre jár, hogy kisebbrendű személy. Ami, persze lehet, hogy nem igaz, csak a környezete, ami csupa alacsony kvalitású emberből áll, az igazi szegény, de öntudatos kispolgárokból, szereti őt taposni, mert hogy lám, mégiscsak van, aki alacsonyabb rendű náluk. Jelenleg ez a max, ami elérhető. Persze ez lehet, hogy nem igaz, csak egy beteg ember paranoiája. Vagy ha két beteg emberről van szó, akkor pedig egy olyan különleges fajta szimbiotikus paranoia uralkodik el rajtuk, hogy ugyanazt hallucinálják, ugyanazok a téveszméik vannak. Különös dolog ez, a természet csodája, kompromisszumos hallucináció.

Például behalluzzák, hogy Lapostetűék beszólogatnak nekik a boltban, amikor vásárolnak, Nyalókafej biztonsági őrrel együtt - mivel olyan jó a környék, hogy még az abc-be is biztonsági őr kell. Behalluzzák, hogy az eladók parasztok, és kilóg a kapanyél a szájukból, ékes irodalmisággal szóló udvarias érdeklődésüket afelől, hogy mit parancsolnak, úgy érzékelik, mintha arról kérdezősködnének vartyogó diftongusokkal, hogy dugtak-e az éjjel, vagy sem. Úgy érzékelik, mintha a hátuk mögött róluk beszélnének, amikor már félig hallótávolságon kívülre értek, és megjegyzéseket tennének róluk, de úgy, hogy hallják is őket, meg nem is. Aztán ezek a szemét skizofrének behalluzták azt is, hogy a szemközti dohányboltos Béla-san kiutálta őket a boltjából, és a „Viszontlátásra!” köszönésre úgy reagált, hogy „...nem fogjuk mi egymást viszont látni...”, vagy amikor sepregetett, azt morogta magában, hogy „mindig bejön ide ez a sok SZEMÉT”. Azt is ezek a mocskos skizofrének találták ki, hogy Béla-san dugva tartotta volna Mágikát, az alkalmazottját, és az emiatt való beteges féltékenysége miatt utálta volna ki őket a boltjából. Természetesen mindez nagyon beteges paranoia.

Megváltozott valóságérzékelésük azt mondatja velük, hogy a postán úgy kísérik őket a biztonságiak, mintha az évszázad postarablását készülnének éppen elkövetni, vagy éppen egy néhány anthraxos levelet készülnének feladni a megyeházára. Azt halluzzák, hogy szintén a postán a taknyos kölyök beszól telefonon valahova, hogy:
- Itt van a két skizofrén a postán!
- Minősíthetetlenül viselkednek!
- Igen, csináljanak valamit!
És amikor se a rendőrség, se a mentők nem jönnek ki:
- Na, mit mondtak odabent?
- Azt, hogy kussoljak!
- Ch! Lesz ennek még következménye!

Azon a környéken, ahol régen laktam, az úri negyedben, a szüleimnél, azt halluzom például, hogy a húspultnál egy kedves vevő méltatlankodik:
- Mostanában nem jár ide?
- Nem is baj, legalább nem rontja itt a levegőt!
- Szó szerint!
- Ott lakik a kertváros felé!
- Jobb is ott neki a többi bolonddal!
- Én tudom, ezekkel dolgozok húsz éve!
- Ezekkel nem lehet mit csinálni!
Erre viszont hallucináció helyett a következő téveszmés gondolatok fogalmazódnak meg a fejemben: „Lehet, hogy húsz éve dolgozol ezekkel, de eléggé kis szürke egérke vagy te ahhoz, hogy verd itt a nyálad, amúgy meg szart se érhet a munkád ilyen hozzáállásal. Olyanokkal dolgozol, akiket lenézel, utálsz, undorodsz tőlük, de váltani képtelen vagy, nem tudsz, hülye vagy. Tudod, mit? Megérdemled a sorsod.”

(A sztorikban szereplő képek Michael Cho grafikái, a történetek szereplői, hanem lennének, ki kellene találni őket...)

0 Tovább

Az addiktológia árnyékában

Ezt a címet, hogy „Az addiktológia árnyékában”, lehetne képletesen is érteni, ismerve azt az életformát, amit néha folytatok, de próbálkozzunk meg inkább egy szó szerinti értelmezéssel, hiszen az addiktológia körülbelül (nem túlzok) 5 méterre van a munkahelyemtől, a betegek belátnak az emeleti osztályokról a munkahelyemre, ott mászkálnak el az udvaron kijelölt dohányzóhelyre, bolba, büfébe, stb., a – nevezzük így – betegsétányon, sőt, a betegek – többnyire engedéllyel – bemászkálnak a munkahelyemre, nézelődnének, szajréznának, beszélgetnének. Kivel? Velem ugyan nem fognak, maradjunk abban, hogy bárkivel. És úgy általában leginkább mindent csinálnának, egyet nem: kézműveskedni nem szeretnének az Istennek se, amire az engedélyük szól.

Van-e esetleg valaki, aki nem tudja, mi az az addiktológia? Annak elmagyarázom. Az addiktológia egy viszonylag nyílt pszichiátriai osztály, persze itt is van „megfigyelő”, meg egyéb korlátozások, de alapvetően szabad a gazda, mindenki azt csinál reggel  7-től este 7-ig, amit szeretne, legalábbis én úgy vettem ki az udvaron uralkodó fejetlenségből. Nem sok összehasonlítási alapom van más addiktológiákkal, de ez kocka alakú, zöld mozaikkövekkel van kirakva és a telephely hátsó traktusában éktelenkedik.

Aki esetleg az addiktológiának nem erre a meghatározására számított volna, annak adok egy másik definíciót. Az addiktológia elsősorban a szenvedélybetegek gyógyítására szakosodott pszichiátriai intézmény, és mint ilyen, alapvetően jóindulatú, szóval  van egy ilyen „gyógyítsuk meg, ha beledöglik is” funkciója, annyit tudok, hogy különböző terápiák és szakemberek vannak, amiknek a segítségével a szenvedélybetegek leszokhatnak az alkoholról, kábítószerről, egyéb gyógyszerekről.  Nagy vonalakban tehát erről van szó. De természetesen gyógyítanak egyéb fajta mentális betegeket is.

Megsúgom: én is jártam addiktológiai gondozóba, de nem alkohol miatt kezeltek, még ha néha áradt is belőlem a szeszkó. Skizofréniával kezeltek. Érdekes, hogy az embert makacsul skizofréniával kezelik, miközben alkohol okozta pszichózist és cannabis és származékai okozta pszichózist állapítottak meg nála, ami pedig neveztetik vala alkoholos hallucinózisnak, és a tünetei megegyeznek a skizofrénia tüneteivel. Csak ebben az esetben nem bélyegzik meg az embert, szívatják évekig ezzel a sz*rral, hogy rendet rak-e a szobájában, meg lefekszik-e este 10-kor, hanem általában békén hagyják. (Egyébként ezt a tünetegyüttest már 1907 körül, az abszint fénykorában felfedezték, úgy látszik, feledésbe ment, elmondanám, nemcsak az abszintra vonatkozik.)

Nem akarom az addiktológiát nagyon kielemezni, se pro, se kontra, mivel az én rehab munkahelyem nagyjából úgy viszonyul az addiktológiához, mint egy kis kalózbárka egy hatalmas gályához, ami egy sortűzzel elintézhetné, mégis békésen megférnek egymás mellett a telepen. Mert ugye megférnek? Különben amilyen viszonyban vagyok az addikttal, már fel sem vennének az osztályra, ha ott delirálnám magam halálra, akkor sem, és valószínűleg én is inkább megdöglenék, minthogy addiktra kerüljek. Voltam már sokkal rosszabb állapotban ettől, addig is kibírtam enélkül, ezután is ki fogom. Csak mint érdekességet említettem most meg, egyébként meg az, gondolom, lejött az írásból, hogy én nem teljesen azt gondolom az addiktológiáról, mint az emberek többsége, de ez – egyelőre – maradjon meg magánvéleménynek. Most nem akarok erről hosszasabban értekezni, talán majd máskor. Mindenesetre köszi a lehetőséget, hogy ezeket leírhattam. xD

* amúgy írhattam volna ütősebbet is, csak akkor holnap már nem biztos, hogy be kellene mennem dolgozni :-(

0 Tovább

A családterápia mint megoldás?

Szerencsés ember, akinek van családja, még, vagy már, vagy mindig is volt, vagy mittudomén. Sokaknak ez a család-dolog magától értetődik, adja magát, ugye. Páran megszívják vele. Ezekről a nevelési, illetve nevelődési dolgokról akarok most beszélni (pf, írni). Nem konkrétan saját magamról, hanem csak úgy általában. Persze, az is igaz, hogy mindenkinek csak egy élete van - buddhisták kedvéért tegyük hozzá: egyszerre - ezért én is valószínűleg fogok hozni néhány saját példát. Akkor először is kezdeném magammal: Én talán meg is szívtam bizonyos értelemben a családommal, de főleg nem. Illetve ennek vannak talán fokozatai: 1. nincs család, 2. van, de minek, 3. jó szándékkal van kikövezve. Az enyém jó szándékkal volt kikövezve, és ez a az szerencsém, mert ez lehetővé tette, hogy eljussunk a családterápia intézményéig. Sokan esetleg ellenérzésekkel viseltetnek a családterápiával szemben, nekem is volt egy kevés, de nekem nem azért, amiért egyesek gondolhatnák, hanem azért, mert a múltbeli tapasztalataim a családterápiával kapcsolatosan negatívak. Illetve nem is, hogy negatívak, hanem inkább úgy mondanám, hogy katasztrofálisak. Ebből annyi a tanulság, hogy családterápiát is lehet rosszul is csinálni, de a jó terápia nagyon sokat segíthet. Érdemes tehát reckírozni? Azt mondom, ha nem kényszerrel történik, igen.

A pszichológia és a pszichiátria up to date felfogása hajlamos azt mondani, hogy meghatározó tényező az ember személyiségfejlődésében a gyerekkor, vagyis a legmeghatározóbb a genetikai tényezők mellett, amiket ha szeretnénk, sem tudnánk letagadni, mert az szabad szemmel is észre vehető. Most, hogy létezik-e epigenetika, azt most hagyjuk, egyelőre. Az epigenetika azt jelenti saját szavainkkal, hogy az utód örökli az szülő élete folyamán szerzett tulajdonságait és készségeit.  Legújabban szeretnek ezzel foglalkozni az emberek. Viszont példánkban fontosabb, hogy az utód (jelen esetben én) milyen géneket örököl, avagy hordoz magában, és nem csak a szülőktől, hanem hatodíziglen visszaüt az ősök genetikája.

Ez annyiban fontos, hogy a családban manapság rengeteg tabu felmerül a felmenőkkel kapcsolatosan, régebben amikor a generációk együtt éltek, ez lehetetlen volt, mert némi családtörténet óhatatlanul beleplántálódott a versenyzőbe. Manapság viszont jellemző az, hogy inkább titkolják a szülők a gázos sztorikat és figurákat a háttértörténetből, mert azt gondolják, hogy "ha nem tudom, nem fáj", vagyis azt, hogy ha nincs tudomása a rossz mintáról, követni sem fogja. Na, ez nem így van. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, az ősök szelleme így még jobban kísért, a feldolgozatlan trauma tovább öröklődik. Ha nem tudunk a veszélyről, nem tudunk rá felkészülni sem, pláne kivédeni, megelőzni. Nagyon fontos, hogy tanuljunk a múlt hibáiból, akár a másokéból is, mivel a történelem az élet tanítómestere, de ennél fontosabb, hogy a családtörténet genetikailag minket tudattalanul is meghatároz(hat).

Mivel bevezetőm kezd hosszúra nyúlni, mint egy rétestészta, a továbbiakban rövidre fogom, úgyis lesz még erről valószínűleg szó a későbbiekben, mivel az egyéni terápiám egy ideig családterápiaként folytatódik tovább. Vissza a gyerekkorhoz: mivel én nagyon jó gyerek voltam, és úgy viselkedtem, mint egy introvertált felnőtt, ezért én nagyon sok problémát lefojtottam a tudattalanomba, és ezért ez betegségtermelő gócként viselkedett. Ebben a tudattalanban van egy véletlenszám-generátorszerű izé, ami a mentális, vagy testi betegségek kiosztásáért felelős, az én állapotom kulminálhatott volna akármiben, az infarktustól kezdve a pajzsmirigyrákon keresztül a skizofréniáig, amivel, most úgy érzem, tkp még jól is jártam. Tehát gyerekkoromban nem éltem át a 6 alapérzelmet rendesen, amiből csak egy pozitív van, az öröm, a többi negatív. A szülő egyik feladata természetesen minél több örömérzethez juttatni a gyereket, ha lehetséges, de a többi alapérzelem kifejeződésénel is teret engedni (bánat, harag, félelem, meglepődés, undor). Ezek az univerzális érzelmek, amik minden egyes embernél, az újszülötteknél is, a vadon élő törzseknél is megfigyelhetők. Szabad folyást kell engedni nekik, de törekedni kellene az öröm nevű érzelem túlsúlyára. Ne feledjük azonban, hogy a nevelés 14 éves korban befejeződik, ami kimarad, az lemarad, aki bújt, bújt, aki nem, nem, ezért vicces, amikor kísérletet tesznek 30-40 éves emberek nevelésére, pl. az én esetemben, és nem is egyedül csak a szüleim, hanem olyanok is, akiknek még annyi belelszólásunk sincs az életembe, mint ... szóval semennyi.

Szóval ennyi lett volna a családterápia első ülése dióhéjban, meg még az került szóba, hogy én, ezek miatt a körülmények miatt a 4, vagy 5 társadalmi szerepből majdnem mindben traumatizált vagyok, vagy voltam. Ilyen társ-i szerepek: a család, a munkahely, a barátok, a párkapcsolat és a nem emlékszem. Ezekből a szerepekből csak 1-2-ben funkcionáltam normálisan, a többiben mind áldozatszerepbe kényszerültem, illetve azt vállaltam el. Azt, hogy itt a blogon traumatizált, vagy traumatizáló szerepben léptem fel, hát azt meg mindenki döntse el maga. Talán egyesek számára traumatizáló volt olvasni egy skizo-blogot, remélem, a többségnek nem. Lesz még szó családterápiáról, ha máskor nem, a végén.

0 Tovább

Rohadt játék - interaktív izé

Ezt az interaktív ízét ma éjszaka írtam. Az a címe, hogy Rohadt játék. A bal felső sarokban lévő kallantyúkkal lehet vissza/előrelapozni a szövegben, ha szükséges , a kék színnel kiemelt linkek vezetnek tovább.

0 Tovább

Az Excel chat históriája és a Tombolanézső

Első lépés a nagybetűs életben. Mire számíthatsz: zakó.

A történetemet tehát ott hagytam el, hogy a csajok. Hogy kiderült-e, hogy van egy 18 éves lányom, vagy sem, az most nem tartozik ide, de talán erre még visszatérünk egyszer. Szóval, a dolgok párhuzamosan történnek az életemben, lassan kibogozhatatlan kuszasággal, egy-egy szálat, vagy mellékszálat tudok csak kiragadni, és azt boncolgatom. Egyszer elhagyom a szabolcsi pszichiátriákat, és Pestre megyek az Ébredésekhez, ahol nagyon helyesen a Rogers-i* módszert alkalmazzák a terápiámban, és mit ad Isten, konstruktívan állnak hozzám. Viszont ezzel párhuzamosan alám vágnak a suliban, de akkorát, hogy csak úgy nyekkenek.

* A Rogers-i módszer lényege, hogy beszéltetik a pácienst, és hagyják, hogy ő vezesse a beszélgetést. Nem, vagy csak nagyon ritkán tesznek fel kérdéseket, a problémákat saját történeteken keresztül világítják meg.

Nem mondom azt, hogy én egy szent vagyok, sem azt, hogy egy faszent, de azt hiszem, az én eljárásom korrekt volt, míg a konzulens tanáré nem. Kezdődött azzal, hogy bejelentették, hogy más konzulenst kapok, mint aki eredetileg ki volt jelölve. Az új konzulens azt is bejelentette, hogy nem csak az ő személye változott meg, hanem a feladat is, eddig egy szabadon választott webalkalmazást kértek, most viszont egy olyan alkalmazást, ami szabadon választható kötelezően abból, amire a tanár azt mondja, hogy jó. Nem tudom, érthető-e?

Akkor mindjárt érthető lesz. Van ugye a chat, amit Javában írtam, és internetre alkalmaztam, ami nem könnyű és főleg nem olcsó mulatság mostanában. Erre a tanár kiböki, hogy neki valami olyasmi kell, ami még nem volt a nap alatt. Hogy Java chat tudomása szerint 30, vagy negyven van fent az interneten. Persze, ha vette volna a fáradságot, és jobban utána néz, akkor rájöhetett volna, hogy ebből működőképes max. 1-2, de leginkább konkrétan 0. Mások platformereket, meg nyilvántartó programokat írtak. A platformertől volt egyébként a legjobban elragadtatva. Jó. Nem tudom, mennyire járatos az amatőr játékfejlesztés világában meg hol volt úgy az elmúlt 20 évben, de ha megnézné például az itch.io-t, ahova néha én is publikálok, lehet, hogy platformer-mérgezést kapna. A platformer az, amikor platformokon ugrál egy figura és össze kell gyűjteni a bigyókat a pályán. Azt hiszem, nekem ez már a Commodore 64-es időkben sem volt értelmi színvonal. Nyilvántartó programot meg nyilván nem tartok kihívásnak, mert már érettségin sem volt az különösebben.

Ahová lépek, szörny terem

Amúgy meg mit tartsak nyilván, kik és mikor élnek nemi életet a lépcsőházban? Lehet, hogy egyedi lenne, de lehet, hogy megsértene bizonyos személyiségi jogokat. Vagy inkább a jóízlést. Mást mit tudok nyilván tartani? Na, de félre a hülyeséggel, mert most ugrik a majom a vízbe: a konzulensem kitalálta, hogy írjak chat-et...

EXCEL-ben!

Most tekintsünk el attól, hogy irodai szoftverekről egyáltalán nem tanultunk semmit, a Java-nak, a PHP-nek, de még a C#-nak sincs semmi köze az Excelhez. Elvileg van az Excelnek valami szkriptnyelve, amin talán meg lehetne írni, de akkor gondoljunk bele, ugyan mi értelme lenne? Mi menne az Excel chat-en? „Te, haver, neked kijött a szumma?”, „Figyi, olyat cellaformázást csináltam, hogy elé... nekeltem tőle a Nemzeti dalt”. Ugye, milyen életszerű? Mindegy, akárhogy forgattam magamban a dolgot, hosszas töprengés után arra a felismerésre jutottam, hogy megint kiba... bráltak velem, de rendesen. Nem tartom korrektnek, és ezt nem is rejtem véka alá. Ha valaki nem tartja agyrémnek az Excel chat-et, nyugodtan jelentkezzen itt, és akkor elismerem, hogy én vagyok a helikopter. De van egy sanda gyanúm, hogy erre valahogy nem fog sor kerülni.

Februárban Ujra Csinálni Kötelező!

Legalábbis én magamra nézve annak érzem. Most, akkor, ha lehet, tekintsünk el ettől az Excel-vonaltól, amit írni fogok, az egy Twitter olvasó (feed reader), ami arra jó, hogy tweeteket tudjunk olvasni bárkitől, anélkül, hogy regisztrálnánk a Twitterre. Ugye, milyen jó? Bár, őszintén szólva, ez korántsem akkora kihívás, mint Java-ban chat-et írni, illetve kiegészíteni kalandjáték elemekkel, és egy kisebb hálózatos játékot összehozni. (Ez sem felelt meg a t. konzulensemnek, mert azt mondta, hogy ebből is sok van. (Ha egy működőt mutat, benyalok neki.)) Ja, és a tweet olvasónak az lesz a neve, hogy Tombolanézső. Ha nem fog tetszeni a Tombolanézső sem, akkor nincs mit csinálni, be kell látni, hogy a kettőnk közül valaki valamihez nagyon nem ért. Egyébként még egy ilyen élményem volt, egy filozófia szigorlaton a tanár meg akart buktatni, mert nem értettünk egyet Hegel történelemszemléletével kapcsolatban. Akkor, így, utólag belegondolva, nekem volt igazam. Most viszont tényleg nem tudom, és nem is érdekel. Csak annyit, hogy egy fizetős OKJ-s tanfolyamon olyan dolgot kérni, ami még nem létezik, egy kicsit hogyismondjam. Szerintem hamarabb kapok Nobelt érte, mint OKJ-t.

0 Tovább

valaki kiabál az utcán

Valaki kiabál az utcán. - Mi baja van Ferikének? - Nem tudom. Országos hírű bolond létemre valahogy nem tudok már mindenki bajával törődni. Amit egyébként egy kicsit restellek, de már nem megy. Egy életem van nekem is, amiben van éppen elég probléma. Tudom, nem szép tőlem. Az emberek már bizalommal fordulnának hozzám. Én pedig, alig, hogy leokéztam a pszichiátria témát, itt keleten, lépnék már tovább. Más felé.

Legújabb tweetjeimből másoltam ki ezeket. Szép csili-vili tweetek, így egybe még jobban mutatnak. Abszolút távolodom már a témától, egy olyan világot kezdek ostromolni, ami még nem igazán szeretne befogani. Megcsináltam az utamat a pszichiátria útvesztőjében, ezt is megcsinálom valószínűleg, a kezdeti nehézségek ellenére. Az, hogy nem akarok már annyira belevonódni a témába, nem kivagyiságból van, hanem lelki okok miatt. Kérlek, ne haragudjatok meg érte. Jelenleg toporgok, az összes vizsgám megvan, de a záródogámat "visszadobták". És, sajnos, azt kell, hogy mondjam, ebben a gesztusban felfedezni véltem egy kis(?) rosszindulatot is. Most tehát, a pszichiátria és a munkarehab világából nekem már kifele áll, de a világ, vagyis az egészséges társadalom még nem tart magához méltónak. Szóval, ha a mémet akarnék szerkeszteni, kék ruhás nő lenne a munkarehab, a piros ruhás lenne az egészségesek világa. (De nem akarok.)

Érdekes, ezzel nem villogni akarok, de iszonyat sok kiscsaj keresi a társaságomat, jobbnál jobb nők. Ezzel 2 probléma van. 1. Ez egyáltalán nem volt tervbe véve, nem ez volt a célom. Illetve azzal, hogy vállalom a nevem, meg az arcom, egyáltalán nem volt biztos, hogy ez lesz a vége, sülhetett volna el balul is a dolog. 2. Talán nem ezt kellett volna másodikra rakni, mindegy. Mivel párkapcsolatban élek, ez némi feszültség forrása is, mert nem vagyok se köztulajdon, se skizóceleb, se díszf@sz, majd ha akarok valamit, szólok.

Igazából nem a hölgyek kíváncsiságára vágytam leginkább, hanem arra, hogy szakmailag legalább egy OKJ erejéig elismerjenek, aztán nyargalnék tovább a tudományok sztrádáján. Egy társadalmat azért minősít az, hogy az élet minden területén igyekeznek elhavaztatni valakit, felsőbb körökben (és mondjuk, hozzám képest majdnem mindenki felsőbb körök), és kinek a szimpátiáját nyerem el? A kislányokét. Mondjam azt, hogy ők még bizonyos értelemben tiszták? Illúzióim nincsenek, hogy néhány értelemben már nem azok. De akkor is. Ezen érdemes elgondolkodni.

Hirtelen ennyi. Hogy a vizsgáig konkrétan mivel töltöm ki még az időmet, mert nem lehet éjjel-nappal tanulni, nyilvánvaló, és nekem mindig vannak mellékvágányaim, nem tudom. Majd, ha eldöntöttem szólok. Lehet, hogy befejezem a Halál a pszichiátrián 2-t, lehet, hogy nem. A kevés siker ellenére még mindig érdekel valamennyire ez a játékvilág. Vagy teljesen új dolgokba kezdek. Nem tudom. Majd meglátjuk. Szóval, akkor majd jelentkezem.

0 Tovább

Skizofrénia underground

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Szerintem tweetelni menő

Linkek, blogajánló, stb.

LindaDesign NonStop

"egy szöveggyáros zugmágustól"
"Árpádnak lenni nem egyszerű"
Nem szégyen a kultúra,
csak néha kellemetlen.

Kaland konzerv WP:

Itt is szoktam rinyálni:

Ahogy kezdődött... (a blog)

7 évig "kezeltek" paranoid skizofréniával. Elbaszták az életemet. Elegem lett. Nem kell a méregdrága gyógyszerük, egyszerűen lehúzom a klotyón, nem kell az idióta pszichoterápiájuk, se pszichológus, se más. Menjenek a picsába a gyógyszereikkel. Engem ne "gyógyítgassanak", a saját életemet egyedül is el tudom baszni. Nem kell az asszisztálásuk. Gyógyszer és agymosás. Ennyit tudnak. Baszódjanak meg.

Feedek