Soha nem voltam egy megmondó stílusú ember. Nem írtam soha pontokba szedve, mit hogyan csináljunk. Még csak tanácsot sem adtam senkinek a saját életére nézve. De megváltozott a hozzáálásom egy csomó mindenhez. Nem bántam meg, hogy visszajöttem ide. Megmaradtam egobloggernek, de sok mindent másképp csináltam a Reblog Maraton kapcsán. Próbáltam eladhatóvá tenni az írásaimat, és ez többé-kevésbé sikerült is. Toltam a kontentet, sokszor a minőség rovására is. DE: a Weisz Fanni-s írásom kapcsán kiderült, hogy semmi segítő szándék nincs az áltagemberben. Ezalól mondjuk én sem vagyok kivétel. DE: nem rinyáltam, nem kértem segítséget, és a többi. Mindenki tudja mit csinálok: 4 órában eljárok varrogatni, aztán játszok, meg blogolok. Néha iszok egy keveset (?!). Rájöttem, hogy ilyen kontenttel nem lehet nyerni, csak tapasztalatot, esetleg ismertséget. Megmondom őszintén, a WordPress valamivel családiasabb volt, de nem kaptam ennyi figyelmet. Van még egy WP blogom, majd szeretném portállá fejlszteni, és játékokkal foglalkozni rajta. De ezt a helyet meghagyom személyes blognak, otthonosan berendezkedtem, és belaktam. Azt nem tudom pontosan, továbbra is szeretnék-e versenyszerűen tartalmat előállítani, de megmodom őszintén, hogy mentális betegséggel ilyenbe fogni dupla adag kávé, és dupla adag nyugtató, és citromos sör, és gyógysör, és dzsúzosvodka, és Rubophen. Majdnem, mint a Vodka-Bomba-Cataflam. Közben cseszegetnek pszichiátriai oldalról, cseszegetnek családi oldalról, hogy nem élek normálisan. Mi a normális? Mi a norma? Csak mert egyszer diagnosztizáltak, joguk van beleszólni az életvitelembe? Joguk van. Sőt, gyámság alá is tehetnek. Hány Ft egy kiló kenyér? Ki az ország miniszterelnöke? Ki a város polgármestere? Miért van joguk hozzá? Mi közük hozzá? Miért gyötörnek? Mi a franc ez az egész?
A mai pszichiáterek bántják a pácienseiket https://t.co/kNMIxUvPVJ … "a pszichiátriának semmi keresnivalója a bíróságon." #Feldmár
— mobilman (@szajbergyerek) 2015. november 27.
Nem kérek együttérzést. Nem kérek szánalmat. Nem kérek pénzt. Örülök, hogy itt lehetek, és megoszthatom a gondolataimat. Valamennyire elégedett vagyok. Valamennyire jól vagyok. De nem versenyezni akarok pénzért. Vagy igen? Játsszunk. Ameddig belefér. Az idén két angol nyelvű játékversenyre is beneveztem, az egyiken nem volt értékelés, a másikon utolsó lettem. Kilencedik. A balsikerem titka, hogy egyrészt "fura az angolom", másrészt nem bírják a magyar valóságot. Szóval szívesen veszek részt játékokban, de én inkább megkeresném azt a pénzt. Vannak céljaim. Azért nem írom egyelőre le őket, hogy ne tűnjek nagyravágyónak. De idővel majd minden kiderül...
A PINCE egy példajáték a szöveges kalandjátékok grafikus felhasználói felülettel való ellátására. Ez a játék Halloweenre készült el, nem kapcsolódik semmilyen versenyhez, vagy eseményhez, de mivel itt nagyon szeretjük a Halloweent (csináltam egy valamelyest halloweenes sablont, ez egy álmom volt, és hiába már elment a Télapó, és lassan itt a Jézuska, itt még mindig a Halloween dominál). Mit is lehetne elmondani róla? A történet szerint egy pincébe vagyunk beárva, a feladatunk megtalálni a kulcsot a paradicsomhoz, vagyis a kifelé vezető ajtóhoz. Sajnos egy BESTIA is tartózkodik a pincében, minden lépésünkre figyelni kell, mert ha belefutunk, azonnali halálhoz vezet. Egyébként nem egy eredeti ötlet, találkozhattunk már vele a The Hunting Lodge című játékban, szerintem egy eléggé idegesítő horror-elem a félelem fenntartására, jónéhányszor elhalálozunk miatta, mielőtt megtaláljuk a kulcsot. Szerencsére a játék figyelmeztet, ha a közelben tartózkodik, és megpróbálhatunk az ellenkező irányba menni (menekülni), ha nem szeretnénk belefutni, és ilyen módon lelni a halálunkat. Nekem nagyon bejött, azonnal kitaláltam a feladványokat, szerintem nagyon jól sikerült. A játék forrása ingyenes, ebből sikerült elkészíteni a fordítást, ami nem volt túl nehéz, mert inkább a grafikai elemek dominálnak. A játék forrása sokáig porosodott itt nálam, hogy most találtam meg, és fordítottam le, puszta véletlen. Fényképeket, saját grafikákat, és saját zenét tartalmaz, ami elég jó lett.
Weisz Fanni egy fotómodell, aki ismertsége segítségével igyekszik felkarolni a jó ügyeket. Mindössze 23 éves, 2007-ben nyerte első szépségversenyét a Komló Expón, de amikor nyilatkozatot szerettek volna tőle kérni a verseny kapcsán, derült ki, hogy egyáltalán nem hall (siket). Vujity Tvrtko fedezte fel, és vettek együtt részt ételosztáson, és Haitin is teljesített karitatív szolgálatot (itt fogyatékkal élőkön segített). Emelett Európa első siket sajtószóvivője, az Afrikai-Magyar Egyesületnél, akik hátrányos helyzetű embereken segítenek. 2010-ben az év civil hőse lett az év embere választáson, 2011-ben megkapta a Pécs Város Arca címet. Nemrégiben elvállalta, hogy segít a megváltozott munkaképességű emberek termékeit értékesíteni, és a Segítő Vásárlás program arca lett. A segítő vásárlásról annyit kell tudni, hogy 2010-ben indította útjára az Emberi Erőforrások Minisztériuma, és logójukat olyan megváltozott munkaképességű emberek nyerhetik el, akik legalább 30%-ban sérültek, és minőségi magyar termékeket állítanak elő. A Programot 2013 a Salva Vita Alapítvány irányítja, ekkor jegyezték be az új védjegyet, ami így néz ki:
2013 előtt ilyen volt a segítő vásárlás logója: egy ujj, bekötve fáslival, szerintem jobban nézett ki, de ez csak az én magánvéleményem. Azt már nem is firtatom, mennyit áldoznak 1-1 ilyen kampányra, és hogy mennyit segít a megváltozott munkaképességűeken, ha egy logót használhatnak. De általában teljes a zűrzavar, általában mind a két logót használják még. Ez itt a régebbi változat:
Én az egészről annyit tudok, hogy alapítványok szervezésében szoktak vásárokat tartani, ahol ilyen termékeket lehet vásárolni. A mi munkahelyünk is jelen van a környéken minden ilyen kiállításon, és vásáron, szoktunk árulni a kórház területén, a piacon, a Nyíregyházi Kosár Közösségben, és még különböző szabadtéri rendezvényeken. Ja, és a legfontosabb: mi visszük fel a gerontopszichiátriára a cuccokat, mert szerencsétlen ördögök nem nagyon járhatnak le minden nap az udvarra. (Én is majdnem oda kerültem.)
kommentelésről szól. Valaki örül a kommenteknek, valaki pedig nem. Nemrégiben találtam az interneten egy alkalmazást, ami a böngészőben letiltja a kommenteket, hát nem nagyszerű? Az alkalmazás a Don't Read The Comments! (DRTC!) nevet kapta, és ugyan én még nem próbáltam ki, és nem is hiszem, hogy fogom, hátha valakinek hasznos lehet. Az alkalmazás írója arról panaszkodik, hogy a kommentek elvonják a figyelmet a tartalomról, és hogy ez milyen hasznos dolog, hogy letiltjuk a megjelenő kommenteket. Valakinek biztos nagy jót tesz vele...
Azt hiszem, összesen egy transznemű játékfejlesztőről akartam még írni, Porpentine-nek hívják. Nem tudom, mikor fog sorra kerülni, mert most Kitty Horrorshow következik, aki szintén játékfejlesztő, de ő születésétől fogva nőnemű, csak éppen hogy klinikai depresszióban szenved. Ez egyenlő a major depresszióval, ami a depresszió súlyosabb fajtája. Saját bevallása szerint napokig ki sem kel az ágyból, és ránk hagyott egy terjedelmes, 10 pontbol álló cikket arról, hogy "Hogyan maradjunk produktívak klinikai depresszióval" (Staying Productive with Clinical Depression, for indie game developers). Nem sokkal az írás után befejezte a blogolást, és nem igazán ad hírt magáról, maximum Twitteren. Illetve néha megjelenik egy-egy játéka, játékfejlesztő oldalakon bele lehet futni a nevébe, úgy tudom, mostanában leginkább 3D-s játékokban utazik. Játékaiban szinte kivétel nélkül a horror kategóriába tartoznak. A halálról, és a borzongásról ír. Legelső játéka egy kastélyban játszódik, a történet annyi, hogy le kell gyilkolnunk a kiszolgáló személyzetet, majd legvégül a királyt is, majd meghalunk mi is. (
A fülzúgást a 28. születésnapom körül kaptam, mintegy árukapcsolásként a skizofrénia mellé. Eleinte nagyon rossz volt, mert zavart a koncentrálásban. Emlékszem, állandóan egy diszkmennel járkáltam, és zenét hallgattam, hogy valamennyire elnyomja. Aztán beszereztem egy mp4-et, és most már nem kellett CD-ket se vennem. Miért jutott ez most eszembe? Mert néha, ha nem koncentrálok valami feladatra, hirtelen a figyelmem központjába kerül, és még ennyi év után is idegesítő. Voltam infúziós kezelésen, próbáltam lézeres terápiát, és fülbe dugható maszkolót, persze mindegyik kényelmetlen, és semmit sem segít egyik sem. Van fehér zaj, rózsa zaj, barna zaj, ezek mind a fülzúgásra használatosak, de egy idő után az ember agyára mennek ezek is, szóval egyszerűbb, ha nem használok semmit. A legjobban eddig az segített, amikor a Blahán mászkáltam a forgalomban, mivel városi gyerek vagyok, nekem a forgalom zaja volt az a természetes közeg, aminek sikerült elnyomnia. Az internet is tele van fülzúgás (tinnitus) terápiákkal, valójában mind hatástalan, de jó drága. Ennyi év távlatából azt mondom, hogy próbáljunk belenyugodni, az ember általában mindenhez hozzá tud alkalmazkodni. A baj ezzel a magas frekvenciájú sípolással, hohgy eleinte egyáltalán nem érezzük természetesnek ezt a hangot, úgy értem, az frekvenciájú sípolás abszolút természetellenesnek hat. Egyszer bemértem a sajátomat, nagy élmény volt, jól szórakoztam, de már nem emlékszem mennyi volt az értéke. Különféle neurológusoknál is voltam, az egyik azt mondta: "Honnan tudjam, hogy magának tényleg fülzúgása van?" Azzal szépen elhajtott a francba. Kedves, nem? Egy másik neuroológus, amikor meghallotta, hogy a fülzúgás miatt öngyilkosságot emlegettem, előrébb vett az MRI-vizsgálatra. Természetes, vagy sem, együtt kell vele élni, és megszokni. Ez évekbe telhet, mint nálam is volt. Egyesek szerint Vincent van Gogh is azért vágta le a fülcimpáját, mert fülzúgása volt. Lutherről, és Beethoovenről is feljegyezték, hogy ebben szenvedett, érdekes, hogy akik semmit se hallanak, EZT ők is hallják, példa erre Zoe Cartwright filmje, amit erről készített:
Már régen megfogalmaztam magamban, hogy megírom ezt a játékot, csak nem biztos, hogy éppen most hétvégén kellett volna, mert nagyon sokat szívtam vele. Ez egy disztópia, vagyis negatív utópia, ahol egy egész várost a pszichiátria irányít. Annak ellenére, hogy mennyit dolgoztam vele, eléggé csúnyácska lett. Ez egy kalandjáték, nincs benne igazán harc, persze egy kis erőszak van a végén. Mentségemre legyen mondva, hogy a grafika nem az én "érdemem", hanem egy Moritz Geremus nevű úriemberé, akinek többé-kevésbé egy játéka ismert, és szabadon felhasználhatóvá tette annak grafikai elemeit, ami rendes volt tőle, annak ellenére, hogy nem egy nagy durranás, de ha egy kubista műalkotásnak szánta, akkor annak megteszi. Egyébként egy negatív utópiát felvázolni is éppen megfelel. Sőt, még talán illik is hozzá valamennyire.
A játékban ugyanúgy értékekkel rendelkezünk, mint a "Kaland, Játék, Kockázat" sorozat esetében, annyi különbséggel, hogy itt nem lehet csalni, előre-visszalapozni, minden digitálisan van megoldva. Itt is próbára tehetjük a szerencsénket, használhatjuk a közelharc tulajdonságunkat, vagy a kisugárzásunkat az emberek meggyőzésére. Kalandunk során tárgyakat is gyűjthetünk, ezt ugyanúgy feljegyzi a játék, és használhatjuk a megfelelő időben. Én természetesen azt a verziót játszottam végig, amiben azonnal legyilkoltam a fogvatartóimat, és egy kalandos út során visszataláltam az otthonomba, ahol a helyi testőrség vezetőjévé választottak érdemeim elismeréseként. Hatodszorra sikerült is.
Van ilyen? Mert a férfiak inkább "lenyelik" a békát, és jobban szégyellnek róla beszélni, mint a nők. Tudom, hogy telve vannak az anyaotthonok férfiak által bántalmazott nőkkel, de hova forduljanak a bántalmazott férfiak? A kocsmahivatalba? Tényleg csak ez az egyetlen megoldás marad? Az erőszak fajtája sokféle lehet: szóbeli erőszak, lelki erőszak, testi erőszak, szexuális erőszak, gazdasági (anyagi) erőszak. Ha az erőszaknak ezeket a fajtáit nézzük, az elmúlt közel hét évben nekem szinte mindegyikben volt részem. Az utóbbi időkben már ritkán találkoztunk, akkor is csak úgy, hogy azt ígérte, hogy "megváltozik", belátja, hogy "pénzéhes ribanc" volt, és "szemétül bánt velem". Bár én nem annyira hiszek benne, hogy az emberek csak úgy egycsapásra megváltoznak, enyhe gyomorideggel, de - elmentem ezekre a "találkozókra". Először is mindig be kellett ülni valahová, olyan természetes, volt, hogy én fizetek, mint a levegővétel. Kezdetben látszólag örült nekem, aztán kezdett alábbhagyni a lelkesedése, megkapta, amit akart, ilyenkor már azon járt az esze, hogy mit tudna velem még pluszban vetetni. A telefonkártyafeltöltés, az alap volt nála, aztán nyaklánc, fülbevaló, akármi, másnap már nem hordta, volt, hogy még aznap sem. Természetesen az "üdítőjét" is én vettem mindig, amit állandóan magánál hurcolt. Ha rajta múlt volna, minden nap feltölttette volna velem a telefonkártyáját, és azt hazudta, hogy "levette az internet". Különben tudtam, hogy nem az internet veszi le, hanem az, hogy állandóan telefonálgat, különösen egy Peti nevű ismérősének, aki állandóan hazudozott neki, hogy miket írok róla a blogomban, meg szemét sms-eket küldözgetett neki (Petink kissé idegbeteg, ezért tőlem a Pszicho Peti nevet nyerte a keresztségben). Szóval nem változott meg. Minden egyes találkozás után szakító sms-t küldött, megindokolva, hogy miért nem lehetünk együtt, az egyik ismerősöm szerint felléphettünk volna egy Show-műsorban, mint a legtöbbet szakító pár. Aztán, amikor bekapcsoltam a telefonomat, újra kezdődött az egész elölről. Zaklató, félóránkénti hívások, az sms hangjától már előre féltem, mert vagy az volt benne, hogy mégsem lehetünk együtt emiatt, vagy amiatt, vagy kért valamit (ezüstgyűrű, ezüstlánc, telefonfeltöltés, ezek voltak a slágerek nála).
Ez is lehete a mottója a Duelnek, amiben két rivális varázslót közül alakítjuk az egyiket, azt egyébként nem lehet eldönteni, melyik a nagyobb szemétláda, de varázslóéknál ez már csak így szokás. A játékmenet egy stratégiai játékot szimulál, interaktív választásokkal, van pár varázslatunk, és azokat kell időben elhasználni. A legtöbbször csak várni kell az ellenfél lépéseire, és az utolsó pillanatban kijátszani a kártyánkat. Ez egy kicsit szokatlan a játékban, mert én még az elején megpróbáltam harcba küldeni mindenkit, de csak a kivárásos taktika a célravezető. A megfelelő pillanatra kell tartogatni a megfelelő varázslatot, csak így nyerhetünk. Ha a végtelenségig hagyjuk magunkat, vesztünk, mindig várni kell az utolsó pillanatra. A döntetlent a legkönnyebb elérni, de mi persze győzni akarunk... Összesen 6 darab varázslat van eltárolva a memóriánkba, ezekkel kell legyőzni az ellenfelünket. Vagy a hetedik opció mindig az, hogy nem csinálunk semmit, csak várjuk, hogy mit lép az ellenfél. A játék folyamán ezt elég sokszor kell alkalmaznunk, szóval ez is egy fontos opció. Ez egy eléggé rövid játék, de én számtalanszor elvéreztem benne, mert nem tudtam, mikor milyen varázslatot kell alkalmazni. Szóval egy fél napom ráment a megoldásra. Mire való a szabadság, ha nem erre?