Az embert a választásai határozzák meg. WordPress vagy b2evolution inkább? Magas irodalom és művészet, vagy amatőr digitális kulturális kezdeményezések többségében? Nyomtatott vagy elektronikus felület a publikálásra? Amatőr vagy professzionális szemlélet? És a lényeg: blog vagy nyomtatott felület? Bár a legtöbb kérdésben szinte kényszerpályán mozgok, ragaszkodom a választásaimhoz. És itt az utolsó kérdésre szeretném kihegyezni a posztot, mármint hogy blog, vagy ... blog. A blogvilág számos változáson keresztül ment át, hacsak az elmúlt 10 évet vesszük alapul, akkor is. Csak ismételni tudnám néhány kollégámat, aki a témáról ír és gondolkodik, itt most Szeifert Natáliát hoznám fel hivatkozási alapként, aki ezt írta a 15 éves blogolási múltjára visszatekintve ,összefoglalva a blogoszféra változásait, tematizálódását, meg mindent: 15 éve blogolok. Kb. ekkortól keztem követni rendszeresen. Egyrészt hol vagyok én ettől a 10 évemmel (amiből a 6 év freeblog néhány átmentett poszt kivételével szőrén-szálán eltűnt), meg amúgy írni rengetegen tudnak, de időről időre megújúlni, és valamennyire tartani a rendszerességet, és jórészt újszerű tartalmakat, meglátásokat, szempontokat vinni bele, kevesen. Vagy nincs hozzá türelmük, vagy... Talán annyiban jó a mostani blogverseny, hogy láthattunk üstökösszerű felvillanásokat, sziporkákat is, nem kell ahhoz matuzsálemnek, meg őskövületi bloggernek lenni, hogy valaki meg tudjon alkotni egy koherens és összefüggő szöveget. Amikor még csak néhányan ismertek, akkor már elgondolkoztam, hogy mi teszi a bloggert azzá, ami, és mi különbözteti meg a blogostól. Mert 15 perc hírnév kétségtelenül jár mindenkinek, akinek megfontolásra érdemes gondolatai vannak, ezért is jó itt ez a blogketrec, hogy akinek igénye a minőségi megszólalás, lehetőséget kapjon rá.
Na, mégis, akkor mi teszi a bloggert? A remény. A remény, hogy időről időre meg tud újulni, bízik is valamennyire magában és a képességeiben, de a legfőbb tényező, én mégis úgy gondolom, hogy annak a reménye, hogy nem kényszerül az ember semmilyen ok folytán a blogírást, vagy annak minőségét feladni. Régen, amikor egy blog haldoklott, 15-ször elköszönt az olvasóitól, és ugyanennyiszer jelentette be, hogy nem csinálja tovább, ez egy időben divat volt. Volt ebben valami patetikus, de nagyon emberi is. Én ilyen esetben vagy kitettem a szünetjelet, vagy bejelentettem, hogy csendkirályt játszom x hónapig, és ezekhez nagyjából tartottam is magam. Véletlenül sem, álmomban sem gondoltam volna, hogy befejezem. Pedig egy időszakban olyan mentális és lelki nyavalyákkal küzdöttem, mint szociális fóbia, szorongás, depresszió, hogy csak a legfontosabb tényezőket említsem, amik hátráltattak a tevékenységemben. Végülis az egyik riportban feltették nekem a kérdést, hogy a blogon kívül van-e valami segítségem, megküzdési stratégiám a skizofréniával, és azt váloszoltam, hogy "ez ... főleg ez." Tehát a második körben jöttek az emberi kapcsolatok, ez a blogom, vagy terápiásnaplóm egy abszolút mellékprojektből nőtte ki magát a legelismertebb tevékenységemmé.
Jó, akkor a kialakult szimbiózis a bloggal: itt lehettem mindig önmagam, volt, ami nem tartozott a munkahelyre, nem tartozott a családra közvetlenül, csak mondjuk indirekt módon, áttételesen, egy naplón keresztül, ami előbb körbejárta a világot, amit talán előbb láttak Wisconsinban, Lisszabonban, Abu-Dhabiban, vagy Dubaiban, minthogy eljutott volna azokhoz, akik ténylegesen érintettek valamennyire. Úgy gondolom, egy időben valóban kettős életem volt, volt egy arcom az akkori környezetem számára, meg egy hely, ahol őszinte lehetek. Mi értelme hazudni egy blogban? Ma már abszolút közelít a kettő, ez egy új helyzet, a magánéletemben az lehetek, aki itt, és ez jó. De addig, is ameddig eljutottam idáig, az a remény tartotta bennem a lelket, hogy nem merülök el teljesen holmi szellemi sivárságban, ami környékezett előző blogjaim és mentális zavaraim kapcsán, hanem kitartok, és akkor lassan azt is megértettem, hogy valamennyire tudom formálni és temátizálni a szemléletet abban a témakörben, amit úgy hívnak: skizofrénia. Sőt, az ilyen témájú blogok elhaltak az enyém mellett, abszolút monopol helyzetbe kerültem, pedig nyilvánvalóan nem áll szándékomban. Csak az emberek rájöttek, hogy ez a betegség nem a folyamatos rinyálásról szól, meg hogy milyen rossz nekünk, meg egyebek. Talán az ember mutatkozott meg a betegség mögött, amire még a közelmúltban is úgy tekintettek az orvosok, hogy ez a dolog kiöli az emberekből a személyiséget, és egy kaptafára menő, egyenbetegeket produkál, ami néhány körmönfont megállapítással tényszerűen leírható. És leírható az ember, ténylegesen is, szó szerint, bebörtönözve egy diagnózisba. Fura dolog a remény: engem a remény éltetett, hogy nincs igaza ebben az orvostársadalom többségének, és remélem, hogy ezáltal én is reményt adhattam másoknak. Vége. :-)
