Skizofrénia underground

Kedvtelenség, üresség, érdektelenség. A skizofrénia epizódjaira már alig emlékszem, de amit hagyott maga után, az a rossz közérzet, amit nem tudom, lehet-e gyógyszeresen kezelni. Vagy maga a gyógyszeres kezelés okozza a negatív tüneteket? Ezt sosem tudtam eldönteni, és már nem is fogom tudni, azt hiszem. Nekem az antipszichotikumot elhagyni már nem szabad, bár szellemileg hamar kifáradok tőle, örökké ezen a fátyolon keresztül kell már látnom a világot. Ez csak azért baj, mert képtelen vagyok koncentrálni huzamosabb ideig, képtelen vagyok akár csak megszólalni, jelen lenni, és úgy tenni, mintha érdekelne bármi is. Ezt a blogot írni is egyre nagyobb megerőltetés, meg szellemes(nek tűnő) tweeteket kitalálni, főleg az egyre lanyhuló érdeklődés mellett. A skizofrénia, már rájöttem, nem az a dolog, ami érdekelné az embereket. Ha nincs "történés", akkor pedig kimondottan az unalmas kategória. Beszélni kell(ene) róla, de úgy érzem, nincs kinek, az interneten (fórumokon, blogokon) nem aktívak az ezzel a betegséggel küzdők, én is, nem tudom, mit produkálom magam, megalkotni egy-egy összefüggő szöveget jó érzés, aztán, ha kész, nemigen érdekel tovább, jól esik leírni, az emberek nem is tudják, hogy mennyire megerőltető egy skizónak a megszólalás, ergo nem is díjazzák különösebben. Nekem is talán jobban el kéne fogadni a dolgot, hogy "csökkentett mód"-ban futok, de képtelen vagyok rá, az eltelt lassan 10 év is kevés volt hozzá. Sokan képesek feldolgozni jobban a mentális betegséget, elfogadni a rehabilitációs munkahelyeken való tengődést. Sőt, majdnem mindenki. Szerintem sokan titokban örülnek is annak, hogy leszázalékoltan "megúszhatják az életet", és elvannak, mint a befőtt. A skizofréneknél nehéz dolog ez a "betegségbelátás". A járulékos nyavalyák sokszor zavaróbbak, mint maga az "alapbetegség". Ha nagyon nevesíteni akarjuk, akkor itt van a depresszió, a szorongás, a szociális fóbia, ésatöbbi. Ha viszont pontosak akarunk lenni, akkor elég annyi, hogy "szarul vagyok", és nehéz meghatározni, és kielemezni, hogy mi micsoda. Bár nekem is mondták már, hogy "mit akarok, megvan kezem-lábam...", és hogy inkább örülnék neki. Hát, kösz, szépen. És az ilyen embereknek a legnehezebb elmagyarázni, hogy ami nem kézzel fogható, vagy látható, attól még létezik. És szerintem ez az általános hozzáálás. Ezért többször gondoltam már rá, hogy hagyom az egész internetes jelenlétet a picsába, egyetlen dolog van, ami miatt nem teszem: hogy nincsen életem (legalábbis nem olyan, amilyet szeretnék). Na, ezt is csak megírtam, és többet nem lesz rá gondom...

Ma reggel megbeszélés volt Edit 3 sorsáról. Úgy néz ki, mivel június 30-ig szerződése van, kényszerszabadságra küldik, amíg le nem jár a szerződése. Azalatt, amíg "Editkét" szidtuk a megbeszélésen, a mennyekben éreztem magam, ráadásul addig sem kellett dolgozni. Egy vicces adalék: nem ez volt az első munkahelye, ahonnan kib*szták: állítólag Kisvárdán Zorro-álarcban petárdát dobott a főnöke lakásába, gondolván, hogy úgy nem ismerik fel. Amúgy itt is megcsinálta a kis cirkuszait: székeket dobált, üvegajtót tört, az ollót bele akarta vágni valakibe, és minősíthetetlenül viselkedett. Egyébként én attól függően, hogy milyen idegállapotban voltam, tudtam tolerálni a hülyeségeit. Valamikor nagyon zavart, valamikor csak röhögtem rajta magamban. (Mondjuk ez az a fajta röhögés volt, amikor kínjában röhög az ember.) Ami a legérdekesebb még: szerintem engem szeretett a legjobban. (Mert én nem szóltam neki semmit.) Ebből csak annyi a tanulság, hogy a szeretet nem mindig kölcsönös. Így, hogy nem látom többet, már nem tudok rá haragudni, de a mindennapokban elviselhetetlen nőszemély; egy igazi rémálom.

Ma nem kellett festeni a szakkörben, úgyhogy bementem a többiek közé varrni. Egy kicsit elszoktam az emberektől, már azon gondolkodtam, hogy bemegyek magamtól, oszt lefestem a kosarakat, amik még bent vannak a festőműhelyben. Közben Edit 3 is megjelent, Tibikének majdnem leosztott egy fülest, amiért hazaküldték. Azt mondták, a viselkedése miatt kezeltetni fogják. Remélem, már nem jön vissza, nagyon utáltam, amit művelt. Pedig már a kezdetektől itt rontja a légkört, de a szellemi fogyatékosságára való tekintettel mindent elnéztek neki. Orsika meg a kis skizó szűzkurva előadta a pasizásait, hát az sem tetszett, de őt még tudom valamennyire tolerálni, bár egyszer-kétszer beszólt már nekem. A többiek semmiről sem szóló, csip-csup beszélgetései is egy kicsit zavarnak. Holnaptól szerintem megyek vissza a kis barlangomba, a mozgáskorlátozott vécébe festeni, és hetekig nem hallom megint a többiek csacsogását. Mindegy, megvan a mai napra való örömöm: egy ideig nem látom Edit 3 fogyatékos ábrázatát, és remélem, soha többé.

Szar az idő, a gépem is szar, úgyhogy vettem egy citromos sört, kerestem egy esőtől védett helyet, hogy megírjam életem első mobilbejegyzését. Amúgy is utálok már otthon lenni, csak a baszogatás megy, minek iszok annyi kávét, minek iszok annyi sört, és minek akarok én nyugtatót szedni. Lehet, hogy nem veszik észre, de folyton csak baszogatnak, én meg csak nyelem, mivel nincs más választásom. És ezt fogom továbbra is csinálni, mert nincs annyi pénzem, hogy elhúzzak innen. Kurvára nincs már kedvem alkalmazkodni, minden csak egyre szarabb lesz. Rájöttem, ez a legszarabb része a mentális betegségnek. Kibaszott fogság egy egész életre. És jelenleg úgy érzem, nincs erőm változtatni. Ennyit akartam mondani, és hogy áldott pünkösdöt. Lol.

...de a szüleim osztják be nekem, mert a múlt pénteken csúnyán ráittam, és rájöttek. Állítólag elaludtam a számítógép mellett. Egyébként azt mondják, a nyugtatótól bamba vagyok, és nem szívesen adnak. Nem tudom, ez is hozzátartozik-e a gondnoksághoz, de a szüleim már a gondnokság előtt is úgy viselkedtek velem, mintha gondnokság alatt lennék (előgondnokság), nem tudom, minek kellett lepapírozni. A környezetemben mindenki rossz véleménnyel van a nyugtatóról (rajtam kívül). Bár régebben én sem voltam nyugtató párti, évek kellettek, hogy belássam, hogy segít. Kíváncsi vagyok, mennyit fogok megkapni belőle, a helyzet valószínűleg csak úgy fog megnyugtatóan rendeződni, ha felírja a pszichiáter. Azért köszönet illeti annak, aki pénzt nem kímélve elküldte nekem, de volt valami halvány sejtésem, hogy esetleg ez lesz belőle. Most van is nyugtatóm, meg nincs is, tegnap még kitartott, amit nálam hagytak, és jól voltam tőle. Kb. 2 szem 0,5-ös, ami helyre rak úgy-ahogy. Most amúgy megy a találgatás, hogy minek nekem nyugtató, nem bírom a tanfolyamot, vagy mert iszok a depóra, amúgy a válasz annyi: csak; már régen kellett volna, csak nekem is ilyen hülye volt a felfogásom.

Nem egy nagy történet, egy tehén zombivá változik, és emberi húsra kezd vágyakozni. Kezdetben a karámban nézegeti a bogarakat, majd iszik egy kis vizet, majd a megnövekedett zombi-erejével szétrúgja a kerítést. Az útjába akadó embereket felfalja, mígnem találkozik valakivel, aki valami varázsszer segítségével vissza tudja változtatni. (Vagy nem, hehe, ugyanúgy vége.) Értékelés: 3 zombi tehén az 5-ből Letöltés: Zombie Cow!

Ma nagy rimánkodások árán szereztem 2 0,5-ös rivotrilt, amit gyümölcsös sörrel leöblítettem. Egyébként Kállóban a nagy játékosok a 0,5-ös rivotrilt "citrompótló"-nak hívták, de hát én igazán nem az elkábulásra megyek rá, nekem kell az a szer/szar a szorongásom legyőzéséhez. Most itthon vagyok, nyugodtan csinálom a dolgom, kábé mint régen, annyi különbséggel, hogy a szorongásom odáig fejlődött, hogy kell már hozzá nyugtató. Szóval, úgy tűnik, kell a tuti nyugi ahhoz, hogy normálisan funkcionáljak, sajnos, vagy nem sajnos. Egyébként általános az a téveszme, hogy a pszichiáter "mindent lát", ez leginkább a skizók körében elterjedt, de nekik amúgy sem kell a szomszédba menni fura gondolatokért. Szóval ránézésre csak annyit tud megállapítani, ha valaki nagyon haluzik (azt is inkább csak a környezet elmondása alapján), hogy mennyire szorong az illető, milyen a belső feszültség, sem a pszichiáter, sem a család nem tudja felmérni, sajnos. Az emberre nincs ráírva sem a skizofrénia, sem a szorongás, sem a szociális fóbia. (Ezek nekem sajnos mind megvannak kisebb-nagyobb intenzitással.) Érdekes, amíg írták nekem, nem szedtem, mert nem volt szükségem rá: lószart sem csináltam. Viszont most, hogy van egy minimális szociális életem, szükségét érzem bizonyos fokú kiegyensúlyozottságnak, amit eddig csak a nyugtató tudott megadni. Nem tudom, nem baj-e, ha leírom, úgy néz ki, ebben is kapok segítséget valakitől, aki olvassa, hogy mi van velem, és gondolom, elnézve az utóbbi idők nyugtatós vergődéseit, vagy annak a hiányában történt vergődéseimet, megszánt, és úgy döntött, segít, köszönet érte. Ha nagy leszek, majd meghálálom, egyébként is csak addig van rá szükségem, ameddig eljutok végre a pszichiáteremhez, és valami nyugtatót felírattatok vele. (Bár mindig kifogom a nyugtató-ellenes orvosokat, míg más orvosok másoknak marékszám írják fel...) Végezetül egy kis történet: amikor találtam itthon xanaxot, és bevettem, olyan kiegyensúlyozottság fogott el, egy "olyan, mint régen" érzés, amit csak ahhoz tudnék hasonlítani, amikor gyerekkoromban felpróbáltam a szüleim szemüvegét, és mindent élesebbnek láttam, megjavította az életminőségemet, ha felvettem titokban. Pontosan ugyanez a helyzet a nyugtatókkal is, nincs mászkálhatnékom, ihatnékom, tudok koncentrálni, etc. Az évek során észrevétlenül annyira maga alá gyűrt a szorongás, és olyan alattomosan, hogy jóformán észre sem vettem. És hogy mikor kezdődött? Igazán durván a betegségemkor, de időszakosan jelentkezett 1-1 nagyobb buli után is (de az még helyre állt magától, és nem állandósult.) Egyébként még annyit az egészhez, hogy vicc, hogy egyeseknek írják fel nyakra-főre, akinek meg igazán szüksége lenne rá, évekig kezeletlen marad. Nemtörődömségből, félrekezelésből, a problémák szőnyeg alá söpréséből fakad, és fakadhat ez. Mára ennyit, majd ha szedem rendszeresen, beszámolok...

Általában, ha valamit meg kéne csinálni, leblokkolok, ettől rám jön az ideg, ami újabb csavargást eredményez. A szakkörben is egyre több, és többféle feladatot bíznak rám, újabb ok az idegeskedésre. A sörözés hol több, hol kevesebb, az idegállapotom függvényében. A tanfolyamra is el kellene kezdeni tanulni, de ez egy újabb olyan feladat, ami csak stresszt szül -> újabb csavargás. Nem tudom, mentálisan fel vagyok-e már készülve a tanulásra, remélem, igen, hamarosan kiderül. Az is lehet, hogy nem fogom bírni ilyen idegállapotban, bár remélem, valamennyit fogok tudni tanulni. És hogy a "valamennyi" elég lesz-e, vagy sem, az is kiderül nemsokára. Ha jól számolom, 3 hét van az első vizsgáig, ez így még elégnek tűnik, de ha hozzáveszem, hogy izé, munka, aztán sörözés, aztán csavargás, máris nincs annyi időm. Ebből a sörözést, és a csavargást lehetne minimalizálni, de mondom, hogy nagyban függ az idegi állapotomtól, ha rosszabb, nem tudom magam visszatartani. Még mindig hiányát érzem a nyugtatónak, az ad(na) egy olyan stabilitást, amivel szerintem tudnék jobban teljesíteni az élet minden területén, és ezt a leblokkolás dolgot is szerintem helyre lehetne rakni vele. Talán túl sokat várok el a nyugtatótól, de amikor hozzájutottam, mindig kiegyensúlyozottabb voltam, és nem éreztem annyira ezt a "menési késztetés" dolgot sem...

Vándorolni a végtelen tundrán, majd találni egy föld alatti bunkert... Az igazi kalandjaink itt kezdődnek (mármint a bunkerben), ahol mászkálni kell, ajtókat/szekrényeket kinyitni, és megoldani egy rejtvényt. A bunker egyébként elhagyatott, valamiféle kísérletet végezhettek itt, de egyetlen élő emberrel sem találkozni. A játékhoz egy térkép is van, ahol mászkálunk, én elég sokszor végigmászkáltam rajta, amíg megtaláltam mindent. A megoldás egy rejtvény körül forog, aminek a szavai pirossal vannak kiemelve, csak a pontosság kedvéért. Kétfajta vég lehetséges, vagy megfejtjük a rejtvényt, és eltaláljuk a kódot, vagy szétlőjük a biztonsági mechanikát (ehhez kell fegyver). A kommentekben halálra dícsérik, de engem nem ragadott meg teljesen a történet... de el lehet vele szórakozni... Értékelés: 3,5 föld alatti bunker az 5-ből tundra.paperblurt.com/

El vagyok maradva a dolgaimmal, mert állandóan csavargok. Otthon nehezemre esik bármibe is belekezdeni, állandóan mászkálnék inkább. A Joomla!-kézikönyvet se nagyon olvasgattam, viszont a melóban ma is honlapot szerkesztettem, ahhoz képest elég jól ment. Egy csomó mindent html-ben kellett megoldani, mert a Joomla! szerkesztője hm... hagy némi kívánnivalót maga után, de ilyen szempontból a WordPress sem tökéletes. Visszatérve a csavargásaimra: csak mászkálok a városban, néha megiszok egy 4%-os sört, vagy csak 2%-osat (gyümölcsöset) veszek a boltban, és ezeket kortyolgatom. Néha befigyel valami kaja is, amúgy a cél csak maga a csavargás, de mintha égetné a zsebemet a pénz, állandóan megkívánok valamit közben. A sör hol több, hol kevesebb, hangulatfüggő. A rövidről már teljesen lemondtam, nem nekem való az. Valaki a blogomon erre keresett rá: "roboman+miért+pálinkázik+minden+nap", hát el kell mondanom, hogy sosem bírtam igazán, és inkább csak "végszügség esetén". Talán, ha nyugtatót szednék, nem lenne ez a menési késztetésem, a nyugtatót egyébként is mindenkinek nyakra-főre felírják, az úgymond egészségeseknek is, miért pont nekem nem lehet? Még egy hónap van hátra, amíg eljutok a pszichiátriára (a pszichiáter csak 3 havonta kíván látni, talán mert nem virítom a lóvét), addig még ki kell bírni valahogy. Most már tényleg erőt veszek magamon, és kérek tőle valamit. (Egyébként anyám xanaxát bekapkodva jutottam a végső elhatározásra; jelentősen javított a közérzetemen, de időközben sajnos elfogyott/eldugta.) Olvastam amúgy a menési késztetésről mint a skizó gyógyszerek mellékhatásáról, de nincsenek illúzióim, ez már ekem megmarad, esetleg mérsékelni lehet nyugtatókkal, vagy akármivel, nemtom.

A blogtrendeket figyelve, azok a blogok a menők, amik egy valamilyen téma köré csoportosulnak, és abszolút életigenlők, valamint beletartoznak a szépség-divat-gasztro-életmód szentnégyesbe. A blog mára már abszolút a megmondóemberek műfajává vált, személyes tartalmak már csak elvétve bukkannak fel, ez is valami íratlan szabály lett, vagy mi. Először azt éreztem, hogy lemaradásban vagyok, hogy én nem tudok ilyen lenni, lám, itt sem felelek meg a normáknak. Aztán eszembe jutott, hogy folytatásos blogregényt sem tudok írni, ami egy időben nagy divat volt, igaz, a kutya se olvasta őket szerintem. A másik, de ebből következő dolog, hogy szerintem egy ilyen blogot, mint az enyém, nem szívesen vesz a blogvilág, ahogy régebben mondták, "a blogoszféra", túl személyes, túl konkrét, és sokak ízlésének lehet, hogy nem megfelelő a hangvétel. Voltak már erre utaló jelek, régebben is, de könnyebb volt figyelmen kívül hagyni őket, de mostanában ért 1-2 negatív élmény, ami alapján most úgy tűnik, "persona non grata" vagyok a blogvilágban, annyira, amennyire a való életben, IRL sem vagyok az. Már nem ugyanaz az egész, mint a freeblog idejében, akkor nem volt ez a közöny, sőt már-már diszkriminációba hajló kirekesztés. Az életben ezt nem tapasztalom - nem járok sznob társaságba, viszont úgy érzem, kitermelődött mára az internet elitje, akiken érzem ezt a sznobságot. Mindegy: rövidre zárom: már nem divat a személyes blog, pláne nem trendi az elmebetegség, és jelenleg is ott díszeleg a fejlécben az "indie skizofrén egoblog" alcím, nem is tudom, mit vártam... Talán most magamba kéne szállnom, és átgondolni a dolgokat... De nem teszem, minden marad a régiben. :-D