Help Sales ÁSZF

Lovecraft Country értékelő

Médianarratológián ketten voltunk. A tanár kérdezgette, hogy láttuk-e ezt vagy azt a filmet, a csoporttársam mindig bólogatott, én meg mindig nemet intettem. Bár sikerült benyögni a Lovecraft Country címet, azt bizonyítva, hogy nem vagyok hermetikusan elzárva mindenféle médiától. Erre mondta, hogy nagyon jó példa, mert az ekvilibrium, azaz az egyensúlyi helyzet az, amikor a főhős, Atticus éli a Koreából hazakerült háborús veteránok mindennapi életét, és akkor jelentkezik a diszekvilibrium, vagyis az egyensúly megbomlása, amikor kiderül, hogy mágia létezik, meg mindenféle varázslatos lények, szóval a szereplők által olvasott horrorsztorik igaznak bizonyulnak. A történet végére kialakulhat megint egy ekvilibrium, amikor még nem tudom, mi történik.

A sorozat Misha Green alkotása, Matt Ruff regényét dolgozta fel. A Lovecraft Country annyiban megtévesztő cím, hogy nem teljesen Lovecraft világában játszódik, bár sok szállal kötődik az említett szerzőhöz. Például kiderül, hogy kissé fajgyűlölő volt, amit a „A niggerek teremtéséről” című verséből következtetnek ki nagy okosan a szereplők. Amúgy a varázslatok és szörnyek mellett megjelenik a faji konfliktus igen erőteljesen, a fehérek irtják a feketéket, a feketék pedig a fehéreket. Na, meg persze egymást is. A másféle szexualitás, „másság” is megjelenik a filmsorozatban, elég markánsan, leginkább egy eléggé vitatott személyiségű karakteren, a főhős apján keresztül, aki ennek tetejébe még alkoholista is, szóval ebből is ízelítőt kapunk. Vannak bölcs és okos párbeszédek, meg néhány eléggé undorító és besz*ratós rész is.

A bonyodalom egyelőre egy varázskönyv körül forog, sok részen át, amivel elképzelhetetlen hatalomra tehet szert a birtokosa. A szereplők általában feketék, ha megjelennek a fehérek, az mindig valamiféle konfliktust jelez. Illetve volt egy koreai lány, aki Atticus (Jonathan Majors) első szerelme volt, aztán kiderült, hogy mindenféle csápokat tud növeszteni, mert valami keleti folkór-szellem megszállta, és most nem lehet tudni, ki is az ő személyisége igazából. Csóri Atticus (Tic, ahogy nevezik) az apjával, Montrose-zal (Michael Kenneth Williams) is jól járt, mert részeges is volt, verte is, ráadásul inkább a másik csapatban játszott. Amikor már kiderülne a főhősről, hogy tökös, belevaló gyerek, mindig kiderül róla, hogy igazából eléggé szerencsétlen figura, ha úgy vesszük, és csak sodródik az eseményekkel, amellett, hogy már az elejétől kezdve azon van, hogy felgöngyölítsék a családjukat övező rejtélyt.

Atticus és családja úgy csöppennek bele a történetbe, hogy egyik ősanyjuk egy varázslókból álló titkos társaságnál szolgált, ahova csak faji alapon lehetett bekerülni, de némi keveredés révén a vér felhígult, és történetesen egy színesbőrűekben folytatódott a családi örökség, miután a szekta jórészt kihalt, mivel párszor magukra robbantották a kastélyukat a nagy kísérletezésben. Tic-kel azonos szenvedéllyel keresi a könyvet Christina (Abbey Lee), aki a rend árja tagja lehetne, ha nem lenne történetesen nő, akik számára szintén tiltott dolog a mágiával való foglalkozás. Ennek révén a nők elnyomása, illetve más szemmel való nézése a korban szintén előtérbe kerül ebben az alkotásban.

Tehát a varázslatokon és mindenféle okkult dolgokon kívül, ami a legjobban előtérben van: a háttérbe szorított népesség helyzete a korban, és úgy általában. Mindez nem egyszer gyilkos indulatokon keresztül bemutatva, számomra hiteles, ahogy egy-egy elnyomott réteg tagjai gyilkos dühöt táplálnak azokkal szemben, akik ezért felelősek. Talán a film nagy erényének ezt mondanám, bár kétségesnek tartom, hogy a jelenlegi világhelyzetben, amikor újra meg újra fellángol a faji konfliktus, például Amerikában (ahol a filmsorozat valójában is játszódik, nagyrészt), valóban jó szelepe-e a film a feszültségek levezetésének, vagy inkább csak olaj a tűzre? Merem remélni, hogy az előbbi, ezt lennének hivatva alátámasztani az erről szóló bölcs dialógusok, viszont az eszeveszett gyilkolászás, ami sokszor felebarátunk bőrszíne alapján megy, nem ezt erősíti, szerintem.

Bár, felmerül a kérdés, feladata-e, kell-e nevelnie a médiának, amire a válasz egyik oldalról elméletileg az, hogy nem vállalnák ezt a megtisztelő feladatot az alkotók, mert ugye a művészi szabadság, meg minden, gyakorlatilag viszont az a helyzet, hogy a mai generációt így is-úgy is a média neveli, sok esetben jobban mint az iskola, bármik is az eredeti szándékaink.

0 Tovább

Kicsoda Igazából Vörös Szonja?

Felröppent mostanában a hír, hogy lesz Vörös Szonja remake, aztán egyelőre mégsem lesz, így addig bátran írhatok az eredeti karakterről. Mert a Vörös Szonja közben szimbólummá is vált, a független nőiség szimbólumává. Amikor megjelent, 1985-öt írtunk, ez a független nőiség még csak úgy jelenhetett meg a filmvásznon, hogy Kalidor (Arnold Schwarzenegger) állandóan loholt utána lóháton, és ha valami kalamajkába keveredett, vagy nehézségekbe ütközött, menten ott termett, és megmentette. El is hangzott, azt hiszem, a film egy pontján, kb. amikor már a nézőnek is sok volt:

- Miért követsz engem mindig?

Aztán megmagyarázta Kalidor, hogy azért, mert számára is fontos Vörös Szonja küldetése, hogy bosszút álljon Gedren királynőn, a szülei gyilkosán per megmentse a világot, ami 13 nap múlva alighanem be is következik, ha nem pusztítják el az apokalipszist okozó talizmánt. A klímaváltozásról nem sok szó esett akkoriban, de a posztapokaliptikus víziók már akkor fénykorukat élték, sokszor borzalmas, narrátoros, alámondásos változatban, amely változat a Vörös Szonjából is létezik, megtaláltam, 0:40-től kezdődik a narráció:

A filmet egyébként Richard Fleischer rendezte, a forgatókönyvírók Clive Exton és George MacDonald Fraser írták, az zenét Ennio Morricone szerezte, a főbb szerepekben Brigitte Nielsen és Arnold Schwarzenegger. Robert E. Howardot jelölik meg sok helyen írónak, de sajnos semmi köze a filmhez, nehéz is lett volna, hiszen 1936-ban „tragikus hirtelenséggel” elhunyt.

A legjobban a Conan-filmekről ismert szerző csak a karakterét adta Vörös Szonjának, és ez ihlette meg annyira a szerzőket, hogy végül egy 85 percet kitevő fantasy-t csináljanak belőle. Habár Robert E. Howard volt a „hősi fantasy” műfaj megteremtője a Weird Tales magazin hasábjain, ahol H. P. Lovecrafttal és hasonszőrű barátaikkal együtt publikálgattak (Howardnak is volt a lovecrafti univerzumban játszódó története), Vörös Szonja alakja igazából a Vörös Szonja és a keselyű árnyéka című történetből bontakozik ki a legteljesebben, ami a Weird Talesben jelent meg.

Eredetileg egy történelmi elbeszélés vagy kisregény egyik szereplője, orosz származású, aki egy részeges német lovaggal, akinek a neve Gottfried von Kalambach (és mellesleg Mohácsnál megsebesítette a török szultánt) együtt verekszik Bécs ostrománál. Az eredeti karakterről azt kell tudni, hogy a nővére a szultán legkedvesebb ágyasa, Roxolána, vagy törökül Hürrem (őt is elhurcolták, mint a janicsárokat, kiskorukban), Szonja viszont az Oszmán Birodalom esküdt ellensége, minden férfin túltesz a harcban, és inni is ő bír a legtöbbet a környezetében. Mindeközben olyan alakokkal paroláznak, mint Zrínyi Miklós, Bakics Pál (aki a történet szerint a kezét is megkérte), de meg van említve a sztoriban Szapolyai János, II. Lajos, és a Mohács körüli korszakból még páran. Amikor a török sereg szemléjét látjuk a történetben, eléggé Egri Csillagok utánérzés fog el bennünket. Ami érdekessé teszi Vörös Szonja alakját, és Robert E. Howard írói tevékenységét, hogy a szerző honnan tudott annyit a az európai (és magyar) történelemről Texasból, egy Cross Plains nevű kisvárosból, ahol a történeteit írta. Na, mindegy, nem az ujjából szopta, az bizonyos, mivel hogy a történelmi alakok viselkedése nagyjából korhű és hihető, úgy is mondhatnánk, hogy autentikus.

Na, ennyi. Szóval szultáni ágyas nővérrel rendelkezik, miközben zsoldos, és német és magyar főurakkal együtt harcol Bécs ostrománál a kereszténység védelmében, ez Vörös Szonja eredeti alakja. Hogy hogyan lett egy alternatív világban a világuralomra (és elpusztításra) törő Gedren királynő ellenfele, az szerintem már örök rejtély marad, mindenesetre jó ötlet volt Robert E. Howard, az akkoriban divatos Conan történetek és filmek szerzőjének a nevével fémjelezve eladni a filmet. Mindenesetre megtestesíti az önálló, (túl)erős nő szimbólumát, aki az eredeti történetben folyton Kalambach lovag segítségére siet, a filmben viszont Kalidor lohol utána lóháton, megmenteni. A film valami furcsa módon még azt is szeretné sugallni, hogy a női és a férfi harcos valahogy egyenlően erősek, és ezt a maga sajátos, suta módján ki is fejezi, már amennyiben nem zavar be a női szövegbe a gyakran hadaró, és borzsztóan artikuláló, szótévesztő férfi narráció. Aztán még belegondolva a film szimbólumrendszerébe, és az akkori időkbe, felfogható a kelet és nyugat közötti enyhülés gesztusának, mármint hogy a markánsan orosz nevű női karaktert jótékonyan segíti a nyugati barbár harcos egy távoli fantáziavilágban, bár ez lehet, hogy csak belemagyarázás, mindenesetre megmagyarázná, miért volt annyira népszerű itthon a SZOT-üdülők vetítéseinek műsorában.

0 Tovább

A poszthumanizmus

A poszthumanizmus hazai intézményülésének lehetünk mostanában tanúi, ha kezünkbe vesszük a művészeti, kulturális folyóiratokat, vagy, ami jellemzőbb lehet, interneten böngésszük őket. Ha nem megyek egyetemre, nem is tudom, mikor szembesülök a klímaváltozás kérdésével, ha nem lépek ki a melóból, valószínűleg nem kezdek el kortárs folyóiratokat olvasgatni. Előbb-utóbb biztosan megtaláltak volna ezek a kérdések valahogy, legkésőbb a saját bőrömön keresztül, de akkor beleütköztem volna a poszthumanizmus paradoxonába: az emberi élet utáni dolgok elmondhatatlanságába. A poszthumanizmus reakció egy életérzésre, ami érzésem szerint szükségszerűen bekövetkezendő, bár sokan nem tudatosulnak ezekre a folyamatokra. Talán mindegy is. A lényegen nem (biztos, hogy) változtat. A poszthumanizmus egy olyan tudományos és művészeti paradigma, ami a következőre reakció: a nem emberi gondolkodásra való felfigyelésre (gépek, állatok) valamint a klímahelyzetre való melankolikus válasz.

A poszthumanizmus nem válasz semmire, inkább a humanizmus számára feltett kérdés: na, mi van, hapsikám? Egy eléggé önkritikus eszmei áramlat, ahogy észrevettem, nem is igazon áll szilárd talajon, mert csak sötétben tud tapogatózni az ember utáni gondolkodást illetően, legoptimistább változata a transzhumanizmus, ami szerint az emberek kiborgokként élnek tovább, alapvetően továbbvíve a humanizmus értékeit és eszmerendszerét. Már csak az a kérdés, melyik humanizmusét, mert eddigre már maga a szó is többértelművé vált. A poszthumanizmus viszont megkérdőjelezi a humanizmus mindenféle értékét és érvényességét, azt állítva, hogy a humanista „mi” fogalom kirekesztések sorozataként jött létre, előbb elhatárolva magát az állatitól, majd mindentől, ami nem „normális”, hozzátenném zárójelben, így jött létre valahogy a pszichiátria is, ami a humánum nevében egy mélyen antihumánus elmetudományt hozott létre.

Poszthumanista szempontból a pszichiátriának eléggé megkérdőjelezhető a létjogosultsága. A világvége szempontjából ugyanis közömbös az, hogy a bolondot fogva tartja a társadalom, vagy nem, az elmúlás részvéttelen a normalitás kategóriájával szemben, sőt, utolsó órájában valószínűleg az abnormalitásban fog kiutat keresni, mivel hogy már mindent, de mindent végigpróbált a világon ezen kívül. Ezt teszi a poszthumanizmus is. Olyan kategóriákat is igyekszik kanonizálni a világába, mint a skizoid menekülés a normalitás elől, az állati csoportintelligencia, vagy a sajátosan gépi eredetű mesterséges intelligencia, ami, mondjuk a Facebook részvéttelen algoritmusait figyelembe véve igencsak kritikus, közönyös és cinikus az emberi tulajdonságokra nézve: főként az emberi gyengeségekre épít. Kérdésem: könnyű-e ezek után a mesterséges intelligenciát szeretni, és felkészíteni egy esetleges ember utáni életre? Ugye, hogy nem annyira?

A sors iróniája, hogy a koronavírus, mint az apokalipszis első hírnöke, teljesen magára vonja az emberek figyelmét, és a maszkhordás problematikája teljesen elfeledteti az emberekkel a közeledő globális katasztrófát. Egyébként érzésem szerint maga a poszthumanizmus is egy kicsit cinikus hozzáállás, inkább húzzunk le még a világvégéről is egy bőrt (az utolsót) tudományosan és művészetileg, valamint filozófiailag, és akkor elmondhatjuk, hogy mindent megtettünk a környezetünkért, ami bölcsészetileg lehetséges. Ha végigvízionáltuk a bekövetkező világkatasztrófa minden lehetséges forgatókönyvét, és minden babért learattunk érte tudományosan, minden bevételt elkértünk a katasztrófafilmekért a mozikban előre, csak akkor jöhet majd a teljes pusztulás. Minket nem terhel felelősség, hiszen kijelöltük a gondolkodás lehetséges irányait a poszthumanizmussal és a transzhumanizmussal, más kérdés, hogy az utánunk jövők képtelenek lesznek azt értelmezni.

Körülbelül ezek azok a gondolatok, amik keletkeztek bennem A poszthumanizmus változatai című könyv kapcsán, amit mindezek ellenére érdekesnek és időszerűnek is tartottam, és helyenként kifejezetten izgalmasnak is, már amikor el tudott vonatkoztatni az öncélú filozofálgatástól, ami, mivel komoly elméleti és filozófiai megalapozottságú mű benyomását keltve már-már kötelező show-elemnek bizonyul a bölcsészettudományos gondolkodásban. Csak remélni tudom, hogy nem mond csődöt a filozófia a világvége pillanatában sem, és valami csodás deus ex machinaként megmenti az emberiséget, mint például ahogy Ellen Ripley elpusztítja a mutáns idegent (alien, xenomorph) saját idegen tulajdonságait felhasználva, vagy mint amikor a magyar népmesék szegény embere túl jár a halál vagy az ördög eszén, és valahogy mégiscsak életben marad.

0 Tovább

Az autizmus és Asperger köpönyege

Aspergeres volt-e Asperger?

Ebben az írásban reményeim szerint elsősorban is az Asperger-szindrómáról, pontosabban annak eredetéről lesz szó Edith Sheffer Asperger gyermekei című, a közelmúltban megjelent könyv alapján. Nem próbálom meg rekonstruálni a főbb pontjait, csak annyit mondok, amennyit a fülszöveg is, hogy megkerülhetetlen történelmi (és pszichiátriatörténeti) könyv kellene, hogy legyen a témával foglalkozó úgynevezett „szakemberek” kezében (pszichológusok, pszichiáterek), de nyilván nem várható el olyanoktól, akiknek annyi bokros teendője akad, de talán nekik is hasznos ez az összefoglaló. A könyv több ponton igyekszik elkülöníteni a „náci pszichiátriát” és „a náci gyermekpszichiátriát” az attól valamiféle módon független pszichiátriától, amire nem látok túl sok bizonyítékot, hogy abban a korban létezett volna. A pszichiátriát áthatotta az eugenetikus (fajnemesítő) gondolkodás a korban, amikor bevett gyakorlat volt a sterilizálás világszerte, az első gyerekpszichiátriák is a fajnemesítő gondolat jegyében születtek az 1930-as években, ezzel párhuzamosan "zsidó tudomány"-nak bélyegezték a pszichoanalízist, a "tudattalan"-t pedig "zsidó találmány"-nak.

Ebben a korban meséli el az Asperger gyermekei egy gyermekklinika történetét, ahol történetesen Hans Asperger volt a vezető, és a hozzá szorosan köthető nevelőintézet, a Spielgrund történetét, ahol a Harmadik Birodalom legnagyobb gyermekeutanázia-programja folyt, szintén majdhogynem véletlen egybeesésként. A könyvben egyébként felvetődik az ötlet, nem volt-e Asperger maga is egy kissé aspergeres, mivel gyakran híján volt a megfelelő szociális skilleknek, minden idejét az autizmus kutatása kötötte le ebben az időben. Mindig az események sűrűjében volt: a bécsi klinikát három olyan személlyel vezette, aki tevőlegesen is irányította a gyermekeutanázia-programot, neki is tisztában kellett lennie vele mi folyik, amikor a Spielgroundra irányít valakit. Aztán a háborúba is csak belecsöppent Asperger, és szinte lelkendezve írt a háború jobbító hatásáról, a tájról, az emberekről, és arról, hogy egyszer valamiféle cserkészmódszerrel vezette el a bajtársait a veszélyzónából. Mintha valami dzsemborin lenne. Természetesen puskát ott sem fogott a kezébe.

Így a háború után folytathatta tovább gyermekpszichiáteri tevékenységét, de a továbbiakban már nem igazán foglalkozott autizmussal, viszont aktív maradt, több tanulmányt írt a tárgykörről, és olyan fura dolgokról írt tanulmányokat, amik akár félreérthetőek is lehetnek, hogy „a halálban szolgálni” a gyerekeket és a hozzátartozókat, valamint misztikus ködbe burkolta a gyerekek életidejét, azt mondta, azt Isten jelölte nekik ki, és azt bizonygatja, hogy a gyerekek, akik korán meghalnak, mintegy sűrítve élik le az életüket, és hamar felnőtté válnak. Szóvá teszi, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek „szolgálat lehet a halál”, viszont sok mindent elhallgat, például, hogy a Spiegelgroundon kiiktatott gyerekek többsége teljesen egészséges volt. A sorsfordító esemény az volt, amikor Lora Wing rátalált valahogy az 1944-es tanulmányára, illetve doktori értekezésére, amelyben autizmussal foglalkozik, mintegy kitágítva annak értelmezését. Innen jött az ötlet, hogy ne csak autizmus legyen, hanem Asperger-szindróma is, ami az autizmus kevésbé fogyatékosságot okozó változata, és főként a szociális készségek hiánya jellemzi, de egyébként nagyszerű képességeket is birtokolhatnak az Asperger-szindrómások, akik Lora Wing víziója szerint az úgynevezett autizmus spektrum kevésbé sérült végén találhatók. Asperger nem nagyon találta ezt túl jó ötletnek, és próbálta erről Lorát lebeszélni, de végül is Asperger halála után tiszteletből mégiscsak Asperger-szindrómának nevezte el az állapotot, bár később ő is megbánta.

Az Asperger-szindróma olyan fényes karriert futott be, hogy még a DSM-IV és a WHO által használt BNO-10 is szerepeltette, mint valóban létező betegséget, ezt később visszavonták, illetve az újabb kiadásokban már nem szerepeltették, viszont eddigre már elindult a tömeghisztéria útján az Asperger-szindróma, egy időben annyira felkapott volt, hogy minden magának való ember „aspie”-nek tartotta magát, ünnepelték az Aspergeres kultúrát, és életérzést, és kevésbé zavarta őket, hogy egy náci háborús bűnösről elnevezett fogalom zászlaja alatt parádéznak, mivel az Amerikai Pszichiátriai Társaság elfelejtett utána nézni Aspergernek, mielőtt a nevét egy mentális betegséghez kötötték volna. Ennyi dióhéjban az Asperger-szindróma és Edith Sheffer könyvének sztorija. Bár nem lenne vérbeli történész, ha a náci éra fogalomrendszerét, és egész struktúráját nem tárná elénk, nem titkolva el azokat az anyagokat sem, amit a „náci” ápolók és pszichiáterek követtek el gyermekeutanázia címen, és a legszebb az volt, hogy minderre még csak felkérést sem kaptak a hitleri Németországtól, önként és dalolva végezték, a legnagyobb titokban, körülírásokkal, barbiturátokkal téve el láb alól a kis pácienseket. Ez volt a gyermekpszichiátria első felvonása (gratulálok hozzá), körülbelül ilyen körülmények között született meg maga az autizmus fogalom is, még csak nem is Asperger munkájának köszönhetően, hanem a kor tudományának és fogalomkészletének megfelelően válaszul a kor tudományos kérdéseire és kihívásaira.

0 Tovább

Hogyan írjunk interactive fictiont?

"Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja."

Az alábbiakban DM Potter: Writing interactive fiction könyvéről lesz szó. Úgy éreztem, itt az ideje egy ilyen könyv elolvasásának, mert a hőskorban még sikerült úgy ráérzésre írni néhány ilyen kategóriába tartozó, rövid játékot, ami még szódával elment, de minél inkább előrehaladtunk az időben, úgy lettek egyre laposabbak és érdektelenebbek a sztorik. És itt a kulcsszó, amivel kezdődik az egész könyv kifejtősebb része, vagyis a legfontosabb komponense az alkotói folyamatnak: legyen sztori, mert sok interactive fiction híjával van a történetnek, inkább választások sorozata az egész. Aztán próbál behozni valamiféle oktató-nevelő célzatot azzal, hogy legyenek logikusak a következményei a választásainknak, tanítson valamiféle gondolkodásra.

Bár amúgy gyerekeknek szánt interactive fiction-re specializálódott a szerző, és ráadásul könyvekre, azon belül is az ekönyvekre, sajnos híján vagyunk az elméleti írásoknak annak tekintetében, hogy hogyan írjunk interactive fictiont, a legtöbben valamiféle kutyaúszással próbálkoznak ebben a műfajban, ami meg is látszik a mezőnyön, de azért néhány szempontot megemlít a könyv, mire érdemes figyelni, bár annyira nem erős követelmények, hogy ne lennének figyelmen kívül hagyhatók. Például érdemes figyelni, hogy annyira ne részletezzük a főhős tulajdonságiait, inkább a haverokon = sidekicks keresztül tegyük ezt meg, se a családját ne nagyon hozzuk szóba, és lehetőleg gender semlegesen fogalmazzunk a jobb beleélhetőség végett.

A választások számát ne nagyon turbózzuk fel, de azért lehetőleg legyenek értelmes választásaink (én is ezt mondom), ha nincs ötletünk új elágazásra, akkor zárjuk rövidre az egyik ágat valami humoros halálnemmel. Ami még meglepő volt, hogy léteznek olyan könyvek, amik már az elején elágaznak, így lényegében két (vagy több) különálló sztorit tartalmaznak, így lehetséges az, hogy egy sztorit űrhajósként fejezünk be a világűrben, vagy delfinként az óceánban. Ír még az ötletelésről, hogy bizonyos karaktereit H. G. Wells (vagy akárki más) hasonló karaktereiről mintázta, nekem ez az inspirálódás nem túl erős oldalam, mostanában nem szoktam annyira beleélni magam regényekbe, filmekbe, hogy akár egy említésre méltó szereplőt is fel tudjak sorolni.

A könyv fejezeteit állandó idézetek szakítják meg, amiben a szerzőnő idéz általában saját magától, vagyis a gyerekeknek szóló interactive fictionjaiból, ezek a kiragadott idézetek általában semmitmondók, és nem is túl érdekesek rám nézve. Ami még említésre méltó, hogy elég nagy tapasztalata van a műfajban (annak ekönyves ágában), több mint 20 könyvnél működött közre, többségükben általában szerzőként. Érdekes módon oldja meg az írások tesztelését, felolvas a környezetében lévő gyerekeknek, és így bevonja őket is az alkotási folyamatokba. Ez a gazdag tapasztalat előnyből hátránnyá is változhat, amennyiben hót ziher, hogy nem sűrűn fogok gyerekeknek szóló mesekönyveket olvasni, még interactive fiction formában sem, még második gyerekkoromban sem. Erről a témáról egyébként valaki azt nyilatkozta, hogy épphogy valahogy sikerült megúsznia az első gyerekkorát, a másodikat viszont már senki sem éli túl. Szép kilátások.

A könyv sokat foglalkozik a szerző interactive fiction-nel való kapcsolatával, ami még érdekes lehet bizonyos szempontból. Bár a könyv második részétől, ahol a Word szerkesztési tanácsoktól kezdve átlépünk az ekönyvkiadás és brandépítés rejtelmeire és mikéntjébe, számomra eléggé érdektelenségbe fullad. Talán csak engem nem érdekelt annyira, de nekem úgy tűnik, ez a könyv gyengébb része, és lényegében csak azért kellett, hogy kiteljen a száz oldal.

0 Tovább

Ki tegye szóvá a stigmát?

A stigma a társadalomban élő mentális betegeket bélyegzi meg, mert akik kívül rekedtek a társadalmon, valamilyen otthonban vagy akárhol kaptak elhelyezést, nekik már úgyis mindegy. Ez olyan, mint valami rodeó, hogy meddig bírsz a társadalom „nyakán élősködni”, mert így veszik, megy a duma, hogy „a mi adónkból”, stb., és ha végül sikeresen megzakkansz, és nincs tovább, és bekerülsz az otthonba, kezdődik a vegetálás, kiírathatod a képernyőre a „GAME OVER” feliratot. Pedig nem olyan nagy élmény ez a nagy társadalmi lét sem. A társadalom számodra látványpékség, és ez még enyhe megfogalmazása a problémának. Bizonyos értelemben meghaltál sokak számára a diagnózisod kezdetétől, és a kórházi kezeléstől kezdve, a társadalomban szellemként vagy jelen.

Mindezt főként a stigma teszi, igen, de rá kellett jönnöm, hogy ez még a jobbik eset. A rosszab, hogyha (mentális betegként) elkezded a figyelmet felhívni a stigmára, úgynevezett „érzékenyítő kampányba” kezdesz a saját szakálladra. Mert akkor mindenki megtalál. Boldog, boldogtalan. És itt a nagyobb baj nem is a boldogokkal van, ők amúgy is lelki szegények, hanem a boldogtalanokkal. A sok csalódott, kiábrándult, elgyötört prolival, aki az egészet egy fejet víz alá nyomó versenynek fogja fel. A „nehogy már egy skizó különb legyen tőlem” mentalitással. Egyébként , ha már itt tartunk, nem igazán értem az „antistigma” fogalmát, teljesen szerencsétlen meghatározás, talán destigmatizáció volna lehetséges, elviekben, de mint látni fogjuk, sajnos, az sem. Egy időben volt divatos mindenféle „stigmá”-ról beszélni a társadalomban. Az egész párbeszéd a stigmáról, kb.:

„Tudod, a stigmák, mint amik Jézusnak voltak, nekem is hozzá hasonlók a szenvedéseim, a stigma egy párhuzam erre, egy hasonlat, de inkább allegória, okosabb vagyok és műveltebb, mint te, legalább ezért fogadj el.”

Csak mi van akkor, ha pont az ellenkező hatás váltódik ki ilyen esetekben? Mi van akkor, ha a stigma nem véletlenül van, és a társadalom nagy része tudatában is van ennek, és esze ágában sincs változtatni rajta? Mi van akkor, ha a nagy többségnek ez a kellemes(ebb) állapot? Akkor már mint annyiszor a történelemben, az van, hogy „többség dönt, egység nyal”. Szó szerint. Vagy inkább szív. A drága jó pszichiátriának csak annyi a szerepe, hogy ne próbáljon mindenkit diagnosztizálni, tartsa a diagnózisait egy tűréshatáron belül, hagyja meg a többséget abban a hitükben, hogy ők normálisak (annak ellenére, hogy előszeretettel hirdetik, hogy senki sem az). A pszichiátria nem uralhatja le a világot (habár voltak erre vonatkozó nagy szavak és törekvések), kell neki az „egészséges”, „normális” társadalom, akivel összekacsinthat, akivel cinkosságban lényegében szabad kezet kap azok fölött, akiket magának diagnosztizált. Bizonyos mértékig még a társadalom jóváhagyását is megszerzi hozzá, bele is vonja, és sajnálkozik, hogy milyen nehéz együtt élni „egy ilyennel”.

Csak annyit szerettem volna ebből kihozni, magamra vonatkoztatva is, hogy jobb lenne hozzászokni a gondolathoz, hogy minden a „fejünk fölött” dől el, a „normálisok” és az „egészségesek” (számunkra) misztikus világában, a pszichiáterek, persze, „szupernormálisak”, szerintem viszont mi sem áll közelebb a beteg lélekhez annál, mint hogy valaki pszichiáternek menjen, de ez más lapra tartozik. Minden nézőpont kérdése. Többen osztják az ő verziójukat, én számítok betegnek, és ők az etalonnak a mentális egészség dolgában. Ez valahol már megint sarkítás, egy torzulás a társadalmi szemléletben, de önként vállalt torzulás, kicsit úgy tekint rájuk a társadalom, mint a sírásókra, hogy szükség van rájuk, „mert én úgysem kerülök oda”, ha meg igen, akkor meg már úgyis mindegy.

Tehát stigmáról értekezni, rájöttem, mindezek után csak „szakembereknek” szabad, maximum még az „egészségesek”, „normálisok” szólhatnak bele anélkül, hogy megütnék (nagyon) a bokájukat, de valahogy mindenki vonakodik beleszólni, mert „kakisak” lesznek. Ez egy szőnyeg alá söpörni való téma, kár is volt onnan előkotorni. Sajnos, az a paradox helyzet állt elő, hogy stigmáról beszélni mindenkinek szabad, csak senki nem akar, mentális betegeknek pedig nem is javaslott, mert ezzel csak pont magukra szabadítják azokat a stigmatizáló embereket, akikről az egész szólna igazából. Szóval van is stigma, meg nincs is, mint fogalom jelen van, mint téma, jobb, ha elkerüljük.

0 Tovább

Skizofrénia underground

blogavatar

Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. Gyerekkoromban poénból kis magazinokat szerkesztettem szabadidőmben. Most komm-médiára járok egyetemre.

Facebook csoport

Szerintem twittelni menő

Feedek

HTML

HTML

HTML