Skizofrénia underground

Médianarratológián ketten voltunk. A tanár kérdezgette, hogy láttuk-e ezt vagy azt a filmet, a csoporttársam mindig bólogatott, én meg mindig nemet intettem. Bár sikerült benyögni a Lovecraft Country címet, azt bizonyítva, hogy nem vagyok hermetikusan elzárva mindenféle médiától. Erre mondta, hogy nagyon jó példa, mert az ekvilibrium, azaz az egyensúlyi helyzet az, amikor a főhős, Atticus éli a Koreából hazakerült háborús veteránok mindennapi életét, és akkor jelentkezik a diszekvilibrium, vagyis az egyensúly megbomlása, amikor kiderül, hogy mágia létezik, meg mindenféle varázslatos lények, szóval a szereplők által olvasott horrorsztorik igaznak bizonyulnak. A történet végére kialakulhat megint egy ekvilibrium, amikor még nem tudom, mi történik.

A sorozat Misha Green alkotása, Matt Ruff regényét dolgozta fel. A Lovecraft Country annyiban megtévesztő cím, hogy nem teljesen Lovecraft világában játszódik, bár sok szállal kötődik az említett szerzőhöz. Például kiderül, hogy kissé fajgyűlölő volt, amit a „A niggerek teremtéséről” című verséből következtetnek ki nagy okosan a szereplők. Amúgy a varázslatok és szörnyek mellett megjelenik a faji konfliktus igen erőteljesen, a fehérek irtják a feketéket, a feketék pedig a fehéreket. Na, meg persze egymást is. A másféle szexualitás, „másság” is megjelenik a filmsorozatban, elég markánsan, leginkább egy eléggé vitatott személyiségű karakteren, a főhős apján keresztül, aki ennek tetejébe még alkoholista is, szóval ebből is ízelítőt kapunk. Vannak bölcs és okos párbeszédek, meg néhány eléggé undorító és besz*ratós rész is.

A bonyodalom egyelőre egy varázskönyv körül forog, sok részen át, amivel elképzelhetetlen hatalomra tehet szert a birtokosa. A szereplők általában feketék, ha megjelennek a fehérek, az mindig valamiféle konfliktust jelez. Illetve volt egy koreai lány, aki Atticus (Jonathan Majors) első szerelme volt, aztán kiderült, hogy mindenféle csápokat tud növeszteni, mert valami keleti folkór-szellem megszállta, és most nem lehet tudni, ki is az ő személyisége igazából. Csóri Atticus (Tic, ahogy nevezik) az apjával, Montrose-zal (Michael Kenneth Williams) is jól járt, mert részeges is volt, verte is, ráadásul inkább a másik csapatban játszott. Amikor már kiderülne a főhősről, hogy tökös, belevaló gyerek, mindig kiderül róla, hogy igazából eléggé szerencsétlen figura, ha úgy vesszük, és csak sodródik az eseményekkel, amellett, hogy már az elejétől kezdve azon van, hogy felgöngyölítsék a családjukat övező rejtélyt.

Atticus és családja úgy csöppennek bele a történetbe, hogy egyik ősanyjuk egy varázslókból álló titkos társaságnál szolgált, ahova csak faji alapon lehetett bekerülni, de némi keveredés révén a vér felhígult, és történetesen egy színesbőrűekben folytatódott a családi örökség, miután a szekta jórészt kihalt, mivel párszor magukra robbantották a kastélyukat a nagy kísérletezésben. Tic-kel azonos szenvedéllyel keresi a könyvet Christina (Abbey Lee), aki a rend árja tagja lehetne, ha nem lenne történetesen nő, akik számára szintén tiltott dolog a mágiával való foglalkozás. Ennek révén a nők elnyomása, illetve más szemmel való nézése a korban szintén előtérbe kerül ebben az alkotásban.

Tehát a varázslatokon és mindenféle okkult dolgokon kívül, ami a legjobban előtérben van: a háttérbe szorított népesség helyzete a korban, és úgy általában. Mindez nem egyszer gyilkos indulatokon keresztül bemutatva, számomra hiteles, ahogy egy-egy elnyomott réteg tagjai gyilkos dühöt táplálnak azokkal szemben, akik ezért felelősek. Talán a film nagy erényének ezt mondanám, bár kétségesnek tartom, hogy a jelenlegi világhelyzetben, amikor újra meg újra fellángol a faji konfliktus, például Amerikában (ahol a filmsorozat valójában is játszódik, nagyrészt), valóban jó szelepe-e a film a feszültségek levezetésének, vagy inkább csak olaj a tűzre? Merem remélni, hogy az előbbi, ezt lennének hivatva alátámasztani az erről szóló bölcs dialógusok, viszont az eszeveszett gyilkolászás, ami sokszor felebarátunk bőrszíne alapján megy, nem ezt erősíti, szerintem.

Bár, felmerül a kérdés, feladata-e, kell-e nevelnie a médiának, amire a válasz egyik oldalról elméletileg az, hogy nem vállalnák ezt a megtisztelő feladatot az alkotók, mert ugye a művészi szabadság, meg minden, gyakorlatilag viszont az a helyzet, hogy a mai generációt így is-úgy is a média neveli, sok esetben jobban mint az iskola, bármik is az eredeti szándékaink.

Felröppent mostanában a hír, hogy lesz Vörös Szonja remake, aztán egyelőre mégsem lesz, így addig bátran írhatok az eredeti karakterről. Mert a Vörös Szonja közben szimbólummá is vált, a független nőiség szimbólumává. Amikor megjelent, 1985-öt írtunk, ez a független nőiség még csak úgy jelenhetett meg a filmvásznon, hogy Kalidor (Arnold Schwarzenegger) állandóan loholt utána lóháton, és ha valami kalamajkába keveredett, vagy nehézségekbe ütközött, menten ott termett, és megmentette. El is hangzott, azt hiszem, a film egy pontján, kb. amikor már a nézőnek is sok volt:

- Miért követsz engem mindig?

Aztán megmagyarázta Kalidor, hogy azért, mert számára is fontos Vörös Szonja küldetése, hogy bosszút álljon Gedren királynőn, a szülei gyilkosán per megmentse a világot, ami 13 nap múlva alighanem be is következik, ha nem pusztítják el az apokalipszist okozó talizmánt. A klímaváltozásról nem sok szó esett akkoriban, de a posztapokaliptikus víziók már akkor fénykorukat élték, sokszor borzalmas, narrátoros, alámondásos változatban, amely változat a Vörös Szonjából is létezik, megtaláltam, 0:40-től kezdődik a narráció:

A filmet egyébként Richard Fleischer rendezte, a forgatókönyvírók Clive Exton és George MacDonald Fraser írták, az zenét Ennio Morricone szerezte, a főbb szerepekben Brigitte Nielsen és Arnold Schwarzenegger. Robert E. Howardot jelölik meg sok helyen írónak, de sajnos semmi köze a filmhez, nehéz is lett volna, hiszen 1936-ban „tragikus hirtelenséggel” elhunyt.

A legjobban a Conan-filmekről ismert szerző csak a karakterét adta Vörös Szonjának, és ez ihlette meg annyira a szerzőket, hogy végül egy 85 percet kitevő fantasy-t csináljanak belőle. Habár Robert E. Howard volt a „hősi fantasy” műfaj megteremtője a Weird Tales magazin hasábjain, ahol H. P. Lovecrafttal és hasonszőrű barátaikkal együtt publikálgattak (Howardnak is volt a lovecrafti univerzumban játszódó története), Vörös Szonja alakja igazából a Vörös Szonja és a keselyű árnyéka című történetből bontakozik ki a legteljesebben, ami a Weird Talesben jelent meg.

Eredetileg egy történelmi elbeszélés vagy kisregény egyik szereplője, orosz származású, aki egy részeges német lovaggal, akinek a neve Gottfried von Kalambach (és mellesleg Mohácsnál megsebesítette a török szultánt) együtt verekszik Bécs ostrománál. Az eredeti karakterről azt kell tudni, hogy a nővére a szultán legkedvesebb ágyasa, Roxolána, vagy törökül Hürrem (őt is elhurcolták, mint a janicsárokat, kiskorukban), Szonja viszont az Oszmán Birodalom esküdt ellensége, minden férfin túltesz a harcban, és inni is ő bír a legtöbbet a környezetében. Mindeközben olyan alakokkal paroláznak, mint Zrínyi Miklós, Bakics Pál (aki a történet szerint a kezét is megkérte), de meg van említve a sztoriban Szapolyai János, II. Lajos, és a Mohács körüli korszakból még páran. Amikor a török sereg szemléjét látjuk a történetben, eléggé Egri Csillagok utánérzés fog el bennünket. Ami érdekessé teszi Vörös Szonja alakját, és Robert E. Howard írói tevékenységét, hogy a szerző honnan tudott annyit a az európai (és magyar) történelemről Texasból, egy Cross Plains nevű kisvárosból, ahol a történeteit írta. Na, mindegy, nem az ujjából szopta, az bizonyos, mivel hogy a történelmi alakok viselkedése nagyjából korhű és hihető, úgy is mondhatnánk, hogy autentikus.

Na, ennyi. Szóval szultáni ágyas nővérrel rendelkezik, miközben zsoldos, és német és magyar főurakkal együtt harcol Bécs ostrománál a kereszténység védelmében, ez Vörös Szonja eredeti alakja. Hogy hogyan lett egy alternatív világban a világuralomra (és elpusztításra) törő Gedren királynő ellenfele, az szerintem már örök rejtély marad, mindenesetre jó ötlet volt Robert E. Howard, az akkoriban divatos Conan történetek és filmek szerzőjének a nevével fémjelezve eladni a filmet. Mindenesetre megtestesíti az önálló, (túl)erős nő szimbólumát, aki az eredeti történetben folyton Kalambach lovag segítségére siet, a filmben viszont Kalidor lohol utána lóháton, megmenteni. A film valami furcsa módon még azt is szeretné sugallni, hogy a női és a férfi harcos valahogy egyenlően erősek, és ezt a maga sajátos, suta módján ki is fejezi, már amennyiben nem zavar be a női szövegbe a gyakran hadaró, és borzsztóan artikuláló, szótévesztő férfi narráció. Aztán még belegondolva a film szimbólumrendszerébe, és az akkori időkbe, felfogható a kelet és nyugat közötti enyhülés gesztusának, mármint hogy a markánsan orosz nevű női karaktert jótékonyan segíti a nyugati barbár harcos egy távoli fantáziavilágban, bár ez lehet, hogy csak belemagyarázás, mindenesetre megmagyarázná, miért volt annyira népszerű itthon a SZOT-üdülők vetítéseinek műsorában.

A poszthumanizmus hazai intézményülésének lehetünk mostanában tanúi, ha kezünkbe vesszük a művészeti, kulturális folyóiratokat, vagy, ami jellemzőbb lehet, interneten böngésszük őket. Ha nem megyek egyetemre, nem is tudom, mikor szembesülök a klímaváltozás kérdésével, ha nem lépek ki a melóból, valószínűleg nem kezdek el kortárs folyóiratokat olvasgatni. Előbb-utóbb biztosan megtaláltak volna ezek a kérdések valahogy, legkésőbb a saját bőrömön keresztül, de akkor beleütköztem volna a poszthumanizmus paradoxonába: az emberi élet utáni dolgok elmondhatatlanságába. A poszthumanizmus reakció egy életérzésre, ami érzésem szerint szükségszerűen bekövetkezendő, bár sokan nem tudatosulnak ezekre a folyamatokra. Talán mindegy is. A lényegen nem (biztos, hogy) változtat. A poszthumanizmus egy olyan tudományos és művészeti paradigma, ami a következőre reakció: a nem emberi gondolkodásra való felfigyelésre (gépek, állatok) valamint a klímahelyzetre való melankolikus válasz.

A poszthumanizmus nem válasz semmire, inkább a humanizmus számára feltett kérdés: na, mi van, hapsikám? Egy eléggé önkritikus eszmei áramlat, ahogy észrevettem, nem is igazon áll szilárd talajon, mert csak sötétben tud tapogatózni az ember utáni gondolkodást illetően, legoptimistább változata a transzhumanizmus, ami szerint az emberek kiborgokként élnek tovább, alapvetően továbbvíve a humanizmus értékeit és eszmerendszerét. Már csak az a kérdés, melyik humanizmusét, mert eddigre már maga a szó is többértelművé vált. A poszthumanizmus viszont megkérdőjelezi a humanizmus mindenféle értékét és érvényességét, azt állítva, hogy a humanista „mi” fogalom kirekesztések sorozataként jött létre, előbb elhatárolva magát az állatitól, majd mindentől, ami nem „normális”, hozzátenném zárójelben, így jött létre valahogy a pszichiátria is, ami a humánum nevében egy mélyen antihumánus elmetudományt hozott létre.

Poszthumanista szempontból a pszichiátriának eléggé megkérdőjelezhető a létjogosultsága. A világvége szempontjából ugyanis közömbös az, hogy a bolondot fogva tartja a társadalom, vagy nem, az elmúlás részvéttelen a normalitás kategóriájával szemben, sőt, utolsó órájában valószínűleg az abnormalitásban fog kiutat keresni, mivel hogy már mindent, de mindent végigpróbált a világon ezen kívül. Ezt teszi a poszthumanizmus is. Olyan kategóriákat is igyekszik kanonizálni a világába, mint a skizoid menekülés a normalitás elől, az állati csoportintelligencia, vagy a sajátosan gépi eredetű mesterséges intelligencia, ami, mondjuk a Facebook részvéttelen algoritmusait figyelembe véve igencsak kritikus, közönyös és cinikus az emberi tulajdonságokra nézve: főként az emberi gyengeségekre épít. Kérdésem: könnyű-e ezek után a mesterséges intelligenciát szeretni, és felkészíteni egy esetleges ember utáni életre? Ugye, hogy nem annyira?

A sors iróniája, hogy a koronavírus, mint az apokalipszis első hírnöke, teljesen magára vonja az emberek figyelmét, és a maszkhordás problematikája teljesen elfeledteti az emberekkel a közeledő globális katasztrófát. Egyébként érzésem szerint maga a poszthumanizmus is egy kicsit cinikus hozzáállás, inkább húzzunk le még a világvégéről is egy bőrt (az utolsót) tudományosan és művészetileg, valamint filozófiailag, és akkor elmondhatjuk, hogy mindent megtettünk a környezetünkért, ami bölcsészetileg lehetséges. Ha végigvízionáltuk a bekövetkező világkatasztrófa minden lehetséges forgatókönyvét, és minden babért learattunk érte tudományosan, minden bevételt elkértünk a katasztrófafilmekért a mozikban előre, csak akkor jöhet majd a teljes pusztulás. Minket nem terhel felelősség, hiszen kijelöltük a gondolkodás lehetséges irányait a poszthumanizmussal és a transzhumanizmussal, más kérdés, hogy az utánunk jövők képtelenek lesznek azt értelmezni.

Körülbelül ezek azok a gondolatok, amik keletkeztek bennem A poszthumanizmus változatai című könyv kapcsán, amit mindezek ellenére érdekesnek és időszerűnek is tartottam, és helyenként kifejezetten izgalmasnak is, már amikor el tudott vonatkoztatni az öncélú filozofálgatástól, ami, mivel komoly elméleti és filozófiai megalapozottságú mű benyomását keltve már-már kötelező show-elemnek bizonyul a bölcsészettudományos gondolkodásban. Csak remélni tudom, hogy nem mond csődöt a filozófia a világvége pillanatában sem, és valami csodás deus ex machinaként megmenti az emberiséget, mint például ahogy Ellen Ripley elpusztítja a mutáns idegent (alien, xenomorph) saját idegen tulajdonságait felhasználva, vagy mint amikor a magyar népmesék szegény embere túl jár a halál vagy az ördög eszén, és valahogy mégiscsak életben marad.

Aspergeres volt-e Asperger?

Ebben az írásban reményeim szerint elsősorban is az Asperger-szindrómáról, pontosabban annak eredetéről lesz szó Edith Sheffer Asperger gyermekei című, a közelmúltban megjelent könyv alapján. Nem próbálom meg rekonstruálni a főbb pontjait, csak annyit mondok, amennyit a fülszöveg is, hogy megkerülhetetlen történelmi (és pszichiátriatörténeti) könyv kellene, hogy legyen a témával foglalkozó úgynevezett „szakemberek” kezében (pszichológusok, pszichiáterek), de nyilván nem várható el olyanoktól, akiknek annyi bokros teendője akad, de talán nekik is hasznos ez az összefoglaló. A könyv több ponton igyekszik elkülöníteni a „náci pszichiátriát” és „a náci gyermekpszichiátriát” az attól valamiféle módon független pszichiátriától, amire nem látok túl sok bizonyítékot, hogy abban a korban létezett volna. A pszichiátriát áthatotta az eugenetikus (fajnemesítő) gondolkodás a korban, amikor bevett gyakorlat volt a sterilizálás világszerte, az első gyerekpszichiátriák is a fajnemesítő gondolat jegyében születtek az 1930-as években, ezzel párhuzamosan "zsidó tudomány"-nak bélyegezték a pszichoanalízist, a "tudattalan"-t pedig "zsidó találmány"-nak.

Ebben a korban meséli el az Asperger gyermekei egy gyermekklinika történetét, ahol történetesen Hans Asperger volt a vezető, és a hozzá szorosan köthető nevelőintézet, a Spielgrund történetét, ahol a Harmadik Birodalom legnagyobb gyermekeutanázia-programja folyt, szintén majdhogynem véletlen egybeesésként. A könyvben egyébként felvetődik az ötlet, nem volt-e Asperger maga is egy kissé aspergeres, mivel gyakran híján volt a megfelelő szociális skilleknek, minden idejét az autizmus kutatása kötötte le ebben az időben. Mindig az események sűrűjében volt: a bécsi klinikát három olyan személlyel vezette, aki tevőlegesen is irányította a gyermekeutanázia-programot, neki is tisztában kellett lennie vele mi folyik, amikor a Spielgroundra irányít valakit. Aztán a háborúba is csak belecsöppent Asperger, és szinte lelkendezve írt a háború jobbító hatásáról, a tájról, az emberekről, és arról, hogy egyszer valamiféle cserkészmódszerrel vezette el a bajtársait a veszélyzónából. Mintha valami dzsemborin lenne. Természetesen puskát ott sem fogott a kezébe.

Így a háború után folytathatta tovább gyermekpszichiáteri tevékenységét, de a továbbiakban már nem igazán foglalkozott autizmussal, viszont aktív maradt, több tanulmányt írt a tárgykörről, és olyan fura dolgokról írt tanulmányokat, amik akár félreérthetőek is lehetnek, hogy „a halálban szolgálni” a gyerekeket és a hozzátartozókat, valamint misztikus ködbe burkolta a gyerekek életidejét, azt mondta, azt Isten jelölte nekik ki, és azt bizonygatja, hogy a gyerekek, akik korán meghalnak, mintegy sűrítve élik le az életüket, és hamar felnőtté válnak. Szóvá teszi, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek „szolgálat lehet a halál”, viszont sok mindent elhallgat, például, hogy a Spiegelgroundon kiiktatott gyerekek többsége teljesen egészséges volt. A sorsfordító esemény az volt, amikor Lora Wing rátalált valahogy az 1944-es tanulmányára, illetve doktori értekezésére, amelyben autizmussal foglalkozik, mintegy kitágítva annak értelmezését. Innen jött az ötlet, hogy ne csak autizmus legyen, hanem Asperger-szindróma is, ami az autizmus kevésbé fogyatékosságot okozó változata, és főként a szociális készségek hiánya jellemzi, de egyébként nagyszerű képességeket is birtokolhatnak az Asperger-szindrómások, akik Lora Wing víziója szerint az úgynevezett autizmus spektrum kevésbé sérült végén találhatók. Asperger nem nagyon találta ezt túl jó ötletnek, és próbálta erről Lorát lebeszélni, de végül is Asperger halála után tiszteletből mégiscsak Asperger-szindrómának nevezte el az állapotot, bár később ő is megbánta.

Az Asperger-szindróma olyan fényes karriert futott be, hogy még a DSM-IV és a WHO által használt BNO-10 is szerepeltette, mint valóban létező betegséget, ezt később visszavonták, illetve az újabb kiadásokban már nem szerepeltették, viszont eddigre már elindult a tömeghisztéria útján az Asperger-szindróma, egy időben annyira felkapott volt, hogy minden magának való ember „aspie”-nek tartotta magát, ünnepelték az Aspergeres kultúrát, és életérzést, és kevésbé zavarta őket, hogy egy náci háborús bűnösről elnevezett fogalom zászlaja alatt parádéznak, mivel az Amerikai Pszichiátriai Társaság elfelejtett utána nézni Aspergernek, mielőtt a nevét egy mentális betegséghez kötötték volna. Ennyi dióhéjban az Asperger-szindróma és Edith Sheffer könyvének sztorija. Bár nem lenne vérbeli történész, ha a náci éra fogalomrendszerét, és egész struktúráját nem tárná elénk, nem titkolva el azokat az anyagokat sem, amit a „náci” ápolók és pszichiáterek követtek el gyermekeutanázia címen, és a legszebb az volt, hogy minderre még csak felkérést sem kaptak a hitleri Németországtól, önként és dalolva végezték, a legnagyobb titokban, körülírásokkal, barbiturátokkal téve el láb alól a kis pácienseket. Ez volt a gyermekpszichiátria első felvonása (gratulálok hozzá), körülbelül ilyen körülmények között született meg maga az autizmus fogalom is, még csak nem is Asperger munkájának köszönhetően, hanem a kor tudományának és fogalomkészletének megfelelően válaszul a kor tudományos kérdéseire és kihívásaira.

"Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja."

Az alábbiakban DM Potter: Writing interactive fiction könyvéről lesz szó. Úgy éreztem, itt az ideje egy ilyen könyv elolvasásának, mert a hőskorban még sikerült úgy ráérzésre írni néhány ilyen kategóriába tartozó, rövid játékot, ami még szódával elment, de minél inkább előrehaladtunk az időben, úgy lettek egyre laposabbak és érdektelenebbek a sztorik. És itt a kulcsszó, amivel kezdődik az egész könyv kifejtősebb része, vagyis a legfontosabb komponense az alkotói folyamatnak: legyen sztori, mert sok interactive fiction híjával van a történetnek, inkább választások sorozata az egész. Aztán próbál behozni valamiféle oktató-nevelő célzatot azzal, hogy legyenek logikusak a következményei a választásainknak, tanítson valamiféle gondolkodásra.

Bár amúgy gyerekeknek szánt interactive fiction-re specializálódott a szerző, és ráadásul könyvekre, azon belül is az ekönyvekre, sajnos híján vagyunk az elméleti írásoknak annak tekintetében, hogy hogyan írjunk interactive fictiont, a legtöbben valamiféle kutyaúszással próbálkoznak ebben a műfajban, ami meg is látszik a mezőnyön, de azért néhány szempontot megemlít a könyv, mire érdemes figyelni, bár annyira nem erős követelmények, hogy ne lennének figyelmen kívül hagyhatók. Például érdemes figyelni, hogy annyira ne részletezzük a főhős tulajdonságiait, inkább a haverokon = sidekicks keresztül tegyük ezt meg, se a családját ne nagyon hozzuk szóba, és lehetőleg gender semlegesen fogalmazzunk a jobb beleélhetőség végett.

A választások számát ne nagyon turbózzuk fel, de azért lehetőleg legyenek értelmes választásaink (én is ezt mondom), ha nincs ötletünk új elágazásra, akkor zárjuk rövidre az egyik ágat valami humoros halálnemmel. Ami még meglepő volt, hogy léteznek olyan könyvek, amik már az elején elágaznak, így lényegében két (vagy több) különálló sztorit tartalmaznak, így lehetséges az, hogy egy sztorit űrhajósként fejezünk be a világűrben, vagy delfinként az óceánban. Ír még az ötletelésről, hogy bizonyos karaktereit H. G. Wells (vagy akárki más) hasonló karaktereiről mintázta, nekem ez az inspirálódás nem túl erős oldalam, mostanában nem szoktam annyira beleélni magam regényekbe, filmekbe, hogy akár egy említésre méltó szereplőt is fel tudjak sorolni.

A könyv fejezeteit állandó idézetek szakítják meg, amiben a szerzőnő idéz általában saját magától, vagyis a gyerekeknek szóló interactive fictionjaiból, ezek a kiragadott idézetek általában semmitmondók, és nem is túl érdekesek rám nézve. Ami még említésre méltó, hogy elég nagy tapasztalata van a műfajban (annak ekönyves ágában), több mint 20 könyvnél működött közre, többségükben általában szerzőként. Érdekes módon oldja meg az írások tesztelését, felolvas a környezetében lévő gyerekeknek, és így bevonja őket is az alkotási folyamatokba. Ez a gazdag tapasztalat előnyből hátránnyá is változhat, amennyiben hót ziher, hogy nem sűrűn fogok gyerekeknek szóló mesekönyveket olvasni, még interactive fiction formában sem, még második gyerekkoromban sem. Erről a témáról egyébként valaki azt nyilatkozta, hogy épphogy valahogy sikerült megúsznia az első gyerekkorát, a másodikat viszont már senki sem éli túl. Szép kilátások.

A könyv sokat foglalkozik a szerző interactive fiction-nel való kapcsolatával, ami még érdekes lehet bizonyos szempontból. Bár a könyv második részétől, ahol a Word szerkesztési tanácsoktól kezdve átlépünk az ekönyvkiadás és brandépítés rejtelmeire és mikéntjébe, számomra eléggé érdektelenségbe fullad. Talán csak engem nem érdekelt annyira, de nekem úgy tűnik, ez a könyv gyengébb része, és lényegében csak azért kellett, hogy kiteljen a száz oldal.

A stigma a társadalomban élő mentális betegeket bélyegzi meg, mert akik kívül rekedtek a társadalmon, valamilyen otthonban vagy akárhol kaptak elhelyezést, nekik már úgyis mindegy. Ez olyan, mint valami rodeó, hogy meddig bírsz a társadalom „nyakán élősködni”, mert így veszik, megy a duma, hogy „a mi adónkból”, stb., és ha végül sikeresen megzakkansz, és nincs tovább, és bekerülsz az otthonba, kezdődik a vegetálás, kiírathatod a képernyőre a „GAME OVER” feliratot. Pedig nem olyan nagy élmény ez a nagy társadalmi lét sem. A társadalom számodra látványpékség, és ez még enyhe megfogalmazása a problémának. Bizonyos értelemben meghaltál sokak számára a diagnózisod kezdetétől, és a kórházi kezeléstől kezdve, a társadalomban szellemként vagy jelen.

Mindezt főként a stigma teszi, igen, de rá kellett jönnöm, hogy ez még a jobbik eset. A rosszab, hogyha (mentális betegként) elkezded a figyelmet felhívni a stigmára, úgynevezett „érzékenyítő kampányba” kezdesz a saját szakálladra. Mert akkor mindenki megtalál. Boldog, boldogtalan. És itt a nagyobb baj nem is a boldogokkal van, ők amúgy is lelki szegények, hanem a boldogtalanokkal. A sok csalódott, kiábrándult, elgyötört prolival, aki az egészet egy fejet víz alá nyomó versenynek fogja fel. A „nehogy már egy skizó különb legyen tőlem” mentalitással. Egyébként , ha már itt tartunk, nem igazán értem az „antistigma” fogalmát, teljesen szerencsétlen meghatározás, talán destigmatizáció volna lehetséges, elviekben, de mint látni fogjuk, sajnos, az sem. Egy időben volt divatos mindenféle „stigmá”-ról beszélni a társadalomban. Az egész párbeszéd a stigmáról, kb.:

„Tudod, a stigmák, mint amik Jézusnak voltak, nekem is hozzá hasonlók a szenvedéseim, a stigma egy párhuzam erre, egy hasonlat, de inkább allegória, okosabb vagyok és műveltebb, mint te, legalább ezért fogadj el.”

Csak mi van akkor, ha pont az ellenkező hatás váltódik ki ilyen esetekben? Mi van akkor, ha a stigma nem véletlenül van, és a társadalom nagy része tudatában is van ennek, és esze ágában sincs változtatni rajta? Mi van akkor, ha a nagy többségnek ez a kellemes(ebb) állapot? Akkor már mint annyiszor a történelemben, az van, hogy „többség dönt, egység nyal”. Szó szerint. Vagy inkább szív. A drága jó pszichiátriának csak annyi a szerepe, hogy ne próbáljon mindenkit diagnosztizálni, tartsa a diagnózisait egy tűréshatáron belül, hagyja meg a többséget abban a hitükben, hogy ők normálisak (annak ellenére, hogy előszeretettel hirdetik, hogy senki sem az). A pszichiátria nem uralhatja le a világot (habár voltak erre vonatkozó nagy szavak és törekvések), kell neki az „egészséges”, „normális” társadalom, akivel összekacsinthat, akivel cinkosságban lényegében szabad kezet kap azok fölött, akiket magának diagnosztizált. Bizonyos mértékig még a társadalom jóváhagyását is megszerzi hozzá, bele is vonja, és sajnálkozik, hogy milyen nehéz együtt élni „egy ilyennel”.

Csak annyit szerettem volna ebből kihozni, magamra vonatkoztatva is, hogy jobb lenne hozzászokni a gondolathoz, hogy minden a „fejünk fölött” dől el, a „normálisok” és az „egészségesek” (számunkra) misztikus világában, a pszichiáterek, persze, „szupernormálisak”, szerintem viszont mi sem áll közelebb a beteg lélekhez annál, mint hogy valaki pszichiáternek menjen, de ez más lapra tartozik. Minden nézőpont kérdése. Többen osztják az ő verziójukat, én számítok betegnek, és ők az etalonnak a mentális egészség dolgában. Ez valahol már megint sarkítás, egy torzulás a társadalmi szemléletben, de önként vállalt torzulás, kicsit úgy tekint rájuk a társadalom, mint a sírásókra, hogy szükség van rájuk, „mert én úgysem kerülök oda”, ha meg igen, akkor meg már úgyis mindegy.

Tehát stigmáról értekezni, rájöttem, mindezek után csak „szakembereknek” szabad, maximum még az „egészségesek”, „normálisok” szólhatnak bele anélkül, hogy megütnék (nagyon) a bokájukat, de valahogy mindenki vonakodik beleszólni, mert „kakisak” lesznek. Ez egy szőnyeg alá söpörni való téma, kár is volt onnan előkotorni. Sajnos, az a paradox helyzet állt elő, hogy stigmáról beszélni mindenkinek szabad, csak senki nem akar, mentális betegeknek pedig nem is javaslott, mert ezzel csak pont magukra szabadítják azokat a stigmatizáló embereket, akikről az egész szólna igazából. Szóval van is stigma, meg nincs is, mint fogalom jelen van, mint téma, jobb, ha elkerüljük.

Csíkszentmihályi Mihály Kreativitás című könyve szerint...

Blogos eszmélkedésem egy pontján rájöttem, hogy elég korrektül tudok filmeket, könyveket, egyéb alkotásokat bemutatni, hadd ne mondjam, elemezni, és ezek összehasonlítva más blogokkal is megállják a helyüket, gondolom, ez még magyar szakos örökség, vagy nem tudom, lehet, hogy genetika vagy szuperképesség. Akkor ezt is bevettem a repertoárba. Most például Csíkszentmihályi Mihály Kreativitás című könyvét olvastam, és egyelőre halvány fogalmam sincs, mit írhatnék róla, maximum azt, hogy másra számítottam, a Kreativitást nagy K-val érti, kreatívoknak csak a sikeres embereket tekinti, akik hatást gyakorolnak a kultúrára, kreativitás kis k-val számára nem létezik, kb. ugyanabba a hibába esik, mint Barabási Albert-László, amikor csak a PhD-től vesz valakit emberszámba, addig csak mint statisztika jöhet szóba. Egyébként savanyú a szőlő: nekem eddig nem volt inspiráló környezetem, talán már évek óta, csak a rehabilitációs munkahely hátsó foglalkoztatójában próbáltam kibekkelni a másnaposságot, illetve várni a cigiszünetet. Szóval ez nem olyasvalami, ami döntő hatást gyakorol a kultúrára, még akkor sem, ha nagy nyilvánosság előtt gyakorta szóvá tesszük.

A kreativitás feltétele Csíkszentmihályi szerint a támogató közeg is, maga a kreatív személy csak a kéz, amely végrehajtja a cselekvéssort (a kéz itt képletesen értendő), különben végrehajtanák helyette más kreatív személyek. Érdekes, hogy magát nem tartja kreatívnak, csak akkor nem tudom, mire alapozza azt a feltevését, hogy megérti, mi húzódik a kreatív folyamat mögött (lehet, hogy titokban mégis annak tartja?)? Nem mondom, talán azért kezdtem el a könyve olvasását, ha már flow élményem nem lehet, mint skizofrén betegnek, kreatívnak legalább tarthatom magam… ezek szerint sajnos azt sem, mivel még nem történt meg az az áttörés, amit interiorizálna tőlem a környezetem vagy akár az egész világ, így még csak nem is álmodhatok kreativitásról… legalábbis egyelőre. Persze van, hogy saját korában nem értékelnek valakit kreatívnak, és az utókor felismeri, hogy mégis kreatív volt bizonyos szemszögből. Aztán van olyan, aki bizonyos időszakonként számít csak kreatívnak, pl. a 15. és a 17. században, de amúgy nem. Amikor az emberek új dimenziót és távlatokat fedeznek fel a munkáiban. Úgy érzem, én blogírási szempontból megtettem tétjeimet, és várom a tisztelt utókor felfedezését, különben valószínűleg sosem fogok kreatívnak számítani.

Csíkszentmihályi könyvében híres embereket interjúvol meg arról, mit jelent kreatívnak lenni, ennek feltétele általában a betöltött 60 év, és hogy valamit már „letettek az asztalra”. Mondjuk, a híresség is viszonylagos, a felsoroltak közül csak az egy Faludy Györgyöt ismertem, ő is inkább csak a Villon-fordításairól, illetve átköltéseiről, a Recsken lehúzott évekről, az emigrációjáról, meg valami Playboy-címlapról rémlik… Aztán sokan elutasították a felkérést, főleg a művészek és az írók világából, Csíkszentmihályi ezeket is lelkiismeretesen idézi, többnyire azzal érveltek, hogy a kreatív folyamatot nem akarják megszakítani a kreativitásról szóló nyilatkozatokkal. Valaki közülük (Richard Avedon) például mindössze ennyit írt vissza válaszul a felkérésre:

„Sajnálom – túl kevés időm van hátra!”

Ami még felkeltette a figyelmemet a könyvből, az a jó helyen levés imperatívusza. Tehát nem lehetsz kreatív olyan közegben, ami nem hat rád inspirálóan. Erre a legjobb példa az 1400 és 1425 közötti Firenze, ami egyszerűen tobzódott a kreativitást illetően: Brunelleschi a firenzei dóm kupolájával, a keresztelőkápolna Ghiberti által alkotott „Paradicsom kapuja” szoborcsoporttal, Donatello az orsan-michelei kápolnához készített szobraival, Masaccio freskósorozatával a Branacci-kápolnában vagy Gentille da Fabriano festményével a Szentháromság templomban. Valószínűleg elősegítették ezt az ebben az időben a klasszikus korból előkerülő ismeretek is, de nem volt elhanyagolható a mecenatúra sem. Ebből az derült ki számomra, hogy nem a legjobb helyen vagyok bontakozni vágyó kreativitásomat illetőleg a munkarehabilitáció hátsó foglalkoztatójában, a megoldás valószínűleg az lenne, ha egy időgéppel visszautaznék a reneszánsz kori Firenzébe, és ott jelentkeznék valamelyik bankárnál, papi méltóságnál vagy főhercegnél.

A kreativitás vizsgálatánál ezúttal túlsúlyban vannak a természettudományos pályán lévők, főként a fizikusok, de szép számmal találhatók írók, költők és egyéb művészeti ágakkal foglalkozók a pszichológus által leírt példákban. Elmondása szerint 91 kreatívnak tartott személyt vizsgált a könyv megírása kapcsán, de közülük is vannak kiemeltek, akiket jóval többször említ meg.

A kreativitás indikátorának számít Szentmihályi szerint a „jókor jó helyen lenni” feltétele, és sokszor említi a „jó adag szerencsét”, mint a kreatív folyamat beindítóját. Vizsgálja a gyerekkor, az egyetemi évek, a felnőtt kor, a párkapcsolatok és az idős kor szerepét is, és végül is az egésznek a végkicsengése az, hogy nincs tuti recept a kreativitásra, szóval vannak hasonlóságok is, de ott vannak a különbségek, és hát, ejnye…

Megint írtunk egy könyvet.

Sokak szeretik Karinthy Frigyestől az Utazás a koponyám körül című regényt. Máig (pontosabban tegnapig) nem értettem miért. Amikor érdeklődtem felőle, olyantól, aki olvasta, vagy szóba jött, mindenki mondta, hogy „jó, jó, de nem olyan túl … vidám”. Olyan egy éve én is belekezdtem, de aztán végül nem olvastam el. Nevek, helyszínek, vizsgálatok… olyan zavarosnak tűnt az egész… pedig egyáltalán nem volt az. Nagyon ritka, hogy valami olvasmánynak kell a második nekifutás, mert észrevettem, hogy előszörre ilyenkor csak a tényekre figyel az ember, és nem a lényegre, ami jelen esetben nem az adatok felsorolásában merül ki, hanem ott vannak még az események láncolatát összekötő gondolatok, előforduló álmok, hallucinációk(!) leírásai, és hát az a valami, amire stilisztika néven diszciplína is alapult (de minek), az az összetéveszthetetlen, megfoghatatlan valami, ami körüllengi az alkotót, mint egy aura vagy erőtér, ami egyedivé, csak rá jellemzővé teszi a mondanivalóját, úgy is mondhatni, a saját védjegyévé válik ... igen, a stílus.

Tehát az Így írtok ti, a Tanár úr kérem, és számtalan egyéb humoreszk, regény, lírai alkotás (mondjuk ezekből olyan sok nem került kiadásra) megalkotója élete utolsó felvonását jelentő szakaszát a tényirodalom eszközével tárja az olvasók elé, ezért szabadkozik is, de mint a regényből kiderül, abban az időben az újságokból, napilapokból bőven értesülhettek az olvasók Karinthy betegségéről és stockholmi gyógykezelése részleteiről, az egy ilyen kor volt, ahol a publicista és pláne író személye történetesen egybeesett a celebség fogalmával, még megbecsült szakma volt az írás, és köztiszteletben álló a művelője. Ma már mindenki mindent jobban tud mindenkinél, több verziója van az igazságnak, és az az igazság a jobb, amelyiket többen megosztanak és lájkolnak. Talán demokratikusnak tűnik, mégis esetleges, hogy mit kap fel a közösség(i média), és ne feledjük, a negatív hype is hype, ha egy határ nagy bunkóság miatt leszel ismert vagy celeb, akkor azért.

Karinthyt élénken foglalkoztatta, hogy mit gondolnak, mit gondolhatnak róla mások, és leírta azt is, hogy ő körülbelül mit gondolt, amikor egy fél megjegyzést vagy utalást a betegségéről városszerte hallott, vagy másképpen hallott vissza, és elképzelte, ahogy egyes publicista, pláne lírai költő kollégái már a nekrológján dolgoznak (minden eshetőségre felkészülve). Ebben az időben felesége történetesen egy bécsi klinikán gyakornokoskodott, és amúgy sem volt idegen az orvosi pálya Karinthynak (talán az utolsó kor volt ez, amikor az emberek még megpróbálták polihisztorrá képezni magukat), és az utazás a bécsi klinikára, a látogatás az elmegyógyintézetben és a neurológián beindította az íróban a detektívhajlamot egyre súlyosbodó állapota után, amik különös fantomvonatok hallásában, ájulásban, hányásban csúcsosodtak ki, hogy utána eredjen saját állapota kinyomozásának, felgöngyölítésének, amik végül is a stockholmi klinikáig vezették el, ahol a már kinyomozott agytumort újra megállapították, és a kor sebészi színvonalán eltávolították.

Kevesen említik, hogy nagyon erős a regényben a detektív-szál, ami arra hivatott, hogy az író a maga személye számára is, úgymint az olvasó számára, pontosan rekonstruálja a történteket. Az események leírását van, hogy egy (láz)álom leírása szakítja meg, van, hogy hallucináció, van, hogy utólag, elmondásokból rekonstruált történet, de az író mindig hű marad az igazsághoz, szándéka szerint, úgy érzi, nincs más választása a helyzetében. Egyetlen novella színesíti a történetet, beékelve a fejezetek közé, az is a skizofrén Móniról szól, aki a nevével ellentétben egy idős öregúr (vagyis azzá változott időközben az elmegyógyintézetben). Soha meg nem szólaló, mégis szinte mindentudó (legalábbis a rá vonatkozó orvosi tények tekintetében biztosan). A Móni című novella egy olyan életről szól, ami az elmegyógyintézet falai között telik el, jobb híján, a szabadulás minden reményétől egyre inkább megfosztva az évek során. Ezt a novellát az író felesége, a „nagyságos asszony”, Aranka adatközlése alapján írta meg a szerző, írásában egyébként is többször utalva a skizofréniára, a nagy rejtélyre, amit abban a korban éppen „inzulinkezeléssel” próbáltak gyógyítani, ma már tudjuk, ez volt a skizofrénia kezelésének egyik legnagyobb melléfogása (ha nem éppen a legnagyobb).

A könyvet mindezeknek az információknak a tudatában ajánlom mindenkinek, akiket nem borzaszt el a helyenként naturalista részletezése egyfajta betegségnek (esetünkben agytumor), figyelemmel kísérhetjük a főhőst (aki egyben a szerző is) az állapota utáni nyomozásán egészen a tünetek első jelentkezésétől, az ide kapcsolódó gondolatok keletkezéséig, végig az utazásán a műtétig, és a belső utazásán és nyomozásán önmagát illetőleg, végig kapcsolatban maradva az őt annyira érdeklő külvilággal, és végig figyelemmel kísérve a saját állapotának abban való visszatükröződését.

Bolyongás a Maslow-piramisban

Elmondom, mi a baj a flow-elmélettel a skizofrének életére vetítve. Valahol ott fejeztük be, hogy a buták tévét néznek, és csak a szükségletek kielégítésére fordítanak energiát, és ezt nevezik életnek. A flow nem sok szerepet játszik benne. A skizofréneknek viszont a mai napig direkt úgy van kialakítva az élete, hogy az összes energiájukat lekösse a létfenntartás, hogy ne jusson eszükbe lázongani, vagy ha igen, megfélemlítéssel, traumaokozással tesznek róla, hogy ne legyen. Ám tételezzük fel, vagyis tegyük fel a kérdést, mi történik, ha egy skizofrénnek valami módon mégis ki lennének elégítve a létfeltételei? Egyből ki akarná valahogy elégíteni a többi igényét, egészen az önmegvalósításig, és ennek a társadalomban nem igazán van meg az útja jelenleg.

Nlézzük csak Maslow papa piramisán, mely szükségletek adottak egy skizofrén számára. A legtöbbük, ha nincs éppen valamilyen ellátó helyen (kórház, szeretetotthon, barakktábor) adott a lehetőség arra, hogy megpróbálja kielégíteni a fiziológiai szükségleteit az összes képessége bevetésével. Így a skizofrén flow élményhez jut? Nem valószínű. Nézzük akkor a biztonság és védettség szükségletét. Ez már rögtön problémás, mert a környezetében nem egyen rájátszanak arra, hogy az illető ne érezze magát 100%-ig biztonságban soha, és mindig meglegyen az az alap fenyegetettség-érzése, hogy ő a társadalomból bármikor eltávolítható, és a környezete lépéseket is tehet ennek megvalósítására. De mondjuk, hogy ez is megvan. Menjünk tovább: szeretet és valahová tartozás, elismerés és megbecsülés. Na, ez nincs meg, ezt létre kell hozni. Hozzunk tehát létre olyan közösségeket, védett munkahelyet, nappali foglalkoztatót vagy akármit, ahol ezek az emberek egymás között ezt megtehetik. Itt egy csapásra modellezhetjük ezeknek a szükségeknek a kielégítését, és lehet, hogy a nagy modellezésben valóban ki is elégülnének. Régebben az volt az alapelvem: „tegyél úgy, mintha élnél, és élni fogsz!”. De valóban így van? A munkarehabilitáció nem inkább munkaimitáció, és valóban megtörténhet az, hogy valakit évek múltán már nem elégít ki a közeg?

Persze, problémás, mert az ilyen embernek kognitív szükségletei és esztétikai szükségletei lesznek, és nem az, hogy „Roseberg megérdemelte, hogy leelőzze Hamiltont”, hanem valószínűleg tevőlegesen részt akar venni a társadalomban, meg akarja valósítani önmagát, kérdés, hogy ezt hogyan teszi. Nem húzhatja magával az összes skizofrént, pláne, ha azok nem is akarják, és ő se akarja igazán, nem mehet neki fejjel folyton a pszichiátriának, rajta kérve számon azt, hogy miért csak ígérgeti a „teljes élet” jogát, de sohasem teljesíti, sőt, inkább gyámságot javasol „a saját érdekében”. A pszichiátria annyit tehet meg, ha látja, hogy nagyon durva a diagnózis, hogy elkezdi relativizálgatni a diagnózist. Bipoláris depresszió? Borderline II.? Skizoaffektív zavar?

Bár biztos vagyok, hogy az én esetemben ilyesmi sohasem fog megtörténni. Derék pszichiátereink ragaszkodnak a stigmatizáló diagnózishoz, a gyámsághoz, és ahhoz, hogy ők szarták a spanyol viaszt. Ha nagyon ugrálsz, továbbra is címkézni fognak, gondnokság alá tesznek, ellehetetlenítenek, de a legdurvábban. Neked meg maximum abból lehet flow élményed, hogy minél változatosabban szidod a fajtájukat, végül is a magyar nyelv mérhetetlenül kreatív a szidalmak kitalálásában, például egy olyan nyelvhez képest, mint az angol. Nem leszel ugyan világhírű, de a saját szinteden, valahol megrekedve a Maslow-i 2-es és 3-as között, változatosan elküldhetsz mindenkit a jó k. anyjába. Ettől persze lehet, hogy megkapja az „agresszív”, „szociopata”, „pszichopata” jelzőket az olyan félművelt köröktől, akik nem tudják, hogy ezek még csak nem is pszichiátriai kategóriák. Akkor most valahol itt tartunk jelenleg, a társadalom ennyire van „felkészítve”, ennyire van „érzékenyítve”, jelenleg ennyi a tűréshatár. Most nem fogom részletezni, de egy egyetemi „feladat” vagy „feladvány” kapcsán kezdem erősen érezni a stigmát a társadalomban, és ez letör. Hogy nekem is részem lenne a stigmában, mert miért nem kussoltam, amíg lehetett? Nem tudom. Így alakult. Könnyű lenne, ha mindent előre tudnánk. Jelenleg a legjobb taktika elhallgatni a diagnózist. Bár úgyis kiderül. És nevetséges módon. De mi a reakció?

„Legalább szégyelli.”

Az is valami.

Amit a skizofrének sohasem élhetnek át

A flow élményt kutatását és felfedezését Csíkszentmihályi Mihály magyar származású, amerikában élő pszichológushoz szokás kötni. Az élményt le lehet írni sokféleképpen, egy bekezdésben, egy tanulmányban vagy akár egy könyvben is. Csíkszentmihályi leírta először egy tanulmányban, majd ezt bővítette egy könyvvé, és így lett világszerte ismert fogalom. Egy elmélet, amit intézmények, munkahelyek megpróbálnak a gyakorlatba is átültetni, hogy mindenki boldogabban és elégedettebben végezhesse a munkáját. Ugyanis az anyagiakból nem feltétlenül következik a boldogság, ezt számos tanulmány bizonyítja, és én is egyet tudok érteni vele, és most kivételesen nem is ironikus éllel. Mindig örülök, ha Amerikába szakadt hazánkfiainak világhírű művei kerülnek elém, a világhír útja ugyanis valószínűleg angol nyelvű, amit én még mindig nem tanultam meg normálisan. Nem azért, mert nem tetszene az angolszász kultúra vagy gondolkodásmód, hanem mert „minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenen sohasem”. Na, hagyjuk ezt. Az viszont igaz, hogy mint a magyar nyelvhez 1000 szállal kötődő embernek, nehezemre esik elengedni ezeket a szálakat. És mert első, gyerekkori angol nyelvű álmom a „fuck” és a „shit” szavak ismételgetésébe torkollott, és verítékben úszva ébredtem fel, és hát, traumatikus élmény volt.​

De most nem rólam van szó, hanem Csíkszentmihályiról, aki Amerikában van, valahol a Claremonti Egyetem környékén, ahová Chicago-ból került, ahová a Lake Forest College szociológia és antropológia intézetek éléről került. Ez egyébként megmagyarázza, miért foglalkozik olyan sokat ismeretlen indián, afrikai, eszkimó, stb. népcsoportok áramlatélményével. Flow = Áramlat, ezt nem én találtam ki, hanem a szerző, amely kifejezés a tökéletes élményt hivatott leírni, ami jellemzően valamiféle tevékenység közben éri az embert, gyakran olyan tevékenység közben, amit nagyon szeret, és minden képességét felhasználja, latba veti a tevékenység közben, megváltozik az idő érzékelése, és a tevékenység közben, és később is úgy emlékszik vissza rá, mint élete meghatározó élményére. Az ember célja Szentmihályi szerint ilyen áramlatélmények keresése, és minél többszöri és gyakoribb átélése, sőt, arra is lehet törekedni, hogy az egész életet egy folyamatos flow élménnyé változtassuk. Ebben csak az lenne a gond, ha rosszmájúskodni akarnék, hogy az ember bekerül egy flow-ba, amiből élete végéig nem kerül ki, és ráadásul az időérzékét is elvesztené, rosszul járna. Na, de mit pampgok én a flow-ról, pszichiáterek elmondása alapján a szerző kijelenti, hogy ilyet skizofrének nem is élhetnek át, egyrészt, mert túl sok inger éri az agyukat, másrészt az anhedónia (örömtelenség) miatt, ami a skizofrénekre jellemző. Ja, ha egy pszichiáter mondja, biztos úgy van.

Egyébként is különösen preferál a szerző bizonyos foglalkozást űzőket (már ami az emlegetés gyakoriságát illeti), ilyenek a pszichiáterek nála és a sebészek, sakkozók, hajósok és kosárlabdázók. Az áramlatélményeket külön bontja testi, gondolati és munkával elért áramlatokra. Meg kell mondjam, nekem kifejezetten a gondolati rész tetszett, ki tudja miért, talán mert csak az áll hozzám közel, mert csak abban tudok valami flow-hoz hasonló élményt átélni (ne feledjük, flow élményem nem lehet, mivel skizofrén vagyok, az agyamat túl sok inger éri, és állandó apátiában és anhedóniában dagonyázom). Más kérdés, hogy egy pszichotikus személy is állandó áramlatban van, de az biztos nem a jó áramlat. Nem kekeckedni akarok, csak feldobnám a labdát, hogy esetleg nem minden szentírás, amit a pszichiáterek nyilatkoznak (finoman szólva). Továbbá szó van arról, hogy Napóleont és Teréz anyát is bizonyára flow élmények vezették, segítették tevékenységük során, csak amíg az egyikük emberek millióinak okozott keserűséget, a másikuk tényleg a közösség szolgálatában tevékenykedett, és élte az életét. Arról is szó esik, hogy a történelem folyamán többször pedzegették már az áramlat élményeket, keleti és nyugati gondolkodók, és arról is, hogy miben tér el egymástól a keleti-, és a nyugati eszmerendszerek szerint értelmezett áramlatélmény.

De legjobban mégis a könyv vége tetszett, amiben a szerző mintegy mentális simogatásokat oszt ki az olvasóknak, ritkán olvasok önsegítő kézikönyvet mostanában, gondolom ez is hozzátartozik, hogy a buták sokat nézik a tévét, és csak a létfenntartásukra koncentrálnak, amíg az okosak valóban haladnak a céljuk felé, akármi is legyen az. Az élet értelme, hogy legyen értelme. A könyv elkezdésekor valójában túl akadémikusmak, túl szobatudósinak gondoltam az egészet, de aztán a vége felé vagy sikerült elérnie, hogy én is felvegyem azt az egyetemi pózt, ami bizonyos időközönként mégiscsak a sajátom, ezért úgy gondolom, a könyv meggyőzött, felülkerekedett rajtam. Vagy én váltam az olvasása közben könnyebben formálhatóvá? Nem tudom, de végül is pozitív élményekkel gazdagabban tettem le a pozitív pszichológia alapvető művét.

A gyámhivatalt nem szokta zavarni a realitás? #FreeBritney

Britney Spears-t, azt hiszem, nem kell bemutatni, valamennyire mindenki ismeri az egykori tinibálványt, aki 2007-ben azzal sokkolta a közönségét, hogy leborotválta a haját, Kevin Federline-nal, férjével való szakítása után többször pszichiátriára került, és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy problémái vannak. Az emberek kissé szörnyülködtek, de viszonylag hamar napirendre tértek fölötte. Ami nem kapott szélesebb nyilvánosságot hazánkban, esetleg talán említés szintjén, hogy ugyanabban az évben „ideiglenes gondnokság” alá is helyezték, apját, Jamie Spears-t nevezve ki gondnokának, aki később kérte a a gondnokság véglegessé történő meghosszabbítását (és meg is kapta).

Az „ideiglenes gondnokság” körüli viták 2019-ben lángoltak fel újra, amikor Britney Spears hosszú szünet után ismét bevonult egy szanatóriumba, csakhogy, mint mondják, már nem egészen önszántából. Tehát lényegében erre utal az interneten mostanában minduntalan felbukkanó #FreeBritney hashtag, A #FreeBritney mozgalom támogatói a Los Angeles-i bíróság épületénél is tüntettek az énekesnőért, ahol a 38 éves Britney Spears meghallgatásai zajlottak, gondnoksági ügyben. Később a rajongók odáig mentek, hogy a Fehér Háznál kérték a gondnokság megszüntetését, a mozgalom által indított petíció már 125 ezer aláírásnál tart. Britney nem kommentálta a miatta indult mozgalmat, igazából nem is nagyon tehette, mert a gondnoka jóváhagyása nélkül nem posztolhat semmit, így aztán érthető, hogy ehelyett többször is hangsúlyozta a rajongóinak, hogy remekül van, bár állítólag naplót ír a helyzetről, amit könyv formájában tervez megjelentetni.

A gondnokság jelenleg azt jelenti Britney számára, hogy nem hagyhatja el a lakhelyét, nem vezethet, nem költheti a saját pénzét (hetente kap "zsebpénzt" a legfontosabb életszükségletek fedezésére), nem kérhet saját magának ügyvédet, és nem nyilatkozhat a médiának, csak előre egyeztetett formában. Időközben (mialatt gyámság alatt volt) Britney több lemezt kiadott, és világkörüli turnéra ment a 6. stúdióalbumával, a Circus-szal (milyen találó név!), ami 131,8 millió bevételt hozott, zsűritag volt az X-Faktorban, ezek pont nem azt bizonyítják, hogy Britney Spears cselekvőképtelen vagy beszámíthatatlan lenne. Mindezek a körülmények láthatólag a pszichiátriát és a gyámhatóságot egy cseppet sem zavarják: Hogy lesz-e változás a popdíva életkörülményeiben, 2021. február elsejéig kérdés marad. Az idei, augusztus 22-i tárgyaláson Jamie Spears újra megkapta a gondoki jogokat, annak ellenére, hogy Britney menedzserét, Jodi Montgomery-t szeretné gyámnak, a bíróság egyelőre elutasította Britney Spears erre vonatkozó keresetét/kérvényét.

Emelett pénzügyi problémákról is szólnak a híradások, ugyanis számítások, spekulációk kaptak szárnyra arról is, hogy az is elég fura, hogy Britney Spears 672 millió dolláros vagyonából, amit karrierje során keresett, hogy lett egy 2018-as gondnoksági bevallásban 56 millió dollár. Így érthető is talán, hogy az édesapa miért ragaszkodik foggal-körömmel a gondnokság jogához, életében lánya valószínűleg egy jogilag és ellehetetlenített rózsaszín malacpersely szerepét tölti be. A sztár édesapja viszont „összeesküvés-elméletnek” nevezi a #FreeBritney-s tüntetők állítását, miszerint lenyúlta a pénzt. A pszichiátria környékén mostanában egy kicsit kezdenek feltorlódni az „összeesküvés-elméletek”, én viszont nagyon úgy veszem észre, mindent ezzel próbálnak elintézni (még azt is, amire igazából nem ráhúzható a fogalom, mint a jelen példabeli esetben). Bár Britney hallgat ezekről, sokan arra gondolnak, hogy a fura instagramos bejegyzései titkos üzenetek, és az Overprotected, a Piece of Me és a Circus dalszövegeiben is ilyen utalásokat vélnek felfedezni, ami egyébként nem lenne túl meglepő (végül is mi másról szólhatnának, mint az életéről?). Britney menedzsmentje kikapcsoltatta a #FreeBritney hashtaget Twitteren, biztosan ők is elemi erővel irtóznak és tiltakoznak mindenféle összeesküvés-elmélet ellen (a pénz viszont jól jön).

Személy szerint sok rosszat elmondtam már erről a játékról, és nem is akartam megírni ezt az ismertetőt, de gondoltam, itt a hosszú hétvége, mégis megírom. A játék a skizofréniáról íródott, az is a neve, hogy Schizophrenia Simulation, és majdnem olyan fajsúlyos, mint annak idején a Depression Quest, igaz az interactive fiction formában volt megírva, ez pedig az izometrikus nézetű Unreal Engine nevű grafikus kalandjáték motorral készült, nagyjából ugyanazzal, mint a Batman: Arkham Asylum és társai (Batman: Arkham Knight, stb.), csak sokkal amatőrebb kivitelben, lévén hogy indie és ingyenes játékról van szó. Ugyanúgy az egérrel nézelődünk, és a nyilakkal mozgunk, de itt a nézelődésnek nem sok szerepe van, legjobb, ha beállítunk egy nagyjából megfelelő nézetet magunknak, és a játék végéig úgy hagyjuk.

Eredetileg úgy reklámozták, hogy pszichológus, pszichiáter szakemberek közreműködésével készült, aztán a szakemberek szépen sorban kihátráltak a projekt mögül, a sötét és vigasztalan tónusa miatt, amiben semmi reménye a skizofrén szereplőnknek, aki kísérleti gyógyszert szed, és annak hatása alatt kalandozza be saját(két)szintes lakását. A programból nem derül ki pontosan, hogy a szereplőnk magától van állandóan rosszul, vagy a kísérleti gyógyszer hatására, de adok egy tippet: a skizofrénia önmagában nem okoz rosszullétet. Kezdéskor egy cetliről kiderül, hogy egy E. Bleuler nevű doktor kezel minket (honnan is ismerős ez a név, ejnye csak!), és hívjuk fel, amennyiben mellékhatást tapasztalunk. A házban van egy telefon, én eleinte szinte minden akciónál, amikor rosszullétet éreztem, a telefonhoz rohantam, mondanom sem kell, hasztalanul, aztán a későbbiek folyamán letettem erről.

A játék egy meglehetősen szájbarágós történetvezetéssel indul, ahol szinte minden lépésünkhöz tippet kapunk, és így haladunk lassan a végkifejlet felé, olyan prózai dolgokra kell gondolni, mint arcmosás, almaevés, a kísérleti gyógyszer minduntalan bekapkodása (egyébként ezt el kell mondanom, hogy az antipszichotikum nem teljesen úgy működik, ahogy a játékban, hogyha rosszul érzed magad, bekapsz egyet, és attól még szarabbul leszel, bár, ha jobban belegondolok, így is működhet). Egy idő után elkezdünk kőkeményen hallucinálni, először fura hangokat hallunk, aztán mindenféle lények kezdenek megjelenni (ami a skizofréniára nem tipikusan jellemző), de meg van magyarázva, ugyanis a leírás szerint ez horror játék IS, és különben is álmunkban történik az egész. Vagy nem? A végén már kezdenek átszüremleni álmunkból is a lények, és ez már a vég… Egyébként a való életben szerintem olyan sincs, hogy belezuhanunk egy sakktáblába, és ott szörnyek üldöznek folyamatosan, és 3 kulcsot kell összeszedni, hogy kijussunk, és nincs ilyen álom sem. Amúgy ez volt az a rész, amit a legjobban utáltam, egyszer ki is fagyott, azt mégjobban utáltam, csak mászkáltam körbe-körbe az üres falak mentén… És itt jerül elő mégegy hiányossága a programnak: menteni sem lehet...

Plusz, van egy festmény, mivel festőművészek is vagyunk (Mi más is lehetne egy skizofrén? Blogger? Ehh…), és hiába takarjuk le, tüntetjük el, negligáljuk, annihiláljuk, a rosszul sikerült félelmetes festmény egyre csak üldöz minket, egészen a végkifejletig, ahol a festmények és a szörnyek egyesült erővel támadnak. A végén két lehetőségünk marad: vagy felfalnak saját elménk démonjai, vagy kivesszük a széfből a pisztolyt és fejbe lőjük magunkat. Biztató kilátások egy átlagos skizofrén számára, de egyet nem mondhatunk el róla, hogy túlságosan hazudna, bár lehet, hogy csak a skizofrének, kedves, hagyományos 20%-os öngyilkossági arányszámára hívná fel a figyelmet, a program ott lódít, hogy emiatt lennének a skizofrének öngyilkosok, elenyésző számuk lesz emiatt öngyilkos, hanem a bánásmód, a traumák és a kedvezőtlen életkilátások miatt lesznek azok. Szóval, mint említettem, ha nem akarjuk, hogy a végén felfaljanak a szörnyek, nyissuk ki a széfet, a széf kódja: 8430, és lőjük inkább nyugodtan főbe magunkat. Sok sikert!

https://choppypine.itch.io/schizophrenia-simulation

Szóval emiatt a végkifejlet miatt háborogtam egy darabig, de végül is magyarázható, és mivel nagy siker a játék, úgy gondoltam, itt a helye ennek is. Jól gondoltam? Nem. Nem baj.

Legnagyobb problémám a munkarehabilitációval, hogy a másik végén ott a pszichiátria. Nincs maradibb, ósdibb „tudomány” a pszichiátriánál. Különben mi más magyarázná, hogy 2020-ban Nyíregyházán még mindig a múlt század ’60-as évekbeli gyógyszerekkel kezelnek, ha a nyíregyházi pszichiátrián katasztrófaként élik meg, ha nincs haloperidol, nekem pedig cisordinolt, és leponexet(!) írnak fel. Ezek közül a cisordinol kevésbé ismert, az abilify-os fellángolásos időszak után előszeretettel írják fel boldog-boldogtalannak. Az abilifyt csodaszerként ünnepelték egy időben, festékadalékanyagból fedezte fel valamelyik hm… fura érdeklődésű szakember, de aztán rájöttek a pszichiátrián, hogy mindenkinek jobb lesz, ha egy huszáros fordulattal visszatérünk az 1950-es, 60-as évekbe. A leponexet „terápiarezisztens” skizofréneknek írják fel, akiken már – úgymond – semmi nem segít, a klasszikus, nyálcsorgató zombi gyógyszer. Állítólag ezt kellene szednem a cisordinol mellé. A haloperidolnak szintén rossz a sajtója, úgy tudom, a moszkvai iskola és a politikai pszichiátria előszeretettel alkalmazta, de az egész világon rosszul cseng a neve, lejáratta magát. Nem úgy a nyíregyházi pszichiátrián (a világ szívcsakrájában), ahol fontos szerként tartják számon.

A pszichiátria szerint a betegek jobb, ha nem gondolkodnak, vagy nem erről, „bízzák csak a szakemberekre”. Oké, rendben, de a pszichiátria mikor volt hajlandó számot adni arról, hogy mit miért csinál, és nem csak hazudozik a „kémiai egyensúlyzavar”-ról, és randomize gyógyszerez? A pszichológia mennyivel lett kevesebb attól, hogy felfedte a „műhelytitkait”, népszerűsítő és egyéb kiadványokban a laikusok számára is ismertette a folyamatokat, amiknek mentén dolgozik? A pszichiátria miért ragaszkodik tűzzel-vassal a megközelíthetetlenség, varázslóság mágikus mítoszához, hogy azt egyedül ők értik mit miért csinálnak, más földi halandó nem képes ezt a híres „tudományt” ép ésszel felfogni, követni? Talán azért mert nem is varázslóság, hanem csak bűvészség, és nincs mögötte semmilyen biztos tudás. Vagy, amiben én inkább hiszek, még csak nem is bűvészség, igazából ők sem tudják, mit miért csinálnak, hogyan tudnának akkor beszámolni róla? Persze, orvosi titoktartás, meg a betegek személyiségi jogának védelme a fényképezés és a hangfelvétel készítésének tilalma, kérdezem én, akkor miért kell a „beteget” olyan helyzetbe hozni, ami miatt méltatlan helyzetbe kerül, személyiségének nem megfelelő bánásmódban részesül?

Hm, a pszichiátria mindig kivétel. Megközelíthetetlen, rejtélyes, mágikus világ a kívülállónak. Bár nem mindenkinek. Csak mondják, hogy „bekerülni könnyű, kikerülni nehéz”, illetve nem is lehet, anélkül, hogy nyoma maradjon (a stigma). Némelykor szót emelnek pszichiáterek a stigma ellen, bár inkább ezt szeretik átpasszolni a társadalom egyéb szélmalomharcosainak, akiket aztán „Antistigma-díj”-jal jutalmaznak, ők maguk pedig köszönik, a mindennapi életben nem foglalkoznak ezzel, sőt, maguk is inkább gerjesztik. Mit gondoljunk arról a főorvos úrról, aki az udvaron „skizó kurva”-ként hivatkozik a betegre, pszichiáteri részről megkövetelt a maximális tisztelet, a beteg jogainak semmibe vétele viszont cserébe sokkal jellemzőbb. Így alakul ki az egyenlőtlen, patriarchális viszony a pszichiáter és a páciens között, illetve most már nem is a pszichiáter és a páciens között, hanem a pszichiáter és a hozzátartozó között, a pszichiátria velem szemben taktikát váltott, most már meg sem kísérel velem szót váltani (úgyis leírom), vissza a régi reflexekhez, a páciens háta mögött, inkább csak a „hozzátartozóval” beszélni, de lehetőleg vele se sokat. Egy pszichiáter úgy van csak biztonságban, ha cinkos viszonyt alakíthat ki egy vagy több hozzátartozóval, és megszerezheti az ő vagy az ők szimpátiáját az embertelen terápiájához (vagy legalább a beleegyezését).

A munkarehabilitációt és a közösségi pszichiátriát, mint valamikori „reform” kezdeményezést is igyekszik a pszichiátria a hatókörébe vonni, a legjobb, amit tanácsolhat a betegnek, hogy ne hangoztassa a betegségét, se a társadalomban, se a közösségben, csak bízza rá magát a pszichiáterre, helyezze belé a bizalmát, cserébe a betegnek szemlesütést ajánl, mind a társadalomban, mind a közösségben, ahol dolgozik vagy „pihen”, magáról a „betegségről” (ha ugyan van ilyen) egy szót se, helyette minden más apró-cseprő dologról lehet beszélni, ami egy kis színvonalú életben előfordul. Így kerül témába folyton az időjárás, a csapvíz minősége, a különféle szörpök és üdítők és kólák, ahelyett, hogy szóba kerülne egyáltalán maga a betegség, az állapot, amiben az illető van. Ideális esetben soha nem kerül szóba, a pszichiátert nem érdekli, illetve idő sincs rá, a közösségben nem ajánlott hangoztatni, a társadalomban pláne katasztrófa. Meg kell mondani azt is, sokszor nem a munkarehabilitáció vagy a közösségi pszichiátria vezetőségén múlik, hogy nincs párbeszéd. Ők gyakran nyitottak az ilyesmire, ami nagyon helyes, funkciójukból adódóan nyitottnak is kell lenniük minden ilyesmire. Valahogy magától elhal az egész párbeszéd a betegségről, illetve ki sem alakul. Nekem valahogy gyanús, hogy visszavezetnek a szálak a pszichiáterhez, aki egy olyan gyóntató pap helyzetében van manapság, akinek nincs ideje meghallgatni a hívek bűneit, de annyit tud tanácsolni nekik, hogy legalább ne terjessze őket a közösségében és a nagyvilágban. Helyette felírja a plusz gyógyszert, az elavult gyógyszert, a kísérleti gyógyszert, mikor melyiken „van támogatás”, aztán szarik az egészre, építi a nyaralóját, egy pszichiáter megfelelő ingatlan nélkül nem is pszichiáter, örülök, hogy legalább a külsőségekre adnak, amíg minket kibasznak a lakásainkból, mert a társadalomban félnek tőlünk, félnek az ismeretlentől, és nem is hagynak időt a magyarázkodásra, inkább a „vigyék el”, „tűntessék el” mentalitás hódít, ő nem olyan, mint mi, inkább jöjjön valaki, akinek fáj a lába.

Azt hiszem, a munkarehabiltáción kezdtem, és igyekeztem azon is végezni, most éppen a gondolkodási időmet töltöm a munkarehabiltációt illetőleg, hogy akarom-e én ezt egyáltalán, de az adott körülmények között a válaszom nagy valószínűséggel az lesz, hogy: NEM. Most belekezdhetnék ehelyett a terveim és álmaim felsorolásába, amit ezek helyett akarok, de még csak képlékenyen körvonalazódnak, és valószínűleg ettől már mindenki vagy a falnak menne, vagy elaludna, szóval inkább viszlát mára, talán majd legközelebb erről is lesz majd pár szó, ha tisztábban látok. Egyébként az jutott még eszembe, hogy milyen hálás téma ez a pszichiátria. Évek óta szidom, hömpölygésszerű bejegyzésfolyamokban, és még mindig tudok újat mondani. Elképesztő.

Ha egy kommunikáció szakos az elbizonytalanodásról ír, az csak annyit jelenthet, hogy “a tökéletes kommunikáció valószínűsége nulla”, mint ahogy azt kommunikációelméletből tanultuk. Vagy az is lehet, hogy azért ír az elbizonytalanodásról, mert abban is elbizonytalanodott, hogy ő egyáltalán kommunikáció szakos, így már érthető. Amikor nekivágtam, minden biztos volt, kiszámított, és most, hogy hirtelen pszichotikus epizódok, pandémiahullámok “színesítik” az életet, belekóstoltam a rendszerkritikus szemléletbe, a konteózást sem hagytam ki, a pszichiátriáról már valószínűleg mindent elmondtam, amit érdemes volt (és amit nem), hirtelen, úgy érzem, légüres térbe kerültem, egy vákuumba, ami szinte ellenállhatatlanul szív magához, és kényszerít, hogy lassuljak le.

Igaz, hogy a kommunikáción (amit én leginkább egy speciális, gyakorlati magyar szaknak fogok fel) főként azt tanítják, hogy ne bizonytalanodjunk el, és ha elbizonytalanodtunk, azt ne kommunikáljuk semmiképpen, de mivel most éppen nyári szünet van, talán most egy kicsivel kevésbé vagyok kommunikáció szakos, mint egyébként, és megengedhető jobban az ilyesmi. Annál is inkább, mert szakmai gyakorlatot kell “választani”, ha ez ilyen időszakban könnyű lenne, egy új pszichiátert is kellene keresni, egyébként imádom a pszichiáterek ilyen irányú kérdéseit, hogy “mikor kerestem elsőként segítséget”: soha a büdös életben, “mit szeretnék, mit várok a pszichiátertől, hogy miben segítsen”: semmit, b*zd meg, csak erőszakkal bevisznek, ha nem jelenek meg. Ilyen rózsás kilátások mellett engedtessen meg nekem az elbizonytalanodás, legalább egy pár napra, vagy legalább addig, amíg rendezem a gondolataim.

És a konteó: kérdéses, hogy mennyire konteó, amikor az nem konteó, ami a pszichiátrián zajlik, ennek ellenére az emberek 90%-a hajlamos nem elhinni, hogy ilyenek lehetnek, megtörténhetnek. A konteókat sem hiszik el, mert túl durvák. Az emberekkel elhitették a keresztény mázat, ez a keresztény máz tatja össze jórészt az egész nyugati civilizációt, de ha megkapargatjuk, rájövünk, hogy senki sem hisz benne, úgy igazán. Vagy hisz, de nem úgy, hisz, de a saját értékrendje szerint, aztán kilyukadunk oda, hogy Isten van, mert logikus lenne, hogy legyen, mert különben ez a legnagyobb konteó, amire mégis valahogy egy egész civilizáció épül, és már kényelmetlen lenne ebből a végső konteóból (is) kilépni, mert e nélkül félő, hogy az egész kultúra a darabjaira hull, minden az értelmét veszti, amit eddig felépítettünk a 2020 év alatt.

Aztán legutolsó élményem az ezernyi forrásból hallott ezernyi információ, aminek a töredékeiből rakom össze a magam töredékes világnézetét, aztán elgondolkodom azon, hogy a posztmodern létállapot véget ér-e valaha, vagy hogy mikor, vagy inkább érdemes a fogalmat úgy kitágítani, hogy ezután minden beleférjen, és többé-kevésbé ez a világkép, ami az avantgarde-ot és a szürrealizmust is tartalmazza nyomokban, lesz a maradandó. Szóval, úgy érzem, egyszer elcsúsztam, és évek, évtizedek óta próbálok talpra állni, és amikor már úgy tűnik, hogy majdnem sikerül, észreveszem, hogy egyre sikamlósabb talajon kellene folytatnom ezt a mutatványt, ezt a tápászkodást, és közben csak csúszkálok, kalimpálok, és minden távolivá válik, a zsivaj ezen a korcsolyapályán, a nézők és a többi korcsolyázó kiabálása, a pszichiátria groteszk halálpofává torzul és mégis nevetségessé válik a maga múlt század közepiségével és erőszakosságával, amivel mégis tiszteletet követelne, és egyre kétségbeesettebben keménykedik, hogy komolyan vegyék, de akinek esze van és bátorsága, jelen idő szerint magasról tesz az egészre (az elme tudománya? aligha...), inkább a tápászkodásra koncentrál, a talpon maradásra, aztán, persze a végén úgyis csak hanyatt fekszik a földön.

A kérdés mindössze annyi, hogy sikerül-e visszanyernie az illető korcsolyázónak az egyensúlyát, és mennyi időre, az első elcsúszás és a végleges hanyattfekvés között. Vagy sikerül-e egyáltalán. Meglátjuk.

Meglepődöm, amikor Banksy-t valaki nem ismeri, pontosabban ő is biztos ismeri látásból, itt-ott biztos belefutott már Banksy képekbe, például amikor a katona puskájában virág van, vagy a kislány a léggömb(ök)kel, vagy a párnacsatázó katonák. Graffitiművészként indult Bristolból, ahol New York-i mintára ment a graffitizés és a hip-hop, és nem is tartozott sem a legtehetségesebb graffitisek közé, és állítólag, a legenda szerint rajzból is majdnem megbukott, nevét (vagyis szignóját) inkább az egyéni látásmódja, stenciltechnikája, (világ)politikai mondanivalójú témái tették ismertté (a pontos nevét és arcát a mai napig homály fedi). A róla ismertté vált stencil technikájú képek, amiket szokás Banksy-stílusú képeknek nevezni, feltűnnek szerte a világon mindenhol, mert a stencil technikával kisebb a lebukásveszély, mint a más graffiti technikával a falakra felfújt „tag”-ek (amik gyorsan odafirkantott aláírások), pláne a „piece”-ek, amik hatalmas, stilizált leképezései a művész nevének vagy egyéb mondanivalójának. Azért is tartom meglepőnek, ha nem ismerik Banksy-t, mert szerintem nem csak a kortárs „street art” nagy öregje, hanem szerintem összművészetileg is ő a legismertebb kortárs művész a világon, tekintve, hogy Brad Pitt, Angelina Jolie és Christina Aguilera ugyanúgy lelkes „fogyasztója” a művészetének, mint a szegénynegyedek lakói, tekintve, hogy hozzájuk ingyenesen jutnak el a műalkotások.

Nevét az is öregbítette, hogy nemcsak híres graffiti- és street art művész, hanem performanszai híre is bejárták a világot, és amihez nyúlt, az utóbbi időben, pláne, arannyá változott, legalábbis jelentősen felment az ára, annak ellenére, hogy eleinte olcsón akarta minden érdeklődőhöz eljuttatni a művészetét, de ez végül nem sikerült, mert amit nyomott áron adott, azon azonnal nyerészkedtek a vásárlói, tehát ez sem volt járható út. Performanszaiból csak néhány: 2004-ben nyomtatott egy adag tízfontos bankjegyet, amelyeken II. Erzsébet portréja helyén Diana hercegné képe látható, a Bank of England felirat pedig átalakult Banksy of Englanddé. A bankókat a Nothing Hill-i karnevál keretében szórták le, pár hónappal később már 2-300 fotért lehetett rájuk licitálni. A másik híresebb akciója, amikor a Lány léggömbbel nyomatát megvették ugyan pár százezer fontért egy aukción, de a vásárlás pillanatában a egy keretbe beépített iratmegsemmisítő félig csíkokra vágta a képet, kétséget nem hagyva affelől, hogy Banksy sokat megőrzött a graffitizés legalitás-illegalitás határán mozgó vandál örökségéből, de a hivatásos művészetpiac sem késett sokat a válasszal: az akció nyomán a duplájáért, több, mint egymillió fontért kelt el a kép. Banksy híresebb akciói közé tartozott, amikor London, Párizs és New York egy-egy múzeumába saját kiállítási tárgyait helyezte el önhatalmúlag: akciói megtervezései külön munkát és fejtörést igényeltek. Néhány helyen eltávolították az alkotásait, de a British Museum jól kezelte az akciót, a kiállított tárgyat felvették az állandó gyűjteménybe. Egyébként a szóban forgó tárgy egy barlangrajz utánzat volt, amin egy ősember egy bevásárló kocsit tol.

Aztán nevét világszerte ismertté tették például, amikor palesztin-izraeli területen a vitatott területeket elválasztó falat vette célba csapatával, gépfegyverrel felfegyverkezett katonáknak kellett hirtelen elmesélnie, hogy ő csak kirak ide egy pár stencilt, mivel egy őrült brit művész Londonból. 2015 őszén megalapította Dismalandet. A park Disneylanddal ellentétben cseppet sem vidám, egyfajta görbe tükröt tartott a vidámparkoknak, és olyan kérdésekkel foglalkozott, mint a szegénység, a függőségek, az erőszak és a munkanélküliség. A szomorú vidámparkban ő és 60 művésztársa állított ki, és olyan elfoglaltságok után nézhettünk, mint a minigolfozás az olajos hordók között, vagy a csúszdázás páncélozott harci járművekről. Tíz éve a Time magazin az év legbefolyásosabb emberei közé választotta a művészt, olyan emberek társaságába, mint Barack Obama, Oprah Winfrey, Steve Jobs, de ő nem volt hajlandó magáról portrét küldeni, csak papírzacskóval a fején. Kilétéről találgatások vannak, hogy azonos lenne-e a Massive Attack évónekesével, Robert Del Najával, aki köztudottan maga is graffitizett, a Londoni Queen Mary Egyetem kutatói sorozatgyilkosok portréjának megrajzolásához használt programmal próbálták meg kideríteni a kilétét, számtalan amatőr és profi nyomozó kutatja Bristolt, írott emlékek, anyagok után kutatva, melyek többet elárulnának róla, mindeddig sikertelenül.

Ennyit Banksy-ről. Még egy sztori a végére: A város, ahol lakom, köztudottan nem a graffiti fellegvára, régebben volt ugyan erre egy kijelölt hely, de már csak elvétve található itt ilyesmi. Illetve egyről biztosan tudok, éppen Banksy stílusában, stencilezéssel készült darabról van szó.

Két fiatal hölgy jön szemben az utcán. Az egyikük észrevesz egy graffitit. Meglepődve kérdezi:

- Ez micsoda? Ilyet láttam már valahol! (Megpróbálja lefényképezni.)

Mire a másik felkiált:

- Dóri, az egy aaagy! Gyere, menjünk innen!

Erre a történetre válaszul: az ismeretlentől való félelem a legerősebb.

Mindenki húzza le a tanulságot. Jó éjszakát, gyerekek! :-)

Mostanában úgy érzem, hogy kiveséztem a pszichiátriát, mindig azt mondom, hogy nem lehet róla többet írni, de aztán mégis lehet, de egyszer csak eljön az a pont, amikor az ember, úgymond, “átlát a szitán”, és rájön, hogy az egész rendszer rohadt, és szadistákat foglalkoztat. Ám most kevésbé óhajtok a szadizmussal foglalkozni, annál is inkább, mert ezen a ponton az ember felteszi a kezét, és csak annyit kíván nekik csendesen, hogy: “Jó, akkor toljátok el a bringát minél hamarabb.” De aztán rájön, hogy elferdült perverzekből és szadistákból mindig lesz utánpótlás, így tehát pszichiátria is lesz, persze, “gyógyítás”-nak beállítva a tevékenységet, amit végeznek.

Most inkább beszéljünk egy ember útjáról a nemi érést illetően. A melegeket nem tartottam mindig problémásaknak, próbáltam őket mindig, ha nem is megérteni, de elfogadni. Fiatalabb koromban, és elméletben, nem zártam ki azt sem, hogy az ember szexualitása ilyen – pszichiátriai szóval – spektrumon mozog, a hetero- illetve a homoszexualitás között. Meg hogy születési dolog. Aztán, persze, rájöttem, hogy a meleglobbi szedette ki egyáltalán a pszichiátriai betegségek közül, amit éppen jól tett, de nem csak ezt kellene kiszedetni, hanem kb. mindent. Csak nincs mindenkinek külön lobbija. Skizofréneknek pláne nincs. Skizofréneknek kuss van. És bűnözőként kezelés, és erőszakos beszállítás és fogvatartás, ami – mint Thomas S. Szász óta tudjuk, emberiség elleni bűncselekmény. De nem csak ez, hanem kb. minden, amit csinálnak, de ebbe most ne menjünk bele, mert most nem ez a fő téma, kivételesen.

Aztán írtam egy szép cikket a sapioszexualitásról, meg ilyesmi, de most már szinte biztos nem én leszek az, aki – mint például egy melegeket átnevelő tábor vezetője – maga is rájön, hogy meleg, és új életet kezd egy férfival. A biszexszeket sem tudom hová tenni, eddig azt hittem, hogy neki mindegy, hogy férfival/nővel él együtt, ám utólag kiderült, hogy ha nővel él is együtt, idővel egyre kevésbé tudja nélkülözni a kirándulásokat a Farbatosz-szigetekre. 40 éves korom után, amikor a “pszichiátriát meg nem járt” emberek sokan az újrakezdésen, 2. családon gondolkodnak (ez genetikailag vagy társadalmilag kódolva lehet), nekem egy dolog kezd világossá lenni: egyre kevésbé tartom jófejségnek a transzneműséget, a “melegséget”, a biszexualitást, de ide tartozik a puhapöcsség is. Mondjuk, ez talán bocsánatos bűn, tekintve az aszexuális korszakaimat, amiről többet és szívesebben beszélek, mint ameddig valóban tartanak. Sajnálatos, hogy a pszichiátria abba is beleszól, hogy a nem túlságosan aktív párválasztási hajlandóságom mégjobban be legyen korlátozva. Akkor tehát milyen nővel képzelem el a jövőt? Azt hiszem, a Wahn-állapot című versemben írtam le a legjobban:

“Bocsáss meg, de nem érdekel

A saját korosztályom,

Csak a fiatalok, meg az öregek”

Úgy gondolom, egyre inkább így érzek. Kicsi vagy nagy “csont”, sovány vagy kövér, majdnem mindegy, körülbelül annyi a feltétel, hogy lehetőleg ne az én korosztályom legyen, pláne nem ugyanannyi idős (esetleg 1-2 év ráhagyással), mert az rohadtul unalmas, és felettébb kispolgári (és leginkább olyan gazdasági társulás színezete van, legalábbis nekem). Ez talán még nem számít perverziónak, vagy pszichiátriai kategóriának, de nemrég volt erről egy filmsorozat, ami most nekem nem jut eszembe, de már az internetnek se… Szóval annyira talán nem is fontos az egész, hogy most elkezdjem még tovább ragozni a témát… Talán majd 20 év múlva, ha addig nem irtottak ki...

Szóval életem derekán visszataláltam a klasszikus, ha úgy tetszik, konzervatív értékrendhez a kérdésben, bár, ha jól meggondoljuk, sosem távolodtam el tőle igazán, talán ezért is van, hogy mind a mai napig képes vagyok tükörbe nézni, ha úgy alakul... Egyébként az is van, hogy skizofrének számára a "melegség" ellenjavalt. (Nem általam.) A szakirodalomból és a való életből is tudnék példát mondani, hogy őket jobban "megpurgálják" a pszichiátrián, mondván, "nem tudják, hogy mit cselekszenek". Bár, szerintem, nagyon is tudják. De ennyiféle társadalmi hátránnyal már még bajosabb együtt élni.

A Légió 3 egy nagyon távoli (vagy túlságosan is közeli) jövőben játszódik, pszichiátriáról szó sem esik a skizofrének tekintetében, már csak az erő divíziói hajkurásznak skizofréneket, akik nagy hatalmú mutánsokká vedlettek át (képességeik kifejlődtek, de ilyen ez a Marvel Univerzum, mindent szuperképességek mentén képzel el, ettől fantázia). De már ők sem hajkurásszák, David (azaz Légió) lett a legnagyobb hatalmú mutáns, és félő lesz, hogy elpusztítja a világot. Ezért az eddigi szövetségesei is ellene harcolnak (pl. Sydney, az exe, ő pl. állandóan megpróbálja megölni, azaz meg is öli, de itt jön a képbe Switch, az időutazó lány, aki állandóan megmenti, szóval érdekes játék veszi kezdetét). Itt van még Cary és Kerry a dupla személyiségű mutáns-testvérpár, eredetileg ők is Davidre vadásznak, de néha, hol akaratukon kívül, hol azon belül, segítségére is vannak.

Egyébként meglehetősen rejtélyes, hogyan gondolták, hogy David el akarja pusztínai a világot, amikor csak egy kábítószerélvező kommunát vezet, ami csupa fiatal nőből áll. Igazából veszélyt nem jelentenek, az észjátékos csak David (Légió), és a gyerekkori, leszbikus-kábszeres havernője, akit igazából elfelejtettem, hogy hívnak, de valahogy teherbe ejt egy szűzet, ez fogja majd nyomra vezetni Switchet a szekta vagy kommuna hollétét illetően, amúgy egy idő után kiderül, hogy az egész társaság David körül csak egy díszlet: a fiatal kiscsajok csak késekkel hadonászni tudnak, Cary-hez képest azt is szánalmasan. Szóval David egy légiónyi agyatlan, üresfejű liba vezetője, akik valószínűleg elszívták azt is, ami volt nekik, de végül is Switch-csel együtt majdnem csak sikerül mégis elpusztítaniuk a világot, miközben üldözőik elől menekülnek. Igazából semmi új nincs ebben a részben (a fentebb vázolt furcsaságokon kívül), csak belép az időutazás az eddig is elég zavaros cselekményvezetésbe, és ez bonyolítja tovább a szálakat, meg az időszörnyek, időfalók, vagy mik.

Szerintem nem titok, a Légó készítői a 3. résszel elvarrni akarták a szálakat: a sorozatban ennyi volt, mindenkit a helyére tettek végül, és mindenki megbékélt mindenkivel, illetve a saját sorsával, szóval folytatásra nem nagyon kell számítani (legalábbis mostanában). Volt, aki rosszul járt, volt, aki még rosszabbul, igazából lehet, hogy nem is nagyon történt semmi, csak az idő egy kicsit helyre billent, megváltozott, és ettől mindenki megváltozott, hétköznapi történet. David családját ismerjük meg behatóbban, előzményként, hogy egy cigány-skizofrén édesanyától származott, akit a haláltáborból megmenekült, és egy gondolatolvasó édesapától. A Légió üzenete szerintem az, hogy a skizofrénia adomány, és nem elnyomni kell, hanem hagyni kifejlődni, és az én üzenetem is ez, nevetségesnek tartom azt a boszorkányüldözést, ami ma (2020-ban!) pszichiátriai szinten megy a skizofrének ellen. Nyugi, nem fogjuk az okostechnológiátokat megzavarni (nagyon), a skizofrénia végső soron csak „sámánbetegség”, és elég régóta jelen van a Földön ahhoz, hogy ne kelljen állandóan levadászni bennünket, injekcióval szurkálni, és gyógyszerekkel tömni, erőszakoskodni rajtunk, és kényszerrel elvinni és leszedálni.

Ez már nem a vérgőzös XX. század, hanem a valamivel komputerizáltabb, és talán (remélhetőleg) némileg humánusabb XXI. század. Ha valakinek sámánkodhatnéka van, valakit erre hívott el a sors, hadd fussa végig a „subjait”, ahogy „tudományos” nyelven fogalmazunk. Mindegyik utazás egyre rafináltabbá, és bölcsebbé tesz, és ha nem őrli fel közben a társadalom, profitál belőle. Lehet, hogy hasznot nem fognak hajtani, de ezt a filmet megnézve gyökeret vert bennem a gondolat, hogy a bolygónak szüksége van ránk (is).

Kérem, ne csináljuk tovább a boszorkányüldözést!

Ne nyírjuk ki a sámánjainkat (a civilizáció nevében)!

Ez barbárság. Neobarbarizmus.

Vissza a sulihoz. Az egyetemen sok érdekes sztori elhangzott, de legérdekesebbnek messze a Világok harca történetét tartottam. A H. G. Wells által 1898-ban írt science-fiction regény rádióadaptációjáról van szó, melyet Orson Welles készített el, és 1938 október 30-án sugározták. Utoljára 2005-ben csinált belőle filmet Steven Spielberg, egy mai szemmel meglehetősen unalmas mozit sikerült összehoznia. A szüzsé szerint a marslakók minden ok nélkül megtámadják az embereket, és végül a tőlük kölcsönzött technológiával sikerül őket csak legyőzni. De a történet nem számított mindig ilyen unalmasnak, a maga korában rendkívül újszerűnek hatott. A rádiójáték igencsak eljátszotta a szerepét az írott sajtó és a rádió közötti médiaharc idején. Egy újfajta média bemutatkozásakor mindig lejátszódik egyfajta küzdelem, az akkor vezető írott sajtó természetesen nem tekintette jó szemmel a rádió térhódítását. A legenda szerint a Világok harcának rádióban való bemutatásakor pánik tört ki az Egyesült Államokban, más verzió szerint nem is tört ki akkora pánik, csak a sajtó (jelesül leginkább a New York Times azt terjesztette el a rádiójátékról, és ezzel az új média veszélyeire hívta fel a figyelmet).

A Világok harcának 1949-es ecuadori bemutatója sem sikerült túl rózsásra: a feltüzelt hallgatóság kivonult a rádióadás helyszínére, és nemes egyszerűséggel meglincselte, lemészárolta a szerkesztőség tagjait, számszerűleg 7 rádióst végeztek ki, akik megmenekültek, csak a szerencséjüknek köszönhették. Egy-egy új média bemutatkozásakor a technofilek és a technofóbok mindig összecsapnak, de ritkán sikerül ennyire brutálisra. Valahol az „arany középszer” a legcélravezetőbb, amit már az ókorban feltaláltak, és csak azon kellett vitatkozni, hogy melyik nemzedék a hülyébb, amelyik tisztán issza a bort, vagy amelyik vizezi, de ha mégis inkább vizezni kell, akkor hogyan, és milyen arányban. (Ezt az ókor mániámat, úgy látszik, nehéz levetkőzni.) Most mire akartam ezzel kilyukadni? A film tényleg inkább unalmas, de mivel médiatörténeti jelentősége van, ajánlom mindenkinek, hehe. Ha már én végigszenvedtem magam rajta, szenvedjetek ti is! Egyébként annyira nem vészes, egy család életét mutatja be, ahogy elrejtőznek egy természeti jelenség elől, amikor is megjelennek a tripodok, és elkezdik lemészárolni a lakosságot, a középső fele lényegében pincében bujkálással telik, és a happy end. Végülis az embernek (pláne média szakon) néha már tök mindegy, mit néz, csak nézzen (ki a fejéből!).

Viszont ezt az alkalmat szeretném megragadni arra is, hogy elmondjam a véleményem az ufókérdésről. Jól figyeljünk, mert csak egyszer mondom el. Igen, valóban láttam ufót (már amennyiben ez még mindig az unidetified flying objectet, azonosítatlan repülő tárgyat jelent). Az ufó nem volt nagy, sőt, szabad szemmel alig volt látható, ami nem meglepő, a valószínűsíthetően nanotechnológiájuk miatt. Természetesen mi óriások vagyunk hozzájuk képest (ha volt egyáltalán benne idegen lény, mert azt nem láttam). Életemben egyszer láttam (ha ugyn nem hologram volt), úgyhogy semmiféle ufóvándorlásnak célpontja nem vagyok. Kis, csészealj-szerű képződmény, és valamiféle sugarak jönnek ki belőle. (Ez még a drónok megjelenése előtt volt, csak a rend és a pontosság kedvéért). A népszerű ufó-jelenségről annyi a véleményem, hogy a második világháború óta borzolja igazából a kedélyeket, ilyen hidegháborús jolly jokerként vagy easter eggként, de szerintem a világháború óta jócskán az emberek rendelkezésére állt már bármiféle (hadi, pszichológiai, stb.) technika, hogy bármiféle vélt vagy valós ufót vagy idegent létre tudjanak hozni, azzal zavart kelteni, vagy eltitkolni vagy úgy tenni, mintha eltitkolnák. Persze, ez csak az én véleményem a csészealjakról és a kis zöld emberkékről. Valójában én úgy képzelem, mint a sárkányt, ami egy valóban létező állatfaj Komodón, a mesében felnagyítanak, tűzokádóvá tesznek, emberi nyelven beszéltetnek, és megtanítják vele az összes spellt a varázskönyvből.

A világ általában békésebb hely, mint amennyi félelemkeltés van benne. Mondom, általában. Persze nem mindig, és nem mindenkinek.

Napok óta fagyizok és pihenek, de nem a föld alatti bunkeromban, hanem a wellnessben, sztk, 5. em, 5-ös szoba.

A pszichiátriai szobámban ez az arabusul ordibáló 2-ős ügynök Jumurdzsák, meg ez a balinbajszú diszkókirály azt mondják, hogy én vagyok a nagyfiú. Hát, persze, hogy én vagyok a nagyfiú, mert most is 3 könyvet olvasok egyszerre, az Újszövetséget, a Kalevalát és Kurt Vonneguttól a Börtöntöltetléket. Ezek meg azt hiszik, hogy befekszenek, mint a heringek, és ágyban forgolódással, meg fingással irányíthatják az Univerzumot. Lehet, hogy ez eddig így volt, de ez itt már édeskevés, drága feleim. (Latiatuc feleym ʒumtuchel mic vogmuc. ýſa pur eſ chomuv uogmuc.)

És nem hogy nagyfiú vagyok ilyenkor, hanem ha Lovecraft-et nézzük, én vagyok az egyik Nagy Öreg, csak hajlandó vagyok (írásban és néha szóban megnyilvánulni. Nem csak jelnyelvvel, fingással, meg mormogással, meg vakarózással. A teljes igazságot most nem írhatom le, drága feleim, Hölgyeim és Uraim, mert attól nekem is leakadt az agyam, és 4 napig ültem a sóstóhegyi kertben, cigarettázva. Szóval ide kerültem, hogy hogy kerültem ide, nevezhetjük hiperűrugrásnak vagy materializálódásnak, egyszer csak fent voltam a wellness 5. emeletén, olyan büdösen és toprongyosan, ahogy az ágyból kikeltem 4 napi gondolkodás után. (Lehetett több is.)

Szóval, mivel kufsteini magányomban nem írhattam vérrel, nem írhattam szarral, csak a kis focis füzetembe írhattam, amit szándékomban állt egy takarítónő ismerősömmel kicsempésztetni a wellness-ből, átdugva a kórház kerítésén a szülészeti osztálynál, de hiba csúszott a számításba, avagy szar került a ventilátorba, és a kis girhes füzet nálam maradt. Ezt az egy bejegyzés-torzót sikerült onnan megmenteni, egyébként ez a második bejegyzés, ami arról szólt volna, hogy a pszichiátrián élő emberek tkp nagy hatalmú mutánsok, és az elsőnek a végén kifejtettem, egy szép hasonlattal, amikor az egyik tata felmutatott a pókhálóra, a pókháló hasonlat pedig azt fejezte ki, hogy pok-haló.

Lehet, hogy van benne valami, lehet, hogy nincs. De mostanában úgy vettem észre, hogy az erős szimpatikus mágiát, és voodoo-zást, és füstjeleket, amiket a pszichiátrián használták, megpróbálja felváltani az informatika, 5G, vagy 4G, mit tudom én már, de olyan erős az elektroszmog a pszichiátrián is, egy kapitalizálódó, információ központú társadalomban, hogy csak az szívja meg igazán, akit elvágnak a kommunikációs csatornáktól, és a pénzenergiától, vagyis az anyagi erőforrásaitól. A mai korban az szenvedi a legnagyobb keresztséget Krisztusban, aki e 2-ben szűkölködik, pedig tehetsége lenne hozzá. Bár, egyesek szerint, Krisztust nem kizárólag a szenvedéssel lehet mérni, de ezeknek a javaknak az elvágása, eléggé nagy lelki teher.

És hogy mi mindenből a tanulság, az a pszichiátrián elszívott utolsó előtti szál cigi elszívása után fogalmazódott meg bennem, amikor már mindennek vége volt, amikor már lement az utolsó vizit, és végiggondolva az utolsó 2 hét welness történéseit, arra a megállapításra, jutottam, talán egy hang volt a fejemben, talán egy gondolat (a 2-t nem mindig könnyű szétválasztani), szóval azt mondta az a hang vagy gondolat, hogy az a tanulság, hogy nincsen tanulság. Az utóbbi 2 évben 1 subot úsztam meg Balatonalmádiba való meneküléssel, 2-nél bevittek a kóterba, szóval a pszichiátria vezet 2:1-re. Viszont gyökeret vert bennem a gondolat, hogy 2 igazi orvosi innováció létezik, az egyik a kézmosás, amit Semmelweis Ignác talált fel nagyon helyesen, de úgy, hogy egyetemet neveztek el róla, a másik pedig a levegőváltozás (nem összetévesztendő a klímaváltozással), vagyis elutazni egy kellemesebb környezetbe. A többi humbug, hókuszpókusz. Akár 4G-vel, akár 5G-vel, akár okos technológiával, a vége mégiscsak az, hogy orvosi latinul karattyolnak feletted, de te, mire felocsúdnál, elszedték az összes pénzedet, és már csak ennyit hallasz (amit magaddal is vihetsz a túlvilágra):

„Ámen.”

- Mindig ez történik, ha valaki nem marad a kaptafánál. Napok óta minden összekeveredett – dohogta a delfin nyakláncos férfi – és egy csettintéssel kimerevítette az ütésre készülő zsoldosokat a pszichiátria dohányzójában – Mi a neved, fiú?

- Ha-Nocri – feleltem félig viccesen, és eléggé sápatagon a 100 darab gyűrt cigi elszívása után. Tudtam, hogy aznap még pontosan 100 szál elszívása vár rám. Hiszen most ez a munkám. Persze voltak, akik segítettek, a felvidéki nemes, aki kutyabőrét szegre akasztva dohánytermesztéssel foglalkozott feketén, és a sátoraljaújhelyi fermentálóban dolgozó gyári munkás, aki csak úgy horrdta ki a dohányt, otthon feldolgozta, és citromlével kezelte.

- Hát a szakmád?

- Könyvelő – feleltem arcom a tenyerembe temetve.

- Könyvelő, könyvelő… Mit csináljunk egy ilyen könyvelővel…? Aki összekeveri a szezont a fazonnal, és a naplófőkönyvvel való foglalkozás helyett a fantasy regényeket dugdossa az asztalfiókban, miközben a pótvizsgájára készül könyvvitelből? Az akasztófáravaló! - A zsoldosok ismét mozdulhattak, de ütésre emelt kezük ott maradt mégis a levegőben

.- Mérgezzük meg! Üssük mégis agyon! Könyörgöm, akasszuk fel! A tűzre vele!

Öngyújtó kattant, és amikor izzadva, remegő kézzel rágyújtottam az újabb cigire a langyos, büdösvizes 3 az 1-benemet kortyolgatva.

- Könyvelő, könyvelő… Nem, ez tiszta… Engedjük mégis vissza… Végülis nem ő tehet róla, hogy nem figyelt a szótisztázásnál, és a könyvelést könyvezésnek értette… Haloperidol és rivotril, aztán felőlem menjen vissza abba az egyetemi könyvtárba, úgyse fog ez már tudni semmit, úgyse lesz már ebből ember, és a legfontosabb, hogy egy korty alkoholt sem. Világos? Majd szólok ennek a Szabónak, hogy engedje vissza, de rúgja ki, vagy rúgassa ki, vagy mit tudom én már. Kérem az elbocsátását!

Néhány nap múlva:

- Mit hoztál jófiú? - kérdezte a professzor az egyetemi kocsmában a tanítványát.

- Hát, nem hoztam, hanem vittem volna, az antikváriumba, van egy pár könyv… - kiraktam őket az asztalra. A professzor végignézte a kollekciót, és kivette a vékony füzetet, ami Hésziodosztól az Istenek születését és a Munkák és napokat tartalmazta – Ez érdekel. Mennyit kérsz érte?

- Egy felest és egy sört… - válaszolt - bár annyit se ér már – motyogta szinte már csak maga elé. Aztán üres tekintettel lenyomta a felest, kiitta a sört, megtörölte a száját, majd a hátára csapta a batyuját. A professzor vissza akarta adni a könyvet, de a tanítványát ez nem nagyon érdekelte.

- Az üzlet, az üzlet… gazdasági iskolába jártam – mondta kissé önérzetesen – könyvelő vagyok – ez elég kísértetiesen hangzott az egyetem falain belül – megyek egy házzal odébb...

- Ez hülye! - mérgelődött a professzor, amikor egyedül maradt az asztalnál, a Hésziodoszra meredve – hogy fogok ennek diplomát adni? Ez teljesen elitta az eszét! Mondjuk, én is, az igaz… Mindegy, járkáljon csak a könyveivel… már csak árnyéka önmagának… tudom, hogy sokan már eleve alkoholistán kerülnek ki az egyetemről, de aztán majd csak lenyugszanak, és elhelyezzük őket valahová… de ez a haloperidol… tiszta szégyen… méghogy könyvelő… meg gondolatrendező… ezt teljesen összekeverték… tiszta szégyen… most már mindegy…

Aztán megjelent egy lány a társaságból, és puhán a professzor vállára tette a kezét:

- Hagyd, Csaba, ő már csak ilyen, mindig is ilyen harmadikutas volt… már elsőben Németh Lászlót olvasta, meg valami blogokról zagyvált… Tudja, mit csinál… Majd csak megsegíti az Isten.

- Méghogy az Isten… Persze, segít ő magán, meg minden… de hát az Isten verje meg! Én már nem tudok ezzel foglalkozni, és nem is akarok. Tűnjön is el… de bassza meg! Akkor te is eltűnsz, és én is, meg mind sorra, és ki tudja mikor kerülünk elő, mikor tesznek ki minket megint.

Azóta, mikor arra járok, igyekszem nem túl nagy feltűnést kelteni, csak átutaózóban, fű alatt, mintha ott sem lennék, próbálok úgy tenni, hogy csak fel ne ismerjenek. Persze, sohasem sikerül. Valaki mindig felismer. Elütök a tömegtől. Soha nem voltam tömegember. Mások a mozdulataim, mások a gesztusaim, meg a nézése, meg a járása, kis Grófo szerint…

„Eh, bien! Egyszer úgyis vége lesz mindennek!” - ahogy Rejtő Jenő mondaná – de addig is… marad ez a séta… ez a kolompolás… már hajnalban… mindenkinek lennie kell valahol... amíg világ a világ és még két nap... Au revoir!

Az emlékek őre - Intés az Őrzőkhöz

Az emlékek őre című ifjúsági regény filmváltozata egy látszólag idilli társadalom életét meséli el, ahol az embereknek nincsenek már negatív érzelmeik, mert távoztatták őket a világból. A film kezdetén három fiatal barátságát követhetjük nyomon, és azt a ceremóniát, ahogyan a gyerekkorból a felnőtt korba lépnek át. A kommuna mindenkinek megköszöni a fiatalságát, gyerekkorát, és kiosztja, ki milyen feladatot kap. Fiona a csecsemőgondozóba, Asher a egy drónszerű gépet irányító központba kerül, Jonas-t pedig Őrzőnek választják ki, ami körülbelül egy egyszemélyes töriszaknak felel meg. Az előző Őrző betanítja a világból száműzött emlékekre, hogy a múltat értékelve kedvező döntéseket tudjon hozni a jelenre és a jövőre vonatkozóan.

A történet azonban hamar átcsap antiutópiába: Mindenkinek kötelező minden nap injekciót kapni, hogy távol tartsák maguktól az érzéseket és érzelmeket, mert akkor felborulna az úgynevezett harmónia. Szóval lövik magukat minden nap szorgalmasan, az érzelmek ellen, a „boldulás” ellen. Jonas az emlékek hatására kezd rájönni, hogy valami nagyon nem stimmel ebben a társadalomban, főként azt nehezményezi, hogy ez a közösség nagyon nehezen tűri a kudarcot, 1-2 sikertelen teszt, és jön az elbocsátás a Másholba akár a családegységből is. Főleg csecsemőket és időseket bocsátanak el injekcióval a Másholba (persze a legnagyobb szeretettel), de bárki megkaphatja a szurit, akinek ellenszenves a viselkedése, így Fionát is ez a veszély fenyegeti, ha nem kell neki a mindennapos szuri, ami az emlékeket és érzelmeket kordában tartja, akkor jön a végső nagy szuri.

Jonas nem bírja tovább az emlékek és érzések és a mindennapi, injekciós realitás közti kontrasztot elviselni (ezért nem is szedi már egy ideje), szerinte nem tűnt el a gyilkosság a világból, csak átnevezték, ezért biciklre pattan, és kibiciklizik az ismert világból, a Peremen túlra, és ezzel egy csapásra emlékeket és érzéseket szabadít fel a közösségben, még akkor is, ha ő maga az ismert világon kívül kerül is. Hóna alatt egy halálra ítélt csecsemővel új életet kezd, és reméli, hogy nemsokára visszafogadja a társadalom Fiónával az élen, akit már szintén fenyegetett a tű. Satöbbi. Happy end? Talán. A film végkifejlete optimista jövőképet vázol fel.

Egyszer egy Ady Endre nevű ingujjas újságíró és versköltő, akit élete vége felé szintén a diliház fenyegetett, szintén szózatot intézett az Őrzőkhöz, akiknek fontos feladatot szán az akkori forrongó világban, a humanizus, a magasabb erkölcsi értékek, a szépség, ésatöbbi őrzését, ezt az Intés az Őrzőkhöz című versében adta közre egészen mágikus, archaizáló stílusban:

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

Azt hiszem, Az emlékek őre és az Intés az Őrzőkhöz megfejtése is egy rugóra jár: a kulcs a szeretet. Hogy kik azok az Őrzők, és kik nem, és vajon mindig is itt voltak a csillagok alatt? Nem tudni...

Elég az hozzá, hogy minden másképp van. A disszociatív személyiségzavarocska sem úgy van, ahogy gondolták. Amit sorozatosan összemostak a skizofréniával, hogy még ezzel is összekeverjék a díszes társaságot. A disszociatív személyiségzavaros filmeket sorozatosan szeretnék letiltani pl. a Netflixről, meg mindenhonnan, mert, úgymond negatívan tünteti fel a disszociatív személyiségzavart. Persze, hogy negatívan tünteti el, hiszen – mint ahogy a skizofrénia sem létezik, disszociatív zavar sem létezik. Volt egyszer egy szocializmus és egy kapitalizmus, egy dologban egyeztek csak meg, abban mind a két világrend egyet értett, hogy kell az agymosás, és kell a nácik által kitalált pszichiátria. Szóval, hogy milyen kísérletek folytak itt, és milyenek nem, én nem tudom (lol! Azért egy kis sejtésem van…), de Drábik János egy könyvet szentelt ennek és egy YouTube videót, már 2004-ben, amikor még Amerikában is csak pedzegették ezt a dolgot. A történet arról szól, hogy Amerikában a politikai szférától kezdve mindenhol biorobotokat kezdtek előállítani. Mégpedig oly módon, hogy már gyerekkorukban kondícionálták az embereket pszichológiai módszerekkel arra, hogy felosztották az agyukat partíciókra, mondjuk, és ezzel több személyiséget állítottak elő. Azóta ez közismert dolog lett, a Family Guy is feldolgozta a témát. Arról is van szó, hogy az Amerikai szenátus akkori tagjait egy könyvben megvádolták sorozatos istentelenkedésekkel, amire ők nemes egyszerűséggel basztak reagálni, hátha így elsikkad a téma. Tévedés történt, a könyv rövidesen már 10 kiadást ért meg, a sztori szétterjedt, akkoriban még így mentek a dolgok. De a tisztelt béketábor sem volt sokkal lemaradva a módszer alkalmazásával.

Trance Formation of America

Szóval Cathy O Brien és Mark Phillips 195-ben megírta a Trance Formation of America című könyvet. Nevekkel, adatokkal, fényképekkel megvádolták a szenátus több tagját pedofíliával, fajtalankodással, okkult dolgokkal, szó szerint sátáinimussal (baphometizmussal), és elmesélték, hogyan tették őket biorobotokká. A szenátorok szó szerint figyelmen kívül hagyták ezeket a dolgokat, és lapítottak tovább a funkciójukban, sőt, ment minden tovább az útján, mintha mi se történt volna (se fekete mise, ma mise, holnap semmise). Drábik János Tudatmódosítás című 2004-es könyvében utána járt ezeknek a dolgoknak, és elmagyarázta, hogy szó szerint Magyarországon is így történtek a dolgok, ahogy a Trance Formation of Americaban. Drábik János akkor többször hangsúlyozta, hogy az általa talált anyagok 4/5-ét nem hozhatja nyilvánosságra, mert félti magát, mert van olyan, amit még ő sem mer leírni. A biorobot gyártás metódusa a következő volt, pl. a náci Németországban: pl. Mengele a gyereket úgy sokkolta, hogy „feláldozható” és „nem feláldozható” kategóriákra osztotta őket, a feláldozhatókat agyonlőtte a nem feláldozhatók előtt, és így próbálta őket engedelmességre bírni. Így olyan tudatállapotba kerültek, amikor már szeletelhetővé vált a tudatuk, és külön-külön személyiségeket programozhattak beléjük. Ezek a tudatcellák egymástól elzártan működtek, és létezett 1-2 hipnotikus szöveg, vagy parancs, amivel elő lehetett hívni egyiket vagy másikat, és szexrobotoktól kezdve tökéletes gyilkológépekig bármire lehetett őket használni, titkárnő funkciókat is elláttak, bármit meg tudtak jegyezni, amit egy parancsszóra elő lehetett hívni egy rejtett személyiségrészből, ezeket a biorobotokat országok között is küldözgették. (Nem maradt írásos nyoma az adatoknak, utasításoknak.) Ezekből hirtelen kurva sokat legyártottak, és csak akkor keletkezett a bibi, amikor valamilyen baleset vagy trauma hatására a személyiségrészek közti fal megsérült, és szivárogni kezdett, és ezek a társadalom felszínén a pszichiátria számára mint „disszociatív személyiségzavaros esetek” jelentkeztek. Állítólag ritka, jóval ritkább, mint a skizofrénia, de elő-elő fordul, Magyarországon is van, én is láttam ilyet. Sőt, olyat is láttam gyerekkoromban, a telkünk előtt, amikor az egyik személyiség beszélget a diófa alatt üldögélvee a másik személyiséggel, bevallom nem éreztem magam jól ettől. Egy vén tróger egyszer durva férfihangon kötekedett magával, amire sipítózó női hanggal válaszolt. Nem nagyon tudtam hova tenni, de ilyenek előfordultak még anno falun, eldugott zártkertekben, össze-vissza. A nyolcvanas évek végén történt, de aztán vége lett a szocializmusnak, felbomlott a rendszer, és ezek eltűntek.

A Twitteren hosszasan veszekedtem egy csajjal egyszer a skizofréniáról és a disszociatívról, ő váltig állította, hogy disszociatív zavar van, amíg én kételkedtem ebben. De ő csak kötötte az ebet a karóhoz, meg hogy neki ez a hobbija, meg szereti videókon nézni az ilyen embereket. Ő tudja. Innen üzenném neki, hogy amiket látott, azok nem disszociatív személyiségzavaros emberek, hanem tönkrement biorobotok. Persze, emberek, de… szerintem ezt az állapotot megjavítani már nem nagyon lehet. Vagy igen? Vagy nem? Mit tudom én. Kérdezzenek meg 1 pszichiátert! :-)

Régen nagy kedvencünk volt így családilag a Hegylakó c. sorozat, Christopher Lambert főszereplésével, és általában a Queen zenéjével, amit sokan szeretnek, én viszont annyira nem, de hát a Hegylakó feelinghez hozzátartozik. Nemrégen valamelyik csatornán (AXN), ahonnan mostanában ki szoktam válogatni a filmes áldozataimat, ahonnan pl. az Én, Frankensteint is hoztam, meg ezt a vhs korszakbeli filmet is kipécéztem, aminek ez a címe: Hegylakó 2 – A renegát. Esetleg Hegylakó 2 – A visszatérés. A két verzió között van némi különbség, mintegy 15 perc, és a végükön valami. Az ízlésem, persze, továbbra sem változott, vagy ZS kategória, vagy semmi. Szintén fontos kérdéseket feszeget a Humans vagy Real Humans sorozat, ami szintén fontos kérdéseket feszeget, de mondjuk, amíg én 3x10 évadot végignézek, az egy év, és addig meg is unom az életem 2x.

Szóval a Hegylakó 2 film sztorija röviden a következő: a 2024-es évben játszódik, a film készítésének idején 1986-ban, egy lehetséges jövőben, tehát egy antiutópia, disztópia, stb. stílusú alkotás. Szóval éppen haldoklik a Föld, ahogy szokott az ilyen filmekben, és most már egyre inkább a valóságban is, a klímaváltozás és az ózonlyuk következtében. Íme, az akkori világban ezt így képzelték el: Jön a hős, és ózonpajzsot helyez el az egész bolygó fölé. Szuper. És történik mindez 1999-ben, valamiért 1 évvel Y2K, egy lehetséges másik világvége előtt, aminek akkoriban annyira nagy jelentőséget tulajdonítottak, aztán kiderült, hogy annyi történik, hogy néhány kvarcórának meg számítógépnek kiakad a dátum számlálója, és ez máris elég okot szolgáltat arra, hogy újat vegyünk.

Na, mindegy. Tehát a film úgy kezdődik, hogy az akkori Levegő Munkacsoport, egy környezetvédelmi ökoterrorista szervezet behatol az ózonpajzsot működtető bázisra, és kiderül a nagy átverés: az ózonlyuk bezárult, igazából már nincs is szükség az ózonpajzsra, de az azt működtető multinacionális vállalat mégis milliárdokat kaszál a fenntartásával. Aztán valahogy ennek az ökoterrorista szerveztnek a vezetője hirtelen ott találja magát a Hegylakó közelében, aki egy kocsmában piál, meg mászkál össze-vissza 75 évesen, és mindenki meg akarja verni, meg leszúrni, és éppen azért, mert 1999-ben, valamikor régen jót tett a Földdel. Aztán hirtelen visszafiatalodik, meg az is kiderül hirtelen, hogy a Zeist bolygóról származó halhatatlan, aki csak akkor hal meg, ha levágják a fejét. Nyissz-nyassz, levág 2 utánaköldött fejvadászt (a csata közben fiatalodik újjá), és azzal a fiatalos lelkesedéssel le is varrja 2 perc alatt az ökoterrorista munkacsoport vezetőnőjét, az utcán, a falnak támasztva.

És innen a megoldás már triviális: megjelenik a főgonosz, és egymást kergetve, a jó jóságoskodva, a gonosz gonoszkodva a saját egyéni szociális problémájának megoldásán fáradozik, és azon igyekszik, hogy mindenáron levágja a másik fejét. Mindezt egy olyan cyberpunk stílusú világban, amilyen már biztos, hogy nem lett 2020, de nem lesz 2024 sem, mert a mai korban itt állunk körülbelül a valóság és a fikció metszéspontjában, és fokozatosan és sorozatosan derül ki, hogy a valóság nem is olyan, mint eddig gondoltuk, és talán nem is kellett volna annyi fikciót nézni, annyi virtuális számítógépes játékban mászkálni, annyi anyagi javat felhalmozni, és annyit zabálni meg szexelni, tudományokat, áltudományokat létrehozni, ufókat, szellemeket kergetni, mert lényegesen érdekesebb az a valóság, ami körülvesz minket, és nem sokasítani, többszörözni kell a problémákat, hanem sokkal inkább egyszerűsíteni, és akkor már nem is olyan nagy baj talán az sem, ha nincs is olyan sok pénz a zsebünkben, mert nem az agyatlan mennyiségű pénzmozgás és pénzmozgatás tesz boldoggá igazából, mert az csak a csődbe hajszolja a bolygón uralkodó rendszert. Illetve van még egy film, aminek az a címe, hogy Túlélni a fejlődést, az is valami ilyesmiről szól.

Hát, mit is mondhatnék, ennyi a mai napi penzum, mindenkinek kellemes nyarat! :-)

Szerintem sokan kíváncsiak, akkor hogy is van ezekkel a madaras „hallucinációkkal”. Akkor most ennek nézünk egy kicsit utána. Pl. többször előfordult, hogy madarak hangján keresztül véltem emberekkel beszélni. Aztán madarak hangján véltem nagy mesteremmel, a vareczaságban (mivel jelentős vareczistának is számítok, tudtommal én mélyítettem egyedül a versfolyót), szóval Szent Varecza Lászlóval együtt sámánkodni, amikor ő a dozmati erdőben sámánkodott, én pedig a sóstói erdőben. Szóval ilyenek voltak. Sajnos tavaly végleg eltávozott közülünk a maestro.

Ezt csak azért mondom, hogy azt hogyan kell például elképzelni, amikor például Assisi Szent Ferenc beszélgetett az állatokkal, vagyis madarakkal, vagyis értette a nyelvüket. Nos, semmiképpen nem úgy, hogy nekik csicsergett, vagy hogy úgy „en bloc” értette volna az állatok nyelvét, ugyanis ilyen nem hiszem, hogy lenne. Inkább azt kell feltéteteleznünk, hogy a madarak beszéltek hozzá emberi nyelven. Tehát ez nem úgy van, hogy én mindent megértek, amit akarok, vagy van ilyen veréb-latin szótár, hanem a madarak kedves hangképző szerveik segítségével (és szerintem némi enyhe telepátiával) beszélnek hozzánk, és ez nem elsősorban rajtunk múlik, hanem inkább rajtuk, mert ha valakivel beszélgetni akarnak, azzal beszélgetni is fognak, de ha nem akarnak, nem szólnak.

Hozzám igazán nem sokszor szoktak szólni. Nem is nagyon érdeklődünk egymás iránt úgy általában. Hanem ma szóltak hozzám, és megfigyeltem igazán, hogy csinálják. Pont a delfineimnek is olyan kedvük volt, hogy lehetett velük szót érteni, és akkor szólt hozzám a madár. A delfinek vagy cetek mondanivalójára reagált, tehát engem csak egyfajta interpreterként használt szerintem, de az egyből kitűnt, hogy a delfinek és ezek az énekesmadarak nem nagyon szívelik egymást per pillanat. Megvan az elméletem, hogy miért nem, nem hinném, hogy a halacskákon vesztek volna össze, hanem szerintem a madarak unják már, hogy a delfinek élő kamerarendszernek használják őket az emberi közegben. Meg hogy küldik őket vándorútra, meg ide oda, azt is nagyon unhatják már.

Aztán este, amikor cigiztem, megint szólt hozzám a rigó, amikor éppen ezen a megírandó bejegyzésen gondolkoztam, és a meglepetés erejével hatott rám, amikor azt rikoltotta, hogy „Dicsőség a rigóknak!” Persze én jót mosolyogtam az egészen, és visszakérdeztem, „A feketerigóknak vagy a sárgarigóknak?” Erre persze besértődött, és utána már egyáltalán nem szólt. Ilyen módon tudtam meg, vagyis hogy jelentették ki előttem a madarak, hogy nekik is tudatuk van, valójában némely madárfaj elméletem szerint értelmesebb is, mint a háziállataink, csak az embernek van egy elképzelése a világról, amit szeretnek erőteljesen sulykolni, de hát az egész nem így van vagy lehet.

Végülis érdekem nem sok fűződött volna megírni ezt a posztot, mert lelkes húsevő voltam, egészen a legutóbbi időkig, például ma is bevágtam egy jó darab szalonnát, de már egy ideje kevésbé kívánom a húst, és egyre jobban gyanakodva eszem ezeket állatokat, és már kezdek gyanakodni, hogy valami itt nem stimmel. Amúgy nem kell ehhez túl nagy vallás vagy spiritualitás, egyre inkább józan belátás vezetett erre. Amúgy sem kedvelem a gasztronómiát, igazából enni sem szeretek, csak betömöm magamba a kaját, igyekszem hamar túl lenni rajta, hamar letudni és kész. Néha eszembe jut a régi mondás: „Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk.” Pf, na, ennyi.

Nem tudom, valaki más tapasztalt-e már ilyeneket, gondolom, igen. Van pl. egy kollégám, aki előtt szerintem szintén megnyilvánulnak ilyen módon a madarak.

Az ókorban az emberek poliszokba szerveződve éltek. Általában demokráciában, néha megbíztak 1-1 türanniszt (vagy lehet, hogy türannosz, mindegy, de ez inkább úgy hangzik, mint a dinoszaurusz, hogy azok miért pusztultak ki, azt inkább most hagyjuk). A polisz egy városállam, igazából elkeserítően kevesen éltek 1-1 poliszban (Athén, Spárta, mit tudom én). A görögöknek az ókorból fennmaradt eposzaik (vagy is voltak, amik szájhagyomány útján képződtek, de általában egy vak énekesnek vagy bárdnak szoktak tulajdonítani, akit Homérosz névvel illettek). Ezek az eposzok nyomokban igazságot is tartalmaztak, például nagy show volt, Heinrich Schliemann az Íliász nyomán az 1870-es években kiásatta Tróját és Mükénét. Az is igaznak látszik, hogy hogy az i. e. 8. században keletkezett eposzok a politeizmus szellemében születtek, az Odüsszeiát olvasva például az olümposzi istenek (ez volt a görögök pantheonja, élükön Zeusszal, Dionüszosszal, stb.). Ezeket az eposzokat mindig nagy kedvvel olvastam, és ezekből kiderül, hogy az emberek hosszú monológokat folytatnak istenekkel és félistenekkel, héroszokkal, nimfákkal, satöbbikkel.

Mindegy. A görög filozófiát egy kicsit tanulmányozva kiderül, hogy i. e. 400 körül a görögök még mindig erősen hittek ebben a pantheonban, a politeizmusban, tehát az Olümposzon lakozó isteneikben, de a végén szerintem lassan már mindennek volt istene, sőt a Rómában ugyanazt a pantheont átkonvertáló hitvilág Jupiterrel az élen már odáig jutott, hogy mindenféle házi szellemekben, meg mindenfélében elkezdtek már hinni a végén. Szóval ez a pantheon két kultúrát is kudarcba fullasztott sikeresen, a görögöt és a rómait. Vajon mi ennek a kudarcnak az oka? Azért említettem a Kr. e. 400-as időpontot, mert 399 körül lehetett, hogy Szókratész kiitta a méregpoharat, mivel filozófiája összeütközésbe került a politeizmus és az athéni demokrácia alapelveivel. Konkrétan istenkáromlásért vagy valami hasonlóért fogták perbe. A későbbi korokban a filozófusok vitatkoztak, hogy jogos volt-e Szókratészt kivégezni, mert az konfliktusba került az erősen politeista vallású athéni demokráciával. Most nem kezdem el részletezni, hogy az milyen demokrácia volt, de nem a legjobb, mindenesetre az első demokrácia-féle, amiről tudunk, vagy legalábbis én tudok.

Szókratész nem hagyott ránk könyvet, szokás preszokratikus filozófiát és Szókratész utáni filozófiát feltételezni, Szókratész tehát szakadást jelentett magában a görög filozófiában is, és erős a gyanúm, hogy utódai, például Platón, Arisztotelész mélyen elhallgattak valamit, és írtak egy csomó könyvet politikáról, retorikáról, esztétikáról (Poétika címmel), párbeszédes dialógusokat. Szókratésznek is volt egy beszélgetős módszere, amiben a „bábáskodás” módszerével a beszélgetőpartnerét tanítgatta a bölcsességre, jóságra, akármire, mert ilyesmiben gondolkodott. Ma talán úgy mondanánk, hogy humánum, ami annyit jelent, hogy emberszeretet. Viszont azt mondta, hogy az egyetlen, amit tud, az az, hogy nem tud semmit. Bár azt is szokták emlegetni vele kapcsolatban, hogy említést tesz bizonyos daimónról, aminek a szava segítségével dolgozik. Úgy tűnik, hallucinált, ahogy ma a kedves pszichiáterek mondanánk, persze az sem hallucinálás, hanem hanghallás. A "hallucináció" fogalom csak elfedése, maszkolása annak, hogy egy vagy több "hang" megtámad, és az annak nyomán létrejövő lélekállapotnak. Mindegy, nem tudni pontosan, hogy segített neki a daimónja, körülbelül úgy járhatott az okosságával, mint én, amikor egy film noir-szerű állapotban, 1920 helyett 2020-as, cyberpunk környezetben egyre jobban belegabalyodom az újságírás, és bizonyos kommunikációs fordulatok utáni nyomozásba, amiknek a főszereplője a közösségi médiában esetleg eltorzított igazság.

Platón tolmácsolásában maradt ránk az Apológia, Szókratész védőbeszéde, melyben Szókratész a delphi jóslatra hivatkozik, egy orákulumra, isteni szóra: senki sem bölcsebb Szókratésznél. Szeretné átalakítani, megcáfolni, hiszen ez a tragédia magva, a hübrisz, azaz magyarul kb. a büszkeség, elbizakodottság, hatalomvágy. Vajon a jóslat tényleg isteni szó? Vannak-e egyáltalán istenek? „Az istenekről nincs módom tudni, sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek, sem pedig, hogy milyenek.” „Neki a jóslat, a delphi szó a kötelező szó, ez a delfin, amelyen úszik. Úgyszólván ez a magva, kiindulópontja összes beszélgetésének, ez a megbízatása, filozófusi elhivatottsága” (Hannes Böhringer) http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/bohringer_mi_a_filozofia/sokrates.htm

Ezeket még szépen mind elmodta, miután kiitta a bürökpoharat, és ha lehet hinni a leírásnak, csodálatosképpen viszonylag nyugodtan meghalt. Persze, ezt lehet úgyis értékelni, hogy össze-vissza zagyvált istenekről, delfinekről és a daimónjáról. Bár, szerintem Platón igyekezett pontosan leírni, amit mondott. Nekem pedig nincs más hátra, hogy feltegyem 2420 év után a kérdést: Szókratész daimónja delfin volt? Szerintem igen. Az istenek, amikor az emberekhez szóltak az eposzokban, delfinek voltak? Szerintem igen. Ha mégis istenek voltak, csúfosan kihaltak. Igaz-e, hogy össze-vissza hülyítik, kijátsszák egymás ellen az embereket ezek a cetfélék? Minden-féleképpen!

Néhány dolgot tudni kell a delfinekről. Sokkal régebben vannak ezen a bolygón, mint az ember. Szeretnek állandóan a Föld megmentőjének a szerepében és a többi állat megmentőjének a szerepében tetszelegni, miközben valójában maguk is vérengző ragadozók, és megvannak a viselt dolgaik, például a csoportos nemi erőszak, szexuális kegyetlenkedéseik is messze földön híresek, van, hogy megölik a nőstény kicsinyeit, hogy azok párosodjanak velük. Az emberekkel szemben felvett álcáik a velük kapcsolatba került embereken keresztül nyilvánítják ki, például elég csak Douglas Adams: Viszlát, és kösz a halakat! című könyvére, vagy Joan Ocean megtévesztő delfinterápiáira gondolni. Az emberiség tanítóinak a szerepében szeretnek feltűnni, sugalmazásaik és „tanításaik” lehetőleg össze-vissza hazugságok, amikkel embereket és népcsoportokat uszítanak egymás ellen. Ez legjobban a skizofréniánál érhető tetten. Semmit sem szabad nekik elhinni, különösen azt nem, hogy állítólag egy másik bolygóról származnak, és tudomásuk van más dimenziókról, ufókról, és hogy velük kommunikálnak kapcsolatban vannak. El lehet hinni viszont, hogy hanghullámokkal velünk „kommunikálnak”, „gyógyítják az embert”, de ugyanúgy rákosíthatják is, szeretnek szívritmuszavarral, szívinfarktussal szórakozni, sakkban tartani az embert, gondoljunk csak Douglas Adams halálának körülményeire. Bejönnek az álmainkba, és gyötörnek minket. Miért van olyan sok szar álom és kevés jó, az is maximum szexuális tartalmú? És hogy honnan tudnak például magyarul? Folyamatosan tanulják a világ összes nyelvét, nem akarok szerénytelen lenni, de szerintem tőlem is tanultak eleget. Szóval vágyam, hogy magyartanár legyek, valamiféle furcsa módon mégiscsak teljesült, valami elképesztő módon. Diplomázás előtt különösen szeretik az embereket skizofrénné tenni, önbíráskodók, haragtartók, nem szeretik, ha az általuk kipécézett emberek a földi kategóriák szerint viszik valamire. Folyamatosan az intelligenciájukkal hencegnek, mindenbe beleszólnak, belekotnyeleskednek, ami nem rájuk tartozik. Így a valóság, amit hangokon keresztül közvetítenek, egyre inkább kezd Mátrix-szerűvé válni. Az álmok megfejtésére nem vállalkoznék, de ugyanúgy veszik a gyenge képeket, amiket vizualizálunk, és a gondolatokat, amiket kihangosítanak nekünk vagy maguknak. A hosszú évek óta húzódó vita, hogy az emberek a hangokat az agyukban hallják, vagy a hallószerveiken keresztül, eldönthető lenne egyszerű műszeres vizsgálattal. Én a fülre, a hallószervekre tippelnék.

Szóval, van ez a „Delfin-meditáció”, amivel én elküldtem őket: fokozatosan elhalványulnak, ha azt vizualizáljuk, hogy kilövik őket a világűrbe, miközben a repülő csészealjakkal, ufókkal, világűrrel kapcsolatos hazugságaikra gondolunk, és magunkban ennyit mondunk, illetve gondolunk (hogy nehogy hülyének nézzenek minket, magunkban beszélni amúgy is felesleges): „Űrszemét.” Ezt elmondjuk nekik párszor, amire először idegesek lesznek, majd fokozatosan elhalványulnak. Szerintük „ezeket nem tudhatják meg, mert azonnal depresszióba esnek az emberek”. Nem tudhatják (vagy nagyon is jól tudják), hogy depresszió sincs, illetve ami van, azt is jórészt ők csinálják vagy okozzák. Az inkontinenciát szintén ők okozzák, ezzel is folyamatosan lejáratva az embereket az embertársaik előtt. Folytassam még a sort? Szerintem ennyi mára bőven elég lesz az úgynevezett „delfinkommunikáció”-ról. Amit nagyon kell vagy fontos tudni, elmondtam. Szóval, egyelőre ennyi, hogy: "Űrszemét."

Ja, és ne tévesszenek meg minket az ígéreteik, amikkel földi javakkal, társadalmi pozíciókkal kecsegtetnek minket, netán Jézusnak vagy Istennek, spirituális gurunak, pszichiáternek, vagy más egyébnek képzeltetik magunkat velünk. Mindenkor legyünk szerények és alázatosak, főleg, ha körülöttünk sertepertélnek, őket meg könyörtelenül küldjük el a francba, például a fent említett „meditációval”. Megértik az üzenetet, hallgatnak ránk, és nem zavarnak minket tovább. Ja, és igyekezzük magunkat a továbbiakban távol tartani tőlük! Továbbá azt is megfigyelhetjük, ha rájövünk a titkukra, a hangok, ha maradnak is, folyamatosabban "harmonikusabbak", alázatoskodóbbak lesznek. Persze, továbbra se higgyünk el nekik semmit, de legalább nyugtunk lesz tőlük.

Viszlát (és kösz a halakat)! :-)

Ha már Skizofrénia underground, mindig is gondoltam, mekkora ziccert hagyok ki, amikor nem írok John Forbes Nash-ről, a világ leghíresebb, Nobel-díjas tudósáról, aki egyben a világ leghíresebb matematikusa és leghíresebb skizofrénje, most, persze nem kezdenék el hosszasan értekezni arról, hogy matematikából miért nincsen Nobel-díj, ő is közgazdaságtanból kapta. Mégsem ez hozta meg neki a világhírt, hanem a film, ami az életét dolgozza fel, az Egy csodálatos elme (2001) című 4 Oscart és 4 Golden Globe-ot kapaott film.

20 évesen már megszerezte a diplomáját a Carnegie Mellon University-n, Pittsburghben. Majd a Princetoni egyetemen szerzett PhD fokozatot matematikából. A skizofrénia témakörével való ismerkedésemet én is Sylvia Nasar Egy csodálatos elme című könyvével kezdtem, majd megnéztem a filmet is, ami annak idején nagy hatást tett rám. Szó volt benne a képzeletbeli „barátairól”, akivel akkoriban beszélgetett, szintén mélyen megmaradt bennem, amikor azt mutatják, amikor az egyetemen az ápolók rárohannak, lefogják, leinjekciózzák. A könyv sokat ír a gyógyszerezése okozta, nyugodtan mondhatom, szar állapotairól, amikor a Karib-térségben többször bevitték a pszichiátriára. A fáma szerint a felesége, Alicia végig kitartott mellette. Érdekes, a könyv részletesen leírja, hogyan szabadult meg a gyógyszerektől, a film valahogy mégis azt sugallja, azoktól gyógyulhatott meg. Ő maga ezt következetesen cáfolta egész hátralévő életében.

Nem sokkal a betegsége elhatalmasodása után megszületett a fia, aki egy évig névtelen maradt, mert Alicia Johnnak szerette volna elnevezni, Nash pedig egyik „elképzelt” barátjáról, Charles-ról. Így lett a fiú John Charles Nash, aki szintén matematikus lett, és hogy úgy mondjam, szintén skizofrén. Aztán Aliciával 1962-ben el is váltak a skizofrénia következtében kialakult és előállt sorozatos problémák miatt. Majd később újra egymásra találtak, és életük végéig együtt maradtak. John Nasht visszavették a Princeton egyetemre, ahol nagy érdeklődéssel vetette magát az akkor indult számítógépezésbe, programozásba, nagyon elkezdte foglalkoztatni a számítástechnika világa. Matematikai munkáját is folytatni tudta. Először csak fel-fel tünedezett az egyetem falai között, végül, úgy tudom, haláláig ott dolgozott. Végül legyőzte a betegségét, melyen valószínűleg sokat javított az egyetemi közeg.

Aztán, 2015-ben, amikor egy (számomra) gyanús körülményű taxibalesetben elhunyt a feleségével, Aliciával együtt (Nash 86, Alicia 82 éves volt), mondhatom, engem is erősen megrázott a hír. Talán rájöhetett valamire a géniusz a betegségével kapcsolatban, vagy csak egyszerűen kényelmetlen lett, amikor a gyógyszermentességét hangsúlyozta, számomra sose derült ki, de erős gyanakvás fogott el mindig a taxibaleset hallatán. Persze, lehet, hogy csak én vagyok túlságosan „paranoid”, és "sima" taxibaleset volt.

Díjai között szerepel:

Neumann János elméleti díj, 1978

Közgazdasági Nobel-díj, 1994

Leroy P. Stel díj, 1999

Abel, matematika díj, 2015

Aztán, nézzünk csak körül még ezen a szép bolygón, milyen intelligens faj él még az emberen kívül? Az interneten fellelt adatok alapján, először John C. Lilly kereste ezekkel a nagyszerű állatokkal (lényekkel?) a kapcsolatteremtés lehetőségét, legalábbis legújabb korunkban. Lilly univerzális elme volt, érdekelte mindenféle marhaság, ami egy kicsit is tudományos színezetet öltött, 13 évesen már laboratóriuma volt házuk pincéjében, a biológiától a fizikán át a kémiáig minden érdekelte, a tudományok határterületei, az azok közti átjárhatóság érdekelte.

Az ötvenes évek végén Lilly létrehozott egy központot, ami az emberek és a delfinek közti kommunikációval foglalkozott. Néhány évvel később munkatársaival több tanulmányt publikáltak arról, hogy a delfinek utánozni tudják az emberi beszédet. Az állatokkal végzett, több évtizeden át tartó munkája viszont nagyban hozzájárult a tengeri emlősök védelméről szóló 1972-es törvény, a United States Marine Mammal Protection Act elfogadásához.

Sajnos, egyúttal beszállt kora pszichedelikus kultúrájába, és az LSD-től kezdve a ketaminon át mindeféle droggal kísérletezett azért, hogy kapcsolatba lépjen ezekkel a teremtményekkel, meg amúgy is volt erre bizonyos hajlandósága, ez volt a másik hobbija, hogy úgy mondjam. Nem csoda, hogy az állatoknak ugyan megtanított 1-2 emberi kifejezést, a nagy áttörés, a mentális beszélgetés ezekkel az élőlényekkel elmaradt. Vagy mégsem? További pályáján átok kezdett rátelepedni, teljesen zavaros eszmefuttatásokat publikált vegyesen, a tudományos eredményeivel, amire ezek ezáltal árnyékot vetettek. Én arra tippelek, mégis sikerült neki a kommunikáció, esetleg úgy, hogy észre sem vette igazából. Az, hogy a delfin agya telepatikus üzeneteket közvetíteni, még nem jelenti feltétlenül, hogy az ember visszafelé is képes erre. A delfinek töretlenül hangicsáltak neki, ám nem jelenti azt, hogy ez a „színészkedés” nem jelenti azt, hogy nem léptek telepatikus kapcsolatba vele, és nem vitték el egyelőre tévútra őt is, és az egész tudományt is, ami mindig is, mint vidám fickókról szeret megemlékezni róluk, akiknek még a támadó gesztusaik is pozitívnak hatnak.

A másik delfinekkel foglalkozó, spirituális és ezoterikus tartalmakat is felvonultató másik nagy szaktekintély, Joan Ocean évtizedek óta kommunikál delfinekkel és bálnákkal. Egy spirituális magazinnak adott interjújában e különleges lények titkairól és a velük átélt transzcendens élményeiről olvashatunk: a delfinek történelmünkben betöltött szerepéről, a hangjaik hullámain tehető interdimenzionális utazásról, és arról, hogy a szeretet egy határon túl láthatatlanná tesz. Azt nyilatkozta, úgy érzi, hogy kommunikálnak holografikusan, hangokat képeznek. A hologram egy olyan kép, amely minden információt, ha úgy tetszik egy felvételt tartalmaz. Mint egy energia kitörés. Még érdekesebbnek tartom azt az állítását, hogy tulajdonképpen nem is kell a delfinek és bálnák közelében lennünk, hogy telepatikusan kommunikáljunk velük. „Bárhol lehetünk. Ahogy említettem, az én kapcsolatom a delfinekkel egy ülő meditációval kezdődött a házam nappalijában. Ha be tudsz jutni ebbe csendes térbe és rájuk fókuszálsz, ott lesznek. Ha jön egy érzés, hogy szeretnél velük kapcsolatba lépni, egyszerűen megteheted.” Vagy ők veled - ezt már nem teszi hozzá. „Még úszni sem tudtam, amikor először találkoztam a delfinekkel. Ez a 80-as évek elején volt, és akkoriban az emberek még nem voltak olyan tudatosak a delfinekre. A delfinek először meditáció közben jöttek el hozzám egy gyönyörű üzenettel, sok-sok mondanivalóval az emberiség számára. Az energia, amit éreztem, nagyon finom volt. De kissé kínosnak találtam elmondani másoknak, hogy nagy, felemelkedett mesterek helyett én delfineket csatornáztam. Így titokban tartottam.” Joan Ocean, ma is a delfinek és bálnák közelében él, Hawaii-n, honlapot is tart fent, amin a delfinekkel és a bálnákkal végzett különféle terápiákról és előnyökről ír.

Most, ehelyt nem fejtem ki nagyon véleményem ezekről a vízi emlősökről, amiket főként a delfinek és a bálnák képeznek, és együttműködésükről az emberekkel, és a beleszólásukba a történelmünkbe annak bizonyos pontjain, legjobb esetben is szerintem közös történelemről van szó, de mindegy. Nehogy esetleg majd később olyasmivel vádoljanak, uszítással, vagy mit tudom én mivel, amit nem tettem. És mivel csak az az interneten bárki által fellelhető forrásokból tájékozódtam, az valószínűleg csak a jéghegy csúcsa, amit én tudok. Ja, még egy: mivel a delfineknek állítólag saját nevük van, ez már tudományosan bebizonyított tény, számos forrás említi, természetesen egyik delfin sem azonosítható a másikkal, ugyanúgy vannak köztük különböző „tulajdonságú” egyedek, mint az embereknél. Jók, rosszak, stb. Mármint emberi és univerzális kategóriák szerint.

Szóval, a forrásaim közül egy pár:

https://saman.org.hu/interju-john-c-lilly/

https://aryes.eoldal.hu/cikkek/ezoterika/kommunikacio-a-delfinekkel1.html

https://aryes.eoldal.hu/cikkek/ezoterika/kommunikacio-a-delfinekkel---2_.html

https://www.joanocean.com/

Ennyi lenne a delfinkommunikációról szóló írásom, a hangképzésükről, meg a többféle nyelvről, amit használnak, most nem értekeznék bővebben. Szerintem mindenki jobban jár, ha nem ragozom tovább a témát, én szerintem nem a legjóindulatúabbakkal találkoztam eddig.

Üdvözlök mindenkit, hosszú idő óta először, és az is lehet, hogy utoljára a témában. Hogy ki viszi tovább, amit eddig összeszedegettem, vagy ki nem, nyilván a jövő titka, aminek a megfejtésére nem vállalkoznék. Időközben újságíró szakirányt választottam a kommunikáción, meg záródolgozati témát, nem mintha ez szorosan ide tartozna. Ami a témához tartozik, az a koronavírus (bár, az sem annyira, nem igazán annak a témának a szakértője, nem is foglalkoztam a kérdéssel a kelleténél többet), és a skizofrénia, aminek viszont a szakértőjének tartom magam, annak ellenére, hogy igyekeznek eltaposni, vagy ha azt nem is, elhallgatni és elhallgattatni. Most nem fejtem ki hogyan, elsősorban pszichikai (vagy pszichológiai vagy hogy mondják) ráhatással. Szóval ez a koronavírus, és az ezzel járó karantén az életemben olyan változást hozott, hogy 1. leszoktam mindenféle gyógyszerről, nos, nevezzük annak, még most. 2. átestem a gyógyszerezés okozta megterhelésen, majd az elvonás során kialakult különféle kényelmetlen érzéseket éltem meg. 3. Jelentkeztek is nálam az úgynevezett hallucinációk, ha valakit érdekel, percre pontosan meg tudom mondani, mikor, de igazából nem tartom számon. Onnét tudnám megmondani, hogy ezek az úgynevezett „epizódok” mindig akkor jelentkeztek, amikor a Facebookra posztoltam valamit, vagy régebben, amikor az Origón megjelent 1-1 írásom, ami közelített ahhoz az igazsághoz, aminek tudatában ezeknek a hangoknak, hallucinációknak nincs igazából már hatalma az emberek felett.

Nos, a kis témám tanulmányozásában eljutottam addig, hogy tanulmányoztam a pszichiátria aktuális tankönyveit, amiről eléggé lesújtó véleményem alakult ki, de ez nem tartozik szorosan ide, az abban rejlő „tudás”, igazából egy kalap  sem ér, emberek felcímkézéséről szól, és főként a 19-20. század fordulóján élt elméleti szerzőket említ, többek között Bleulert, Kraepelint, Freudot, ésatöbbi, és ezeknek a szerzőknek a korukban vitatott, és önmaguk által sem biztos elméleteit úgy állítja be a pszichiátria, mint kőbe vésett igazságokat. Aztán egyből rátérnek a „betegségek” vég nélküli felsorolására, gyógyszeres terápiáikra, meg hogy ők mit gondolnak erről, meg mi is mit gondoljunk erről. Ez nem más, mint az emberek felcímkézése, és emberek kényszerítése szuggesztió által, hogy higgyék azt, hogy az fog történni, amit mondanak nekik, és ezt olyan gyógyszerekkel erősítik meg, amiknek a kívánt hatásai is mellékhatásuk, önmagukban az emberi szervezetre káros, mérgező vegyületek. Ebbe sem mennék bele mélyebben. Vannak erre olyan fórumok, mint a Mad In America, ami hosszas csatározást folytat a pszichiátriával, amit pszichiátriakritika és kisebb részben antipszichiátria révén valósít meg. Ez sem tartozik ide.

Aztán az olyan módszerek létezéséről is tudok, mint a Soteria program, ami gyógyszer nélküli menedékházak létesítéséről szól, jelenleg is dolgoznak ilyenen, és a szintén gyógyszermentes Open Dialogue, ami egy Finnországból útjára indult kezdeményezés, terápiás beszélgetések során kezelik a pácienseket, amiben részt vesz a család is, és a páciens is (ha akar, nem kötelező). Ezt a kezdeményezést finn nyelvészek nyújtották be arra a pályázatra, amivel kérdést intéztek a társadalomhoz, hogy hogy lehetne a mentális egészségügy költségeit csökkenteni. Olyan tudományterületeket is bevontak, mint az antropológia, és a Lappföldön még mindig dívó sámánizmus, meg még, mit tudom én mit. Nagy sikere, visszhangja van a világban, ahol kipróbálták, a Mad In America is sokat foglalkozik vele. Hát, nekem a nyelvészethez nem túl sok közöm van, eredetileg irodalomtörténésznek készültem volna, de azért abból is ragadt rám valami, és szövegtanból is megkaptam ebben a félévben a kegyelem négyest. Miért fontos ez? Azért, mert én is kamatoztattam valamit a csekély számú nyelvészeti és kommunikációs ismeretből, ami ragadt rám, vitathatatlan. És ezt használtam fel arra, hogy távol tartsam magamtól a hangokat.

Ja, itt eszembe jut, hogy létezik olyan is, hogy Hanghalló módszer és csoport, ami a hangok üzenetét igyekszik megfejteni, de ezt a módszert is jórészt maga alá gyűrte, elnyomta, kisajátította a gyógyszeres pszichiátria. Szerintem ez is tévút. Egyetlen dolog segített engem a hangok legyőzésében, mégpedig az az elmélet, hogy a hangokat hangfegyverek okozzák, aminek az irodalomban Voice of God a neve (az iraki Öbölháború óta, ahol az amerikaiak kétségtelenül és bizonyítottan bevetették), vagy V2K (Voice to sKull), amiről például az Amazonon kapásból tudnék több tucat könyvet említeni, aminek ez a témája. Ők a Targeted Individuals, tehát célszemély megnevezéssel illetik magukat, szószólójuknak tekinthertő az eredetileg aneszteziológus doktor, Dr John Hall, egy könyvét én is olvastam a Guinea Pigs: Technologies of Controll címűt. Az erről szóló diskurzust szereti a pszichiátria és a hivatalos média erőteljes konteónak minősíteni, és nekem sem esnek jól az ebben a témában olvasott dolgok. Viszont: Nekem csak ez segített. Nem a gyógyszer, mert akár volt bennem gyógyszer, akár nem, a megfelelő pillanatban hallucinálni kezdtem, tehát akár volt rajtam sapka, akár nem. Mindegy. Viszont ha úgy fogtam fel a hangok forrását, mint idegen behatolókét az elmémbe, sikerült őket legyőznöm és elküldenem. Tehát a hangoknak önálló akaratot és önálló személyiséget tulajdonítottam (mint ahogy van is nekik), így olyan megfigyeléseket tehettem, amiket másféle módszerrel szinte lehetetlen lett volna megtenni. Először is: a hangoknak szándékaik vannak velünk kapcsolatban: mindig rosszat akarnak, mindig rosszra törnek, és úgy, hogy ez a mi cselekedeteinkben nyilvánuljon meg, minket tegyenek érte felelőssé. És akkor egyenes út a börtön, vagy pszichiátria vagy pszichiátriai börtön, ahogy az évek során kialakult. Erre, mondanom sem kell, rá is játszanak. Erőteljes kommunikációs technikával dolgoznak, tehát nem csak hogy nem véletlenszerűek a sugalmazásaik, hanem erőteljes szándék húzódik meg mögöttük. Ezt vagy parancsolgatással érik el, vagy téveszmék gerjesztésével, vagy más erőteljes kínzással, mint például a trágárkodás, mocskolódás (erre fel lehet készülni, itt most nem idéznék belőle, csak annyit mondok a legenyhébb a k. anyázás). Mivel hangfegyvert tételezünk fel, észre kell vennünk, hogy főleg az audio-effektek fognak dominálni, sőt, szinte kizárólagosan audio hatások révén érik el a téveszmék kialakulását is, mert olyan koherensnek tűnő téveszmerendszer alakíttatnak ki velünk, aminek a kritikus pontjait ők sugalmazzák, csak az ember ezt nem veszi észre, hanem amikor már belebonyolódott, ezeket a gondolatokat is saját magának tulajdonítja, holott csak egy jó időben beszúrt adio effektusról van szó. Jó, ha ennek a lehetőségét kiküszöböltük, például azzal, hogy mindent racionálisan szemlélünk, és nem, ismétlem, nem hallgatunk semmiben sem rájuk, akkor már csak maguk a hangok maradnak. Maguk a hangok nem sokat árthatnak nekünk, maximum kellemetlenek lehetnek, ezt én ahhoz hasonlítanám, mint amikor például egy óvónő állandó gyerekzsivajban él (nem a legjobb példa), hol jobban tűri, hol kevésbe, van, hogy olyan fárasztó dolgokat eszelnek ki a hangok (tulajdonosai), amihez tényleg nyugágy kell. A nap folyamán az ember hol jobban, hol rosszabbul tűri az állandó kellemetlenséget, ha már tényleg elég volt, aludjunk valamennyit. De, hát, ez mindennel így van. Az ember egy csomó mindennel együtt él, amivel nem szeretne, valaki fülzúgással, valaki hangokkal, nem sorolom.

Egyébként bevett technikájuk még, hogy nem mondanak végig mindent, hanem olyan kijelentéseket tesznek, aminek szuggesztív ereje van, kedvelik például az ilyen szerkezeteket, mint:

- Nagyon jól tudod, hogy…

- Inkább azt mondanád meg, hogy…

- Hányszor mondjam el neked, hogy…

Ezeket a mondatokat elemezve rájövünk, hogy erősen szuggesztív hatásuk van. És most ugrik a majom a vízbe: ezeket a mondatokat, mi magunk egészítjük ki a saját gondolatainkkal, amik nem ritkán a legbelső félelmeink, aggodalmaink, tárgyai, kivetülései. A gondolatok ezáltal közösen jönnek létre, a hívó mondatrész, és a mi általunk kiegészített mondat segítségével. Ennyi volt a nyelvtani rész. Ezt így a végére hagytam. Bárki könnyűszerrel megfigyelheti. De a legjobb tökéletesen figyelmen kívül hagyni őket, és akkor egy idő után elmennek. Az időt ne sajnáljuk erre, és ne számolgassuk, mennyi idő telik el így, aláírom, tényleg kiakasztóak, el fognak halkulni, el fognak tűnni, és megerősítenek minket abban a tudatunkban, amiben tartózkodunk, akármi legyen is az. Gondolhatjuk például, hogy ezek multidimenzionális lények, vagy az agyunkon élősködő férgek, baktériumok, gombák (ezt különösen szeretik, ha ezt gondoljuk, haha :-)), a hatás ugyanaz lesz. És ne gondoljuk azt, hogy a szomszéd Józsi bácsi, vagy a Jóisten, vagy mit tudom én ki szól hozzánk, még akkor sem, ha az ő hangmintájukat is igénybe veszik ezekhez a dolgokhoz. Ennyit terveztem mára, aki többet szeretne tudni ezekről a dolgokról, egész nyugodtan megkereshet (kivéve a rendőrséget meg a mentőket, mert ők meg egyelőre menjenek el inkább másfelé ;-)).

Persze ezekből szintén egy sor egyéb dolog következik, amikkel én nagyon is tisztában vagyok, a személyes blogomon, amit én építettem fel egy itthoni Raspberry Pi segítségével, szó esik ezekről a dolgokról is. Nyilván, aki nagyon keresi, ezt is megtalálja, Világgép a címe, vagy neve, vagy mi.

Akit esetleg segít a döntésben ez az adat: a mikrohullámok segítségével történő hangtovábbítást már 1962-ben publikálták a polgári lakosság számára, (mégpedig bizonyos Allen H. Frey) ahogy ez ebben a szép és jó és okos kis videóban is elhangzik. A többit mindenki adja össze maga, ahogy tudja. Mindenkinek kellemes szórakozást kívánok a további életére vonatkozóan! :-)

Csak szólok, hogy nem lesz egy hosszú bejegyzés. Csak elmondok néhány gondolatot, ami a Pszichiátria: Halálipar kapcsán felmerült bennem (és már azt megelőzően, hogy láttam ezt a filmet), és amit sokan nem látnak elég tisztán, mert azt gondolják, hogy amit valaki mond, úgy is gondolja. Az alapján, amit a pszichiáterek a gyógyításról vagy kezelésről mondanak, persze úgy gondolhatná az ember, hogy valódi orvosok, holott nem azok, csak a társadalomba bealattomoskodott fasiszta fajirtó társaságról van szó. Miért olyan nehéz elhinni bárkinek, hogy ha valaki valamit mond, még ha tekintélyelvtől áthatva teszi is azt, nem úgy van, még ha égre-földre esküdözik is, akár istenre, akár a hippokratészi esküt teszi le, akkor sem úgy van. Mind csak társadalmi rítus, mind csak megtévesztés, hogy minél simábban menjen a tömeges gyógyszeres (és bármilyen más módszerrel történő) fajirtás. Végső céljuk az „Endlösung”, az elvitetés, a megkínzás és eltüntetés, ez világos. Sokan azt fogják mondani, hogy túlzok, a film túloz, és a pszichiáterek minden gyanú fölött állnak, az orvosi végzettségükre szoktak hivatkozni. Ez az emberi végtelen naivság bizonyítéka. Mentségemre legyen mondva, hogy én is naiv voltam 1,5 évtizedig.

Eddig a pszichiáterek idővel mindenkit eltüntettek, aki ellent mondott nekik, módszeresen tönkretették és kicsinálták őket. Az utóbbi időben van néhány nevetséges, agymosott kreálmányuk, akikkel a gyógyszeres paradigmát lenyomhatják az emberek torkán. A pszichiátria mindig is erről szólt: csapjunk be minél több embert minél tovább. Szerintem az utóbbi időben ehhez olyan technológiát is igénybe vettek, ami nem éppen “pszichiátriai”. Minél tovább folytathatják az elnyomó hazugságkampányt, annál tovább maradhatnak a felszínen. El fog jönni az a kor, amikor az emberek észre térnek, és elzavarják őket a hatalom közeléből, amikor már nem lesz szükség többé kínzó és gyötrő “szakemberekre”, talán a diktatúrák generációjával kihal a fajtájuk. Nem  az a baj, hogy a pszichiátria hazug, hanem az, hogy aljas. A  mentális  betegségek igazából nem léteznek, azokat a pszichiátria hozta  létre, pont abból az apropóból, hogy soha ne lehessen meggyógyulni  belőlük, de mindig kezelni kelljen őket, és bizonyos réteg zsírosodjon mások halálba küldéséből. A mentális problémákra nem, hogy nem tud  megoldást kínálni a pszichiátria, hanem valójában felelős  azért, hogy  egyáltalán léteznek. A pszichiátria nem megoldás a  problémára, mert a   pszichiátria maga a probléma. Egyáltalán az, hogy van, létezik, egzisztál. A pszichiátria tömegszuggesztió médiamanipuláció által. Mikor hiszik már el az emberek, hogy az agykárosító idegmérgek és kábítószerek nem gyógyítanak meg senkit?

A filmből kiderül, hogy milyen „szellemi örökséggel” is rendelkeznek a pszichiáterek. A hitleri, náci Németországban előbb az elmebetegek, fogyatékosok, majd a zsidókon elkövetett fajirtásért szinte egyedül ők szolgáltatták az elméleti alapot, a fajnemesítés hasznos tudományával. A sztálini szovjet diktatúrában az úgynevezett „moszkvai iskola” orvosai a másként gondolkodást betegségként, haloperidollal kezelték (amihez anno még nekem is volt szerencsém), és „lassú skizofrénia” névvel illették azokat, akiket skizofréniával kezeltek tünetek nélkül (ma ez skizofrénia simplex néven megy, szerte a világban). De szinte ott találjuk őket az összes diktatórikus rendszer szellemi támaszaként is, például Dél-Afrikában, az apartheid rendszerben, vagy a balkáni népirtásért is Radovan Karadzic, boszniai szerb háborús bűnös felel, aki mi más lett volna, mint pszichiáter? Egy pszichiáter elméje szint minden esetben a velejéig gonosz és beteg, ez kiderül az írásaikból, pláne amit a kultúra területén „alkottak”. Ha egy pszichiáter mégsem lenne velejéig gonosz, akkor ráadásul még hülye is, mert még arra sincs rálátása, amit csinál. Ha annyira ostoba, hogy nem látja be, hogy kábítószerrel és idegméreggel nem lehet senkit meggyógyítani, kétségbe lehetne vonni a józan eszét, és helyet lehetne cseréltetni azokkal akiket kezel. Röviden ennyi a meglátásom a pszichiátriáról. Nem kellett hozzá sok ész, csak átlátni a folyamatokat, amik történnek az úgynevezett „kezelés”, „gyógyítás” címszó alatt. Ragozhatnám, még, de minek?

Hogy annyi éven keresztül én is tévelyegtem, és meg voltam vezetve, az is az ő bűnük. Folytathatnám a pszichiátriával szembeni eddigi kritikai attitűdömet, és tölthetnék egy egész életet azzal, hogy a hazugságaikat és aljasságaikat cáfoljam. Felesleges időpocsékolás. Nem tesz mást a film, és nem teszek mást én sem, csak kimondjuk a nyilvánvalót… a végszót a témában: a pszichiátria fajirtás. Párhuzamot vonnék azzal a cirkusszal, ami Bill Gates, a WHO és az oltások és járványok témájában megy most szerte a világban. A pszichiátria csak ugyanennek a fajnemesítő, sterilizáló, meddővé és nyomorulttá tevő szisztémának egy másik vetülete. Jó reggelt kívánok!

Én, a reménybeli újságíró és bölcsész agyammal fel nem foghatom, hogy ezek a híres-neves orvosok, habár nem tudják megmondani, mi az a skizofrénia, egyetlen kezelési módot javasolnak ellene: lefogatva rendőrséggel és mentőkkel, legyógyszerezni a pácienst, lehetőleg annyival, amennyi egy elefántnak is sok lenne, aztán bezárni egy büdös lyukba, hadd főjön ott a saját levében, mindaddig, amíg mi azt nem mondjuk neki, hogy hazamehet, vagy elmehet valamelyik pszichiátriai otthonba, vagy a bús picsába.

Hm-hm, dicséretes buzgalom. Csak azt nem értem, miért nem próbáltak már velük szót érteni mindez idáig. A skizofréniának két tünete van: hallucináció és téveszeme. Vannak ugyan még a pszichiátereknek elméleteik, amikben a saját sarukat akarják rákenni a páciensre, hogy tudniilik elmagányosodik, passzív lesz, skizofrénia utáni depressziója lesz, csak azt felejtik el hozzátenni, hogy ezek nem a betegség tünetei, hanem a kezelésé és a gyógyszereké. A skizofrénia mindig a külső megfigyelő szemszögéből volt vizsgálva, tudniilik a skizofrén nem ember, és még egy ismeretlennek is több joga van beleugatni a kezelésébe, ha egészségesnek tekintik többé-kevésbé.

Nos, tegyük fel, hogy mégis ember. Tegyük fel, hogy ilyen állapotban is gondolatai vannak (habár tévesek, vajon miért tévesek, hogy lehet egy gondolat téves, mi váltja ki, mire reakció?), és esetleg hangokat is hall, amik a pszichiáterek szerint magából az elméből erednek (nem lehet, hogy a fülből, nem lehet, hogy valaki/valami közvetít valamit?). Nem, ez így túl bonyolult lenne. Marad a legyógyszerezés és a büdös lyuk. Szóval bennem felmerült (a hülye fejemben) a gondolat, hogy mi lenne, ha vizsgálnánk a téves(nek nyilvánított) gondolattartalmakat és tudattartalmakat. Mennyire terhelné le ez az egészségügyet? Vagy van valami takargatni valójuk?

Bennem már a „betegségem” első pillanatától kezdve az merült fel, hogy jaj de jó, akkor most beszélni fogok mindenféle olyan emberrel, aki hasonlókon esett át, megvitatjuk a közös pontokat, táblázatba foglaljuk vagy katalogizáljuk a hallucinációkat, mint, mondjuk a folklórelemeket, kiadunk belőle egy könyvet, vagy, mondjuk többet, remekül szórakozunk, és élünk, amíg meg nem halunk. Namármost nem hogy könyveket nem adtunk ki, hanem kifejezetten egy igazi adatközlőm sem volt a 15 év alatt, aki beszámolt volna részletesen az élményeiről. A pszichiátria kifejezett szégyennek tekinti és tekinteti ezeket a tudattartalmakat, és hallgatásra bírja pácienseit, a gyóntató pap szerepét magának tartva fenn, bár magára a gyónás tartalmára már maga sem kíváncsi.

A pszichiátria szerint az ilyen embereket izolálni kell, a pszichiátria szerint az ilyen embereket kontrollálni kell, jó előre elkülönítve őket, és gyógyszeresen megbüntetve őket egy olyan bűnért, amit el sem követtek, de esélyét látják, hogy valamikor az életük folyamán esetleg alkalmuk lenne elkövetni. A skizofrén potenciális bűnelkövető, a skizofrén potenciális gyilkos, és akként kezelik élete végéig. Az igen tisztelt nyíregyházi járásbíró úr szerint, a még nagyobb tiszteletnek örvendő hazugságügyi, bocsánat, igazságügyi szakértővel egyetértésben, amire az újabb gyámságomat alapozzák, állapotom „progresszív jellegű” (akkor most ennek örülni kellene, nem?), „idült” (tudod, mi), és „bizarr, paranoid politikai téveszméim vannak”. A bizarr helyett javasolnám a groteszket, az mégiscsak esztétikai kategória, a bizarrnak szexuális felhangjai vannak. Mint az elmorvosi szakértő lovaglócsizmájának.

Mindegy, én a naiv agyammal azt gondoltam, hogy tudományos szempontból (vagy akármilyen szempontból) jelentősége van ezeknek a tudattartalmakat, és nem csak becsmérlő szavakat érdemelnek egy-egy hivatalos, bikkfanyelvű okiratban. Ha megvizsgálnánk a hangok és téveszmék tartalmát, és össze tudnánk vetni egyik emberét a másikéval, esetleg rájöhetnénk, hogy külső eredetű, vagy belső eredetű hangról van-e szó, esetleg megvizsgálhatnánk (esetleg még műszeresen is), van-e agyi eltérés, esetleg, hogy mi okozza a hallucinációt. Nem. Zárjuk be a büdös lyukba a gyógyszereivel, és hagyjuk magára. Nézzük meg újra egy hónap múlva, mi a helyzet, hogy engedjük-e ki, esetleg zárjuk be újabb hónap(ok)ra, magára hagyva a gondolataival, amik minket nem érdekelnek? Valóban csodás módszer, igazi tudóshoz méltó. Az inkvizíció korában sem csinálták volna jobban. A pszichiátert jobban foglalkoztatja a börtönőri, a gyóntató papi és inkvizítori szerepe (de akár az esti sörözése is), mint a valódi tudományos munkája.

A közelmúlt dramatikus (traumatikus?) eseményeit feledve sikerült magam annyira elengedni, hogy megnézzem az Én, Frankenstein című filmet. Az alkotást semmi komolyabb kritika nem említi, viszont ahol igen, ott nem zengenek dicshimnuszokat róla, megjegyezve, hogy a színészeket (Aaron Eckhart, Billy Nighy, Yvonne Strahovski, stb. „nem az A listáról válogatták”. Egyébként azon kívül, hogy egy Frankenstein spin-off (remélem, jól használom a szót, maradjunk a feldolgozásnál), némi áthallást is vélnek felfedezni az Én, Frankenstein és az Underworld története között, csak itt nem vámpírok és vérfarkasok harcolnak egymással, hanem vízköpők és démonok. A harc a háttérben zajlik, az emberek tudomása nélkül, esetleg akkor figyelhetnek fel rá, ha néha szétverik a várost, és munkába menet meglátják a romokat.

A történetbe beágyazódik, szerintem logikusan Frankenstein (másik nevén Adam) karaktere, akinek hirtelen jelentős szerepe lesz a vízköpők és démonok harcában. A történet végig kiszámíthatóan folyik, szerintem, sokszor borítékolható az ellenfelek következő lépése. Annak ellenére, hogy horror (esetleg: fantasy), és sokat ütik-verik egymást, szerintem a lájtosabb fajtából való, nem törekedtek arra, hogy csak nyugtatóval/altatóval lehessen utána elaludni. Igazából meglepetést nem okoz a film, engem kikapcsolt maximálisan, nem nézegettem közben, hogy mennyi van még hátra belőle, mint szoktam. Apró logikátlanságok (vagy inkább következetlenségeknek mondanám) feltűnnek a filmben, de végül is szerintem minden megnyugtatóan meg van benne magyarázva, mi miért történik. Frankenstein szörnyét 200 éve üldözik jók és rosszak, mert a mesterséges ember előállításának a titka mindig aktuális egy globális, de rejtett háborúban. 200 év alatt természetesen a környezet is sokat változott, ám a főhős mit sem vesztett mogorvaságából és magának valóságából. Egyetlen vágya, hogy társra leljen, talán sikerül neki.

A kritikák a látványelemekre szoktak még panaszkodni, hogy nem a legjobban sikerültek, szerintem pedig az, hogy mennyire pixeles a rémpofák ábrázata, amikor a következő pillanatban úgyis darabokra hullanak, annyira nem oszt, nem szoroz. A harc sok benne, több másik filmben látványosabban/izgalmasabban van megoldva, elismerem, itt hamar halálra csapkodják egymást, a démonok lelke vörös sugárral lefelé utazik a pokolba, a vízköpőkké kékkel felfelé a mennyországba. Végül is egy horrormese, Frankenstein szörnyének történetét tovább gondolva, egy átváltozást mutat be, mely során a gonosz, bosszúálló teremtmény a jó oldalra áll (részben a körülmények hatására), így némi jellemfejlődésnek is tanúi lehetünk. Mindenkinek ajánlom, aki ismeri az eredeti Frankenstein történetet, és mindenkinek, aki egy könnyen követhető, másfél órás kikapcsolódást nyújtó, és a horrorelemek dacára mégsem undorító vagy paráztató történetre vágyik. Eszem ágában sincs lehúzni, annak ellenére, hogy kategóriájában esélyesebb, ha a B-filmek között indul, de mit tegyek, vonzódom a másodvonalbeli alkotásokhoz. Talán média szakos létemre ez takargatni való lenne, de egyre inkább ragaszkodom az életben a látásmódomhoz, több témában is.

*Annyit fűznék még hozzá, hogy a kedvelt irodalomtörténeti toposz, mi szerint a tudóst, aki létrehozta a teremtményt, Victor Frankensteinnek hívják Mary Shelley eredeti történetében; a szörnynek nincs neve. Ezt a filmben egyszerűen úgy hidalják át, hogy vagy Adamnek hívják, vagy a teremtőjéről Frankensteinnek, vagy egyszerűen csak szörnynek, teremtménynek. A cím furán hathat, de mivel többször utalnak Frankensteinre, mint apára, evidens, hogy a főszereplő is megkapja a nevet. A film során érdemes lehet figyelni, hogy játszanak a főszereplőre való hivatkozással, már ha valakit leköt az ilyesmi.

Néha már azt hiszem, hogy csak a pszichiátria iránti ellenérzésem tartja bennem a lelket abban a helyzetben, amibe a pszichiátria lökött. Szóval akkor valamilyen kifacsart, a feje tetejére állított logika szerint mégiscsak van valami haszna ennek az egésznek. Valahol azt olvastam, hogy a haláltáborok kitalálói és működtetői sem a lázadók és a szakadárok közül kerültek ki, hanem a szófogadó, utasításokat betartó emberek közül. A saját elfekvőivel és máig működő haláltáboraival a pszichiátria ugyanaz a kutyaszar, csak az orvoslás és a gyógyítás cukorkamázával bevonva.

Amikor először a pszichiátriára kerültem, azt sem tudtam, mi az. Először hajlamos voltam hinni nekik, és elfogadni a hazugságaikat, és csak nagyon lassan esett le a tantusz, hogy ez nem is valódi tudomány, ezek nem is valódi orvosok. Szeretném, ha másoknak már nem kellene ugyanezt a lelki utat bejárni, és csak akkor jönni rá minderre, amikor már esetleg késő. Bár tudom, hogy hiú remény, az ember csak a saját kárán tanul (vagy abból sem). Sajnos, a legtöbben úgy élik le az életüket, hogy nincsenek teljesen a tudatában annak, hogy szisztematikusan tönkre tették őket. Még sajnálatosabb, hogy mások úgy élik le az életüket, abban a tudatban, hogy “segítettek”, amikor embereket pszichiátriára löktek, kínoztak, begyógyszereztek. Mind a két csoport súlyos tévedésben van az életben betöltött szerepét illetően. Valahol mindkét csoport meg van tévesztve ebben a milliárdos játszmában, de az első csoporttal jobban együtt érzek. Bár sokszor van az az érzésem is, hogy a saját tesze-toszaságuk és töketlenkedéseik miatt nem is igazán érdemlik meg az együttérzést. A pszichiátria akadályozza, hátráltatja egy elfogulatlan elmetudomány létrejöttét, illetve annak helyén terpeszkedik, az összes elmével kapcsolatos dologban illetékesnek vallva magát, de semmit igazán nem mondva róluk. A pszichiátria csak hepciáskodni tud, és erőszakszervek mögé bújni, és amikor a felelősség kérdésére kerülne a sor az emberi életeket illetően, egyszerűen hallgat, mint aki odatett. Olyan nagy elvárás lenne egy pszichiátertől, hogy vállalja a felelősséget azért, amibe belekontárkodik? Érdekes, hogy pszichiátereket nem szoktak felelősségre vonni olyan halálesetek vagy öngyilkosságok esetén sem, ami tisztán az ő számlájukra írható. Az emberek nem is tételezik fel, hogy egy ilyen felelősségre vonható bármiért is. Hiszen sarlatán, alapvetően. Jogilag levédett, orvosi pózban tetszelgő sarlatán, de mégiscsak sarlatán, akit nem kell komolyan venni.

A pszichiátriára az is jellemző, hogy a saját s(z)arát szereti rákenni a páciensekre: ha a gyógyszerek miatt alulmotivált vagy, és nincs energiád rendben tartani a környezetedet, rád fogják, hogy a betegség tünete, és nagyon rosszul vagy. A pszichiátria mindenkivel szemben toleráns, kivéve a saját pácienseit. A pszichiátriára teljesen jellemző az abszolút szemtelenség vicc: odaszarni a másik ablaka alá, aztán bekopogtatni vécépapírért. Jellemzően a saját pácienseiket büntetik mindenért, legfőképpen a saját szellemi impotenciájuk miatt, a dühüket rájuk projektálják, aimiért a rendelkezésükre álló mérgekkel nem tudnak meggyógyítani, mikor az ki van adva nekik utasításba, akkor csak is te lehetsz a szar, akit el kell tüntetni, akit le kell húzni a vécén. Legalábbis szerintük. Szerintem meg pont fordítva áll a helyzet, várom már az időt, amikor a történelem szemétdombján végzik, az áltudományukkal együtt. Várom az időt, amikor nem támogatunk már fajirtást és eugenetikát a saját népünk ellen, orvosi dolgoknak álcázva ezeket. Várom, hogy mikor jut el odáig valaki, hogy beismeri: “tévedtünk”, és nem kell már többé százezreket és milliókat halálra kínozni. Szerintem az egész mögött az ember homályos félelme állhat az ismeretlentől, amikor megbízza a fehér köpenyes gazembereket a homályos félelmük tárgyának eltüntetésére, eliminálására. Mikor jövünk már rá, hogy egy állati dolog miatt kínoztatunk halálra embereket, állati módon? De amíg ezt nem ismerjük be, tehetetlenek vagyunk.

A koronavírus kapcsán egy problémára szeretném felhívni a figyelmet, amibe belefutottunk. Persze,  az új helyzet kapcsán kin csattanna megint az ostor, ha nem a skizofréneken? Eddig is arra voltunk csak jók, hogy mindenki belénk törölje a lábát, lévén, hogy a skizofrénia egy büntetődiagnózis, ez világos, ami arra jó, hogy legyenek olyanok, akiken néha egy kicsit le lehet engedni a szelepet. Most nem térnék ki a pszichiátriatörténeti előzményekre, hogy a pszichiátria mivel igazolja a skizofrénia létét, mármint Emil Kraepelin, 19. században tett „kutatásaira”, amit a saját korában is vitattak, hogy egy életre szóló büntetődiagnózist miért írt elő emberek egy csoportjának, elválasztva  a skizofréniát a depresszió egy formájától. Lehetne most ezen rugódozni, de nem teszem. Elég szomorú, hogy a pszichiátria nem volt képes azóta sem újabb elmélettel előrukkolni a témában.

Hanem mi az aktuális helyzet? A koronavírus… Szerintem több betegtársam véleményét tolmácsolom ebben a helyzetben, amikor egy olyan vakfoltra hívom fel a figyelmet, ami mindenkit kielégít a jelenlegi helyzetben, kivéve a skizofréneket. A pszichiáterekben megrendült a bizalom, amikor bármilyen problémára azt a választ adták, hogy az egyént el szeretnék helyezni (tüntetni) a pszichiátriai ellátórendszerben, és ennek kapcsán az emberek félnek bemenni a kontrollra, lévén, hogy teljessé vált a pszichiátriai önkény, lényegében azt tesznek az emberrel, amit akarnak.

A jelenlegi helyzetben nem lehet orvost váltani, nem lehet injekciót átváltani gyógyszerre, semmit nem lehet, csak a pszichiáterek önkényének engedelmeskedni (mivel, hogy bármikor rád foghatják, hogy öngyilkos akarsz lenni, és ebben az esetben törvény írja elő a mentőt). Központilag le van adva, én úgy tudom, hogy a protokoll szerint a jelen helyzetben a kezelőorvos dönt rólad. De, kérdezem én, mi van, ha a „kezelőorvosod” már előzőleg azon mesterkedett, hogy téged (szükségtelenül) egy olyan ellátórendszerbe helyezzen el, ahonnan nincs visszaút?

Hiába vannak Skype-os dokik, skizofrént nem vállal senki, még ha van is pénze az embernek, dughatja fel magának, mert a pszichiáter nem vállal pszichózisos esetet, vagy egyáltalán skizofrén estet, mert voltak szívesek megadni az embernek a skizofrén diagnózist, amit egyetlen pszichiáter sem vállal szívesen. Akkor nem értem, a diagnózis kimondására miért vállalkoznak olyan előszeretettel, ha utána mossák a kezeiket, és nincs más válaszuk a helyzetre, csak az intézeti elhelyezés? Én is csak azért dumálhatok még szabadon, mert társadalmi helyzetemnél fogva megengedhetem magamnak, amúgy várna az izoláció, az elszegényedés, és végül az otthon…

Engem is fenyegettek a pszichiáterek, a mai napig fenyegetnek, hogyha nem hallgatok el, mehetek otthonba, csakhogy az a nagy helyzet, hogy én röhögök az egészen, mert amíg nem tesznek gyámság alá, nem vagyok köteles nekik engedelmeskedni. És habár már elindult a gyámság alá helyezési eljárásom, jelenleg ítélkezési szünet van, és addig azt mondok, amit akarok. És én, ha engem kérdeznek, hogy én mit akarok, az utolsó leheletemmel is szembeköpni a pszichiátriát, de nem is a pszichiátriát, hanem azt az önkényt, aminek ők a megtestesítői. Fehér köpenyes, injekciós, fogdmegekkel munkát végeztető, ingyenélő, alamuszi hatalmaskodókkal nincs alku. Pláne, ha ők sem kínálják fel ennek lehetőségét, hanem jogilag próbálnak inkább ellehetetleníteni/eltüntetni.

Szóval, ami a lényeg: az emberek félnek bemenni a pszichiátriára, kontrollra, mert nincs aki a pszichiátriát kontrollálná, nincs, aki a hatalmaskodásukat felülírná (eddig sem nagyon volt), és sem látogató nem mehet be, sem senki sincs, aki ellenőrizhetné, mi történik odabent, és hát szerintem az ember a legnagyobb állat, ha szabad kezet kap hatalmaskodni, meg is teszi. Talán kamu volt a stanfordi börtönkísérlet, de én azt mondom, kellene egy határt húzni, ameddig merészkedhetnek, mert, ugye „nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani”, és a jelen helyzetben nagyon is megvan az esélye annak, hogy elszabadul a pszichiátriai önkény...

"Elbocsátó, szép üzenet"

Mostanára eljutottam odáig, hogy szerintem részemről nem ragozható tovább a pszichiátria téma. Mindent megírtam, amit tudni érdemes róla. Hadd foglaljam össze annyiban, hogy mélységesen lesújtó a véleményem róla. Annyira lesújtó, hogy nem is vagyok hajlandó egyáltalán elismerni a létjogosultságát, vagy belemenni ilyen gyógyszeres alapon működő társasági társalgásba. (Vagyis csak annyira, amennyire muszáj.) Szerintem, aki ezt teszi, kollaborál a fajirtó, fasiszta pszichiáterekkel. A pszichiátria fajirtó, fasiszta „tudomány” volt mindig is, és az is maradt. Nem elég, hogy besunnyogott az orvostudományba, a kényszerintézkedéseket is a maga javára aknázta ki. Ez még elnézhető volt a szocialista időkben, amikor a rendszerellenes elemeket a pszichiátria segítségével vonták ki a forgalomból, manapság viszont már nem annyira. Viszont a jogrendszer nagyon lassan változik, egy 2016-os törvény teszi egyáltalán lehetővé, hogy fellebbezzünk a pszichiátria legsötétebb diktatúráktól örökölt elvitető módszerei ellen. Talán még az én életidőmben eljön az az időszak, amikor nyugtom lesz az aljaskodó eljárásaiktól.

A pszichiátria az emberek izolálásának a szakértője, a családok szétzüllesztője, álpszichológiai módszerekkel operál, egy irányát és motivációját vesztett eltüntető gépezet végrehajtó szerve, ami újabban kénye-kedvére tesz tönkre embereket, pusztán szórakozásból. Nagyon jól látjuk a pszichiátria kétarcúságát, kifelé, ha nem is gyógyításra, de az emberek „kezelésére” vállalkozik, belső kommunikációjára viszont kíváncsi lennék, például mi az az ok, amitől fékevesztetten, visítozva kell röhögni az úgynevezett „konzíliumokon” és „szakrendeléseken”. Én nagyon örülök, hogy a pszichiáterek jól szórakoznak (mások kárára), de amit művelnek, inkább sírni való lenne. Bár, mit is várunk szadistáktól, ugye? Normális lelki beállítottságú ember nem megy pszichiáternek, vagy ha igen, a mindennapos rutin hamar eltorzítja. Ha belekerül a gépezetbe, már nincs visszaút, az orvosi egyetem, a képzések, a pénz, amit beleinvesztált egy fasiszta tudományába, na meg a környezete, nem fogják hagyni, hogy csak úgy kihátráljon belőle. Egy kicsit élvezni akarja a munkája gyümölcsét. De hogy az élvezkedése mások szenvedése árán valósul meg, nem számít. A hatalom mások fölött, és a zsírjukon hízás, az számít.

Sok mindenre nem derült volna fény az internet nélkül, amit ezek a „nagytudású gyógyítók”, maguk közt röhögve, eltitkolnak, például azt, hogy tudományuk nem jó semmire, a gyógyszereknek csak mellékhatása van (és ráadásul szörnyűséges), minden pozitív hatás csak a placebo elvén alapszik. Olyan hazugságok, minthogy a depresszió exogén és endogén lehet, vagyis külső és szervi eredetű, amiket egybemosnak, és gyógyszeresen kezelnek, vagy hogy a skizofréniára jellemző a negatív tünetek szakasza, és az érzelmi elsivárosodás, amit kizárólag csak az antipszichotikumok okoznak. Tovább folytatva a sort, hogy „a skizofrénia agykárosodással jár”, amit természetesen csak a fasiszta módon működő elfekvő intézetekben lehet „kezelni”, szintén csak egy pszichiátriai lózung. Akinek tőlem többször volt pszichózisa, vagyis subja, szerintem festi magát, én összesen csak tavaly 2-n estem túl, és azelőtt ki tudja még hányon, és köszönöm, semmi baja az agyamnak, a pszichiáterek ijesztgetése és fenyegetései és gyógyszerezése ellenére sem.

Ha nem lett volna ez a kommunikációs fordulat, még évszázadokig eltartott volna ebben a tempóban az az egész folyamat, mire fény derül a pszichiátria összes aljasságára. Nekem viszont nincs több száz év életidőm arra, hogy szép lassan, természetesen külső nyomásra, és humanitárius okokra hivatkozva, a pszichiátria végre valahára emberségesebb formát öltsön. Egyébként azon a véleményen vagyok, hogy pszichiátriára abszolút nincs is szükség, mert csak egy parancsuralmi csökevény, az általa „vizsgált” eseteket nagyszerűen el tudnák látni más tudományágak, például a neurológia. Nem írom le végig, a pszichiátria hogy álcázza magát valódi orvostudománynak, az ambuláns rendeléseit a háziorvosi praxisról koppintva, mimikrijére csak akkor derül fény, amikor a túl kíváncsiak ellen kényszerintézkedéseket hajt végre a saját szakállára, és jogtalan beszállításokkal, és a még (sajnos) rendelkezésére álló eszközökkel mások fogva tartására, amik a jogszerűség látszatával, előre lezajlott forgatókönyv szerint zajlanak, a jogi kiskapuk kihasználásával. Még mindig divatban vannak az előre lezsírozott "bírósági szemlék", és a haverok által végzett "elmeorvosi szakértések". Mikor lesz már ezeknek vége?

Ha majd a jogi és rendőri eszközök is ki lesznek csavarva a kezéből, úgy mint az elektrosokk, akkor leszek csak nyugodt, és normális életvitelre képes. Egyébként üzenem nekik, hogy nem „a rendellenes fejlődéstől” lettem beteg, mint azt megállapították, hanem az ő genyó módszereiktől, nem a családomban vagy bennem van a hiba, hanem abban, hogy ők egyáltalán léteznek, a világon vannak, és a hazugságaikat, meg az áltudományukat úton-útfélen promózzák. Reményeim szerint most szólaltam meg utoljára pszichiátria ügyben, de a pszichiátria pióca tulajdonsága, sajnos az, hogy nem száll le az emberről, amíg teljesen halálra nem gyötri az egyik elfekvőjében. Most mondom, hogy legyen elég, és hagyjuk egymást békén, és leszokhatnak a beperelgetésemről is. Külső szemlélő számára talán nevetséges az egész, de nekem ezzel telik az életem (sajnos). Utoljára mondom, hogy tapasztalataim szerint a pszichózis léte vagy nem léte nem függ a gyógyszeres kezeléstől.

"A valódi orvoslás tehát segíti az igazi orvosokat a valódi betegek kezelésében vagy gyógyításában; a hamis orvoslás (pszichiátria) segít a hamis orvosoknak (pszichiáterek) a hamis betegek (szellemi betegek) befolyásolásában vagy ellenőrzésében."- Thomas Szasz

Lehet, hogy valakinek már a könyökén jön ki, de a pszichiátria megint feljelentett, miután egyszer már kijelentette, hogy nincs szükségem gondnokságra, most hirtelen rájött, hogy mégis van. Nem, ez nem a csimbum cirkusz legújabb adása, ez a valóság. Mi alapján jelentett fel megint a pszichiátria? Az alapján, hogy a pszichiátriára behívtak egy elmeorvosi szakértőt (ami olyan, mintha a kocsmába rendőrt hívnának szondáztatni), és az elmeorvosi szakértő ez alapján az egy kérdés alapján alkotott ítéletet:

- Miért ír a pszichiátriáról a médiában?

Valami olyasmit válaszoltam, hogy mert úgy tartom jónak, vagy valami hasonló. Az elmeorvosi szakértő (aki, érdekes módon csak pszichiáter lehet), persze, azonnal beszámíthatatlannak nyilvánított. Még valami olyasmit mondott, hogy ennek nem ez a módja. Természetesen, ők tudják a módját, ők majd mindent megoldanak, azt sem tudták még eddig megoldani, hogy egyetlen gyógyult esetet felmutassanak az évtizedek óta tartó praxisukban, és minderre a töketlenkedésre és inkompetenciára világszerte 330 billió dollár megy el évente, ha jól tudom. Adjanak nekem 330 billió dollárt, és én is megígérem cserébe, hogy én sem fogok meggyógyítani soha senkit sem.

Kitalált betegségekből tényleg nem lehet meggyógyítani senkit. Én kitalálom, hogy neked ilyen betegséged van, járj el hozzám kezelésekre, és a sohasem fog meggyógyulni, mert nincs is ilyen, hanem én találtam ki. De azért szépen szinten tartalak közben, precízen tájékoztatlak, hogy éppen milyen fázisban tart a nem létező betegséged, te pedig perkálsz nekem. És, persze, akkor gyógyulsz ki belőle, amikor én akarom, vagyis SOHA, mert nekem mindig kell a pénz. Közben meg végignézem, ahogy elfonnyadsz az általam felírt idegmérgetől, aminek egyetlen pozitív hatása az a placebohatás, amit te tulajdonítasz neki.

Ehhez kell a gyomor. És a gerinc is kell(ene). De mivel a képzésükbe annyi évet és pénzt fektettek, inkább erőszakosan félresöprik az ellenük szólókat, hogy élvezhessék a hazugságokon megvett társadalmi megbecsülést és a PÉNZT.

Mivel az elhangzott elmeszakértői vizsgálatot sem tudom bizonyítani, sem azt, hogy megfenyegettek az orvosok(?) (többször is) a pszichiátrián, mármint olyan értelemben, hogy elfekvőbe kerülök, meg utasítottak, hogy "fejezzem be a blogozgatást", szóval ezután csak egyetlen dolgot tehetek: MINDEN EGYES alkalommal, ha pszichiáterrel beszélek, bekapcsolt állapotban lévő diktafonnal megyek. Bár, már hamarabb kapcsoltam volna, volt egy ismerősöm, aki ezt tette, sajnos már nincs közöttünk (rontotta a skizofrének öngyilkos statisztikáját). Neki is állítólag érdekes felvételek kerültek a birtokába, sajnos már nem tudta őket használni. És bár az üres fenyegetőzések nem tudnak megtörni engem, ez megtámogatva az indokolatlanul erős és elavult és szar injekciók felírásával, a skizofrén stigma rámrakásával és ezzel a társadalomból való izolálásommal, tudnak néhány kellemetlen percet okozni. Hogy mennyire ellehetetleníti egy ilyen stigma az embert a mindennapokban, arról csak egy felmérés, amit a követőim körében végeztem, akik állítólag elfogadnak:

Ez az eredmény született, még a rögtön közzé tett segítség ellenére is:

Mindezek alapján a társadalomba való reintegrálódás esélye gyakorlatilag 0.

A gondnoksági perről egyébként annyit érdemes még tudni, hogy 2016 óta (érdekes egybeesés az én nyilvánosan zajló gondnoksági eljárásommal) van, vagyis létezik ellenkérvény benyújtására lehetőség, de abban sincs sok köszönet, mert egy olyan formanyomtatványon kell benyújtani, ami egy általános nyomtatvány, és sok leszedált skizofrén nem fogja az ötvenvalahány pontba szedett kitöltési útmutatót és jogi szöveget silabizálni, hanem hagyja az egészet a francba, ahogy eddig tette volna. Amire még felfigyeltem, hogy minden pszichiáter külön kiemeli nekem, hogy én nem számítok, rám nem figyel senki, de azért megfelelően fel vannak háborodva az írásaimon (amiket, persze, nem olvastak). Szóval valóban létezik ilyen ellenkérvény, csak nem nagyon van megfelelő rubrikája arra, amire használni kellene, persze, mindenre azért nem gondolhatott a jogalkotó sem.

Az ellenkérvényen van lehetőség bizonyítékok benyújtására, tanúk idézésére, új elmeorvosi szakértő kérésére, ha jól értelmeztem, tehát új pszichiáteri vizsgálatra, magyarul. Én muszájból belemegyek velük ebbe a játékba, de kíváncsi leszek, mi fog kisülni ebből ebben a koronavírusos időszakban, amikor a pszichiáterek is inkább már a távgyógyítás mellett teszik le a voksot, vagyis ha egy átlagos kórházat nézünk, az elsők között voltak, akik otthagyták a hajót. Bár ezt egy bizonyos állatfajra szokták mondani, ezt most itt nem teszem.

Amúgy sem szokott jelen lenni egyetlen felperes sem, végig a procedúra során, de beperelni van eszük, aztán hagynak mindent az automatizmusra. A hátad mögött beperelnek, megindítják az eljárást, de a bíróságon a szemedbe nézni - azt már nem. Csak nincs valami takargatnivalójuk a bíróság előtt? A pszichiáterek nagyon szófukar emberek - ritkán mutatkoznak nyilvánosság előtt - azt is pénzért. Igazi lételemük az emberek gyötrése, az ápolók takarásában.

Ítélkezési szünet is van, tehát várjuk a jobb időket, hogy kiderülhessen, hányszor lehet valakit gondnokság alá venni, majd levenni róla a gondnokságot, anélkül, hogy közröhej tárgyává válna az egész procedúra.

Igazából most egy összegzését szeretném nyújtani a mostanában végzett tevékenységemnek. A blogolást sokszor nyögvenyelősen csinálom, nem tudom, ez látszik-e a posztokon, most például van kedvem írni, de van, hogy össze kell kaparnom magam, hogy ne hagyjak veszendőbe menni egy-egy témát, például olvasmányélményt. Halva született ötletnek tűnik a szociális újságírás gondolata, pláne, ugye, a történtek fényében, de hát sokunk tervei dugába dőlnek most. Biztos vagyok benne, hogy senkinek az újévi tervei között nem szerepelt a koronavírustól való félelem.

A témáim, amik mostanában főleg a porondon voltak, azok elsősorban a pszichiátriatörténeti tájékozódások, amiket hamarabb is megtehettem volna, valahogy most érett meg rá a helyzet. A pszichiátria tarthatatlanságát fura módon igazolja egész története, mivel a mindennapi gyakorlata szorosan annak a néhány elméletírónak a légből kapott fantáziájából építkezik, és az ezekre alapozó, kényszerítő jellegű „kezelésekről”. Amikor arról írtam, hogy a pszichiátria bűvésztrükk, még nem volt olyan megalapozott elméletileg, csak a visszásságokra mutattam rá. Most már, a pszichiátriatörténet fényében világosan látom, hogy az egész egy világaljasság része. Ha annyi millóm lenne, ahányszor a pszichiáterek hazudtak nekem, nem lenne gondom az életben.

Másik kutatási irányom egy következetesen összeesküvés elméletnek bélyegzett terület, amiben több igazság lehet annál, minthogy ennyivel elintézném. Vagyis annak az elmélete, hogy a hangok, téveszmék külső forrásból erednek. Sajnos, az emberek azt várják tőlem, hogy szisztematikusan leírjam a módszereket, amikkel ezeket keltik, vagy hogy beszámoljak az eszközeik pontos működési mechanizmusáról, amire csak akkor lennék képes, ha magam is használnám ezeket. Így csak annak a leírására hagyatkozhatom, amit egy-egy „pszichotikus epizód”, „shub” megélésekor tapasztaltam, és ezek azokat az elméleteket látszanak igazolni, amik arról szólnak, hogy a hangok és téveszmék forrása rajtam kívülálló forrásokból származott. Erre utaló jeleket próbálok összeszedni.

Mivel tavaly két pszichotikus epizódom is lezajlott, az első kórház nélkül, itt a hangok domináltak, többször volt, hogy komplett koncertet hallottam, egyszer a magyar himnuszt. A hangok mindig a twitteres nevemen szólítottak, ha átírtam a nevem a Twitteren, máshogy szóltak hozzám. Ha más lakásba/házba mentem be, a hangok megváltoztak, más-más személyeket társítottam minden helyszínen a hangokhoz. A második alkalommal nem voltak hangok, csak erős téveszmék, elővették kedvenc téveszméjüket: istennek képzeltették magamat saját magammal. Nem volt szép tőlük. Ennek mind az volt a célja, hogy pszichiátriára juttassanak, ami meg is történt. Ennek több haszna is volt: miközben ezeket csinálták velem, dőlt belőlem a hülyeség, és ezt arra használták fel bizonyítékként, hogy igazuk van, és hogy én hiteltelen vagyok abban, amiket állítok. Itt viszont akkor hibáztak, amikor hamarabb állították le a téveszmék keltését, minthogy bevettem volna az első gyógyszert. A kórházban már lényegében tiszta tudattal kerültem, gyógyszer nélkül is. Jó lenne, ha tisztáznánk egy dolgot: az ember nem a hangok miatt kerül be a kórházba, a hangoknak már eleve az a célja, hogy bekerüljön, vagy kárt okozzanak neki. Ez volt a helyzet már a legelső, maffiás pszichózis alatt is, csak nem hittem el.

Vajon kik ezeknek a hangoknak a forrásai? Régebben entitásoknak gondoltam őket, de már hajlok arra, hogy emberi tevékenység áll a háttérben, akár mikrohullámú-, vagy szatellit-technológia, de erről, mint már mondtam, számot adni nem tudok, hogy hogyan zajlanak, spekulációkra hagyatkozhatom, de ez is több, mint a semmi. Közben küzdök a gyógyszerek szedatív hatásával, és az ezek iránt a témák iránt érzett, újonnan támadt ellenérzésekkel. Az emberben óhatatlanul elhárítómechanizmusok indulnak be: tagadja a szervezett zaklatást, tagadja a technológiai zaklatást, önmagának sem akar számot adni róla, nem akar belegondolni. Kényelmesebb ehelyett azt gondolni, hogy a jó doktor bácsi/néni beadja a szurit, és akkor szépen megnyugszunk. Az van, hogy a pszichiátria a zaklatás áldozatait skizofrénnek bélyegzi, és úgy is kezeli őket. Hogy még érdekesebb legyen, hajlok arra, hogy ezek a zaklatások egyenesen pszichiátriai megrendelésre történtek. Az aljasságnak van egy olyan tulajdonsága, hogy egyszerűen végtelen kiterjedésű.

Persze, közben megint bepereltek, de ez már egy másik történet, erről csak annyit, hasonlításképpen, és egyszer régen erről már kifejtettem a véleményem, hogy olyan, mint „odaszarni a másik ablaka alá, aztán bekopogtatni vécépapírért.”

Klímaváltozás vs koronavírus vs pszichiátria

Posztmodern utáni világot élünk. Olyan témák kerülnek terítékre a digitális kor, az információs társadalom mellett, (ami már lassan lejárt lemez, lejátszott meccs,) mint a globális felmelegedés, üvegházhatás, és idén berobbant a koronavírus is. Nagyobb távlatokba helyezve a dolgot, csupán az történik, hogy egy vírusfaj megtámadta a másikat. A koronavírus kb. ugyanazt csinálja mikroszinten az emberrel, mint az emberek a Földdel. Találgatások láttak napvilágot a vírus eredetére vonatkozóan. Olvastam olyan véleményt, miszerint a koronavírus kísérleti faj, mégpedig virológus tudóstól, mások szerint a vuhani piacon étkezési céllal kínált denevérekből származik, de valaki pedig úgy gondolja, simán csak a Föld reakciója az emberi tevékenységre.

Greta Thunberg hiába sírta ki a szemét, hiába könyörgött a világ vezetőinek, érdemei elismerése mellett folyt minden tovább. A világjárványnak kellett kitörni ahhoz, hogy mérséklődjön a szén-dioxid kibocsájtás, a légszennyezés mértéke, a repülőgépforgalom, és mindenféle más közlekedés drasztikus visszaesésével. Ezt még nem sok helyen láttam megemlíteni, hogy ha nem jelenik meg hirtelen a koronavírus, az ember menthetetlenül kiirtja önmagát a környezete szennyezésével. Egyfajta felfogás szerint a koronavírus a Föld immunválasza az emberre. Nem vagyok virológus, ezt a párhuzamot nem tudom kellőképpen alátámasztani, de végül is csak egy hasonlat. Ahogyan az iparosodás keretében egyre nagyobb területeket épít be az ember, déli fajok húzódnak északra, soha nem látott állat-ember találkozások jönnek létre, eddig ismeretlen járványok ütik fel a fejüket. Ami Thunberg és társai víziója volt, most hirtelen itt van, a spájzban. Szó szerint. Konzervek formájában.

A koronavírusnak másfajta hozadéka is lehet. Kiderülhet például, hogy a mentális betegségek és a pszichiátria koncepciója mára már tarthatatlanná vált. A Facebookon láttam, hogy a pszichiáter már távgyógyítást javasol a "betegeknek", vagyis sima gyógyszerfelírást, a koronavírusra való tekintettel. A gyógyulásban eddig olyan fontos szerepet játszó pszichoterápiás faktor tehát már le van ejtve. Semmi baj, úgysem ér egyik sem semmit, se a terápia, se a gyógyszer. A mentális betegségeknek csak társadalmi relációkban van értelmük. Egy akadozó, széteső, izolálódó világban, ahol az emberi kapcsolatok fellazulnak, és az online jelenlét irányába indul el az ügyintézés, semmiféle létjogosultságuk sincs. A koronavírus miatt hirtelen úgy látszik, hogy egy csomó minden otthonról is elvégezhető. Ügyintézés, vásárlás, egyetemi tanulmányok, de még a munka is. És, mint kiderült a, a távdiagnosztika is. (Hiszen a pszichiátriai betegséggel szemben a koronavírus mégiscsak kimutatható.)

Ha nem kell emberek közé menni, nemcsak a szociális fóbia veszíti el az értelmét, hanem a szorongás is, és szerintem a többi pszichiátriai kórkép is megmagyarázhatóan mehet a levesbe, most nem kezdeném el hosszasan taglalni, hogy miért, de van egy ilyen meglátásom. A pszichiátria, vagyis a pszichoterápia nem áll másból, mint a hatástalan gyógyszerre való pszichiátriai ráolvasás, a kettő igazából csak együtt hatásos (vagy inkább hatástalan). Ha itt véletlenül karantén lenne (ne feledjük, „önkéntes karantén” már van), az világosan meg fogja mutatni, hogy az eddig olyan fontosnak ítélt pszichiátriai kérdés kb. huszadrangú probléma, amikor „a lét a tét”, hogy a régi, bugyutácska szlogennel éljek. A pszichiáter maga is tisztában tudománya ingatag voltával, szerintem ezért a határozott, sokszor erőszakos fellépés a részükről, mert olyan mértékű látens bizonytalanságot rejteget, ami maximum még a skizofrénekben van meg. És, sajnos, ehhez is a koronavírusnak kellett eljönni, hogy világosan bebizonyosodjon: a pszichiáter nem fogja az életét kockáztatni olyasmiért, ami nem halálos, még csak nem is veszélyes, és amiben ő maga sem hisz igazán. Borzasztó ugyan a koronavírus, de néhány dologra rávilágít a kialakulása.

A médiapesszimista média szakos skizofrén sirámai

Mostanában a legfontosabb, amikre rájöttem a pszichiátriával kapcsolatban, hogy nincs kutatási irányuk, múlt század eleji elméletek alapján dolgoznak, az egész "szakma" egy üzleti modell alapján üzemel, és szakkönyvek helyett már csak a médiát használják fel hangulatkeltésre. Nyilván, én csak egy hiteltelenített, skizofrénnek diagnosztizált senki vagyok, kegyelemkenyéren, amíg a pszichiáterek élet és halál urai, milliárdokon osztoznak, és megfélemlítik a pácienseket, a lakosság pedig szuggerálva és hipnotizálva van általuk, úgyhogy sokan biztos úgy veszik, hogy megint nem mondtam semmit.

Minden orgánumban és felületen a pszichiáterek igazságai vannak elterjesztve, beleivódtak a köztudatba, az érintetteket soha sem kérdezte meg senki, mindig a fejük fölött döntöttek a sorsukról, és ez folyik mind a mai napig, az érintettek nézőpontjai soha, sehol nem jelennek meg. Amit sulykolnak nekünk, a "megkéselte, megtámadta, kiugrott". Viszont amit a pszichiáterek is muszáj, hogy fogat összeszorítva, de elismerjenek, hogy számarányukban sem okoznak a skizofrének több tragédiát, mint az átlag populáció. Hacsak nem az önsértést vesszük alapul, mert 15-20 százalékos öngyilkossági arány azért testvérek között is egy pöttyet magas. Egyébként a skizofrének jellemzően nem a hallucinációik miatt lesznek öngyilkosok, hanem a stigma és az élethelyzet miatt, amibe lökték őket. Vagyis a "negatív tünetek", vagyis a gyógyszermellékhatások időszakában. Ezt kellene még elismernie a pszichiátriának, és fel is oszlathatná magát. Ehelyett a pszichiátria megint csak csal, trükközik: csak a pszichózisban elkövetett öngyilkossági kísérlet kap nyilvánosságot, a "kezelt" esetek öngyilkosságai említetlenek maradnak.

Hogy torzít a média? Például nemrégen olvastam egy cikket, amit a Google jó helyen hoz, a nem kezelt, skizofrén esetekről. Első olvasásra még igazat is adhatunk a cikkírónak, az újságírónak éppen ez a dolga, hogy meggyőzzön valamiről, mivel az ember gyorsan továbblapoz/görget, csakhogy ezt már az újságíró véleményével a fejében teszi. Viszont, ha jobban elgondolkozna, egy-egy cikk tartalmán, esetleg rájöhetne, hogy most egy kicsit meg lett vezetve. Lássuk a cikket. Valóban döbbenetes. Egy kísérletet mutat be, amelyet 2100 részt vevő bevonásával végeztek, ahol nem kezeltek skizofréneket, és egy tragédia miatt leállítottak. Hogy a tragédia előidézésében volt-e "segítsége" az áldozatnak, az már mára kideríthetetlen, de kizuhant egy egyetemi koli 9. emeletéről. Valóban borzasztó tragédia, minden részvétem az érintetteknek, de mi is történt akkor valójában? Mi nekünk a cikk valódi üzenete?

2100 kezeletlen skizofrén eset közül kiemel, dramatizál, felfúj 2 esetet (1 ezreléket), ami nem volt sikereres. A média el tudja adni a 0,5 ezrelékes öngyilkossági arányt balsikernek, amikor a kezeltek között az arány 15-20% (három-négyszázszorosa), mivel, hogy nem hagynak kezeletlen esetet a jelenlegi protokoll szerint, ez az arány a kezeltekből tevődik össze. Nem tudom, ki hogy van vele, és ez lehet, hogy gonoszul is hangzik, de hagyjuk nyugodni a halottakat, én igazából arra a 2098 esetre lettem voltam kíváncsi, ahol nem történt tragédia. Persze, ezekről már nem szól a fáma.

A skizofrénnek bélyegzett embereket meg produkáltatják, az egyedüli, amit bemutatnak róluk, a fura, groteszk rajzaik és festményeik, amiket csináltatnak velük, és azt hitetik el a médiával és a nyilvánossággal, hogy ennyit tudnak, és így látják a világot, ami egy eléggé torz kép. Ezzel is roadshow-znak a szenzációhajhász cikkek, ilyen szörnyűségek képeivel van tele az internet:

Általában így, közvetve, képeken „üzennek” nekünk a skizofrén emberek, mert nyilvános fórumokon nem igazán halljuk őket felszólalni. Pszichiáterek szokták még sugalmazni, hogy „nem is tudom, milyen komoly, felelősségteljes besosztásokat töltenek be” elmebetegek, ám ez szerintem csak porhintés, a skizofrén és az egyéb mentális diagnózisok összemosásából fakad. Szerintem szükséges lenne már legalább valamiféle párbeszéd megindulására a "szakma" és az érintettek között, és ideje lenne az érintett pszichiátereknek is leszállni az Olümposzi magasságokból az emberek közé. Ja, hogy ez strapás, ez melóval járna? Inkább belefásulnak, és kiégnek a melójukban, minthogy egy jottányit is engednének abból a magas lovon való ülésről, ahová felkapaszkodtak.

Mint a mellékelt ábra mutatja, nemcsak a pszichiátriakritika „nagy öregjei” képesek a témában könyvet megjelentetni. Bár a kritika szót abból a szempontból nem találom helyénvalónak, hogy mindössze normális, hétköznapi szavakkal írnak le egy olyan jelenséget, ami létezik az elüzletiesedett pszichiátriában és pszichológiában. Ez a könyv azért egy kicsit kakukktojás, mert a pszichiátria terepére ritkán merészkedik, inkább az azt kiszolgáló pszichológiát veszi szemügyre. Ráadásul a szcientológiának is szentel néhány keresetlen kiszólást. Az ezoterikus és álpszichológiai irányzatok is említve vannak a könyvben, mégpedig egyáltalán nem dicsérőleg. A szerző a pszichológia tudomány jellegét is vitatja, de a sarlatánságot is elítéli. Egyáltalán a könyv vége felé tűnhet úgy, hogy „mindenre lő, ami mozog”, ami abból a szempontból jogosnak tűnhet, hogy ezeknek a szakmáknak és foglalkozásoknak a képviselői annyira fennsőbbségesek, amikor „megmondják a tutit”, mintha az, amivel foglalkoznak csupa kőbe vésett igazságból állna. Valójában azonban a szerző szerint az örömlányok mesterségéhez áll közel a pszichológia, mert amíg a legősibb mesterség űzői a testüket bocsájtják áruba, pszichológusaink a lelküket.

A pszichiátria és a pszichológia sok ponton találkoznak, leginkább A kód neve: ADHD című, terjedelmesebb (al)fejezetben kerülünk hozzá a legközelebb. Az ADHD jelensége nem egységes kórkép, hanem a nekünk nem tetsző viselkedésű csemetéinket címkézzük fel vele. Kezelésére egyértelműen egy Ritalin nevű gyógyszer javasolt, amitől a gyerek „megnyuszik”, „lecsendesedik”, a baj csak az, hogy megszűnik minden kíváncsisága is a külvilág iránt, és gyakran csak ül magába roskadva a Ritalin-kúra eredményeképp. A szerző szerint egyáltalán nem lenne szabad gyerekeket pszichológus, netán pszichiátria közelébe engedni (bár én úgy tudom, napjainkban is virágzik a „gyermekpszichiátria”, és úgy teszünk mintha a „gyermek” és a „pszichiátria” szavak összetétele valami nagy-nagy cukiságot eredményezhetne, természetesen ez egyáltalán nincs így, sőt. Az egyetemen, ahova járok, szintén van gyermekpszichiátriai program, vagy projekt, ahová be lehetne kapcsolódni, ajánlották is figyelmembe, mikor említettem, hogy mentális betegségekkel foglalkozom. Természetesen bólogattam, amikor szóba jött, de magamban megvolt a véleményem. Az ADHD-kérdést egyébként a szerző azzal zárja rövidre, hogy A Der Spiegel nevű német magazinban jelent meg a hír, hogy az ADHD tudományos atyjának tartott Leon Eisenberg 2012-ben, a halálos ágyán bevallotta, hogy “az ADHD remek példája a kitalált betegségeknek.” Ennek ellenére gyerekek millióinál diagnosztizálják, és kezelik gyógyszerrel.

Vannak még a könyvben refrénszerűen előkerülő témák, mint a családállítás, a pozitív pszichológia negatív hatásai, amellett, hogy az aktuálitások is helyet kapnak, mint a #metoo kampány, vagy a PAS (Parental Alienation Syndrome, szülői elidegenítés szindróma). Példákkal illusztrálja a szerző, hogy megy a beetetés, például tesztekkel, mint a Susan Forward által használt mérgező szülő teszt a családállításhoz, a szcientológusok által kitalált és használt OCA (Oxfordi képességfelmérő teszt), ez utóbbi a munkaerő felvétel kapcsán használatos. Szó van a stanfordi börtönkísérlet Paul Zimbardo által történő meghamisításáról, aki közben sztárpszichológussá avanzsált. A pszichocelebbé válás útját is vázolja a szerző, ugyanúgy, mint a hallatlan népszerűségnek örvendő különböző önbizalomtréningek sikerreceptjét. Sok szót szentel a meddőségi-, és lombikbiznisznek, ahol viszont kifejezettem hiányolja a pszichológusok jelenlétét. Szó esik a férfiak ellen elkövetett családon belüli erőszakról is. Számtalan témát felölel tehát, szinte kimerítően taglalja a pszichológia nevében elkövetett furcsaságokat, visszásságokat. A könyv eredetileg önsegítő szándékkal íródott, azért, hogy mindenki gondolja meg kétszer, kell-e neki pszichológus, és írója nem titkolja abbeli szándékát, hogy szinte mindenkit csak lebeszélni szeretne erről. Ő maga két szakirányú, pszichológusi diplomával rendelkezik, emellett 25 éve újságíró, és mint írja: „Hivatalosan, alanyi jogon léphettem át a segítő szakma láthatatlan testőrökkel védett küszöbét. Megadatott nekem az, ami csak keveseknek: VIP-páholyba szólt a jegyem. Olyan helyről követhettem a rendszer működését, ahonnan mindent a lehető legjobban láthattam.” Itt valószínűleg pszichológiai végzettségeire és gyakorlatára gondol a szerző, aki ezek után jobban tekinthető újságírónak, mivel egy egészséges kritikai attitűdöt hordoz magában.

A kritikáról még azt gondolom többek között, hogy a hazugságokat kritizálni nem is igazán kritika, sem a nem bizonyított vagy nem kellőképpen alátámasztott igazságot bírálni nem kritika. Az én nézőpontomból az igazság kritikája, illetve annak megerőszakolása maga a pszichiátria.

A magyar származású pszichiáter méltatlanul mellőzött könyvéről

Ezzel az írásommal szeretném közelebb hozni Thomas Szaszt a mai olvasóhoz, mert szeretik kifelejteni az általános gondolkodásból a pszichiátriáról, és valami akadémikus magasságokban lévő úri huncutságok témakörébe utalni. Buda Béla 2002-ben, amikor a könyv megjelent az Akadémiai kiadónál, azt vízionálta lelkesen, hogy az egész Szasz-életművet kiadják magyarul, ám azóta már sajnos mindketten meghaltak, és a hivatalos pszichiátria szereti őket (főleg Szaszt) elhallgatni, letagadni, nem véletlenül, mivel a magyar származású egyetemi professzor homlokegyenest ellentmond nekik, amikor azt mondja, hogy az emberek akaratuk ellenére való diagnosztizálása, pszichiátriára hurcolása és kezelése emberiségellenes bűncselekmény. Az elektrosokk és a hidroterápia példájánál maradva, a pszichiátria minden korban minden hajmeresztő eszközt bevetett a pácienseinek kinevezett emberek ellen, ameddig ki nem csavarták a kezéből.

Ma már csak jogilag lehetetlenítenek el, és kényszerítenek gyógyszerbevételre, a kényszerbeszállításokat trükkösen oldják meg, annak ellenére, hogy nem lenne szabad: öngyilkossági veszélyre hivatkoznak. A pszichiáterek mindig a végsőkig elmennek a „segítségnyújtásban”, mindig maximálisan annyira, amennyit a jog megenged nekik, vagy lehetőség szerint egy kicsit tovább is. Mivel a társadalom felsőbb köreiben mozognak, könnyen elintézhetnek valakit jogilag, de erre gyakran nincs is szükség, elég, ha megindítják a gondnokság alá helyezési eljárást, és megy minden magától, kérniük sem kell semmit, a folyamat önjáró. A pszichiátriában a gyakorlat még mindig visszanyúlik a szocialista időkig, akit meg akarnak fosztani a jogaitól, esélyük sincs, mert egy olyan joggyakorlatot alkalmaznak, ami szintén embertelen. Egyszer talán egy jogi szakkönyvből az elejétől a végéig tanulmányozom az eljárást, és közszemlére teszem itt: véleményem szerint megér egy bejegyzést a folyamat nyomon követése. Erre talán alkalmam is nyílik első kézből megint: a pszichiátria újból beperelt, mivel szerinte gondnokság alatt a helyem, én viszont már legyintek rajtuk. Szerintem az általuk annyira erőltetett gyógyszeres terápia nem hatásosabb, mint az elektrosokk, egy pszichózisra semmiféle hatással nincs a gyógyszeres terápia, megfigyelésem szerint, csak sajnos ennek igazolására lehetőséget sem adnak a nagytudomású "szakemberek". A pszichózis így is, úgy is végigmegy az emberen, legutóbb nekem már az első gyógyszer bevétele előtt elmúlt, érdekes módon, de azért még megfejelték egy dupla depó injekcióval. Aztán düllesztették a mellüket, hogy ők múlasztották el. Egyszerűen nevetséges.

Ezt szükségesnek tartottam most közbevetni, mert itt tartunk jelenleg. De visszatérve Szasz könyvéhez: én is két részletben olvastam el, a nyelvezete nehéz, akadémikus nyelvezet, de mégis közelebb áll a mindennapi nyelvhez, mint a pszichiáterek orvosi kifejezésekkel tűzdelt, bikkfanyelvű kreálmányai, már, ha egyáltalán megszólalnak a témában, de inkább jellemző a társadalom felé a hallgatás, a tevékenységük kimerül az ellenkező vélemények elhallgattatásában, mint a mai pszichiátriai gyakorlat. A megértést nehezíti, hogy egy mára már elavult diagnózis példáján mutatja be tételét: miszerint elmebetegség nem létezik, mégpedig a hisztériáén. A hisztériáról annyit kell tudni, hogy egy időben a pszichiátria önigazolásául szolgált, mint manapság a skizofrénia. Vagy a depresszió, ami szintén egy gerjesztett folyamat és önkényes megnevezés. Nem igazán kellene minden lehangoltságra ráhúzni a fogalmat, gyógyszerezni.

A könyv első része az Az elmebetegség mítosza, a második része A személyes magatartás elméletének alapjai címet viseli. Az első rész inkább történeti, a második inkább gyakorlatiasabb jellegű. Lényegében egy kommunikációs modellt kapunk. Thomas Szasz modelljében a pszichés betegség nem betegségként jelenik meg, hanem a kommunikáció eszközeként, amivel arra hívja fel a figyelmét, hogy valami nincs rendben a páciens életében. A gyógyítás feladata lefordítani a betegségnyelvet, értelmes, “diszkurzív” nyelvvé. Még könnyebben érthető talán, hogy a betegség (vagy amit annak neveznek) csak szimbóluma valaminek, amit az orvosnak ideális esetben igazából megfejteni kellene, nem pedig gyógyszeresen elnyomni. Szemléletesebbé teszi a képet, amikor a pszichiátriát a középkori boszorkányvadászatokhoz hasonlítja, csak éppen a vallásos köntös felváltotta egy diagnosztikai, orvos-páciens központú paradigma, ami a mai korra jellemző.

Kalandos út vezetett nekem is Thomas Szasz olvasásáig, ezzel az ismertetővel azt szeretném elérni, hogy másnak ne legyen ellenérzése kivenni a könyvárból (mivelhogy máshonnan nem igazán lehet már beszerezni), máig újszerűleg ható felvetései vannak a témában, holott a könyv első változata már 1976-ban készen állt. Szomorúan vettem tudomásul, hogy mégis aktuálisabb, mint valaha, a pszichiátria háza táján az elektrosokk betiltásán kívül nem sok minden történt az elmúlt években, és ha a pszichiátereken múlik valószínűleg nem is fog újabb 50 vagy 100 évig, a pszichiátriában minden megújulás kívülről jött, és mindig az elavult módszerek betiltását jelentette.