Skizofrénia underground

Pest nem is olyan jó móka, mint amikor a Blahán laktam, és lejárogattam piálni egy-egy 8-9-10 órás szcientológiai maratoni tanfolyam után, volt, hogy már csak valami noname talponállóig tudtam elvonszolni magam, hogy össze ne essek, és végre sört igyak. Most teljesen más, mert van nyugtatóm, azt beveszem, oszt csókolom, a tanfolyamnak is vége van jó esetben fél háromkor, míg a szcientológusoknál 5-6-7-ig húztuk a gályát. És hogy mit kerestem fél évig a szcientológusok között, így utólag igazán nem tudnám megmondani, de nem volt éppen rossz. De nem csinálnám újra. Valaki tegnap azt mondta nekem, hogy használjuk egymást, aztán továbblépünk, és ennyi volt. Sajnálom, de ez nekem nem megy, legalábbis eddig nem ment. Szívtam is miatta eleget. Velem is megszakították a szcientológusok a kapcsolatot, mert nem fért bele a világképükbe, hogy létezik olyan, hogy F2000 Paranoid skizofrénia. Jó, tudom, hogy mindig is kívülálló voltam a szcientológia világában, soha nem lehettem volna szcientológus, mert aki már volt pszichiátrián, az nem lehet szcientológus eleve. De aki azt hiszi, hogy a szcientológia Sea Orgból áll, meg Xenu-hívésből, az nagyot téved. Nagyon is emberiek ott a népek. Igaz, hogy a pénzre mennek leginkább, de azt küldik is be a központba, egy igazi szcientológusnak jóformán kilóg a segge a gatyából, másodállást vállalnak heti 6 napi megfeszített munka után, meg ilyenek. Én még nem láttam rossz kedvű szcientológust. Én nem vállaltam másodállást, csak a kocsmapultnál. Milyen érdekes, hogy a tanfolyamon is a Blahánál kötök ki, több gyógyszer, kevesebb pia. Inni elvieg szabad nekik, de a munkarendjük úgy van van kialakítva, hogy ne férjen bele.

Emlékszem, vannak ilyen belső használatra szánt filmjeik, én a Pszichó-Irtókat láttam, kerek perec kimondják, hogy szeretnék kiirtani a pszichiátereket. És hogy milyenen jó lesz, ha majd nem lesz pszichiátria, persze a közönség tombolt, csak én maradtam egyedül a gondolataimmal. 3,5 fél óra gyűlölet. Az egybegyűltek közül szerintem senki nem volt még pszichiátrián, jóformán azt sem tudják, mit akarnak lerombolni, és kiket akarnak kiirtani. De nagyon lelkesnek tűntek. Bizonyos szempontból ez a legdurvább filmjük, kb. olyasmi, mint a Pszichiátria, a halálipar, bár ez szélesebb közönségnek lett szánva, és nem buzdít feltétlenül a "pszichók" kiirtására. Egyébként szerintem különösebben nem is érdekelné őket a pszichiátria, ha az alapítójukat nem kezelték volna többször is ott paranoid skizofrénia miatt.

Mondjuk ki: L. Ron Hubbard egy elég szar sci-fi író volt, és az egész úgy kezdődött, hogy túl sok alkoholt ivott a haverjaival (mint általában), és kifejtette, hogy nem fog szavanként egy pennyért írni, hanem vallást alapít, mert abban van a pénz. Mondjuk ki: elég fura egy vallást sikerült létrehoznia, hivatalos megfogalmazásban "alkalmazott vallási filozófia", de ameddig jó az embereknek, addig szerintem hadd csinálják. És ezt teljesen kívülállóként mondom. Van, hogy az embernek szüksége van kapaszkodókra, és van, hogy a szcientológia az. Persze azért, mert nekem jó volt egy fél évig, nem biztos, hogy másnak is. Sőt. Az én helyzetem speciális, én voltam az egyetlen paranoid skizofrén, akit ők kezeltek, eleinte sikeresen, aztán mikor kiderült, hogy gyógyszer nélkül mégse vagyok beszámítható, hagytak a... sorsomra.

A szakkörben mostanában nagyon megjavult a légkör, s'il vous plait, s'il te plait, mindenki kedves mindenkivel, attól függetlemül, hogy néha mennek az engem nem nagyon érdeklő dumák, és bárki szól hozzám, általában mindenre azt mondom, hogy: "Jó." Új segítőt kaptam, egy ilyen túlképzett 29 éves kiscsajt, vele általában annyit beszélünk, hogy idehoz valami kartonformát, amit ki kell vágnom, és kb. ennyit szól hozzám egész műszak alatt: "24-24", ami azt jelenti, hogy 2x24 darab szívet kell kivágnom kartonpapírból. A szakmája valami viselkedéskutató, és úgy látszik, jól kikutatta a viselkedésemet, mert a kevesebbet beszél hozzám, mint én őhozzá. Amúgy munka mellett az orvosi egyetemre jár, klinikai szakpszichológusnak tanul, asszem.

Amúgy szoktam beszélgetni, meg írogatni skype-on, ritkán facebookon, ez teljes mértékben kielégíti a társasági igényeimet. Tehát lett életem, jól van. Valamennyire ezt is a blognak köszönhetem, azon kívül magamnak. Az embernek annyi helye van, amennyit csinál magának. Bár valakivel már nincs szükség blogra ahhoz, hogy kontaktoljunk, és ez egyrészt jó, másrészt meg akkor is kell írni valamit. Az egyik magyartanárom, aki Felsőnyárádról származott, azt mondta, hogy: "Umbertó Ekótú tanútam, hogy minden nap kell írni válámit." Neki volt a legborzasztóbb tájszólása, akit ismertem, és 4-est adott a záródolgozatomra, amit Comeniusról írtam. Persze határidőn túl adtam le, remegve, és izzadva a másnaposságtól, meg azzal a parával, hogy emiatt visszadobja, szerintem azért lett csak 4-es, mert nem csak a dolgozatot nézte, hanem az embert is, aki "véletlenül" éppen egy eléggé ronga időszakon volt túl. Különben irodalomtörténésznek készültem volna, különös tekintettel a régi magyar irodalomra és a neveléstörténetre, amely témákra még lehet, hogy visszatérek, ha változik az oktatáspolitika, és alkalmam nyílik rá.

Azt hiszem a sitcomok visszatérő toposza az, hogy bizonyos évek, évtizedek kimaradnak a főhős életéből a kemény alkoholizálás miatt. Nekem a 0-ás évek voltak ilyenek, a lakótársam mondta mindig, hogy: robi, nekünk már nincs is életünk, mert azt is elittuk. Szóval a 0-ás évek első felére a piálás miatt emlékszem halványabban, a második felére a betegségemre adott elavult, szar gyógyszerek miatt (Haloperidol, Seroquel/Ketilept, Risperdal/Ripedon).

Szóval 2000-2005 ig a piálás miatt maradt ki egy csomó minden, 2006-tól pedig a durva félrekezelések miatt, mintha összebeszéltek volna a pszichiáterek, hogy nekem, mivel amúgy is eléggé szét vagyok csúszva, tökmindegy, kezelhetnek 1. generációs antipszichotikummal, impotenciát (és sok egyéb mást) okozó antipszichotikummal, meg leszedálós szarokkal.

Régen kedvenc mondásom volt, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Mindenkit a jószándék vezérelt abban, hogy mindenáron megakadályozzon abban, ami csinálok. Azt hiszem, engem brutális módon igyekeztek jó útra téríteni néhányan, akár ismeretlenül is, de volt olyan is, hogy egy csaj, valami Viki, nem bánta azt sem, ha be vagyok rúgva, de amikor ásványvizet kértem párszor nyáron, mert nagyon meleg volt, és fizetni akartam, csak mosolygott, és annyit mondott, hogy "Ez csak víz...", és nem fogadott el érte pénzt. Viki egy nagyon kis lány volt, sok gyerekkel, és amikor néha rágyújtott, azt képzeltem, hogy sárkány, mert nem tudtam elképzelni, hogy jön ki egy ilyen kiscsaj tüdejéből annyi füst. Állítólag beszélgettem is vele egyszer-kétszer, de én minderre nem emlékszem. Azt hiszem, az ilyen módon való kezelése a problémának jobban elgondolkodtatja az embert, és jobban magába száll, mintha valaki erkölcsi prédikációkat tart, és mocskos szavakkal hordja el az embert mindenféle állatnak valamiféle vélt erkölcsi magaslatról.

Szóval a pokolba vezető út: velem sohasem számolt senki komolyan, sem amikor napokig ittam, erre szakkifejezés is volt akkoriban: "turnéztam". Szerettem turnézni, annak ellenére, hogy volt élettársam, akit szerettem is a magam módján (annyira, hogy beleőrültem az elvesztésébe). Most úgy érzem, a fő ok, amiért kidobott egy másikért, nem is ez volt, hanem, hogy "nem vettem feleségül", de ez sem volt igaz, egyszerűen csak túl tehetségtelennek tartott ahhoz, hogy kortárs irodalmat írjak, mint ahogy elvárható lett volna tőlem. Málik Roland mondta nekem egyszer, hogy mi értelme van a sok turnézásnak, ha nem írjuk meg, és én is így gondoltam. Érdekes, hogy Miskolcon lettem csúnya címmel terveztünk volna ketten írni egy ilyen Baudlaire: Romlás virágai-szerű könyvet, persze a modern viszonyokra adaptálva. A cím az ő ötlete volt, az enyém a fő motívum: aki túl közel kerül az igazsághoz, az megőrül, vagy meghal. Roland meghalt. Én megőrültem. Ő 35 évet élt, én 27-et. Aztán 2013-ban a környezetem kezdte megunni, hogy egy halott mit mászkál még mindig, és rontja itt a levegőt, és majdnem elfekvőbe kerültem.

Aztán nincs tovább, illetve ami volt, itt van ebben a blogban leírva. "A tényirodalom is irodalom" - mondta Temesi Ferenc (akinek A Por című regényével kezdődik a magyar posztmodern irodalom, legalábbis nekem).

Aztán, hogy mi van/lesz velem mostanában, mit hoznak végül a 10-es évek? Fasz tudja. És hogy ezt a videót miért fogom ide berakni, azt pontosan csak egyvalaki tudja, de mindegy. Biztos azért, mert tetszik, és fontos nekem.

Elkezdtem a szoftverfejlesztő OKJ-t Pesten, valami munkaszervezés-féle modullal, nem hiszem, hogy gondot jelentene, simán be tudom seggelni. Azért jól megbíztattak, hogy az iskolában ez a legnehezebb tanfolyam, viszont jól lehet vele keresni. Komolyan mondom, a napi 8 óra tanulás nem fáraszt ki annyira, mint a 4 óra a siktában. A Blahánál van, ahol már laktam egy fél évig, a kedvenc környékem Pesten. Szemben van Tibi atya kocsmája, a Humbák Művek, hát azért azt is megcsodáltam belülről is. A budi még nem teljesen van befejezve, de használható, azon kívül minden ok.  2-kor még csak néhány kósza vendég volt. 4-kor elvileg Dr. Zacher Gábor tartott volna előadást, de a múltamból kifolyólag ismerem az ilyen Zacher-féléket, "a drog rossz, értem?". Az egyetlen g fű maradványát, amt életemben vettem, hol máshol találták volna meg nálam, mint a miskolci drogambulancián. Amúgy rendesek voltak, azt mondták, felejtsük el, és kidobták a kukába az anyagmaradványokat.  Egy kis ápolónő még kedvesen érdeklődödtt is, hogy milyen érzés alkoholistának lenni ilyen fiatalon, mire megnyugtattam, hogy nem olyan szörnyű, mint az emberek úgy általában gondolnák. Kicsit gyakrabban látom Havas Henriket, meg az élettársam anyukáját az autcán, mint indokolt lenne, néha megnyílik az ég, és csápok nyúlnak le belőle, de amúgy semmi különös. Áttetsző alakok jelenek meg körülöttem az Apostolban, mire kitántorgok egy kávéért, és folytatom az ivást, eltűnnek, kérdezi a csapos, hogy mit csinálok itt, mondom várom a barátnőmet, erre azt mondják, hogy hiszi a piszi, és csak akkor szolgálnak ki, ha megjön a barátnő. Ezért gyorsan előrángatok egy exbarátnőt, és így hagynak minket inni zárásig (ráadásul nyitástól). Közben leül egy drogos srác mellém, a szemén látszik, hogy a heroin régebbi túl gyakori alkalmazása valami fura szemszínt hagyott maga után, meg egy kicsit látszik rajta, ahogy csendben ejti a szavakat, ahogy issza a bort, és a gondolatai vissza-visszatérnek a herkához. Mintha egy kicsit kifakult volna a világból a sápadt bőr-, és fura szemszínével, meg a fura, kissé divatos, kissé kopottas öltözködésével.

De vissza a pesti dolgokhoz. Régebben a Blaha Sörözőbe, meg a Texasba jártam, ami egy méltatlanul mellőzött vendéglátóipari egység, ha jól emlékszem a Népkert utcában. Na jó, ennyit ezekről. Kicsit eléggé messze van ez a Pest Nyíregyházától, de folytattam a régi hagyományt, félig csavargással, félig eltévedésekkel kitöltve a szabadidőmet. A Valentin napot azzal ünnepeltem meg, hogy skype-on összevesztem valakivel, akinek pedig az aluljáróból vihettem volna valami Valentin napi giccset, szerintem éppen nem sértődött volna meg, de nem is igazán igényli. Aztán este én kezdtem el a skype-on hisztizni, egy férfinak mondott illetőnek nem áll jól különösebben a hiszti. Aztán még azon gondolkoztam, hogy azért jó ez a Valentin napi dolog, mert nagyokat lehet vele pofára esni, most nem magamra gondolok főleg. Csak úgy elképzelem, hogy hányan szívnak a Valentin nap miatt, és hogy az ilyen sztorikat miért nem írja le senki. Gondolom, égő, leírni meg duplán égő. Egy Valentin nap alatt két hiszti, egyszer az egyik oldalról, majd szokatlan módon tőlem is, azt hiszem, ez már valami. Valaki erre azt írta a Face-n, hogy legalább van kivel veszekedni, meg különben is morgó medve lettem az utóbbi időben, amit én is érzek magamon, de hát ez van jelenleg.

Emlékszem, annak idején, amikor rpg makeres fórumokra jártam, és megkérddezték, hogy mi van ezzel, vagy azzal a fórumozóval, kapcsiból mindig az volt a válasz, hogy "lehet, hogy elkezdett élni", "biztos lett saját élete". Persze nekem azóta se lett, sokáig írtam élőhalott zombiként a bejegyzéseket, a Reblog Maratonra néha még úgy tűnt, sikerült összeszednem magam, de elárulok egy titkot: sokáig nem bírtam volna már témával. Mindegy.

"Új életet kezdek új irányba, mint Arthur Rimbaud, ez a sajátos világú fiatal francia költő." Hétvégétől kezdődik az OKJ-s tanfolyam, amire éppen hogy van elég pénzem, és a 100000 Ft (úristen, mennyi 0) díj nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ki tudjam fizetni a az OKJ-t+a járulékos költségeket, ami felől nincs kétségem, hogy lesznek. Amúgy, igen, jobban érzem, hogy élek, mint 10 év óta bármikor, amire pont az a bizonyíték, hogy nincs bizonyíték írásban rögzítve.

Már jól benne járunk a februárban, az ügyesebbek ilyenkorra már összedobnak egy könyvet, vagy valami egyéb maradandót, én meg szinte most kezdek eszmélni, tervezgetni. Először is lesz egy játék fordításom, meg egy saját  játékom. Tovább ennél nem látok, még az is lehet, hogy végleg felnövök.

My next game translation will be (sorry for delaying, @NaomiNorbez): pic.twitter.com/dQVPa4VaTT

— mobilman (@szajbergyerek) 2016. február 9.

A másik játék egy saját lesz, némi Dooms-hatással fűszerezve, a pszichiátria és elmebetegség témakörét fogja végig járni, annyi bad language-dzsel, amennyit csak az angol nyelv megenged. Persze, lesz magyar változat is, de először az angol. Talán írok még a Dooms-ról is, ami nem egyenlő a Doom-mal, hanem inkább az elmebetegség világába kalauzol el bennünket.

És ezzel remélem, lezárul egy korszak, a betegek világának magam mögött hagyása, persze a szimpatikusabb skizókra mindig lesz időm, és azonnal, de nem szeretnék napi szinten ezzel a nyomorral találkozni már, amit tapasztalok, ott ahová járok dolgozni. Már szinte senki sincs, aki odakössön, Edit 1 elmegy szülni, Edit 2 elmegy ápolónőnek, és ahogy Edit 4-et elnézem, ő is elpályázik, egyébként ő fogalmazta meg, hogy "ez nem lehet életcél senkinek", és igaza van. Ettől függetlenül sokan átvészeltek már rehab-cégeknél egy-egy életet. Hát én nem fogok, még csak nem is a pénz miatt, hanem mert az nem úgy megy, hogy aki megbolondul, annak automatikusan kialakul valamiféle szépérzéke + kézügyessége. Nekem nem is volt, most sincs, és nem is lesz.

Nem kell.

Érdekes, hogy én sose akartam magam leszázalékoltatni. Csak az állapotom volt olyan a skizofrénia utáni depresszió miatt, ami miatt engedtem, hogy összeszedjenek szinte, autóba rakjanak, és elvigyenek a leszázalékolási bizottsághoz. Ettől fogva nem maradt más választásom, mint valamiféle leszázalékoltaknak való munka. Bár sok ilyen munkahely van a városban, létük az állami támogatástól függ, az engedélyt kb. fél-egy évre kapják meg, eléggé bizonytalan mindig a tovább működésük. Én egyetlen helyre jelentkeztem, ahol fogpiszkálókat kellett volna csomagolni, vagy mittudomén. Na, ott azt mondták, azt is hónapok múlva, hogy aki ilyen beteg, nem tudják foglalkoztatni. Ez körülbelül annyira tett jót az önbizalmamnak, hogy soha többet nem jelentkeztem sehová. Különben is, aki igazán depressziós, semmi szüksége pénzre, aki nem akar élni, annak nincs szüksége semmire, pláne anyagi javakra. Többet nem is jelentkeztem sehová, ezután mindig az volt, hogy megkerestek az ilyen munkákkal, és pedig meggyőztek róla, hogy a pszichiátriai közösségi ellátás milyen király, meg "emberek között vagyok". Én alapvetően szeretem az embereket, elméleteben, ameddig nem kell egy légtérben tartózkodnom velük. Az első munkahelyemen kivétel nélkül pszichés betegek dolgoztak, akik kétségkívül emberek között voltam, akik között érdemes lenni egyesek szerint. Ott találkoztam A.-val, aki már ott kisajátított magának, bezárt az autista fiúk szobájába, hogy ne nagyon legyek nők közt. Azt hiszem, akkor utáltam meg igazán az autistákat mint "munkatársakat". Különben a toleranciaszintem a mentális betegekkel szemben mindig is alacsony volt, kivéve a skizofrénekkel, mert sorstársakat láttam bennük, és azt hiszem, még mindig jó pont nálam, ha valaki skizo, de nem feltétlenül kezdek velük barátkozni.

A második ilyen munkahelyem, a jelenlegin, ahol a kezdetek óta dolgozok, duplaannyiért, mint az előző helyen, a rehabilitációs célok meghatározásánal általában mindenkit próbáltak meggyőzni, hogy kezdjen el a későbbiekben valamiféle szociális munkás képzést, aztán ez az egész szerencsére feledésbe ment. Az előző munkahelyemen próbáltak rehabilitációs foglalkozásokkal változatosabbá tenni, itt a rehabilitáció kizárólag "munkaterápiából" áll, ahol a termelésre helyezik a hangsúlyt. Nem mondom, az eredmények itt sokkal jobbak, dinamikusan fejlődik az intézmény, köszönhetően a vezetés értékesítési stratégiájának. Viszont a termeléscentrikus hozzáállás gyakrabban vezet személyes súrlódásokhoz. És ha nem sikerült rendezni a konfliktust, akkor nincs szerződés-meghosszabbítás. Az előző munkahelyen kábé az volt a rendszer, hogy aki bejött, megkapta egy napra az 1000 Ft-ját, aki nem, annak kihúzták a napját, és arra a napra nem járt pénz. Érdekes, hogy ott senkinek nem kellett felmondani, senkit nem kellett elbocsátani, az egész szinte laissez-faire szisztéma szerint működött, de az orbáni munkaalapú állam egy ponton megszüntette ezt a fajta rehabilitációt, hanem maradt a teljesítmény-, ás termeléscentrikus modell, ami a jelenlegi munkahelyemet jellemzi. Néha azt gondolom, visszamennék a nyugisabb helyre, kevesebb pénzért, de mivel ezt a fajta megengedő rehabilitációt már nem támogatja az állam, marad a mindennapos "cicaharc", egymás teljesítményének, és viselkedésének állandó kontrollja, fúrkálódás, szúrka-piszka. Bár, ha jobban belegondolok, ez készít fel jobban a nyílt munkaerőpiacra való visszakerülésre, sőt egy kicsit néha úgy érzem, itt még keményebb is néha, mint a nyílt munkaerőpiacon, mert ott az intrikák finomabban zajlanak le, ameddig itt az emberek nyíltan ugranak egymás torkának, ha olyanjuk van. Szóval, ha megint pszichologizálni szeretnénk egy kicsit, az előző munkahelyem modellje a laissez-faire (ráhagyó), és a demokratikus között volt valahol, ez pedig inkább a demokratikus, és autokratikus (tekintélyelvű) vezetés keveréke. És hogy melyik a jobb? Simán a régi fajta, még ha kevesebb pénzért is, ha már rehabilitációról van szó.

Semmi baj azzal, hogy mostanában

ötlettelen vagyok, mert ennyi volt bennem, amit

talán még mondani tudtam,

és most már

tudom, hogy

Szellemi impotens macskajancsi

zavaros verset még írhat,

inkább romoljon el minden,

vagy legyen itt a színvonal

átlag alatti,

röviden leírom csak, hogy mostanában

vágyakozás váltakozik szexdumákkal,

álmatlanságot okoz az abilify maintena,

nyugalmat ad a rivotril,

you are my past perfect, you are the simple present.

Pár éve annak, hogy én pszichológushoz jártam néhány alkalommal, de elmondhatom, hogy kölcsönösen nem voltunk szimpatikusak egymásnak, sőt megkockáztatok némi kölcsönös utálatot is köztünk. Ma jött el a napja, hogy most már pszcihológus bevonásával beszéljük meg a munkahelyi problémákat. Edit 2 mondta, hogy a háta közepére se kívánja az egészet, és én is csak azért örültem neki, mert nem kellett dolgozni, csak 1 órát össszesen. Nekem is az a véleményem, hogy a pszichológia éppen lehet érdekes, meg lehet, hogy az a pszichológusnő egy kicsit tetszett is nekem régen, de az egész megbeszélés alatt valahogy úgy éreztem, hogy leginkább valami agresszív dolgot követnék el a sérelmére, és ideges voltam, mert éppen Skype-olnivalóm lett volna. Az a fajta nő, akin jól áll egy kis súlyfelesleg, mert valahogy úgy eloszlik rajta. Különben egész idő alatt nem néztem rá, mert az idő nagy részében csukva volt a szemem, mivel nem sokat aludtam, egyébként érdekes, hogy a nemalvás ugyanolyan hatással volt rám, mint a nyugtató, nem is vettem be ma egyet sem. És még az a fajta nő is, aki nem igazán szokott engem észrevenni, vagy úgy csinál, mintha nem venne észre, de ez nem ritka az itteni pszichiátriai dolgozók körében. Amikor véletlenül felnéztem, Edit 2-re lettem figyelmes, ahogy vigyorog rám, és a dohányzás egyezményes jelét mutatja nekem, jelezeve a véleményét az egészről. Egy ponton megjelent a pszichiátria főigazgató ura is, szerencsére nem jött be a megbeszélésre, mert azonnal exitáltam volna. Általában nem vagyok haragtartó, de bizonyos emberek egy életre elásták magukat nálam, ő az egyik. Szerintem az egész megbeszélésnek inkább jelzés értéke volt, hogy most már lehetőleg mindenki fejezze be a hisztit, minthogy valamiféle hasznunkra vált volna. A pszichológusnő valamiféle moderátori szerepet töltött be, néhány dolgozó elmondta a véleményét, egyébként csupa közhely volt az egész, nem csodálkoztam volna, ha tényleg elalszok közben, és horkolni kezdek. A végén tartott egy kis reklámot, hogy keresnek 60 skizofrént (ő csak F20-asoknak mondta őket, mintha valami repülőgépmodellek lennénk, vagy mittudomén) egy kis játékos készségfelmérésre, illetve fejlesztésre, ahol a kognitív funkciókat vizsgálják főleg. Valami 16 hetes program, az országban itt van először, és ha működőképesnek bizonyul, bevezetik a többi kórházban is. Szerintem meg csak az egyik kétségbeesett próbálkozás annak bizonyítására, hogy itt egyáltalán valamiféle munka folyik, mert már számtalanszor meg akarták szüntetni az egészet, és szerintem előbb-utóbb meg is fogják, és megy az egész viccosztály vagy Nagykállóba, vagy a nagy kórházba. Mi meg amerre látunk. Nem is baj. Úgyis olyan 1 évet terveztem még itt maximum.