Skizofrénia underground

 Webre tartalmat létrehozni sokkal jobban szeretek, mint tartalmat kezelni, ez a nagy problémám. Oké, érdekel a szoftverfejlesztés világa, a webes, és nem webes egyaránt, de ha nem a webet választottam volna magamnak publikációs platformnak, hanem mondjuk valamilyen más módját preferálnám a megnyilvánulásaimnak, nem érdekelne annyira mondjuk a webprogramozás, hanem offline dolgokkal tölteném az időmet, mint mondjuk összedobni valami e-könyvet, vagy offline játékot. Csakhogy valahogy jobban szeretem az események kommentálását, mint úgymond maradandót alkotni. A blogolással felvállaltan a pillanatnak élek, ebből vita is volt, másoknak sokáig tartott, hogy elfogadják, hogy én "csak" a bloggerségig vittem, de ez nálam egyre inkább tudatos választás. Szépen ötvözhetem az informatikai és humán érdeklődésemet, anélkül, hogy kompromisszumokat kötnék, ha úgy tartja kedvem, következmények nélkül mondhatok bármit, mióta leminősítettek másodrendű állampolgárrá, de nem igazán élek a lehetőséggel, csak 1-1 célzás erejéig. De nem is ezt akartam témába tenni...

Hanem azt, hogy mostanában második gyerekkoromat élem, és egy csomó olyan tartalmam van, ami nem azzal a szándékkal készült, hogy bármiféle mércét megüssön, hanem csak főleg a saját szórakoztatásomra hoztam létre őket, és persze csinálom a mai napig, ha időm engedi. Ezek főle játékismertetők. És a mai napig elkeseredetten keresem a helyüket az internetes portálok között. Egyrészt ott még nem tartok tudásban, hogy saját portált tákoljak össze nekik, pontosabban nagyon strapás, meg különben is jó 1-1 közösség akolmelegéhez tartozni, ha mondanivalója van az embernek.

Először arra gondoltam,hogy elég egy domain, meg valami tartalomkezelő (CMS), és a Google hozza majd a látogatókat. Persze ez egy év elteltével sem valósult meg, hiába alakítottam ki egy kétnyelvű blogot, napi 1-2 látogatónál több nem esett be így hozzám. Így sajnos nem volt kedvem portállá fejleszteni az oldalt, inkább elkezdtem különböző portálépítő oldalakat kipróbálgatni. Ennek az eredménye a kialakült véleményem a G-Portálról, legújabban pedig a valószínűleg szebb napokat is megélt HotDog.hu-ról. Lássuk a medvét:

G-Portál: Itt az első dolog, ami megragadhatja az ember figyelmét, a porálok esztétikus, szépen kivitelezett külseje. Valójában nem arról van szó, hogy itt mindenki Photosop-guru, és CSS-zseni, hanem arról, hogy van néhány hozzáértő ember, aki kisebb összegekért hajlandó megcsinálni a portál kinézetét, de, és itt jön a sajnos, a munkád, tevékenységed, akármid sohasem fog kikerülni a G-Portálos berkeken kívülre, mert az oldalak, bejegyzések, képek, satöbbik linkjei egyáltalán nem keresőbarát technikával vannak kialakítva, és a keresők nem az hogy nem szeretik, de nem is látják az egész produkciót. Amúgy a közösség jónak mondható, és ha van elég pénzed, hogy állandóan a főoldalon tartsd a művedet, akkor sem lehet valami egetverően nagy látogatottsággal számolni. És ha nincsen látogatottság, ugyanott vagyok, mint egy saját tárhellyel + domainnel, azaz "nem is éri meg csinálni".

HotDog.hu: Na, ez már érdekesebb. Itt vannak azok az arcok, akik leragadtak a csillogó-villogó gifeknél, meg a HTML-nél. Itt is lehet blogolni, és magazint szerkeszteni, jóval limitáltabb körülmények között, viszont ami meglepett a G-Portál után, hogy egész jól teljesítenek a HotDog.hu-s oldalak a keresőkben. Itt nem fogsz tudni kitűnni különösebben az oldalad kinézetével, néhány alap sablon van, ezeket lehet ráhúzni a blogodra, vagy magazinodra, oszt csókolom. De van egy olyan sejtésem, hogy annakidején nem is ez volt az oldal első számú funkciója, hanem a barátkozás és ismerkedés, és ezt a funkcióját be is tölti. Ráadásul nem egy szexualitástól túlfűtött oldal, az illetlen kifejezéseket ki is csillagozza a rendszer. Lehet chatelni, üzengetni egymásnak, a HotDog felhasználók száma több százezer, persze a legtöbb valószínűleg már inaktív, az onlájn tagok száma általában nem éri el egy népszerűbb blog látogatottságát. De szerintem király, elő is fizettem 1 évre 1905 Ft-ért.

Ha valakit is érdekel, legközelebb írok a bura.hu-ról, és a dokk.hu-ról is.

Yankee folk song, fordítottam én, tizenéves koromban. Habár utáltuk egymást az osztályfőnökömmel, de mivel rohadt jó voltam töriből is, meg angolból is, nem nagyon tudott rajtam fogást találni - max. 1-1 jeggyel rosszabbat adott - mert mint tudjuk, minden felelet eredménye csak becslés. Meg kedvenc szavajárása az volt velem kapcsolatban, hogy: "Róbert, magának vége van, mint a botnak." Persze 4-esnél rosszabb jegyet nem tudott adni nekem, talán az bosszantotta. Most jutott eszembe, hogy az első komolyabb barátnőm, és egyben élettársam is angol-történelem tanár volt. Na, szép, megéri merengeni az életen. Freudi értelemben ennek biztos nagy jelentőssége van. Egyébként nyári uborkaszezon van a siktában, azért elmélkedek és fordítgatok ennyit.

Rohadt jenki fickó

Délen egy rohadt jenki vagyok.
A lányoktól déli csókot kapok.
Azt mondják, a jenkik rossz emberek,
Én erre jenkiként nagyot nevetek.

Láttam, az öreg Sherman otthagyott,
Egy furcsa ötlet felvillanyozott.
Szürkét vettem, és akcentust vele,
És elkezdtem az utam Mobil fele.

Jól szórakozom, mint soha eddig,
Hogy jenki vagyok, nem tudják pedig.

Nem messze Atlantától azt hallottam,
Öreg Sherman elvett mindent, mi van,
Mosolyogtam, ott volt egy kedves madame,
Méz, és barack és sonka várt rám.

Megálltam, megölelt, megetetett,
Hat özvegy miattam verekedett.
Egye meg őket a fészkes fene,
Elszöktem gyorsan Mobile fele.

Felneveltem sok lányt, és férfit,
Esküdöztem, a jenkik bűnösök mind.
Hazugnak hívnának, ha hallanák,
Mobilba jenkiként jött az apád.

Ha öreg leszek, és jön a halál,
Engem majd égkék zubbonyban talál,
Ők körülállnak, és nem érti senki,
Hogy lehettem egy rohadt jenki.

Képzeljünk el egy bolygót, amit 4 faj képviselői laknak vegyesen: satuniaiak, utiniaiak, Tyuiopok, és emberek. A történet középpontjában egy Tyuiop blogger áll, aki balesetet szenvedett, és lebénult, ezért szóvivőt keres maga mellé, hogy gépelje a blogját, amíg fel nem épül. A. A. Arthur, a blogger nagyon népszerű világszerte, és sokan fordulnak hozzá kérdésekkel, hogy adjon tanácsot ügyes-bajos dolgaikban. A szóvivőt Daniel Rivieranak hívják, és mi személyesítjük meg. A szóvivő dolga, hogy gépelje, amit a blogger diktál neki, de hősünkben mégis morális kérdések merülnek fel a tanácsok helyességével kapcsolatban, és hajlik arra, hogy más válaszokat adjon, mint amit a Tyuiop diktál neki. A játék morális kérdéseket is feszeget, nem mondom, hogy tökéletes, de felvázol egyféle utópiát, amiben van idegen, blogger, és az idegen fajok különböző morális nézőpontjainak ütköztetése. 

Ez a történet az én személyes blogolásomat juttatja eszembe. Régebben sokan tanácsot adtak, hogy mit kellene csinálnom, manapság sokan tanácsért/segítségért fordulnak hozzám a blogom kapcsán. Mostanában már a legritkább esetben adom játékfordításra a fejem, ezt is kb. egy éve vettem tervbe, hogy megcsinálom, végül, amikor belekezdtem, szűk egy hét alatt befejeztem. Kb. háromszor belealudtam, úgy érzem, nem való ez már nekem.

A nagy lébecolásom a szakkörben azzal kezdődött, hogy átkértem magam 5 órás munkarendből 4-be, pedig az én papíromon nincs megkötés, hogy hány órát vállalhatok, csak egyszerűen lusta vagyok erre a fajta munkára. Egyébként is a burnout jelei kezdenek mutatkozni rajtam, ezért is foglalkozok a szabadidőmben informatikai dolgokkal, olyan sok szofvert még nem fejlesztettem, a kezelőorvosomnak volt egy enyhén cinikus megjeyzése, hogy a Halál a pszichiátriánt tanfolyam nélkül is képes voltam megírni, a blog persze mindig szóbajön, meg hogy ő nem olvassa, meg azt mondta, hogy nem tudja miért örül annyira nekem, hogy lát, amikor tudja, hogy mi a véleményem ezekről a dolgokról. Azt hiszem, kb fele-fele arányban szeretek webes tartalmat előállítani, és a kódolással bíbelődni, ami nem rossz arány, tekintve, hogy hiány van bőbeszédű informatikusból, és még profitálhatok is belőle.

Vissza a mindennapi robothoz: minden alkalmat megraadok, hogy távol tartsam magam a munkától, egy-egy rövid táppénz (jó, ezt nem viszem túlzásba), fizetetlen igazolt távollétek, stb., mondjuk ez meg is látszik a bérpapíromon, de ez sem tud érdekelni. A munkahely megalakulása óta dolgozom itt, akár krónikása is lehetnék már az itt történt dolgoknak, talán írok is egyszer egy összefoglaló bejegyzést, de olyan gyakran azért nem forszírozom ezt a dolgot, mert esetlegesen kirúgnak, mint macskát sz.ni emiatt.

Nemrégiben új munkafolyamatot tanultam ki, a papírsodrást. Kicsit álszenteskedtem, hogy én milyen szorgalmas vagyok, igazából az van, hogy nehéz megtanulni, egy pálcára kell felsodorni a papírt, majd a végét leragasztani; mindegy is. Ha már az ember megtanulta, sokkal könnyebb, mint a többi munkafolyamat, ráadásul presztízs-kérdés is: aki képes ezt csinálni, többe nézik, mint mint a vágást, meg a varrást, vagy nem tudom. Igazából azt szokták mondani, hogy ez a legnehezebb része a papírból font dolgok készítésének, csak miután látták, hogy még én is tudom csinálni, abbahagyták; már nem mondják. Különben sokmindent csináltam már a munkahelyen, mindent rosszul, vagy közepes minőségben. Végül azt csinálom, amihez kedvem is van, és ami a legnagyobb hasznot hozza a közösségnek.

Most nyáron a hőségriadó miatt gyakoriak a szünetek, lényegében a 4 órából nem dolgozunk, csak nagyon keveset, néha elküldenek a postára, vagy rám bízzák a honlapot (bár egyre ritkábban), nekem sem egy nettó élvezet a Joomlával szarakodni, de szívesen csinálom, akár otthon is csinálnám, ingyen, meg is fogom mondani, hogy én milyen jó fej vagyok. Meg szokott járni hozzánk valami csaj ilyen biorezonanciás állapotfelmérésre, mindenkinek mond valami kedveset, nekem például azt, hogy elindult nálam az agyérelmeszesedés, meg gyulladásban van az agyam, mondjuk ez utóbbit már jó régen kimutatták, hogy lényegében az agyam egyik fele nem igazán működik, és a másik féltekének kellett átvennie a funkcióját. Hát, gondolom, sikerült, már amennyire. Meg annyit mondtak még, hogy a májam tökéletes, mi a fene?, ennyi gyógyszer & pia után, nincs rajta semmi zsír, meg hogy kevés vizet iszok. Szóval annyit mutattak ki, hogy nem a lábam fáj. De ezt tudjuk.

Az utóbbi időben sokat gondolkoztam a vízről, vízpartról mint üdülési helyszínről, szórakozási formáról, és egyáltalán. Vajon mennyi örömöt képes nyújtani egy embernek az, hogy bemenjen a vízbe? Kétségkívűl érdekes, hogy egy más, sűrűbb közeg, mint a szárazföld. Az ember mindent szeret kipróbálni, ami egy kicsit is eltér a szokványostól. Nagyon szórakoztató lenne elkezdeni felsorolni, hogy mi mindent, de ettől ezúttal eltekintenék.

Maradjunk csak a víznél. Persze nyáron általában nagyon meleg is van, és az emberek mint lemmingek, megindulnak a vízpartok irányába, lévén a strandok eléggé drágák. Mit tartogat hát számunkra egy vízpart? Drága büfék, bikinis lányok, félpucér férfiak, ameddig a szem ellát. Plusz a kétes örömök a vízben. Félreértés ne essék, annak idején elég jó úszó voltam, egyszer próbaként úsztam versenyt egy fiatalabb gyerekkel, aki versenyszerűen úszott, és valamivel hamarabb úsztam le a távot. Blablabla.

Az úszás is például micsoda? Groteszk kalimpálás annak érdekében, hogy előrébb jussunk a nedves közegben. Persze egészséges, meg minden. Mármint egy bizonyos pontig. Hallottam már olyan úszóról, aki nem vol túlságosan elragadtatva a napi 8+ órás edzéstől. Szóval jó úszónak számítottam, mégsem sikerült egy fuldoklót kimentenem Tiszából. Sőt, ha ninccsenek a közelben a vízimentők, mindketten ottmaradunk.

Hogy is néz ki egy ilyen történet? Valaki fuldoklik, nyeli a vizet, lemerül-felbukkan, és az ember egy lemondó rugaszkodással utána veti msgát, mert vagy kihozza, vagy ottmarad ő is. A fuldokló általában pánikszerűen rátekeredik a segíteni szándékozóra, de olyan erővel, hogy lehetőleg mozdulni se tudjon. Aztán mire rájön az ber, hogy hülyeséget csinált, megindul a küzdelem a víz alatt, hogy legalább a saját bőrét mentse az ember, de az áldozat annyira kapaszkodik, hogy ez szinte lehetetlenség. Szóval bármennyire jól tudsz úszni, ha nem vagy rá kiképezve, jobban jársz, ha végignézed egy ember vízbefulladását. Hát ilyen helyzetek is előfordulnak, és sajnos nem is olyan ritkán. Még tudnék egy ilyen esetet, de kegyeletből nem mondom. Szóval megéri? Nekem biztosan nem...

Legújabb fejlemények a gondnokság felülvizsgálatának az ügyében - vigyázat, nagyon kacifántos, és elég pszichó, én szóltam, csak saját felelősségre olvasandó tovább! Odüsszeia, Kálvária, stb.

Na, szóval, amikor sikeresen túljutottam a gondnokság levételének első körén, újabb problémák merültek fel, és még mindig nem tartok a második szakaszban. A kezelőorvosom startból azzal indított, hogy 1. tartsak rendet a szobámban, 2. feküdjek le este 11-kor, és akkor talán hajlandó pozitív szakvéleményt írni, de ezt is csak hivatalos megkeresésre a gyámhivataltól (innentől kezdve kis betű ez is). Most nagyvonalúan lépjünk túl azon a tényálladékon, hogy ez kimerítené a zsarolás fogalmát mindenféle értelemben, de sajnos erre nem is kerülhetne sor (pedig úttörő becsszóra jól viselkedtem idáig), mivel ma voltam a gyámhivatalban, ahol benyöték, hogy ők csak nyíregyházára (ez is kisbetű) tudnak levelet írni, mármint a pszichiátriára, és így ESÉLYEM SINCS RÁ, HOGY A SAJÁT KEZELŐORVOSOM ÍRJON RÓLAM SZAKVÉLEMÉNYT. A nyíregyházi pszichiátrián szintén nem fűlik hozzá a foga senkinek, hogy velem kelljen fogglakozni, már május óta nem jelöltek ki egy nyomorult orvost, aki vállalni merné, hogy szakvéleményt írjon rólam. Így újra kell küldeni a szerelmeslevelet, hogy legyen már szívesek eleget tenni a kötelezettségüknek, ha arra volt eszük, hogy röhögve gyámság alá kúrjanak.

Vagy - közölte a gyámügyi előadó - miközben vihogott, mint akit b.ni visznek, úgy kerül az ügy a bírósági szakaszba, hogy nem készül rólam szakvélemény, hanem egyből a kirendelt elmeorvosi szakértőhöz fogok kerülni, előzetes pszichiáteri szakvélemény nélkül. Egyébként már így is az egész kezd lottósorsolás jelleget ölteni, lesz-e egyáltalán olyan pszichiáter, akinek két vakarászás között van engem ideje "megvizsgálni", és hogy ki lesz az, a másik lutri az elmeorvosi szakértő, mert ha megint kikapom azt az imbecillis barmot, akit előzőleg, akkor tuti a kekeckedés. Mert lassan beszélek. Ez a betegség jele. Meglátnám, ha évekig nyomorgatnák a különféle pszichiátriákon, mennyire lenne bőbeszédű. Pontosabban nem is a betegség jele, hanem a gyógyszeré. Most akkor az sem jó, ha van rajtam sapka, és az sem jó, ha nincs? Ha gyógyszert szedek, azért kell gondnokság alá mennem, viszont ha nem szedek, akkor meg azért? Na, álljon már meg a menet! Ezek hülyét csinálnak belőlem.

Hónapok teltek el, és az ügyem még mindig nem került a második szakaszba a háromlépcsős vizsgálati sorozatban, plusz a bíróságon nyáron szabadság van, így őszig esélyem sincs arra, hogy előrelépés történjen az ügyemben, és esetleg önálló életet tudjak kezdeni. Persze ez is nekem kell, hogy eszembe jusson, a gyámügyön még ezt sem tudták. Egy év tárgyalássorozat, két év gondnokság, és minimum egy fél éves herce-hurca, amíg valami történik az ügyemben. Nagyon optimista becslések szerint három és fél éve ér lényegében a gondnokság szégyenbélyege. És senki nem foglalkozik azzal, hogy "megvizsgáljon", az ügyem el van felejtve, egyáltalán nem fontos. Aki A-t mond, mondjon B-t is, a pszichiátria magának csinálta a plusz munkát, amit most vonakodik elvégezni (annak ellenére, hogy segítek nekik egy új terápia bevezetésének tesztelésénél). Egyébként meg fogalmam sincs miért nem képes a gyámügyi bürökrácia nagykállóba (ez is kisbetű) címezni egy k. levelet nyíregyháza helyett. Miért csinálják ezt velem? Én már régóta mondom, hogy egy megoldás van erre a bürökratikus tébolyra, méghozzá:

A Chumbawamba nevű alternatív együttes 1982-ben alakult meg Leeds-ben, Angliában, és 2012-ben oszlott fel. 30 éves pályafutásuk során játszottak anarcho-punk, pop, világzenei és népzenei stílusban.

A Thatcher-érában a rádiók nem játszhatták dalaikat, anarchista nézeteik miatt, ezt később egy Margaret Thatcher halálakor kiadott In Memoriam Margaret Theacher CD-vel "hálálták meg", amelyben gunyoros dalokkal tisztelegnek a Vaslady emlékének.

Önmeghatározásuk "progresszív-anarchista", és ezzel kitették magukat számtalan rendőrségi vegzálásnak is. A banda tagjai annak idején azzal a céllal álltak össze, hogy érdekesek és figyelemfelkeltőek, szókimondóak és botrányosak legyenek, nem utolsó sorban pedig azért, hogy megértsék a világot, és ebben segítséget nyújtsanak másoknak is.

Bár a rádiók nem játszhatták őket, néhány számuk népszerű lett az úgymond underground körökben. Sokan egydalos előadóknak tekintik őket, de összesen 13 lemezük jelent meg, 7 a számukra világsikert meghozó Tubthumper után.
Ez 1997-ben volt, és akkor a legenda szerint másfél percenként hangzott el a szám valamelyik rádióban.

A Nike ezért a számért 1,5 millió dollárt fizetett nekik a reklámjaiban való felhasználásáért, de ezt, és más bevételeiket is jótékony célokra fordították. Addigi közönségük kritikával illette őket, mert a multinacionális EMI-vel kötött lemezszerződést, ami nem bizonyult hosszú életűnek, mivel nézeteik alapvetően különböztek egymástól a profitszerzésről. 

Egy tévéműsorban például arra buzdították rajongóikat, ha nem engedhetik meg maguknak a CD-k megvásárlását, lopják el azokat nyugodtan. Amíg például a Metallica a kalózkodás ellen hirdetett harcot, a Chumbawamba kifejezetten támogatta azt.

A Chumbawamba a mindenkori hatalom ellen kampányolt, de ironikus módon egy olyan dal hozta meg számukra a világsikert, ami nem kampányolt másról, csak egy éjszakai italozásról (Tubthumping). Egyébként maga a cím is kampányolást jelent.

A Chumbawamba a kihasználatlan lehetőségek zenekara, volt, és most már az is marad - az újraegyesülés esélye nélkül, ahogy a honlapjukon írják.