Help Sales ÁSZF

Vörös postakocsi lapszámbemutatón voltunk

A Vörös postakocsi mindig is a kedvenc folyóiratom volt. Nem azért, mert nyíregyházi, hanem azért, mert a legjobbnak tartom a most megjelenő folyóiratok között. “Irodalmi, művészeti, kritikai folyóirat.” Nem túlságosan elszállós, elvont, épp csak a megfelelő mértékben. Nagyon jó! Ez való nekem! Mindig megveszem. Sajnáltam is, amikor egy időben nem jelent meg, csak interneten. Bár mostanában hajlok afelé a trend felé, hogy csak megveszem a folyóiratokat, magazinokat, és itt porosodnak olvasatlanul. Mivel már évek óta nem voltam semmi ilyesmi rendezvényen, összeszedtem magam, az összes bátorságommal együtt, és elindultam.

Az utolsó pillanatban egy ismerősöm is eljött, első körben egy R. D. Laing könyv kapcsán, de mondta, hogy ő is jön velem. Nagyon helyesen, mivel egyéb ismerős nem bukkant fel, akinek a jövetelére esetleg még számíthattam volna. Gondolkodtam, hogy előbb vegyem meg a lapszámot, és úgy menjek a bemutatóra, vagy inkább ne. Végülis nem is volt időm, de jól jártam, mivel a műsor kezdete előtt a kezembe nyomtak egyet, még sosem kaptam ingyen folyóiratot senkitől, úgyhogy nagyon meglepődtem, hogy valaki ilyen formában is támogatja a szegény, egyetemista skizofrén bloggerek közösségét, mely közösség tudomásom szerint 1 főt számlál.

Rátérve az eseményekre, elsőként Zalán Tiborral hallhattunk beszélgetést, melyben a regényírása műhelytitkairól beszélt hosszabban, mely műhelytitkok esszenciájaként azt nevezte meg, hogy a kiadók szorongatásának hatására írta meg a Papírváros című regényfolyamának a darabjait. Az egész regényírás egy ártatlan hazugsággal kezdődött nála (mivel egy interjúban azt találta mondani, hogy éppen regényt ír, ami nem volt igaz), amit számon kértek rajta, majd szemfüles kiadók különféle módszerekkel (viszki/pénz/kötbér/stb.) újabb és újabb regények megírásába hajszolták. Beszélt még arról, hogy kilépett a kettévált írószövetség mindkét feléből, és hogy ez milyen eredménnyekkel járt nála. Aztán felolvasott még néhány verset, ami szintén megrendelésre készült. Ránézve elég átlagos kis versek voltak, de amikor elkezdte felolvasni őket, akkor éreztem csak igazi hatásukat. Nem hiába mondta Kányádi Sándor, hogy “A vers az, amit mondani kell.”

Az est további részében egy zajművész improvizációs performanszát hallhattuk, és kisebb mértékben láthattuk, szerintem elég jól sikerült, mert az előadás alatt csak hárman menekültek el. Egy hegedűből, meg különböző városi zajokból állt a műsorszám, legalábbis, amennyire meg tudtam ítélni, rám eléggé nyomasztóan és horrorisztikusan hatott, de nem is az volt a legfőbb probléma, hanem az, hogy egy idő után már úgy éreztem, mintha a fejemet fogva akarnák a gerincemet kiemelni a testemből, és a kezdődő fejfájásom enyhe hányingerre váltott. Szerencsére véget ért, mielőtt kitaccsoltam volna, viszont a mellettem ülő ismerősöm nagyon el volt ragadtatva, teljesen kikészült az extázistól, és végül egyedül mentem haza, mert ott akart maradni a zajművésszel. Hát, igen, kinek az interjú és a versek, kinek a zajművészet tetszik jobban. Ez volt egyébként az első ilyen rendezvény, amin voltam már több, mint egy évtizede, és szerintem elég jól viselkedtem ahhoz, hogy legközelebb is beengedjenek mint média szakos wannabe újságírót.

0 Tovább

Tanítsunk Magyarországért!

Egészen kezdek megbarátkozni ezzel a Tanítsunk Magyarországért! mentor programmal. Eredetileg ugyanis tanárnak készültem. Az élet, úgy látszik, kárpótol sok mindenért, amit az eredeti terveim szerint nem sikerült elérnem, most megkapom kerülő utakon. Ez viszont ezt eredményezi:

Eredeti terveim között a tőlem akkoriban megszokott pontossággal hozzávetőlegesen a következők szerepeltek, ha megkérdezték, "mit fogok csinálni, ha nagy leszek", erre a válaszom még 27 évesen is a következő volt: "hát, majd írok valahová valamit, esetleg majd tanítok valahol valamit". Amúgy életterveim között szerepelt még némi sörgyári munka, meg berúgás esténként, és kalap, hatszáz. Ezek nem túl nagyralátő tervek, azt hiszem, máris kihúzhatok szinte mindent erről a listáról. Aztán nem számítottam arra, hogy egy időben lenullázom magam, hathatós intézményi támogatással a pszichiátria részéről. (Egyébként a pszichiátia ma megszerezte az első jó pontját a 13 év alatt, amióta kapcsolatban állok velük, az ügyet nem részletezem, most már csak arra kell vigyázni, hogy el ne szúrják.) Na, de térjünk csak vissza a Tanítsunk Magyaországért! programra:

Úgy néz, ki, a mi csoportunk lesz az első ilyen jellegű mentor csoport a keleti régióban, ami magában foglalja Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megyéket. Az egyetemen, ahova járok, közel 300-an jelentkeztek első körben mentornak, köztük én is. A program a vidéki iskolák tanulóinak felzárkóztatására jött létre. Első körben a következő dolgokról tanultunk: volt egy általános pedagógiai fejtágító, aztán tanultunk a HH (hátrányos helyzet) jelenségéről, a HHH (halmozottn hátrányos helyzet) jelenségéről, valamint a cigány/roma kérdésről. Bevallom, ezen a ponton majdnem sikerült feladnom, nem azért, mert diszkriminálnám bármelyik csoportot, hanem azért, mert az eddigi 40 évem során közöm nem volt se a cigány/roma kérdéshez, halmozottan hátrányos helyzetet pedig még csak fényképről se láttam. Így aztán kétségek merültek fel bennem, hogy mennyire leszek én hiteles ezeknek a gyerekeknek a szemében. Aztán a mai órákon a serdülő korról volt szó, és hirtelen beugrott, miért is akartam annak idején tanárnak menni. Hogy segítsek az olyan serdülőkön, akik vannak annyira deviánsak, mint egykor én voltam.

Tanultunk arról is, hogy a serdülőkor (eredetileg 14-17 év) olykor kitolódhat, erre a legjobb példának magamat tudnám felhozni, nekem kb. 40 éves koromra sikerült befejeznem a posztpubertás periódusomat. A serdülőkort mindenki másképpen éli meg, valaki arról számol be, hogy nincs is miről beszámolnia, mert nem érzett ebben az időszakban semmi különöset vagy szokatlant, de a legtöbben átéljük a már ismert viselkedési változásokat, és meg is szenvedjük rendesen. Vannak, akik "világgá szöknek", gyakori a cigarettával, alkohollal, kábítószerekkel való visszaélés veszélye. Köztudomású, hogy a függőség, ha ki is alakul, kisebb rombolást végez későbbi életkorban, valójában 14 évesen igazán nem kéne ilyesmikkel szórakozni, meg tilos is. "A drog rossz, értem?"

Nem csak ezzel lesz feladatunk, számtalan valós probléma felüti a fejét fiatalkorban: lányoknál, anorexia, bulímia, fiúknál izomnövelő szerek használata, és a falcolás is előfordul, ami eredetileg a nevelőintézetekben ütötte fel a fejét, a jelentése: önsértés éles tárggyal, ilyesmi. Az oka eléggé bonyolult, most nem akarok mélyebb pszichológiai magyarázatokba kezdeni, mert ennek a témának igazán nem vagyok a szakértője, de valami olyasmi játszik közre, mint az önbüntetés, a lelki üresség megszüntetése fájdalomérzet kiváltása által, hogy csak kettőt említsek. Tőlem ezek midig távol álltak, rám némi szerhasználat volt inkább jellemzőbb. Aztán felmerül a kérdés, melyik a hitelesebb mentor, aki maga kipróbálta már ezeket, vagy az amelyik nem, az is meg lett említve, hogy előfordulhat olyan is, aki maga is hasonlóval küzd több-kevesebb érintettséggel. (Igazán nem értem, kire célzott az oktató, amikor ezeket mondta, biztos valaki másra, mint én...)

Végezetül a szeminárium krediértéke 2, 30000 forint ösztöndíj jár vele havonta, így a havi keresményem most már fixen olyan 140 ezerre ugrik, ami azért nem rossz teljesítmény heti 28 órás elfoglaltságokért mindösszesen. Ha úgy vesszük, egy hónapban 4-5 napot kell végigdolgozni ezért az összegért, a többit egyetemre járás, lébecolás, önmagam fejlesztése teszi ki. Ezt nem csak azért írtam le, mert régen mindig ebben mértem le a fejlődésemet, és telerinyáltam a blogot a kevés pénzről, de most, hogy van, egyre inkább kezdem nem ebben mérni, hanem abban a tudásban, amire időközben sikerült szert tennem. A tudás, hatalom, kezdem megérteni a mondást. Nem felvágni akarok vele, isten ments, csak vázolnám, hogy mindig van kiút a rossz élethelyzetből.

Tanulság - egyelőre - nincs. Poén volt, csak elfelejtettem. Lelkesedés van.

0 Tovább

Friedrich Nietzsche ürügyén

„Nietzsche, Nietzsche, Nietzsche,

Fantasztikus!”

Könözsy Laci

Volt szerencsém nemrég befejezni Friedrich Nietzsche Bálványok Alkonya című művét. Nietzsche nevét Sigmund Freudé mellett szokták emlegetni, mint egyfajta paradigmaváltás képviselőiét. Azt hiszem, rám is sorfordító erőként hatott Nietzsche írása. Majd azt is elmondom, miért. Először is, nézzük, miről van szó a műben, ami egyik utolsó műve volt, mielőtt elméje kihúnyt volna. Az, hogy kihúnyt, nem valami hatásvadász elem akart lenni, nem is régies, archaizáló alak, tudtommal tényleg ez történt vele élete utolsó periódusában. Nos, Nietzsche, ebben a könyvében „kalapáccsal filozófál”, azaz megpróbál szétverni (vagy legalábbis betámadni) egy sor filozófiai és kulturális rendszert, majd ezután rátér az önmagát dicsérő, dicsőítő részre, ezzel párhuzamosan másokat is szapulva. Egyébként a könyvben semmi nincs, amit én ne tudtam volna már 16 éves koromban, ja, persze, én már a nagy paradigmaváltás után születtem, tehát nekem már könnyű dolgom volt.

Fő gondolata mindenféle vallás és morál felesleges, sőt, egyenesen káros volta, elméletét ki is bontja, természetesen kevésbé rendszerező, mint inkább töredékes formában. A vallás az emberi természet ellen való, a morál az emberi természet ellen való. Tiszta sor. Valahol megemlíti, hogy az ő emberi természete pontosan az, hogy úgy fejezze ki magát, ahogyan kifejezi, szóval ez az egész írás voltaképpen szüksészerű – ezt már csak én teszem hozzá. Miközben olvastam helyenként szerencsétlen, nem mindig izgalmas, ám voltaképpen helytálló megállapításait, egy ponton nagyon éreztem, hogy hatni kezd rám az egész szöveg. Csak nem úgy, ahogy vártam. Eleinte az volt a hozzáállásom, hogy tetszik ez a dühös filozofálás, ez a kalapácsfilozófia. Aztnán belém hasított, hogy „de hát eddig én is ezt csináltam, gondolom, természetem szerint, Úristen, csak nehogy én is ilyen legyek a végén”. Nem az elmekihúnyásra gondolok, hanem az egészre.

Persze, egy csomó minden szarság van a viágban, az egyik legszarabb a pszichiátria. De tegyük fel, hogy jót akarnak. Persze, a morállal és a vallásokkal is jót akartak. Mindegy. Rájöttem, hogy nekem is véges az időm, és ezt kalapácspszichológiára pazarolni nem a legszerencsésebb. Vagy: egy idő után unalmas lesz. Unalmas, hogy mindig mindenben igazam van. Unalmas, hogy mindig mindenkit leszólok, pont, ahogy Nietzsche tette. Semmi dolgom már a pszichiátriával, azon kívül, hogy néhány szállal még mindig kapcsolódom hozzá, munkakörömnél fogva, magánéleti dolgok kapcsán, de személyemben különösebben már nem vagyok érintve. Szóval részemről a téma jórészt befejezettnek tekinthető. Úgy is felfoghatjuk, hogy ezzel a sorsára hagyok százezer embert, de számomra nyilvánvalóvá vált, hogy ami eléri a célját társadalmi szinten, eljut esetleg szakmai helyekre is, az a skizofrén populáció jelen idejében falra hányt borsónak bizonyul. Sorstársaink szépen mondva basztak a renoméra a múltban is, most is, és valószínűleg a közeljövőben sem lesz ez másként. Innentől kezdve nem jósolok nagy jövőt ennek a fajta kalapácspszichológiának.

Most már tényleg mindent elmeséltem oda-vissza, míg sorstársaink megigézetten merednek a bálványra, a pszichiátriára, addig én eszement módon nyargalásztam ebben a virtuális rezervátumban. Valójában bele vannak szuggerálva, bele vannak hipnotizálva egy szerepbe, amiből képtelenek maguktól kijönni. Nincs meg hozzá, többek között: az akarat, a bátorság, az ész… bár, ez utóbbi még talán lenne valamennyi, és akkor a legfontosabbat még nem említettem: nincs meg hozzá a társadalmi-pénzügyi státusz… A pszichiátria, le merem fogadni, a jelen pillanatban is elképzelhetetlennek tartja, hogy egy skizofrénnek tényleg, úgy istenigazából pénze legyen, nem csak játékpénz… valahogy hozzátapadt a nincstelenség a skizofréniához, egyik-másik kezelőorvosom egyenesen felháborodott azon, hogy nekem van… előadásokat tartanak a pénzbeosztásról, a takarékosságról, de arról nem tartanak előadásokat, hogy társadalmi jogokhoz és pénzhez kell jutni ahhoz, hogy jelentsen bármit is a takarékosság. Mentális betegként ez a Nietzsche-i értelemben vett hatalom akarása valahogy nem működik, de még az élni akarás, a vegetálás is alig, mert az ember eltompul belé, deklasszálódik, a társadalomban visszafelé halad.

Szóval, egy időre búcsúzom, legalábbis ebben a témában, és üdvözlöm a kormány egészségügy témában tett intézkedéseit, de ameddig kétségek merülnek fel aziránt, hogy a skizofrén közösségek képesek épelméjű tárgyalófélként részt venni a róluk lefolytatott kérdésekben, a témához nincs mit hozzátennem. Addig is… skizókat a parlamentbe!

0 Tovább

Sorstársiasság, diszkrimináció

Nemrég kezdődött egy tréning az egyesületben, ami rávilágított arra, hogy nekem mennyire alapvetően változott meg a viszonyom a sorstársakkal és a sorstársi közösségekkel kapcsolatban. Nem tekintem magam lángoszlopnak, sem követendő példának, köszönetet sem várok el semmiért, amit akkor írtam, amikor még komolyan vettem ezt az egész sorstársi viszonyt a többi mentális beteggel, különös tekintettel a skizofrénekre. Sajnos rá kellett döbbennem, hogy nekem már egyre kevesebb a közöm a sorstársak és segítők nagy, Stockholm-szindrómás játékához, amit összefoglalóan pszichiátriának nevezünk. Egyre inkább úgy gondolom, hogy egy eléggé visszahúzó játszma részesévé váltam, amikor felvállaltam a sorstársiasságot, és ami ezzel jár. Szép elgondolás volt a sorstársiasság, csak sajnos úgy, ahogy ezt eddig felülről szervezi (vagy szervezte) a pszichiátria, sajnos mára meglehetősen elavulttá, működésképtelenné vált.

Téves sorstársiasság

Ezt az egész sorstársi dolgot a diszkriminációval együtt a pszichiátria találta ki, hogy konzerváljon egy állapotot, és a mentális betegeket megtartsa a státuszukban. Volt egy érdekes beszélgetésem errő a sorstársi dologról egy sorstárssal. Az egész sorstársi tévgondolat onnan jön szerintem, amikor még azt gondolták, hogy a skizofrénia egy olyan „betegség”, ami „negatív tünetekkel” társul, és azonos tulajdonságokkal és személyiségekkel rendelkező klónokat, egyenzombikat csinál az emberekből. Néhányan még mindig ezt gondolják. Szerencsére ma már elég sokan rájöttek, hogy a „negatív tünetek” gyógyszermellékhatások. Az egyik skizofrén beteg semennyire sem hasonlít a másikra, ha ragaszkodunk is a „betegség” meghatározáshoz, akkor is belátható, hogy az egyik influenzás sem lesz ugyanolyan ember, mint a másik, a tüneteik hasonlósága ellenére. Vagy vegyük a cukorbetegséget, magas vérnyomást, amikhez hasonlítani szokták a skizofréniát. Ki hallott már olyat, hogy magas vérnyomásos csak magas vérnyomásossal barátkozzon, hasonló tünetei miatt? Jellemző még egyébként a pszichiátriai módszerekre, hogy ezeket mint a skizofrénia "társbetegségeit" említi. Azért ekkora csúsztatásokat kitalálásához a gyógyszermellékhatások palástolására, amit évtizedekig csináltak, eléggé nagyfokú és pofátlan cinizmus szükséges.

Képzelt diszkrimináció

Diszkriminációt én a legtöbbet az egészségügyi ellátórendszer részéről tapasztaltam, félművelt pszichiáterek és a barbár kiszolgálószemélyzet (pl. ápoló) részéről. A diszkrimináció fellegvára maga a pszichiátria, és ezt nem átallja rávetíteni a társadalomra, holott ő maga gerjeszti, hogy később mint a diszkrimináció ellenes küzdelem élharcosa lépjen fel. Az egyéb egészségügyi osztályok (pl. a sürgősségi) sem a toleranciájáról híres a skizofofrénekkel szemben. Egyébként is jellemző a problémaközpontú megközelítés, miszerint egy skizofrén ember minden egészségügyi problémája csak mentális természetű lehet, ha másféle egészségügyi problémája támadna, úgy veszik, hogy szimulál vagy hipochonder, a betegségéből adódóan. Ez a tudatlanság, félműveltség kiterjed a pszichiátrián túli egészségügyi dolgozókra is, a legrosszabb a félinformációkkal rendelkező egészségügyi személyzet, mert kétféleképpen reagál erre a betegségcsoportra: vagy a hiányos ismeretei alapján rossz döntést hoz, vagy éppen figyelmen kívül hagy minden infót. A társadalomban tapasztalt diszkrimináció a skizofréniával szemben csakis a pszichiátria hatására alakult ki. A múlt század elején a skizofrénia "modern, divatbetegség" volt, mint napjainkban a depresszió, a negatív jelentéstartalom a pszichiátria áldatlan tevékenysége során tapadt hozzá.

Az ellátórendszer vakfoltja

Az információs társadalom egyik áldásos hozadéka a pszichiátria jogköreinek a megnyirbálása lett, azt mondom, szerencsére, a modern eszközöknek köszönhetően hamarabb fény derül a pszichiátria túlkapásaira, visszaéléseire. Ebben a társadalmilag hasznos és jelentős folyamatban, azt hiszem, élen jártam, amikor nyilvánosságra hoztam (és hozom) az ott tapasztalt bánásmódot. Például nincs már kényszerbeszállítás, csak ön-, és közveszélyes állapot esetén. Ezt a helyzetet is képtelenek helyesen kezelni, úgy vannak vele, hogy akkor mostantól mindenki csinál, amit akar. Nem tekintik önveszélyesnek, ha valaki állapotából adódóan kiesik az ellátórendszerből, és ezért pénz nélkül marad, sőt, nem is törekszenek az állapot kezelésére, hanem irány valamelyik pszichiátriai gettó, vagy az illető az utcán végzi. Vagy halottan. Sajnos szaporodnak az ilyen jellegű esetek, amik a tudomásomra jutnak. Hogy, hogy nem, az ügyben én is érintett lettem, szerencsére nem saját személyemben, csak közvetve, egy közeli ismerős által, aki azóta már megfelelően eltávolította magát mindenkitől, a vaóságtól is, csak a saját, belső idejében létezik.

Konklúzió - szubkulturális s/m

Mivel mondhatjuk hogy félig-meddig már kint vagyok az ellátórendszerből, időm jó részét egészségesek között töltöm pl. az egyetemen, de vehetjük azt is, hogy a blogot is inkább az egészségeseknek írom, a Twitteren is normális emberekkel társalgok. Nem azért, mert direkt keresném az ilyen jellegű társaságot, dehogy. Sőt, ellenkezőleg, évekig elzárkóztam előle, ami hiba volt. Nem tartom már különbnek a mentális betegeket a pszichiátereknél, ugyanazt a játszmát játsszák, szükségük van egymásra ebben a szubkulturális szado-mazo játékban, mindkét csoportnak a megélhetése függ ettől. A két csoport pénzügyi helyzete között természetesen ég és föld a különbség, de az ellátásukat (nevezzük ellátásnak) mind a két csoport az egészségügyből kapja. A múltkor volt egy beszélgetésem, ahol a beszélgetőtársam felvetette, hogy több pénz kellene a pszichiátriai ellátásra, heti több, 45 perces pszichoterápiára, és egyéb hiábavalóságokra. Én pedig nem látom értelmét, mivel a mai pszichiáterek elvben a Rogers-i módszert követik, a gyakorlatba viszont semmit sem sikerül átültetni, ami nem csoda, mivel, úgy veszem észre, mostanában inkább minden más leköti őket, a munkájukon kívül. Hivatástudat? Szaladjunk! Sem idő, sem energia nem jut már a "páciensekre" vagy "kliensekre", sem a gyakorlatban, de elméletben sem, minden orvos minél hamarabb szeret kiszabadulni a pszichiátriáról, és elfelejteni mindent, ami ott történik. Ezért nem kárhoztatom őket, én is így vagyok vele, de akkor ne vegye el se a fizetését, se a hálapénzt olyanoktól, akiket semmibe vesz, ráadásul nagyságrendekkel szegényebb nála.

0 Tovább

Ürs - A nyulak uralma beteljesül - de tényleg

Az utóbbi időben nem túl sokat foglalkoztam sci-fivel, mármint ahhoz képest, hogy az egész kultúrafogyasztást a sci-fi könyvekkel és magazinokkal kezdtem el annak idején a megyei könyvtárban, kb. 30 éve, és még mindig ugyanabba a könyvtárba járok, ugyanazok közé a régi bútordarabok és könyvárosok közé – a könyvtárat azóta felújították, az arcok és a körülmények mit sem változtak az életem folyamán, csak annyit, hogy dühödt flamewart folytatok a Twitteren ellenük, mivel az évek során meglehetősen megkeseredett, cinikus magatartást vettek fel, sajnos, azt kell mondjam, velem együtt. Mostanában én is elkövettem sci-fi írás(oka)t, egy egyetemi bölcsészhorrornak indult, de aztán mégis inkább sci-fi lett belőle, és A Zegyetem címet kapta. Jelenleg sehol sem olvasható, az első offline írásomnak tervezem, ha megérjük, mire elkészül.

De hogy ontopik is legyek, az Ürs is egy sci-fi, hát, persze, és nyulakról szól, ez már nem lenne annyira nyilvánvaló. Volt annak idején egy híres rpg makeres magyar projekt, a Nyulak uralma beteljesül, egy Dragonskull (aka Skalle) nicknevű ürge (nem nyúl!) fejleszt(g)ette, engem erre emlékeztet ez az egész Ürs. A nyulas sci-fi történetek közös pontja lehet, hogy nagy érdeklődést váltanak ki a környezetükből, az Ürs leginkább a benne található grafikák, egyedi szövegtípusok, és az egész képi ábrázolás forradalmi újdonsága miatt lett népszerű interactive fiction-ös körökben.  Amúgy kellemes színvilágú, kékes-lilás árnyalatban játszik az egész , fantasztikus, űrbéli hatást kölcsönözve a kalandjainknak. Az Ürs a nyulak nagy öregjeinek az összességét jelenti, akiket fel kell keresnie a játékosnak, aki egy “rabbit hero”-t, avagy nyúl hőst alakít.

Hogy mitől válik hőssé, aki egész életét nyúlként egy űr-üregben töltötte, nem csinált mást, mint és evett-ivott, és (vélhetően) szaporodott, mint az összes többi egyéb nyúl? Természetesen a körülmények teszik azzá. A nyúlüreget mostanában folyamatosan THUD-ok érik (ezek ilyen katasztrófa-félék, mert hullik tőlük a vakolat), és ezek a THUD-ok végleges elpusztulással fenyegetik a nyúlüreget, benne a nyúlkolóniával (különös tekintettel a bébinyulakra, természetesen). A THUD-okat a szövegben például pirosan dobogó képregényszerű szövegtípus jelzi, de amúgy is megfelelően rejtélyes és fantasztikus jelenségek, magyar fordításuk nincsen, a szó angol nyelven sem értelmes, csak nyúl-nyelven. Felszín alatti alagutakon, és felszín fölötti járatokon keresztül vezet az utunk (vagyis ugrálunk végig), amíg találkozunk a nyulak nagy öregjeivel, az Ürsökkel. A tőlük kapott segítség alapján kell újra visszatérni a felszín alatti világba, és az ott működő masinák segítségével megszüntetni valahogy a THUD-ok bekövetkezését.

A játékban nem igazán lehet eltévedni, a már használt járatok (bocsánat, linkek), más színre váltanak, és különben sem annyira nagy az egész nyúl-birodalom, hogy ne tudnánk beugrálni (bejárni) fél óra alatt, pont, amikor már kezdenénk felhúzni magunkat az egész hülyeségén és abszurditásán, ráhibázva valahogy a megoldásra, ami a föld alatti járatokban elhelyezett gépek nyomkodásában rejlik (ne feledjünk előtte beszélni a nyúl-öregekkel!). Ha valaki még mindig nem hiszi el, hogy ilyen komolytalan témában írtam bejegyzést egy komoly blogba, megnyugtathatom, hogy ez csak egy különleges eset, az egész csak a játék magával ragadó varázsának és bájának szól, és amúgy sem idegen tőlem annyira ez a hangvétel, egy időben azért hagytam abba az írást, mert nem tudtam kifejezni a bennem lévő rossz kedvet, hanem mindig előjöttek közben a komolytalan témák. Később meg már nagyon is ki tudtam, de ez már megint nem teljesen ide tartozik. Örüljünk az Ürsnek, nyúljunk a nyulas játékok nyilvánvalóan legjobbjának nyilvánítható, nyúlánk nyilakkal nyilván kijelölt, hosszan elnyúló nyílása felé!

https://urs.rabbitrabbit.city/

A játék természetesen ingyenes és online, azonnal játszható! ;-)

0 Tovább

Rend és rendetlenség

A környezetem megítélése rólam az első sikeres vizsgaidőszak után

Furi nap mint nap bejárkálni a melóba a vizsgaidőszak után. A főnökség ragaszkodik hozzám, annak ellenére, hogy finoman szólva se vagyok a munka hőse, a munkatársaim körében megosztó vagyok, de inkább a "kanál víz"-effektus működik, a szüleim szerint is ők az értelmesek és én sokkal ostobább vagyok a műhelyben dolgozó kollégáimtól, csak tanulhatnék tőlük. Bizonyos értelemben igen. De inkább nókommentes a téma részemről. Az egyetemen a tanáraim és a csopitársaim eléggé bírnak, ahogy meg tudom ítélni. Azt hiszem, ezt fogadom el mérvadónak ezután. Való igaz, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. Mostanában sokat beszélgettem a szoc munkással egy közös érdekeltségünkben álló ügyről. Azt mondta, hogy örül mindannak, amit elértem, ezt én megköszöntem, csak azt felejtettem el elmondani neki, hogy az egyetlen út ahhoz, hogy valaki eljusson idáig, a magafajta "segítőkön" való keresztülgázoláson át vezet, de legalábbis az ignorálásán keresztül mindannak, amit összehordanak. Eszembe jutnak a pszichiáterek sorra, az utolsó azt találta mondani, hogy már az is nagy eredmény, hogy egyáltalán megjelentem az érettségin. Aztán, persze, kiderült, hogy az is 5-ös lett, azóta meg majdnem minden. Apám szerint szerencsém van. Eszembe jut Douglas Adams egyik regényéből (Viszlát, és kösz a halakat!) az Esőisten, aki civilben kamionsofőr, és mindig ott esik az eső, ahol ő jár, és száztizenvalahány esőfajtát különböztetett már meg. Ez is valami ilyesmi lehet, ez a vakszerncse. Egyébként, akinek fingja sincs a bölcsészetről, csak a Mekis viccet ismeri rólu(n)k, azt veszi észre, hogy a bölcsészek "tudnak mondatot szerkeszteni", amit persze mindenki tud, csak valahogy sohasem akar. "Átmentem volna a Grand kanyaron, csak nem akartam." - Boborján is valahogy így volt vele.

"Hogy van? Jól? Megyünk tovább..." - Dr. K., Nypszch, vizit

De a lényeg, amiről beszélni akartam, a rendrakás. Komolyan mondom, az egész pszichiátriának közös tömegpszichózisa ez a rendrakási mánia. Nekem például erre hivatkozva kérték a gyámság fenntartását, aki igazán sz@r állapotban van, meg azzal takarózik, hogy mennyire rendet tart. Minden csak a felszín, ugye. Ahogy olvasom a témában a _múlt_század_közepi_ (szak)irodalmat, azt kell, hogy mondjam, hogy a pszichiátria fejlődik, legalábbis gyógyszerek tekintetében, vagyis annyiban, hogy gyarapszik a gyógyszerek száma. Mondjuk, ezeknek az alkalmazása már más kérdés. Valakinek már évtizedek óta "nem találják el" a gyógyszerét. Célzóvíz? A módszerek tekintetében pedig az orvostudomány (vagyis a pszichiátria "tudománya") kamikázerepülésben tart a mínusz végtelen felé. Rendet raksz vagy nem? Ennyi a titok? Ettől talán még Blauer is megfordul 1x-2x a sírjában. Ez a lózung, hogy "nem tudja ellátni magát", erre harapnak, erre vérben forgó szemmel ugranak. Mi az, hogy nem tudja ellátni magát? Be vele a kóterba! Édes f@szom, te, aki ellátod magad, meg mindenre gondot viselsz, családod van, intézményt vezetsz, csak éppen a munkádat nem vagy képes normálisan ellátni, rólad mit mondjak? A lóvét meg felmarkolod, azért, mert életekkel játszol? Szememben ez érdemli ki igazán a söpredék nevet. Ha létezik fehérgalléros bűnözés, akkor fehérköpenyes is, és ez az. Foglalkozás körében gondatlanságból (vagy inkább nemtörődömségből?) elkövetett népirtás. Ha lenne kedvetek és időtök egyszer, ajánlanám Polcz Alaine Rend és rendetlenség című könyvét, amelyben a pszichológus-írónő leszögezi, hogy ép lelkületű ember lakása is lehet rendezetlen, ha az illetőek nincs kedve vagy ideje a környezetével foglalkozni. A rend és a rendetlenség szerinte meglehetősen viszonylagos fogalmak. Van lényegi és van formai (látszat) rend - ideális esetben a kettő egyensúlya érvényesül. Azt is elfogadhatnánk, hogy létezik belső és külső rend, és a kettőnek (esetemben) semmi köze egymáshoz.


Konklúzió, a véleményem a témáról, szerintem eléggé közérthető formában

Szerintem, aki rendet tart, attól még lehet totálisan depressziós, a rendrakásával a személy kompenzál, és összességében disszimulál (a betegségének nemlétezését játssza el). Erre a következtetésre akkor jutottam, amikor egyszer a legsúlyosabb depresszióra való következtetést vonta le nálam valaki, abból, hogy sör volt a kezemben, és elmondásom szerint nincs nálam rend. Én pedig őt láttam végtelenül depressziós állapotban, annak ellenére, hogy pedáns rendet tartott. Kinek volt tehát akkor igaza? Valószínűleg bizonyos mértékig mindkettőnkenek és egyikőnknek sem igazán. Az egyetlen, amit szeretnék elérni ezzel az írással, hogy szakadjunk már le végre erről a rend és rendetlenség szembeállításról, mert az egész annyira sekélyes és felszínes, hogy el sem tudom már mondani. Ennyit lehet kérni már 10+ év pszichiátriai sz*patás után? Nagyon köszönöm, előre is, tisztelettel... A témában remélhetőleg utoljrára kellett felszólalnom, ez már nekem égő. Mi is? Hát, ez a melankólikus csökönyösséggel végbevitt, ugyanazt mantrázó, sehova sem vezető inkompetens, szellemi impotens hozzáálás. A közelmúlt történései nem igazolják őket, így hát, sajnos, azt kell, hogy mondjam, a nagy okosságukat, amivel eddig gyötörtek, kitehetik a vitrinbe a diplomájuk mellé, másra úgysem használható. Be is lehet keretezni. Aztán meg letakarni a fenébe.

0 Tovább

R. D. Laing megoldása a skizofréniára

Bár Laing legelső könyvét kellőképpen zavarosnak találtam, Az élmény politikája viszont már nagyon jónak bizonyult. Érdekes, hogy elutasítom a pszichoterápia minden formáját a mai magyar viszonylatban, köszönöm szépen, elég volt, sőt, a skizofréniától is igyekszem távol tartani magam, a vizsgáimat letudva, mégis Laing könyvét kezdtem el olvasni szórakozásképpen. Gondolhatja valaki, hogy sekélyes szórakozás, nem az. Ebben a könyvben már kezd kibontakozni Laing zsenialitása, amihez képest Feldmárban már csak halvány epigont látok mostanában. Kicsit nehezen induló szöveg, de nagyon alapos, beágyazva kora kommunikációs, pszichológiai és filozófiai elméleteibe. Azt hiszem, erre a fajta alaposságra Feldmár soha sem lenne képes, ő valami showman-dolgot csinál, egy roadshow-t Laing tanításaiból kiindulva. (Ez nem bántás akar lenni.)

R. D. Laing skót pszichiáter, pszichológus volt, a skizofréniát az egzisztencia filozófia segítségével próbálta meg leírni, szerinte ez hatásosabb és célravezetőbb, mint a klinikai megközelítés. Az antipszichiátria képviselőjeként tartották számon, bár ezt ő határozottan visszautasította. Az élmény politikája című könyvének a címét az magyarázhatja, hogy a pszichózist, illetve annak kezelését politikai tettnek minősíti, amely a hozzátartozók, a rendőrség, az orvosok, ápolók és egyéb "segítő szándékú" emberek összeesküvése a skizofrénné nyilvánított személy ellen. Könyvében nemcsak bírálja a pszichiátriai klinikai gyakorlatot, hanem alternatív javaslattal is előáll a skizofénia kezelésére. A múlt század közepén optimistán látja a helyzetet, úgy gondolja, alternatív gyógyszerekkel kiváltható a klinikai gyakorlat. Elgondolása azóta sem valósult meg, bár közelebb jár az igazsághoz, mint bármelyik másik irányzat, talán a sámánizmust leszámítva. Annyira került közel az igazsághoz, amennyire az egszisztencialista filozófia fogalmi keretei engedték, ő maga sohasem élt át hasonlót, viszont igen jól megfigyelte a jelenséget másokon.


Sámánizmust említettem, ami nem éppen egy tudományos megközelítés, de nem tudtam nem észrevenni a hasonlóságot az ő módszere, és a sámánisztikus felfogás között. Laing többször is elhatárolódik mindenfajta ezoterikus látásmódtól, megközelítése tisztán filozófiai, pszichológiai és kommunikációelméleti alapokon nyugszik. Szerinte helytelen a felfogás, ami az ént független monászokként "ego"-kként írja le, és hanem úgy gondolja, hogy inkább az én-ek állandó kölcsönhatásait, társas érintkezéseikkel együttesen kellene vizsgálni. Helytelen a világ felosztása "Mi"-re és "Ők"-re, a skizofrének már eleve az "Ők" közé vannak száműzve. Úgy véli, hibát követünk el, amikor gyerekek látásmódja beletorzítjuk a normális látásmódba: "S társadalom nagyra értékeli a maga normális emberét. Arra neveli a gyereket, hogy elveszítse eredeti lényét, forduljon ki önmagából, s így váljék, úgymond, normálissá. Közbevetőleg elmondanám, hogy az utóbbi fél évszázadban a normális emberek mintegy százmillió más normális embert gyilkoltak meg."

Laing úgy gondolja, hogy a skizofrénia az ember tarthatatlan élethelyzetéből fagad, és nem(csak) a skizofrént kell vizsgálni, hanem a szűkebb és tágabb környezetét is, azzal való kölcsönhatását. Nem felelősöket kell keresni, pl. "skizofrenogén anya", hanem megoldási javaslata a következő: Olyan vezetők kellenek a betegek mellé, akik maguk is átéltek már pszichózist, és ezáltal végig tudják vezetni a pszichózison a pácienst, melynek lefolyása szerinte (vagyis a "megőrülés" folyamatának a képlete:

I. utazás kintről befelé;

II. az életből egyfajta halálba;

III. az előremenésből a hátramenetbe;

IV. az ideiglenes mozgából az ideiglenes mozdulatlanságba;

V. a hétköznapi időből a csillagidőbe;

VI. az egóból az egyéniségbe;

VII. a külső (megszületett) létből minden dolgok méhébe (az embrionális állapotba);

Az őrület megszüntetése ezeken az állapotokon keresztül visszavezetni az egyént önmagához. Az ember az utazás után magasabb tudatossági szinten tér vissza. Ennek az utazásnak szerinte nem ideális terepe a zárt osztály, az elmegyógyintézet, hanem barátságosabb körülmények, és odafigyelőbb lelki vezetők "orvos-papok" kellenének. Én, ha szabad egy megjegyzést fűznöm ehhez az egészhez, a pszichiátrián nagyon is tudatában vannak annak, mi folyik le a pszichózisban, hogy az ember olyan energiák fölött nyer irányítást, amik fölött különben nem, és a belső világában mélyebb összefüggésekre is rájöhet. A pszichiátrián nagyon meg vannak ijedve, ha igazán aktív pszichózisban lévő emberrel találkoznak, azonnal leinjekciózzák, és gyógyszeresen kezdik el gyötörni, hogy elmúljon az állapota. Ha engem kérdeznek, a folyamatot csak megakasztani lehet, a pszichózis programja mindenképpen végigfut a betegen, mindössze annyi történik, hogy a pszichiátria (több, kemény pszichózisban lévő ember esetén) olyan hellyé válik, ahol összecsap a menny a pokollal, ha úgy tetszik az alsó világ a felső világgal, a pszichiátria a valóságban a purgatórium funkcióját tölti be, az orvosok és ápolók mítikus személyek (legalábbis a páciens belső világában). Valójában ebben a környezetben nem ritkák a kisebb paranormális jelenségek. Természetesen ezekben senki sem hisz, mert mindent a hallucinációk számlájára írnak.

Ez van, srácok. A könyvben leírtak jól használhatóak lennének, Ronald David Laing nagyon jó irányba tapogatózott a kis egzisztencialista filozófiájával, már nem jár messze az igazságtól, ami neki valójában már egy kicsit túlságosan is ezoterikus, de a pozitivizmuson és a materializmuson jóval túlmutató dolog. Csak pszichiáterék nem szeretik ezt nyíltan elmondani. Hanem szeretik ezt elhallgatni, az ilyen emberket elhallgattatni. Végső esetben a végleges megoldásoktól sem riadva vissza (amit most nem magyarázok el konkrétan, mit jelent, mindenkire odabízom. nem jót).

0 Tovább

Skizofrénia underground

blogavatar

Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. Gyerekkoromban poénból kis magazinokat szerkesztettem szabadidőmben. Most komm-médiára járok egyetemre.

Facebook csoport

Szerintem twittelni menő

Feedek

HTML

HTML

HTML