Skizofrénia underground

Egy újabb kedves kis hülyeségről szeretnék hírt adni, ami a napokban történt velem. Egészen pontosan ma. Most megpróbálom visszafogottan, higgadtan leírni a történéseket, nem anyázva senkit. Szóval az történt, hogy megpróbáltam a saját szakállamra rehabilitálni magam egy kicsit. Mivel a törvény lehetővé teszi mostanában a 8 órás munkavégzést rehab. járadék mellett, gondoltam egy merészet: elmegyek egy gyárba szerencsét próbálni.

A gyár egyébként híresen felkarolja a "megváltozott munkaképességűeket", gondoltam, miért ne? Kitöltöttem egy jelentkezési lapot, és hétfőre már hívtak is be tesztet írni. Érdekes volt, hogy a teszten egészségesekkel kellett - úgymond - versenyre kelnem, de nem volt probléma, mert nemsokára hívtak is az orvosi vizsgálatra. Az orvosi vizsgálaton aztán hamar kiderült, hogy bár igyekeznek boldog-boldogtalant rehabilitálni, mindenkit azért mégsem.A bökkenő - vagy legalábbis, amire hivatkoztak - a következő volt: kifogásolták a leszázalékolási határozatban szereplő rehabilitálhatóságról írt szakvéleményt. A szakvéleményt idézem:

"Rehabilitálhatóság: egészségi állapota alapján tartós foglalkoztatási rehabilitációt igényel, azonban a komplex minősítés szakmai szabályairól szóló rendeletben meghatározott egyéb körülményei miatt foglalkoztatási rehabilitációja nem javasolt.

Tehát igényelném a rehabilitációt, amit azonban nem javasolnak. A vizsgáló orvos kifejtette, hogy törvénybe ütközne, hogy aláírja az alkalmazásomat, így hát, szóval - finoman szólva - elhajtott, valami szemmel látható  megkönnyebbülésfélével az arcán, hogy skizó nem kerül a gyárba az ő felelősségére. Igen, csak erre a kedves passzusra szeretném felhívni a leszázalékolási bizottság és a jogalkotók figyelmét, hogy mit jelent az, hogy igényelném a tartós foglalkoztatási rehabilitációt, ők azonban ennek ellenére nem javasolják? Vajon ez azt jelenti, hogy egész életemben 4 órás munkán kell tengődnöm? Úgy látszik, skizofrének előtt nem áll nyitva az a lehetőség, ami a többi "megváltozott munkaképesságűnek" kijár, vagyis hiába jöttem ki a gyámság alól, hiába dolgoztam 5 évig valódi rehab. cégnél, egészségesek közelébe skizofréneket mégsem engednek be. Ez már nekik is túl durva lenne?

Ílyen módon - úgy tűnik - egy darabig megint elestem a normális élet kialakításának a lehetőségétől, és ismételten bebizonyosodott, hogy a "teljes értékű élet", amit skizofrének ígérnek, kimerül 4 órás tengi-lengiben kontrollált körülmények között, normális emberek közelébe sem engednek, hiába jobb a tesztem esetleg, mint az övé. Nagy cumi ez, a társadalom foggal-körömmel igyekszik magát szeparálni a skizofrénektől, pénteken megyek beiratkozni az egyetemre, kíváncsi vagyok, ott mit találnak ki. Vajon azt, hogy megváltozott felfogóképességűekkel nem foglalkoznak?

Én megértem, hogy ezelőtt nem voltak modern gyógyszerek a skizofréniára, de most már vannak, és ideje lenne a pszichiátriai - úgymond - "szakmának" is lekövetni a változásokat. Az nem megy, hogy a leszázalékolásnál úgy határozzuk meg a munkaképesség-csökkenést, hogy vannak a "megváltozott munkaképességűek", és vannak a skizók, akik örülhatnek, ha lökünk nekik egy kis alamizsnát, 4 órás munkában, aztán, aki skizó, éljen is alacsonyabb életszínvonalon, vagy dögöljön meg. Az a jó, hogy a skizofréneket mindenhol ellehetlenítik, első körben örülj, ha nem kerülsz lágerbe, második körben tedd össze a kezed, ha löknek valamit 4 órában, ami az éhenhaláshoz sem elég. Társadalmi elvárás, hogy aki skizó, zárja magára az ajtót, depressziózzon, legyenek csak otthon a 4 fal között, lehetőleg egyedül.

Az egyik legnagyobb trauma az életben a szakítás. Ha nem a legnagyobb. Nők jönnek-mennek, de az ember végül mindig rosszul jár a végén. Kérdés, mennyire. Én biztos, hogy nagyon rosszul járok, mert nekem menetrendszerűen kiújul a paranoiám, és örülök, ha megúszom komolyabb hallucináció nélkül. De a para már önmagában is elég gáz, nem kell hozzá hallucinálni. Ilyenkor mindig van valami alkoholos sztori is, az is ráerősít. Megcsinálom a cirkuszt, az is ráerősít. Ilyenkor a segítő szándék is a visszájára fordul, és csak pokoli kikövezési válik belőle. Például nem segít, ha az emberre ráfogják, hogy démoni megszállottság alatt van, ilyen-olyan pszichiátriai kórképei lesznek hirtelen, amik eddig nem voltak, legalábbis a környezete szerint, az alkoholfüggőségében végső stádiumot vízionálnak.

Hallottam, hogy a háromnapos hétvégén hirtelen ugrásszerűen megnőtt a bűncselekmények és egyéb kihágások száma. Erre a nagy meleg is rátett egy lapáttal, gondolom. Én is útnak eredtem. Elindultam például sok helyre, de nem érkeztem meg mindenhová (például a debreceni virágkarneválra), de eközben eléggé kalandos utazáson vettem részt. Nem segített az állandó Várda keserű + sör kombó, a rossz társaságba keveredés, és egyebek. Nem akarom itt leírni a hosszú hétvége egész krónikáját, de történt pár sajnálatos és igény szerint szégyenteljes esemény. Keserű a kijózanodás, és iyenkor azonnal indul a paranoia- és rettegésjárat. Kezdődik a munka, a mindennapi tevékenység, ilyenkor a környezet pusmog, mindenki mindent tudni vél. Egy skkizofrénnek például nem segít az állapotán, amikor rossszindulatúan sutyorognak vele egy teremben, minden valószínűség szerint róla (is) folyik a diskurzus. Sőt, merem állítani hogy egyenesen generálja a paranoiát.

A munka végén, a déli hőségben senki nincs az utcán, csak néhány rosszarcú egyén. Mivel nyílt titok, hogy hol dolgozom (legalábbis egyelőre), pszichiátriai létesítmények közelében, a fura fazonok népsűrűsége ilyenkor eléggé  aggasztó. A hosszú hétvégén elmesélt meredek sztorik, az embereket ijesztgető kis társaságokról ilyenkor eszébe jut az embernek, a volt ex barátaiból és jóakaróiból gyakran előtör a lovagiasság, amelynek ilyen helyzetekben igyekeznek nyomatékot adni, mégha elvetemült pszichopaták is amúgy. Erőfitogtatásra valamilyen vélt vagy valós lovagias gesztus keretében sokan hajlandók, vagy a délben csoportosan, munka nélkül lézengő erőemberek is esetleg felbérelhetők egy-egy kis keménykedésre. Tehát félelmeim reálisak, de remélhetőleg nem realizálódnak. Nem, mintha annyira félteném magam, inkább azt mondanám, hogy ha ehhez még hozzájön az alkohol által meggyengített idegek játéka, a rettegés önmagától generálódik. Az olyan történetektől, hogy Nyír*eleken valakinek levágták a fejét, ésatöbbi, ha valaki egész hétvégén az erőszakos és horrorisztikus sztorikat hallja, be fog állni a gondolkodása egy olyan vágányra, ami a rettegését erősíti fel.

Ehhez még egy kis eszmecsere a démoni erőkről és megszállásról, és az olyan emberek társasága, akiket mániákusan foglalkoztatja a kérdés, és a rettegés egy időre állandósul. Nem enyhíti más, mint az alkoholról való lassított leállás, a beszállás a fékezővonatba. Naponta néhány szíverősítő, stratégiailag a rettegés gócpontjaira célzottan alkalmazva, lassan szünteti meg a jeges rémületet. Nem hátrány az sem, hogy szűnik a rekkenő hőség, és az ember képes éjszaka pihenni az ideges járkálás helyett. Előfordulnak még ugyan olyan közjátékszerű utórengések, mint amikor az ember volt munkatársa páni félelemmel a szemében menekülőre fogja a dolgot amikor meglátja, meg az olyan kijelentések, hogy az ember "Vigyázzon a hírnevére", ebből azonban levonható a konzekvencia, hogy legalább van/volt hírneve.

Mi mindebből a tanulság, ami talán kikövetkeztethető a szövegből, talán nem:

Nem jó egyedül.

Ebben a kánikulai időben mindössze egyetlen könyvet sikerült jó ideje elolvasnom, mégpedig Kollár János: A lélek humora - 33 vicc - 33 terápiás történet című könyvét. Túl nagy erőfeszítést nem okozott, ezért is ajánlanám mindenkinek, hogy ettől komolyabb könyvbe még egy pár napig ne kezdjen bele, mert megzavarodik. A könyv a mindennapi pszichológia első bookazine nevű kötete, és egyből egy pszichológus - Kollár János - műhelytitkaiba próbál beavatni bennünket. A koncepció ismerős lehet talán egyeseknek, hogy 33 akármicsoda valamiről, én eddig nem nagyon kerestem az ilyen könyvek társaságát, de a téma most valamiennyire megfogott.

Nem, nem akarok pszichológus lenni, soha nem is akartam, a pszichológia ellenben érdekel, ezt az érdeklődésemet még a magyar szak átpszichologizált műelemzései keltették fel bennem annak idején, azt hiszem. Sajnos a maga pszichológia fogalom szerencsétlenül van elnevezve (a pszichiátria pláne), mivel a psziché mint lélek szóból származna eredetileg, aminek a létezésében sajnálatos módon nem hisz igazán. Bár mostanában kezdi magába integrálni, vagy legalábbis elfogadni a néhány lélekben valóban hívő szerző munkáját, akik a lélekről szóló fejtegetéseikben valójában még gyerekcipőben járhatnak. Nem is a kiindulást fogadják el, hogy pl. a lélek létező valami, hanem egyes fura, de kézzelfoghatóbb állításaikat, mint mondjuk a betegségnyelvet, ami szerint a betegségeinknek funkciója van (vagy lenne) az életünkben. Nem baj, talán eljön az idő, amikor a pszichológia ténylegesen is a lélekkel fog foglalkozni, de azt én valószínűleg már tényleg csak lélekként fogom megérni, mert mostanában ez még nem várható.

De tekintsük csak magát a könyvet: a szerkezete szerint úgy épül fel, hogy egy-egy viccet egy rövid esetleírás követ (ami néha annyira rövid, hogy szívesebben használnám rá az eseményleírás szót), majd a szakember kommentárja következik. A szerző hangsúlyozza, hogy ezek nem a pszichológus értékelései, hanem személyesen az övéi, mert ahány ház, annyi szokás, ahány pszichológus, annyi eltérő vélemény (lehet). Természetesen elhangzik a nem rajta, hanem vele nevetés közhelye is, csak azt nem tudom, mi van akkor, ha a kliensnek egyáltalán nincs kedve nevetni. Carl Rogers óta hajlamosak vagyunk kliensekről beszélni, a beteg, páciens fogalmak helyett, az én terápiámban is ezt használják (már amikor az orvos nem esik ki a szerepéből, és nem elmebetegez le éppen). Szó esik arról is, hogy szerencsés, ha a pszichológus, netán pszichiáter, szociális munkás, vagy egyéb segítő némileg azért értelmesebb a kliensénél, sajnos az én kórtörténetemben ezt eddig nem sikerült maradéktalanul megvalósítani érzésem szerint.

Most röviden én is elmondanék egy történetet, egyszer jártam pszichológushoz (mármint igazihoz), ha azt a 2-3 alkalmat annak lehet nevezni, és meg kell, hogy mondjam, borzasztó volt. Jó Rogers-i módszer szerint csak hallgatott, és én produkáltam magam, pedig legszívesebben egyáltalán nem mondtam volna senkinek semmit akkoriban. A nő mereven bámulva hallgatott, végül annyit mondott, hogy nem jó, ha számítógépes játékokkal foglalkozom, mert azok okozzák a skizofréniát. Püff-paff. Hirtelen elgondolkodtam, hogy hanyadik évezredet is írjuk, és nem Sigmund Freud egy személyes tanítványával van-e dolgom, akivel valami időutazás révén sikerült találkoznom, és nem ismeri még konkrétan a technológiánkat.

Persze, azt is el szokták mondani, hogy nem mindenkinek jó minden pszichológus, és nyilván pszichológusból is van jobb és kevésbé jó, én azért az idők folyamán megtanultam kritikával kezelni őket. Az író, Kollár János sérelmezi még, hogy a filmekben a pszichológusok vagy bohócok, vagy gyilkosok, és egy kicsit kesereg a pszichológusokkal szembeni előítéleten, amit azért némileg felfoghatunk krokodilkönnyeknek, mivel az ellenérzés egy pszichológussal szemben korántsem annyira erős, mint egy mentális beteggel szemben. Amúgy a szerző írónak sem éppen utolsó, vannak jó meglátásai, a stílusa kissé zsurnalisztás, de gondolom inkább tartja magát pszichológusnak, divatos szóval pszichoterapeutának, mint másnak. Az utóbbi időben én is fontosabbnak tartom, hogy írogatok, mint hogy skizofrén vagyok (ha ezt még nem beszéltük volna még meg elégszer). Akkor stílszerűen nézzünk búcsúzóul egy pszichológusviccet a könyvből:

Két pszichológus egy hotelben reggelente együtt utazik a liftben. Az egyik minden alkalommal szó nélkül leköpi a másikat, majd kiszáll. A liftesfiút gyötri a kíváncsiság, és egy hét múlva megkérdezi a sértettet: - Mondja, uram, nem zavarja, hogy a kollégája minden reggel leköpi? - Nem, nem - válaszol a pszichológus mosolyogva - Ez az ő problémája.

“Törököt fogtam, nem ereszt.” Életem folyamán mindössze egy projektem bizonyult úgy-ahogy sikeresnek. Mégpedig az, amit úgy hívnak, hogy Skizofrénia underground. Skizó influencernek lenni nem éppen rossz érzés, de igazából eléggé fura. “Ami nem öl meg, az megerősít.” – Friedrich Nietzsche szerint. Persze, annyival kiegészíteném, minél közelebb áll az a valami a megöléshez, annál jobban erősít meg. Nem öl meg például a kakaós csiga, vagy a papírszalvéta, de nem látom be hogyan erősítene meg.

A skizfrénia sem öl meg közvetlenül, direkt módon. Igazából a pszichiátria az, ami megöl. Lassan és módszeresen, de végez veled. Havonta, ahogy beléd fecskendezik a mérget, és megerősítenek abban szóban, hogy semmit sem érsz. Mert erre megy ki a játék. Nem, nem mindig okoznak akkora sérülést. Van, hogy fel se veszed az egészet, és bárgyú mosollyal mész vissza a pitiáner életebe, amit meghagytak neked. Volt idő, amikor röhögtem magamban, hogy abból csinálok magamnak ismertséget, ami másokat kicsinál. De nem húzhatom a végtelenségig. Az út végén ott várnak rám a kényszerzubbonnyal azok, akiknek eddig sikerült elkerülnöm a csapdáját. Egyre inkább érzem, hogy egyedül maradok és szeparálódom. Ki emelt eddig szót ebben az országban a pszichiátria túlkapások ellen? Senki, rajtam kívül.

Persze, lehet, hogy azt gondolják, hogy egy mesét mesélek. Hogy a beteg agyam vetíti hétről hétre az újabb vízióimat és téveszméimet a pszichiátriai dolgokról nekem. Vádoltak már azzal, hogy én nem is én vagyok, nem egy személy vagyok, nem is úgy volt, ahogy leírtam, hogy az egész hiteltelen. Természetesen pszichiáterek és ápolók nem fogják megerősíteni az állításaimat. De, ami a legszebb, betegek sem. “Nem szól szám, nem fáj fejem.” A betegek azt látják, amit beléjük szuggerálnak, amit mondanak nekik, hogy úgy van. Vagy félnek. Hogy megemelik a gyógyszert, hogy beviszik őket a pszichiáttriara, hogy nem fogadják őket a pszichiátrián, hogy a doktor bácsi/néni rossz szemmel néz rájuk utána, kicsit figyelőbe küldik őket, kicsit emelik a dózist. A betegek pedig gyógyulni akarnak. Nem értik meg, hogy ebből nincs gyógyulás. Mindig azt remélik, hogy ők lesznek a kivételek, akik meggyógyulnak. De úgy, hogy nem tesznek érte semmit, hogy a doktor bácsi majd meggyógyítja őket. Ennek feltétele a jó magaviselet és a bizalom.

Aztán ott vannak azok, akik szerint a mentális betegség nem betegség, csak szimulálás, vagyis a társadalom többsége. Viszont, amikor stigmatizálni kell, diszkriminálni kell, akkor is ők vannak ott első helyen. Maximum nem skizofréniának, vagy depressziónak hívják, hanem élhetetlenségnek, lustaságnak. A kettős könyvelés nem csak a betegek részéről megy tehát, hanem a társadalom oldaláról is. Nem igazán tudnak minket hova tenni, és nem is akarnak. “Sok az eszkimó, kevés a fóka.” De nincs is igazán bejáratott útja a társadalomba való visszaintegrálódásnak. Nincs rá intézmény, nincs rá képlet. Rehabilitáció van, élethosszig. Ez is valami, nem mondom, hogy nem. Elviselni egymás stiklijeit, piszlicsáré kis túlkapásait. Egy életen keresztül. Nem mondom, van, hogy egészséges oldalról nyitnak felénk, de egy idő után óhatatlanul is vágyunk már visszafele a megszokott kis dagonyánkba.

Minket nem is lehet megmenteni, de nem is kell. Mindenkinek a saját hajánál fogva kell kirángatnia magát a mocsárból, mint Münchausen bárónak. És ha ez megtörtént, elmondom, milyen eredményeink vannak: lehet azt hazudni, hogy teljes életet élsz, elmagyarázhatod, bemesélheted a környezetednek, vagy egy messziről jött embernek, hogy meggyógyultál. Jézus, vagy akárki segítségével. (Ez akkor válik kissé problémássá, ha aktuálisan te magad vagy Jézus.) Lehazudhatod a csillagos eget is, például vagy szülsz két gyereket, ha történetesen nő vagy, és kinevezed magad háziasszonnyá, vagy vehetsz egy kutyát, társaságba, programokra járhatsz, vagy ölelgetheted a fákat. Vagy, ha magas szinten állsz, és bírod a piát, felemelkedhetsz az egészséges alkeszek szintjére, járhatsz kocsmába, házibuliba, fesztiválozhatsz kifulladásig. A szesztestvériség befogad. Igaz, évek kérdése, és élhetsz egy minimál lakásban, elérve a minimális sorozatnézős-kispolgári, vagy a pitiáner bulipatkány szintet.

Hazudhatod, hogy az életed ugyanaz, mint ami lehetet volna, ha nem lettél volna mentális beteg, sőt jobb, sokkal jobb, és már hálás is lehetsz a doktor bácsinak, hogy meggyógyított, a szülői kontrollért, és gratulálhatsz magadnak, hogy milyen ügyes és okos vagy, hogy leszállítottad az igényszintedet, hogy bemagyaráztad magadnak, hogy meggyógyultál, hogy teljes életet élsz, hogy úgyse vitted volna ennél többre egészségesen is, sőt, sokkal jobban elzüllöttél volna, ha nincs a megmentő pszichiátria. Viheted a jattot/virágot/viszkit a pszicháternek/pszichológusnak, hogy embert faragott belőled, tulajdonítsd csak neki nyugodtan, amit elértél, a nagy semmit, és tedd ki az ablakba. Sikertörténet leszel, egy darabig, amíg rád nem jön megint a hoppáré, mert akkor most már tényleg bevágnak egy otthonba, mire kettőt pisloghatnál.

Ennyi volt, mese volt, füle, farka benne volt. Game over.

Úgy gondolom, ha valaki sokat foglalkozik rejtélyes és (néha) brutális dolgokkal, óhatatlanul összetalálkozik a skizofrénia fogalmával. A skizofrénia mindenkinek mást jelent, a kettős személyiségtől elkezdve az erőszakos víziókon keresztül akármeddig. Természetesen a legtöbben tévedésben vannak a skizofréniát illetően. A skizofréniáról első kézből úgy szerezhetsz tapasztalatokat, ha átéled, attól kezdve viszont senki sem hallgat rád igazán. A skizofrénia az, amiről az emberek tábortűz mellett szeretnek hallani, olyanoktól, akik lehetőleg egészségesek, és együtt borzongani a sokszor kitalált, illetve kiszínezett történeteken. A skizofrénia fogalom az egészségeseknek van fenntartva, hogy ez alatt a címszó alatt összegyűjtsenek mindent, ami természetfeletti.

Nagy csalódásomra, nem volt ezzel másképp a Sepultuta sem. A Sepultura egy portugál szó a sír (mint sírhely) kifejezésére. Brazíliában portugálul beszélnek, értem? Ehhez képest a dalok szövegei angol nyelvűek, általában egyszerűek, de brutálisak, a Schizophrenia album számaival egyenesen kínozni lehetne, állítólag egy korabeli újságcikk szerint, ha az oroszok megszerezhették volna a Schizophrenia album számait, és kínzásra használták volna fel, talán másképpen alakul a hidegháború sorsa. Én természetesen végighallgattam, maradandó károsodást nem okozott, inkább némi csalódottságot éreztem amiatt, hogy a fogalomnak - szerintem - nem sok köze van az albumon hallható dalok szövegének a tartalmával. Vér, szenvedés, halál és ezen fogalmak rokonértelmű megfelelői vannak szinte véletlenszerűen elénk zúdítva ezekben a szövegekben, ami valóban a skizofrénia érzésének egyik alaptémája, de ennél bonyolultabb jelenségről van szó. Bár, talán tényleg ne várjunk egy thrash/death metálzenekar szövegeitől többet, mint hogy hangalakkal ruházza fel a halálhörgést.

Azt hiszem, túl sokat vártam a Sepultura-tól, annak fényében, hogy a később ismertté vált albumaik (Chaos AD, Roots) szinte ugyanezzel a szókészlettel képesek bonyolultabb jelentéstartalmakat is megjeleníteni, hiányolom a Schizophrenia albumról az igazán meglepő, átütő gondolatokat. Most kérdés, hogy az album reklámozza-e a skizofréniát, vagy a skizofrénia az albumot, sajnos szerintem az utóbbi. A portugál alkotók szegényes angol szókészlete is főleg a negatív jelentéstartalmú szavakra korlátozódik, a szövegeikben néhol megjelenő szójátékok pl. RIP (Rest In Pain) már ezen az albumon is megjelennek, ahogy a továbbiakban is (Slave New World, stb., több most nem jut eszembe, de higgyük el, az ilyesmi angol anyanyelvűekre kevésbe jellemző).

Utóélet.:

Mindenesetre a Sepulturának sikerült kikeverednie a Schizophrenia-ból, és elindulni a különös úton, ami sajnálatos közjátékoktól sem volt mentes, és amelynek során noname kis trash metal bandából a metal zene terén piacvezető metal branddé nőtte ki magát. Ehhez kellett az is, hogy a metal zene számos elemét integrálja magába, zenei kísérletezések során menjen keresztül, és fájdalmas tagcserék során visszatérjen majdnem oda, ahonnan elindult, azzal a különbséggel, hogy időközben világhíres lett, és az utóbbi időkben szinte már kizárólag csak koncertezésből és a régebbi dalok újragondolásából éljen meg. Végezetül meghallgatásra nem a Schizophrenia albumról választottam dalt (bár a Septic Schizo című szám már közel állt ahhoz, hogy ajánljam), hanem a Roots albumról, amiben a zenekar már továbblépett, és a világ gyökerének, eredetének kérdésein kezdett el filozofálni - nos, a maga módján - ennek egyik legjobb példája a Roots Bloody Roots c. szám.

Mivel lecsillapodni látszik az az őrjöngő meleg, ami az utóbbi időben megakadályozta, hogy bármiféle értelmes tevékenységet folytassak, úgy gondolom, ideje nekilátni rendszerezni a teendőimet. Egyébként, mielőtt beütött a meleg, első számú teendőmnek éppen ezt a rendszerezést tartottam, vásároltam 1-2 naplózáshoz alkalmas füzetet, vagy inkább könyvet, de nem írtam még semmit beléjük. Nálam a fordított logika működik: pont úgy, ahogy mások ódzkodnak az internetre írni, nekem nehezemre esik kézzel, papírra. Ez van. Az érettségi megírása után is két napig izomlázam volt, annyira elfáradtam. Az elejét gyöngybetűkkel kezdetem, a vége felé, a kifejtős esszéknél viszont már macskakaparásba torkollott az egész folyamat. Na, nem mondom azt, hogy ezentúl nem fogok internetre publikálni, hanem csak az utókornak okozok kínos pillanatokat, amikor megtalálják majd az asztalfiókban az írásaimat. Pedig milyen romantikus lenne. De erről sajnos szó sincs.

Az a helyzet, hogy - terveim szerint - néhány funkciót átvesz a gondolataim papír alapú rögzítése, nem azért, mert „a papír úgyis elbírja”, ahogy szokták mondani, hanem tényleg van olyan, ami esetleg nekem érdekes, másoknak viszont halálosan unalmas - mint például ez az írás, ha így haladok vele továbbra is. Vannak például mostanában olyan ötleteim, amik a fantázia világának határmezsgyéjén mozognak, kiváló alapanyagai lehetnének például szépirodalmi, vagy játékbeli törekvéseim megvalósítására, tweetnek, vagy blogbejegyzés részeként viszont érdektelennek, unalmasaknak tűnhetnek. Aztán vannak a kis mindennapi, jelentéktelen történések, hogy pl. „A Fornettiben reggel 7-re elfogyott a hotdog, ezért kénytelen voltam sajtos stanglit venni.” Voltak ugyan régen olyan egoblogok, amik eltűrték az ilyesmit, és én szerettem is ezeket, mára azonban jórészt kihaltak, és belátom, van némi igazság abban a trendben vagy törekvésben, hogy ne szemetet gyártsunk az internetre.

Kezd formálódni az interneten is egyfajta közízlés vagy elvárás, például nem szeretik már a szociális médiában sem az unalmas cicakontentet - legalább csináljon valamit az a cica, álljon fejen, vagy valami. A szociális médiát azért hoztam fel, mert vele kapcsolatosan is vannak gondolataim. Tudni kell, hol, mikor, hogyan, mire kell használni. Valakit felkap a szociális média, valakit nem, engem például eddig nem sikerült. Aki csak a szociális médiában képes nyüzsögni, oda is való, és általában megreked egy szinten. Egy kolléganőm például írt egy cikket a Kelet-Magyarországba, és közvetetten tanúja voltam, mennyi idegbetegséggel jár ez. Remélem, nekem is lesz lehetőségem ilyesmire, bár, úgy látszik, nekem előbb a netre kellett publikálnom, hogy valamennyire belássák az emberek, hogy van némi eszem nekem is. Annyira túl okos sem vagyok, mint ahogy valaki találóan megjegyezte, de nem vagyok éppen teljesen hülye. A netre való írásnak is megvoltak az okai, például 1-2 szorult helyzetben azonnali válaszokat vártam, vagy a másik fő ok, hogy - bár nem akarom őket basztatni - a szüleim egy időben mindent elolvastak, amit papírra írtam. Nekem gyanús, hogy ez az idő a mai napig is tart, tehát úgy voltam vele, hogyha pont azok olvassák, akiknek nem kéne, akkor miért ne olvassák olyanok is, akiknek megengedem, sőt, olvassa mindenki, akit érdekel, vagy időt szakít rá. Főleg ilyen megfontolásokból lettem én blogger, meg hogy a nagy-nagy betegségem állomásait rögzítsem, nagyjából sikerült is.

Csakhogy: egy idő óta elkezdtem ettől többre vágyni. Azért jelentkeztem (vagyis most már mondhatjuk úgy is: vetettem fel magam) komm.-médiára, hogy tanuljak, hogy lehetőségeim legyenek kitörni a szociális média kis langymeleg tavacskájából, ha nem így, akkor máshogy, ha a tehetség nem elég, támogassuk meg kis szakmai tudással is. De a nyárra még maradnak a kis papír alapú projektek, ötletek, álmok, vágyak, hogy egyszer majd létrehozok valamit, aminek igazán nagy sikere lesz. Tudom, vannak, akik örökre B-kategóriás firkászok maradnak, mondjuk, magamon kívül nem ismerek 1-2 szépírón kívül senkit, de nekik legalább megvan az esélyük, hogy az utókor majd értékeli őket, persze erre az esély, ha engem kérdeznek, erősen konvergál a 0-hoz, mert valamit én is konyítok az ilyesmihez, és azért a kritikai érzékem valamennyire kifejlődött.

Egyébként ezt az egész folyamatot úgy képzelem el, mint ahogy Mihail Bulgakov leírta a Mester és Margarita című regényében, hogy van az intzményesített irodalom (Bulgakovnál TÖMEGÍR néven szerepel), és vannak olyanok, mint a Mester (gondolom, őt Bulgakov magáról is mintázta), akik nem csatlakoznak le semmiféle TÖMEGÍR-hez, hanem magányos tevékenységük során hozzák létre az alkotásaikat. Száz szónak is egy a vége: én is efelé törekszem, akár neten, akár nyomtatott formában, akár lúdtollal, létrehozzak valami olyasmit, amit aztán nyugodtan adhatok a nemlétező unokáim kezébe, ami alapján méltán büszkék lehetnek rám.

Nem tudom, ki hogy látja, de szerintem jó, hogy vannak bolondok. Bizonyos dolgokat csak bolond mondhat ki, illetve bolondtól jobban elfogadjuk. Vagy részeg. Pláne részeges bolond. Egy részeges bolond annyira szavahihetetlen, hogy már-már teljesen hiteles. Párkapcsolati dolgokról lesz szó megint. 

Most kicsit úgy érzem, beteg(es) sorstársaink kezdik belátni, hogy diliflepnivel csak sárga cédulás párt tudnak maguknak fogni, és például egy rehabilitációs intézmény életében kissé visszatetsző, ha mindenki mindenkivel kavar. Egyrészt érthető, mert a lehetőségek korlátozottak, amúgy meg eléggé gusztustalan dolog, ha pölö valaki a héten már a harmadik nőnek teszi az ajánlatot, illetve eléggé ráutaló magatartást folytat. Másrészről viszont egy közösség fejlődését, prosperálását mutathatja, hogy mindenki d*gni akar, mert ez azt jelentheti, hogy az alapszükségletek jórészt biztosítottak, mindenkinek van hol aludni, van mit enni, és egyáltalán, már csak egy jó d*gás hiányzik az életéből. Nem tudom, érthető-e, ahogy mondom? Akinek nem világos, a híres Maslow-i piramishoz irányítanám, ami a nevével ellentétben nem egy építmény, hanem egy diagram-féle, vagy művészetkedvelőbbeknek idézhetném József Attilát: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!”, stb. De ez ennyi.

Párválasztás kapcsán még egy csomó dilemma felmerül, még ezen kívül is, pláne, ha kicsi a merítés. Vegyük például az idősebb nő-fiatalabb ffi témát, amit volt szerencsém behatóbban tanulmányozni. Senkinek nem tetszik. Sem a kollégáknak, sem az utca emberének, és úgy általában senkinek a környezetből. Mert nem úgy fogják fel, hogy jaj, de jó, hogy két mentális problémával küzdő ember megtalálta a párját abból a kevés választékból is, hanem valahogy úgy, hogy nem elég, hogy bolondok, még ezzel is polgárpukkasztanak, és borzolják az emberek kedélyét. Ami alapvetően rossz hozzáálás, mégha van is benne némi igazság. Viszont, úgy tudom, a téma nem egyedülálló, „a tévé is foglalkozott vele”, ahogy nagy bölcsen mondják, mostanában futott ez a sorozat valamelyik csatornán, hogy Korhatáros szerelem, sajnos/szerencsére nem láttam. Sajnos, mert biztosan lett volna számomra mondanivalója, szerencsére, mert nem okozott ez kínos perceket.

Vagy van, ugye, a kedvenc témánk, amin szeretünk lovagolni, a fiatalabb nő-idősebb férfi felállás, ami elfogadottabb, szeretünk is rajta cinkosan mosolyogni, lévén, hogy mindenki tudja, vagy tudni véli a hátterét, mármint hogy az egzisztenciáért a fiatal nő eladja a „lelkét”, holott ez nem feltétlenül van így. Persze, általában így van, az emberek ezt a féle érzelmi-anyagi tranzakciót általában megértik, működik a matematika, ha a kémia nem is annyira, sokan ezt képesek ép ésszel felfogni, és ezáltal magukat irtó toleránsnak gondolni. Csakhogy ez kettő. Elárulok valamit: titokban minden férfi fiatal nőre vágyik, akiknek bizonyos körülmények ezt lehetetlenné teszik, hajlamosak kiegyezni a korukbelivel. Pedig azok is aztán úgy hajtják őket, mint a lovat a zsoké, társadalmilag még versenyben érzik magukat, ők „legálisan” alkotnak párt, találkozva a társadalom beleegyezésével, és nem kissé hajlamosak elmenni gazdasági irányba, ami szintén nem az érzelmekről szól már, de ezt senki nem bánja. Aztán persze mindig (legalábbis gyakran) jön a fiatalabb nő, a férfi kapuzárási pániktól szenved, lelép, az asszonyka pedig rendre a rámaradt vagyonnal (lakással, kocsival, stb.) vigasztalódik.

A nő nem kevés amortizáción (értékcsökkenésen) megy keresztül élete folyamán, persze a férfi is, bár nem olyan mértékben. A nő ezt a tapasztalatával igyekszik ellensúlyozni, a férfi - jó esetben - a pénzével. Lassan - ezt is elmondhatom - én is abban a korban vagyok, hogy ilyenkor már az ember általában a második családját tervezné, én még most felvételiztem az egyetemre (komm.-média, persze, simán felvettek, de akkor is). Mindig is későn érő típus voltam, ez viszont nem predesztinál arra, hogy tovább is éljek, szerintem lesz bő 10 évem ebben a szektorban, mármint ha szerencsém van, illúzióim nagyon nincsenek. Nagyon nem akartam belemenni amúgy a téma boncolgatásába, milyen emberi kapcsolatokból, találkozásokból vonogattam le ezeket a konzekvenciákat, de a végén már a beteg témáról át is tevődött a hangsúly az általánosra. Érdekes, kettős életet kezdek élni, az „egészséges” világban úgyanúgy kezdenek elfogadni, mint az betegek között, szóval mostanában képes vagyok az élet mindkét szegmenséről tapasztalatokat gyűjteni mindenki okulására. Ennyi volt, mese volt, több minden most nem jut eszembe a párkapcsolati téma újabb fejezeteként.

Megj.: A témához kapcsolódó, hasonlóan bölcs (ha nem bölcsebb) bejegyzésnek nagy sikere volt, Betegen egészséges párkapcsolat? címmel.