Skizofrénia underground

Hol is kezdjem? Talán ott kezdőfött az egész vizsgára való felkészülésem, hogy lekéstem a 14F-es buszt, amire a tanyaközpontban szándékoztam felszállni. Mondjuk, hogy egészségügyi okokból. El is mentem a háziorvoshoz, kiírt 3 nap táppénzre. Isteni szerencsének, jelnek vettem, hogy legalább tudok majd tanulni a vizsgára. Úgy esett, hogy az orvostól nem hazafelé vettem az irányt, hanem a város szélén álló kis vityillónkba, és tanultam is becsületesen, ami főleg abból állt ki, hogy egy JNLP fájlból próbáltam egy JAR-t működésre bírni, szóval remélem, mindenki érti, ha nem, az sem baj, mert én sem 100%-osan. Három nap tanulás külön a szülőktől, nagyon furesz volt. Körülbelül 10 éve nem hagytak már hosszabb időre magamra a szüleim, amikor a kedves kezelőorvosaim a lelkükre kötötték, hogy mindig legyenek a seggemben, mivel én nagyon beteg vagyok. Igazából már jóval a gondnokság alá helyezés előtt lezáródnak ezek a játszmák, hogy a kezelőorvosok és a szülők együttes erővel mintegy karanténba helyezik a beteget, áldozatot, vagy minek is nevezzem.

Szóval 3 nap felkészülés elég is volt arra, hogy végképp elbizonytalanodjak, kész voltam, mint a házi feladat. Eléggé zaklatottan utaztam Pestre, a vizsga helyszínére. Még ott is tanultam, de úgy éreztem, hogy még mindig kevés vagyok. Betegségem óta számtalan próbálkozásom volt a tanulásra - mind kudarc, általában el sem mentem a vizsgákra, mert az általános közvélekedés, hogy a mentális betegek kognitív deficittel küzdenek, rám is átragadt. És féltem. Féltem, hogy felsülök, leégek, leblokkolok, ésatöbbi. Most sem volt ez másképp. A vizsga reggelén magamba tömtem gyorsan két nyugtatót, meg egy csavaros kiflit, így már volt bátorságom elmenni. Először Java-t tanultunk, hamar belerázódtam a szintaxisba, majd MySQL eljárárások és függvények következtek. Én, az örök optimista, arra gondoltam, hogy valahogy elnapolják a vizsgát, és elkezdtem szórakozni a LinkedIn profilom kitöltésével angolul, meg más hasonló marhaságokkal. Már éppen a függvényekbe kezdtünk, amikor benyögte a tanár, hogy ha ezekkel végeztünk, kezdődik a modulzáró.

És még azt is hozzátette, hogy a mai napon tanultak is fontosak a vizsgafeladat elkészítéséhez. Ekkor kezdtem el figyelni, mint a kisangyal, két függvényt megcsináltunk, és már fél kettő fele el is kezdődött a vizsga a reggel fél kilenc óta tartó kínlasztás után. A feladat az volt, hogy a metódus random generáljon le megadott A, B, vagy C osztályba tarozó ip-címeket. 1 óránk volt rá. Végülis, ha úgy vesszük, a feladat ravaszul volt összállítva, mert egyetlen eljárás tartalmazott programozást, adatbázis-kezelést, és hálózati ismereteket. Azt hiszem, én lettem a leghamarabb kész. Persze nem azt mondom, hogy egy csúcsszuper munka, de a célnak talán éppen megfelel. Elküldtem a megadott e-mail címre, majd a távozás hímes mezejére léptem. Hagytam benne néhány kisebb hiányosságot, mert nem volt már kedvem a részletekkel pepecselni.

Tovább nincs kedvem mesélni, eléggé unalmas volt eddig is, most veszem csak észre. Hogy miért írtam meg mégis? Hogy erőt adjak kedves sorstársaimnak, hogy nem vagyunk elveszve, bizony, a mentális betegség után is van élet, méghozzá milyen izgalmas, sokszínű és tartalmas, blablabla. Bár eredmény még eddig a pillanatig nem érkezett, érzésem szerint sikerrel vettem ezt az akadályt, a bejutás a vizsgára nehézkesen ment, viszont úgy érzem ezek után, van keresnivalóm a szoftverfejlesztés világában, a modulzáróval megszereztem a jogot, hogy bejussak a második félévre, és már csak az OKJ-s vizsga lesz hátra jövő márciusban. "Kis lépés ez az emberiségnek, de egy hosszúlépés nekem."

Igazán nem tudom. Már a záródolgozatom témája is megvan: egy Javában íródó MUSH (Multi User Shared Hallucination). A MUSH olyan, mint egy MUD, egy MUD olyan, mint egy MMORPG, csak szöveges változatban. Kell hozzá egy virtuális szerver (VPS), és már lehet is barangolni az általam kitalált és megírt világban (hallucinációban). Hát nem izgi? Talán sokaknak nem. A következő játékom tehát egy többfelhasználós hálózati kalandjáték lesz. Ez lesz eddigi életművem megkoronázása. Vagy az már megvolt, csak nem vettem észre?

Szerintem nem, mert most valami jó kezdődik el az életemben, és a sok rosszat végre magam mögött tudom hagyni. És ezzel szeretnék minden kis sorstársamba erőt önteni, hogy nem vagyunk hülyék, és vihetjük még valamire az életben. "Istennel talállak benneteket, barátaim, tesvéreim."

Eszembe jutott ez az angol nyelvű kifejezés; megint egy szó, aminek - tudtommal - nem igazán van magyar megfelelője. Mégpedig azért jutott eszembe, mert illik rám, azaz nemsokára illeni fog. Valami olyasmit jelent, hogy "visszahúzódás a társas kapcsolatoktól", és én tudatosan fogom ezt az utat választani. Nincs több chit-chat, Facebookon ráírogatás az emberekre ittas állapotban, és józanul se persze. Faszomnak sincs kedve azzal foglalkozni, hogy kit milyen kedvében találok, milyen állapotban van éppen most a kis lelkivilága, vagy csak éppen olyan lerázós hangulatában van-e.

És ez most nem a betegségemből fakad, vagy valamiféle mentális diszfunkció eredménye, hanem egyszerűen most jutottam el arra a szintre, hogy nem érdekel a bájcsevely. Sem a fb-n, sem a twitteren, sem a plurk-ön, sem sehol máshol. Másrészt fórumokra, és a blogjaimba tobábbra is írni fogok, akit érdeklel, keressen meg, akit pedig nem, az egy kattintással kikapcsolhatja a szövegeléseimet. Nem tolom bele magamat senkinek a képébe, nem erőltetem rá magam senkire, nem gyűjtök like-okat, nem generálom a hsz-eket, persze azért igyekszem lehetőség szerint mindenkinek válaszolni. Eddig is így tettem, ezután is így fogok.

Hogy mégjobban (köz)érthető legyek: ha valaki az ismerőseim közül kitesz valamit, arra esetleg reagálok, hiszen az ember azért oszt meg tartalmat, mert nem bánja, hogyha visszajelzést kap (tisztelet a kivételnek). Tehát olyan kedvében van. Adott egy akció, amire esetleg, ha olyan, kész vagyok reagálni, de cseverészést kezdeményezni nem fogok senkivel. Régebben is sokkal jobban örültem, ha itt kerestek fel az ismerősök, vagy ismeretlenek, mégha nem is közvetlenül a témához kapcsolódó gondolatokkal, senkit nem hajtottam el, csak aki már nagyon tenyérbemászóan viselkedett, kapott tőlem is valami kedves kis "virtuális útravalót", de ebben is igyekeztem fékezni az indulataimat, és inkább előbb elszámoltam valameddig, és csak utána reagáltam, ha ki is osztottam, jóval visszafogottabb hangnemben, mint ahogy azt az első gondolatom sugallta. De egyéb indokaim is vannak erre a fajta viselkedésre. Észrevettem magamon, hogy ameddig nagyobb közönség előtt szólalok meg, sokszor jóval összeszedettebben viselkedek, míg chaten hajlamos vagyok méltatlan párbeszédekbe belemenni,és hülyeségeket picsogni. Íme:

Valaki egyszer azt írta, hogy a kedvenc hobija a Facebookozás részegen. Jelentem, kipróbáltam. Szerintem nincs benne semmi poén.

Na, és igen (megint) megváltoztattam a nevemet. Mondhatni visszaváltoztattam. Két-három témához szoktam hozzászólni általában, 1. mentális betegségek, 2. kalandjátékok, 3. alko.hol?, és mindegyikhez ezt a nicket használom, úgy gondoltam, hogy a blogomban is ideje lesz ezt bevezetni, ha már (egy ideje) megvan ez a nevem is. Egy időben trendi volt nick helyett saját néven blogolni, aztán már nem annyira, de egyébként még 1 hülye is ki tudja találni, hogy ki vagyok, tudod, a Google a barátod... Pláne a Google+.

Na, ennyit szerettem volna megírni a szociális médiához való hozzáálásomhoz, mivel divat lett erről mindenkinek kifejteni a véleményét, ezt itt én is megtettem. Ennyi volt a mai napra rendeltetett evangélium, menjetek békével.

Aha. Valami könnyedebb téma. Már régen volt itt játékismertető. Most lesz. Everybody Dies. Mindenki meghal. Elég jó cím egy játéknak. A játékban egy áruház dolgozóit alakítjuk, akik különböző gázos szituációkon mennek keresztül, őket irányítjuk, és egyikük halála esetén egy másik dolgozó irányítását vesszük át. Csak azért írok erről a játékról, mert nem megy a tanulás, meleg van az ebben szereplő grafikák annyira mély nyomot hagytak bennem, hogy sokszor ezeket tettem be fejlécnek a blogjaimba.

A játék amúgy eléggé jó helyezéseket ért el "szakmai" körökben, szerintem egy ***. Sok benne a csúnya beszéd, (bad language), ami számomra azt bizonyítja, hogy angolul is lehet változatosan káromkodni, és nem hiszem különben sem, hogy a magyar nyelv bonyolultabb az angolnál. Mindkettőnek megvan a nehézsége, na. Ezt csak egy Márai-idézettel támasztanám alá, amit én nagyon találónak tartok, és feszt tapasztalok. A játék felvonultat szlenget, káromkodást, igényesebb, irodalmiasabb stílusszinteket, de akkor sem vagyok oda érte. Szerintem Michael Cho a játékhoz készített grafikái viszik a hátán az egész produkciót. És íme, a fentebb emlegett Márai-idézet, aminek értelmére az irodalmibb hangvételű szöveges játékoknál jövök rá:

"Tíz, tizenöt esztendei, szorgalmas és figyelmes tanulás után végre megérti az ember, hogy angolul, sajnos, nem lehet megtanulni."

A játékot végigjátszás nélkül kínszenvedés lenne végigvinni, ezért tettem ki oldalra ezt a fontos dokumentációt. A játék főszereplőiről készült képek, amikért érdemes végigvinni a játékot, itt vannak, hihetetlen, mennyire fel tudják dobni a játékot, a grafikus, Michael Cho kitett magáért, szerintem élete egyik legjobb grafikáit tette bele a játékba, Jim Munroe (az író) pedig hm, enyhén szólva középszerű teljesítményt nyújtott, "ilyet én is tudnék írni" utóízzel.

Értékelés: 2 halott áruházi dolgozó a 3-ból

Letöltés: EverybodyDies.zip (Windows Installer)

"You know I hate every popstar that I ever met!" - Chumbawamba

A "celebskizó" kifejezést nem én találtam ki magamra, hanem egy volt osztálytársam rám. A celebeket amúgy nagyjából ismerem, de nem igazán szeretem. A Susogós Mackókban így határozzák meg őket: "Attól leszel híres, hogy lófaszt sem csinálsz." Mondjuk kicsit így érzem magam én is; vannak ezzel a diagnózissal olyanok is sokan, akik sokkal többet elértek már az életben, mint én, aztán persze bőven olyanok is, akik pedig nem, sőt, lecsúsztak, magukba roskadtak, Csipkerózsika álmukat alusszák, elvesztették hitüket az életben, az emberekben, de leginkább magukban. Ha valakinek szól a blog, leginkább nekik, ők viszont nyilván nem is olvasnak ilyesmit. Sőt, általában semmit.

"Drágám, te kettős életet élsz." - Albert Einstein Bizottság

Én valahol középen helyezkedek el a skizofrének hierarchiájában, ha van ilyen egyáltalán (most tételezzük fel, hogy van). Reggel kézműveskedek, amihez keveset konyítok, és nagyon lefáraszt, 5 órából azért kértem magam vissza 4-be. Klasszikus értelemben véve nem vagyok a munka hőse: monoton, előkészítő-kisegítő feladatokat bíznak rám, amiket több-kevesebb sikerrel ellátok, a rehabilitációs elbeszélgetésen el is mondtam, hogy fizikai munkában egyetlen előnyös tulajdonságom van: hogy monotonitástűrő vagyok, sőt, igénylem is a monoton (munka)folyamatokat, mégpedig azért, hogy kitöltsem valahogy hasznosan a munkaidőt, holott legszívesebben egy szalmaszálat sem tennék keresztbe. A társasági élet dolgában sem jeleskedek, ha szólnak hozzám, válaszolok, de ebben nagyjából ki is merült a dolog.

"De ha lemegy a nap, már nem nagyon ismersz rám..." - Ismerős Arcok

Szóval szabadidőmben leszek az igazi önmagam. Írogatok ide-oda, blogokba és fórumokba főleg. Persze valamiért ez a legnagyobb látogatottságú blogom, talán azért, mert őszintén szól a skizofrénia árnyoldalairól is (persze, mert csak árnyoldalai vannak...). Amúgy régóta tervezem, hogy amennyire csak lehet, elszakadok a skizó-tematikától, de sokszor a legkisebb ellenállás urányába mozdulok el, kicsit nem figyelek, és püff, már meg is van a legújabb skizó-poszt. Talán innen a celebskizó titulus, persze nem jelent többet, mint ami, eddig én írtam a legtöbbet a skizofréniáról, és a skizofrén állapotban írt posztjaim száma is megragadó, és egyben meggyőző, hogy nem vagyok műskizó (legalább az nem). Aztán az is van, hogy a legtöbb betegtársam leginkább elfelejteni igyekszik a betegségét, engem pedig mindig érdekelt maga a jelenség, már attól kezdve, hogy megtudtam, mi az. (Akkor tudtam meg, amikor kitört rajtam.)

"Son, When you grow up, Would you be The saviour of the broken, The beaten and the damned?"- My Chemical Romance

Ezt a sort valahogy nagyon a magaménak érzem. Ahhoz képest, hogy elsősorban bloggernek érzem magam, egyfajta küldetéstudat is munkál bennem (néha akaratom ellenére), hogy tudósítsak a világnak az "eltört", "megvert" és "rohadt" oldaláról. Mert megértem én a hozzátartozók oldaláról is a problémát, a zavart, a szégyent, a frusztrációt, néha talán a félelmet is, de aki végigjárja ezt a passiót, az leginkább mégiscsak maga a páciens, én úgy gondolom. Mégis hogy jutottam el idáig, hogy van egy skizó, akinek a mondanivalója többeket érdekel, mint az eddigi skizó blogok többsége, amik szép csendesen eltűntek a süllyesztőben? Sok munkával. Álhatatosággal, következetességgel, és azzal, hogy nem adtam fel. Jóllehet ezen a blogon az első bejegyzés 2015 januárjára datálható, blogot már jó 10 éve vezetek viszonylag rendszeresen. Jó móka lett volna beimportálni a freeblogba "bedolgozott" 5-6 évemet is, de mára már nem bánom, hogy így alakult.

A sors iróniája, hogy igazából akkortól lettem "celebskizó", amikor részletesen beszámoltam a beteg gondolataimról a blogon. Bejutás a pszichiátriára, és bejutás a postr-en keresztül egy(-két-három) Origo címoldalra. Sokan figyeltek fel akkor a történetemre, mert ez volt az első eset, amikor valaki viszonylag egybefüggően ontotta magából egy alternatív valóságból érkező tudósításokat, de annyit mégis érzékeltem a valóságból is, amennyi ahhoz kellett, hogy nehogy bejussak egy elfekvőbe is, kis mellékszál volt a helyi pszichiátria oligarchájával vívott egyenlőtlen küzdelmem, aminek mai napig iszom a levét, és kihatással van az életemre. Végülis felülkerekedett bennem is a hétköznapi valóság, a normalitás világa, és azóta folyamatosan bizonyítom, hogy nem beszélek félre, sőt, egész tűrhető blogerré nőttem ki magam, később már a reblogon. Végezetül pár szót a gondnoksági ügyemről: most ott tart a folyamat, hogy éppen meg van akadva, mert nincs pszichiáter, aki szakvéleményt írna rólam, ezért meg kell kérnem a gyámhivatalt, hogy keressék meg hivatalos levélben a mostani kezelőorvosomat, és ő, amennyiben teljesítem a feltételeit az életvitelemmel kapcsolatban, esetleg hajlandó pozitív véleményt írni rólam. Ezzel kapcsolatos reflexióim egy fórumon vannak leírva, most nem sorolnám fel mind, így is hosszúra nyúlt ez a bejegyzés.

De, akit bővebben érdekel, itt van: https://bura.hu/forum/bajok/skizofrenia-35

"Fáradt vagyok, és kedvetlen. Amúgy is lassabban készülök fel a vizsgákra, mint a többiek, azért maradt rajtam a Lassú név, de most úgy érzem, még magamon is túlteszek. Csak aludnék, sok éjszakát és nappalt átaludnék, mint a medve télen. Hét gáz félév. Ennyit sikerült eddig teljesítenem. A bejutás a nyolcadik, és egyben utolsó szemeszterre szinte lehetetlennek látszik. Nem hogy nőtt volna az önbizalmam az évek során, mint minden normális embernek, hanem az idő előrehaladtával egyre megcsappanni látszik." - Erre gondol, ilyesmikre.

Elindul a Bevezetés a bevezetéstudományba nevű vizsgájára, amit eddig halogatott, hiába mondták neki, hogy mindent az alapoktól kell kezdeni. Most is csak azért vágott neki, hogy meglegyenek a kreditpontjai. A kreditrendszer és a Neptun bevezetésével a családias hangulatnak is lőttek az egyetemen. Sohasem nézte a Neptunt, akkor kezdték csak bevezetni, "csak felidegesítem magam" - gondolta. Közben találkozik néhány csoporttársával, akik a Fontos Kérdések vizsgáról jönnek, és már igen jó kedvük van.

Határozott bizonytalanságot sugalló léptekkel mászik fel a Már utolsó éves vagy, de ne bízd el magad tanszékre. Ahogy végignéz a neonoktól zúgó, üres folyosón, arra gondol, hogy sajnos egyedül kell nekivágnia, ebből a tantárgyból már mindenki levizsgázott. Illetve nem mindenki. Ahogy halad a folyosón, egy rongycsomót vesz észre, ami megható igyekezettel összeválogatott női ruhákból áll, majd később határozottan egy ember körvonalait kezdi magára ölteni. Kutya ül az ajtó előtt. Kutya egy lány, csak leszbikus, de még nem biztos benne. Úgy látszik, ő is eddig halogatta ezt a vizsgát. Kissé meglepetten, de határozott érdeklődéssel méregetik egymást. Egy társaságba taroznak, de sosem maradtak még kettesben, vagy bandáztak még ketten együtt.

Pár pillanatig kínos csönd. Nem tudom, melyikük teszi fel az ilyen alkalmakkor szokásos udvariassági kérdést*, de hamar túlesnek rajta, és innentől kezdve még jobban kedvelik egymást. Beszélgetni kezdenek, a vizsgákról, a tanulásról, de nemsokára már ott tartanak, azt derítik ki egymásról, hogy régen ugyanabban a házban laktak, a város legeslegmagasabb házában, ahol olyan sok sajnálatos, és néhány vidám eset történt. Na persze, hogy elkerülték egymást, mindketten tudják, hogy egy ekkora házba egy falu teljes lakosságát be lehetne költöztetni. Gyerekkori emlékeiket mesélik egymásnak, és csak nevetgélnek, a kezükben könyv, és néhány pillanatra Kutya már nem is látszik leszbikusnak. Vagy Lassú látszik lánynak? Persze a vizsga puszta formalitás volt.

* - Tanultál?

- Nem. És te?

 -Én sem.

Sokára találkoztak újra. Kutya egy lánnyal ült egy asztalnál, amikor Lassú betámolygott a kocsmába. Talán mondjuk el, miért volt részeg: összeveszett Csillagom-Kicsi-Fúriával, az élettársával. Lassú nagy részegségében, nehezen forgó nyelvvel véletlenül Katának szólította Kutyát. A mellette ülő csaj durván felröhögött. Kata, évek óta nem szólítja így senki. Erre Kutya lassan a karjára tette a kezét, amitől a lány annyira meglepődött, hogy hirtelen elhallgatott. Kutya hálásan csillogó kutyaszemmel nézett Lassú részegen csillogó szemébe.

A történetemet távolról kell kezdenem, volt egy egyetemi csoporttársam, aki állandóan ki volt akadva, hogy minek nekünk nő, időről időre erről lamentált sörözés közben. Aztán persze mindig neki volt a legtöbb csaja, a viszonylag fix barátnője mellett is (akivel azóta össze is házasodtak, gyerekük is született, happy end, stb.) Összetett személyiség volt, na, ebből a szempontból. Én pedig elnéztem neki ezt a kis jellemhibáját, az egyik legjobb barátom volt. Felvetéséhez buzgón bólogattam neki, biztos sok gond volt azzal a rengeteg nővel, tőlem viszont éppen hogy megijedt a legtöbb nő, volt, aki annyira félt tőlem, hogy sírt is, amilyen állapotokban tudtam lenni. Persze a legtöbben, akik ismertek is, tudták, hogy jobbára ártalmatlan vagyok részegen is.

Kis társaságunkban volt egy kamudíler is, aki közben széles körben ismert ember lett, de én akkor még nem éltem az általa kínált kémiai anyagokkal. Semmi extra, egy kis gyógyszeresdoboza volt, mindenféle (legális) pirulákkal, amik fokozták, vagy éppen csak helyettesítették az ital okozta hatásokat. Szóval nem volt szándékomban felcserélni kemikáliára a természetes úton előállított bódító anyagokat (vö.: csapolt sör, egri bor, dzsúzos vodka, gin-tonik, Bloody Mary sok Worchester szósszal, ritkábban egy kis "má-márihuána"). Szóval így telt-múlt az idő, és azt hittem, sosem fogom kipróbálni az agyra ható kémiai vegyületeket, bár már akkor megajánlottak két hetet a miskolci droambulancián, látván, hogy nem nagyon bírok magammal.

Risperdal

A drogambulanciát megúsztam, a pszichés gyógyszereket nem. Kényszerbeszállításom után olyan gyógyszerekkel kezdtek tömni, amire lehetőleg inni sem lehet, vagyis lehet, csak nem érdemes, az ital nem fejti ki a kellemes hatását, viszont ha sokat iszik belőle az ember, ugyanúgy rosszullét lép fel, szédülés, hányinger, stb., csak a kellemes fázis kimaradásával. Ilyen gyógyszer volt a Haloperidol, bár azt nem sokat szedtem, de még inkább a Risperdal (pláne injekcióban). Szóval a Risperdal biztosítja, hogy nehogy már jól érezze magát a dolgozó, még akkor sem, ha esetleg "meginna valamit". Persze számtalan egyéb, titokzatos, és megfoghatatlan mellékhatása is van a Risperdalnak, amit gyűjtőnéven itt most csak "általános rossz közérzet" néven írnék le, de ami "kézzelfogható", az a libidócsökkenéstől és egyéb nemi zavaroktól a részleges, vagy teljes impotenciáig terjedő mellékhatás, magyarul, ha képes is az ember vele valahogy eljutni az ún. beteljesülésig, hát abban sem telik túl sok öröme. Miért? Csak. Számtalan fórumon olvastam erről, és sajnos saját tapasztalatból is mondhatom, hogy az információ teljes mértékben megfelel a valóságnak. Akkor most nézzük legújabb kis kedvencünket, a

Rivotril

-t, ami kétségtelenül hasznos kiegészítője lehet egy antipszichotikumos terápiának, és az ember, ha többet is vesz be, max. kialszom! felkiáltással hamar hajlamos ebből is túlzásokba esni. Valamiért csak 0,5-ös és 2-es változatban kerül forgalomba: középút nincs, persze nekem egyből a 2-est kezdték el adagolni a kórházban, aztán csodálkoztak, hogy milyen jól bírom a 3x2 mg-ot, csak sajnos elfelejtették lecsekkolni a dohányzó ablaka alatti kis részt, mivel minden gyógyszerbevétel után dohányzás ürügyén ott köpködtem kifelé a rácsos ablakon, mivel nem akartam egész nap fel se bírni kelni az ágyból. Viszont a megfelelő adagot beállítva hatásosan csökkenti a szorongást. Amit még csökkent, az természetesen a nemi vágy, és a lehetséges mellékhatás természetesen megintcsak az impotencia. És ilyenkor az embernek el kell döntenie, hogy nyugodt szeretne-e lenni, és hogy mennyire. Bár a hatása rövid távon nem annyira drámai, mint a Risperdal esetében, azért már nagyon is hamar észlelhetőek bizonyos jelek, bele sem merek gondolni, mit tesz azzal, aki évek óta szedi rendszeresen, és esetleg nagyobb adagokban. Ráadásul tény, hogy nagyfokú függőséget okoz. Nem egy embert kezelnek addiktológiákon, drogambulanciákon a Rivotril okozta függőség csökkentésével.

Karácsonyi történet

Most visszakanyarodnék a történet elején tett kijelentésre, miszerint mennyivel jobb lenne nekünk, ha nem lenne szükségünk nőkre. Én megtapasztaltam, mennyire király. A Risperdaltól az embernek élni sincs úgy kedve, nemhogy szexelni. Véletlenül derült ki az egész, amikor kíváncsiságból áthoztam valamelyik karácsonyi Playboy számot a szobámba a két ünnep között Kurt Vonnegut valamelyik novelláját keresve éppen. (Kurt Vonnegut az a sci-fi író, aki nem érti, mi ez a nagy felhajtás a szopás és a golf körül.) A magazin címlapján szereplő nő nem volt rám különösebb hatással, és ahogy beljebb lapoztam, már több nő is szerepelt egy képen, a legvégén pedig nagyon sok pucér nő feküdt egymás hegyén-hátán, és hát... egyik sem tetszett... eléggé... Nem tudom, mit írhatnék még, talán, ha leírom az érzéseimet, az segít. Végtelen düh fogott el, amikor megtapasztaltam egy korábban áhított állapotot, kétségbe estem, szó szerint, egy olyan képesség, amit korábban természetesnek vettem, átsiklottam felette, volt, hogy le is néztem, nem volt többet a birtokomban. Megcsonkítva éreztem magamat, és mélyen megsértve, és csak kíváncsiságból kérdezném, hogy akik a fentebb látott képen látható hűtőtáskával flangálnak (Risperdal tárolására használják), vajon tudják-e, hogy mivel szórakoznak?

Persze, ahogy azt kell, januárban azonnal tablettára váltottam, csökkentettem, majd elhagytam a szedését valahol Brazíliában, de ez már egy másik történet...

Szóval, in medias res (de csak azért, mert háttal nem kezdünk mondatot): dolgozok egy rehabilitációs cégnél, közben szoftverfejlesztő tanfolyamra járok. Egyiknek sem látom túl nagy hasznát; a melóban mélyen képességeimen aluli munkát végzek, ami nem lenne baj, a baj az, hogy kedvem sincs hozzá, hogy kézműveskedjek. Világéletemben utáltam. Régebben ezt úgy dolgoztam fel, hogy beültem inni munka után a Fehér Egérbe, ahol 140 Ft egy sör, és az emberek ált. barátságosak. Erről rivotril segítségével leszoktam, de most törököt fogtam, nem ereszt, több-kevesebb nyugtatóval élek. Habár nem töltöm a délutánjaimat már az Egérben, néha azért "megiszok valamit".

Mivel a tanfolyamon elég keveset tanítanak, csak a papírt adják a végén, otthon kellene felkészülnöm az egészre. Nem hiszem, hogy cégnél fogok elhelyezkedni (ilyen múlttal hogyan is), kezdetben ilyen szabadúszó munkákra gondoltam. Kicsit idegesít, hogy havi 30-at kidobok a pénzemből a semmire, de ha ilyen területen szeretnék dolgozni, legalább egy OKJ-s papírom legyen. A tanfolyamon végzők aránya 30-40%, néha elgondolkodom tisztelettel, hogy mi a fenét keresek itt, mivel eddig semmit sem csináltam, és 2 hét múlva modulzáró vizsga lesz hálózatokból, adatbázisokból, és programozásból. Programozásból láttunk eddig JAVA-ban egy "Hello World!"-öt, a vizsgán lesz elvileg néhány Access-lekérdezés, (az Access-t) már az ECDL vizsgán is utáltam, meg programozásból fogalmam sincs, mi lesz. Jelenleg valami olyasmiket tanulunk, hogyan jelentkezzünk egy állásra, meg ilyesmi. A legtöbb tanár csak sztorizgat, otthon kéne tanulni. Most lesz rá 2 hetem, legjobban a hálózatoktól félek, az Access-t is utálom (de ezt már mondtam), programozásból eddig nem sokat tanítottak. (Pedig már majdnem egy fél éve járok.)

Azt hiszem, most megírom a "Hello, World!"-öt JAVA-ban.

Jó, jó, én is megérdemelném a bambasági pótlékot, mivel már előfordult egyszer (amiben közrejátszott egy hivatalos e-mail, egy spam mappa és 2dl egri borvidéki sauvignon), hogy nem a saját csoportomba ültem be, és így újra végighallgattam a korszerű munkaszervezési modult egy másik nézőpontból.

Most azzal vagyok elfoglalva, hogy szabadságot, csúsztatást, táppénzt, bármit könyörögjek ki a munkahelyemtől, hogy fel tudjak készülni a modulzáró vizsgákra. Mert bármennyire "durván intelligens" vagyok a pszichológusnő szerint, akinél tegnap voltam, és megkezdtem a 12 alkalmas skizó-rehabilitáló program előkészítő tesztjét (metakognitív tréningnek hívják), valószínűleg egy OKJ-s vizsgára önállóan felkészülni más tészta, mint egy IQ-teszt, vagy memóriavizsgálat, vagy néhány egyszerűbb szöveges matematikai feladat.

Summa: azért járok Budapestre OKJ-ra, hogy kiránduljak egyet a fővárosba minden második hétvégén, nincs is nagyon ellenemre már kimozdulni otthonról, a kb. 10 év otthon ülés kicsit kezdett már unalmassá válni. Talán, ha végzek, egy darabig itt kezdem meg áldásos tevékenységemet, majd ha lesz némi referenciám, kapok munkát otthon is. De ha nem maradnék mégsem Budapesten végzés után, Marshall McLuhan szerint akkor is világfaluban élünk, és önállóan, vagy távmunkában kezdek magammal valamit.

"Code is Poetry"

Szívesen kezdenék például némi WordPress sablon piszkálgatással...

A Magyar Pszichiátriai Társaság állásfoglalása a pszichiátriai ellátás helyzetével kapcsolatban című kis szösszenetében olvasható a következő kis részlet:

"A hatályos Egészségügyi Törvény mentális zavarokat érintő fejezetében több rész elavult, de sorozatos jelzéseink ellenére sem történt változás. Önálló „elme-törvény” megalkotására volna szükség! Ebben kellene pontosan szabályozni azokat a jogi kereteket, mint pl. a kötelező gyógykezelés, ezen belül az ambuláns ellátásra való kötelezés kérdése, stb. A jogbizonytalanság okozta félelem az egyik oka a pályaelhagyásnak, a humán erőforrás krízis erősödésének is. A hatályos magyar jogszabályok, sokszor összeegyeztethetetlenek a Magyarország által aláírt nemzetközi egyezményekkel."

Hahaha! Rettenetesen sajnáljuk azokat a szegény egészségügyi dolgozókat, akik a "jogbizonytalanság okozta félelem" hatására kényszerülnek pályaelhagyásra... Én még nem találkoztam konkrétan olyan esettel, amikor a mentős, ápoló, vagy orvos, szemében a jogbizonytalanság okozta páni félelemtől vezérelve közeledett volna felém, hanem inkább ellentmondást nem tűrően léptek fel velem szemben. Képzeljük csak el a következő dialógust:

- Elnézést, kedves uram, nem ismerem pontosan a jogaimat, mivel a hatályos magyar jogszabályok sokszor összeegyeztethetetlenek a Magyarország által aláírt nemzetközi egyezményekkel, de volna szíves velünk fáradni?

- Ó, természetesen, részemről a megtiszteltetés, hogy Önökkel tarthatok, előre örülök a csodálatos utazásnak, aminek végcélja ismeretlen számomra, pont ezért izgalmas, a jogok miatt pedig ne aggódjanak, velem igazán azt tehetnek, amit csak szeretnének, régóta csak erre vártam. *kacsint*

Amikor a mentősök nem ennyire jó fejek:

Első kényszerbeszállításom 2006. március 5-én volt, élénken emlékszem, egy szép tavaszi napon kiszálltam a fürdőkádból, magamra vettem egy alsónadrágot, és egy pulóvert, és mivel nem éreztem túl jól magam, kimentem a bejárati ajtón, ahol szerettem volna segítséget kérni, de valahogy nem ilyen formában. Történetesen egy pszichiátriai ápoló is lakott a lépcsőházban, és éppen arra ballagott, aztán amikor meglátott, kérdezgetett valamiket szigorúan, közben a kezében játszadozott valamivel, amiről nem tudtam levenni a szememet, majd megkérdezte, hogy kérek-e valamit, erre kértem egy pohár vizet, kérdezte, hogy rosszul érzem-e magam, mondtam, hogy igen, kérdezte, hogy kérek-e segítséget, ismét igennel válaszoltam.

A "segítség" jött is hamarosan, két mentős, és két rendőr képében, annyit mondtak, hogy tartsam ki az ujjam, és valami tűt szerettek volna bele szúrni, aztán amikor ettől meijedtem, és elhúztam az ujjam, se szó, se beszéd, mind a négyen rám csimpaszkodtak, lenyomtak a földre, én pedig próbáltam őket lerázni magukról. A négy kedves látogatóm nyögött, és fújtatott, alig bírták megakadályozni, hogy felálljak, majd egy szúrást éreztem a karomon, gondolom rivotril injekciót kaphattam, körülbelül  egy lónak való adagot, mert éreztem, hogy minden erőm elhagy, másodpercek alatt szétáradt bennem, és TUDTAM, hogy most MEGHALOK, de nem bántam. Szóval ilyen a HALÁL.

A miskolci pszichiátrián tértem magamhoz, mert - mint később megtudtam - kedves kísérőim azt mondták a felvételes nővérnek, hogy pucéron szaladgáltam a lépcsőházban. A kórházban, amikor magamhoz tértem, egy takarítónő kitépte a kezemből a branült, de úgy, hogy spriccelni kezdett a vérem, majd elkezdett rám ordibálni, hogy mindent összevérezek, a mellettem fekvő ágyon fekvő szerencsétlen ekkor adott pár reklámújságot, amivel eúgy-ahogy el tudtam szorítani a vérzést. Orvost, vagy ápolót ott tartózkodásom ideje alatt nem is láttam, hanem szüleim kérésére átvittek a nyíregyházi pszichiátriára, útközben egyszer álltunk meg pisilni, végig fogtak két oldalról az mentősök közben a mező közepén, hogy el ne szökjek.

Aztán kiderült, hogy még rosszabb helyre hoztak:

Ellentétben a miskolci pszichiátrián tapasztalt összevisszasággal, a nyíregyházi kórházban rend, és fegyelem uralkodott: ugyanúgy pelenkát kaptam, mint Miskolcon, és amikor véletlenül magamhoz tértem, jött a következő adag injekció. Egy-másfél hétig tartottak folyamatos altatásban. Az akkori igazgatónőnek az volt a módszere, hogy sok mindenkit ezzel az altásos kúrával próbált kigyógyítani a bajából, ezért nem egyszer jelentették fel a rendőrségen, talán hirtelen nyugdíjazásának is ez lehetett az oka... mindegy, a mostani főigazgató pedig az élethosszig tartó elfekvőre esküszik... mindeddig következmények nélkül. Mindegy, a "kezelésem" egy ún. "családterápiával" zárult, ahol az volt a téma, hogy én mennyit iszok, mennyire vagyok aljas, és hogy ezután már egy kortyot sem szabad inni, hanem szedjem csak a haloperidolt (ami egy első generációs, borzasztó elavult szer), a kemadrint, ami a haloperidol okozta mellékhatásokat hivatott kiküszöbölni, meg a jó öreg rivotrilt. Az orvosi protokollt teljesen mellőzve skizofrénnek diagnosztizált, persze ezzel az eggyel ráhibázott, dicsérték is mindenhol a szaktudását, mondván, hogy minél hamarabb kerül egy skizofrén gyógyszeres kezelés alá, annál jobbak az esélyei a javulásra, ami egy hatalmas közhely, persze.

A gyógyszert 3x hagytam abba, háromszor estem vissza, tehát összesen 4 epizódom volt, amiket női nevekről neveztem el: Adrienne, Júlia, Anikó, Edit. Mindegyiknek kényszerbeszállítás lett a vége, de egyik sem volt olyan durva, mint az első. Még csak nem is ellenzem a kényszerbeszállítást, hanem inkább azt mondom, hogy durva módon csinálják, az első esetben én magam is vártam a mentőket, semmilyen ellenállást nem tanúsítottam, mégis leszúrtak, mint egy disznót. A mentősök, akiket tisztelhetünk azért, hogy életeket mentenek, ilyen esetekben nagyon durván járnak el, sajnos. Pedig a skizofrén is ember, nem pedig leszúrandó kisgömböc, nem a jogi kereteket kellene szabályozni, hanem emberszámba venni minket akkor is, ha betegek vagyunk.