Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

15 perces karácsonyi gyorsmenet

Oké. Egyáltalán nem akarok átmenni játékblogba, de ez az év vége már csak ilyen. Mindenki hype-olja a szezonális cuccait, és mindig befut 1-2 új anyag is. Ilyenkor az emberek is hajlamosak nyitni a témába vágó írásokra, filmekre, hírekre, stb., és nagy ívben tenni arra, ami túlmutat ezen. Hadd mondjam el, nem vagyok kivétel én sem. Az ünnep mindenkinek a lelkében van. Lélekben körbeüljük a karácsonyfát, és lélekben megajándékozzuk egymást. Mindegy, itt csak az Ace of Base Life Is a Flower című slágerének első sorát tudnám idézni, saját interpretációmban, "egy ingyenes világban élünk", de mint tudjuk, a legjobb dolgok ingyen vannak, minek kommercializálni a Karácsonyt?

Ebből az apropóból szétnéztem egy kicsit a karácsonyi témájú játékok között, és jelenleg ez az egyetlen, ahol nem kell agyonverni senkit, sem ellenséges fenyődíszeket, sem vigyorgó csokis sütiket, sem zárlatos égőket, de még a grincset sem, de még a karácsonyi sárkányt sem. Nem, itt bombázni kell. Na, nem Londont, vagy Berlint, még csak nem is Drezdát, vagy Monte Cassino-t. Andy és Ollie megmentik a Karácsonyt. A Rudolf rénszarvas által vontatott repülő szánról ajándékokkal kell megszórni a házakat, mert a Mikulással egy kis forrócsoki-baleset történt. Erre mindössze tizenöt percünk van.

Andy Warhol szerint mindenkinek kijár(na) 15 perc hírnév, és ezt a játékzenéiről ismert Soda Piggy ezzel a kis karácsonyi játékkal igyekezett a maga számára biztosítani. Mondjuk ez a 15 perc nálam kissé kitolódott, mert kissé hm... mondjuk így, figyelmetlen voltam, és nem vettem észre bizonyos összefüggéseket, és csak nyomkodtam a gombokat össze-vissza, ezért szeretnék egy kis használati utasítást mellékelni a programhoz, itt első körben gondolok az irányításra: A: dobj zöld ajándékot a zöld házra, S: piros ajándék a piros házra, S: sárgát a sárgához. További segítség: a játékban három település található, egy falusias jellegű, egy nagyobbacska község, vagy kisebb fajta város, illetve egy igazi nagyváros, ahol már kék házak is találhatóak, de nem kell megijedni, ezek is az előző színes házak mintájára funkcionálnak, itt a háztetőn lévő csík színe jelzi, hogy milyen színű ajándék való oda.

Felhívnám még a figyelmet a jobb alsó sarokban elhelyezkedő, általam státusz bárnak, illetve klapatyingónak nevezett bizbaszra, ami egy piros csik formájában ölt alakot, és ami a lakosság megelégedettségi szintjét hivatott ábrázolni, a játéknak akkor van vége, ha: a.) letelik a 15 perc, b.) a státuszbár kimaxolja a rubrikát, vagyis a piros állapotjelző bizbasz eléri a maximumát, kiakad, ésatöbbi. A játékot meg lehet úgy oldani, hogy mindhárom településen szórunk ajándékot, de amúgy teljesen fakultatív, mely településre látogatunk el, a lényeg, hogy minél több pontot szerezzünk egy-egy helyszínen, hogy az elégedettségi mutató kiakadjon, és ezzel véget érjen a játék pozitív értelemben. Ha ez nem következik be 15 percen belül, értelemszerűen vesztettünk.

Értékelés: 5 színes ház az 5-ből

Andy and Ollie SAVE CHRISTMAS letöltése

0 Tovább

Decade

Hopp, egy stratégia, pontosabban erőforrás menedzsernek mondott játék. Nyilván, alapból nem a stílusom, de volt már hasonló stílusú játék, bár egy kicsit komplexebb ennél. Ez a darab a maga kis egyszerűségében tart számot érdeklődésre, bár eléggé mérsékelten, mert nem egy nagy szám, de kiválóan példázza, hogy mindennapi emberek képesek szöveges stratégiákat összehozni elképesztően rövid idő alatt. A 37. Ludum Dare versenyre készült, aminek a lényege, hogy 2 nap alatt kell elkészíteni egy játékot. A verseny tematikája: Egy szoba. Ez mondjuk egy kissé baljósan hangzik, de a játékmenetben érezhetően ez nem gördít akadályt a játékosok elé. A történet szerint valahol vagyunk, és valahova tartunk, és oda 10 évig tart az út (nyilván az űrben), és ez képezi a címet is, hogy dekád, ami felveti a kérdést, hogy hány deka egy kiló, és hasonló hiábavalóságok. Na, most erőforrásokkal kell gazdálkodnunk, hogy túléljük az utat, és épségben odaérjünk a célállomásra. Az idő automatikusan halad előre, tartalékaink fogynak, és ügyeskednünk kell, hogy a szűkösen rendelkezésre álló erőforrások kitartsanak, illetve több növekményt mutassanak, mint csökkenést. Ezt elkapni nem könnyű, valószínűleg vak tyúk is talál szemet alapon sikerül majd elérni az optimumot. Na, ennyivel van ennyi, csákány.

Értékelés: 3,5 optimum az 5-ből

A játék online változata: https://graebor.itch.io/decade

Forráskódja Twine rendszerben: http://ludumdare.com/compo/ludum-dare-37/?action=preview&uid=11713

A versenyen részt vevő összes játék (2390 db):

http://ludumdare.com/compo/ludum-dare-37/?action=preview

Ajánlott zene:

0 Tovább

Egy könyvkihívás ürügyén

Már 2. éve éve rendezik meg a könyvkihívás nevű tevékenységet, aminek a lényege abban áll, hogy olvass el x idő alatt y könyvet z fajtából, és némi nyereményre is apellálhatsz aktivitásod kapcsán esetleg. Eredetileg 50, különböző kategóriájú könyv kiolvasása elolvasása volt a feladat, de már van lights verzió is, 25-ös olvasási kvótával. Sőt, aki egy hónap alatt 4 könyvet vállal, szintén részt vehet a happeningen. Ha jól gondolom, az esemény megrendezése már indulásakor nehézségekbe ütközik, tekintve a mutatókat: már második évben negyedannyi a kihíváson való részvételi kedv. Az is lehet, hogy idén rendezték meg utoljára, és sose többet. (http://www.konyvkihivas.hu/)  Bár ezt mondjuk kétlem. Egy nem túl nagy költségvetésű játékról van szó, az összes díjazás nem kerül annyiba, mint maga a honlap, szvsz. Talán ezért is volt az idén nyomottab idén az érdeklődés.

F*sza dolog egy ilyen könyvkihívás. Bár nekem úgy tűnik, kicsit túl sok az eszkimó, és kevés a fóka, olyan értelemben, hogy olyan játékokon szoktam indulni, amiben van valami emberi léptékű esély is, hogy esetleg talán nyerek valamit. Azért decemberben én is beneveztem egy utolsó, 4 könyves kihívásra. Az első knyígu, amit véleményeztem, Charles Dickens Karácsonyi éneke volt. Persze, szép dolog magáért a részvételért megcsinálni, de én egyre inkább szeretnék ezt-azt, vagyis ellenszolgáltatást kapni a dolgaimért, még ha csak gesztus értékűt is, egyre ritkábban szólalok már fel öncélúan, leginkább afelé tendálok, hogy valami hasznom legyen az írásaimból, ha más nem, erkölcsi. Vagy mondjuk azért írok, hogy effektíve pressziót gyakoroljak egy bizonyos ügyre, Nyaff, azt hiszem, az önértékelésem nagyjából mostanában hágott a tetőpontjára, nem feltétlenül összhangban a teljesítményemmel. Az írás nálam kezdetben terápia volt, de kezd komolyra fordulni. Persze valamit nem lehet kihagyni, nem lehet nem megírni, mert különben nagyon nagy baj lenne. xD

Emlékszem, a Reszkessetek, betörők! - tematika előtt, mindig valami Karácsonyok szelleméről hadováltak ilyentájt a televízióban, ami engem borzasztóan nyomasztott. Aztán Dickens egy másik karácsonyi történetét fordítgattam éppen, aminek kapcsán felmerült ez a sztori is. Szerintem is nagyon arrranyos, bár egy kicsit tagadhatatlanul nyálasabb, mint a másik történet, amit fordítottam (Mese a manókról, akik elvittek egy sírásót), és ennélfogva inkább filmre kívánkozó. Dickens és a természetfölötti témák viszonya megérne egy hosszabb terjedelmű monológot is, most csak annyit jegyeznék meg csendesen, hogy az idei Karácsony szelleme valószínűleg kielégülést nyert velem kapcsolatosan, ugyanis 30+ év után eljutottam arra a pontra, hogy elolvastam a regényt. Habár a filmet nem valószínű, hogy látni fogom, hacsak nem sugározza idén a tévé, és nem bújik elő belőlem az összehasonlító irodalomelméleti izé, ha ez nem lenne túl nagy képzavar.

Jó, minek írok akkor ilyen lefutott, idejét múlt dolgokról, mint könyvkihívás, Charles Dickens és Karácsonyi ének, ha olyan nagyokos vagyok? Mert mondani akarok vele valamit. Talán csak annyit, hogy úgy gondolom, hogy ideje visszaklasszicizálódni, mármint irodalmilag. Vannak témáim, amikkel nem fárasztom itt a népet, mivel az amatőr játékok szerepeltetése a blogban enyhén szólva is megosztó volt, ezért ezeket máshol próbáltam közzé tenni. Megkockáztatom, még amatőrebb módon tettem ezt, mint amennyit a játékok megérdemeltek volna. Ebbéli munkámmal továbbra sem fogok felhagyni, de itt az ideje, hogy tovább szélesítsem a látókkörömet, na jó, fogalmazzunk úgy, hogy "visszaszélesítsem", és ahogy a 8-bit retro játékok mellé annak idején felvettem a nem-lineáris, tehát interaktív fikciós műveket, visszatérek a kályhához, vagyis ... *dobpergés* újra könyveket fogok olvasni *néma döbbenet*. Charles Dickens és a Karácsonyi ének nemcsak egy nyitás, egy gesztus a decemberi ünnepkör felé, hanem egy folyamat kezdete. Hiszen, mint mondtam, hogy ezek a dolgok már nélkülözik a kanti értelemben való "szép az, ami érdek nélkül tetszik" megállapítást, hanem vagyok annyira izé, hogy mindenben az anyagi lehetőséget lássam elsősorban, és ha bele is feledkezek esztétikailag bizonyos tevékenységekbe az úgynevezett flow élmények miatt, olyan profán dolgokat, mint zabálás, fingás, stb. valamiből finanszíroznom kell majd, ez lenne a következő lépés. Mert. A családommal való viszonyom megérne egy amolyan kritikusabb bejegyzést, most sprintügyileg ennek szezonja is lenne, lehetne, de pont ünnep előtt nem szeretnék khm... fügét mutatni nekik, és lehetőség szerint utána sem, de ha így megy tovább, nem tudom garantálni... és ez nem fenyegetés, csak lehetősége valaminek, amire nekem van néha a legkevesebb ráhatásom, igazság szerint. Tkp anyám van ezeken a dolgokon fennakadva, néha apám, a tesómék nemes egyszerűséggel letiltottak a családi facebookos nyalifaliról, én meg mondjuk azokon, amit ők csinálnak, szóval ez így korrekt is lenne... Az már rég nem elverás velük szemben, hogy az életkoruk alapján, vagy az úgymond egészségességük okán valamivel is több eszük lenne nálam, amire itt szükség lenne, talán úgy nevezném, hogy belátási képesség, de az sincs... momentán raktáron.

0 Tovább

Minimal Pardey

Uccsó hét a szakkörben. A minimálbér jövőre 15%-kal nő, a létszám 15%-kal csökken. Tehát 4-5 főt majd át kell helyezni máshová - ennek folyományaként kitört a pánik, ilyennek még nem láttam a munkatársaimat, mintha ugyan orosz rulettre kényszerítenék őket erőszakkal, mindenkit naponta kiver a víz, pánikol, foggal-körömmel ragaszkodnának a munkahelyükhöz. Mondjuk, nyilván nem túl szép dolog, hogy egy ilyen valóságshow-elemet bedobjon  rehabilitációs munkahelyekre, de hát az már tudjuk, hogy ez a konzervatív-kereszténydemokrata kormány annyira érzékeny szociálisan, mint a két hetes bakancsomnak a levált cipőtalpa. Nem is ezért szeretjük őket, hanem a... miért is? Ja, semmiért. Populista, műmagyar, tolvaj csürhe.

Hát, szóval azért nem írtam eddig, mert 1. twitterkedtem, 2. undergroundkodtam, 3. szegény nőmnek minden nap úgy kellett éjszaka leválasztani a számat a marmonkannáról, hogy másnap be tudjak valahogy vergődni a melóba aktívan pihentem. A melóban aztán uccsó hétre bekerültem a gyengélkedőbe, az úgynevezett 3. műhelybe, ahol eléggé freesyte-ban folyik a munka tevékenység. Sajnos táppénzre is kellett mennem pár napra, mert önszorgalomból egy tudományos megfigyelést végeztem, ami arra a kérdésre kereste a választ, hogy a krónikus alkoholizmus mennyire befolyásolja az abilify maintena depot injekció gyógyászati értékét a mellékhatások tekintetében. Pf.

Hadd mondjam el, hogy még nem értem teljesen a végére, de egyelőre a kutatási eredményeim titkosak, majd a kritikus pillanatban csodafegyverként publikálom őket. Ja, igen, a meló: nyomatékosan megkértek, hogy légyszíves legalább abban az 1-2 órában mutassak némi hajlandóságot a józanságra, ameddig ott vagyok, mert az anyagbeszerző szabadságon van, és én végzem a munkáját, szóval gyakran sétálgatok a városban helyettesítő munkakörömből kifolyólag. A múltkor 2, 5 óráig intéztem a táppénzes papíromat, mert útközben 4l árpakólát kellett anyagbeszereznem, utána meg a piacon ellenőriztem a lacipecsenyés termékeinek minőségét, természetesen mindezt tiszán tudományos érdeklődésből, és szigorúan önszorgalomból. Hát, ilyen a lájf. 

0 Tovább

Karácsony hava - télelő - álom hava

"Most is rekonstruálódom, mindig és mindig, közben a szép, fényes, fekete hajam kihullik, ami megmarad, megőszül, az emberek elhagynak, és én szép lassan bele rekonstruálom magamat a sírba, és ott azután megszűnik ez a tudományom, ha a sírbolti férgek már lerágták rólam ezt a kevés húst is."

/Cholnoky László: Bertalan éjszakája/

Na, ok. Jórészt rehabilitálódtam, rekonstruálódtam. Sűrű volt a program, hülyének nyilvánítottak ott, ahol köll. Lsd. le%olási bizottság, mondjuk ott már alapból debilként kezeltek, szóval már csak ezért is, vigaszdíjként is megérdemlem rokkantsági ellátást, kicsit cirkuszoltam a bizottság előtt, de nem színészkedtem, nem előre megfontolt & aljas szándékból tettem, csak már ott is a szobámmal jöttek, amivel már az összes izém kivan, és csak jogos felháborodásomban küldtem el a szisztémát a jó édesanyjába, és ez pontot ért a hülyeségi skálán. Mondjuk bármilyen húzásom csak ugyanezt támasztotta volna alá, aki már eleve a gondnokával jön, mondhat, amit akar, ha van rajta sapka, azért bolond, ha nincs, akkor meg azért. Szóval mintegy erőszakkal beletömtek a zsebembe havi 50+e Ft-ot bő 2 évre. Kijár az Erzsi utalvány, az utazási kedvezmény, meg az összes bónusz & bambasági pótlék. Ehhez még hozzájön, hogy jövőre már teljes jogú állampolgár leszek, ez a kis apanázs éppen arra jó, hogy gond nélkül tanulmányozhassam egy bizonyos blogmotor viselkedéstanát a sablonszerkesztések tükrében, bizonyos JAVA-s szálkezeléseket szerver- & kliensoldalilag, meg hogy legalábbis fogalmat alkossak arról, hogy a C#-ot eszik-e, vagy isszák egyáltalán, mert ebben a témakörben is evárás hozzászakérteni a diszkurzushoz. Jó, ne szaladjunk ennyire előre, ezek januári tervek. Maradjunk egyelőre inkább a decembernél.

Ahogy rehabilitálódtam, revideáltam egynémely nézetemet a decemberi ünnepkörről, és fesztiválszezonról, és arra jutottam, hogy alapvetően "minden alkalom jó alkalom", ahogy egy régebbi McDonald's szlogen tartja, és én is visszahelyezem ezt az időszakot oda, vagyis arra a polcra, ahová eredetileg tartozik, és ahonnan sutba vágtam évekkel ezelőtt. Tehát már nemcsak a Hallowe'en szerepel a repertoáromban a megünneplendők listáján, hanem újra vannak színek és fények Karácsonykor is, és Ebenezer Scrooge, illetve Gabriel Grub módjára megérem, hogy jobb ember legyek, az elmúlt, idei és eljövendő Karácsonyok kísérteteinek látogatásai nélkül is. Persze én nem vagyok egy kimondott Dickens-i karakter, ünnepelni is csak pontosan szépen, a saját tempómban tudok, ennek jegyében holnap kezdem is a szezont a Retro Fesztiválon, és intenzívebb hörpi törpit tartok egészen szilveszterig, amikor is ajkamba harapva parancsolok megálljt, hogy onnantól kezdve a vizsgáimra fókuszáljak. Egyébként ez a 2016-os év mindig ilyen. "Good friends we've had, good friends we've lost", nyilvánvaló, hogy az emberek jönnek-mennek az életemben, pláne az idén volt ez az átjáróház, de év végére bejött az a 30Y-idézet, hogy "amit összekuszálsz nyáron, bogozd ki télen", és mert a nagy idők nagy embereket kívánnak, minőségi váltások történtek az emberi kapcsolataimban, mármint ami a fontosabb szerepeket illeti. Más lett a felállás, a leányzó fekvése, meg minden. Most szándékosan nem jövök még ide pluszba a nyeles tojással, meg a répalével, meg a bőrös virslivel, és még sorolhatnám, már csak az hiányzik, az mélyen bántó, és stíluson aluli lenne, és méltatlan volna eme szép tél eleji időszak szellemiségéhez.

Na, jó, esetleg némi tojáslikőr belefér. A dolgok veleje, vagyis summázáta pedig abban áll, hogy legyen minden olyan, mint régen, ha revizioniosta lennék, mondhatnám, hogy vissza mindent, mi régen volt, de én egyelőre csak a saját csatolt részeimet szeretném helyreállítani, hogy eredményesebben feszegethessem tovább a határaimat, új körülmények között, új emberek társaságában, de most először érzem igazán a betegségem óta, hogy vállalhatóan, autentikusan önazonos vagyok, ha érti mindenki, amire gondolok. És ezért gondolok leírható háborús veszteségként azokra, akik már nem esnek latba akkora súllyal a mindennapjaimban, mint valaha tették. Nekik hálásan köszönöm az eddigi együttműködésüket, és fáradozásaikat velem kapcsolatosan, talán még találkozunk Filippinél ebben a k... edves életben. Kívánok tehát mindenkinek azt, amit leginkább szeretne, és még egy kötelezettségemnek tennék eleget, bejelenteném egy új, független pszichiátriai betegeknek szóló fórum, vagy oldal, vagy akármi tervezetét, aminek létrejöttében szeretnék segíteni, vagy akörül bábáskodni, az még nem teljesen világos, hogy milyen mértékben és minőségben. Egy fórum mindig vidám dolog, nekem már volt szerencsém üzemeltetni egyet annak idején rpg makeres játékokkal kapcsolatban, de ez már valami felnőtt, már-már 18+-os téma, mégha ma a jelenség nem is korlátozódik 100%-ban csak a felnőtt népességre, sajnos. Úgy tudom, nincs túlkínálat jelenleg ilyesmiből. Szóval:

"Az a baj a mai világgal, hogy ha igazad van, és azt ki is mondod, akkor azt vágják a fejedhez, hogy biztos haragszol arra, aki hazudik, mert te is olyan vagy, csak letagadod, és különben is, sokan hazudnak, és jól is érzik magukat így, tehát ne rontsd el a játékukat..." Na, igen, valami ilyesmi... Oké, meglátjuk még mi fér bele az idei évbe, talán lesz még játék, talán könyv, de  egy csomó piros alma & mogyoró biztosan, szóval újra van Karácsony, újra érték a számomra, halleluja, meg forralt bor, és krampampuli, tojáslikőr, gesztenye, pezsgő, virsli és lencse. Többet nem tudok. Kérem kapcsolja ki. Ja, izé, ni, bor. Meg sör. Azt meg már mondanom sem kell, mert az az alap. De most már tényleg vége. BK!
0 Tovább

Skizofrén érdekvédelem - Blitzkrieg

Pontosan 2 hete kezdtem el egy kép kapcsán itt vergődni, hogy az illetékesek szeretnék az ügyemet, és ezzel az életemet fű alatt elintézni, azt hiszem, még 2 év gondnokság betette volna nálam mentálisan a kaput, és bedőltem volna az agyamba rendesen. Tudom, eddig csak szörpikéztem itt, meg rinyáltam, és mire észbe kaptam, már megvolt a gyámhivatal, és a kezelőorvos állásfoglalása arról, hogy egyértelműen kérik a gondnokság fenntartását.

Schizophrenia strikes back

Szóval, első intézkedésünk volt kikérni az ügyvédtől a papírokat, mihelyt meglett nevezve a személye, és meglepődve tapasztaltuk, hogy már rendesen maszatolgattak, és mismásoltak az ügyemben, és szűk egy hét van hátra a perdöntő elmeorvosi meghallgatásomig. Aztán meg az is volt történetesen, hogy a hely, ahol dolgozunk, csak másodsorban szakkör, elsősorban érdekvédelmi szervezet. Beszéltünk az elnökünkkel, aki készségesen ráállt az ügyre, és egy olyan munkáltatói jellemzést írt rólam, ami levédett az elmeszakértő előtt minden ügycsoportban, természetesen csak a vállalható, reális képet adta rólam, de mindenki tudja, milyen sirály vagyok, szóval ez annyira nem volt nehéz. Mindegy, szóval az egyesület kiállt mellettem.

3 skizóka indult útnak november 29-én a nagykállói pszichiátriai fellegvár irányába, szerintem eléggé impozáns látványt nyújthattunk, enyhén túlöltözve, iratokkal és egyebekkel felszerelkezve, szerintem úgy festhettünk, mintha legalábbis valami bírósági szemle lennénk, holott csak az egyikünk jussát kértük volna vissza, vagyis a drágaszágát, a klapatyingóját, hambruínó kalangyínó. (Ezt hívják szaknyelven zsargonafáziának, amikor a skizókák érthetetlen szavakat találnak ki. Persze normális embereknél ez cukiság, skizókáknál zsargonafázia). Szóval a gondnokommal kiegészülve, 4-en beállítottunk műsorkezdés előtt 20 perccel, kész kalangyínó csoport, és ott pörögtünk már a 2-es pszichiátria előtt a földszinten. Az elmeorvosi  szakértő hamar lezavarta az ügyet, elolvasta a jellemzésemet, meglepődött, majd amikor megtudta, kivel járok, és nemcsak a büfébe, újfent meglepődött. Természetesen egyedül voltam bent, és elévülhetetlen érdemeket szereztem, amikor megmondtam, hogy mennyibe kerül egy kiló kenyér, és ki az ország miniszterelnöke, milyen nap van, és milyen pártokat ismerek.

Hát, ennyi. Szóban elmondta, hogy semmiféle gondnokság nem szükséges továbbra számomra, pitypalattyózzunk, és menjünk isten hírével, áldás, békesség. A bíróság az elmeszakértői vélemény alapján dönt, tehát az ügy itt le is zárult, gondoljon mindenki, amit akar mindenről, beleértve az itt elhangzottakat is. Mitymoty. Szóval most már nyugodtan eladhatom a házrészemet 4 sörért, de nekem ennél több eszem van, mert vodkát is fogok mellé kérni, keményen alkuszom. Köszönöm mindenkinek, ennyit akartam. Még aznap a következő közlemény jelent meg a bura.hu Skizofrénia 3.5 fórumán, 13 óra 37 perckor, előzetes csapatépítő tréning után:

 It's over. It's done. Elmeszakértői szinten eldőlt: gondnokság vége. Virágokat a női öltözőbe kérném. Egy hétig ki leszek kapcsolva. Wellness. Fitness. Ideiglenes lakcímem, Fehér Egér eszpresszó, Nyh, Gádor Béla út 2/fsz, terasz, 1es asztal 4. szék.

Ennek vége, értik?

Azt hiszem, precedens értékű szakvélemény született, a gyámhivatal előzetes állásfoglalása, és a kezelőorvosi szakvélemény ellenére, köszönöm mindenkinek, aki bízott bennem, és annak is, aki nem, mivel magát minősítette ezzel a véleményével az a néhány ellendrukker, vagy hozzászóló, vagy messziről jött ember. A január 9-én tartandó tárgyalás már merő formalitás lesz, vége a gondnokságnak, teljes jogú állampolgár leszek megint, vége a dalnak, vége a játéknak, talán a blognak is abban az értelemben, hogy itt gyökeres fordulatot vesz az életem: egyszerre lépek ki a munkarehabról, kapom vissza a jogaimat, látok neki a szoftverfejlesztői vizsgákra való felkészülésnek, váltok kezelőorvost megint (illetve váltottam), ésatöbbi.

0 Tovább

Life Is Strange - 1. epizód (Chrysalis)

Nem követem a játékszoftver-fejlesztési trendeket, mivel jellemzően leragadtam a 8-bit retro világban ezen a téren, vagy ami még rosszabb, az interactive fiction nevű szöveges kalandoknál. "Mert bocsánaton és alkuváson még eladók gyönyörű percek!" - mondta Kaffka Margit az Utolszor a Lyrán című versében, ami jelen esetben annyit tesz, hogy sem időm, sem energiám kereskedelmi játékokra, a pénz meg aztán a legkevesebb. Vagy jelentheti azt is, hogy Life Is Strange nevű játék készítői éltek egy kézenfekvő üzleti fogással: 5 epizódból álló alkotásuknak első részét ingyenesen letölthetővé tették, ami fél nap alatt le is jött az 1Mbit/s telefonról megosztott internetkapcsolatom segítségével. Sebaj, úgyis kimaradtam a betárcsázós technológiából, ugyanis más dolgom volt éppen. Asszem, egy CoV nevű folyóiratot bújtam szorgalmasan akkoriban. És/vagy egy Sz. Sörszalon nevű helyen üldögéltem. 

Tehát az élet bizony eléggé furesz: adtam egy sanszot a Life Is Strange nevű játéknak, de azt is mondhatnám, hogy inkább magamnak, mondván, hogy kipróbálom az első epizódot, aztán ha bejön, akkor megveszem a teljes játékot a Steamen 5€, kb. 1500 Ft értékben. Persze azóta megvettem, hogy két gyámsági ügyintézés között legyen mivel elütnöm az időt. Jó, mi? Nem is baj, hogy csak az első epizódot toltam végig ezidáig, mert tartok tőle, hogy össze-vissza spoilerezném ezt az amúgy is eléggé csapongóan induló játékleírást.

Magáról a játékról is essen akkor néhány szó. Mint említettük, 5 epizódból áll, mintegy imitálva a játék filmsorozat-jellegét, szóval az embernek külön öröm, hogy egyszerre csöppen bele egy interaktív filmsorozatba, mivel a 3D-s, rajzolt grafikák, és átvezető képsorok nagyon emlékeztetnek erre, egyszerre kap egy hipermodern kalandjátékot, vagy felfoghatja Visual Novelként is az egész történetet. Én akkor is ki lennék békülve a játékkal, ha csak ennyi lenne a cselekmény, ami az első epizódból kiderül, bár bőven akadnak még elvarratlan szálak, amik előrevetítik, hogy egy nagyobb lélegzetű műről van szó.

A játék alapötlete meglehetősen szimpatikus: egy felsőoktatási intézmény művészeti karán tengetjük mindennapjainkat, fotó szakosként, fő problémáink nagy vonalakban a következők: Victoria, a helyi, hm... diákkör vezetője állandóan csesztet minket, az intézmény biztonsági alkalmazottja szintén hülye, és zaklatja a diákokat, aminek következtében egyre gyakrabban gondolunk egyre nagyobb nosztalgiával szülőföldünkre, a napsütötte Seattle-re. A történet felütése meglehetősen szokásos: egy órán szunyókálunk éppen, mindenféle világítótornyokról álmodozva, amikoris egyszercsak rádöbbenünk, hogy vissza tüdjuk pörgetni az időt néhány perccel. A vécében szemtanúja leszünk kedvenc barátnőnk, Chloé meggyilkolásának, és úgy döntünk, bevetjük újonnan felfedezett képességünket, hogy inkább mégse haljon meg, hanem folytassa tovább zűrös életét, sőt, későbbi kalandjaink során a mi oldalunkon bukkanjon fel, cserébe mi is segíthetünk neki felkutatni eltűnt barinőjét.

A játék, ha jól tudom, az Unreal Engine 3 játékfejlesztő szoftverrel készült, talán ebből következik az irányításában álló néhány kisebb anomália: a W, A, S, D billentyűkkel való irányítás csak egy (az egérrel a kamerát zoomoljuk), a játék közben felkínált választások a kurzornak a felkínált szövegrészre való vitelével történik (kattintás nélkül), ezt csak azért írom le, mert nekem kb. egy REM fázisomba került tegnap éjszaka, ameddig rájöttem, hogy hogy kell a karaktert a tárgyak manipulálására bírni, mindeközben szegény Chloét kb. 47x lőtték szitává :-(. Shifttel gyorsítunk, jobb egér gombbal, illetve CTRL-lal visszapörgetjük az időt. Nagyjából ennyi lenne. Vannak még hírek arról, hogy több epizód fog készülni a játékhoz, és a tv-sorozatok mintájára ezek is évadokká állnak össze. Sőt, arról is olvastam információt, hogy valamelyik vadállati barom filmet szeretne készíteni a játékból. Az élő szereplős remake-et még megérteném, de filmet minek? Akik annyira visszamaradottak szellemileg, hogy nem tudják a játékban irányítani az eseményeket, nem biztos, hogy pont egy film alapján fognak kapcsolatba kerülni Max és Chloé sztorijával. Ja, bocsika, még nem mondtam, hogy a mi nevünk igazából Max, mármint a játékban. Barna, kleó hajunk van, és picsatáskánk. A kék haj Chloé. Mivel klasszikus értelemben vett gamer körökben nem mozgok otthonosan, sajnos nem tudom megmondani, mennyire híres ez a játék, vagy hogy volt-e már itt róla szó, maradjunk annyiban, hogy egy csecsemőnek minden vicc új. :-)

Értékelés: 10 világítótorony a 10-ből. A játék beszerzése jelen esetben egyénileg történik, mondom, én a Steamen vettem 5€-ért (75%-os engedménnyel...).

0 Tovább

Szomnolencia, szopor, kóma

A drága kezelőorvosom nem-organikus eredetű inszomniát állapított meg nálam legutóbb. Majd kérvényezte a gyámság fenntartását nálam. Kisebb problémákat vélek felfedezni a rendszerben: ha egyszer megkapod a skizofrén diagnózist, egy másik orvos már csak azért sem fog rajta változtatni, hogy csontig benyaljon az előzőnek. Ha egy nagyfejű, és a haverja gyámság alá vesz, nyugodt lehetsz, hogy hiába mész havonta 10 km-t egy másik városba, a lényegen ez mit sem változtat, a drága kezelőorvosom szerint ez úgyis egy cég, és nyilván a céges bulikon nem venné ki jól magát, ha nem csinálják ki egy életre azt, akit kipécézett magának az egyik. Azt hiszem, céget mondott. Igen, cég - egy halálgyár. Meg nem tudom az ügyeimet intézni. Egyet mondjon, amit nem intéztem el. Mondjuk, azt például el tudom intézni, hogy az első pár találat a nevére a „mézes-mázos h**** k****” kifejezést adja vissza, amiért egyszer már be is vágott a figyelőbe, és még a Google-nél is külön kérvényt kellett benyújtani, hogy vegyék ki a találati listából. Legközelebb nem leszek ilyen rendes. Sőt, egyáltalán nem leszek rendes. Pereljen be. R******. R******.

Szóval, amúgy be van osztva az időm rendesen. Vagy a leszázalékolásom miatt szaladgálok, vagy a gyámsággal kapcsolatos ügyeket intézem, ja, bocs, el is felejtettem, nem tudok ügyeket intézni, akkor viszont nem tudom, milyen kifejezéssel illessem azt, amit csinálok. Mondjuk sanszos, hogy az IQ-m magasabb, mint a drágámnak, de nem az a lényeg: hülyének kell nézni azt, aki megpróbál valaki lenni azok után, hogy meghurcolták a pszichiátrián, ha megpróbál felállni, lehetőleg kirúgni alóla a lábát, és a sárba taposni, hogy ne háborgathassa az VV Mici análját még értékelni bíró, és egyéb szellemi rágógumikon kérődző kedves honfitársait, mert az nem betegség, ha valakit főműsoridőben napról napra totálba vágnak, sőt, üdvözlendő teljesítmény, de ha valaki elmondja a véleményét, rögtön korlátozni kell vagy 10 ügycsoportban.

Szóval, teljes K.O. A legtöbb időnket a gyámság levetetésével kapcsolatos rohangálás tölti ki, ami szerintem amúgy tök felesleges, de meg kell futni ezeket a tiszteletköröket, mielőtt kezelőorvost váltok, sőt elmeorvosi szakértőt is újat kérek, mert enyén szólva kurvára érintett az ügyemben, és érdekelt abban, hogy engem gyámság alatt tartson. Napközben az egyik kórháztól rohangálunk a másikig, papírokat beszerezni, vagy az ügyvédhez, vagy éppen a munkahelyemről szerezni be arról írást, hogy nem vagyok beteg hülye. Ez a sok papírozás és ügyintézés annyira fárasztó, hogy nem hogy nem-organikus eredetű inszomniám nincsen már, hanem inkább a szomnolencia (aluszékonyság) a jellemző, ami néha átvált már szoporba, ahol az ember már csak erős ingerekkel ébreszthető, végül beáll a kóma, amikor már ébreszthetetlenek vagyunk. Na, igen, eddig talán nem kéne eljutni.

Téma lezárva

Közben megjöt a TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) válasza, és a Pszichotikusok Egyesületének vezetősége is ellátott olyan hasznos tanácsokkal (jogi, és nem jogi egyaránt) és tippekkel, amiből "összegyött egy nagy tipp", amiből annyi kihüvelyezhető, hogy "láttak már falon pókot", vagyis koránt sincs veszve minden, a kezelőorvosom keményen alám vágott, de ez az egyetlen dolog, amire nincs bocsánat, már repül is, nem fogom névvel együtt témába tenni, annyit nem ér az egész, sem itt, sem máshol, annál is inkább, mivel többet már nem árthat nekem. A Pszichotikusok Egyesülete egy érdekvédelmi egyesület, konkrétan nem védenek senkit, kicsit megtévesztő lehet a név, de kaptam itt is 1-2 olyan tanácsot, amivel levédhetem magam, nehogy esetleg nem várt irányból érjen a támadás. Az alap hozzáállás egyébként az, hogy nem értik, mit ugrálok, a kérdés az, hogy beteg vagyok-e vagy sem, akkor meg miért nem vállalom az ezzel járó procedúrát. Leginkább azt a lelki gyötrődést nem értik, ami jogaim csorbításával engem ér folyamatosan, vagy szerintem az illetékes helyeken nagyon is értik, pont abban sértenek a leginkább, amire életem folyamán a legbüszkébb voltam, az intelligenciámban. Francba az önérzettel, meg az önbecsüléssel, pontosan tisztában van vele mindenki, hogy az eljárásban részt vevők többségénél több eszem van, és külön öröm lehet nekik, hogy lehúzhatnak a szintjükre, sőt legyőzhetnek a rutinjukkal.

0 Tovább

Levél a TASZ-nak

A gyámhivatal, és a drága kezelőorvosom a gondnokság fenntartását kérték rám. Nincsenek illúzióim, hogy ezek alapján milyen elmeorvosi szakértői vélemény várható. Levél ment a TASZ-nak, hogy ebből mi lesz, nem tudom, annyi bizonyos, hogy újabb cirkusz várható. Stay tuned!

Tisztelt Stefánia!
B******* Eszter és F********* Bori ajánlotta Önt mint gondnoksági ügyekben járatos szakembert. Úgy érzem, jogsérelem ért a pszichiátrián azzal, hogy gondnokság alá vettek 2014-ben, és folyamatosan sérülnek a jogaim azzal, hogy a gondnokság további fenntartását kérték rám 2 év után is. Erre most derült csak fény, amikor az ügyem újra bírósági szakaszba lépett, és a kirendelt védőügyvédemtől ki tudtam kérni a rám vonatkozó állásfoglalásokat (pszichiátriai szakértői vélemény, gyámhivatal állásfoglalása), mivel engem ezekről nem tájékoztattak, sem szóban, sem írásban. Mondanom sem kell, hogy a gondnokság további fenntartását kérik - a gyámhivatal a kezelőorvosom szakvéleménye alapján - amely szakvélemény annyi indoklást tartalmaz, hogy, idézem: "ügyeinek önálló viteléhez szükséges belátási képessége csökkent". Írják ezt annak ellenére, hogy mind a gondnokom (édesapám), mind én úgy látjuk, hogy a gondnokság fenntartására nincs további szükség, ezek a vélemények szerepelnek is a gyámhivatalii iraton. Hétfőn megyek elmeorvosi szakértő elé, és ezek az iratok csak most kerültek a birtokomba, amiken enyhén szólva meglepődtem. Az elmeorvosi szakértő valószínűleg ennek a fél soros úgynevezett szakvéleménynek az alapján a gondnokság meghosszabbítása mellett dönt majd. Illúzióim nincsenek ezt illetően. Körülményeimet tekintve egy rehabilitációs cégnél dolgozom 4 órában, ezzel párhuzamosan szoftverfejlesztő tanfolyamra járok Budapestre, és szándékomban áll továbbtanulni felsőfokú oktatási intézményben is. Kiegyensúlyozott párkapcsolatban élek, igaz, nem túl hosszú ideje, de időm legnagyobb részét a barátnőmmel töltöm, akivel mindent megbeszélünk (például ezt az ügyet is), és kölcsönösen segítjük egymást. Mindössze annyi kérdésem lenne, hogy ügyem jelenlegi szakaszában tudna-e nekem valamilyen tanácsot adni, ami a gondnokság megszüntetését segítené elő? Van-e jogom például objektívebb, reálisabb szakvéleményt kérni valakitől, esetleg olyan elmeorvosi szakértőt kérni, aki nem elkötelezett a rám gondnokságot kérő pszichiáterek irányába, legjobb, ha egyáltalán nem is ismerné őket, ha ez egyáltalán lehetséges ma Magyarországon, de különösen itt a megyén belül. Ennyi lenne a kérésem, illetve kérdésem. A gyámhivatal és a kezelőorvos állásfoglalását mellékletben csatolom, hátha segít valamit.
Türelmét, idejét, és tanácsait előre is köszönöm, tisztelettel:
P*** Róbert
  

0 Tovább

Nincsenek véletlenek

Ahogy megszületett az előző bejegyzés a gyámhivatal eljárásáról velem szemben, már aznap intézkedtek a levél feladásáról. Persze, lehet, hogy véletlen. De hogy pont ugyanazon a napon gondoljunk egymásra a gyámügyi előadóval ilyen mérhetetlen szeretettel a szívünkben egymás iránt, arra az esély 3 ezrelék körüli. Szóval csekélyke. "Ment a telefon." - hát, gondolom. xD

A levél tartalma persze nagyjából az újabb szívatásban merült ki: az ügyem már megint bírósági szakaszba lépett, elmeszakértői vizsgálat bevonása NÉLKÜL. Érdekesnek tartom, hogy a pszichiátria - úgymond - egész embert kíván, úgy működik, mint egy rosszabb fajta pszichózis: minden pillanatban lehúzza az embert, újabb és újabb trükköket vet be az ember elméje ellen. Korlátoztak fizikálisan, kibírtam, korlátoztak kémiailag, túléltem, most bedobtak a mélyvízbe: olyan jogi csűrés-csavarás közepébe kerültem, ami olyan, mint egy igazi labirintus, Ariadné fonala nélkül. Egyszerűen nem ereszt.

A pszichiátria sohasem veszíthet. A pszichiátria a társadalmilag megbízhatatlan elemek gyűjtőhelye. Vajon ki áll egy-egy ember tönkretétele mögött? A kezelőorvos? Hm... A jóindulatú rokonság? Mégegyszer hm... Valóában egy olyan társadalmi közmegegyezés áll mögötte, aminek a végén egy-egy jelentős társadalmi státusszal bíró személy, vagy érdekcsoport áll. Vajon kinek lehettem szálka a szemében? A telefonvonal végén mindig egy-egy nevesíthető személy áll (vagy ül) pro és kontra. Sokaknak vagyok szálka a szemében a közvetlen környezetemben. Szakmai sértettség, bosszúvágy, és sárga irigység egyaránt lehetnek a mozgatórugói annak, hogy valaki, vagy valakik szeretnének elbánni velem, illetve móresre tanítani, kivonni a forgalomból.

Nincsenek illúzióim a saját személyemet illetően: én egyáltalán nem vagyok fontos, valakik valahol mégis potenciális veszélyforrást látnak bennem. Ezek emberi, hatalmi játszmák, amik ugyanúgy megvannak az alacsonyabb társadalmi körökben, mint a felső tízezer képviselői között. A helyzet annyiban drámai, hogy itt már havi párezer, pártízezer forintért megy az egymás fúrása, ebben a mikrokörnyezetben, ami helyi szinten egy-egy kisebb szubkultúrává képes kinőni magát. Még a pszichiátriai betegek között is létezik egyfajta hierarchia, aminek a legalacsonyabb szintjén hagyományosan a skizofrénnek állnak. Még ha történetesen egy skizofrén többségű egyesületben dolgozol skizofrén vezető irányításával, akkor is determinál a társadalmi státuszod arra, hogy lehetőleg alá vágjál, mert egészséges vagy, vagy egészségesebb, de legalábbis annak tartod magad. A skizofrének minden nyilvános, vagy netes vitában lehetőség szerint a rövidebbet húzzák, mert nem lehet adni a szavukra: téveszmések, paranoidok, ki tudja milyen tünetek beszélnek belőlük, adni a szavukra nem lehet, szar érzés lehet valakinek, ha egy skizó dirigál neki, ha papíron mentálisan egészséges. Nem számít, ha valaki tünetmentes, vagy másfélszerese az IQ-ja, mint neki, mert addig-addig nyüzsögnek, forgatják magukat, szövetségeseket keresnek, ameddig el nem ismerik az ő igazukat. 

Eddig hagyományosan igaz volt, hogy mindenhol csakis a skizofrén fél húzhatja a rövidebbet; szavuk nincs. A gondnokság alá helyezési bírósági eljárás úgy van felépítve, hogy sehogy, az eljárásban maximum arra van lehetőség, ha valakinek netán érdekében állna visszacsinálni a gyámságot, egy magasabb társadalmi státuszú illetőnek, esetleg, erre legyen lehetőség, de hogy a személynek, akinek az eljárás a bőrére megy, semmiképpen ne legyen lehetősége kikerülni alóla, pláne, ha esetleg (vélt, vagy valós) társadalmi érdekeket sért. Láttam már falon pókot, jöttek már vissza Hodászról is, hogy milyen állapotban, az más kérdés, mert labdába már biztos nem rúgtak utána társadalmi szinten, de még mintha a saját életükből is kizárattak volna. Rongyosan, beesett szemekkel, testi tünetekkel, lelassulva, megtörve és meggyötörve. Tegyük fel, csak tegyük fel, hogy valaki megharagszik egy skizóra, hogy fog neki betartani: megveri, lelövi az utcán, mint egy kutyát, dehogyis, elég bedobni a gondnoksági turmixba, olyan még nem volt, aki ebből a helyzetből megerősödve jött volna ki, mutatóban van egy-két ember, akiről leveszik a gyámságot, persze csak akkor, ha, úgymond együttműködik. 

Akik ezt az egészet csinálják, teljes jogbiztonságban érzik magukat, álmukban sem gondolnák, hogy a fagyi esetleg visszanyalhat. Szerintem viszont a mai világban mindent számításba kellene venni, valahogy komplexebben vizsgálni a dolgokat, mert velem szemben már kimaxolták az eszköztárat, én most nagyon lent vagyok társadalmilag, de az nem biztos, hogy egy szép napon ez nem fordul meg, és akkor... nem, nem bosszúra vágyom, ezt úgysem lehet megbosszulni semmilyen fórumon, márcsak azért sem, mert nem nagyon van rá precedens, és így kialakult protokoll sem. Persze széllel szemben nem lehet pisálni, de hadd mondjam el, hogy már nekem is vannak szövetségeseim, vannak, akik szimpatizálnak velem, és van egy rossz hírem: akkor is le fogják venni a gyámságot, ha nem rivotrilozom le magam este 10-kor, vagy nem rakok rendet a szobámban, vagy nem tartok csendes pihenőt délután kettőkör. És még a széljárás is megfordulhat. Én nem fenyegetőzöm, nem verem magam (feleslegesen), mindenesetre köszi a választ, nagyon kedves, hogy megpróbáltok mindent, de ment a levél a TASZ-nak, pá, drágáim, viszlát a bíróságon. Ja, és ha félreérthető lennék, nem én perelek (egyelőre), én csak alperes vagyok, már évek óta, sajnos, és csak a kötelezettségemnek teszek eleget, de ez más ügyben még megfordulhat, ha sokáig szórakoztok velem. <3

0 Tovább

Művészetterápia - gondolatok egy kép kapcsán

"Sziasztok, gyerekek, hát most egyet képzelgünk, és ábrándozunk és szörfözünk egyet..."

A fenti műalkotást az egyik barátom készítette terápiás jelleggel, az idézet Ovistól származik Pityucicukácska és a gyógyulandok  01 című youtube-os hangzó anyagából. Na, akkor tartunk egy kis tárlatvezetést. Tudjuk, hogy egyesek szerint a skizofrének nem "netképesek", akármit jelentsen is ez, ez körülbelül annyira igaz, mint az, hogy minden magyar paprikát eszik, és lóval közlekednek. Ha jól csalódom, ez a kép Photoshoppal készült, és kimeríti a digital art fogalmát. Mindenkinek a fantáziájára bízom, mit is ábrázol, nekem szimbolizálja mondjuk egyrészt a nemrég lezajlott skizó eszmecserét, ami a burán folyt, másrészt azokat az érzelmeket, amik dúlnak bennem a pszichiátriával kapcsolatban. Létezik ugye egy bizonyos fajta hülyének nézés irányomban a kedves pszichiátria, a tisztelt bíróság, és a tekintetes gyámügy részéről, szóval aktuálisan az van, hogy saját érdekemben tartanak gondnokság alatt, veszik el az emberi jogaimat, és jóval a két éves gondnokság lejárta után is bő fél éve pihentetik az ügyemet a gyámhivatalban. Természetesn nem feltételezek ártó szándékot a (nem) történtek mögött, pláne nem vélelmezek politikai, pszichiátriai, vagy bármilyen hátsó szándékot, hanem csak abszolút jó szándékot. Igaz, hogy ha egy nappal később küldjük be hozzájuk a költségeim tételes listáját, másnap már reagálnak rá hivatalos levélben, hogy jogi eljárást indítanak ellenünk, de a kibaszott dolgukat nem képesek végezni, szóval azt hiszem, most fogyott el a türelmem, és meg fogom érdeklődni, milyen jogi lépéseket lehet tenni akkor, ha a gyámhivatal egyszerűen nem hajlandó foglalkozni az ügyemmel. A megajánlott két év gyámságból már egy évet lassan rá fognak húzni, szóval abszolút jogsérelem ért, és meggondolom, hogy esetleg bepereljem én is őket a picsába, a kilóra megvett elmeorvosi szakértőt, a tárgyaláson hazudozó bírónőt, a kirendelt védőt, aki nem a legjobb tudása szerint járt el, és nyilvánvalóan egy követ fújt velük, és nem utolsó sorban a súlyos etikai vétségeket elkővető kedves akkori kezelőorvosomat, aki hajlamos összetéveszteni ezt az keleti várost a Balkán-félszigettel, és azt képzelni, hogy nem fogom többet témába tenni, holott beszólok én még a magasságos atyaúristennek is, ha úgy érzem, már megint kezd kibaszás jelleget ölteni a velem való bánásmód. Ezekről csak ennyit.

Csak feltételezni tudom, hogy azt gondolják, hogy egy módon tudnak velem kibaszni, mégpedig úgy, hogy nem foglalkoznak velem, ezzel elejét véve annak, hogy én is megtegyem a saját lépéseimet, vagyis fel tudjak készülni a TASZ által felajánlott ingyenes jogsegély igénybevételével, de pont így csúsztak bele abba, hogy a meghatározott időn jóval túl csorbítják a jogaimat. Nem vettek komolyan a tárgyaláson. Hülyére vettek, és bepaliztak. Amikor másik elmeorvosi szakértőt kértem volna, elkezdtek a lelkemre beszélni, hogy így, meg úgy, kezdeményezhetem hamarabb is a gondnokság felülvizsgálatát, meg jött az összes ilyenkor bevethető simlis szöveg. A szüleim természetesen végigrinyálták a bírósági szakaszt, azt csodálom, hogy sírva nem fakadtak a bíróság előtt, hogy én ilyen, meg olyan vagyok. Be is szóltam valami olyasmit, hogy nem a sóhivatalban vannak, de teljesen figyelmen kívül hagyták. Hát akkor dugjátok fel a társadalmi státuszotokat mindannyian, csak azért, mert nem fejeztem be a kibaszott egyetemet, tanultam én annyit ott, hogy kibaszhassak én is veletek, ti. most is, jelen pillanatban is azt csinálom, egyébként meg annyit, hogy ne aggódjatok a suli miatt, mert úgyis meg fogom azt is csinálni, bárki bármennyire is próbál róla lebeszélni. Visszakényszerítettek egy olyan városba, ahol már nem ismertem senkit, és engem sem ismertek, az én szavam állt egyedül az egész erőszaktevő, aljas képmutató bandáéval szemben, csak azt felejtettétek el, hogy sem városi szinten, sem a régióban nem érhettek el már ellenem semmit, még úgy sem, ha kitaláltátok az egyetlen megoldást, hogy betartsatok nekem, azt, hogy altatjátok az ügyemet. Engem már régen nem lehet sem agyonhallgatni, sem elhallgattani, sem kussoltatni. Bár, természetesen meg lehet próbálni. De az én verziómat is tudni fogja mindenki. Erről majd én gondoskodom.

Na, hát ez, és ilyesmi dolgok jutnak most eszembe a képről. A művészetterápiás foglalkozás, asszem, célt ért nálam ma reggel, vidáman ballagok a munkába. Máskor is szívesen kommentálok ilyen képeket. <3

Inkább ez jöjjön ki, mint a körzeti orvos, nem igaz? ;-)

0 Tovább

Politika és szexualitás - elnöki szinten

elVonatkoztatás: Csapongó gondolatim a túlzásba vitt cukiságkampány apropóján + néhány (párt)elnöki, illetve elnökjelölti ügy

Azt csiripelik a verebek, hogy Terry Black, az állami főtravi a tv2-n érdekes dolgokat mondott a fidesz helyére pályázó jobboldali párt vezetőjéről. Most vonatoztassunk el egy kicsit attól, hogy mi volt a konkrét mondanivalója. Azért az kemény, hogy a politikusok random emberekkel kefélnek, ez valahogy hozzátartozik a hatalomgyakorláshoz, mint régen az első éjszaka joga, nem egy szexuális botrányról hallani mostanában, persze-persze, távoli, egzotikus országokból egyelőre, és ez talán még csak a bevezetése lehet valaminek, hogy kezdjük egy lightosabb témával, amivel mégis lehet tematizálni a kis magyar valóságot, mármint politikailag, aztán szép lassan jönnek majd a jelentkezők, hogy ki, kivel, hol és mikor konkrétan, és esetleg ki milyen bűncselekményt realizált közben, mert az is köll a politikusoknak, mert egyrészt a hatalom célja a hatalom maga, másrészt ők ma Mo-n az óriási eszetlen nagy királyok. Persze milyen erkölcsiség várható el a politikusoktól, amikor velejéig korrupt, és romlott az egész rendszer, és ha valaki csak magánstadiont, vagy magánkisvasutat építtet, az mégis aranyosabb a maga infantilis módján, mintha az lenne a hobbija, hogy ártatlan báránykákat ront meg a mezőn. A köznépnek pedig avval van betömni a szeme-szája, hogy néhány tagja abban a szerencsében részesül, hogy bemehet a villába, és mindenki láthatja, amint nagy totálban nemi életet éldegél, és egy ország szurkol értük, hogy jól sikerüljön az első anál, pl, így képviselvén Mo-t a világban.

elnök

Azért, remélem, ezek a nagy formátumú államférfiak a nagy magánéletbeli szexuális ámokfutásaik közben arra is szakítanak egy kis időt, hogy alkotmányt módosítsanak két numera között, és azt is remélem, hogy ez az alkotmánymódosítás csak megszilárdítja a jól megérdemelt pozícióikat az államgépezetben betöltött szerepüket illetőleg. Persze az is lehet, hogy tévedek, és ez lesz a legnagyobb gondunk, hogy ki milyen csapatban játszik aktuálisan, vagy időlegesen pl. 2001 és 2003 között, és importálni kell majd a magyar erkölcsiséget szexuális értelemben az egész világon, de, nyah, őszintén szólva én ebben nem igazán hiszek. Karaktergyilkosság, posztmodern lófasz. Ha tekintjük a trendet pl. az amerikai elnökválasztási kampány kapcsán, az esélyes résztvevők (Clinton, Trump) is rendesen osztották egymást, és ott is képben van erősen a szexualitás, hacsak érintőlegesen is, például, hogy milyen szaxofonleckék kapcsán jött képbe Hillary, meg hogy az orális szex az ovális szobában, és a szivarfeldugás, hát, na, nem is számít annak, és Lewinski elnöki pöcsétes ruhája, de ezek nyilván már régi, semmilyen hírértékkel nem rendelkező, morálisan túlhaladott kérdések a mai amerikai közéletben. Szóval, akiről nem lehet előásni valamit szexuális értelemben, az már nem is leinformálható, nem is közülünk jött igazából, és valószínűsíthetően űrlény. (Ld. Obama, és az űrlény testőr c. szösszenet.)

elnök

Szóval, na, ja, csak ennyike, a politika és a szexus vegyítése manapság elég trendy. Csak szólok, hogy szerintem még vannak itt csontvázak, meg szellemek azokban a magyar szekrényekben is, tehát várhatóan, hála Istennek, ebben is kezdünk felzárkózni a nyugathoz, és amúgy hé, csak hé, kíváncsi vagyok, mi lesz ennek a vége, mert egyrészt a valóságsó már kezd uncsy lenni, az igazi, aktuális eszetlenség abban van, ha egymás magánéletében kezdünk vájkálni politikai okokból, és ez az igazi nagy tesó meló, szóval a királyság most abban áll, hogy hogyan lehetne vegyíteni a politikát a kukkolással, tehát újra divatba jön a peep-show némi politikai többlettartalommal. Ez, haver, tényleg már extázisba fogja kergetni a valóságsóból kiábrándultakat is, és ezzel már tutira nem fogunk mellé, én asszem, mint a migráns-témával. És mindezt elnöki szinten.

"Ammán jaó." - legyinthetnénk erre enyhén szabolcsiasan.

Annyit még előrebocsájtanék, hogy a Gyurcsány-Dobrev duóra nem vagyok kíváncsi, szóval a DK-s fejezetét ennek a trendnek alapból passzolnám. :-D

0 Tovább

nem csináltalak fel

tény hogy kitöltöttem
azt a tesztet
a kodependenciáról
aranyos voltam
ebben a dologban
aranyos vagy
aranyosak vagyunk
két dolgot tudok
egy áldás egy békesség
egy jobbulás
mondjuk ez kapcsiból három
és lenne még tovább is
de tudni kell
nemet is mondani
a drogokra és
az alkoholra ami
kábítószer és sejtméreg
múkodik a kémia tankönyvemet
már tizenötödikben
szétlőttem puskával
de nem azért
az ország rablógyilkos
kifosztása
versus
hajnali részegség
térden állva jövök hozzád
félrészegen behúgyozva
járt órát tartani
annó annak idején
az irodalomelmélet tanárom
pöffentett egyet és
zöldeket beszélt
elkopott a nadrágom
a sok jövés-menéstől
a térdénél
természetesen
térden állva
menet közben
elég nehéz teszet kitölteni
de nem lehetetlen
be kell vallanom valamit
negatív lett
az iq tesztem drágám.

0 Tovább

Döntés - rehab vége

Oh, yeah. Mióta is vagyok itt? 2013 január. Mióta űzöm az ipart a szakkörben? 2013 március. Szóval nagyjából szűk 4 éve rehabilitálódom, és akár ilyen örsi naplót is vezetgethetnék a szakkör életéről, szubjektíve, korszakokra bonthatnám, csoportosíthatnám az itt átélt élményeket, bár az utóbbi időben már olyan dolgok kezdtek lassan történni, amiket még én sem merek megírni. Illetve befogom a fülem, befogom a szám, vágom a ruhát, varrom a csíkokat, drótot vágok. Hadd mondjam el, egyikben sem nyújtok kimagasló teljesítményt, habár ezek itt a legegyszerűbb munkafolyamatok.

A munkarehabilitáció kezdetétől ott vagyok, és a leghasznosabb tevékenység, amikor a honlapot frissítem, és tartalmat kezelek rajta, még akkor is, ha ez nem tetszik a kedves kollégáknak, hogy tűt-cérnát elhajintva fél napokat beülök a magasabb beosztású kolleginák helyére (még mindig elég feminin itt a vezetőség, soha nem volt, és nem is valószínű, hogy lesz itt hímnemű egyed magasabb beosztásban). A helyzet az, hogy szívesen csinálom, és fogom akkor is, ha már nem leszek itt. De - és az igazság néha fáj - az életem hátralévő részében nem szeretnék rehabilitációs céllal már egy kabátgombot sem felvarrni. Tagadhatatlan, hogy a munkarehabilitáció engem is, és sok más sorstársamat is kihúzott a mélyvízből, de egy ideje, igazából, bármilyen furán hangzik is, hátráltat, "lehúz, altat, befed", ahogy mondta vki. Hálátlan sorok ezek bizonyos szempontból. Még utoljára kimaxoltam a lehetőségeimet azzal, hogy becsajoztam innen, és így olyan titkok birtokába kerültem, amik nagyobb belelátást engedélyeznek a vezetés, és a céges stratégia kártyáiba, és hadd mondjam el, hogy fantasztikusan profi a vezetőség, és úgy, hogy szinte mindenki skizofrén, és különösebben nincs is már égető szükség nem skizókra a munkarehabiltáció mostani állása szerint. De amúgy rám sem.

Nem, nem mondtak fel azonnali hatállyal krónikus alkoholizmus miatt, hanem szép csendesen megválunk egymástól a térség (ha nem az ország) legjobban működő skizó egyesületével, és egyben rehabilitációs munkahelyével. Bár tagnak valószínűleg megmaradok, a munkaszerződésem meghosszabbítását köszi, de nem fogom kérni januártól. Bár önszántukból elég kevesen távoztak innen, tegnap osztottam-szoroztam, és kiderült, hogy ha akarok még valamit az élettől, most van itt a lehetőség arra, hogy elkezdjem végre aktív pihenéssel tölteni a (rokkant)nyugdíjas éveimet, és látszólag fejest ugrok a nagy semmibe, igazából tanulni fogok, és dolgozni, és dolgozni és tanulni, és így tovább.

Azt hiszem, az hogy az egyesülettől megkaptam azt, amire szükségem van. Most mondhanék szép szavakat, de nem. 1 konkrét dologra gondolok, E-vel kezdődik, és dit a vége, szóval Klapatyinga. "Cselekedjen, itt az idő!" Szóval, ha be akarjuk fejezni a kis tanulmányainkat, akkor nincs más választás, mint ki fájó szívvel, ki vegyes érzésekkel, de dobbantani innen, ki később, ki hamarabb. Még annyit hadd tegyek hozzá, hogy én nem vagyok a munka hőse, de nem is érkezett ilyen irányú megkeresés, illetve felterjesztés az irányomba. Sőt, ha valami figyelemre méltó rajtam az utóbbi időben, hogy éppen mennyire vagyok munkaképes állapotban az előző napi züllögetés, és az azt követő hajnalozás után. 1 szó, mint 100, egyelőre szabadúszóként fogom tengetni, talán kisebb-nagyobb WordPress munkákkal kezdem, talán valami egészen mással. Közép-, és hosszútávú céljaimat fedje jótékony homály. Még az első öt éves tervet sem árulom el, csak ha már belekezdtem a projektekbe, és van némi látszatja is.

Szóval mára már csak ennyit: "Könnyű a jó egészségből a szép időt élvezni!"

+ Hm, akit még érdekel, itt is ilyen értelmű témákról értekezek (többek között).

0 Tovább

egy áldás, egy békesség, egy megkönnyebbülés

Ok. Kialudtam magam. Ráittam. Relax. Bár még mindig vannak aggasztó momentumok a közelmúltbeli történésekkel kapcsolatosan, úgy döntöttem, hogy felülemelkedek rajta. Vonatkoztassunk el attól, hogy kicsoda, de valaki mégis ott ül a Facebookom előtt, és a nevemben chatel. Ráadásul pont a legrosszabkor nyilvánul meg. Jekyll & Hyde. Gondolom, figyel.

Megbeszéltem a dolgot valakivel, és kevésbé valószínű, hogy a kormány célpontja lennék. Vagy akármilyen hackeré. Ugyan, mi értelme figyelni 2 skizó beszélgetését? Ez egy kukkoló lesz. Egy jóakaró. Egy jóbarát. .gov :-) Na, mindegy, ezt hagyjuk is ennyiben. Hanem amiről írni akarok, az az, hogy az életem "egy áldás, egy békesség, egy megkönnyebbülés, egy boldogság, egy szépség". Ez egy szállóige, a Fehér egérben gyakran elhangzik. Kolláth László szellemi terméke, aki a Földvár felé félúton c. örökbecsűt szerezte Bródynak.

Ez eddig így jó. Most bele kellene kezdenem annak méltatásába, hogy mennyire harmonikus a párkapcsolatom, de érzésem szerint én inkább a negatív dolgok krónikása vagyok, szóval inkább beszéljünk arról, mennyire nehezen is viselem én a pozitív stresszt, vagyis a pozitív életesemények által kiváltott feszültséget. Éppen fel bírom dolgozni, de ehhez sajnos rengeteg feszültségoldó módszert kell igénybe vennem, kezdve a lakásban való órákig tartó sétáktól, az éjszakai kávézgatáson át, és végezvén a napi 7-8 egység alkohollal (jobb esetben), amiről azt találtam volt mondani, hogy az országban nincs még egy skizó, aki annyit vedelne, mint csekélységem. Mondjuk megesik, hogy ennél többet iszom, ilyenkor kergetem meg anyámat a lépcsőn, de ha kevesebbet, akkor viszont kormányösszeesküvést vízionálok skizofrének ellen, tehát az ókorban feltalált arany középszer nálam a célravezető, ami mondjuk megfelel 8 bár atmoszféra nyomásnak, szóval naponta 800 Ft diszkont áron minimum benne van a bucimban. Vagy nem tudom, hogy ragozzam, na.

Emellett van időm dolgozni, suliba járni, barátnőzni, játszani, játékot írni, néha behalluzni, néha beparázni, az egyetlen, amit sajnálok, hogy olvasásra egyre kevesebb idő jut, pedig az ember sose tudhatja, én például a klasszikus műveltségemből máris többet profitáltam (szigorúan erkölcsi értelemben!), mint mondjuk a deriválásból, vagy a kétismeretlenes egyenlet megoldóképletéből, vagy akár a Pitagorasz-tételből. Valóban, a szellemi, a lelki, az érzelmi életem "fullos". Azt hiszem, hogy megtaláltam a társam. Halloween van, és évek óta most gondolkodtam el először, hogy tököt kéne faragni, ahelyett, hogy azon filóznék, hogy tökön szúrom magam. Halloween van, és nekem mégis tavasz. Az van, hogy minden évben ez az az ünnepkör, amit igazából megtartok, és erre készülök egész évben. Igaz, hogy szerény módon, magamban halloweeni játékokkal játszom, vagy éppen írok egyet. Talán nem véletlenül az a blogom fejléce, ami. De idén inkább örültem, mint majom a farkának, és épphogy összetákoltam valamit rá, aztán hajrá, előre,

"italozás, motorozás, csajozás, tanulás".

0 Tovább

vonuljunk máma illegalitásba

3-kor főztem magamnak egy kávét. Most fél 3 van. Úgy néz ki, hogy valakiről központilag leállítottak a Facebookon ma éjjel. Telefonon tudunk beszélni (egyelőre). Ezt az ajándékot kaptam a kormánytól, vagy kormány közeli hackerektől ma éjszaka. Valaki válaszolt a nevemben. Aztán leállítottak az illetőről. Sajnos be tudok lépni a fiókjába, és én is le vagyok állítva róla/nála. Az a helyzet, hogy írtam egy játékot, ami kettőnkről szól. Nem túl polkorrekt. Többek között megtalálható itt: http://ifdb.tads.org/viewgame?id=ho0uszap75w9tje

Egyébként angolul van, és mivel egy eléggé híres nemzetközi versenyre készült, hát mittudomén. Talán erre rághatott be valaki. Azt már megszoktam, hogy a Halál a pszichiátriánt tűzzel-vassal irtják a letöltő oldalakról, de eddig még nem vágtak így vissza. Azt is megszoktam, hogy direkt gyámság alatt tartanak, a bírónő hazudik a bíróságon, a kirendelt ügyvéd nem segít, sőt inkább hátráltatja az ügyemet. Ki fogja visszahallgatni a felvételt, ami a bírósági tárgyalásomról készült? Senki. Hazudhatnak, hátráltathatnak.

Hozzátenném, hogy bár diagnózisom paranoid skizofrénia, a legkevésbé sem vagyok paranoid. Igénybe venném egyébként a TASZ segítségét, amit Babarczy Eszter ajánlott, de mivel nem történik semmi az ügyemben, nincs mire készülni, nincs mire reagálni. És ezt nagyon jól tudják. Azt hiszem, engem megfigyelnek. Persze pont nem azok, akiknek kéne. Köztudottan eléggé magamutogató vagyok, és politikai témákba is belefolytam. Leginkább ezzel a játékommal (Edith's Cats). Bár lehet, hogy nem ez verte ki a biztosítékot, akkor viszont nem tudom, mi. Bizony, olyan megfogalmazásokat engedtem meg magamnak, amiért már nem egyszer be akartak perelni, de semmi értelme, tekintve, hogy gyámság alatt vagyok. De ez egy. Központilag leválasztani valakiről, az kettő. Talán félreértettem valamit, talán nem. Nem ragozom. Jó éjszakát mindenkinek. Én ma már nem hiszem, hogy alszok. Azt kívánom, bárcsak paranoid lennék.

Ma lettem 38 éves. Azt hiszem, ideje felnőni. Mindenkinek.

0 Tovább

Csapatépítő tréning

Több, mint két hete annak, hogy előrehozott csapatépítő tréninget tartottunk egy kis kolleginával az egyik hétvégén. Eredetileg decemberben lett volna a meeting, de közben egy munkahelyi félreértést szerettünk volna tisztázni, előre bocsájtom, hogy nem bérfeszültségből adódóan, hanem egyéb félreértések feszültek köztünk. Ennek előzménye a Találkozások - 2nd Edition című írásom ide vonatkozó része. Szóval szokás szerint senki nem gyanakodott senkire, teljesen ártatlanul, és szemérmesen érkeztünk a munkaértekezlet helyszínére, igaz én már egy kicsit be voltam kapva „Várj rám, és én megjövök” - szólt a hivatalos értesítés. Hát én egy kicsit hamarabb mentem, hogy az utasításnak megfelelően tudjak várakozó álláspontra helyezkedni. Munkaköri leírásunkon mindkettőnknek az egyszerű ipari foglalkozású szerepel, de nála az iparizás inkább segítő jellegű beszélgetések lefolytatásában merül ki, nekem meg abban, hogy egész nap csendkirályt játszok, és gondterhelt képpel koncentrálok arra, hogy bele ne aludjak a monoton iparizásba.

Persze, hogy miről volt szó, azt inkább fedje jótékony homály, és fedi is, mert már régen volt, és az emlékek is fakulnak 2 hét után. Szóval az egész estéből jóformán annyi maradt meg, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva másnap ebéd után, a könyvtár előtt kell, hogy folytatódjon a csapatépítő tréning. A könyvtár természetesen kivételesen, és csodálatosképp vasárnap is nyitva volt, szóval áldoztunk a kultúra oltárán is (miután előzetes csapatépítés történt a 4-es számú eszpresszóban). Nem nagyon akarom már itt a további helyszíneit felsorolni az eddig csapatépítési céllal bejárt célállomásoknak, mert hosszúra nyúlna. Helyszínek, időpotok, ugyan, térben, és időben annyira dezorientálttá tett minket a folyamatos csapatépítő tréning, hogy senki nem emlékszik, hogy közben mikor, és milyen formában kértem meg a kezét, és hogy mondott igent. Amúgy mindenkinek csak ajánlanám az ilyen tréningeket, mert érdekesek.

Persze közben eljárogattunk a nagyon progresszív, és trendi metakognitív tréningre, és a hagyományos pszichiátriai előadásra is, de leginkább az általam csak Éjjel-nappal Nyíregyházának nevezett coach training zajlik napjainkban is. Persze mindent megteszünk, hogy ne a detox -> SBO -> pszichiátria -> addiktológia legyen a végső útvonala az üléseknek, de ki lát a jövőbe? „Mai világba?” Vajon törvényszerű, hogy ilyesmik előforduljanak, amikor egy negatív státuszú, segítő munkakörben tevékenykedő, a pszichiátria légkörében lubickoló kedves kollegina összekerül (persze csapatépítési jelleggel!) egy gondnokság alatt lévő, a lehető legrosszabb diagnózist kapó, problémás, és hírhedt „országos hírű bolond”-dal, akit mindig hülyére vesznek, szopatnak, és folyamatosan megaláznak a pszichiátrián, cserébe ő minden lehetséges fórumon gyalázza, és mocskolja őket? Hát, lehet. Néhány olyan körülmény együttállása találkozott most, amik valószínűleg először fordulnak elő a világtörténelem folyamán, akkor meg miért ne lehetne?

0 Tovább

Skizofrén evangélium

Egy időre felfüggesztettem a naplóírást, egy ideje nem írtam blogot. Excel táblázatban sem vezetem az alvásomat, többnyire offline vagyok, IRL élek. Azt hiszem, kiírtam magam a burán, a Skizofrénia 3.5 topikban, bár remélem, nem végleg. Az van, hogy kitört az I. skizó háború, csúnya személyeskedésekkel, hazudozásokkal, ferdítésekkel, egymás kimoderáltatásával, ami azt eredményezte, hogy az „épületes” párbeszéd jó része eltűnt, az enyészetté lett, vagyis „ledózeroltatott”. Tehát az utókor úgy fog rá emlékezni, hogy sehogy, mert így már csak annyi jön le az egészből, hogy minden „országos hírű bolond” összegyűlt egy fórumtopikban, és valamin nagyon vitáznak. Volt ott fórumita, blogger, író, chatter, meg mindenki, aki általában fel szokott szólalni a kérdésben. Az ütközetben 1 felhasználó eltűnt, és pont az a személy, aki körül az egész vitatkozás - de mondhatnék veszekedést is - kialakult.

Azért szép, hogy Európa közepén egy diktatúrára hajazó politikai berendezkedés berkein belül kialakulhatott egy ilyen, higgadt párbeszédnek a legkevésbe sem nevezhető eszmecsere, hacsak ideig-óráig is. Mindenkit elragadtak az indulatai, engem is, de mondjuk, ha valaki már hónapok óta dühös, dühöng, dühös, igen, mindegy, szóval egyszemélyes magánszámot produkál minden elérhető fórumon a pszichiátria ellen, ráadásul egyre szétesettebb, paranoiásabb, és követhetetlenebb formában, akkor az az illető meggondolandó, hogy mennyit használ a skizofrénekről kialakított képnek. Van, aki gyógyszer nélkül él együtt a tüneteivel, valóban. De aki elhagyja az évek óta szedett gyógyszerét, és ezzel párhuzamossan elhatalmasodik rajta az agresszív skizó megmondóember szerepe, az kétséges, hogy mennyire vállalható fel nekünk. És itt már se a skizósággal, se a megmondóemberséggel nincs baj, egyedül a gyökeres személyiségváltozással, és a verbális agresszióval van. Érdekes, hogy immár egy évtizede ugyanaz a 4-5 db skizofrén produkálja magát interneten, legalábbis a témában.

Hogy a skizofrének nem tudnának internetezni, azt felejtsük el. Mi az, amit nem tudnak? Nem tudnak egyszerre betegek lenni, és a betegségükkel foglalkozni, és vállalható módon kifejezni magukat. Végülis igazuk van. Ami a leginkább sajnálatos, hogy be vannak fenyítve a pszichiátria által, mint diktatúra nélkül élni sem tudó (ne feledjük, Magyarországon nincs igazán sem hagyománya, sem múltja, sem jelene a demokráciának) kedves honfitársaink. Hát, nekünk úgyanúgy szükségünk van a pszichiátriára, mint púpra a hátunkra. És hogy van-e összefonódás a pszichiátria, és a kormány tevékenysége között? Háháhá. Ha csak a kormány leszázalékolási, vagyis le nem százalékolási politikáját nézzük, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy a bizottságban ülő pszichiátereket megvették kilóra. Jogászaik vannak, akik még az utolsó pénzedet is elszedik tőled a munkaügyi bíróságon, amíg az úgynevezett elit, hadd ne részletezzem, hogy él. Inkább legyen nekik még egy millájuk, ami már úgysem oszt, vagy szoroz, de te dögölj meg, mert nem kellesz. És akkor fogy a magyar.

Jó, ha így vélekedek ezekről a dolgokról, miért képviseltem mégis pszichiátria melletti álláspontot az említett (már nem létező) fórumháborúban? Ugye el is felejtette már mindenki, hogy eredetileg miről is volt szó? Én mindenképp. Szóval azért szavaztam a pszichiátria mellet, amiért NEM-mel szavaztam volna, ha elmentem volna szavazni, és ha lett volna értelme. Bár így utólag belátom, hogy a hülye kérdésre hülye válasz lett volna a jó válasz. Persze a legjobb otthon maradni, és nem csinálni semmit. Fagyizni, szedni a gyógyszert, kussolni. Csakhogy, édeseim, nekem igényem van az önkifejezésre, és mivel az egyetlen, amihez érdek, a gondolataim írásba foglalása, ezért megszívtuk. A pszichiátria is, a kormány is, a hallgató skizofrének is, a renitensek is, sőt hihetetlen, de én is folyamatosan szívok emiatt, mégsem tudom befogni a pofámat. Ennyi volt a mára rendelt evangélium, drágáim, menjetek békével.

0 Tovább

Bullet Journal - trendi naplóírás füzetbe

Nemrégiben voltam kontrollon, és nem tudtam megkerülni bizonyos okok miatt, hogy apám velem jöjjön. Akár pszichiáternél vannak a szüleim, akár bíróságon, nem tudják megállni, hogy ki ne vetkőzzenek magukból, és indulatokkal teli, véget nem érő panaszáradattal bombázzák a jelenlevőket. Mondjuk az lehet, hogy mindenkinek ilyen hangnemben beszélnek rólam, csak ezt sajnos kénytelen vagyok végig is hallgatni. Mondhatom, felemelő érzés.

Persze bizonyos témákat néha sikerül kikerülni, így nem hangzott el az sem, hogy valójában mennyi alkoholt is fogyaszt a kedves páciens, cserébe én pedig nem mondtam el, hogy anyám azzal fenyegetőzik lépten-nyomon, hogy feljelenti a pszichiátert, amiért abilify injekciót kapok, ami extrém álmatlanságot okoz. Szerintem amúgy bizonyos fórumokon közröhej tárgyát képezi, hogy nekem 10-kor fellövik a pizsit, mégpedig főorvosi utasításra. Beszámoltam még 1-2 húzósabb, téveszmésebb napomról is, amit szinte végighalluztam-paráztam, de a főorvosnő megnyugtatott, hogy nem kell kórházba mennem, érzékcsalódások az egészséges embereknél is előfordulnak hosszabb ideje fennálló álmatlanság esetén. Tééényleg? Nahát...

Azt javasolta, vezessek naplót az alvásomról (talán elfelejtette, hogy ezt már egyszer-kétszer eljátszottuk). És hogy a naplóba esetleg beleírhatnék 1-2 saját gondolatot is. Kérdezte, hogy szeretek-e írni, rögtön rávágtam, hogy „persze”. Nemrég találkoztam pár blogbejegyzés erejéig a Bullet Journal nevű naplózási rendszerrel, aminek az a lényege, ha jobban megnézzük, hogy egy üres füzetbe felskiccelünk néhány naptárféleséget, tevékenységlistát, szokáslistát, meg a jóég tudja még mit, plusz amit amúgy is szeretnénk.

A Bullet Journalnál elengedhetetlen egy tartalomjegyzék, a lapok előre történő beszámozása, és itt kezdődnek az izgalmak. (Persze a tartalomjegyzék utólag kerül kitöltésre, mert nem tudni előre, milyen ötleteinket, terveinket, nyilvántartásainkat szeretnénk a naplónkba felvezetni.) Elvileg van hozzá egy csomó módszer, támpont, jelölés, bizbasz, de mindez merőben opcionális. Szóval akkor, ha 10-kor le is kell feküdnöm (ez a bejegyzés gondosan vissza lesz dátumozva 10 órára, ha netalán reggel fele fejezném be), cserébe én is megviccelem egy kicsit a főorvosnőt, eléteszek egy BuJo elemekkel bőven telepakolt, szószátyár papír alapú naplót, és ha végigrágja magát rajta, és nem kap agyfaszt, kihüvelyezheti belőle, mikor feküdtem, illetve keltem, és hogy hány órát aludtam. Eddig még egyszer sikerült aludnom, de már 7 db A/5-ös oldalt megtöltött a velem történtek bő lére eresztett taglalása.

Valóban időszerű volt már, hogy papír alapú naplózásba kezdjek, nemrég egy pár bejegyzés erejéig megnyitottam a hírhedt pletykablogomat, a Szociális ebéd és rokkó százalékot, amit többen üdvözöltek, de aztán újra bezártam. Nem azért, mert már nem méltó hozzám a kicsinyes pletykálkodás, hanem, mert az ilyen mindennapi, cinikus bejegyzésekkel könnyen megüthetem magam (esetleg valaki más által). És mivel csak idő kérdése, hogy kiderüljön, hogy ennek a blognak van egy ilyen pletykálkodó leágazása, töröltem azt a projektet. Helyette füzetbe írok, amit álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha megtörténik még velem az életben. A füzetbe, és az asztalfióknak, ahogy mondani szokás. Ennyi lenne a nagy sztori, és most szokásomtól eltérően képekkel illusztrálnám, hogy néznek ki a Bullet Journalok, persze nem az olyan kezdő szintű blogpótlékok, mint az enyém, hanem sokan vannak, akik már valóban profin űzik ezt a műfajt. Szóval íme, lehet ámuldozni:

Képek forrása: Pinterest

És végül az én kezdetleges, kísérleti BuJo-m - naplóm egy oldala:

0 Tovább

találkozások - 2nd Edition

OMG. A pénteki napom mindig túlzsúfolt. Meló, kocsma, pakolás, indulás Pestre a suliba. Shoppingolás az éjjelnappali dohányboltban, ahol mindig az a narkós baszózene szól. Semmi bajom a narkós baszózenével, sőt. Annak ellenére, hogy egyiket sem csinálom, örülök, ha más igen, ha neki is örömet okoz. Örülök mások örömének, de ezt már mondtam régebben is. Szombat, suli vasárnap suli, közben  találkozás egy kedves ismerőssel.

Rohangálás parkba, plázába, bkk, mekiben keserű + sör fogyasztás, lassan múlik nálam a paranoia, vagy csak már nem szeretek kilógni a tömegből, rajtam kívül senki sem fogyasztott ott sört + keserűt. De amúgy mindenhol kedvesen fogadtak minket, először találkoztunk, de harmonikusan ellentétes, ámde mégis rikító öltözködésünkről szerintem mindenki levágta, hogy nagyon együtt mozgunk, még egy megjegyzést is hallani véltem "kik ezek?".

Kik ezek? Mik ezek? A jóég tudja. Honnan jöttek, és hová tartanak? A diliházból szabadultak, és soha-viszont-nem-látást mondva erre, szelik át a várost keresztül-kasul. Mámorító a szabadság érzése. Nyilvános helyen pszichózisról, hallucinációkról, gyógyszerekről, paranormális élményekről dumálni felszabadultan. Nem rejteni véka alá semmit, megvitatni a mentálhigiéniás gondokkal küzdő szubkultúra állását. Sokat hallottam, talán keveset mondtam. Jay és Néma Bob. A parkban későn vettem észre, hogy egy gyerek, és a kis családja talán túl sokat kapott az eszmefuttatásból, és szinte meghipnotizáltan meredtek ránk, amikor tovább álltunk. Megvolt nekik a délutáni matiné.

Egyébként pénteken pedig egy munkatársammal toltuk túl az ismerkedést, itt is érintettük a skizofrénia, és mentális betegségek témáját, de valahogy furcsa fordulatott vett az egész, és leginkább egymás erényeit és erősségeit méltattuk, és azt kell, hogy mondjam, hogy kritikátlanul elfogultak vagyunk egymással szemben, és sajnos, vagy nem annyira, de ezzel a ténnyel mindenki tisztában van a szakkörben, és azt is kell, hogy mondjam, hogy ez nekünk magunknak esett le utoljára, de ebben a kérdésben valódi jövőjósnak mutatkoztam, tekintve, hogy olyanoknak is beszámoltam már róla bizonyos kontextusban, akiknek alapvetően semmi érdekeltségük benne.

Ez a körmondat mondjuk a barokk jeles képviselőjének, Pázmány Péternek, vagy a manierista Rimay Jánosnak sem vált volna éppen szégyenére.

De legyen elég erről ennyi. Ő ma annyit mondott, hogy tekintsük tárgytalannak a pénteken elhangzottakat. Én csak annyit mondanék, hogy túltoltuk.

A legjobbakal is előfordul.

0 Tovább

Paranoid tendenciák

„Csak azért, mert paranoid vagy, még nem biztos, hogy nem üldöznek.”

A nagyon okos emberek tudni vélik, hogy rengeteg féle skizofrénia létezik. Akik azonban jobban körüljárják a kérdést, rájönnek, hogy a diagnózisok 99 százaléka paranoid skizofréniát állapít meg. Én értem, hogy miért, de ez a megnevezés megtévesztő lehet sokak számára. Valóban jelen vannak a pszichózisokban a paranoid tendenciák kisebb-nagyobb mértékben. Szóval, ha a hivatalos álláspont jelenleg ebben a megnevezésben egyezik ki, lelke rajta, még mindig jobb, mint a régebben használatos dementia praecox.

Viszont múlhatatlanul szükséges ezen a ponton szétválasztani a paranoid skizofréniát a paranoid személyiségzavartól (Paranoid Personality Disorder, PPD, F6000). Miért? Mert semmi köze hozzá. A paranoid személyiségzavarban szenvedők száma - az össznépességhez viszonyított százalékos arányát tekintve - jóval alacsonyabb, mint a skizofréneké. Természetesen csak papíron. Valójában a paranoia -mostantól nevezzük nevén a gyereket - jóval gyakoribb, bizonyos becslések szerint a 2-4%-ot is elérheti a lakosság körében. Valójában megjósolható, hogy a technikai fejlődés hatására csak növekedni fog az ilyen esetek száma. Természetesen evolúciós felfogás szerint értelme van a paranoid viselkedésmintázatnak is, mint ahogy a legújabb kutatási eredmények szerint a depressziónak is - úgy találták, hogy az ember alapállapota az átlagosnál kissé nyomottabb hangulat, a túlzott felhangoltság se vezet sehova.

(A skizofrénia szintén egyidős az emberiséggel, bár evolúciós hasznára még nem sikerült rájönni, de hogy nem halt ki, az azt bizonyítja, hogy igenis volt funkciója, talán még ma is van, ha más nem, az hogy ujjal mutogassanak az emberre, hogy, jé, egy skizofrén blogger, ami felkeltheti a gyanút, hogy esetleg csak képzelődünk. Vagy az is lehet, hogy valaki csak a Pokémont keresi éppen, és az útjában vagyok. Sőt.)

Akkor hát szóval a paranoia bizonyos fokig egészséges is, bizonyos körülmények között, pl. diktatúrákban pedig szinte a túlélés záloga. Nem használnám már az üldözési mánia kifejezést, mint ahogy a skizofréniára sem nagyon alkalmazzák már a tudathasadás szót, egy időben próbáltak minden magyarosítani, de már minek? Van, hogy egy idegen eredetű szóhoz sokkal gazdagabb jelentésréteg társul. Talán még annyit, hogy a paranoia szó jelentése értelmetlen gondolkodás (para=mellett, nous=értelem).

A paranoid viselkedésnek 3 hónapnál tovább kell fennállni, hogy paranoid személyiségzavart diagnosztizálhassun... sson (egy orvos, vagy egy pszichológus). De most térjünk rá, miről is van itt szó?

Mint minden személyiségzavar, a paranoidicitás (hehe) is nehezen jut szakember elé, sőt, merem állítani, hogy csak az igazán kirívó esetek kerülnek a szakemberek látókörébe, és csak valami egyéb problémával együtt kerül felszínre többnyire. Tesztekkel elvileg kiválóan kimutatható, hacsak az illető nem disszimulál, vagyis a paranoiájából kifolyólag nem próbálja normálisnak feltüntetni magát. Abban általában egyet is értenek, hogy a paranoid személyiségzevar gyerekkori traumá(k)ra vezetehő vissza, vagyis a gyerekkorban ért, általában a család iránti bizalomvesztést vetíti ki a versenyző a környezetére. Általában a felnőttkor kezdetén már szabadon diagnosztizálható, azonban jellemzően a 40-es, 50-es éveinkre szedhetjük össze, több forrás állítja egybehangzóan, hogy a férfiak jobban érintettek, de egy helyen a nőket említik inkább.

Jó. Mik a tünetek?

Egyértelmű: bizalmatlanság és gyanakvás mindennel és mindenkivel szemben. A paranoid zavar vezető tünete a jól rendszerezett, sokszor gondosan kidolgozott téveszmék, illetve téveszmerendszerek fennállása, melyek között belső logika érvényesül, és amelyek igazságtartalmában, valóságosságában a személy megingathatatlanul hisz. A paranoid személy gondolkodása azonban formailag nem sérül, a kórosnak tekinthető tartalmak felbukkanása a gondolatmenetben nehezen tetten érhető, és az élet egyéb területeire nem terjed ki, tehát a téveszméi tárgyán kívül mindenről kiválóan el lehet vele beszélgetni, vagy még arról is, amennyiben folyamatosan igazat adunk neki, nem lesz probléma. A paranoid ember sohasem fog hihetetlen, zavaros történetet előadni, mint egy skizofrén (vagy mint némelyik ezoterikus irányzat képviselője), mindig a realitás talaján fog nekünk érvelni, logikai összefüggésekkel, és szorgalmasan összegyűjtögetett információval fogja a gondolatmenetét megtámogatni.

Mikortól tekinthető betegségnek?

Félek, erre nincs egyértelmű válasz. Amikortól az agyunkra megy. Amikor egy pszichológustól megkérdeztem, hogy lehet kezelni, elkezdte gyűrni a fejét, és bevallotta, hogy nagyon nehezen. A durvább eseteknél próbálkoznak antipszichotikummal, nyugtatóval, vagy antidepresszánssal, de sajnos nagyon minimális mértékben hat, és gondolom, itt ezeknek a szereknek inkább a szedáló hatása érvényesül, minthogy rendbe hozná az illető gondolkodását. Pszichoterápiája is nagyon nehéz, években kell gondolkodnunk, hogy az illetőben beinduljon egyáltalán valami. Valami készség a változásra. Plusz vegyük hozzá, hogy az illető a végtelenségig bizalmatlan, csoportos terápiában maximum megtanul jobban disszimulálni, ami tovább mélyíti, és tágítja a téveszmerendszerét, egyéni terápiája javasolt kizárólag.

Most még arra kellene választ adnom, hogy miért írtam le ezt a sok mindent. Egy paranoidot senki sem fog meggyőzni róla, hogy ő paranoid, mégha valami csoda folytán ide is keveredne. Pláne villámcsapásszerű megvilágosodásra ne számítsunk egy-egy logikusan felépített téveszmerendszer ellenében. Szóval mondjuk úgy, hogy az utóbbi időben teret nyertek a paranoid tendenciák a gondolkodásomban. Bevállalom! :-) Tovább tartott 3 hónapnál? Nem. Segített feldolgozni bizonyos élményeket? A fene tudja. Viszont én már paranoiás vagyok a paranoiával szemben is, és amint tetten értem magamon a jogos, vagy nem jogos paranoid viselkedést, leállítottam a folyamatot. Ügyes vagyok? Asszem, a környezetem is lenyugodott. Khm, bocs a hervasztó témákért.

0 Tovább

Necc

Azért én eredetileg egy vicces gyereknek indultam, csak ugye „vannak vidékek”, ahol elveszik a kedvét az embernek a viccelődéstől. Jó, azt is mondják, hogy „az úr a pokolban is úr”, hát azért nem teljesen. Ott fejeztük be, hogy rivotril megvonás. Na, most ez még maga után hozott egy csomó mindent: álmatlanság, étvágytalanság, ésatöbbi. És itt most a satöbbi az érdekes, mert abban szerintem a legtöbb pszichiáter egyet ért, hogy megfelelő mennyiségű alvás, és evés szükséges ahhoz, hogy a gyógyszer rendesen tudjon hatni. Ha ez nincs, kezdődik a daydreaming, az álomvilág, mármint a rémálomvilág. Kezdődött azzal, hogy paranoid lettem, a fülzúgásom felerősödött, és ez az állapot két hete csütörtökön érte el a tetőpontját, amikor a rádióból olyanokat kezdtem hallani, hogy „a skizofrének valójában kormány szintű összeesküvés áldozatai”, persze rögtön kapcsoltam, hogy ez mit jelent, gyorsan megittam egy kávét, majd elrohantam a tanyaközpontban található, szinte már egyedüliként üzemelő becsületsüllyesztő irányába.

A helyzet az, hogy türelmetlen voltam, de nem volt már kedvem hónapokig még kínlódni a nyugtatóval, míg végül biztonságosan el tudom hagyni, aztán úgy járok vele, mint sok minden mással, hogy csökkentem, csökkentem, addig-addig csökentem, hogy végül muszáj egyszerre bepótolni az elmaradást. Na, ezt nem akartam, azóta sem hiányzik, volt, nincs. A legfurcsább érzés az volt, amikor az egyik kezemben felessel, a másikban sörrel, a számban cigivel, éreztem, hogy még nem teljes az összkép, valami még mindig nincs bennem. Ja, persze, a rivó. Szóval olyan hiányérzetem volt még így is. Nem beszélve a remegésről, meg a bűzlő izzadtságról, ami folyamatosan csorgott belőlem, annak ellenére, hogy elveimet feladva, minden áldott reggel a fürdőkádban sikáltam és pucováltam magamat. A fülzúgásom annyira erős lett, hogy jobbnak láttam, ha arra kezdek el gyógyszert szedni, aztán kiírattam magam egy hét táppénzre is. Persze suliban azért ma is voltam.

Nem ragozom tovább. Azt hiszem, eléggé necces volt a helyzet, nem hiába voltam megijedve, hogy akkor most vajon 1-2 hónapra megint elmegy az eszem? Hülyeségeket fogok mondani, és írkálni, tutira marad a gyámság, és még a sulit sem tudom csinálni? Tudom, sokan nem bánnák, ha eltűnnék valami műintézményben hosszabb időre, vagy esetleg örökre, de nem szerzem meg nekik ezt az örömöt. Nem azért, mert nem szeretem, ha mások örülnek, hanem azért, mert rengeteg dolgom van programozási értelemben, és mert még rengeteg mindent szeretnék csinálni ebben az életben. Igaz, hogy ebből általában a külvilág semmit sem érzékel, maximum annyit, hogy szeretek mindenféléről írkálni, bár az utóbbi időben leginkább saját magammal voltam elfoglalva, fene nagy egós korszak megint. Mindegy *legyintés*. Azért ilyen körülmények között eléggé vigyáznom kell magamra, miket írkálok le, és hova, ezt a bejegyzést tőlem szokatlan módon nem valamiféle transzállapotban írtam, hanem egy szövegszerkesztőben került először megszövegezésre, amit egy kedves blogger kolléga ajánlott a figyelmembe, és úgy tűnik, nekem is beválik. Ja, én is unom már a Word-öt, és társait, illetve a Notepadot, és klónjait, muszáj úgyis használnom eleget, ha valami scriptnyelven kell valamit gyakorolni. Hadd ajánljam én is, viszonylag új, a múlt hónapban jött ki magyarul is. Focus Writer a neve, és ehun egy zseniális írás róla + egyebek:

0 Tovább

DIY: Rivotril megvonás házilag

Éljen! Életemben először sikerült valamiről leszoknom! Amire mondjuk részben azért szoktam rá, hogy másvalamiről leszokjak, de, ezt most hagyjuk. És, igen, másvalamit kellett igénybe vennem, hogy leszokjak a leszoktató szerről, végül ebből lett elegem. Miért? Mert tájidegen kémiai vegyület bennem. És mert nem tudtam rendeltetésszerűen használni. Kivételesen most ezzel semmi rosszat nem csinálok; már évek óta nem találkoztam olyan orvossal, aki támogatta volna az én rivotril szedésemet. A jelenlegi kezelőorvosom egy kisebb kiakadásom után a régi blogomon hajlandó volt végre felírni az áhított készítményt, gondolom azért, hogy "mindenki nyugodjon le a picsába", bár a mai napig nem támogatja, és ha véletlenül helyettesítő orvos van, szintén nem támogatja. Egyszerűen senki sem akarja, hogy rivotrilt szedjek, az orvosoktól kezdve a Jóistennel bezárólag.

Nekem most hétvégén telt be a pohár, amikor Pestre elfelejtettem rivót vinni, és suliba mentem, és ráadásul vizsgáztam is. 2 nap totális horror, és paranoia, és tenyérizzadás. Valószínűleg lekapartam volna a tapétát is, ha lett volna, mondhatom, nem sokat aludtam, a vizsgán arra is képtelennek éreztem magam, hogy a shift billentyűt lenyomjam, így keletkeztek azok a szűk szavú, végig kisebtűvel írt rövidítésfeloldások, amik a HTTP, DHCP, IP, URL, stb. mozaikszavakra kerestek magyarázatot. De nyilván csak azért, mert "a gondolat önmagát magyarul gondolja". Mi? Na, ezt hagyjuk is.

Persze logikus reakció lett volna valamit inni, azt a szupi kis Bitter nevű keserűt, amit itt minden sarkon árulnak, vagy behúzni egy 2l-es PET palackos sört, de csak erjedt gyümölcslé volt otthon, ami sikeresen beleborult a táskámba, ráadásul jól meg is húztam, így jutott némi alkohol a kiszikkadt vénáimba. Ejnye, robi, már megint hazudsz, ki fog így hinni neked? - mondta anyám, amikor otthon megérezte az utazótáskámban az erjedt gyümölcslé szagát, amit, és most már eskü, hogy csakis a vitamintartalom miatt vettem eredetileg magamhoz - közdudott, vagy sem, a C-vitamin is felszabadít némi, a sejtekben elraktározott alkoholt - de végül is így sem jártam rosszul. Ezzel a lökettel sikerült átvészelnem a rivotril megvonás nehezét.

Na, mindegy, innentől kezdve 2 választásom maradt: 1. elfelejteni a pokoli hétvégét a félig romlott szendvicsekkel, és az erjedt gyümölcslével, minek hatására azon nyomban belefogtam a Vers a milliókért című  meglepően meleg hangvételű poéma megírásába, aminek sokkal szerencsésebb címet is választhattam volna, mondjuk a patetikus Óda Budapesthez, vagy Az én Budapestem című hangzatosabb címet adni, de persze makacsság is van a világon, meg ilyesmi, meg a költő szabadság nevű izé. 2. Bemondani az unalmast, bevágni a durcát, megmakacsolni magam és kötni az ebet a karóhoz, hogy márpedig ilyet többet sohasem akarok ilyen helyzetbe kerülni, és a rivotril nincs énhozzám kötve, és ezt szó szerint értem, hogy bármikor a későbbiekben is kerülhetek hasonló, vagy még rosszabb helyzetbe, és akkor mit csinálok?

Hát, öö, ezek a gondolataim a rivotril megvonás 5. napján. Jó, mi? :-)

Egyáltalán mi közöm nekem ehhez, olyan távoli már az egész rivózás...

Mármint nem időben, hanem bennem... Napi 3x1 0,5-ös rivót hagytam el így, és ráadásul KEZELŐORVOSAIM ENGEDÉLYÉVEL, sőt kifejezett unszolására. :-P

0 Tovább

Vers a milliókhoz

Én, te, ő, dó, ré, mi
Szerelmi sokszög és gyrostál
E/1
Többet nem utazok, csak megyek,
Idegesítő emberek,
Többé nem haragszom rátok,
Bármit is csináltok.
Nem rakok már versbe
Csúnya szavakat,
Nem bánt már engem
Semmilyen gondolat.
Van az a pont, és van az a pénz,
Van az a hely, és ahova mész,
Onnan nem tért még vissza
Sok vidéki turista.
Nem is olyan nagy dolog,
Véglegesen maradok,
Mert régen érdekes volt,
Most meg itt a sok bolt.
Oszt jónapot,
Elbújok, és búcsúzok,
Pótvizsgázok, megbukok,
Nem várom a holnapot.
Ragrímek, és közhelyek,
Érdekes már nem leszek,
Tudom, itt van a Duna,
De elég már a sok duma.
És ez így fog tovább folyni,
És ez nem slam poetry,
Csak egy hosszúra nyúlt
Vers, mit inspirált a múlt.
Az egyetlen, amit még
Nem torzítottam el,
Helyesen, de nem elég
Jól leírt szépítésekkel.
E/2
Hátéemel és péhápé,
Megszűnt már a békávé,
Csiribú és csiribá
Innen nincs, ki kitalál.
Mert itt nem foglalkozik veled
Kapadohányos embered,
Se szomszédod, se dílered,
Nyisd meg hát Dreamweavered.
Szerveredet telepítsd,
Localhoston ne feszíts,
Üljél le, és kódoljál,
Ne nézd mások jó dolgát.
Ne törődjél semmivel,
Azzal sem már, hogy mivel
Mész majd haza, mert te már
Örökre itt ragadtál.
0 Tovább

Anne Hathaway: Erotic Mouthscape

A játék érdekessége, hogy egy nappal azután, hogy letöltöttem, eltűnt az internetről, de hát ezért vagyunk mi, hogy konzerváljunk. Ez egy AIF (Adult Inteactive Fiction), ami azt jelenti, hogy csak felnőtteknek ajánlott. Mert szexuális tartalommal rendelkezik. Vagyis csak azzal. Egy Cicciolina-szerű nő szájáról szól a történet, akivel különböző szexuális tartalmú dolgokat csinálhatunk a fogdugástól a nyálának a megivásáig. Elnézést kérek, hogy ezt leírtam, de hát ez van. Kicsit okoskodó, kicsit szürreális, amúgy különösebben semmilyen izgalmat nem váltott ki belőlem a játék, inkább olyan semmilyen hatást, de amúgy szerintem nem is kell. Elmaradt a katarzis, lol.

Még mielőtt megvádolna valaki vele, nem én írtam. Egy angol nyelvű oldalon vitába szálltam, azzal, hogy biztos, hogy nem Julia Roberts-et ábrázolja az ASCII-kép, hanem Cicciolinát. A hozzászólásomat moderálták, a játékot levették. Szóval már csak itt elérhető, nálam. Nem vagyok egy nagy AIF-fan, de gondolni kell az utókorra is... A játékot nem fordítom, mert a végigjátszásáról készült videókon még az anyanyelvűeknek is nehézséget okoz néhány szókifejezés. Például, mintha én a fonetikai ismereteimmel dobálóznék, hogy bilabiális zöngés explozíva. Ami a b betűt jelenti. Ja, hangot? Ülj le, egyes...

http://interactivefiction.eu/anne/playthisone.html

Ui: Hallottunk ugyan Philip Zimbardo nagy sikerű művéről, amiben a pornót, és a videojátékokat, a feminizmust, akármit okolja az olyan férfiak kialakulása miatt, amilyen egyesek szerint én is vagyok, ez engem arra sarkall, hogy még sokkal többet foglalkozzak játékokkal a jövőben, és tegyek a világra.

0 Tovább

Skizofrénia utáni depresszió

Ma sem szóltam senkihez, ha mondtak valamit, nem válaszoltam rá semmit, képtelennek éreztem magam a megszólalásra. Biztos van átmenet a katatón skizofrénia és a skizofrénia utáni depresszió között, de erről nem tudtam akkor semmit. Az a néhány sör büdös vízként ment végig rajtam, amiit magamba öntöttem, nem éreztem örömöt, csak végtelen szomorúságot, és ürességet. Anhedónia. Erről sem tudtam semmit. Igazából már semmit sem értettem, semmivel kapcsolatban. Csak ültem a széken, és ittam a büdös vizet, ami semmilyen hatást nem gyakorlot rám. Korábbi ismerőseim idegesek lettek rám.

- Nem válaszolsz semmit?! Erre se mondasz semmit?!

- Na, jó, mennem kell, itt vannak a szüleim.

- Na, és?! Hívd ide őket is!

Hazamentem, és lefeküdtem, és tudtam, hogy a Föld úgyanúgy megfordult a tengelye körül, és én nem csináltam semmit. Mindig a Földet képzeltem magam elé, ahogy forog, naplementére már otthon voltam, mindig naplementére, és mindig láttam azt a vöröslő izét lebukni a láthatáron, igazából mindig csak arra gondoltam: megint fordult egyet. Gondolom, innen jött az ötlet. Napfelkeltekor már fent voltam, soha nem másnaposan, csak végtelenül fáradtan, hogy másnap megint elmenjek a kocsmába, megint találkozzak a régi ismerőseimmel, és kezdődjön elölről ugyanaz a cirkusz, hogy miért nem szólok hozzájuk, meg hívjam oda a szüleimet is. És ebből lenne 365.

Most is valami hasonlóan érzem magam. Az alkohol most már normális hatással van rám, túlságosan is. Egy utolsó after a Vidor Fesztiválon, és azóta csak köptetőből nyerek alkoholt. A Vidor Fesztivál nekem évek óta a szomorúság fesztiválja, mert vagy nincs rá pénzem, vagy nincs kivel menni, vagy nincs miért, és végtelenül unom az egészet, és nem találom ott a helyem.

A legjobb állapotba a szcientológusok tudtak hozni, olyan jó állapotba hoztak, hogy végig bírtam tanulni a napot, és végigbulizni az éjszakát. Csak sajnos a gyógyszert nem engedték szedni, türelmesen előbb felezték, majd negyedelték, végül elhagyatták velem. Elszökdöstem tőlük a Vidorra, a Sziget Fesztiválra, és még egy csomó helyre. Julipapagáj, aki a tanulótársam volt az akkor megalakult Narconon Központban, képregényt rajzolt a kalandjaimról Roboman akcióba lép! címmel, de elvették tőle, és széttépték. Én pedig blogot írtam, ami nagyon humoros, és vicces volt, amilyen Julipapagáj, mert róla szólt az egész. Azóta már ő is bőven betöltötte a nagykorúságot, nem 16. Azt hiszem, ő volt a legviccesebb ember, akivel valaha találkoztam élőben.

0 Tovább

Regresszió - bukás, de nem visszaesés

Elizabeth Kübler-Ross öt szakaszát különíti el a gyásznak:
elutasítás, düh, alku, depresszió, elfogadás

Ezt most miért írtam ide? Mert jól hangzik, de mint minden elmélet, nem alkalmazható sémaszerűen minden helyzetre. És nem is akarok különösebben elmélyedni a tanatológiában. Foglalkozzunk inkább a regresszióval. Általános jelentése: visszaesés, hanyatlás, visszafelé mozgás, visszavezetés. Na, nekem ebből bőven kijutott az utóbbi pár napban. Használjunk saját definíciót: visszatérés egy már meghaladott állapotba. Nem relapszusról beszélek, vagyis a betegségem kiújulásáról, hanem egy visszalépésről egy már megélt, és meghaladott én-állapotba. Az ember öntudatlanul is mintát követ: ez az öntudatlanság jelen pillanatban szó szerint értendő: automatikus reakciók, a fölöttes én kontrolljának teljes hiánya és elvesztése, sorozatos rossz válaszok egy helyzetre, aminek az irányítása érezhetően kicsúszott a kezemből.

Oké, vegyünk egy példát, van egy ismerősöm, aki három napig bír megállás és alvás nélkül alkoholizálni, mielőtt ledobja az agya a szíjat, és agresszív lesz, megváltozik a személyisége, vagyis neimshogy megváltozik, hanem nem is lesz neki. Oké, ez a dipszománia. Úgy látszik, nekem kevesebb is elég. Véletlenül összefutottam ezzel a kedves ismerősömmel egy ilyen dipszomán periódusában, és eddig sohasem követtem végig az eseményeket a legvégéig, és érzésem szerint most is hamarabb távoztam a helyszínről, minthogy megvárjam a végkifejletet. Kár volt, mert régebben én is folytattam ezt a gyakorlatot, ha nem is alvás nélkül, de borítékolható, hogy ennek jó vége nem lesz sohasem. Az ember addig-addig koslat, forgatja magát, ameddig méltatlan állapotokba és helyzetekbe keveredik hasonló állapotban lévő ismerőseivel, és sorstársaival. Az Egérben, ahol újabban mindenkit bácsinak szólítanak, Józsi bácsi, Laci bácsi, Feri bácsi, Csabi bácsi, Robi bácsi, de ahonnan legalább ki vannak tiltva az eleve rosszindulatú emberek, és a Pixisben, ami tele van bűnözőkkel, de leginkább wannabe bűnözőkkel, akik még ahhoz is kevesek, hogy kocsmai lehúzásokon túl komolyabb balhékat megcsináljanak. Bár félreértés ne essék, ilyesmikért is lehet börtönbe menni.

Ez az a zóna, amiről már korábban is írtam, a város északi része, az ilyen emberek komfortzónája, ez az, amire mindig kíváncsi voltam, hogy milyen lehet éjszaka, mert eddig mindig emberi időszámítás szerint elhúztam innen, de most, hogy ebben a pár napban ittragadtam én is, már tudom, hogy nem érdemes, se nappal itt lenni, de méginkább éjszaka, és tökéletesen igazak azok a mendemondák, amiket a 4-esben, meg az Egérben hallani, hogy "csirkefogók" járnak többnyire ide ki éjszaka, meg akik éppen dipszomán turnéjukon vannak, normális emberrel itt nem találkozni. Ezek után, ha nem bírok magammal, be fogok menni a külvárosból a belvárosba, és csakis ilyen tingli-tangli eseményeken részt venni, ami tele van ugyan hullarészeg fiatalokkal, de ők legalább hátsó szándék nélkül, saját pénzükön járnak lerészegedni. (Vagy mondjuk a szüleik pénzén, de ez sem érdekel.)

0 Tovább

666. bejegyzés - therapy?

“Akinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát, mert emberi szám az, és annak száma hatszáz-hatvanhat.”

Nemrég valakivel szemben kimaxoltam a mocskolódás fogalmát teljesen. Ezt igen rosszul tettem, és többet nem fog előfordulni.

[...]Pontosan olyan ez, mint a skizofrénia: az évek alatt felhalmozódott háttérbe húzódás, a stresszhelyzetek elfojtása, és a többi, egyszer csak egy alternatív valóság formájában ölt formát. Még nem mondtam senkinek, de valamennyire tudatos választás volt a skizofrénia, én magam határoztam el, hogy megváltozok, én terveztem el, hogy más leszek ezentúl az emberekkel, csak még nem tudtam, hogy ez csúnyán visszaüt rám. Olyannak kellett volna maradnom, mint voltam, szerénynek, visszahúzódónak, és nem előre eltervezni a személyiségem gyökeres megváltoztatását, majd a felszínen ugyanannak maradni, aztán mégis más drive-ok dolgoznak már bennem, mint akkor. Mégis ennek ellenére úgy érzem, önazonosabb maradtam, mint sokan mások. Köszönöm. Annak ellenére, hogy beteg lettem, és a felszín alatt gyűlölködő, ami csak az érthető irigység az egészségesek személye iránt. Aztán lassan rájöttem, hogy nem kell túlmisztifikálni ezt a dolgot: nincsenek egészséges emberek, bárki kerülhet oda, ahonnan én jövök, nemrég egy pszichiáternő tűnt el így a süllyesztőben, ui elfekvőre került. Hogy az idióta mondást idézzem: "mindenkinek van bent ez téglája", időzített bombán ülünk az agyunkkal, a nagymamám például most kezdi elveszíteni a fonalat, társadalmi konvenció kérdése, kit tekintünk egészségesnek, én pl. senkit mostanában.

Annak idején figyelmeztetett az első bnőm, hogy mindenki hülye, sajnos ezt nem vettem neki komolyan, de különben is, ő sem volt kivétel, amit néha leművelt. Emberek között lenni nem rossz, de nem is jó, ráadásul nagyon ki kell őket pihenni, mert fárasztóak. Az indirekt megszólalást szeretem, a digital artot, mert az annyira személytelen, hogy még véletlenül sem kell direkt kontaktusba kerülni az alkotóval. Megcsinálja a művét, felteszi az internetre, és az vagy önálló életre kell, vagy sem. Az irodalom is szerintem előbb-utóbb el fog jutni abba a fázisba, amikor már nem a szűk érdekcsoportok mentén fog menni a dolgok elbírálása, hanem a személyes marketing fogja meghatározni, mi kerül az olvasó elé. Ennek első lépése a blogírás, de sanszos, hogy a jövőben a digitális írástudás fogja meghatározni műveink értékét, amiben még kevesebb a pénz, de szerintem nem is jár értük annyi honor.

Valami ilyesmiről szól Anna Anthropy: Rise of the Video Games Zinisters című könyve, amit ráérő időmben le fogok fordítani, egyre inkább úgy tűnik...

0 Tovább

A felsőoktatási reformok labirintusában

Most egy nagyon érdekes dolgot fogok mondani. A felsőoktatás, és annak folyamatos reformálása számomra a bukás, vagyis inkább a bukdácsolás szinonímája. Erről annak idején egy egyetemi újságba szerettem volna írni - mindegy, úgysem közölték volna le. Mert persze az ilyen újságoknál sem volt ismerősöm, sem folyóiratoknál, sem könyvkiadóknál, sem sehol.

Ha valaha is valamiről cikket akartam írni, akkor erről: Jót tesznek-e az állandó reformok a felsőoktatásnak? A  reformok ugyanis csak a kereteket szabják meg, abba, hogy mit tanítsanak, alig, vagy nincs beleszólásuk, még egy középiskolai tanár is úgy tanít, ahogy akar, nemhogy egy egyetemi oktató. Jó esetben.

Na, kezdjük az elején: először főiskolára mentem, ahol volt valami olyan megkötés abban az időben, hoy 2 év alatt nem volt szabad 10 db utóvizsgánál többet összeszedni. Na már ez eleve baromság, félévekre lebontva ez 2,5 utóvizsga, nehezebb szakokon (angol, matek) rendszeresen sírva távoztak a diákok, amikor begyűjtötték a 11.-et. Második év végére nekem is összejött angol-magyar szakon. A tanulmányi osztályon azt javasolták, ne számíttassam be a már meglévő vizsgáimat, ez annyira bölcs tanács volt, hogy volt, amiből 4-es, 5-ös helyett elégtelent kaptam, ráadásul megint összejött a 11 UV ezzel a módszerrel (mivel csak az utolsó félévben szerzetteket törölték el).

bukas

Jó, úgy döntöttem, hogy elmegyek egyetemre, most már csak magyar szakra. 4 évig nem is volt semmi gond, hagyományos képzés, nincsenek hülye szabályok, amibe beleestem, hogy éppen akkor vezették be a Neptun rendszert, ami akkor elég nagy kavarodást okozott, egyszerre volt papír alapú, és elektronikus indexünk. Ebből lett a baj: ugyanis nem találták az indexemet, a tanár nem tudott beírni 2 jegyemet, utólag meg már hiába írtam neki e-mailt, nem válaszolt. Jó, gondoltam 4. év végén már nem olyan gáz megbukni az adminisztráción, úgyis jól érzem magam, egy évet pihenek, stb.

Persze, ahogy azt Móricka elképzeli: mire visszamentem, még nagyobb fejetlenség, káosz, be kellett sürgősen vezetni a kreditrendszert, ami főleg egyszakosoknak volt szívás, mert kitalálták az okosok, hogy aki egyszakos, az köteles annyi kreditet teljesíteni, mint aki két szakos, így egy év alatt kellett volna teljesítenem annyi kreditet, amit mások 5 év alatt teljesítenek. Ebből nem engedtek. Gyakorlatilag képtelen követelmények elé állítottak.

Ekkor tört rajtam ki a skizofrénia is, plusz egy nagyon zavaró fülzúgás, amitől sokáig nem tudtam koncentrálni, természetesen a mai napig megvan mind a kettő, épp csak nem annyira foglalkozok velük már 10 év után. Egy év kellett, amíg belátta az egyetem vezetése, hogy ez így nem kóser, és gyorsan bevezették a bolognai rendszert, meg visszavezették a hagyományos rendszert, hogy akik abban kezdtek, tudják már legalább valahogy befejezni. Egyszerre volt jelen ebben az időben a hagyományos, a kredites, és a bolognai rendszerű képzés. Újra megpróbáltam, eléggé depressziósan, majd ismét hallucinálni kezdtem, és abba kellett hagynom a sulit. Minden zavart, minden kérdés bántott, minden mondatban ellenem irányuló támadást véltem felfedezni. Egyedül Szigeti Csaba fogadott el, nála írtam volna a szakdogámat, gótikus regényekről. Csak sajnos erre már nem került sor, mert elegem lett.

Most, hogy jobban vagyok szoftverfejlesztő OKJ-ra járok, persze, mert még utoljára rúgott rajtam egyet a rendszer, hogy felsőoktatásba csak emelt szintű érettségivel lehessen bekerülni, ezzel lényegében semmissé tették a korábban szerzett érettségi eredményeket, hogy már reményem se nagyon lehessen visszakerülni magyar szakra, ráadásul nem is indul levelezőn ilyen tavalytól már az egész országban. Nem baj, szeretettel várom a következő felsőoktatási reformintézkedéseket, amivel még esetleg lenne esélyem valami komolyabbat elvégezni még életem folyamán. Remélem, hogy megérem.

0 Tovább

Lenyelem a békát

Mostanában egy kicsit sokat nyeltem. Emberektől, akik a környezetemben vannak.  Ennek eredménye volt itt 2-3 csúnya poszt, amit általában alvás után levettem. Meg kell, hogy mondjam, tényleg csúnyán bántak velem, többen, és többször. De nem lehet ide járni dühöngeni, személyesen sem tanácsos nekem ezt csinálni, pláne nem itt. Le kell, hogy szögezzem, hogy nem vagyok a szó klasszikus értelmében vett jó ember, soha nem is voltam, és nem is akarok azzé válni. Pedig sokan abba az illúzióba ringatták magam velem kapcsolatban, hogy én egy érzékeny, sajnálatra méltó illető vagyok. Csalódást kellett okoznom nekik.  Minden ott romlott el, amikor a saját érdekemben gondnokság alá tettek, amit most vonakodnak feloldani. A lehető legrosszabbat hozták ki belőlem, a vergődést, a fenyegetőzést, a mocskolódást. Az viszont nem igaz, hogy én ezeket passzióból csináltam.

Mindennek súlyos előzményei vannak. Mint mondtam, nem tartom magam különösebben jó embernek, azt hiszem, a mentális betegekkel szemben van bennem némi tolerancia ls együttérzés, de velük szemben is csak megtartva bizonyos távolságot. A szociális érzékenységem konvergál a 0-hoz, dühít, ha valaki gyenge, és elesett és nyomorult. Szintén dühít, ha éveken, vagy akár csak hónapokon át táncolnak az idegeimen, amiért általában nem is szoktak bocsánatot kérni, de nem is kell, mert úgysem bocsájtok meg semmiért. Maximum idővel halványulnak el a sérelmek, én osztom azt a nézetet, ha valakinek állandóan bocsánatot kell kérnie, egy idő múlva az ember már immúnis lesz rá. Tőlem nem kell bocsánatot kérni, ha valakinek nincs önkontrollja, megette a fene az egészet. Mindennek oka van, ok nélkül nem történik semmi. Én sokáig tűrök, és még falazok is annak, aki engem bánt, de egyszer elfogy a türelmem. És olyankor nagyon szemét vagyok.

Bíróság, a véleményeim levetetése, legújabban az agyonverés, de leginkább a szájkarate megy a az írásaim kapcsán. Ki szerettem volna várni a gondnokság végét, és már csak könnyedebb témákkal foglalkozni. Elgondolkodtam azon, hogy egy időre szünetet tarok, mivel nagyon észnél kell lenni a gondnokság felülvizsgálatánál, és legalább addig bírjam ki, ameddig megteszem a szükséges lépéseket, ne írjak meg itt mindent előre, azzal úgysem vagyok beljebb. Felháborító, hogy 2 évre szól a gondnokság, de az ügyem már 2013 tavasza óta húzódik. Ha lesz fejlemény, biztosan megírom, de most egy kicsit csendesfolalkozás fog következni, rendezem a sulis dolgaimat, amiket már egy ideje megint hanyagolok, megpróbálok WP-ben összehozni valami játékos portált, közben meg lehet, hogy egy kicsit depresszióba esek, bár tudom, hogy nincsen miért. De az is lehet, hogy tovább folytatom hamarosan, átgondoltabban, és kevesebb indulattal. Mert alapvetően én nem vagyok idegbeteg. Elmebeteg? Az talán. De ez most legyen csak az én magánügyem.

0 Tovább

Mindennapi pszichológia skizóknak

Ma megvolt a metakognitív tréning első ülése - ez az a módszer, ahol megintcsak tesztalany vagyok, és amit szeretnének különféle magyarországi pszichiátriákon bevezetni, és alkalmazni a skizofrénia terápiájában. Szerintem egyre több jel mutat arra, hogy a gyógyszeres terápia önmagában nem elegendő a skizofrénia rehabilitációjánál. A metakognitív tréning egy 16 alkalmas kis lelkigyakorlatokból (imádom ezt a szót) álló készségfejlesztő eljárárás, melynek során szellemi képességei(n)k felfrissítésére tesznek kísérletet. A folyamat közben elért eredményt ellenőrzik, amit egy előzetes, és egy lezáró teszt elvégzése jelent. A teszt egyszemélyes, és nem publikus, a foglalkozások 6 fős csoportokban zajlanak. A program érdekessége, hogy nagymértékben támaszkodik az ide vonatkozó szakirodalomra, az első alkalom inkább elméleti jellegű ismereteket közöl, és ehhez kapcsolódó szituációs feladatok kerülnek az ülésen megbeszélésre. A skizofrén pszichotikus állapot, és a (skizofrénia utáni) depresszió gondolati sémáit igyekszik megvilágítani az első alkalom, kihangsúlyozva, hogy ezek a sémák a mentálisan egészségesnek mondott embertársainknál is működnek, bár nem olyan intenzíven.

Az emberek viselkedése leírható úgynevezett oktulajdonítási stílusok mentén, amiből háromféle létezik, és az emberek többsége hajlamos egyetlen okra visszavezetni a bekövetkező eseményeket. Pedig általában ezeknek az okoknak a keverékei játszanak szerepet az események bekövetkeztekor. Ezt tekintetbe kell vennünk, amikor kiértékeljük a velünk történteket. Ez a három ok:

- én

- a másik ember (mások)

- a környezeti tényezők (a helyzet, és a véletlen)

A depresszióban szenvedőkre jellemző, hogy a kudarcok okaiként az "én"-t, tehát saját magukat jelölik meg, míg sikereiket a szerencsének, tehát a környezetnek tulajdonítják. Ez az oktulajdonítási stílus tovább rombolja a depresszióban szenvedő ember amúgy is alacsony önértékelését.

A téveszméktől szenvedő ember oktulajdonítása: saját kudarcukat, vagy a negatív életeseményeket más embereknek, vagy a környezetüknek tulajdonítják. Hajlamosak arra, hogy mind a pozitív, mind a negatív életeseményeket úgy ítéljék meg, mintha ők azt nem tudnák kontrollálni.

Ez utóbbira egy eset ismertetése:

Anna gyakran elesik. Saját meggyőződése: a nagybátyja az agyába ültetett elektródákon keresztül zavaró jelzéseket küld neki. A valós ok: Annánál egy súlyos neurológiai kórképet diagnosztizáltak (szklerózis multiplex).

És hogyan használható fel mindez a mindennapokban? Megtanulhattuk, hogy a történések okai multifaktoriálisak (szintén kedvenc szó), a személy (én), mások, és a környezet kisebb nagyobb mértékben szintén benne van a játszmában. Például, ha valaki késik egy találkozóról, az lehet az ő felelőtlensége (sokáig mossa a haját), külső körülmény (ráadásul a buszt is lekési), végezetül fennállhat az a szomorú tény is, hogy tényleg nem is olyan fontos számára a találkozás. Mi ebből a tanulság? Az, hogy ne gyepesedjünk be, nem mindig a másik hibája minden (skizo), felesleges csak önmagunkat felelőssé tenni mindenért (depi), én viszont folyton csak a körülmények áldozata vagyok. :-)

0 Tovább

Külön élés és szabadság

Hol volt, hol nem volt, az erdő mellett volt néhány társasház, egy pszichiátria, meg egy szakkör. Persze nem csak ennyi volt: egy nővérszálló, ahová dugni jártak a pszichiátriai dolgozók, egy Fehér Egér nevű, meg egy Deszkás nevű kocsma, ahová ki-ki látogattak a pszichiátriával közös érdekeltségű addiktokógia lakói. De jöttek a bőrosztályról, tüdőosztályról, és még ki tudja, honnan, kellemesebbé és komfortosabbá téve a kórházi tartózkodást. Plusz ott volt még a nyanya tanya, polgári nevén 3-as számú nyugdíjas klub, ahonnét szintén ki-ki szökdöstek az Egérbe, vagy a Deszkásba. Igazából ez Nyíregyháza legészakibb pontja, leszámítva a hozzákapcsolt részeket, Sóstót, meg ezeket.

Ez az egész vidék annyira belterjes, hogy szinte mindenki ismer mindenkit, legalább látásból. A környéket egyfelől a volt pszichiátria, másfelől a Pikoló nevű szórakozóhely határolja, ami a zóna bulizó központja (volt, amíg rá nem jöttek, hogy éjfél után nem éri meg nyitva tartani, mert ilyenkor már nem nagyon van fogyasztás, inkább csak a hőbörgés megy, de az nagyon).

Szóval ez egy ilyen rekreációs és rehabilitációs központnak van kialakítva, társasházakkal teletűzdelve, az egyikben töltöttem a múlt hónap nagyrészét, távol a szülőktől, és mondhatom, a tanyasi lét után felüdülés lett volna, ha a társasházi falszomszédaim nem éppen egy furcsa apa-lánya páros, akik, lévén, hogy a társasház eddig üresen állt, kissé sajátos életmódot folytattak eddig, a papa napközben felöntögetett a garasra, persze zugiban, és amikor már rendesen volt benne, járókelőkre vadászott egy kis csevely reményében. Kitűnő társalgónak képzelhette ilyenkor  magát, állapotáról csak az őt körüllengő szeszpára tudósított. Magyarul már méterekről bűzlött a cefrétől.

A kedves lánya egész nap trágárkodott, és káromolta az Istent, felső fokú szinten, mivel még egyetemet is végzett a drága. Hát. istenem, megszokták, hogy egyedül uralják a 4 lakásból álló komplexumot. A bajok nemrég kezdődtek, kiderült, hogy zavarja őket, ha az udvaron ég a villany, vagy porszívózás van, meg egyáltalán, hogy nemcsak ők laknak ott egyedül, és uralják ott a környéket. Ja, és mindezt minősíthetlen, idegbajos stílusban adják az ember tudtára. Arra nem gondolnak viszont, hogy a hang két irányba terjed, én is hallom az állandó veszekedést és kiabálást. Először a leányzó kezdett ordibálni, hogy "átjön és szétver" a villany miatt, meg hogy cirkuszt csinál, meg balhét. Majd a részeg fater szerint vasárnap nem szabad porszívózni, és amikor azt mondtam rá, hogy "jó", erre valami olyasmit válaszolt, hogy szerinte nekem "igenis"-sel kellene rá felelnem, aztán még valamit bazmegelt, majd bejöttem. Most akkor sötétben kell laptopoznom este, és maximálisan csendben lennem. De talán ők is visszavettek valamit a hangerőből. Hát, igen, a külön élés nehézségei. Ebben a fene nagy szabadságban az első konfrontációk.

0 Tovább

Kredites portálok szemléje

 Webre tartalmat létrehozni sokkal jobban szeretek, mint tartalmat kezelni, ez a nagy problémám. Oké, érdekel a szoftverfejlesztés világa, a webes, és nem webes egyaránt, de ha nem a webet választottam volna magamnak publikációs platformnak, hanem mondjuk valamilyen más módját preferálnám a megnyilvánulásaimnak, nem érdekelne annyira mondjuk a webprogramozás, hanem offline dolgokkal tölteném az időmet, mint mondjuk összedobni valami e-könyvet, vagy offline játékot. Csakhogy valahogy jobban szeretem az események kommentálását, mint úgymond maradandót alkotni. A blogolással felvállaltan a pillanatnak élek, ebből vita is volt, másoknak sokáig tartott, hogy elfogadják, hogy én "csak" a bloggerségig vittem, de ez nálam egyre inkább tudatos választás. Szépen ötvözhetem az informatikai és humán érdeklődésemet, anélkül, hogy kompromisszumokat kötnék, ha úgy tartja kedvem, következmények nélkül mondhatok bármit, mióta leminősítettek másodrendű állampolgárrá, de nem igazán élek a lehetőséggel, csak 1-1 célzás erejéig. De nem is ezt akartam témába tenni...

Hanem azt, hogy mostanában második gyerekkoromat élem, és egy csomó olyan tartalmam van, ami nem azzal a szándékkal készült, hogy bármiféle mércét megüssön, hanem csak főleg a saját szórakoztatásomra hoztam létre őket, és persze csinálom a mai napig, ha időm engedi. Ezek főle játékismertetők. És a mai napig elkeseredetten keresem a helyüket az internetes portálok között. Egyrészt ott még nem tartok tudásban, hogy saját portált tákoljak össze nekik, pontosabban nagyon strapás, meg különben is jó 1-1 közösség akolmelegéhez tartozni, ha mondanivalója van az embernek.

Először arra gondoltam,hogy elég egy domain, meg valami tartalomkezelő (CMS), és a Google hozza majd a látogatókat. Persze ez egy év elteltével sem valósult meg, hiába alakítottam ki egy kétnyelvű blogot, napi 1-2 látogatónál több nem esett be így hozzám. Így sajnos nem volt kedvem portállá fejleszteni az oldalt, inkább elkezdtem különböző portálépítő oldalakat kipróbálgatni. Ennek az eredménye a kialakült véleményem a G-Portálról, legújabban pedig a valószínűleg szebb napokat is megélt HotDog.hu-ról. Lássuk a medvét:

G-Portál: Itt az első dolog, ami megragadhatja az ember figyelmét, a porálok esztétikus, szépen kivitelezett külseje. Valójában nem arról van szó, hogy itt mindenki Photosop-guru, és CSS-zseni, hanem arról, hogy van néhány hozzáértő ember, aki kisebb összegekért hajlandó megcsinálni a portál kinézetét, de, és itt jön a sajnos, a munkád, tevékenységed, akármid sohasem fog kikerülni a G-Portálos berkeken kívülre, mert az oldalak, bejegyzések, képek, satöbbik linkjei egyáltalán nem keresőbarát technikával vannak kialakítva, és a keresők nem az hogy nem szeretik, de nem is látják az egész produkciót. Amúgy a közösség jónak mondható, és ha van elég pénzed, hogy állandóan a főoldalon tartsd a művedet, akkor sem lehet valami egetverően nagy látogatottsággal számolni. És ha nincsen látogatottság, ugyanott vagyok, mint egy saját tárhellyel + domainnel, azaz "nem is éri meg csinálni".

HotDog.hu: Na, ez már érdekesebb. Itt vannak azok az arcok, akik leragadtak a csillogó-villogó gifeknél, meg a HTML-nél. Itt is lehet blogolni, és magazint szerkeszteni, jóval limitáltabb körülmények között, viszont ami meglepett a G-Portál után, hogy egész jól teljesítenek a HotDog.hu-s oldalak a keresőkben. Itt nem fogsz tudni kitűnni különösebben az oldalad kinézetével, néhány alap sablon van, ezeket lehet ráhúzni a blogodra, vagy magazinodra, oszt csókolom. De van egy olyan sejtésem, hogy annakidején nem is ez volt az oldal első számú funkciója, hanem a barátkozás és ismerkedés, és ezt a funkcióját be is tölti. Ráadásul nem egy szexualitástól túlfűtött oldal, az illetlen kifejezéseket ki is csillagozza a rendszer. Lehet chatelni, üzengetni egymásnak, a HotDog felhasználók száma több százezer, persze a legtöbb valószínűleg már inaktív, az onlájn tagok száma általában nem éri el egy népszerűbb blog látogatottságát. De szerintem király, elő is fizettem 1 évre 1905 Ft-ért.

Ha valakit is érdekel, legközelebb írok a bura.hu-ról, és a dokk.hu-ról is.

0 Tovább

Rohadt jenki fickó

Yankee folk song, fordítottam én, tizenéves koromban. Habár utáltuk egymást az osztályfőnökömmel, de mivel rohadt jó voltam töriből is, meg angolból is, nem nagyon tudott rajtam fogást találni - max. 1-1 jeggyel rosszabbat adott - mert mint tudjuk, minden felelet eredménye csak becslés. Meg kedvenc szavajárása az volt velem kapcsolatban, hogy: "Róbert, magának vége van, mint a botnak." Persze 4-esnél rosszabb jegyet nem tudott adni nekem, talán az bosszantotta. Most jutott eszembe, hogy az első komolyabb barátnőm, és egyben élettársam is angol-történelem tanár volt. Na, szép, megéri merengeni az életen. Freudi értelemben ennek biztos nagy jelentőssége van. Egyébként nyári uborkaszezon van a siktában, azért elmélkedek és fordítgatok ennyit.

Rohadt jenki fickó

Délen egy rohadt jenki vagyok.
A lányoktól déli csókot kapok.
Azt mondják, a jenkik rossz emberek,
Én erre jenkiként nagyot nevetek.

Láttam, az öreg Sherman otthagyott,
Egy furcsa ötlet felvillanyozott.
Szürkét vettem, és akcentust vele,
És elkezdtem az utam Mobil fele.

Jól szórakozom, mint soha eddig,
Hogy jenki vagyok, nem tudják pedig.

Nem messze Atlantától azt hallottam,
Öreg Sherman elvett mindent, mi van,
Mosolyogtam, ott volt egy kedves madame,
Méz, és barack és sonka várt rám.

Megálltam, megölelt, megetetett,
Hat özvegy miattam verekedett.
Egye meg őket a fészkes fene,
Elszöktem gyorsan Mobile fele.

Felneveltem sok lányt, és férfit,
Esküdöztem, a jenkik bűnösök mind.
Hazugnak hívnának, ha hallanák,
Mobilba jenkiként jött az apád.

Ha öreg leszek, és jön a halál,
Engem majd égkék zubbonyban talál,
Ők körülállnak, és nem érti senki,
Hogy lehettem egy rohadt jenki.

0 Tovább

A szóvivő, és az idegen béna blogger

Képzeljünk el egy bolygót, amit 4 faj képviselői laknak vegyesen: satuniaiak, utiniaiak, Tyuiopok, és emberek. A történet középpontjában egy Tyuiop blogger áll, aki balesetet szenvedett, és lebénult, ezért szóvivőt keres maga mellé, hogy gépelje a blogját, amíg fel nem épül. A. A. Arthur, a blogger nagyon népszerű világszerte, és sokan fordulnak hozzá kérdésekkel, hogy adjon tanácsot ügyes-bajos dolgaikban. A szóvivőt Daniel Rivieranak hívják, és mi személyesítjük meg. A szóvivő dolga, hogy gépelje, amit a blogger diktál neki, de hősünkben mégis morális kérdések merülnek fel a tanácsok helyességével kapcsolatban, és hajlik arra, hogy más válaszokat adjon, mint amit a Tyuiop diktál neki. A játék morális kérdéseket is feszeget, nem mondom, hogy tökéletes, de felvázol egyféle utópiát, amiben van idegen, blogger, és az idegen fajok különböző morális nézőpontjainak ütköztetése. 

Ez a történet az én személyes blogolásomat juttatja eszembe. Régebben sokan tanácsot adtak, hogy mit kellene csinálnom, manapság sokan tanácsért/segítségért fordulnak hozzám a blogom kapcsán. Mostanában már a legritkább esetben adom játékfordításra a fejem, ezt is kb. egy éve vettem tervbe, hogy megcsinálom, végül, amikor belekezdtem, szűk egy hét alatt befejeztem. Kb. háromszor belealudtam, úgy érzem, nem való ez már nekem.

idegen

A játékot egy Naomi Norbez nevű kezdő játékfejlesztő követte el, és én jó szóvivőként lefordítottam. A szóvivő szóvivője lettem magyar nyelven, milyen posztmodern dolog lenne, ha nem két, játékokkal sokat foglalkozó, de nem igazán befutott, lelkes amatőr próbálkozásáról lenne szó. A játékot CSAK azért vállaltam el régebben, mert blogolásról, bloggerkedésről szól, és ilyen játékokból hiány mutatkozik még nemzetközi viszonylatban is.

idegen

A játéknak számos befejezése, és mellékszála van, én úgy játszottam végig, hogy mindig egyetértettem azzal, amit diktáltak, így mondjuk nem túl érdekes, de ki a fene szeret konfrontálódni. Mai világba... Ha valakinek netán ezek után is lenne kedve bíbelődni az általam fordított magyar verzióval, megteheti itt:

A szóvivő. (The Speaker HUN) (Play online or Save as...)

0 Tovább

Lébecolás

A nagy lébecolásom a szakkörben azzal kezdődött, hogy átkértem magam 5 órás munkarendből 4-be, pedig az én papíromon nincs megkötés, hogy hány órát vállalhatok, csak egyszerűen lusta vagyok erre a fajta munkára. Egyébként is a burnout jelei kezdenek mutatkozni rajtam, ezért is foglalkozok a szabadidőmben informatikai dolgokkal, olyan sok szofvert még nem fejlesztettem, a kezelőorvosomnak volt egy enyhén cinikus megjeyzése, hogy a Halál a pszichiátriánt tanfolyam nélkül is képes voltam megírni, a blog persze mindig szóbajön, meg hogy ő nem olvassa, meg azt mondta, hogy nem tudja miért örül annyira nekem, hogy lát, amikor tudja, hogy mi a véleményem ezekről a dolgokról. Azt hiszem, kb fele-fele arányban szeretek webes tartalmat előállítani, és a kódolással bíbelődni, ami nem rossz arány, tekintve, hogy hiány van bőbeszédű informatikusból, és még profitálhatok is belőle.

Vissza a mindennapi robothoz: minden alkalmat megraadok, hogy távol tartsam magam a munkától, egy-egy rövid táppénz (jó, ezt nem viszem túlzásba), fizetetlen igazolt távollétek, stb., mondjuk ez meg is látszik a bérpapíromon, de ez sem tud érdekelni. A munkahely megalakulása óta dolgozom itt, akár krónikása is lehetnék már az itt történt dolgoknak, talán írok is egyszer egy összefoglaló bejegyzést, de olyan gyakran azért nem forszírozom ezt a dolgot, mert esetlegesen kirúgnak, mint macskát sz.ni emiatt.

Nemrégiben új munkafolyamatot tanultam ki, a papírsodrást. Kicsit álszenteskedtem, hogy én milyen szorgalmas vagyok, igazából az van, hogy nehéz megtanulni, egy pálcára kell felsodorni a papírt, majd a végét leragasztani; mindegy is. Ha már az ember megtanulta, sokkal könnyebb, mint a többi munkafolyamat, ráadásul presztízs-kérdés is: aki képes ezt csinálni, többe nézik, mint mint a vágást, meg a varrást, vagy nem tudom. Igazából azt szokták mondani, hogy ez a legnehezebb része a papírból font dolgok készítésének, csak miután látták, hogy még én is tudom csinálni, abbahagyták; már nem mondják. Különben sokmindent csináltam már a munkahelyen, mindent rosszul, vagy közepes minőségben. Végül azt csinálom, amihez kedvem is van, és ami a legnagyobb hasznot hozza a közösségnek.

Most nyáron a hőségriadó miatt gyakoriak a szünetek, lényegében a 4 órából nem dolgozunk, csak nagyon keveset, néha elküldenek a postára, vagy rám bízzák a honlapot (bár egyre ritkábban), nekem sem egy nettó élvezet a Joomlával szarakodni, de szívesen csinálom, akár otthon is csinálnám, ingyen, meg is fogom mondani, hogy én milyen jó fej vagyok. Meg szokott járni hozzánk valami csaj ilyen biorezonanciás állapotfelmérésre, mindenkinek mond valami kedveset, nekem például azt, hogy elindult nálam az agyérelmeszesedés, meg gyulladásban van az agyam, mondjuk ez utóbbit már jó régen kimutatták, hogy lényegében az agyam egyik fele nem igazán működik, és a másik féltekének kellett átvennie a funkcióját. Hát, gondolom, sikerült, már amennyire. Meg annyit mondtak még, hogy a májam tökéletes, mi a fene?, ennyi gyógyszer & pia után, nincs rajta semmi zsír, meg hogy kevés vizet iszok. Szóval annyit mutattak ki, hogy nem a lábam fáj. De ezt tudjuk.

0 Tovább

Ember a vízben

vizsprint

Az utóbbi időben sokat gondolkoztam a vízről, vízpartról mint üdülési helyszínről, szórakozási formáról, és egyáltalán. Vajon mennyi örömöt képes nyújtani egy embernek az, hogy bemenjen a vízbe? Kétségkívűl érdekes, hogy egy más, sűrűbb közeg, mint a szárazföld. Az ember mindent szeret kipróbálni, ami egy kicsit is eltér a szokványostól. Nagyon szórakoztató lenne elkezdeni felsorolni, hogy mi mindent, de ettől ezúttal eltekintenék.

Maradjunk csak a víznél. Persze nyáron általában nagyon meleg is van, és az emberek mint lemmingek, megindulnak a vízpartok irányába, lévén a strandok eléggé drágák. Mit tartogat hát számunkra egy vízpart? Drága büfék, bikinis lányok, félpucér férfiak, ameddig a szem ellát. Plusz a kétes örömök a vízben. Félreértés ne essék, annak idején elég jó úszó voltam, egyszer próbaként úsztam versenyt egy fiatalabb gyerekkel, aki versenyszerűen úszott, és valamivel hamarabb úsztam le a távot. Blablabla.

Az úszás is például micsoda? Groteszk kalimpálás annak érdekében, hogy előrébb jussunk a nedves közegben. Persze egészséges, meg minden. Mármint egy bizonyos pontig. Hallottam már olyan úszóról, aki nem vol túlságosan elragadtatva a napi 8+ órás edzéstől. Szóval jó úszónak számítottam, mégsem sikerült egy fuldoklót kimentenem Tiszából. Sőt, ha ninccsenek a közelben a vízimentők, mindketten ottmaradunk.

Hogy is néz ki egy ilyen történet? Valaki fuldoklik, nyeli a vizet, lemerül-felbukkan, és az ember egy lemondó rugaszkodással utána veti msgát, mert vagy kihozza, vagy ottmarad ő is. A fuldokló általában pánikszerűen rátekeredik a segíteni szándékozóra, de olyan erővel, hogy lehetőleg mozdulni se tudjon. Aztán mire rájön az ber, hogy hülyeséget csinált, megindul a küzdelem a víz alatt, hogy legalább a saját bőrét mentse az ember, de az áldozat annyira kapaszkodik, hogy ez szinte lehetetlenség. Szóval bármennyire jól tudsz úszni, ha nem vagy rá kiképezve, jobban jársz, ha végignézed egy ember vízbefulladását. Hát ilyen helyzetek is előfordulnak, és sajnos nem is olyan ritkán. Még tudnék egy ilyen esetet, de kegyeletből nem mondom. Szóval megéri? Nekem biztosan nem...

0 Tovább

Gondnokság felülvizsgálata v1.5

Legújabb fejlemények a gondnokság felülvizsgálatának az ügyében - vigyázat, nagyon kacifántos, és elég pszichó, én szóltam, csak saját felelősségre olvasandó tovább! Odüsszeia, Kálvária, stb.

Na, szóval, amikor sikeresen túljutottam a gondnokság levételének első körén, újabb problémák merültek fel, és még mindig nem tartok a második szakaszban. A kezelőorvosom startból azzal indított, hogy 1. tartsak rendet a szobámban, 2. feküdjek le este 11-kor, és akkor talán hajlandó pozitív szakvéleményt írni, de ezt is csak hivatalos megkeresésre a gyámhivataltól (innentől kezdve kis betű ez is). Most nagyvonalúan lépjünk túl azon a tényálladékon, hogy ez kimerítené a zsarolás fogalmát mindenféle értelemben, de sajnos erre nem is kerülhetne sor (pedig úttörő becsszóra jól viselkedtem idáig), mivel ma voltam a gyámhivatalban, ahol benyöték, hogy ők csak nyíregyházára (ez is kisbetű) tudnak levelet írni, mármint a pszichiátriára, és így ESÉLYEM SINCS RÁ, HOGY A SAJÁT KEZELŐORVOSOM ÍRJON RÓLAM SZAKVÉLEMÉNYT. A nyíregyházi pszichiátrián szintén nem fűlik hozzá a foga senkinek, hogy velem kelljen fogglakozni, már május óta nem jelöltek ki egy nyomorult orvost, aki vállalni merné, hogy szakvéleményt írjon rólam. Így újra kell küldeni a szerelmeslevelet, hogy legyen már szívesek eleget tenni a kötelezettségüknek, ha arra volt eszük, hogy röhögve gyámság alá kúrjanak.

Vagy - közölte a gyámügyi előadó - miközben vihogott, mint akit b.ni visznek, úgy kerül az ügy a bírósági szakaszba, hogy nem készül rólam szakvélemény, hanem egyből a kirendelt elmeorvosi szakértőhöz fogok kerülni, előzetes pszichiáteri szakvélemény nélkül. Egyébként már így is az egész kezd lottósorsolás jelleget ölteni, lesz-e egyáltalán olyan pszichiáter, akinek két vakarászás között van engem ideje "megvizsgálni", és hogy ki lesz az, a másik lutri az elmeorvosi szakértő, mert ha megint kikapom azt az imbecillis barmot, akit előzőleg, akkor tuti a kekeckedés. Mert lassan beszélek. Ez a betegség jele. Meglátnám, ha évekig nyomorgatnák a különféle pszichiátriákon, mennyire lenne bőbeszédű. Pontosabban nem is a betegség jele, hanem a gyógyszeré. Most akkor az sem jó, ha van rajtam sapka, és az sem jó, ha nincs? Ha gyógyszert szedek, azért kell gondnokság alá mennem, viszont ha nem szedek, akkor meg azért? Na, álljon már meg a menet! Ezek hülyét csinálnak belőlem.

Hónapok teltek el, és az ügyem még mindig nem került a második szakaszba a háromlépcsős vizsgálati sorozatban, plusz a bíróságon nyáron szabadság van, így őszig esélyem sincs arra, hogy előrelépés történjen az ügyemben, és esetleg önálló életet tudjak kezdeni. Persze ez is nekem kell, hogy eszembe jusson, a gyámügyön még ezt sem tudták. Egy év tárgyalássorozat, két év gondnokság, és minimum egy fél éves herce-hurca, amíg valami történik az ügyemben. Nagyon optimista becslések szerint három és fél éve ér lényegében a gondnokság szégyenbélyege. És senki nem foglalkozik azzal, hogy "megvizsgáljon", az ügyem el van felejtve, egyáltalán nem fontos. Aki A-t mond, mondjon B-t is, a pszichiátria magának csinálta a plusz munkát, amit most vonakodik elvégezni (annak ellenére, hogy segítek nekik egy új terápia bevezetésének tesztelésénél). Egyébként meg fogalmam sincs miért nem képes a gyámügyi bürökrácia nagykállóba (ez is kisbetű) címezni egy k. levelet nyíregyháza helyett. Miért csinálják ezt velem? Én már régóta mondom, hogy egy megoldás van erre a bürökratikus tébolyra, méghozzá:

0 Tovább

A Chumbawamba 30 éve

A Chumbawamba nevű alternatív együttes 1982-ben alakult meg Leeds-ben, Angliában, és 2012-ben oszlott fel. 30 éves pályafutásuk során játszottak anarcho-punk, pop, világzenei és népzenei stílusban.

A Thatcher-érában a rádiók nem játszhatták dalaikat, anarchista nézeteik miatt, ezt később egy Margaret Thatcher halálakor kiadott In Memoriam Margaret Theacher CD-vel "hálálták meg", amelyben gunyoros dalokkal tisztelegnek a Vaslady emlékének.

Önmeghatározásuk "progresszív-anarchista", és ezzel kitették magukat számtalan rendőrségi vegzálásnak is. A banda tagjai annak idején azzal a céllal álltak össze, hogy érdekesek és figyelemfelkeltőek, szókimondóak és botrányosak legyenek, nem utolsó sorban pedig azért, hogy megértsék a világot, és ebben segítséget nyújtsanak másoknak is.

Bár a rádiók nem játszhatták őket, néhány számuk népszerű lett az úgymond underground körökben. Sokan egydalos előadóknak tekintik őket, de összesen 13 lemezük jelent meg, 7 a számukra világsikert meghozó Tubthumper után.
Ez 1997-ben volt, és akkor a legenda szerint másfél percenként hangzott el a szám valamelyik rádióban.

A Nike ezért a számért 1,5 millió dollárt fizetett nekik a reklámjaiban való felhasználásáért, de ezt, és más bevételeiket is jótékony célokra fordították. Addigi közönségük kritikával illette őket, mert a multinacionális EMI-vel kötött lemezszerződést, ami nem bizonyult hosszú életűnek, mivel nézeteik alapvetően különböztek egymástól a profitszerzésről. 

Egy tévéműsorban például arra buzdították rajongóikat, ha nem engedhetik meg maguknak a CD-k megvásárlását, lopják el azokat nyugodtan. Amíg például a Metallica a kalózkodás ellen hirdetett harcot, a Chumbawamba kifejezetten támogatta azt.

A Chumbawamba a mindenkori hatalom ellen kampányolt, de ironikus módon egy olyan dal hozta meg számukra a világsikert, ami nem kampányolt másról, csak egy éjszakai italozásról (Tubthumping). Egyébként maga a cím is kampányolást jelent.

A Chumbawamba a kihasználatlan lehetőségek zenekara, volt, és most már az is marad - az újraegyesülés esélye nélkül, ahogy a honlapjukon írják.

0 Tovább

Modulzáró vizsga kipipálva

Hol is kezdjem? Talán ott kezdőfött az egész vizsgára való felkészülésem, hogy lekéstem a 14F-es buszt, amire a tanyaközpontban szándékoztam felszállni. Mondjuk, hogy egészségügyi okokból. El is mentem a háziorvoshoz, kiírt 3 nap táppénzre. Isteni szerencsének, jelnek vettem, hogy legalább tudok majd tanulni a vizsgára. Úgy esett, hogy az orvostól nem hazafelé vettem az irányt, hanem a város szélén álló kis vityillónkba, és tanultam is becsületesen, ami főleg abból állt ki, hogy egy JNLP fájlból próbáltam egy JAR-t működésre bírni, szóval remélem, mindenki érti, ha nem, az sem baj, mert én sem 100%-osan. Három nap tanulás külön a szülőktől, nagyon furesz volt. Körülbelül 10 éve nem hagytak már hosszabb időre magamra a szüleim, amikor a kedves kezelőorvosaim a lelkükre kötötték, hogy mindig legyenek a seggemben, mivel én nagyon beteg vagyok. Igazából már jóval a gondnokság alá helyezés előtt lezáródnak ezek a játszmák, hogy a kezelőorvosok és a szülők együttes erővel mintegy karanténba helyezik a beteget, áldozatot, vagy minek is nevezzem.

Szóval 3 nap felkészülés elég is volt arra, hogy végképp elbizonytalanodjak, kész voltam, mint a házi feladat. Eléggé zaklatottan utaztam Pestre, a vizsga helyszínére. Még ott is tanultam, de úgy éreztem, hogy még mindig kevés vagyok. Betegségem óta számtalan próbálkozásom volt a tanulásra - mind kudarc, általában el sem mentem a vizsgákra, mert az általános közvélekedés, hogy a mentális betegek kognitív deficittel küzdenek, rám is átragadt. És féltem. Féltem, hogy felsülök, leégek, leblokkolok, ésatöbbi. Most sem volt ez másképp. A vizsga reggelén magamba tömtem gyorsan két nyugtatót, meg egy csavaros kiflit, így már volt bátorságom elmenni. Először Java-t tanultunk, hamar belerázódtam a szintaxisba, majd MySQL eljárárások és függvények következtek. Én, az örök optimista, arra gondoltam, hogy valahogy elnapolják a vizsgát, és elkezdtem szórakozni a LinkedIn profilom kitöltésével angolul, meg más hasonló marhaságokkal. Már éppen a függvényekbe kezdtünk, amikor benyögte a tanár, hogy ha ezekkel végeztünk, kezdődik a modulzáró.

És még azt is hozzátette, hogy a mai napon tanultak is fontosak a vizsgafeladat elkészítéséhez. Ekkor kezdtem el figyelni, mint a kisangyal, két függvényt megcsináltunk, és már fél kettő fele el is kezdődött a vizsga a reggel fél kilenc óta tartó kínlasztás után. A feladat az volt, hogy a metódus random generáljon le megadott A, B, vagy C osztályba tarozó ip-címeket. 1 óránk volt rá. Végülis, ha úgy vesszük, a feladat ravaszul volt összállítva, mert egyetlen eljárás tartalmazott programozást, adatbázis-kezelést, és hálózati ismereteket. Azt hiszem, én lettem a leghamarabb kész. Persze nem azt mondom, hogy egy csúcsszuper munka, de a célnak talán éppen megfelel. Elküldtem a megadott e-mail címre, majd a távozás hímes mezejére léptem. Hagytam benne néhány kisebb hiányosságot, mert nem volt már kedvem a részletekkel pepecselni.

Tovább nincs kedvem mesélni, eléggé unalmas volt eddig is, most veszem csak észre. Hogy miért írtam meg mégis? Hogy erőt adjak kedves sorstársaimnak, hogy nem vagyunk elveszve, bizony, a mentális betegség után is van élet, méghozzá milyen izgalmas, sokszínű és tartalmas, blablabla. Bár eredmény még eddig a pillanatig nem érkezett, érzésem szerint sikerrel vettem ezt az akadályt, a bejutás a vizsgára nehézkesen ment, viszont úgy érzem ezek után, van keresnivalóm a szoftverfejlesztés világában, a modulzáróval megszereztem a jogot, hogy bejussak a második félévre, és már csak az OKJ-s vizsga lesz hátra jövő márciusban. "Kis lépés ez az emberiségnek, de egy hosszúlépés nekem."

Igazán nem tudom. Már a záródolgozatom témája is megvan: egy Javában íródó MUSH (Multi User Shared Hallucination). A MUSH olyan, mint egy MUD, egy MUD olyan, mint egy MMORPG, csak szöveges változatban. Kell hozzá egy virtuális szerver (VPS), és már lehet is barangolni az általam kitalált és megírt világban (hallucinációban). Hát nem izgi? Talán sokaknak nem. A következő játékom tehát egy többfelhasználós hálózati kalandjáték lesz. Ez lesz eddigi életművem megkoronázása. Vagy az már megvolt, csak nem vettem észre?

Szerintem nem, mert most valami jó kezdődik el az életemben, és a sok rosszat végre magam mögött tudom hagyni. És ezzel szeretnék minden kis sorstársamba erőt önteni, hogy nem vagyunk hülyék, és vihetjük még valamire az életben. "Istennel talállak benneteket, barátaim, tesvéreim."

0 Tovább

Social Withdrawal

Eszembe jutott ez az angol nyelvű kifejezés; megint egy szó, aminek - tudtommal - nem igazán van magyar megfelelője. Mégpedig azért jutott eszembe, mert illik rám, azaz nemsokára illeni fog. Valami olyasmit jelent, hogy "visszahúzódás a társas kapcsolatoktól", és én tudatosan fogom ezt az utat választani. Nincs több chit-chat, Facebookon ráírogatás az emberekre ittas állapotban, és józanul se persze. Faszomnak sincs kedve azzal foglalkozni, hogy kit milyen kedvében találok, milyen állapotban van éppen most a kis lelkivilága, vagy csak éppen olyan lerázós hangulatában van-e.

És ez most nem a betegségemből fakad, vagy valamiféle mentális diszfunkció eredménye, hanem egyszerűen most jutottam el arra a szintre, hogy nem érdekel a bájcsevely. Sem a fb-n, sem a twitteren, sem a plurk-ön, sem sehol máshol. Másrészt fórumokra, és a blogjaimba tobábbra is írni fogok, akit érdeklel, keressen meg, akit pedig nem, az egy kattintással kikapcsolhatja a szövegeléseimet. Nem tolom bele magamat senkinek a képébe, nem erőltetem rá magam senkire, nem gyűjtök like-okat, nem generálom a hsz-eket, persze azért igyekszem lehetőség szerint mindenkinek válaszolni. Eddig is így tettem, ezután is így fogok.

Hogy mégjobban (köz)érthető legyek: ha valaki az ismerőseim közül kitesz valamit, arra esetleg reagálok, hiszen az ember azért oszt meg tartalmat, mert nem bánja, hogyha visszajelzést kap (tisztelet a kivételnek). Tehát olyan kedvében van. Adott egy akció, amire esetleg, ha olyan, kész vagyok reagálni, de cseverészést kezdeményezni nem fogok senkivel. Régebben is sokkal jobban örültem, ha itt kerestek fel az ismerősök, vagy ismeretlenek, mégha nem is közvetlenül a témához kapcsolódó gondolatokkal, senkit nem hajtottam el, csak aki már nagyon tenyérbemászóan viselkedett, kapott tőlem is valami kedves kis "virtuális útravalót", de ebben is igyekeztem fékezni az indulataimat, és inkább előbb elszámoltam valameddig, és csak utána reagáltam, ha ki is osztottam, jóval visszafogottabb hangnemben, mint ahogy azt az első gondolatom sugallta. De egyéb indokaim is vannak erre a fajta viselkedésre. Észrevettem magamon, hogy ameddig nagyobb közönség előtt szólalok meg, sokszor jóval összeszedettebben viselkedek, míg chaten hajlamos vagyok méltatlan párbeszédekbe belemenni,és hülyeségeket picsogni. Íme:

Na, és igen (megint) megváltoztattam a nevemet. Mondhatni visszaváltoztattam. Két-három témához szoktam hozzászólni általában, 1. mentális betegségek, 2. kalandjátékok, 3. alko.hol?, és mindegyikhez ezt a nicket használom, úgy gondoltam, hogy a blogomban is ideje lesz ezt bevezetni, ha már (egy ideje) megvan ez a nevem is. Egy időben trendi volt nick helyett saját néven blogolni, aztán már nem annyira, de egyébként még 1 hülye is ki tudja találni, hogy ki vagyok, tudod, a Google a barátod... Pláne a Google+.

Na, ennyit szerettem volna megírni a szociális médiához való hozzáálásomhoz, mivel divat lett erről mindenkinek kifejteni a véleményét, ezt itt én is megtettem. Ennyi volt a mai napra rendeltetett evangélium, menjetek békével.

0 Tovább

Everybody Dies - Mindenki meghal

Aha. Valami könnyedebb téma. Már régen volt itt játékismertető. Most lesz. Everybody Dies. Mindenki meghal. Elég jó cím egy játéknak. A játékban egy áruház dolgozóit alakítjuk, akik különböző gázos szituációkon mennek keresztül, őket irányítjuk, és egyikük halála esetén egy másik dolgozó irányítását vesszük át. Csak azért írok erről a játékról, mert nem megy a tanulás, meleg van az ebben szereplő grafikák annyira mély nyomot hagytak bennem, hogy sokszor ezeket tettem be fejlécnek a blogjaimba.

A játék amúgy eléggé jó helyezéseket ért el "szakmai" körökben, szerintem egy ***. Sok benne a csúnya beszéd, (bad language), ami számomra azt bizonyítja, hogy angolul is lehet változatosan káromkodni, és nem hiszem különben sem, hogy a magyar nyelv bonyolultabb az angolnál. Mindkettőnek megvan a nehézsége, na. Ezt csak egy Márai-idézettel támasztanám alá, amit én nagyon találónak tartok, és feszt tapasztalok. A játék felvonultat szlenget, káromkodást, igényesebb, irodalmiasabb stílusszinteket, de akkor sem vagyok oda érte. Szerintem Michael Cho a játékhoz készített grafikái viszik a hátán az egész produkciót. És íme, a fentebb emlegett Márai-idézet, aminek értelmére az irodalmibb hangvételű szöveges játékoknál jövök rá:

"Tíz, tizenöt esztendei, szorgalmas és figyelmes tanulás után végre megérti az ember, hogy angolul, sajnos, nem lehet megtanulni."

A játékot végigjátszás nélkül kínszenvedés lenne végigvinni, ezért tettem ki oldalra ezt a fontos dokumentációt. A játék főszereplőiről készült képek, amikért érdemes végigvinni a játékot, itt vannak, hihetetlen, mennyire fel tudják dobni a játékot, a grafikus, Michael Cho kitett magáért, szerintem élete egyik legjobb grafikáit tette bele a játékba, Jim Munroe (az író) pedig hm, enyhén szólva középszerű teljesítményt nyújtott, "ilyet én is tudnék írni" utóízzel.

Értékelés: 2 halott áruházi dolgozó a 3-ból

Letöltés: EverybodyDies.zip (Windows Installer)

0 Tovább

Így lettem én "celebskizó"

"You know I hate every popstar that I ever met!" - Chumbawamba

A "celebskizó" kifejezést nem én találtam ki magamra, hanem egy volt osztálytársam rám. A celebeket amúgy nagyjából ismerem, de nem igazán szeretem. A Susogós Mackókban így határozzák meg őket: "Attól leszel híres, hogy lófaszt sem csinálsz." Mondjuk kicsit így érzem magam én is; vannak ezzel a diagnózissal olyanok is sokan, akik sokkal többet elértek már az életben, mint én, aztán persze bőven olyanok is, akik pedig nem, sőt, lecsúsztak, magukba roskadtak, Csipkerózsika álmukat alusszák, elvesztették hitüket az életben, az emberekben, de leginkább magukban. Ha valakinek szól a blog, leginkább nekik, ők viszont nyilván nem is olvasnak ilyesmit. Sőt, általában semmit.

"Drágám, te kettős életet élsz." - Albert Einstein Bizottság

Én valahol középen helyezkedek el a skizofrének hierarchiájában, ha van ilyen egyáltalán (most tételezzük fel, hogy van). Reggel kézműveskedek, amihez keveset konyítok, és nagyon lefáraszt, 5 órából azért kértem magam vissza 4-be. Klasszikus értelemben véve nem vagyok a munka hőse: monoton, előkészítő-kisegítő feladatokat bíznak rám, amiket több-kevesebb sikerrel ellátok, a rehabilitációs elbeszélgetésen el is mondtam, hogy fizikai munkában egyetlen előnyös tulajdonságom van: hogy monotonitástűrő vagyok, sőt, igénylem is a monoton (munka)folyamatokat, mégpedig azért, hogy kitöltsem valahogy hasznosan a munkaidőt, holott legszívesebben egy szalmaszálat sem tennék keresztbe. A társasági élet dolgában sem jeleskedek, ha szólnak hozzám, válaszolok, de ebben nagyjából ki is merült a dolog.

"De ha lemegy a nap, már nem nagyon ismersz rám..." - Ismerős Arcok

Szóval szabadidőmben leszek az igazi önmagam. Írogatok ide-oda, blogokba és fórumokba főleg. Persze valamiért ez a legnagyobb látogatottságú blogom, talán azért, mert őszintén szól a skizofrénia árnyoldalairól is (persze, mert csak árnyoldalai vannak...). Amúgy régóta tervezem, hogy amennyire csak lehet, elszakadok a skizó-tematikától, de sokszor a legkisebb ellenállás urányába mozdulok el, kicsit nem figyelek, és püff, már meg is van a legújabb skizó-poszt. Talán innen a celebskizó titulus, persze nem jelent többet, mint ami, eddig én írtam a legtöbbet a skizofréniáról, és a skizofrén állapotban írt posztjaim száma is megragadó, és egyben meggyőző, hogy nem vagyok műskizó (legalább az nem). Aztán az is van, hogy a legtöbb betegtársam leginkább elfelejteni igyekszik a betegségét, engem pedig mindig érdekelt maga a jelenség, már attól kezdve, hogy megtudtam, mi az. (Akkor tudtam meg, amikor kitört rajtam.)

"Son, When you grow up, Would you be The saviour of the broken, The beaten and the damned?"- My Chemical Romance

Ezt a sort valahogy nagyon a magaménak érzem. Ahhoz képest, hogy elsősorban bloggernek érzem magam, egyfajta küldetéstudat is munkál bennem (néha akaratom ellenére), hogy tudósítsak a világnak az "eltört", "megvert" és "rohadt" oldaláról. Mert megértem én a hozzátartozók oldaláról is a problémát, a zavart, a szégyent, a frusztrációt, néha talán a félelmet is, de aki végigjárja ezt a passiót, az leginkább mégiscsak maga a páciens, én úgy gondolom. Mégis hogy jutottam el idáig, hogy van egy skizó, akinek a mondanivalója többeket érdekel, mint az eddigi skizó blogok többsége, amik szép csendesen eltűntek a süllyesztőben? Sok munkával. Álhatatosággal, következetességgel, és azzal, hogy nem adtam fel. Jóllehet ezen a blogon az első bejegyzés 2015 januárjára datálható, blogot már jó 10 éve vezetek viszonylag rendszeresen. Jó móka lett volna beimportálni a freeblogba "bedolgozott" 5-6 évemet is, de mára már nem bánom, hogy így alakult.

A sors iróniája, hogy igazából akkortól lettem "celebskizó", amikor részletesen beszámoltam a beteg gondolataimról a blogon. Bejutás a pszichiátriára, és bejutás a postr-en keresztül egy(-két-három) Origo címoldalra. Sokan figyeltek fel akkor a történetemre, mert ez volt az első eset, amikor valaki viszonylag egybefüggően ontotta magából egy alternatív valóságból érkező tudósításokat, de annyit mégis érzékeltem a valóságból is, amennyi ahhoz kellett, hogy nehogy bejussak egy elfekvőbe is, kis mellékszál volt a helyi pszichiátria oligarchájával vívott egyenlőtlen küzdelmem, aminek mai napig iszom a levét, és kihatással van az életemre. Végülis felülkerekedett bennem is a hétköznapi valóság, a normalitás világa, és azóta folyamatosan bizonyítom, hogy nem beszélek félre, sőt, egész tűrhető blogerré nőttem ki magam, később már a reblogon. Végezetül pár szót a gondnoksági ügyemről: most ott tart a folyamat, hogy éppen meg van akadva, mert nincs pszichiáter, aki szakvéleményt írna rólam, ezért meg kell kérnem a gyámhivatalt, hogy keressék meg hivatalos levélben a mostani kezelőorvosomat, és ő, amennyiben teljesítem a feltételeit az életvitelemmel kapcsolatban, esetleg hajlandó pozitív véleményt írni rólam. Ezzel kapcsolatos reflexióim egy fórumon vannak leírva, most nem sorolnám fel mind, így is hosszúra nyúlt ez a bejegyzés.

De, akit bővebben érdekel, itt van: https://bura.hu/forum/bajok/skizofrenia-35

0 Tovább

A vizsga

bejutas novella önéletrajzi zanza

"Fáradt vagyok, és kedvetlen. Amúgy is lassabban készülök fel a vizsgákra, mint a többiek, azért maradt rajtam a Lassú név, de most úgy érzem, még magamon is túlteszek. Csak aludnék, sok éjszakát és nappalt átaludnék, mint a medve télen. Hét gáz félév. Ennyit sikerült eddig teljesítenem. A bejutás a nyolcadik, és egyben utolsó szemeszterre szinte lehetetlennek látszik. Nem hogy nőtt volna az önbizalmam az évek során, mint minden normális embernek, hanem az idő előrehaladtával egyre megcsappanni látszik." - Erre gondol, ilyesmikre.

Elindul a Bevezetés a bevezetéstudományba nevű vizsgájára, amit eddig halogatott, hiába mondták neki, hogy mindent az alapoktól kell kezdeni. Most is csak azért vágott neki, hogy meglegyenek a kreditpontjai. A kreditrendszer és a Neptun bevezetésével a családias hangulatnak is lőttek az egyetemen. Sohasem nézte a Neptunt, akkor kezdték csak bevezetni, "csak felidegesítem magam" - gondolta. Közben találkozik néhány csoporttársával, akik a Fontos Kérdések vizsgáról jönnek, és már igen jó kedvük van.

Határozott bizonytalanságot sugalló léptekkel mászik fel a Már utolsó éves vagy, de ne bízd el magad tanszékre. Ahogy végignéz a neonoktól zúgó, üres folyosón, arra gondol, hogy sajnos egyedül kell nekivágnia, ebből a tantárgyból már mindenki levizsgázott. Illetve nem mindenki. Ahogy halad a folyosón, egy rongycsomót vesz észre, ami megható igyekezettel összeválogatott női ruhákból áll, majd később határozottan egy ember körvonalait kezdi magára ölteni. Kutya ül az ajtó előtt. Kutya egy lány, csak leszbikus, de még nem biztos benne. Úgy látszik, ő is eddig halogatta ezt a vizsgát. Kissé meglepetten, de határozott érdeklődéssel méregetik egymást. Egy társaságba taroznak, de sosem maradtak még kettesben, vagy bandáztak még ketten együtt.

Pár pillanatig kínos csönd. Nem tudom, melyikük teszi fel az ilyen alkalmakkor szokásos udvariassági kérdést*, de hamar túlesnek rajta, és innentől kezdve még jobban kedvelik egymást. Beszélgetni kezdenek, a vizsgákról, a tanulásról, de nemsokára már ott tartanak, azt derítik ki egymásról, hogy régen ugyanabban a házban laktak, a város legeslegmagasabb házában, ahol olyan sok sajnálatos, és néhány vidám eset történt. Na persze, hogy elkerülték egymást, mindketten tudják, hogy egy ekkora házba egy falu teljes lakosságát be lehetne költöztetni. Gyerekkori emlékeiket mesélik egymásnak, és csak nevetgélnek, a kezükben könyv, és néhány pillanatra Kutya már nem is látszik leszbikusnak. Vagy Lassú látszik lánynak? Persze a vizsga puszta formalitás volt.

* - Tanultál?

- Nem. És te?

 -Én sem.

Sokára találkoztak újra. Kutya egy lánnyal ült egy asztalnál, amikor Lassú betámolygott a kocsmába. Talán mondjuk el, miért volt részeg: összeveszett Csillagom-Kicsi-Fúriával, az élettársával. Lassú nagy részegségében, nehezen forgó nyelvvel véletlenül Katának szólította Kutyát. A mellette ülő csaj durván felröhögött. Kata, évek óta nem szólítja így senki. Erre Kutya lassan a karjára tette a kezét, amitől a lány annyira meglepődött, hogy hirtelen elhallgatott. Kutya hálásan csillogó kutyaszemmel nézett Lassú részegen csillogó szemébe.

0 Tovább

Pszichés gyógyszerek "apró" mellékhatása

A történetemet távolról kell kezdenem, volt egy egyetemi csoporttársam, aki állandóan ki volt akadva, hogy minek nekünk nő, időről időre erről lamentált sörözés közben. Aztán persze mindig neki volt a legtöbb csaja, a viszonylag fix barátnője mellett is (akivel azóta össze is házasodtak, gyerekük is született, happy end, stb.) Összetett személyiség volt, na, ebből a szempontból. Én pedig elnéztem neki ezt a kis jellemhibáját, az egyik legjobb barátom volt. Felvetéséhez buzgón bólogattam neki, biztos sok gond volt azzal a rengeteg nővel, tőlem viszont éppen hogy megijedt a legtöbb nő, volt, aki annyira félt tőlem, hogy sírt is, amilyen állapotokban tudtam lenni. Persze a legtöbben, akik ismertek is, tudták, hogy jobbára ártalmatlan vagyok részegen is.

Kis társaságunkban volt egy kamudíler is, aki közben széles körben ismert ember lett, de én akkor még nem éltem az általa kínált kémiai anyagokkal. Semmi extra, egy kis gyógyszeresdoboza volt, mindenféle (legális) pirulákkal, amik fokozták, vagy éppen csak helyettesítették az ital okozta hatásokat. Szóval nem volt szándékomban felcserélni kemikáliára a természetes úton előállított bódító anyagokat (vö.: csapolt sör, egri bor, dzsúzos vodka, gin-tonik, Bloody Mary sok Worchester szósszal, ritkábban egy kis "má-márihuána"). Szóval így telt-múlt az idő, és azt hittem, sosem fogom kipróbálni az agyra ható kémiai vegyületeket, bár már akkor megajánlottak két hetet a miskolci droambulancián, látván, hogy nem nagyon bírok magammal.

Risperdal

A drogambulanciát megúsztam, a pszichés gyógyszereket nem. Kényszerbeszállításom után olyan gyógyszerekkel kezdtek tömni, amire lehetőleg inni sem lehet, vagyis lehet, csak nem érdemes, az ital nem fejti ki a kellemes hatását, viszont ha sokat iszik belőle az ember, ugyanúgy rosszullét lép fel, szédülés, hányinger, stb., csak a kellemes fázis kimaradásával. Ilyen gyógyszer volt a Haloperidol, bár azt nem sokat szedtem, de még inkább a Risperdal (pláne injekcióban). Szóval a Risperdal biztosítja, hogy nehogy már jól érezze magát a dolgozó, még akkor sem, ha esetleg "meginna valamit". Persze számtalan egyéb, titokzatos, és megfoghatatlan mellékhatása is van a Risperdalnak, amit gyűjtőnéven itt most csak "általános rossz közérzet" néven írnék le, de ami "kézzelfogható", az a libidócsökkenéstől és egyéb nemi zavaroktól a részleges, vagy teljes impotenciáig terjedő mellékhatás, magyarul, ha képes is az ember vele valahogy eljutni az ún. beteljesülésig, hát abban sem telik túl sok öröme. Miért? Csak. Számtalan fórumon olvastam erről, és sajnos saját tapasztalatból is mondhatom, hogy az információ teljes mértékben megfelel a valóságnak. Akkor most nézzük legújabb kis kedvencünket, a

Rivotril

-t, ami kétségtelenül hasznos kiegészítője lehet egy antipszichotikumos terápiának, és az ember, ha többet is vesz be, max. kialszom! felkiáltással hamar hajlamos ebből is túlzásokba esni. Valamiért csak 0,5-ös és 2-es változatban kerül forgalomba: középút nincs, persze nekem egyből a 2-est kezdték el adagolni a kórházban, aztán csodálkoztak, hogy milyen jól bírom a 3x2 mg-ot, csak sajnos elfelejtették lecsekkolni a dohányzó ablaka alatti kis részt, mivel minden gyógyszerbevétel után dohányzás ürügyén ott köpködtem kifelé a rácsos ablakon, mivel nem akartam egész nap fel se bírni kelni az ágyból. Viszont a megfelelő adagot beállítva hatásosan csökkenti a szorongást. Amit még csökkent, az természetesen a nemi vágy, és a lehetséges mellékhatás természetesen megintcsak az impotencia. És ilyenkor az embernek el kell döntenie, hogy nyugodt szeretne-e lenni, és hogy mennyire. Bár a hatása rövid távon nem annyira drámai, mint a Risperdal esetében, azért már nagyon is hamar észlelhetőek bizonyos jelek, bele sem merek gondolni, mit tesz azzal, aki évek óta szedi rendszeresen, és esetleg nagyobb adagokban. Ráadásul tény, hogy nagyfokú függőséget okoz. Nem egy embert kezelnek addiktológiákon, drogambulanciákon a Rivotril okozta függőség csökkentésével.

Karácsonyi történet

Most visszakanyarodnék a történet elején tett kijelentésre, miszerint mennyivel jobb lenne nekünk, ha nem lenne szükségünk nőkre. Én megtapasztaltam, mennyire király. A Risperdaltól az embernek élni sincs úgy kedve, nemhogy szexelni. Véletlenül derült ki az egész, amikor kíváncsiságból áthoztam valamelyik karácsonyi Playboy számot a szobámba a két ünnep között Kurt Vonnegut valamelyik novelláját keresve éppen. (Kurt Vonnegut az a sci-fi író, aki nem érti, mi ez a nagy felhajtás a szopás és a golf körül.) A magazin címlapján szereplő nő nem volt rám különösebb hatással, és ahogy beljebb lapoztam, már több nő is szerepelt egy képen, a legvégén pedig nagyon sok pucér nő feküdt egymás hegyén-hátán, és hát... egyik sem tetszett... eléggé... Nem tudom, mit írhatnék még, talán, ha leírom az érzéseimet, az segít. Végtelen düh fogott el, amikor megtapasztaltam egy korábban áhított állapotot, kétségbe estem, szó szerint, egy olyan képesség, amit korábban természetesnek vettem, átsiklottam felette, volt, hogy le is néztem, nem volt többet a birtokomban. Megcsonkítva éreztem magamat, és mélyen megsértve, és csak kíváncsiságból kérdezném, hogy akik a fentebb látott képen látható hűtőtáskával flangálnak (Risperdal tárolására használják), vajon tudják-e, hogy mivel szórakoznak?

Persze, ahogy azt kell, januárban azonnal tablettára váltottam, csökkentettem, majd elhagytam a szedését valahol Brazíliában, de ez már egy másik történet...

0 Tovább

Hello World!

Szóval, in medias res (de csak azért, mert háttal nem kezdünk mondatot): dolgozok egy rehabilitációs cégnél, közben szoftverfejlesztő tanfolyamra járok. Egyiknek sem látom túl nagy hasznát; a melóban mélyen képességeimen aluli munkát végzek, ami nem lenne baj, a baj az, hogy kedvem sincs hozzá, hogy kézműveskedjek. Világéletemben utáltam. Régebben ezt úgy dolgoztam fel, hogy beültem inni munka után a Fehér Egérbe, ahol 140 Ft egy sör, és az emberek ált. barátságosak. Erről rivotril segítségével leszoktam, de most törököt fogtam, nem ereszt, több-kevesebb nyugtatóval élek. Habár nem töltöm a délutánjaimat már az Egérben, néha azért "megiszok valamit".

Mivel a tanfolyamon elég keveset tanítanak, csak a papírt adják a végén, otthon kellene felkészülnöm az egészre. Nem hiszem, hogy cégnél fogok elhelyezkedni (ilyen múlttal hogyan is), kezdetben ilyen szabadúszó munkákra gondoltam. Kicsit idegesít, hogy havi 30-at kidobok a pénzemből a semmire, de ha ilyen területen szeretnék dolgozni, legalább egy OKJ-s papírom legyen. A tanfolyamon végzők aránya 30-40%, néha elgondolkodom tisztelettel, hogy mi a fenét keresek itt, mivel eddig semmit sem csináltam, és 2 hét múlva modulzáró vizsga lesz hálózatokból, adatbázisokból, és programozásból. Programozásból láttunk eddig JAVA-ban egy "Hello World!"-öt, a vizsgán lesz elvileg néhány Access-lekérdezés, (az Access-t) már az ECDL vizsgán is utáltam, meg programozásból fogalmam sincs, mi lesz. Jelenleg valami olyasmiket tanulunk, hogyan jelentkezzünk egy állásra, meg ilyesmi. A legtöbb tanár csak sztorizgat, otthon kéne tanulni. Most lesz rá 2 hetem, legjobban a hálózatoktól félek, az Access-t is utálom (de ezt már mondtam), programozásból eddig nem sokat tanítottak. (Pedig már majdnem egy fél éve járok.)

Azt hiszem, most megírom a "Hello, World!"-öt JAVA-ban.

Jó, jó, én is megérdemelném a bambasági pótlékot, mivel már előfordult egyszer (amiben közrejátszott egy hivatalos e-mail, egy spam mappa és 2dl egri borvidéki sauvignon), hogy nem a saját csoportomba ültem be, és így újra végighallgattam a korszerű munkaszervezési modult egy másik nézőpontból.

Most azzal vagyok elfoglalva, hogy szabadságot, csúsztatást, táppénzt, bármit könyörögjek ki a munkahelyemtől, hogy fel tudjak készülni a modulzáró vizsgákra. Mert bármennyire "durván intelligens" vagyok a pszichológusnő szerint, akinél tegnap voltam, és megkezdtem a 12 alkalmas skizó-rehabilitáló program előkészítő tesztjét (metakognitív tréningnek hívják), valószínűleg egy OKJ-s vizsgára önállóan felkészülni más tészta, mint egy IQ-teszt, vagy memóriavizsgálat, vagy néhány egyszerűbb szöveges matematikai feladat.

Summa: azért járok Budapestre OKJ-ra, hogy kiránduljak egyet a fővárosba minden második hétvégén, nincs is nagyon ellenemre már kimozdulni otthonról, a kb. 10 év otthon ülés kicsit kezdett már unalmassá válni. Talán, ha végzek, egy darabig itt kezdem meg áldásos tevékenységemet, majd ha lesz némi referenciám, kapok munkát otthon is. De ha nem maradnék mégsem Budapesten végzés után, Marshall McLuhan szerint akkor is világfaluban élünk, és önállóan, vagy távmunkában kezdek magammal valamit.

"Code is Poetry"

Szívesen kezdenék például némi WordPress sablon piszkálgatással...

0 Tovább

Kényszerbeszállítás

A Magyar Pszichiátriai Társaság állásfoglalása a pszichiátriai ellátás helyzetével kapcsolatban című kis szösszenetében olvasható a következő kis részlet:

"A hatályos Egészségügyi Törvény mentális zavarokat érintő fejezetében több rész elavult, de sorozatos jelzéseink ellenére sem történt változás. Önálló „elme-törvény” megalkotására volna szükség! Ebben kellene pontosan szabályozni azokat a jogi kereteket, mint pl. a kötelező gyógykezelés, ezen belül az ambuláns ellátásra való kötelezés kérdése, stb. A jogbizonytalanság okozta félelem az egyik oka a pályaelhagyásnak, a humán erőforrás krízis erősödésének is. A hatályos magyar jogszabályok, sokszor összeegyeztethetetlenek a Magyarország által aláírt nemzetközi egyezményekkel."

Hahaha! Rettenetesen sajnáljuk azokat a szegény egészségügyi dolgozókat, akik a "jogbizonytalanság okozta félelem" hatására kényszerülnek pályaelhagyásra... Én még nem találkoztam konkrétan olyan esettel, amikor a mentős, ápoló, vagy orvos, szemében a jogbizonytalanság okozta páni félelemtől vezérelve közeledett volna felém, hanem inkább ellentmondást nem tűrően léptek fel velem szemben. Képzeljük csak el a következő dialógust:

- Elnézést, kedves uram, nem ismerem pontosan a jogaimat, mivel a hatályos magyar jogszabályok sokszor összeegyeztethetetlenek a Magyarország által aláírt nemzetközi egyezményekkel, de volna szíves velünk fáradni?

- Ó, természetesen, részemről a megtiszteltetés, hogy Önökkel tarthatok, előre örülök a csodálatos utazásnak, aminek végcélja ismeretlen számomra, pont ezért izgalmas, a jogok miatt pedig ne aggódjanak, velem igazán azt tehetnek, amit csak szeretnének, régóta csak erre vártam. *kacsint*

Amikor a mentősök nem ennyire jó fejek:

Első kényszerbeszállításom 2006. március 5-én volt, élénken emlékszem, egy szép tavaszi napon kiszálltam a fürdőkádból, magamra vettem egy alsónadrágot, és egy pulóvert, és mivel nem éreztem túl jól magam, kimentem a bejárati ajtón, ahol szerettem volna segítséget kérni, de valahogy nem ilyen formában. Történetesen egy pszichiátriai ápoló is lakott a lépcsőházban, és éppen arra ballagott, aztán amikor meglátott, kérdezgetett valamiket szigorúan, közben a kezében játszadozott valamivel, amiről nem tudtam levenni a szememet, majd megkérdezte, hogy kérek-e valamit, erre kértem egy pohár vizet, kérdezte, hogy rosszul érzem-e magam, mondtam, hogy igen, kérdezte, hogy kérek-e segítséget, ismét igennel válaszoltam.

A "segítség" jött is hamarosan, két mentős, és két rendőr képében, annyit mondtak, hogy tartsam ki az ujjam, és valami tűt szerettek volna bele szúrni, aztán amikor ettől meijedtem, és elhúztam az ujjam, se szó, se beszéd, mind a négyen rám csimpaszkodtak, lenyomtak a földre, én pedig próbáltam őket lerázni magukról. A négy kedves látogatóm nyögött, és fújtatott, alig bírták megakadályozni, hogy felálljak, majd egy szúrást éreztem a karomon, gondolom rivotril injekciót kaphattam, körülbelül  egy lónak való adagot, mert éreztem, hogy minden erőm elhagy, másodpercek alatt szétáradt bennem, és TUDTAM, hogy most MEGHALOK, de nem bántam. Szóval ilyen a HALÁL.

A miskolci pszichiátrián tértem magamhoz, mert - mint később megtudtam - kedves kísérőim azt mondták a felvételes nővérnek, hogy pucéron szaladgáltam a lépcsőházban. A kórházban, amikor magamhoz tértem, egy takarítónő kitépte a kezemből a branült, de úgy, hogy spriccelni kezdett a vérem, majd elkezdett rám ordibálni, hogy mindent összevérezek, a mellettem fekvő ágyon fekvő szerencsétlen ekkor adott pár reklámújságot, amivel eúgy-ahogy el tudtam szorítani a vérzést. Orvost, vagy ápolót ott tartózkodásom ideje alatt nem is láttam, hanem szüleim kérésére átvittek a nyíregyházi pszichiátriára, útközben egyszer álltunk meg pisilni, végig fogtak két oldalról az mentősök közben a mező közepén, hogy el ne szökjek.

Aztán kiderült, hogy még rosszabb helyre hoztak:

Ellentétben a miskolci pszichiátrián tapasztalt összevisszasággal, a nyíregyházi kórházban rend, és fegyelem uralkodott: ugyanúgy pelenkát kaptam, mint Miskolcon, és amikor véletlenül magamhoz tértem, jött a következő adag injekció. Egy-másfél hétig tartottak folyamatos altatásban. Az akkori igazgatónőnek az volt a módszere, hogy sok mindenkit ezzel az altásos kúrával próbált kigyógyítani a bajából, ezért nem egyszer jelentették fel a rendőrségen, talán hirtelen nyugdíjazásának is ez lehetett az oka... mindegy, a mostani főigazgató pedig az élethosszig tartó elfekvőre esküszik... mindeddig következmények nélkül. Mindegy, a "kezelésem" egy ún. "családterápiával" zárult, ahol az volt a téma, hogy én mennyit iszok, mennyire vagyok aljas, és hogy ezután már egy kortyot sem szabad inni, hanem szedjem csak a haloperidolt (ami egy első generációs, borzasztó elavult szer), a kemadrint, ami a haloperidol okozta mellékhatásokat hivatott kiküszöbölni, meg a jó öreg rivotrilt. Az orvosi protokollt teljesen mellőzve skizofrénnek diagnosztizált, persze ezzel az eggyel ráhibázott, dicsérték is mindenhol a szaktudását, mondván, hogy minél hamarabb kerül egy skizofrén gyógyszeres kezelés alá, annál jobbak az esélyei a javulásra, ami egy hatalmas közhely, persze.

A gyógyszert 3x hagytam abba, háromszor estem vissza, tehát összesen 4 epizódom volt, amiket női nevekről neveztem el: Adrienne, Júlia, Anikó, Edit. Mindegyiknek kényszerbeszállítás lett a vége, de egyik sem volt olyan durva, mint az első. Még csak nem is ellenzem a kényszerbeszállítást, hanem inkább azt mondom, hogy durva módon csinálják, az első esetben én magam is vártam a mentőket, semmilyen ellenállást nem tanúsítottam, mégis leszúrtak, mint egy disznót. A mentősök, akiket tisztelhetünk azért, hogy életeket mentenek, ilyen esetekben nagyon durván járnak el, sajnos. Pedig a skizofrén is ember, nem pedig leszúrandó kisgömböc, nem a jogi kereteket kellene szabályozni, hanem emberszámba venni minket akkor is, ha betegek vagyunk.

0 Tovább

Az első józan periódusom

Szokták mondani, hogy egy idő után egy szerző után maradt minden dokumentumot gyűjteni kezdenek. Persze, ki az a kisbetűs robi, akinek még vezetékneve sincsen, illetve van, de most azt hagyjuk, hogy kovács, vagy nagy, eseteleg szabó. Nem fontos, nincs jelentősége. Amikor pszichológia órán a keresztnevem kezdőbetűjével kellett nekem nevet kitalálni, természetesen többen a Részeges Róbertet javasolták, talán nem véletlenül.

A betegségem után már nem rúgtam be, nem sokszor, de szokták mondani, hogy én már előre megittam a folyékony kenyerem javát, szóval ittam már életemben eleget, előre ittam a medve bőrére, stb. Viszont az alkoholról való leszokásom egy hosszadalmasabb folyamat volt, ahányszor kimozdultam otthonról, persze beültem valahová, és munka után is, meg egyáltalán, ha nem tartózkodtam otthon. "Robcsi, te vonzod az alkoholt" - mondogatták. A tavalyi év során kezdtem el ezen változtatni, amikoris nyugtatókat kezdtem szedni, hogy ne járjak el délutánonként, meg hétvégente iszogatni. 

Elutasítottam mindenféle kreált módszert a pohár letételére, pedig számtalan lehetőség kínálkozott, az Anonim Alkoholistáktól kezdve a pszichiátriai gyökerű addiktológiai kezelésen át a kevésbé ismertebb különböző józanság-programokig, amiket itt nem reklámoznék. Legtávolabb a számolgatás állt tőlem, hogy mennyi éve, hónapja, napja nem ittam, ezzel csak az a problémám, hogy a napom így azzal telik jórészt, hogy arra koncentráljak, hogy ne igyak, jaj, csak ma ne igyak, mert akkor elvisz a kókó, meg különben is sztornó az egész, kezdhetem elölről a strigulázást. Hanem inkább kisírtam egy kis nyugtatót a kezelőorvosomtól, hogy időlegesen kiváltsa az alkoholt, ami először azt eredményezte, hogy szétcsúsztam a gyógyszer-alkohol kombótól, ha ilyenkor a szüleim beléptek volna a szobába, esetleg kihívták volna a mentőket. Szerencsére ez se sokszor fordult elő, maradt a nyugtató, amit azóta a felére csökkentettem, és el is akarom hagyni. Úgy érzem, nincs már szükségem rá.

Most ott tartok, már egy jó ideje, hogy a nyugtató minimális, és iszom a 1,5%-os citromos sört, egyet egy nap, de van, hogy egyet sem. A nyugtató is van, hogy kimarad, az alkohol elvesztette a központi szerepét az életemben. Más problémák, és kihívások, szóval időm sincs hogy a Fehér Egérben, vagy a 4-es számú eszpresszóban üldögéljek délutánonként. Találtam egy kis naplórészletet, ami szemlélteti, hogy milyen hatalmas léptékű problémák foglalkoztattak az előző évben. Ezt most itt közreadom, csak hogy látszódjon a fejlődés még a tavalyi évhez képest. Szerintem szembeötlő a fejlődés:


Ez a sörnapló nem képes persze visszaadni az egész helyzet szánalmasságát, csavargásaimat, és vívódásaimat, közben olcsó piát keresve. Egyrészt unaloműzés volt az egész, másrészt mégiscsak pitiáner kis alkoholizmus, amit plasztikáztam magamban, hogy de hiszen már nem iszok annyit, mint régen, meg ez semmi ahhoz képest, amit előtte ittam. De nem hiányzik már az olcsó krimók atmoszférája, a felszínes haverkodások, lepattanó sörök, meghívások, visszahívások, azt hiszem végleg magam mögött hagytam ezeket az unalomból eredő kényszerivásokat, és az olcsó presszókban való üldögélést.

0 Tovább

Gondnokság vége? - az első kör - gyámhatóság

Nemrégiben kaptam egy hivatalos levelet, amiben tájékoztatnak, hogy a gyámhatóság megindította a gondnokság alá helyezésem felülvizsgálatát. Jaj, de aranyosak, nem feledkeztek meg rólam. Azért kedvesen megfenyegettek a levélkében, hogy amennyiben nem jelenek meg, a rendőrség fog elővezetni, valamint, hogy a gondnokom komoly büntetésre számíthat ebben az esetben. A kirakatpert, amiben gondnokság alá helyeztek, azt hiszem, már megírtam valahol, a lényeg, amit tőlem független, magas beosztásban lévő személy, illetve személyek erősítettek meg: velem bizony jól kiba... bráltak.

Szokták mondani, hogy pszichiátriára bekerülni könnyű, az igazi mutatvány kikerülni onnan, nos véleményem szerint ugyanez érvényes a gondnokságra is. Az előzményekről még annyit, hogy az illetékes pszichiátria, pontosabban annak intézményvezető főorvosa feljelentett, és KIZÁRÓLAGOS gondnokságot kért rám, még pedig abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy el tudjanak vitetni egy skizofrén-demens elfekvő otthonba, ami egy kihalásos alapon működő barakktábor, és nem a legvidámabb, mert habár életfogytiglan kerülnek be az emberek, legendák keringenek az ott folyó aljasságról (amiről nem volt alkalmam meggyőződni, szerencsére), valamint találkoztam onnét mégis valahogy kikerült emberi roncsokkal, akik valahogy nem igazán voltak beszédes kedvükben, ha a témára terelődött a szó. Meg amúgy sem, persze.

"Véletlenül" az ügyem olyan "igazságügyi orvosszakértő"-höz került, aki, mit ad Isten, azon kívül, hogy beosztottja, kenyeres pajtása is volt az engem feljelentő orvosnak, akiről tudva léveő, hogy sokaknak "megajánlja Hodászt", vagyis a fent említett elfekvőt. Annak rendje s módja szerint alá is íratott velem nagyon kedvesen egy papírt, teljes tekintélyével és hatalmas tenyerével kitakarva az azon szereplő írást, amit én elbocsájtó szép üzenetnek gondolván, aláírtam, mert feltételeztem az orvosról hogy nem akar nekem rosszat, és mivel csodával határos módon üresedés volt az elfekvőben, már jöttek is értem a hodászi szoc. munkások, meg bizonyos mentőautóról is szó volt, ami nagy hirtelenséggel vitt volna a fent említett műintézetbe. Amiről nem tudtak, hogy én meg mindent szépen rögzítettem a blogomba, és ez igen élénk érdeklődést váltott ki bizonyos szakmai, és felsőbb körökben, és nagy hirtelenséggel elálltak az ötlettől, maradva a korlátozó gondnokságnál. A tárgyaláson akár fejen is állhattam volna, képletes értelemben, persze, amit jó tudni, hogy MINDEN ESETBEN az orvosszakértőnek van igaza, az egy évig húzódó tárgyalás-sorozatban a felperesnek meg sem kell jelenni, és az is kisebb megrökönyödést váltott ki, hogy én egyáltalán megjelentem, és ugráltam - feleslegesen.

Szóval gondnokság alá kerülni könnyű, alóla kikerülni nem annyira. Ahogy kivettem a gyámhatóság illetékeseinek a szavaiból, ez is egy hosszabb procedúra, egy három, de inkább négy lépcsős folyamat, az első körben a gyámhatóság véleményét hallgatják meg, ahol leginkább már furcsa módon döntő szava a gondnoknak van, engem csak másodiknak hallgatnak meg, ezzel már egyből éreztetve, másodrendű állampolgári mivoltomat, és ha a gondnokom úgy ítéli meg, hogy továbbra is szükséges a gondnokság, innentől fogva megint két választásom marad: vagy lefutom mégegyszer a felesleges köröket, vagy hagyom az egészet a pi... tlibe, és a fejemre húzom otthon a takarót, és csak azokon a helyeken jelenek meg, ahol rendőrségi elővezetéssel fenyegetőznek, mert amúgy az ellenállás értelmetlen, mint a vogonoknál.

Második körben egy pszichiátert hallgatnak meg, vagyis szakvéleményt kérnek tőle, és csak harmadik körben kérnek fel orvosszakértőt, és ha mind a három akadályt vettem, akkor van egyetlen formális tárgyalás, ahol lekerül a gondnokság, amennyiben tudom, mennyibe kerül egy kiló kenyér, és tudom, hogy kicsoda Orbán Viktor. Ja, meg hogy hanyadika van. A bíróság ekkor nem gördít elém több akadályt, mivel látja, hogy ennyi információval már elboldogulok a nagyvilágban, és biztosítva látják testi és szellemi szükségleteim kielégítésére való hajlandóságom, illetve képességem.

Hát nagyjából ennyi volna. Mivel a gondnokom nem gördített különösebb akadályt a procedúra elé, a gyámhivatal megküldte a javaslatot az illetékes szerveknek, amiben kérik, hogy vegyék le rólam a gondnokságot, és visszaküldtek a pszichiáteremhez, hogy írjon rólam egy szakvéleményt. Elvileg még bármelyik szinten megrekedhet az ügyem, és akkor jön megint a kafkai lélekállapotokat generáló hivatalos ügyintézés, végén a perrel, aminek a végkifejlete Josef K. történetéhez hasonlóan negatív végkicsengésű.

Bizakodásra adhat okot a gyámhatóság pozitív véleménye az ügyemben, de nem ringathatom magam abba az illúzióba, hogy most már minden könnyen megy, és nekem csak hátra kell dőlnöm, és végigcsinálni a procedúrát, mert ez csak az első csata ebben a kis cicaharcban, ami rajtam kívül - úgy vettem észre - mindenkinek formaság, kézlegyintéssel elintézendő.

0 Tovább

Miket érez egy skizofrén?

Pszichózis. Mindig az első a legrosszabb, és a legdurvább. Amikor hirtelen belegyalogolsz a pszichózisba, amikor mindent készpénznek veszel, minden valóságos. Valóságosabb, mint a hétköznapi világ, ami körülvesz. Először nem is lehetsz felkészülve, hisz nem tudsz róla semmit, netán fals elképzeléseid vannak róla. Érdekes, hogy régebben (betegségem kezdetén) számtalan visszaemlékezést, pszichózisaim leírásait osztottam meg a világgal, amiket azóta elnyelt az internet. Ezt az egy írást őrizgettem sokáig, mert viszonylag egybefüggően leírja, mit élhet át egy skizofrén beteg az első pszichotikus epizódjában. A legtöbbeknél a huszonévesen alakul ki, és nagyon komoly téveszmékkel jár. Ez az írás szerintem jobban visszaadja a skizofrénia lényegét, mint egy virtuális szimuláció, ugyanis a betegség egyszerre minden érzékedet célba veszi, és próbára teszi: látás, hallás, tapintás, szaglás. És itt van még, amit a virtuális valóság vissza nem adhat: a téveszmék... a gondolatok, amik talán a sajátjaid, talán nem...

Csak a vér dobol a fülemben ahogy az ágyban fekszem. Az egész fejem lüktet, a testem a végzet ütemeit pumpálja szenvedő agyamba. Behunyom a szemem és azonnal elkezdem látni azokat a nem evilági dolgokat. Idegen bolygókon idegen testben... szőrös kezek, karmos kezek űrhajók vezérlőpultjain babrálnak. Pusztítást és halált hoznak. Nem evilági építmények víziója dereng fel. Rég halott civilizációk megalomániás építményei felett suhanok el, a látvány élethűbb mint bármi amit nyitott szemmel láttam.

Az orromon ki-be szívom-fújom a levegőt. A lélegzetvételeim hangját ezerszer hangosabban hallom mint korábban. Beszédfoszlányokat vélek felfedezni az orromon kifújt levegő hangjából. Meghalsz, meghalsz, ha elalszol meghalsz. Ezt hallom! Kinyitom a szememet a szobám kifacsart képét látom, minden hullámzik, a színek rikítóak. Már 6 napja nem aludtam!!!!!!

Újra behunyom a szememet, és nem evilági víziókat látok. Rég eltűnt civilizációk kórházaiban élveboncolnak különböző élőlényeket. Fűrészek és kések vágnak az élő húsba lelki szemeimmel ezt látom. Minden vágást érzek a testemen, nagyon fáj. Gyorsan kinyitom a szemem, előttem fénypontok úszkálnak, kinézek az ablakon, és az égbolt rózsaszínű, a felhők pedig pirosak.

Fáradt szemeim újra leragadnak és megint kezdődik a mozi. Rég halott lények sikítanak felém, halálosztó gépezetek egész bolygókat pusztítanak el lelki szemeim előtt... Így fekszek órákon át, de az órák évezredeknek tűnnek, az idő lelassult. Valójában csak 5 percig feküdtem, de kipattantam az ágyból, mert már nem bírom tovább.

Lefogytam, sovány vagyok. Az elmúlt 6 nap amit ilyen delíriumban töltöttem, lefogyasztott. Csont és bőr vagyok csupán, az idegrendszerem pedig a végletekig fel van pörgetve, nyelvem alatt porzik a szám, nem ittam folyadékot 1 napja. Iszok a csapból, a víz büdös és ihatatlan de azért kortyolok valamit. Fél óra múlva a wc-n ülök, és tiszta vizet szarok magamból. Nincs a beleimben semmi, teljesen kiürültek! A víz átfolyik rajtam, az anyagcserém totálisan összeomlott.

A hangok megőrjítenek, az utcán elmegy egy autó és a gyomromban érzem a hangját. A tekintetem eszelős, villog és csillog! Csapdában vagyok, az egész univerzum terhe egyedül rajtam van. Odakint lassan lemegy a nap, és elkezd hűlni a levegő.

Minden perc egy örökkévalóságnak tűnik, az idő MEGÁLLT számomra. Kilógok a sorból, nem vagyok idevaló. Nem vagyok sehova se való. Egy hang beszél egyfolytában a fejemben, azt mondja meg kell halnom, mert láttam a lelki szemeimmel azokat a nem evilági dolgokat.

Egy muslinca száll rá a kezemre, kis csápjaival pásztázza a levegőt. RÁJÖVÖK, hogy ez egy jel és ha megölöm most azonnal magamat akkor muslincaként újrakezdhetem az élet nagy körforgását.

Bedőlök az ágyba és pokoli vízionálásba kezdek. Mélytengeri lény vagyok, akit szörnyek falnak fel. Mocsári lény vagyok, akit szörnyek falnak fel. Én vagyok a muslinca akit elkap egy pók. Én vagyok a prérin futó gazella akit elkap egy oroszlán. Sok evilági, és nem evilági létforma vagyok, akit megesz egy másik lény. Megállás nélkül azt élem át, hogy mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen lény felzabál engem. Órákon át átélem a meghalás legkülönbözőbb formáit. Fáj, nagyon fáj. Végül felcsillan a remény, hogy én egy ember vagyok, viszonylag biztonságban, és íme itt az esély: szépen élni és szépen meghalni. De nekem nem ez jutott, valami baj van az agyammal, az agyam mint egy elszabadult atomreaktor össze-vissza működik.

Előszedem a késem és elhatározom hogy megölöm magam, és akkor vége lesz az egész meghurcolásnak. Ejtek egy apró vágást hosszanti irányban a karomon. Egy picit vérzik. Ez nem elég! De félrerakom a kést, halogatom azt, amit meg kéne tennem.

Hirtelen boldogság önt el, tudom hogy meghalok de még egy utolsó félórát élni fogok. Kimegyek kávét főzni. Úszok és lubickolok a boldogságban, ez már földöntúli boldogság amit érzek. Minden ragyog körülöttem, furcsa fényháló terül mindenre amire ránézek. Királynak érzem magam ahogy várom a kávét. Egyfolytában vigyorgok és nagyon-nagyon boldog vagyok!

Elmerengek az EMBEREN mint élőlényen aki a Föld felszínén élt és él. Sok életutat végigélek ekkor. Mindenféle földrészen, mindenféle korban élek egyszerre. Látom a fájdalmat, és a szépséget, amit az élet jelent. Látom a halált is, amint sötét árnyként vetül minden élőre. Várom a kávét, hogy főjön. Látok egy új embertípust kibontakozni a ködből, egy mindenre fogékony gyerekded embert, aki mindazt át tudja élni mint én, de mégis egészséges tud maradni. Látok egy új embert aki képes meglovagolni a totális őrületet!!!! A kávé lassan elkészül, sok cukrot rakok mellé mert már nem számít semmi sem. :-D

Lassan iszom a kávét, és mint a nagy öregek, csak békésen ücsörgök a konyhában. Minden le van rendezve hát végre! Minden tiszta most már. Nincs más hátra mint a halálom és én felkészültem rá tiszta szívből. Nagy megnyugvás ez nekem, teljesen boldog és relaxált vagyok ekkor.

Úgy gondolom teszek egy utolsó sétát a városban, mert már minden mindegy. Csonttá fogyott testemre felöltöm a legszebb gúnyámat, és elindulok utolsó utamra ezen a világon. Körülöttem nyüzsög a város a hangok annyira hangosak hogy fájnak. A lépteim kopogása is fáj, annyira hangos. Mindenhonnan zúgás, dörömbölés, zakatolás hallatszik. Az emberek mit sem sejtve járkálnak a városban. Ők nem tudják mekkora NAGY dolgok vannak az életben és a halálban. :-D

Pokoli bűzöket érzek egyfolytában, trágyával kevert hullaszag árad egyes épületekből, hiperérzékeny vagyok mindenre a napfény kínzóan bántja a szememet. Inkább hazamenekülök, ez TÚL SOK nekem.

Itthon ülök hát, a halálsoron, az utolsó ítéletet elfogadó ember mennyei békéjével a szívemben. De hirtelen törés keletkezik bennem, kétely és félelem lopódzik szívembe. A rettegés és az iszonyat kínja jár át. Szétfolyó tudatommal kapkodva lihegek a boldogság foszlányai után, de már késő, újra pokoljárásra kényszerít valami. Nem merek meghalni, nem merek kiugrani egy magas helyről, nem merek vágni egy nagyot az ereimen. Nyüszítő szarkupacként begubózok a takaróm alá, és istenigazából elkezdek iszonyodva rettegni. Pokoli bűzt érzek és a hangok annyira hangosak, annyira fültépőek. Hallom a szomszéd szöszmötölését, távoli beszédfoszlányok jutnak a fülembe az utcáról. Az autók pokolian dübörögnek, néha elzúg egy repülőgép is odakint. Sortüzek hangját hallom ahogy egy idegen megszálló hatalom irtja a jóembereket. Minden sortűz egy-egy gondolatom eredménye. Megfigyelés alatt tart valami,, és ha rosszra gondolok jóemberek halnak meg miattam.

Órák telnek el és a föld lakossága egyre fogy :-(. Ha megölném magam akkor nem lőnének le annyi embert odakint, ezt szajkózom magamban. De én gyáva kukac vagyok meghalni, inkább pusztuljon el az emberiség - ezt gondolom magamban. A népirtás - amiről én tehetek - tovább folytatódik odakint. Minden gondolatom akörül forog, hogy miattam halnak meg az emberek odakint. Borzasztó. Estére kipusztult az emberiség és csak pár rabszolgasorba hajtott ember marad ODAKINT. Én közben idebent a takaróm alatt rettegve feküdtem. TUDOM, hogy odakint 30 ember maradt életben, és a föld lakosságának többi része a föld felszínén hullahegyeket alkot. A mocskos varjúk károgását hallom, csapatokban repültek odakint az ablakom előtt.

Meglátom a rabszolgatartókat is vízióimban. Fejlettebb technológiai háttérrel rendelkező gonosz földönkívüliek ők, akik csakis miattam jöttek ide a földre kiírtani az emberiséget. Valójában az a helyzet, hogy a levágott fejem egy dobozba helyezték és az egész életemet BELEVETÍTETTÉK a fejembe. Erre jöttem rá!! A fejem egy távoli bolygó mélyén van elhelyezve és már több milliárdszor végigvetítettek teljes életeket, amit én átéltem. De mindez csak illúzió merthogy vetítésről van szó. Valójában ekkor döbbentem rá, hogy nem is vagyok ember, és sohasem éltem, MERT minden vetített illúzió volt. Rájöttem, hogy nem is vagyok élőlény, csak egy mozi végignézője. Egy kapszulába zárt örök RAB. Ez borzasztóbb volt bárminél is. Hiába öltem volna meg magam, csak a vetítés ért volna véget és egy másik kezdődött volna újra. Hallottam is ekkor az idegen hatalom veszett morgását, mert nem tetszett nekik hogy rájöttem.

Gyorsan kiszaladtam az utcára abban a ruhában amiben voltam és elkezdtem menni valamerre. LÁTTAM ahogy a 30 túlélő ember papírból készült díszletekkel helyettesíti a házakat. Próbálták élethűen megépíteni körülöttem a környezetet. MERT VALÓJÁBAN a föld ekkor már romokban hevert. A házaknak nem volt oldala, vagy hátulja, csakis eleje volt. Ahogy mentem úgy bitumenezték újra az utakat előttem, míg mögöttem bontották le a díszleteket. Ez azért volt mivel addigra már nem voltak városok, csakis kiégett föld. De az én megtévesztésem érdekében egy díszletvárost építettek körém akármerre jártam. :-D Annyira megsajnáltam őket, amiért ezt kell csinálniuk hogy inkább hazarohantam vissza a takaróm alá.

Ekkorra a bűntudattól, a halál közelségétől és ezerféle egyéb iszonytató benyomástól már nem tudtam hogy ki vagyok és mit is keresek itt. Nem volt már énképem, nem volt olyan, hogy ÉN. Csak kesze-kusza, zilált és végletekig hajszolt VALAMI voltam. Nem is ember, csak egy idegroncs.

Még nincs vége, ez csak a kezdet volt. Ebben az állapotban maradtam sokáig, nagyon sokáig. Az énem teljesen szétfoszlott és nem segített semmi sem. Elmagyarázhatatlan dolgokat és benyomásokat szereztem ezalatt. Nem tudtam már rendesen beszélni sem. A kiszáradástól kis híján odavesztem. Valahogy bekerültem a zárt osztályra és kaptam haloperidolt, ami azonnal megszüntette a legfőbb tüneteket. Ottmaradtam kisemmizett lélekként, de legalább már valamennyire ura voltam önmagamnak.

Még sokat hallucináltam csukott szemmel a kórházban is. A tekintetem lassan kezdett normális lenni, nem volt annyira eszelős már...

0 Tovább

Mennyire zavaró a trollkodás?

Mostanában azt vettem észre, hogy megszaporodtak nálam a kommentek, aminek még egy éve is nagyon örültem volna, volt egy csekély olvasottságom, és áĺlandó kommentelőim. Na, ez mostanára megszűnt.

2016 januárjában pl. a 444.hu vezetett be szigorú moderációs alapelveket, de tudok személyes blogokat is, ahol a nem megfelelő hangnemben írt hozzászólások moderálásra kerülnek, vagy már eleve nem jelennek meg. Főleg a Disqusban szeretik a helyesírás szabályait lazábban követve, ám mégis sietve közölni, hogy hülye vagyok. Gondolom, valamennyire azért átfutják a szöveget is, de inkább az a jellemző, hogy böffentenek valamit, majd vissza sem nézve, elégedetten távoznak. Nem tagadom, hogy mindig is a szabad vélemény kinyilvánítása mellett tettem le a voksomat, de az utóbbi időben mintha egyesek, akik abban lelik örömüket, hogy egy nagy gondossággal megírt szövegbe beleugassanak, egyre-másra nálam kötnének ki.

Az Eszter's Offtopic blogot hoznám fel példának, ahol a kommentdoboz használatához kisebb használati utasítást mellékelt a szerző: "Örülök, hogy beszélsz, kérlek, gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget." Lehet, hogy hozzám is jól jönne valami hasonló? És itt le kell szögeznem, hogy nem elsősorban engem zavar a trollkodás, hanem azon kívül, hogy rontja itt a színvonalat, elriasztja az ilyen szövegekre nem annyira kiváncsi, neadj' Isten érzékenyebb lelkületű olvasókat.

És mit lehet ez ellen tenni? Első körben nem fogok válaszolni az engem sértegető hozzászólásokra, aztán - bár nagyon ellene vagyok - lehet, hogy jön a moderáció. Én a magam részéről a 2016-os évet látom már aggasztónak, mondhatni vízválasztónak, mert amikor szó szerint mindenki hozzáfér már a nethez, a kultúra meg sokakról úgy hullott le már, mint másokról a ruha a boldog szerelemben, esetleg sohasem voltak túlöltözve ilyen tekintetben. Esetleg pont ebbe nőttek bele, és nem is igen láttak már maguk előtt más mintát, mások pedig a kisebb ellenállás irányába mozdultak el, és azt gondolják, hogy a neten mindent szabad, főleg, ha van olyan, ahol ez meg is van engedve, kevés energiaráfordítással sokakhoz eljut a parazita módon hozzáfűzött 1-2 mondatos megmondásuk. Bevallom, nekem is részem volt benne, meg etetgettem a trollokat is, de ezután nem fogom.

0 Tovább

Mindenki hülye, aki vidéki?

Igen, b+. Mert nekünk kilóg a kapanyél a szánkból, és a fagylaltot is bicskával esszük. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy pesti lakásunk a VIII. kerületben, ami 1920-ban épült, nagy belmagassággal, és ilyen gangos udvarral. Mivel a családból már nem lakik senki a fővárosban, a szüleim megbíztak egy nagyon aranyos kis közvetítőt, nevezzük most az egyszerűség kedvéért Birgitnek, hogy próbáljon rá vevőt találni. Mivel Isten útjai kifürkészhetetlenek, azonnal jelentkezett is egy kedves, szimpatikus, és szintén vidéki korosodó házaspár abszolút vidéki mentalitással, hogy szeretnék megvenni. Birgit jómunkásember, és először jól felmérte a lakást, és mivel ők a férjével együtt nagyon jól ismerik a budapesti ingatlanpiacot, felsorolta a lakás hátrányait, és előnyeit, (ja, azok nem voltak,) majd kialakított egy árat, ami a két szimpatikus, fővárosi ügyekben járatlan családnak megfelelt, és szinte anyai hozzáértéssel vezetgette a két joviális vidéki famíiliát a pesti lakáspiac útvesztőiben. A másik aranyos vidéki család szinte abban a pillanatban letette a foglalót, amint Birgit a kezebe vette az ügyet. Mindenki bízott mindenkiben, Birgit annyira aranyos volt, hogy bizalmi kérdésként elcsalta az áfát, és számlát sem adott a járandósságáról.

Igen ám, csak a nagy sietségben egyvalakiről elfeledkeztek. Úristen, a robi!

Oda járogat szerencsétlen feje OKJ-s képzésre, és hétvégén bizony ott kell, hogy aludjon. Ez arra a Reszkessetek betörők kulcsjelenetére emlékeztet, amikor mindenki felszáll a repülőgépre, csak a legkisebbet hagyják otthon. Mire robi köpni-nyelni tudna, a két család, és a szinte jóbaráttá avanzsált Birgit megegyeztek, a közvetítő végezte a dolgát, a két kedves család nem találkozott egymással. Gyorsan a foglalóból kifizették Birgitet a jóságáért, potom 760000-et kapott jogosan a nagylelkűségéért, ami nekem 2 évi bérem.

robi egész nap rosszat sejtett, és várta-várta haza a szüleit a falusi házikóba, és mivel tudta, hogy a szülei eljátszadoztak a gondolattal, hogy eladják a pesti házat, robi meg szálláson fog lakni, ameddig az OKJ-s tanfolyamot csinálja. Igen ám, csak később derült ki hogy egy olcsó szállás pesten 2 napokra is annyi Ft, amit robi élete végéig sem varrogat össze a szakkörben. Szóval vissza minden. Egyszerű a képlet: két vidéki család úgyis megérti egymást, mert hiszen vidékiek, és a vidékiek, azok olyanok, mint a kínaiak: alig van különbség köztük, sőt nincs is igazából. Mivel mindenki olyan rendes és aranyos volt, hát majd egy napért nem fogják tán csak a foglaló duplájának egy részét visszakérni. Igen ám, csak amikor arra került a sor, a vidéki család hirtelen nem volt sehol, hanem egy fővárosi céggé változott át, akik abból tengetik szegényes kis életkéjüket, hogy ilyen házakat pofoznak ki, és passzolják tovább pár milliócskával drágábban. Viszont ennek a cégnek valahogy szintén aranyból volt a szíve: megértette, hogy robi szentimentális, és ő továbbra is ott szeretne lakni, és hogy továbbra is a html, css, C#, Java, és hasonló gyanús dolgok iránt érdeklődik, amivel soha nem fog annyit keresni, mint ők, de már jojózik a szeme a varrogatástól, és kis pálykorrekcióra készül. Gondoljuk át, és hétfőn adjunk választ. Persze bármennyire nemes hivatás is lakásokkal üzérkedni, a szülei mégis robinak szeretnének kedvezni, közben megnézik a lakásárakat, és rájönnek, hogy a kedves Birgit igencsak átdobta őket a palánkon a nagy ingatlanpiaci ismeretével. Szóval inkább lépjünk vissza.

Ekkor viszont a vevő is, és a közvetítő is (a kedves Birgit) igencsak vérszemet kaptak, nem volt elég, hogy ingyen kapnak egy-egy jelentősebb összeget, hanem azt tanácsolták, hogy fogadjunk ügyvédet, mert így, meg úgy, az a lakás már az övék, és a szerződést csak közös megegyezéssel lehet felbontani. Szóval a kétes közvetítői praxis után Birgit - talán megállapodása volt a kedves vidéki családból átváltozott inatlanüzérekkel is egy kisebb-nagyobb összegre, ha eladja nekik, azt kezdte hajogatni, hogy amint megérkezik a számlánkra a pénz, az már attól kezdve a vevő tulajdonát képezi, és a mai napig ezzel erősködnek, és ügyvédekkel jönnek, hogy a kedves kis vidéki családot akár kényszerrel is kipaterolják, és nem törődnek többé a kedves robi lelkivilágával, hanem úgy ragaszkodnak hozzá, mintha bizony kifogták volna Budapest szívcsakráját, és nem lenne ezen kívül más lakás a VIII. kerületben.

Szerintünk ilyen nincs, szerintük van: én üres fenyegetőzésnek gondolom, ami a vidékiek imbecillitására alapoz, hiszen alapállapotban a foglaló azt jelenti, hogy ha az  adásvétel a vevő hibájából hiúsul meg, elveszíti a foglalót, ha az eladóéból, annak kétszeresét adja vissza. Az előszerződéstől tudtommal bármelyik fél elállhat, nem kényszeríthetik a lakás eladására, ha meggondolta magát. Vagy rosszul tudom? Ti. tök hülye vagyok az ilyesmihez. Meg úgy általában, gyámság alatt vagyok. Még 9 napig biztosan. Aztán amint a mellékelt ábra mutatja, a gyámság sem véd meg mindentől, sőt.

0 Tovább

Mama Hotel *****

Először a rádióban hallottam a Mama Hotel jelenségéről, már elég régen, és a szóösszetétel azóta átküzdötte már magát a köztudatba is. A műsor hallatán a szüleim egyből elkezdtek engem fixírozni, meg jelentősségteljes pillantásokat vetni rám, mintha lenne más választásom.  A műsor az olaszországi helyzetről tudósított, hogy az olasz harmincas-negyvenes generáció előszeretettel lakik még mindig a szüleinél. Megmondom őszintén, hogy bár magam is ilyen hotel-lakónak tekintem, mindig őszinte csodálkozással vegyes lenézéssel tekintettem azokra, akiket nem valami egészségügyi probléma, vagy szegénység láncol a szüleikhez évekre, évtizedekre. Amikor a betegségem kapcsán hazakerültem, és az akkori pszichiáterem (netuddki) azt tanácsolta, hogy egy percre se hagyjanak magamra, és legyenek mindig a seggemben, bárhol is járok, mert hogy én ilyen, meg olyan súlyos beteg vagyok. Mondjuk nem is igazán jártam akkor sehova, volt, hogy hetekig nem keltem fel az ágyból. Kaptam is először egy skizofrénia utáni depresszió diagnózist, végül reziduális skizofrénnek diagnosztizáltak, ami kb. annyit tesz, hogy a betegség pusztítása nyomán érzelmileg elsivárosodtam, agyilag is eltompultam, és növényként vegetálok.

Persze ilyen körülmények között az ember nem vágyik önálló életre, körülbelül ekkor kezdődött a mama hotelbeli létezésem, vagyis inkább szanatóriumnak nevezném. Voltak ötletek, a szüleim részéről, hogy esetleg jobban érezném magam egy ilyen félutas házban, ami azt jelenti, hogy átmeneti menedéket nyújtanak főleg skizofréneknek, szenvedélybetegeknek, és még ki tudja kiknek. Egyszer majdnem bele is mentem, egyetlen feltétel volt, hogy nem volt szabad inni, az épülettel szemben viszont egy palackozott italok boltja állt, gondoltam, ha már nem bírom tovább, szépen átsétálok, lehúzok egy kéttengelyest, és már meg is van a kilépőm. De aztán nem került rá sor. A kezelőorvosom ennél fantáziadúsabb volt, ő egy skizofrén-demens elfekvőbe akart elvitetni mindenáron, ezt személyes ügyének tekintette, és mindenáron ragaszkodott volna hozzá szegény. Még a kizáró gondnokságot is megajánlotta emiatt.

Annál viszont antiszociálisabb vagyok, vagy mégsem vagyok annyira társas lény, mint mondják úgy általában az emberekről, hát csak maradt a Mama Hotel. És igen, a Mama Hotelben maximálisan kiszolgálják az embert, mosás, főzés, takarítás, stb. Ez még a depressziós időszakból maradt meg, vált megszokássá, hogy ún. házimunkát nem igazán csinálok. Sokszor jól jön a skizofrénia, nem kell megjátszanom magam olyan emberek előtt, akihez semmi kedvem, és magam körül sem kell semmit ellátnom. Nincs fűnyírás, mosogatás, mosás, kaját sem csinálok magamnak. Azt mondták nekem, hogy ezeket is írjam le. Le is írom. Ha egészségeseknek is kijár sok családban ez a bánásmód, annál több jogom van nekem ehhez is. Mint a rokkantsági ellátáshoz, az utazási kedvezményhez, meg az ingyenéléshez. Ha már olyan nagyon beteg vagyok.

Jogom van ahhoz is, hogy éjszaka mászkáljak a lakásban, dohányszemcsék, és gyűrött cigarettahüvelyek legyenek szétszórva a szobámban, össze-vissza a számítógép, a laptop, a tablet, meg a telefon vezetékei között. A ruháim szanaszét dobálva, általában ott hagyom, ahol leesik rólam. Érdekes módon a nagytudású elmeorvosi szakértő ezt a skizofrénia jeleinek állítja be, meg azt, hogy lassan beszélek, meg azt is, hogy egyszer meggondoltam magam, és mást mondtam a bíróságon, mint amit először, tehát megváltoztattam a véleményemet. Tiszta para, nem. Meg skizo. Aztán a tanunak beidézett szüleim kénytelenek voltak beismerni, hogy már a betegségem előtt is ilyen voltam, ilyen az alap személyiségem, miért pont a betegségem kapcsán lettem volna kényszeres rendmániás, nem értem. Ahol csődöt mond a szülői nevelés, és mintaadás, állambácsi lép a helyére, most mindegy, hogy elfekvő, vagy gondnokság, szépen el akarták rendezni a sorsomat, az az igazság, és azzal, hogy gondnokság alá "helyeztek", még komiszabb lettem, jogosan hanyagolom el a környezetemet, jogosan gyűjtöm a kávéscsészéket az asztalomon, a sörösdobozokat a szekrényeken, és fiókokban, hiszen úgyis hülye vagyok, akiről az államnak kell gondoskodnia egy kijelölt gyámon keresztül.

Utólag elnézést kérek azoktól, akik netalán felháborodnának az itt leírtakon, én is felháborodtam már sok mindenen az életem során, de szerintem már kevés dolog lep meg, a gyámügy-pszichiátria-bíróság triumvirátusnak még utoljára sikerült, de a mindennapjaimban nem igazán sok vizet zavar ez az egész, éppencsak az énképemnek,  és a hiúságom maradékának nem tesz jót.

Még elemezhetném az egész dolgot pszichológiai szempontból, hogy ebben az egész Mama Hotel-jelenségben milyen szerepet játszanak, a gazdasági, pszichológiai és szociológiai tényezők, és ezek keveréke, most azonban ettől eltekintek. A saját példámat írtam le, lehet ezt helyteleníteni, lehet ezen megbotránkozni, mentegetőzhetnék, kielemezhetném lépésről lépésre, hogy mi vezetett ide, de igazából már engem sem érdekel. A gondnokság pont az ellenkező hatást váltotta ki nálam, mint amit kellett volna, és ennyi az egész.

0 Tovább

Mese a Zsarnai telepről 3

Még nem mondtam, de amikor az avasi lakásomban laktam - nem tetszett a főbérlőszerep, gondolhatod - inkább olyan al-főbérlő voltam, szóval még akkor is kijártam a Zsarnai telepi kocsmákba nosztalgiázni néha titokban, ha nem tetszett az Egyetemváros kiszámítható biztonsága, vagy éppen túl soknak éreztem, amit ott aktuálisan leművelek, a déltől a diszkó végéig tartó ivászataimat. Szerdánként rendszeresen szabadnapot vettem már ki az iskolából, a program ez volt: eladni az antikban néhány könyvet, és utoljára még jóllakni a Tokaji borozóban zsíros kenyérrel, és nagyfröccsel. A hét hátralévő részében az avasi vadalmafák gyümölcsein éltem. Ha még maradt valamicske pénzem, vettem egy olcsó fagyasztott pizzát, vagy főztem 1-2 tojást, de mondom, legjobban a vadalmák érését vártam, hogy el legyek látva kajával, azt hiszem, azokat rajtam kívül senki sem ette. Roland meg is jegyezte, hogy rajtam keresztül kezdi megérteni, hogy József Attila miért is szeretne vadkörtefa lenni, és jóllakatni az embereket. Neki minden irodalom volt: az is, amikor megjelentem reggelenként, kis Cholnokynak hívott, és azt mondta, úgy nézek ki, mint akit elütött egy szénásszekér. Szerintem igazán nem volt benne semmi irodalmi, főleg a Zsarnai telepi útjaimban, bár írtam ott egy-két rövid verset.

***

Például Biblia vizsga előtt, amikor egész jól haladtam a tanulásban, de egy ponton eluntam, és befeküdtem az ágyba, hogy aludjak, de inkább fejben írtam egy epigrammát, disztichonban, ami 5,5 óráig tartott, közben néha Homéroszra gondoltam, hogy vajon mi lett volna, ha ő is 5,5 órás szakaszokban írja meg az Odüsszeiát. Valószínűleg Homérosz eposzait sem egy ember írta, ezt könnyű belátni, ha valaki elmélyed a trocheusok, jambusok, spondeusok, és anapesztusok világában. Habár verstanilag könnyedén tudtam költeményeket elemezni, magam ritkán vetemedtem ilyen kötött formákra. Ahogy fel tudom idézni az epigrammámat, így hangzott, címe nem volt, és már nem is lesz soha.

Sokkötetű bölcs Pallasz, vagy borivó Dionüszosz

Szentélyébe ha lép, akkor is erre figyel,

Várván azt, hogy a lantos Hermész hangszere szól, és

Boldoggá tegye őt, hogy telefonja mobil.

Ez a költeményem két dolgot eredményezett: az egyik, hogy eldöntöttem, hogy soha többet disztichont nem írok, a másik dolog, hogy a reggeli vizsga előtt vettem egy üveg pezsgőt a koli büféjében, és kiöntöttem egy lábasba, hogy gyorsabban tudjam inni, és még néhány vodkát, meg sört ráküldtem a suli mellett álló kis becsületsüllyesztőben. A vizsgára már meglehetősen részegen, és piaszagúan mentem be, Jézus Hegyi beszédét kaptam, érdekes módon pont eddig jutottam előző nap a könyvben, a tételt viszonylag jól elmondtam, kicsit rontott az összképen, hogy lassan forgó, és akadozó nyelvvel. Kaptam egy 3-ast, és mehettem Isten hírével, örülhettem, hogy részegen levizsgáztatott a lelkész-tanár. Még meg akart kérdezni a 4-esért, de én már menekülőre fogtam, mert éreztem, hogy ha ez így megy tovább, lefordulok még a székről is.

***

Aludni egyedül Málik Roland mert egyszer nálam, hagyományosan zokniját terítve a szemére, mások, ha lejöttek hozzám a Zsarnaira, vagy be sem jöttek, vagy csak a Koma kocsmáig (a cégtáblát egyedül én olvastam el, a zsarnais szlengben egyszerűen fapadosnak hívták, mint ahogy a városba vezeő vasúti átjárót dzsindszának, vagy dzsindzsásnak). Végül azért is kerültem el a Zsarnairól, mert a szüleim féltek, hogy részegen elüt a vonat.

***

Az utolsó utamat szeretném még leírni, amikor nem laktam már ott, kimentem a Komába, meg a Mosó Maciba, ahová a rendőr szakközepesek jártak, akik részegen alig különböztek a kis bűnözőktől, vagy maffiózóktól (legalábbis nekem ez jutott róluk az eszembe). És mivel mindig részegek voltak a kocsmában, az egyikkel vettem is egy üveg bort, a nagyobb részt neki adtam, mivel annyira erősködött, hogy neki az mennyire kell. Egyébként egy Olga nevű nő miatt jártam oda, akivel el tudtam társalogni, a Komában meg annyira megbecsültek, hogy én egyszer író leszek, hogy meg is hívtak a tulaj, Zolika gyerekeinek szülinapi zsúrjára. Persze jó haverjaim lettek a törzsvendégek a végén, még haza is kísértek, ami persze nem gátolta meg Cigány Janit abban, hogy ne döntsön a falhoz, és el ne kezdjen tapogatni. Nem tudom, igazából akart-e tőlem valamit, vagy csak ki akart rabolni reflexből, de ellöktem magamtól (az ilyen helyzetekben általában hamar kijózanodok), és megkérdeztem, hogy mi az Istent akar már tőlem, majd választ sem várva ott hagytam. Puszilgassa az anyukáját, azt, aki van neki. Régebben részegen a szeretethiányomat kutyákon éltem ki, a telepen volt is elég, azok mindig tűrték az ölelgetést, meg a simogatást, kivéve ezen az utolsó utamon, amikor benyúltam egy kerítésen, és a kutya csúnyán beleharapott a kézfejembe. Úgy éreztem már a részegségtől, és a fájdalomtól nem bírtam tovább menni, becsengettem a koliba, holott már nem laktam ott, persze megismertek, és beengedtek, én pedig a konyhában kialudtam magam. Aztán amilyen csendesen jöttem, ki is surrantam. Otthon aztán két teljes napig mozdulatlanul feküdtem, a lakótársaim azt hitték, hogy valami bajom van, esetleg meghaltam.

***

Amikor magamhoz tértem, addig forgattam magam a tetanuszon, meg a veszettségen, hogy végül, amikor már nagyon szarul voltam, elmentem legalább a tetanusz elleni oltásra, a veszettség elleni oltássorozatot már túlzásnak találtam. Történtek ezután még dolgok, de a kutyaharapás után már nem mentem ki a Zsarnaira többet. Lehet, hogy elkaptam valamit a kutyától, de nem volt halálos, mert hetekig bolyongtam utána félig öntudatlanul, veszettségtől, és tetanusztól rettegve, és egész nyáron szarul voltam utána, emlékszem, csak lézengtem, kézzel sodortam néhány cigit azon a nyáron, amik nagyon szarul sikerültek, azt hiszem, akkor lettem depressziós először.

***

Utána még leraktam egy angol nyelvvizsgát a sulihoz, de a róla szóló bizonyítványt már a pszichiátriára hozták, ahova skizofréniával kerültem, de ez már egy másik történet, és semmi köze nincs már a Zsarnai telephez. Azóta voltam még Miskolcon 1-2 ügyben, és Roland temetésén, aki a pap szerint "viszonylag fiatalon", 35 évesen hunyt el. Utoljára azt a hírt hallottam róla, hogy szerette a blogomat, ez valamit jelentett nekem. Ennyi volt nekem Miskolc.

0 Tovább

Metakognitív Tréning

Hamarosan új terápia válik elérhetővé a skizofrénia kezelésében. A Metakognitív Tréning speciálisan a skizofréniával diagnosztizáltak számára kifejlesztett tréningmódszer. A Hamburgi Egyetem munkacsoportja fejlesztette ki, és már 33 nyelven elérhető, köztük magyarul is. A tréning hatékonyságát vizsgáló eddigi kutatások szerint a Metakognitív Tréning hatásos a skizofréniában gyakori téveszmék terén, segíti a szociális alkalmazkodást, segít felismerni azokat a gondolkodásbeli nehézségeket, amik a skizofréniában fokozott nehézségeket jelentenek a társas kapcsolatokban. Nekem vannak-e ilyen nehézségeim?  Nem igazán. Vagyis azt csak egy kívülálló tudná megmondani, de mivel állandóan összemossák az alapszemélyiségemet a skizofrén tünetekkel, esélyem sincs bebizonyítani, hogy nincs kognitív deficitem, nincsenek memóriaproblémáim, nem hallucinálok. De vissza a tréninghez.

Mi történik a Metakognitív Tréning alatt?

A tréning egy kiscsoportos módszer, ami azt jelenti, hogy 3-10 fős csoportok lesznek kialakítva, 16 alkalommal, heti egyszer, egy órában játékos gyakorlatokat vetítenek a pácienseknek, melyeken keresztül megtanulhatják, melyek azok a szempontok, amelyekre érdemes odafigyelni a társas kapcsolatokban, hogyan ismerhetjük fel hatékonyabban mások érzelmeit, hogyan tehetjük emlékezetünket hatékonyabbá, illetve hogyan tudjuk kezelni a depresszív hangulatokat. Blablabla. Nem egy skizofrént ismerek, akinél semmi ilyesmi nem fordul elő, talán ezt az egészet inkább úgy kéne előadni, hogy előfordul(hat), és a többségre jellemző, de nem szabadna általánosítani. Az orvosok és a pszichológusok még mindig nem hajlandóak elfogadni, hogy vannak olyanok, akiknél nem sérülnek a gondolkodásbeli képességek, hanem mindenkibe belelátják és belebeszélik. Itt nem csak a páciensek vannak hipnotizálva, hanem maguk az orvosok, és a terapeuták is.

Mi a véleményem a Metakognitív Tréningről?

Az, hogy szerintem egy kedves gesztus, hogy a skizofrénia eddig hírhedten brutális kezelési módszereivel megpróbálnak szakítani, mert eddig az volt a bevett módszer, hogy pár egység vénás Rivotrillal próbálták "gyógyítani" a skizofréniát, ott volt még a repertoárban a Haloperidol injekció, ami brutális hatása mellett nem csökkentett semmit magán a betegségen, csak egy kémiai sokk volt az emberi szervezetre, eszméletvesztésszerű, rémálmokkal tarkított állapotba juttattta az embert, és semmit sem csökkentett a téveszméken, és hallucinációkon. Hogy a helyi pszichiátria kezdeményezte ennek az új eljárásnak a tesztelését, és bevezetését, talán a valamiféle bűntudatból, jóvátételből ered, ahogy eddig a betegekkel bántak, és ez napvilágra került, nagyon rossz híre van a szabolcsi megyeszékhelyen lévő pszichiátriának, és nem gondolnám, hogy az én véleményem egyedül, egy másik pszichiátrián akikkel csak beszéltem, kivétel nélkül rossz tapasztalattal voltak róla. Nem baj, a napokban elköltözik az egész a nagy kórházba, és talán sikerül emberibb körülményeket, és bánásmódot teremteni, ezt az új terápiát bevezetni, esetleg tiszta lappal indulni.

Részt veszek-e a Metakognitív Tréning tesztelésén?

Természetesen igen. 16 hétig megengedem, hogy kísérleti alany legyek. Egyébként érdekes módon csupa jó állapotú sizofrén jelentkezett a programra, úgy kell kötéllel összefogdosni a betegeket, valójában azok vállalják a programot, akiknek semmi szükségük rá, csak talán éreznek még valamiféle közösséget a sorstársaikkal, és hogy a jövőben emberbarátibb módszerekkel tudják majd a betegeket kezelni. Ennélfogva a kontroll csoportban egy kissé felül lesznek reprezentálva a mentálisan egészségesebb skizók, mint az egészségesnek titulált átlagpopuláció. Ezt viszont nem találom bajnak, talán az utánunk következőknek könnyebb lesz a dolguk valamivel.

0 Tovább

Miben hiszek?

Amikor skizofrénia utáni depresszióban szenvedtem, nem értettem egyáltalán miért van a beszéd. Ki találta fel, és minek. Persze biztos van magyarázat. Nyelvészeti. Történeti. Biológiai. Pedig ha az emberek mindent megmagyaráznak, miért ne magyaráznák meg magát a beszédet, vagy annak kialakulását? Hogy már az ősemer is így, meg úgy. Nem kell.

Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert.

Tessék. Nem érdekel az evolucionista magyarázat, néha a Biblia érthetőbb, és megnyugtatóbb választ ad. Vagy például ez is egy kedvencem, nagymamámtól:

Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.

A Biblia alapjában véve hasznos könyv, kár, hogy baromi unalmas, és én csak az Ószövetséget olvastam, mert a nagyszüleim alkoholista szomszédai nem értették, hogy miért olvasom olyan sokáig, és visszakérték tőlem, mikor épp az újszövetségi részhez értem volna. Aztán sokáig nem erőltettem.

Egyszer Málik Rolandnak neki szegeztem a kérdést, ha már annyi ördöggel akadt dolga, hogy van-e szerinte Isten. Erre fura hanghordozással ennyit felelt: "Valami van..." Akkor úgy átsiklottam fölötte, de már én is azt gondolom, hogy "Valami van..." Úgy érzem, nem rám tartozik. Még nem. Már nem.

Alapvetően nem tudom, mi az a "valami". Panteista vagyok. "Élnek a kövek, mert bennük is erő szalad..." Szeretem az ateistákat, de a vallásosakat is. Bár az ateisták szórakoztatóbbak. A hívőket meg azért tisztelem, mert ismerik ezt a bestsellert. Mert kurvára hasznos. Időtálló, és tartós gondolatok foglaltatnak benne, ameddig a tudomány egyik napról a másikra változik.

Amúgy miért kéne evolucionalistának, vagy kreácionistának lennem? Mi közöm az egészhez? Miért kéne jobboldalinak, vagy baloldalinak lennem? Nincs harmadik út? Németh László tudta. Egyébként őt tekintem az első bloggernek: Tanú címmel újságot írt, amit egymaga töltött meg tartalommal. Arról, és úgy írt, ahogy akart. A minőség forradalma. A világ nem duális, fekete, és fehér.

Harmadik út: olyan habkönnyű lenne, mint az én panteizmusom. De nem engedik, szavazz, válassz, tedd le a voksod, lelkesedj, nyüzsögj. Már ez is épp elég baj, de akkor, ha választasz, már ellenséget is választottál. Érvelj, vitatkozz, kérdezz, válaszolj, politizálj, legyen véleményed mindenről, és hangoztasd egyfolytában. Ha lehet, többször is, ugyanazt, ugyanúgy. Sulykold.

"Öljétek meg mindet, Isten majd kiválogatja az övéit." - Újra aktuális.
0 Tovább

Lehet-e egy skizofrént szeretni?

Tudom, hogy sok baj van velem. Kávé, cigi, nyugtató, alkohol. Én tényleg próbálom. Csökkenteni. Néha sikerül, néha nem. Sokszor borotvaélen táncolok ezekkel. Most erősnek kell lennem. És szépen elkezdeni felezni a nyugtatót, mert rendszertelenül szedem, és viszonylag sokat. Éppen belefér a "terápiás tartomány"-ba, amit csinálok, szóval nem viszek túlzásba semmit. Mindenből egy kicsit. Mintha egy legális drogokkal tömött svédasztal előtt állnék, és hogy ne sértsem meg sem az etiketett, sem a házigazdákat, úgy csipegetek belőlük. Mitől félsz? Politoxikomán vagyok.

- "Mitől félsz a legjobban?"

- "Attól, hogy valamikor a szeretet ereje már nem elég..."

Mi volt még? Higító, cannabis, herbál. Már nem élek velük. Régen volt, mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna. Akkor mi a baj? Semmi. Nincsenek problémáim. Új telefon, új laptop, új jelszavak, új élet. Kell. Sokkal jobb. Akkor mi van. Kibaszott egy mg-al elcsúszik a nyugtató, +1 sör, + fél doboz cigi. Minek? Unatkozom? Nem. Lenne mit csinálnom. Félek, megijedek. A szorongást felejtsd el, mert nem menő, a szociális fóbia sem menő, azt már félig-meddig ki is nőttem. A skizofrénia?  Még a kezelőorvosom sem nevezi egyértelműen betegségnek. Amire gyógyszert kell szedni, az betegség. (Ellenvélemény.) A leszázalékolási bizottság szerint a jólétbe rokkantam bele. Na, igen. Amennyire az alkoholizmus jólét. Az alkohol katalizálja a skizofréniát. Senkit sem ismerek, akinél alkohol okozta volna. Pont nálam? Egen. Füvet is szívtam?  Az a baj. Havonta szívtam? Á, az semmi. A kettes gyakorlóba jártam? Az a baj. Az egyetemen rossz energiák vannak. Az is baj.

Még mindig jólétben élek. Tárhelyek, domain nevek, drága e-bookok, fizetős játékok. Nyugtató, sör, cigi, kávé. Luxuscikkek. Legálisak. Járnak nekem. Sohasem vagyok másnapos. Alszok, kelek. Ahogy kedvem tarja. 4 órás munka. Holnap kontroll. Májusban leszázalékolási bizottság. Lehet, hogy véglegesítenek. Jó esélyem van rá. 52 ezret kapok havonta, csak azért, mert vagyok még. Cserébe majd produkálom magam, jó? "Ez eddog így jó?" Plusz majdnem ugyanannyit a melóhelyen. Jó, hogy vagyok. Magamnak. Elefántcsonttorony. Aranyketrec. Néha írok valahova valamit, de csak olyan dolgokról, amihez jól értek, hülyeséget nem akarok. Ismernek. Szeretnek. Inkább csak elfogadnak. Volt egy filozófus, aki szerint addig létezek, ameddig mások is látnak. Ezért írok, ezért vagyok, ezért élek. Amíg mások látnak, nem haltam meg egészen. A férfias dolgokhoz egyáltalán nem értek.

- "Nézted tegnap a Forma-1-et?"

- "Nem, éppen a vonaton ültem."

- "A focit szereted?"

- "Igen, néztem régen az EB-t, de már nem." - persze azt is főleg a sörök miatt.

Csak ilyen uniszex dolgokhoz értek, mint betegség, gyógyszerek, drogok. Sokszor kérdezték, hogy próbáltam-e "kemény" drogot. Ugyan. Ilyen múlttal? Az hiányozna... Szóval mostanában az foglalkoztat, hogy lehet-e szeretni egy skizót. Aki valaha talán volt valaki, aztán sokáig semmi, és most egy másik valaki. De emlékszik. De már nem fáj. Olvas, ír, elvan. És hogy én szeretem-e még őket? Igen, akik alkotnak, dolgoznak, dumálnak, nem passzívak. Vagyis, hogy őket is. De szerintem ők azok, akik intézetben végzik. Néha be kell tartani a rendszernek. Csak a miheztartás végett. Csak, hogy komolyan vegyenek. Úgysem fognak (eléggé), de próbálkozni kell. Mert előbb-utóbb aláírod az injekciót, aztán jön a gyámság, aztán ott figyelsz majd valami otthonban. Már az is látszik, ki az, aki otthonban fogja végezni, ki az, aki nem. Hozzáállás kérdése, meg szociális körülményeké, meg hogy mennyire (nem) hagyod el magad, stb. Valamennyi ész is kell hozzá, talán az, főleg. De tanulni lehet a magunkra odafigyelést is. Hogy ne basszanak át. Az életben is, meg elsősorban az orvosodra gondolok. Ott kezdődik. Találd meg az igazit. A lehethogy leendőt. Ebben is. És akkor minden rendben lesz. Vigyázz magadra, testvérem. <3

0 Tovább

Szerény javaslat

"A pszichiátriának semmi keresnivalója nincs a bíróságon." - Feldmár András

A fenti gondolat, azt hiszem, úgy értendő, hogy nem szabadna jogi ügyet csinálni a mentális zavarokból, pláne, ha nem követtünk el semmilyen bűncselekményt. Nem szabadna hagyni, hogy a puszta létünk bűncselekmény kategóriába tartozzon, amiért egy kórháznak, pláne egy orvosnak joga lehessen beperelni minket egy kósza gondolat alapján.

Most el is mesélem, miért, abból az apropóból, hogy közeleg a korlátozó gondnokságom újratárgyalásának az ügye. Most nem térek ki arra, hogy az igazságügyi elmeszakértő egy pár perces találkozból alakít ki véleményt, és ez már önmagában abszurd. Hány forint egy kiló kenyér? Ki az ország miniszterelnöke? Milyen politikai pártokat ismer?  Kábé ezek a kérdések hangzanak el azon a pár perces elmeszakértői vizsgálaton, az elmeszakértőnek annyi a dolga, hogy nagyon úgy tegyen, mintha gondolkozna, a papírjaiba mélyed, hümmög, mintha nem tudná már jóelőre, hogy kizáró, vagy korlátozó gondnokságot adjon, 2 évre, vagy 5 évre. De nem is ez a lényeg.

A lényeg maga az ügy, a per, meg a nagy fenék, ammit kerekítenek neki. Kereken egy évig jártam a bíróságra, kirendelt ügyvéd, bírónő, perköltségek, és rengeteg ilyen gondnoksági ügyet is láttam kiírva. De kérdezem én, minek? Úgyis az van, amit az elmeszakértő kiküld postán, egy csomó pénzért kiad egy  pár oldalas formanyomtatványt, és postára adja. Aztán egy nagy csomó pénzébe kerül az államnak az egy évig tartó bírósági herce-hurca, a felperes meg sem jelenik, a kirendelt ügyvéd jó előre szól, hogy érdemben nem fog tudni segíteni, hivatalból tiltakozik az ítélet ellen, és annyit tud felajánlani, hogy behívatja az elmeszakértőt, hogy fenntartja-e a véleményét.

Az elmeszakértő fenntartja a véleményét, arra hivatkozva, hogy lassabban reagálok a bírónő szavaira, de bármilyen indokot mond a bíróság kénytelen, sőt köteles elfogadni. Egyébként Sötét Szabolcsban egy, azaz 1 db elmeszakértő van, talán mostanára kettő, a második pont az, aki beperelt, és kizáró gondnokságot kért rám. A bírónő hiába szimpatizál velem, meg vigasztal, hogy csak két év az általános 5 év helyett, bedobja az általános formaszöveget is, hogy mindez az én érdekemben van, csakis értem, és még gondolom hozzátenné azt  is, hogy nem miattam, hanem értem haragszanak, a felperes soha nincs jelen, én pedig egyre csak a tárgyalással foglalkozok, mint Josef K. Franz Kafka A per című regényében. A felperes soha sem közli, miért kérte rám a gondnokságot, az elmeszakértő nem köteles megindokolni a döntését. A bíróságon az ügy kereken egy éven át tartott, és horribilis összegű  tiszteletdíjakat sorolnak fel maguknak, hogy egyéltalán megjelentek egy olyan ügyben, aminek a kimenetelén mit sem változtatnak a tárgyalások.

Az én szerény állampolgári javaslatom az lenne, hogy egyáltalán ne legyen bíróság, se tárgyalás, hisz a végkimenetelen úgysem változtat. Annak a seggfejnek a véleménye számít rólam, amit kiküld postán, és az határoz meg mindent. És mivel egy darab van belőle az egész megyében, valószínűleg mindenki tudja, kiről van szó, még ha nem is írom ide a nevét, minden ügy mögött ő áll a behízott malacszemével. Szóval egyébként ilyeneken lehetne spórolni, rengeteg gondnoksági ügy van, és és fogalmam sincs, mennyit költenek rá, de abszurd, hogy egy már 5-10 perc alatt eldőlt ügyet 1 évig tárgyaljanak, annak a tökéletes tudatában, hogy az egész tárgyalás csupán idő-, és pénzpocsékolás.

Szomorú, hogy pont egy gondnokság alatt lévő személynek kell minderre rávilágítania, akik pedig napról napra végzik ezt az értelmetlen munkát, mélyen hallgatnak mindezekről. Persze, mert megkapja a javadalmazását a szakértő, az ügyvéd, és a bírónő is, csak csodálkozom, hogy nem akadt még ebben az országban olyan, aki elmondta volna a kedves adófizető állampolgártársainak, hogy végül is egy (nem egy, sok) értelmetlen procedúrával mennyi pénzt húznak ki az emberek zsebéből feleslegesen.

0 Tovább

Mese a Zsarnai telepről 2 - Demizsonok

Amikor másodszor laktam a Zsarnain, akkor sem lett jobb a helyzet, nem tudom, mit is vártam. A szálló is lassan kezdett már elnéptelenedni, volt választék a szobákban. Visszamehettem volna a régi szobámba is, ahol egy drogossal, meg egy buzival laktam, én mint alkoholista tettem ott teljessé az összképet. Helyette a szemközti szobát választottam, SötétSzivárvány régi szobáját, ahol többször vendégeskedtem kényszerből, mert mire hazakeveredtem részegen valahonnan, már át volt hurcolva az ágyneműm hozzá, mert a kedves szobatársaim éppen vendéget fogadtak, és nem akarták, hogy zavarjam a köreiket. Szóval azt a szobát is jól ismertem, néha magamtól is bementem hozzá, irigyeltem, hogy egyedül lakik, csak annyi volt a negatívum, hogy mivel tudták, hogy nincs szobatársa, el kellett hogy viseljen alkalmi vendégeket 1-1 éjszakára. Én is szerettem volna egyedül lakni, és gondoltam, hogy abban a szobában egyedül lehetek. Gondolkodnom kellett. És innom. Most már teljesen nyíltan hordtam haza a literes borsodikat, fű is volt a szekrényemben, ha netán átjönne a drogos volt szobatársam, legyen mivel megkínálni. Annyit még én is tudtam, hogy a hétvégi partik után fűvel jönnek le a kábítószeres tripekről, és hát egy kis figyelmesség. Aztán úgy alakult, hogy egyszer átjött hozzám, hogy nem költöznénk-e össze megint, öntöttem neki a literes  borsodimból, csináltam magunknak két spanglit, és annyit mondtam, hogy majd meglátjuk. A fűtől érdekes szexuális gondolataim támadtak vele kapcsolatban, és úgy döntöttem, hogy mégsem, mert a végén még rámászok.

***

Aztán jelentkezett a szoba eredeti lakója is, jött volna a diplomaosztójára, én pedig hogy visszaadjam a nála töltött vendégalvásokat, persze, mondtam, hogy nyugodtan aludjon ott. Vettem a teszkóban egy ötliteres bort, amiből ittunk egy-egy pohárral, lefeküdtünk, és nemsokára elaludtunk. Persze sokáig nem ment ez a képmutatás, mert másnap még az Erdély irodalma és kultúrája óra előtt csúnyán meghúztam a demizsont, de úgy, hogy elaludtam a buszon, és már csak a kocsmánál keltem fel. Gyorsan döntöttem, szálljunk is itt le, és már annyira el voltam ázva, hogy élettársamként mutattam be az ismerőseimnek szegény SötétSzivárványt, a többi nagyjából ki is esett.

***

Igen, az élettársam, pontosabban az akkor már volt élettársam, gyakran rá gondoltam reggeli köhögésrohamaim közben, amitől aztán rámjött az öklendezés is, egyszer el is hánytam magam. Szereztem valahonnan egy nagyon drága ART cipőt, ami le nem rohadt volna a lábamról, egyszer a bokám is kiment benne, amikor felestem egy buszra, és ilyen édeskés hullaszagot árasztott magából. Az asztalon felejtett zoknimban megláttam egy csigatésztát, elgondolkoztam, hogy megeszem, de aztán láttam, hogy a csigatészta mozogni kezdett, igazából valami kukac volt, ezt eléggé undorítónak találtam, és kidobtam a zoknit. Még utána is napokig az a tészta-kukac járt az eszemben.

***

A haverjaim is elég zűrös alakok voltak, de csak a fűért merészkedtek le hozzám a Zsarnaira, amint megvolt az anyag, már szinte menekültek onnan. Aztán hirtelen rámjött a para, amikor a teszkóba mentünk borért, nem mertem bemenni, odaadtam nekik a bankkártyámat, hogy hozzanak valami bort, aztán ők is nagy sokára előjöttek valami demizsonnal ami mondhatom, a fűvel együtt eléggé kiütött mindhármunkat, de szerintem én éreztem a legnyomorultabbul magam. Az asztalon  keltem, a demizson alján már csak egy nagyon kis bor lötyögött, persze megittam. Ki korán kel, aranyat lel.

***

Aztán a szüleim egyik hétvégén nem voltak otthon, és mivel nagyjából sejtették, mi folyik a Zsarnain, elküldtek az öcsémhez a hétvégére Budapestre. Persze előbb elsöröztem a pénzem Judittal, egy volt zsarnais barátommal, majd fel Pestre, még több pénz reményében. Már Pest felé jártunk, amikor kimentem a WC-re, de annyira rángatott a vonat, meg világítás sem volt, hogy amikor kijöttem, láttam, hogy első utamon, amikor egyedül voltam Pesten, félrészegen, behúgyozva érkeztem meg. Mikor megérkeztem az öcsémhez, levettem a nadrágom, és kaptam tőle másikat, majd elmentünk sörözni. Majd amikor a tesóm már megunta a dolgot, kiültünk a lépcsőházba valakivel egy közeli borkerskedésből vett demizsonnal.

Azt mondják, hogy a kollégiumi évek, és főleg bizonyos szobák később jelentősséget kaphatnak az ember jövőjének kialakítása szempontjából is. Nem arra a koliszobára gondolok, ami az országot irányítja, hanem a kollégiumokból szobáiból kerülnek ki a diákönkorményzatok vezetői és munkatársai, hogy aztán szépen ívelő szakmai, vagy politikai érdekcsoportokká nőjék ki magukat. A Zsarnai telepi koli jó eséllyel indulhatott volna az ország legszarabb kolija versenyen, ha lett volna ilyen. Ha jól tudom, most hajléktalanszállóként üzemel.

Előzmények: http://nemvagyokbeteg.reblog.hu/mese-a-zsarnai-teleprol Tudom, tudom, a folytatás már mindig rosszabb, mint az eredeti, de 3 részt terveztem, az lesz a legborzasztóbb. :-)

0 Tovább

Emlékeim a Szcientológiáról

Pest nem is olyan jó móka, mint amikor a Blahán laktam, és lejárogattam piálni egy-egy 8-9-10 órás szcientológiai maratoni tanfolyam után, volt, hogy már csak valami noname talponállóig tudtam elvonszolni magam, hogy össze ne essek, és végre sört igyak. Most teljesen más, mert van nyugtatóm, azt beveszem, oszt csókolom, a tanfolyamnak is vége van jó esetben fél háromkor, míg a szcientológusoknál 5-6-7-ig húztuk a gályát. És hogy mit kerestem fél évig a szcientológusok között, így utólag igazán nem tudnám megmondani, de nem volt éppen rossz. De nem csinálnám újra. Valaki tegnap azt mondta nekem, hogy használjuk egymást, aztán továbblépünk, és ennyi volt. Sajnálom, de ez nekem nem megy, legalábbis eddig nem ment. Szívtam is miatta eleget. Velem is megszakították a szcientológusok a kapcsolatot, mert nem fért bele a világképükbe, hogy létezik olyan, hogy F2000 Paranoid skizofrénia. Jó, tudom, hogy mindig is kívülálló voltam a szcientológia világában, soha nem lehettem volna szcientológus, mert aki már volt pszichiátrián, az nem lehet szcientológus eleve. De aki azt hiszi, hogy a szcientológia Sea Orgból áll, meg Xenu-hívésből, az nagyot téved. Nagyon is emberiek ott a népek. Igaz, hogy a pénzre mennek leginkább, de azt küldik is be a központba, egy igazi szcientológusnak jóformán kilóg a segge a gatyából, másodállást vállalnak heti 6 napi megfeszített munka után, meg ilyenek. Én még nem láttam rossz kedvű szcientológust. Én nem vállaltam másodállást, csak a kocsmapultnál. Milyen érdekes, hogy a tanfolyamon is a Blahánál kötök ki, több gyógyszer, kevesebb pia. Inni elvieg szabad nekik, de a munkarendjük úgy van van kialakítva, hogy ne férjen bele.

Emlékszem, vannak ilyen belső használatra szánt filmjeik, én a Pszichó-Irtókat láttam, kerek perec kimondják, hogy szeretnék kiirtani a pszichiátereket. És hogy milyenen jó lesz, ha majd nem lesz pszichiátria, persze a közönség tombolt, csak én maradtam egyedül a gondolataimmal. 3,5 fél óra gyűlölet. Az egybegyűltek közül szerintem senki nem volt még pszichiátrián, jóformán azt sem tudják, mit akarnak lerombolni, és kiket akarnak kiirtani. De nagyon lelkesnek tűntek. Bizonyos szempontból ez a legdurvább filmjük, kb. olyasmi, mint a Pszichiátria, a halálipar, bár ez szélesebb közönségnek lett szánva, és nem buzdít feltétlenül a "pszichók" kiirtására. Egyébként szerintem különösebben nem is érdekelné őket a pszichiátria, ha az alapítójukat nem kezelték volna többször is ott paranoid skizofrénia miatt.

Mondjuk ki: L. Ron Hubbard egy elég szar sci-fi író volt, és az egész úgy kezdődött, hogy túl sok alkoholt ivott a haverjaival (mint általában), és kifejtette, hogy nem fog szavanként egy pennyért írni, hanem vallást alapít, mert abban van a pénz. Mondjuk ki: elég fura egy vallást sikerült létrehoznia, hivatalos megfogalmazásban "alkalmazott vallási filozófia", de ameddig jó az embereknek, addig szerintem hadd csinálják. És ezt teljesen kívülállóként mondom. Van, hogy az embernek szüksége van kapaszkodókra, és van, hogy a szcientológia az. Persze azért, mert nekem jó volt egy fél évig, nem biztos, hogy másnak is. Sőt. Az én helyzetem speciális, én voltam az egyetlen paranoid skizofrén, akit ők kezeltek, eleinte sikeresen, aztán mikor kiderült, hogy gyógyszer nélkül mégse vagyok beszámítható, hagytak a... sorsomra.

0 Tovább

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell

A szakkörben mostanában nagyon megjavult a légkör, s'il vous plait, s'il te plait, mindenki kedves mindenkivel, attól függetlemül, hogy néha mennek az engem nem nagyon érdeklő dumák, és bárki szól hozzám, általában mindenre azt mondom, hogy: "Jó." Új segítőt kaptam, egy ilyen túlképzett 29 éves kiscsajt, vele általában annyit beszélünk, hogy idehoz valami kartonformát, amit ki kell vágnom, és kb. ennyit szól hozzám egész műszak alatt: "24-24", ami azt jelenti, hogy 2x24 darab szívet kell kivágnom kartonpapírból. A szakmája valami viselkedéskutató, és úgy látszik, jól kikutatta a viselkedésemet, mert a kevesebbet beszél hozzám, mint én őhozzá. Amúgy munka mellett az orvosi egyetemre jár, klinikai szakpszichológusnak tanul, asszem.

Amúgy szoktam beszélgetni, meg írogatni skype-on, ritkán facebookon, ez teljes mértékben kielégíti a társasági igényeimet. Tehát lett életem, jól van. Valamennyire ezt is a blognak köszönhetem, azon kívül magamnak. Az embernek annyi helye van, amennyit csinál magának. Bár valakivel már nincs szükség blogra ahhoz, hogy kontaktoljunk, és ez egyrészt jó, másrészt meg akkor is kell írni valamit. Az egyik magyartanárom, aki Felsőnyárádról származott, azt mondta, hogy: "Umbertó Ekótú tanútam, hogy minden nap kell írni válámit." Neki volt a legborzasztóbb tájszólása, akit ismertem, és 4-est adott a záródolgozatomra, amit Comeniusról írtam. Persze határidőn túl adtam le, remegve, és izzadva a másnaposságtól, meg azzal a parával, hogy emiatt visszadobja, szerintem azért lett csak 4-es, mert nem csak a dolgozatot nézte, hanem az embert is, aki "véletlenül" éppen egy eléggé ronga időszakon volt túl. Különben irodalomtörténésznek készültem volna, különös tekintettel a régi magyar irodalomra és a neveléstörténetre, amely témákra még lehet, hogy visszatérek, ha változik az oktatáspolitika, és alkalmam nyílik rá.

0 Tovább

A 0-ás évek

Azt hiszem a sitcomok visszatérő toposza az, hogy bizonyos évek, évtizedek kimaradnak a főhős életéből a kemény alkoholizálás miatt. Nekem a 0-ás évek voltak ilyenek, a lakótársam mondta mindig, hogy: robi, nekünk már nincs is életünk, mert azt is elittuk. Szóval a 0-ás évek első felére a piálás miatt emlékszem halványabban, a második felére a betegségemre adott elavult, szar gyógyszerek miatt (Haloperidol, Seroquel/Ketilept, Risperdal/Ripedon).

Szóval 2000-2005 ig a piálás miatt maradt ki egy csomó minden, 2006-tól pedig a durva félrekezelések miatt, mintha összebeszéltek volna a pszichiáterek, hogy nekem, mivel amúgy is eléggé szét vagyok csúszva, tökmindegy, kezelhetnek 1. generációs antipszichotikummal, impotenciát (és sok egyéb mást) okozó antipszichotikummal, meg leszedálós szarokkal.

Régen kedvenc mondásom volt, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Mindenkit a jószándék vezérelt abban, hogy mindenáron megakadályozzon abban, ami csinálok. Azt hiszem, engem brutális módon igyekeztek jó útra téríteni néhányan, akár ismeretlenül is, de volt olyan is, hogy egy csaj, valami Viki, nem bánta azt sem, ha be vagyok rúgva, de amikor ásványvizet kértem párszor nyáron, mert nagyon meleg volt, és fizetni akartam, csak mosolygott, és annyit mondott, hogy "Ez csak víz...", és nem fogadott el érte pénzt. Viki egy nagyon kis lány volt, sok gyerekkel, és amikor néha rágyújtott, azt képzeltem, hogy sárkány, mert nem tudtam elképzelni, hogy jön ki egy ilyen kiscsaj tüdejéből annyi füst. Állítólag beszélgettem is vele egyszer-kétszer, de én minderre nem emlékszem. Azt hiszem, az ilyen módon való kezelése a problémának jobban elgondolkodtatja az embert, és jobban magába száll, mintha valaki erkölcsi prédikációkat tart, és mocskos szavakkal hordja el az embert mindenféle állatnak valamiféle vélt erkölcsi magaslatról.

Szóval a pokolba vezető út: velem sohasem számolt senki komolyan, sem amikor napokig ittam, erre szakkifejezés is volt akkoriban: "turnéztam". Szerettem turnézni, annak ellenére, hogy volt élettársam, akit szerettem is a magam módján (annyira, hogy beleőrültem az elvesztésébe). Most úgy érzem, a fő ok, amiért kidobott egy másikért, nem is ez volt, hanem, hogy "nem vettem feleségül", de ez sem volt igaz, egyszerűen csak túl tehetségtelennek tartott ahhoz, hogy kortárs irodalmat írjak, mint ahogy elvárható lett volna tőlem. Málik Roland mondta nekem egyszer, hogy mi értelme van a sok turnézásnak, ha nem írjuk meg, és én is így gondoltam. Érdekes, hogy Miskolcon lettem csúnya címmel terveztünk volna ketten írni egy ilyen Baudlaire: Romlás virágai-szerű könyvet, persze a modern viszonyokra adaptálva. A cím az ő ötlete volt, az enyém a fő motívum: aki túl közel kerül az igazsághoz, az megőrül, vagy meghal. Roland meghalt. Én megőrültem. Ő 35 évet élt, én 27-et. Aztán 2013-ban a környezetem kezdte megunni, hogy egy halott mit mászkál még mindig, és rontja itt a levegőt, és majdnem elfekvőbe kerültem.

Aztán nincs tovább, illetve ami volt, itt van ebben a blogban leírva. "A tényirodalom is irodalom" - mondta Temesi Ferenc (akinek A Por című regényével kezdődik a magyar posztmodern irodalom, legalábbis nekem).

Aztán, hogy mi van/lesz velem mostanában, mit hoznak végül a 10-es évek? Fasz tudja. És hogy ezt a videót miért fogom ide berakni, azt pontosan csak egyvalaki tudja, de mindegy. Biztos azért, mert tetszik, és fontos nekem.

0 Tovább

Antivalentin

Elkezdtem a szoftverfejlesztő OKJ-t Pesten, valami munkaszervezés-féle modullal, nem hiszem, hogy gondot jelentene, simán be tudom seggelni. Azért jól megbíztattak, hogy az iskolában ez a legnehezebb tanfolyam, viszont jól lehet vele keresni. Komolyan mondom, a napi 8 óra tanulás nem fáraszt ki annyira, mint a 4 óra a siktában. A Blahánál van, ahol már laktam egy fél évig, a kedvenc környékem Pesten. Szemben van Tibi atya kocsmája, a Humbák Művek, hát azért azt is megcsodáltam belülről is. A budi még nem teljesen van befejezve, de használható, azon kívül minden ok.  2-kor még csak néhány kósza vendég volt. 4-kor elvileg Dr. Zacher Gábor tartott volna előadást, de a múltamból kifolyólag ismerem az ilyen Zacher-féléket, "a drog rossz, értem?". Az egyetlen g fű maradványát, amt életemben vettem, hol máshol találták volna meg nálam, mint a miskolci drogambulancián. Amúgy rendesek voltak, azt mondták, felejtsük el, és kidobták a kukába az anyagmaradványokat.  Egy kis ápolónő még kedvesen érdeklődödtt is, hogy milyen érzés alkoholistának lenni ilyen fiatalon, mire megnyugtattam, hogy nem olyan szörnyű, mint az emberek úgy általában gondolnák. Kicsit gyakrabban látom Havas Henriket, meg az élettársam anyukáját az autcán, mint indokolt lenne, néha megnyílik az ég, és csápok nyúlnak le belőle, de amúgy semmi különös. Áttetsző alakok jelenek meg körülöttem az Apostolban, mire kitántorgok egy kávéért, és folytatom az ivást, eltűnnek, kérdezi a csapos, hogy mit csinálok itt, mondom várom a barátnőmet, erre azt mondják, hogy hiszi a piszi, és csak akkor szolgálnak ki, ha megjön a barátnő. Ezért gyorsan előrángatok egy exbarátnőt, és így hagynak minket inni zárásig (ráadásul nyitástól). Közben leül egy drogos srác mellém, a szemén látszik, hogy a heroin régebbi túl gyakori alkalmazása valami fura szemszínt hagyott maga után, meg egy kicsit látszik rajta, ahogy csendben ejti a szavakat, ahogy issza a bort, és a gondolatai vissza-visszatérnek a herkához. Mintha egy kicsit kifakult volna a világból a sápadt bőr-, és fura szemszínével, meg a fura, kissé divatos, kissé kopottas öltözködésével.

De vissza a pesti dolgokhoz. Régebben a Blaha Sörözőbe, meg a Texasba jártam, ami egy méltatlanul mellőzött vendéglátóipari egység, ha jól emlékszem a Népkert utcában. Na jó, ennyit ezekről. Kicsit eléggé messze van ez a Pest Nyíregyházától, de folytattam a régi hagyományt, félig csavargással, félig eltévedésekkel kitöltve a szabadidőmet. A Valentin napot azzal ünnepeltem meg, hogy skype-on összevesztem valakivel, akinek pedig az aluljáróból vihettem volna valami Valentin napi giccset, szerintem éppen nem sértődött volna meg, de nem is igazán igényli. Aztán este én kezdtem el a skype-on hisztizni, egy férfinak mondott illetőnek nem áll jól különösebben a hiszti. Aztán még azon gondolkoztam, hogy azért jó ez a Valentin napi dolog, mert nagyokat lehet vele pofára esni, most nem magamra gondolok főleg. Csak úgy elképzelem, hogy hányan szívnak a Valentin nap miatt, és hogy az ilyen sztorikat miért nem írja le senki. Gondolom, égő, leírni meg duplán égő. Egy Valentin nap alatt két hiszti, egyszer az egyik oldalról, majd szokatlan módon tőlem is, azt hiszem, ez már valami. Valaki erre azt írta a Face-n, hogy legalább van kivel veszekedni, meg különben is morgó medve lettem az utóbbi időben, amit én is érzek magamon, de hát ez van jelenleg.

0 Tovább

Biztos lett élete

Emlékszem, annak idején, amikor rpg makeres fórumokra jártam, és megkérddezték, hogy mi van ezzel, vagy azzal a fórumozóval, kapcsiból mindig az volt a válasz, hogy "lehet, hogy elkezdett élni", "biztos lett saját élete". Persze nekem azóta se lett, sokáig írtam élőhalott zombiként a bejegyzéseket, a Reblog Maratonra néha még úgy tűnt, sikerült összeszednem magam, de elárulok egy titkot: sokáig nem bírtam volna már témával. Mindegy.

"Új életet kezdek új irányba, mint Arthur Rimbaud, ez a sajátos világú fiatal francia költő." Hétvégétől kezdődik az OKJ-s tanfolyam, amire éppen hogy van elég pénzem, és a 100000 Ft (úristen, mennyi 0) díj nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ki tudjam fizetni a az OKJ-t+a járulékos költségeket, ami felől nincs kétségem, hogy lesznek. Amúgy, igen, jobban érzem, hogy élek, mint 10 év óta bármikor, amire pont az a bizonyíték, hogy nincs bizonyíték írásban rögzítve.

Már jól benne járunk a februárban, az ügyesebbek ilyenkorra már összedobnak egy könyvet, vagy valami egyéb maradandót, én meg szinte most kezdek eszmélni, tervezgetni. Először is lesz egy játék fordításom, meg egy saját  játékom. Tovább ennél nem látok, még az is lehet, hogy végleg felnövök.

A másik játék egy saját lesz, némi Dooms-hatással fűszerezve, a pszichiátria és elmebetegség témakörét fogja végig járni, annyi bad language-dzsel, amennyit csak az angol nyelv megenged. Persze, lesz magyar változat is, de először az angol. Talán írok még a Dooms-ról is, ami nem egyenlő a Doom-mal, hanem inkább az elmebetegség világába kalauzol el bennünket.

És ezzel remélem, lezárul egy korszak, a betegek világának magam mögött hagyása, persze a szimpatikusabb skizókra mindig lesz időm, és azonnal, de nem szeretnék napi szinten ezzel a nyomorral találkozni már, amit tapasztalok, ott ahová járok dolgozni. Már szinte senki sincs, aki odakössön, Edit 1 elmegy szülni, Edit 2 elmegy ápolónőnek, és ahogy Edit 4-et elnézem, ő is elpályázik, egyébként ő fogalmazta meg, hogy "ez nem lehet életcél senkinek", és igaza van. Ettől függetlenül sokan átvészeltek már rehab-cégeknél egy-egy életet. Hát én nem fogok, még csak nem is a pénz miatt, hanem mert az nem úgy megy, hogy aki megbolondul, annak automatikusan kialakul valamiféle szépérzéke + kézügyessége. Nekem nem is volt, most sincs, és nem is lesz.

Nem kell.

0 Tovább

Kétféle munkarehabilitációs modell

Érdekes, hogy én sose akartam magam leszázalékoltatni. Csak az állapotom volt olyan a skizofrénia utáni depresszió miatt, ami miatt engedtem, hogy összeszedjenek szinte, autóba rakjanak, és elvigyenek a leszázalékolási bizottsághoz. Ettől fogva nem maradt más választásom, mint valamiféle leszázalékoltaknak való munka. Bár sok ilyen munkahely van a városban, létük az állami támogatástól függ, az engedélyt kb. fél-egy évre kapják meg, eléggé bizonytalan mindig a tovább működésük. Én egyetlen helyre jelentkeztem, ahol fogpiszkálókat kellett volna csomagolni, vagy mittudomén. Na, ott azt mondták, azt is hónapok múlva, hogy aki ilyen beteg, nem tudják foglalkoztatni. Ez körülbelül annyira tett jót az önbizalmamnak, hogy soha többet nem jelentkeztem sehová. Különben is, aki igazán depressziós, semmi szüksége pénzre, aki nem akar élni, annak nincs szüksége semmire, pláne anyagi javakra. Többet nem is jelentkeztem sehová, ezután mindig az volt, hogy megkerestek az ilyen munkákkal, és pedig meggyőztek róla, hogy a pszichiátriai közösségi ellátás milyen király, meg "emberek között vagyok". Én alapvetően szeretem az embereket, elméleteben, ameddig nem kell egy légtérben tartózkodnom velük. Az első munkahelyemen kivétel nélkül pszichés betegek dolgoztak, akik kétségkívül emberek között voltam, akik között érdemes lenni egyesek szerint. Ott találkoztam A.-val, aki már ott kisajátított magának, bezárt az autista fiúk szobájába, hogy ne nagyon legyek nők közt. Azt hiszem, akkor utáltam meg igazán az autistákat mint "munkatársakat". Különben a toleranciaszintem a mentális betegekkel szemben mindig is alacsony volt, kivéve a skizofrénekkel, mert sorstársakat láttam bennük, és azt hiszem, még mindig jó pont nálam, ha valaki skizo, de nem feltétlenül kezdek velük barátkozni.

A második ilyen munkahelyem, a jelenlegin, ahol a kezdetek óta dolgozok, duplaannyiért, mint az előző helyen, a rehabilitációs célok meghatározásánal általában mindenkit próbáltak meggyőzni, hogy kezdjen el a későbbiekben valamiféle szociális munkás képzést, aztán ez az egész szerencsére feledésbe ment. Az előző munkahelyemen próbáltak rehabilitációs foglalkozásokkal változatosabbá tenni, itt a rehabilitáció kizárólag "munkaterápiából" áll, ahol a termelésre helyezik a hangsúlyt. Nem mondom, az eredmények itt sokkal jobbak, dinamikusan fejlődik az intézmény, köszönhetően a vezetés értékesítési stratégiájának. Viszont a termeléscentrikus hozzáállás gyakrabban vezet személyes súrlódásokhoz. És ha nem sikerült rendezni a konfliktust, akkor nincs szerződés-meghosszabbítás. Az előző munkahelyen kábé az volt a rendszer, hogy aki bejött, megkapta egy napra az 1000 Ft-ját, aki nem, annak kihúzták a napját, és arra a napra nem járt pénz. Érdekes, hogy ott senkinek nem kellett felmondani, senkit nem kellett elbocsátani, az egész szinte laissez-faire szisztéma szerint működött, de az orbáni munkaalapú állam egy ponton megszüntette ezt a fajta rehabilitációt, hanem maradt a teljesítmény-, ás termeléscentrikus modell, ami a jelenlegi munkahelyemet jellemzi. Néha azt gondolom, visszamennék a nyugisabb helyre, kevesebb pénzért, de mivel ezt a fajta megengedő rehabilitációt már nem támogatja az állam, marad a mindennapos "cicaharc", egymás teljesítményének, és viselkedésének állandó kontrollja, fúrkálódás, szúrka-piszka. Bár, ha jobban belegondolok, ez készít fel jobban a nyílt munkaerőpiacra való visszakerülésre, sőt egy kicsit néha úgy érzem, itt még keményebb is néha, mint a nyílt munkaerőpiacon, mert ott az intrikák finomabban zajlanak le, ameddig itt az emberek nyíltan ugranak egymás torkának, ha olyanjuk van. Szóval, ha megint pszichologizálni szeretnénk egy kicsit, az előző munkahelyem modellje a laissez-faire (ráhagyó), és a demokratikus között volt valahol, ez pedig inkább a demokratikus, és autokratikus (tekintélyelvű) vezetés keveréke. És hogy melyik a jobb? Simán a régi fajta, még ha kevesebb pénzért is, ha már rehabilitációról van szó.

0 Tovább

15 éves labirintus

Semmi baj azzal, hogy mostanában

ötlettelen vagyok, mert ennyi volt bennem, amit

talán még mondani tudtam,

és most már

tudom, hogy

Szellemi impotens macskajancsi

zavaros verset még írhat,

inkább romoljon el minden,

vagy legyen itt a színvonal

átlag alatti,

röviden leírom csak, hogy mostanában

vágyakozás váltakozik szexdumákkal,

álmatlanságot okoz az abilify maintena,

nyugalmat ad a rivotril,

you are my past perfect, you are the simple present.

0 Tovább

Mit mondott a pszichológus?

Pár éve annak, hogy én pszichológushoz jártam néhány alkalommal, de elmondhatom, hogy kölcsönösen nem voltunk szimpatikusak egymásnak, sőt megkockáztatok némi kölcsönös utálatot is köztünk. Ma jött el a napja, hogy most már pszcihológus bevonásával beszéljük meg a munkahelyi problémákat. Edit 2 mondta, hogy a háta közepére se kívánja az egészet, és én is csak azért örültem neki, mert nem kellett dolgozni, csak 1 órát össszesen. Nekem is az a véleményem, hogy a pszichológia éppen lehet érdekes, meg lehet, hogy az a pszichológusnő egy kicsit tetszett is nekem régen, de az egész megbeszélés alatt valahogy úgy éreztem, hogy leginkább valami agresszív dolgot követnék el a sérelmére, és ideges voltam, mert éppen Skype-olnivalóm lett volna. Az a fajta nő, akin jól áll egy kis súlyfelesleg, mert valahogy úgy eloszlik rajta. Különben egész idő alatt nem néztem rá, mert az idő nagy részében csukva volt a szemem, mivel nem sokat aludtam, egyébként érdekes, hogy a nemalvás ugyanolyan hatással volt rám, mint a nyugtató, nem is vettem be ma egyet sem. És még az a fajta nő is, aki nem igazán szokott engem észrevenni, vagy úgy csinál, mintha nem venne észre, de ez nem ritka az itteni pszichiátriai dolgozók körében. Amikor véletlenül felnéztem, Edit 2-re lettem figyelmes, ahogy vigyorog rám, és a dohányzás egyezményes jelét mutatja nekem, jelezeve a véleményét az egészről. Egy ponton megjelent a pszichiátria főigazgató ura is, szerencsére nem jött be a megbeszélésre, mert azonnal exitáltam volna. Általában nem vagyok haragtartó, de bizonyos emberek egy életre elásták magukat nálam, ő az egyik. Szerintem az egész megbeszélésnek inkább jelzés értéke volt, hogy most már lehetőleg mindenki fejezze be a hisztit, minthogy valamiféle hasznunkra vált volna. A pszichológusnő valamiféle moderátori szerepet töltött be, néhány dolgozó elmondta a véleményét, egyébként csupa közhely volt az egész, nem csodálkoztam volna, ha tényleg elalszok közben, és horkolni kezdek. A végén tartott egy kis reklámot, hogy keresnek 60 skizofrént (ő csak F20-asoknak mondta őket, mintha valami repülőgépmodellek lennénk, vagy mittudomén) egy kis játékos készségfelmérésre, illetve fejlesztésre, ahol a kognitív funkciókat vizsgálják főleg. Valami 16 hetes program, az országban itt van először, és ha működőképesnek bizonyul, bevezetik a többi kórházban is. Szerintem meg csak az egyik kétségbeesett próbálkozás annak bizonyítására, hogy itt egyáltalán valamiféle munka folyik, mert már számtalanszor meg akarták szüntetni az egészet, és szerintem előbb-utóbb meg is fogják, és megy az egész viccosztály vagy Nagykállóba, vagy a nagy kórházba. Mi meg amerre látunk. Nem is baj. Úgyis olyan 1 évet terveztem még itt maximum.

0 Tovább

Nem hall, nem lát, nem beszél

"Itt az a jó munkaerő, aki azt sem tudja, milyen rendezvényen van." - mondta a nő, akit egyébként bírok, és láttam, hogy felém intett a fejével. Tény, hogy páran hülyének néznek a szakkörben, mert nem beszélek sokat, egy egész mondat pedig még ritkábban hagyja el a számatt. Tény, hogy akik "tudni véltek dolgokat", túl sokat járatták a szájukat, és mindenről markáns véleményt alakítottak ki, és ennek hangot is adtak, már rég nincsnek velünk. Valaki azt tanácsolta a múlt évre vonatkozólag, hogy legyek beszédesebb, és ne befelé forduló. Én úgy érzem magam, hogy nagyon keveset számítok ott, de nem akarok jól értesült lenni, nem akarom tudni, hogy kinek mi a véleménye kiről, és egyáltalán nem akarok belefolyni a munkahelyi "ki az okosabb, ki van a legjobb állapotban, ki a legjobban értesült" c. versenybe, én letudom a 4 órámat aztán irány hazafelé, ahol nem kell senkinek megfelelni, azt csinálok, amit akarok, és mivel az abilify maintena inszomniát okoz, úgy néz ki a programom, hogy 4 óra munka, 4 óra alvás, és a fennmaradó időben azt csinálok, amit akarok. Az utolsó három hét nagyon megterhelő volt mindenkinek, mindenki pszichológushoz, vagy pszichiáterhez szaladgált, még én is kivettem egy napot egy kontroll miatt lehet, hogy lehet, hogy leendő (a pszicháternő) sem volt most sokkal jobb formában, mint én, szóbajött a blog, hogy reméli nem írok róla semmit, ő egyszer olvasta, de azt mondja többet nem fogja. Persze, nem erőszak. "Pszichomotilitása lassult. Mimika, pantomimika szegényes. Autusztikus, hipobuliás, motivációja csökkent, stb, stb". Ez annyiban érdekes, hogy a pszichiáternek meg lehet a véleménye az emberről,  de kölcsönösen ez nem érvényes. Most véletlenül szóba jött, amúgy senkinek nem tudom garantálni, hogy ne kerüljön témába, legalább érintőlegesen, viszont igyekszek visszatérni a keresztnevek helyett az ilyen lehet, hogy leendő-féle megnevezésekre, egyedül az Editekből nem engedek, ha szóba jönnek, de igyekszem őket sem szóba hozni, csak ha valamihez kell. Amúgy ha valakit is érdekel, hogy mi folyik valójában egy ilyen védett munkahelyen, rehab munkahelyen, vagy nevezzük akárminek, azt kell, hogy mondjam, hogy nem tudom. Annyit tudok, hogy megy a szúrka-piszka, az áskálódás, meg a bepanaszolás. És, hogy ki van kivel, ki kinek a barátja, vagy éppen aktuális ellenlábasa, én ezekről semmit nem tudok, annyit tudok, hogy Edit 2-vel reggelente néha elszívok egy cigit, és meghallgatom a mondanivalóját, mert jóban vagyunk (és vicces, és érdekes), egyedül vele, azt hiszem, ő az egyedüli, aki nem tart hülyének, vagy bambának, amire azt hiszem, még rá is játszok néha egy kicsit csak úgy, a szórakozásból, de Edit 2 átlát rajta, egyébként őt sem érdeklik a pletykák, neki az a feladata, hogy a lejáró betegekkel foglalkozzon, és nemsokára leteszi az ápolónói vizsgát, és elmegy időseket pelenkázni magyar-orosz szakos tanár létére. Én is elmegyek nemsokára a szoftverfejlesztő OKJ-ra, egyesek szerint nem ér semmit, szerintem meg igen. Annál biztos többet, minthogy egyik rehab cégtől szédelegjek a másikig, és az legyen a célom, hogy ne haljak éhen, esetleg szomjan. A jelenlegi munkahelyi hangulatról és körülményekről (sajnos) ez a szám jutott az eszembe:

0 Tovább

Lehet-e következtetni a versekből a betegségre?

Egy barátom elküldte fiatalkori verseimet, amivel tényleg meglepetést okozott. Azt mondja, valami ősrégi nyomtatóval készült, már alig olvasható szövegek, és szinte az utolsó pillanatban lettek (re)digitalizálva. A versek nagyszerűen illusztrálják a kamaszkori idézőjeles szocializációmat, és csak egy adalék ahhoz, hogy problémás gyerek voltam. A suliban igyekeztem megfelelni, bár volt, hogy bort reggeliztem, vagy éppen felest. Több, mint húsz év távlatából azt mondom, hogy a versek tükröznek egy kort, ahol ahol fiatalkorúakat is kiszolgálnak alkohollal, és fél-legálisan mehet az alkoholizálás, és általános a kezeletlen fiatalkori depresszió. Múlt század végi versek, 1995, a költészettel modern kori Rimbaud-ként szakítottam 18 évesen, talán azért, mert nem tudtam még annnyit a kötött formájú versekről, mint manapság, és hát fiatalkorában mindenki amúgy is verset ír, aztán meg nem. Tény, hogy az én költői műveim más irányt vettek, mint az általános. Annyi, hogy a versek nem igényelnek kommentárt, önmagukat magyarázzák, nincs mit elemezni rajtuk. Nincs titok, nincs rejtély, nincs talány. Nem mondom, hogy ezek a legjobbak, de annak megítélésére jók, hogy hogy láttam a világot 15 évesen. Mai fejjel, ha néha verset írok, azokon van mit kommentálni, de mondjuk ki, inkább csak nekem kedvesek, kényelmesebb már szabad verset írnom, és menőbbnek gondolom. Inkább csak egy lelkiállapot kifejeződései, mint valós művészi alkotások. Visszatérve ezekhez a rímes-rémes versekhez, kérdés, hogy mennyire vetíti elő nálam a későbbi betegséget, mert sokan azt mondták, hogy a problémák velem nagyon régen kezdődtek, egyesek már 8-9 éves koromra vezették vissza, bár ennek ellent mondanék. Így visszaolvasva semmi jelét nem látom benne skizofréniára valló tendenciáknak, sőt túlzott precizitással lettek megfogalmazva. Aztán utólag lehet vitatkozni, hogy skizofrén volt-e József Attila, öngyilkos lett-e József Attila, vagy kíváncsi lennék, mit diagnosztizálnának ki ezekből az orvosok. Mindenesetre furcsa, hogy előkerültek ezek a versek, szerintem a fura témák ellenére egy 15 évestől nem is várható sokkal több.


Kikapcsolódás (Üdvözlet Rumániából)

Depressziós másik énem
Felesleges oxigénem
Miatt él még mindig bennem.
Két decis rum mit kell tennem?

Feláldozod magad értem?
Ezt valahogy mégsem értem.
Én, ki téged úgy szeretlek,
Most gyomromba eltemetlek?

Feltépem a zárjegyedet,
Kifolyatom a beledet,
Halálosan meggyötörlek,
Egy oszlopnál összetörlek.

Jó volt veled, és mégis megöltelek,
Magamra részeg vigyort erőltetek,
Ez csak egy felesleges haláleset,
Holnap megint depresszióba esek.

1995. október 14

Alulnézet

Tele vannak már a sírok,
Óvóhelyen verset írok.
Nem zümmögnek már a legyek,
Haza többé sose megyek.

Kicsi pince, nagy szabadság,
Ez a végső, édes rabság.
Elfogyott a kajám, vizem.
Lelkemet is mindjárt viszem.

A testemet hagyom csak itt,
Hátha táplál még valakit.
Hiszek még egy felsőbb lényben,
A jóságos égi fényben.

Ha hirtelen felvillanna,
Aki még él, kirohanna.
Néznénk, hogyan nő a gomba,
A megváltó atombomba.

1995. szeptember 17

Önámítás a világ vége előtt

Egyszer minden szerelem véget ér,
Valamelyik már el sem kezdődik.
Végül az összes marha hazatér,
Vagy élettel már nem is veszkődik.

Egy népszerű öngyilkossági mód,
Vagy csak hibás genetikai kód.
Nem tudod a végét, hidegen hagy,
Az életre is alkalmatlan vagy.

1995. szeptember 28

Napi kettő

Nézem a boldogságot bekötözött szemmel,
Mivel is működik, talán gombelemmel?
Próbálgatok mindent, egyik se megy bele,
Megdühödtem, most már mit csináljak vele?
Kést rántok, de ő is, én maradok ülve,
Furcsa testét nézem, késemet törülve.
Gátlástalan kurva volt,
Sosem ivott alkoholt.
Otthagyom, mert tudom, nem hal meg egészen,
Néha szembejön majd, de nem adja ki részem.

Tovább megyek innen, a rum jön velem szembe,
Késemet elrakom, őt veszem kezembe.
Rég ismerjük egymást, ugyanaz a bajunk,
Palackba zárva, és keserűek vagyunk.
Sajnálgatjuk magunkat egész éjszaka,
Majd vitatkozunk, kinek nagyobb a szaga.
Se nem élő, se nem holt,
Boldog ő még sosem volt.
Otthagyom, mert tudom, úgyis meg fog halni,
És ivás után különben is megyek falni.

1995. október 15
 

0 Tovább

A legeslegrosszab hét - "kettős személyiség"

Mármint a szakkörben. Most tört ki a legnagyobb, és leghangosabb botrány az egész intézmény fennállásának történetében. Az egyik dolgozó kiakadt, de nagyon. Éppen kint cigiztem, de olyan hangok hallatszottak kí már a végén, mint egy disznóöléskor + hangos dübbenések, mintha legalábbis tömegverekedés alakult volna ki. Akik nem éppen kint cigiztek, hanem bent tartózkodtak a közelben, ma sorra indultak a pszichiátriára a kezelőorvosukhoz, aki valamennyire lenyugtatta őket, majd továbbküldte őket pszichológushoz, hogy annak segítségével dolgozzák fel a traumát. Pedig lényegében annyi történt, hogy egy illető kiborult (egyesek szerint kiprovokálták belőle az állatot), én pedig nem akarok véleményt alkotni, még annyit hozzátennék, hogy a kezelőorvosa szerint ez az esemény ennek a valakinek a személyiségéből fakad, azt mondta rá, hogy "kettős személyiség", ami tudtommal nem pszichiátriai kórkép, tehát aktív betegséget sem lehet megállapítani nála, innentől kezdve rendőrségi ügy lesz belőle. Ebből csak annyit akarok kihozni, hogy az illető teljesen ép tudatánál volt akkor, amikor majdnem darabokra szedte a konyhát, és üvöltött, mint a sakál. Az elmúlt hetek történései nyomot hagytak mindannyiunkban, a múlt heti ámokfutó kislány Rivotril injekcióval a nyakában végezte, felkerült az osztályra, a mostani nővel nem tudni mi lesz, mivel valójában nem beteg, hanem csak elszállt az agya. Nekünk sem mondták el, pontosan mi történt, hanem jövő keddre meghívtak egy pszichológust, hogy az ő segítségével dolgozzuk fel a történteket, és megindították a rendőrségi eljárást. Szóval az utóbbi időben csupa öröm ez a rehab munka. Rám nem gyakorolt gyakorolt különösebb hatást az ügy, de az érzékenyebbek rossz állapotát, és gyakori sírógörcseit látva nem vagyok különösebben feldobva. Ja, még annyit, hogy az illető gyakran hangoztatta, hogy dilipapírja van, ezért bármit megtehet. Úgy látszik, nem.

0 Tovább

Cyber sex és telemarketing

Biztos nem valami újdonságot fogok most leírni. Úgy alakult, hogy mostanában sokat skype-olok, és valaki kérte, hogy vegyem fel skype-ra. Köztudottan nem tudok nemet mondani, és felvettem. Azóta már fel lettem világosítva, hogy ismeretleneket nem veszünk fel csak úgy skype-ra. Olyan délután felé írt is nekem az illető, először illedelmesen bemutatkozott, aztán mondta, hogy unatkozik, meg cseréljünk képeket, de aztán túl gyorsan lettünk nagyon jóban.

hey i found your name on the directory. I'm 24/female wanna chat and share pics?

My name is amanda i grew up in Miami, i'm kinda a small girl with big attributes lol where are you from?

cool, im just bored as fuk at home! I'm single and looking... have you ever had cyber sex?

lol, send me a recent pic of you and lets have some fun

sweet like want to see a pics of me?

View post on imgur.com

talk to me like a slut baby... do you like girls with big tits? want to see some naughty big tit pics?

ok i'll show you just 1 naughty pic...

i'm getting wet baby wanna watch me rub my pussy on my cam?!

(benedvesedett, csak tudnám mitől, talán leöntötte magát?)

Blablabla, aztán átirányított egy oldalra, ami elvileg ingyenes, de egy eldugott helyen egy trükkös kis pipával be van jelölve, hogy regisztráláskor prémium tag szeretnék lenni.  Egy ilyen társkereső és pornóoldal keveréke. Aztán Amandának megtaláltam az adatlapját is rajta, lakóhely: Budapest. Nagyon nem mehet a forgalom, hogy így kell kuncsaftokat találnia , szegény. Vigaszképpen küldtem neki egy klipet, hogy én is hadd kárpótoljam legalább valamivel. ("Bocs ma nem jön be a kocsma, bocs ma nem jön be a szex...") kezdetű kedves dallal. Cserébe kaptam egy pár vírust a telefon aksijára, de valahogy korrigálta magát végül, és letörölte őket. Azóta nem beszéltünk.

0 Tovább

A pszichiátriai töketlenkedésről, és köszi a díjat

Tegnap a szakkörben egész nap róla folyt a diskurzus, hogy késsel megy az anyjának, ráhívja a rendőrséget a barátjára, hülyeságeket kiabál, és szinte nekitámad az embernek. A kontrollon megjelenik, de az injekció elől elszalad, és azt mondja az orvosának, hogy "találkozunk a bíróságon". Volt olyan vélemény, hogy ő már nem pszichotikus, hanem pszichopata. Munka után is az elmúlt hetekben elkövetett ámokfutásait tárgyalták, gondolkodtam, hogy maradjak-e a gép előtt meghallgatni, hogy miket csinált még, és írhattam volna róla egy jó kis posztot róla, de inkább tapintatosan távoztam. Egyszer én is játszottam ilyet, de én fél órán belül már le voltam injekciózva + feljelentés + gondnokság. Sőt, akkor is vittek már be, ha éppen csak sétáltam, vagy a munkahelyemen voltam. Ő hetek, vagy inkább hónapok óta követi el a legvadabb dolgokat, és a pszichiátria nem csinál semmit. Valami aláírást emlegetnek, hogy az kell a gyógykezeléséhez, pedig már régen ön- és közveszélyes. Na, de legyen elég ennyi. Én úgy érzem, engem világéletemben szívattak, mindenhol. Az eredményeimért, ha voltak, nagyon meg kellett dolgoznom, viszont nagyon hamar diszkrimináltak, bármerre vetett is a sorsom. Ezt generálta többek között az engem körüllengő szeszpára, másrészt a szakállam mindig a borosta és a szakáll közötti állapotban volt, egyáltalán nem divatos, ápolatlanság benyomását keltő. A tisztálkodással kb. úgy álltam, mint Piszkos Fred, a kapitány, Rejtő Jenő hőse, akit a legénységnek kellett erőszakkal megmosdatnia. Bár szerintem egyáltalán nem hatottam soha ijesztőnek, inkább az a fajta ember voltam, akibe az emberek előszeretettel beletörlik a lábukat, vagy rúgnak rajta még egyet.

Na, mindegy, a lényeg, hogy nem hallgattam tovább munkaidő után sokáig a nő viselt dolgait (pedig egy bejegyzést megért volna, csak akkor már megint én vagyok az, aki mindenkit kibeszélek itt, a blogon). Hanem hamarosan valahogy, nem is tudom, hogyan elkeveredtem a 4-es kocsmába, ahol nagy meglepetés ért: szinte a fél falum ott italozott. Na, most két választásom maradt: vagy hazamegyek a kétórási busszal, vagy megünneplem a péntekkel egybekötött falutalálkozót, és szétcsúszok egy kicsit. Inkább hazafelé indultam, vettem egy chipset, amikor egy csaj odajött hozzám, és megkérdezte, hogy merre van a vasbolt. Úgy látszik, a chips nagyobb bizalmat generál az emberekben, mintha egy dobozos sörrel mászkálok. (Az a belső zsebemben volt, he-he.) Kicsit beszélgettünk, ameddig elkísértem a vasboltig, megkínált cigivel, majd szép napot kívánva bement. Aztán itthon ért a hír, hogy megynyertem a Reblog Maraton egyik kategóriáját. Nagyon megörültem, de rájöttem, hogy jelenleg a szüleimen kívül senkivel sem tudom megosztani a jó hírt. Megnéztem a telefonom: 11 nem fogadott hívás, meg 2 üzenet A.-tól. Felhívtam, majd szóban is elmondta, hogy "zárjuk le a kapcsolatot". Mindig is tudta, hogy tud feldobni. Lényegében már rég nem vagyunk együtt, de azért csak zárjuk le. Minden jót. Minden jót. Aztán megosztottam egy pár helyen, hogy nyertem. Aztán kitöröltem. Aztán csak megosztottam a G+-on. Ott úgyse olvassa senki. Valakit kerestem a Facebookon, mert aggódtam érte, 22 órája nem lépett be, 23 órája nem lépett be 1n. Aztán éjfél körül láttam, hogy hívott telefonon. A telefonnak ezt a Bell-féle funkcióját már rég nem használom. Aztán ma reggel eszembe jutott, hogy még akkor is felhívhattam volna, mert ilyenkor még nem szokott aludni. Mindegy, zavart voltam, a díj, a nyeremény kicsit összezavart.

Aztán ma reggelre kitisztult a fejem: mindegy, nem kell ezt tudni senkinek, minek hencegni. Ahogy a blogról se tud a legtöbb ismerősöm semmit, ez a dolog se tartozik senkire. Megfogadtam Bardóczi Ákos blogger tanácsát, "ne a díjra gyúrj, hanem pontosan csapasd ugyanúgy tovább, különben nem leszel önazonos." Bár még mindig valahol ott motoszkál a fejemben. Osszam meg, ne osszam meg, hol (ne) osszam meg. Ez a nő a tablettával különösen szexi. Ahogy nyújtogatja a nyelvét benne a kapszulával, kifejező. Végre egy mozgókép, aminek van érteleme, illetve többletjelentése. Mégegyszer köszönöm.

0 Tovább

A tudatállapotok szivárványa

"Lehetne tanulmányozni azt, hogy miért lesz az ember pszichiáter. Milyen emberek lesznek pszichiáterek? Ugyanúgy lehetne, mint ahogy azt is lehet tanulmányozni, hogy milyen emberek lesznek pszichotikusok. Meg lehetne vizsgálni, hogy ez genetikailag öröklődik-e - ha például van egy pszichiáter a családban, akkor lesz-e még egy, ikrek közül mindkettő pszichiáter lesz-e vagy csak az egyik - és lehetne keresni olyan orvosságokat, amelyek meggyógyítanák azt az embert, aki pszichiáternek kívánja nevezni magát. Meg lehet-e gyógyítani egy pszichiátert vagy ugyanaz a helyzet, ami a pszichotikusokkal, azaz, ha valakire rásütik, hogy pszichotikus, akkor azután mindig annak tekintik? Ezt csak úgy fel akartam vetni. Lehet, hogy igazam van, lehet, hogy nincs."

1992-ben járunk, amikor Bagdy emőke felkéri Feldmár Andrást, hogy két előadás-sorozatot tartson a Debreceni Egyetemen. Az akkori Magyarországon, a határok megnyitása utáni helyzetben a tudat megnyitásának lehetőségéről beszélt.  A tudatállapotok szivárványa egy véletlennek köszönhette a megszületését: valaki felvette magnóra az előadásokat, aztán leírta. Feldmár András maga sem számított ilyesmire, és mi is szegényebbek lennénk egy fontos könyvvel, ha ez nem történt volna meg.

Feldmár 1956-ban hagyta el az országot, és végül Kanadában telepedett le. Előbb matematikus, később pszichológus, pszichoterapeuta lett. 1992 óta rendszeresen tart előadásokat Magyarországon. Legkedvesebb tanítómestere Ronald David Laing skót (anti)pszichiáter volt. Feldmár önmagát szkeptikusnak tartja, elmondása szerint semmit sem hisz el, amit mondanak neki, vagy olvas valahol. A hallgatóságát arra buzdítja, hogy kételkedjenek az ő szavaiban is.

"Nekem nincs iskolám, én nem akarok olyanokat mondani, mint Freud, vagy Jung, nem mondom azt, hogy valamit így, vagy úgy  kell csinálni, egyszerűen csak rengeteg kérdést teszek fel, és elmondom, hogy velem mi történt. (...) Én arról beszélek, hogy bizonyos dolgokat hogyan nem kell csinálni, valamint arról, én hogyan csinálom ezeket."

Úgy gondolja, hogy a pszichiátria az inkvizíció modern kori változata. A pszichiátria léte nem egészségügyi, hanem politikai kérdés, és reméli, hogy nemsokára úgy tekintetenek majd rá, mint mi a régebbi sötétebb korokra. A pszichiátria az egész világon a csendőr szerepét játssza, hogy visszaterelje az embereket egy normálisnak hipnotizált világba. Szerinte mindannyian hipnózis alatt állunk. A hipnózissal - állítása szerint, nagyon könnyű valakit hallucinációkra rávenni. Pl. ha van valami a szobában, el lehet hitetni a pácienssel, hogy az nincs ott, és ennek a fordítottja is igaz. Thomas Szasz magyar származású amerikai antipszichiáterrel együtt vallja, hogy elmebetegség nem létezik, csak az agy tud megbetegedni. Az úgynevezett elmebetegségre szedett gyógyszerek mellékhatásokat okoznak, amiket, újabb gyógyszerekkel lehet kiküszöbölni, és ezeknek is mellékhatásai vannak. Érdekes módon nem utasítja viszont el az LSD és az MDMA (extasy) terápiás célú alkalmazását, illetve Kanadában megkapták az engedélyt , hogy MDMA-val kísérletezzenek a Multidisciplinary Assitations of Psychedelic Studies által kezdeményezett nemzetközi kutatásra, és Feldmár Andrást, és Ingrid Pacey pszichiátert kérték fel ezeknek a kutatásoknak a levezénylésére.

Megemlíti, ha úgy tudna a gyógyszerek ellen beszélni, hogy az emberek tömegesen abbahagynák a szedését, akkor egy szép napon valószínűleg "lepuffantanák", hiszen a gyógyszergyártás óriási üzlet. Elmondja, hogy vannak gyógyszermentes, alternatív megoldások is a mentális zavarok kezelésére, Lodonban pl. 1970-ben 7 olyan intézmény működött, ahol az ott lakók nem kaptak gyógyszereket, itt mindenféle kezelés nélkül élhetnek, anélkül, hogy pácienseknek neveznék őket, vagy bármiféle hátrányos megkülöböztetésben lenne részük. Magyarországon is létesült ilyen intézmény, bár pénz hiányában be kellett zárni. A pénzt, és a voksot Magyarországon teljes mértékben a pszichiátriára adják le az illetékesek. Beszél még a stigmáról, hogy a pszichiátriai elbocsátás után az ember egy nagy halom papírral lesz "gazdagabb", amit mindenhová utána küldenek, bármerre jár a világban.

Utószó, vagyis gondolataim és tapasztalataim Feldmár András A tudatállapotok szivárványa című könyvével kapcsolatosan

Bár Feldmár könyve 2009-ben jelent meg (legalábbis az, amelyik nekem megvan), és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy abbahagytam a gyógyszer szedését, és elkezdtem írni ezt a blogot. 2013-ban a helyi pszichiátria még egy körrel le volt maradva, tehát a szűkebb környezetem nem volt arra felkészülve, hogy a tudatállapotok szivárványának egy újabb árnyalata került a látókörükbe, és a szokásos drasztikus, középkori módon léptek fel ellenem, és "kezeltek" akaratom ellenére, majd javasolták a kizáró gondnokság alá helyezésemet. Ma, 2016 januárját írjuk, a helyi pszichiátrián nem létezik már kényszerbeutalás, akkor sem, ha valaki heves pszichotikus tüneteket produkál.  Kétségkívül átestek a ló túloldalára, se depó injekciót nem javasolnak, se nem kezelik akarata ellenére a beteget, hanem engedik szabadon téveszméktől gyötörten kóvályogni. Ha neki az örömet, csinálja, veszítse el a józan eszét, a munkáját, és a még megmaradt társas kapcsolatait. Az én véleményem Feldmár könyvéről, vagyis előadásainak tartalmáról az, hogy jól van felépítve, de a mai magyarországi viszonyok között megvalósíthatatlan mind a gyógyszermentes menedékházak létrehozása, az LSD, és MDMA-terápiákról nem is beszélve. Én gyógyszert akarok bevenni, és a gyógyszer mellékhatására újabb gyógyszert, és nem akarok sem LSD-t, sem extasyt szedni. Szerintem ez Feldmár András legjobb könyve, de a benne foglaltak csak a bizonyos feltételek, azaz segítő szakemberek, és kontroll mellett kivitelezhetőek, amik Magyarországon még mindig nem állnak rendelkezésre 1992 óta.

A könyv megtalálható az interneten is: http://www.daath.hu/menuLibrary.php.

0 Tovább

Megkaptam a nyugdíjam, és nagy lett a pofám

A januártól érvényes 1,6 százalékos nyugdíjemelés hatására átlagosan 24 ezer forinttal nőnek éves szinten a nyugdíjak 2016-ban – mondta Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) parlamenti államtitkára. Az emelés 2,6 millió nyugdíjast érint, amely után az átlagnyugdíj összege havi 120 825 forint lesz. Ezek szerint én nem vagyok átlagos mégsem. Mert a 120825 forint nem jön ki se nettóba, se bruttóba, se sehogy. Az átlagossal nem tudok mit kezdeni, ebben benne az egymillió-háromszázezer forintos nyugdíjtól minden. Erről az átlagról olvastam egy viccet:

A kis unoka megkérdezi a nagypapát, mi az, hogy átlag.
A papa mond egy példát:
– Te 8 éves vagy, én 80, tehát ketten együtt 88 évesek vagyunk, vagyis átlagban 44 évesek, ami a legszebb férfikor, de dugni te se tudsz, meg én se.

A nyugdíjemelés áldásos hatásait meg csak így bírom elképzelni, mint ezen a festményen látható húha, átlag, ráadásul Évi, és 24, nagyon szexin hangzik:

Hitelesebben hangzana amúgy, hogy ha nem Rétvári Bence jelentené be, hanem én, hogy havonta többet kapok egy ötszátassal, vagy egy ezressel, amit a postásnéni amúgy elvárna borravalónak, csak nem szoktam nekiadni. (És még én érzem magam kellemetlen helyzetben ilyenkor.) Amúgy a rokkantnyugdíjasok olyan helyzetben vannak, hogy most már csak 1-2 évre kapják meg a nyugdíjat, és mehetnek megint felülvizsgálatra, amit ráadásul maguknak kell kérvényezniük, ha jól tudom, különben automatikusan ugrik a nyugdíj. De nem mindenki kap még nyugdíjat sem. Vannak ilyen nyugdíj-szerű ellátások, mint rehabilitációs járadék, meg rehabilitációs ellátás, ezeknek fix összege van, olyan (és most nagyon felfelé kerekítek) 30 ezer forint körül van. Van, akit rehabilitálhatónak ítélnek meg, ők a B1, C1 kategóriások, őket nem is nagyon foglalkoztathatják védett munkahelyen. A lényeg annyi, hogy jelentősen meg lett bonyolítva a nyugdíjrendszer, és akit csak tudnak, visszaterelnek a köz(munka) program világába. Ebben nem vagyok annyira tájékozott, de ők olyan havi hatvan-valamennyi körül kereshetnek. Ezt fél füllel hallottam csak valami közalkalmazottól, aki bent fekszik a pszichiátrián, mert a férje nem akar elválni tőle. Mik vannak? Pénz beszél, pszichiátria fogad. Van amúgy egy közmunkás ismerősöm, de többnyire részeg, tőle nem sokat lehet megtudni.

Szóval a nagy kormánypropaganda mögött, hogy 1,6%, amit különböző játékos matematikai feladványokkal igyekeznek kommunikálni, az van, hogy a szerencsésebbek vehetnek belőle egy cigit. Nem értem, az 1,6-on mit lehet ennyire ujjongani, az 1,6-ról nekem az jut eszembe, hogy minimális, a semmitől alig több valami. Mindegy tavaly is ez volt, meg tavalyelőtt is, de Rétvári Bence még erre is tudott bűvős számokat mondani: 2011 és 2015 között a nyugdíjak a nyugdíjak több, mint 21%-kal nőttek, és a vásárlóerő-értékük 8,6%-kal, amik szerintem hasraütészerű adatok. Én nem igazán vettem észre, hogy több, mint 21%-kal nőttek volna, és a "vásárlóerő-értéke" 8,6%-kal nőtt, ezt talán mondja azoknak, akiktől olyan 60 körül elveszik a rokkantnyugdíjat, és ellátás nélkül maradnak, mert ilyenről is hallottam már nem egyről. Külöben is vicces ilyen kis összegeknél "vásárlóerő-értékről" beszélni, meg ez amúgy is csak egy nagy lózung. Sebaj, hallgassunk egy kis Burzsoá Nyugdíjasokat a nagy örömre:

0 Tovább

Trollok a blogokon is?

"A troll az internetes szlengben olyan személy megnevezése, aki provokatív, ingerlő módon, tárgyhoz nem tartozó üzenetekkel bombáz egy online közösséget (például internetes fórum, chat, blog, levelezőlista), vagy személyes hitbeli meggyőződését ellentmondást nem tűrő, pökhendi erőszakossággal sulykolja, azzal a konkrét szándékkal, hogy más felhasználókból heves reakciókat provokáljon ki, vagy más módon zavarja, lehetetlenítse el a témába vágó eszmecserét. - Wikipédia"

Mivel a hírpotálokon már nem szoktam kommenteket olvasni, régen találkoztam igazi trollal, akkor is csak messziről figyeltem a tevékenységüket, és nem folytam bele a tásalgásba. Tegnap elegyedtem szóba először egy igazi trollal, szóval nekem ő az igazi, első trollom, és jól meg is etettem. Megmondom őszintén, hogy először nem zavart (annyira), de aztán eléggé kiakasztott. Utánanéztem, hogy a trollok ellen két módszer van: az egyik az udvarias válaszolgatás (na, ez itt nem működött), a másik az ignorálás, ez végül hatott: vidáman tovább ballagott a kuruc.infora osztani az észt. Az jutott eszembe, hogy olyanok ezek a trollok, mint a vándor cig... rom... szegénylegények, nincsenek önálló, koherens gondolataik, csak járkálnak össze-vissza az interneten, és mindenben illetékesnek érzik magukat, és a zavaros elméleteiket személyeskedessel bőven fűszerezve adják elő magukat.

Éppen a napokban volt itt a blogon a jeleségről szó, egy félkomoly poszt kapcsán, és meglepődtem, hogy több embertől kaptam visszajelzést a kommentelés problematikusságát illetően. Az egyik komment éppen Bardóczi Ákostól érkezett, aki nemrégen írt egy cikket A web 2 üzleti fenntarthatósága, és civilizációs mellékhatásai címen, amiben bőven volt szó arról, hogy nem voltak áldásos mellékhatásai a bizonyos körök által forszírozott, mindenki által elérhető internet-elérésnek, szerinte az internet eredetileg nem arra lett kitalálva, hogy ez majd felzárkóztatja a retardáltakat is. Nos, a következőt írta nekem a kommentelés kapcsán, ami igen hamar be is következett nálam:

A troll szó eredete egy fantasy figura, a modern troll azonban szabadidejében ül a számítógép előtt, és másokkal veszekszik. A céljuk, hogy mások idegeire menjenek, különböző okokból kifolyólag. Túl sok szabadidő, mentális zavar, hiányos szocializáció, számtalan oka lehet a trollkodásnak. Ami aggasztó, a trollok blogokon való megjeleneése, hiszen ez olyan, mintha valaki intim szférájába törél be hívatlanul, és kezdenéd az ő és felmenői pocskondiázását. Én meg, sajnos nem ismertem fel időben, hogy trollal állok szemben, próbáltam neki kultúráltan elmagyarázni, hogy mi az állás, ki vagyok, mi vagyok, aztán jött a személyeskedés, a sértegetés alpári hangnemben. Valami olyasmit mondott, hogy "szétszedi" az írásomat, aztán mindenről írt, csak arról nem, amiről kéne. Értem én, hogy az Origó Reblog rovatában hamarabb megtalálnak az ilyenek, de eddig nem akartam senkit moderálni, vagy cenzúrázni, ezután esetleg jobban meggondolom majd. Ha valakit érdekel az írásom "megcáfolása", hát tesék, hosszú ugyan, és se füle-se farka, hűen tükrözi a furcsa, középkorból megmaradt világnézetét, és zavart elmeállapotát:

"Először is, a "sapia" (sapientia) nem okosságot, intelligenciát jelent, hanem bölcsességet, ami nagy kettő, de hát, aki mindkettőnek híjján van, mint a szerző, annak ez annyira nem gond.
Mi a fő gond ezzel az írásnak nevezett förmedvénnyel? Tán hogy hazudik? Egy dolog, de leginkább téved. Kever mindent, gizikét a gőzekével, a jó bor kulcsát a kóbor julcsával.

Megvilágítom egy példán keresztül. Mi a célja a háborúnak? Ceasar, Machiavelli, Clausewitz tökéletesen leírták: mikor egy hatalom erővel egy másik hatalmat rákényszerít valamire. Hogy fogalmazná meg mindezt blogszerzőnk? Kábé úgy, mint a libsi féleszűek, akik annyit tudnak arról, mint bármiről, pl. hogy a háború valami olyasmi cél, hogy kimegyünk a mezőre, és minnél több tankot lőjjünk szét. Nem, ez az eszköz, nem a cél. A kettő nem keverendő.

Lefordítom magyarra. A szerző alapvető fogalmakkal nincs tisztában, keveri a szexuális preferenciát a szexualitási tényezővel, illetve a párválasztási tényezővel. Mi a szexuális preferencia? A szexuális keresés iránya, klasszikusan fogalmazva a hetero-, homo-, vagy kevert formájában a biszexualitás, illetve természetesen van egy vagon perverzió, mint pedofilia, gerontrofilia, nekrofilia, szodomia, stb., melyek a lakosság csekély részét érintik, súlyos pszichés betegségek, mint egyébként a homoszexualitás is, melyet ebből a körből direkt politikai megrendelésre, felsőbb parancsra, mesterségesen kivettek. Sapioszexualitásról, akárcsak longofemurofiliáról vagy abundofiliáról, azaz a hosszúcombokért és a vastag pénztárcákért rajongásról azon egyszerő oknál fogva nem beszélünk, mint ahogy a személyleírásokban sem közöljük, hogy a keresett egyén egyorrú.

Ha megkérdezzük a világ férfilakosságának többé-kevésbé egészéges és 75 fölötti IQ-val rendelkező tagjait arról, hogy milyen nő tetszik neki, ugyanazt a választ fogják adni csíkszenthabakuktól a brazíliai sao kutykuruttyig: a nő legyen fiatal, csinos, okos, házias, kedves és lehetőleg gazdag. Ha ugyanezt a kérdést csajoknak tesszük fel pasikról, egybehangzóan azt fogják mondani, hogy a pasas legyen jóképű, gyengéd, családcentrikus, erős, sármos, férfias és persze baromi gazdag. Közismert libsi hazugság, hogy a szépségideál korról korra és kultúráról kultúrára változik, ami marhaság, hiszen ha megnézünk egy ógörög isten-, vagy istennőszobrot, láthatjuk, hogy ma is ugyanez van a divatmagazinokban, a változás felületes és mellékes apróságokat érint, mint a smink fajtája, a frizura alkja és a szeméremszőrzet nyírottságának mértéke, az emberi társas viselkedés és fajfenntartási ösztön marha keveset változott és fog is változni. Nem tekintem lényegesnek, hogy melyik kelet-afrikai pásztortörzs rajong a korongajkakért, és melyik eszkimónak jön be a willensdorfi vénusz alkata (az őskorban az nem volt szépségideál, hanem egy kultuszszobor), mert a LÉNYEG az változatlan.

A férfi számára a csaj vagyontárgy, és akárcsak az órája, telefonja, kocsija, egyben státusszimbólum is. Értékét fiatalsága, szépsége adja, azaz, hogy mennyire képes utódokat létrehozni és hátországot biztosítania közéletben részt vevő manusznak. (Ezért tartjuk szexuálisan vonzónak a láthatóan termékeny, várandós nőt, annak ellenére, hogy alakja igencsak elüt a szépségideáltól.) Randa, elvakult feminináciribancok a kutyának se kellenek, szegények alapvetően ezért feminináciribancok. Ez azonban -mármint a szépség - egy pont, egy tényező, és a többi tényező is szerepet játszik. EZ az, amit a nők túlértékelnek, mivel rendszeresen tévednek, mert azt hiszi, majd elhagyják őket egy még szebbért. Marhaság. Ha benne van a csaj egy -tól-ig kategóriában, akkor pipa, és a többi tényező dönt, nem a szépség. Innentől az már nem számít. Szerencsés történelmi fejlődésű országokban, mint pl. magyarisztánban közmondásosan a fiatal nők több mint 90%-a szép, úgyhogy ez igen korlátozott versenyelőny. Ezért is csaj hülye vicc a szépségverseny intézménye, a felvonuló lányok mind szépek, hogy lehet dönteni? Objektíven: sehogy. Kb. úgy, hogy a krokodil zöldebb vagy hosszabb. (Mellesleg zöld krokodil nincs, a zöld fajok mint gaviálok vagy kajmánok). Innentől a többi tulajdonság dönt, főleg az ész meg a rátermettség, a belső adottságok. Mert ostoba nő minek? Dugni? Arra van gumiból is, felfújható, az olcsóbb.

(Mellesleg a férfi ideális esetben a vagyontárgy neje mellett megprükcsöl még annyi nőt, amennyit még tud, és bármelyiket, amelyik egy fokkal kevésbé ronda, mint egy szovjet tehervonat, mert evolúciós programja a törvényes utód mellett a MINNÉL TÖBB utód irányába hajtja. Ezért van az, hogy többnyire randább nővel csalja a nejét mindenki, és idegenben, nem viszi haza. És nem érdekli, felesége kiről álmodozik, a lényeg, hogy ne dugjon félre. Nincs még olyan régen DNS teszt, hogy a kakukktojásveszélyt ki ne iktatta volna.)

A nőnek ellenben olyan férfi kell, aki biztonságot ad leendő utódainak, mert ő nem tud százezer gyereket csinálni, ezért neki stabilitást adó férfi kell, és egy egészséges genetikai állomány gyermekei apjának. Ezért megy hozzá egy vén milliomoshoz, és csalja odahaza jóképű palival. Lásd: Palicsák Tímea és Dobó Kata őszinte szerelme A. Vajna iránt. (És mellékesen k..rvára nem érdekli, hogy a gazdag férje kit kefél még, ha nem akar elválni és elvenni tőle a bankkártyát.)

Senki nem akar butát. A buta nem jó semmire. Még dugni se tud rendesen. Magánál butábbat nem akar senki, más kérdés, ha a mérce IQ 80, akkor az "okos" kritériuma az IQ 81 lesz. De az intelligencia ugyanolyan párválasztási kritérium, mint a többi belső érték. Senki nem ad fel úgy házassághirdetést, hogy kifejezetten és célirányosan olyan nőt keresek, aki nem tud főzni, még a Gundel főszakácsa se. Senki nem keres házsártos vagy dilis tyúkot. Még a mazochista se, inkább elmegy egy BDSM domina prostituálthoz, azt nem kell hazavinni utána.

Aztán jön a való világ, és beleszarik a ventillátorba.

A valóság meg az, hogy alfa férfinek alfalány jut, "futottak még" kategóriás pasasnak, meg ha szerencséje van, akkor egy kapafogú gizi három agysejttel, mint a szerzőnek is, amikor a cikkben dicsekszik egyetlen nőkapcsolatával, vagy ha még ennyi mázlija sincs, akkor marad marok marcsa. Tőle legalább nem lehet trippert kapni, legfeljebb körömgombát. Az átlagember pedig mérlegel , válogat a csajok közzül, és összetett szempontrendszer és kompromisszumok alapján dönt. Legalábbis azt hiszi. Valójában az a csaj lesz a felesége, aki őt kiválasztotta, csak ha a nő okosabb egy örvényféregnél, akkor simán elhiteti a pasassal, hogy a pasas választotta őt. A lúzereknek marad a buta, aki nem kellett másnak.

Innentől kezdve az értelmes emberekhez való vonzódásról írni kábé annyi, mint a hófehér toyotás királyfiakról meg a nyakigcomb jómellű rózsásajkú pipikhez való vonzódásról. Ez nem szexuális preferencia, hanem kritérium.

Ez csak olyanok számára "jelenség" akik perverzek, mint szerzőnk, és mellesleg puncihoz akkor jutnak, mikor meghal az anyjuk, és rájuk hagyja."

Ennyi lenne az előző bejegyzésem cáfolata, avagy "szétszedése". Köszönöm szépen, csak annyit nem értek, miért kell egy bejegyzést "szétszendni", "megcáfolni", közben meg a lehető legtöbbet trollkodni, és személyeskedni, amikor ráadásul nem is ismer, egy posztomat sem olvasta ezen kívül. Ja, és egyébként "vad vérnyúl" a nickje, persze anonim módon futja az ámokot. Nem másoltam be a felmenőim sűrű emlégetését negatív értelemben, és a személyes sértegetésit sem, amit először nem vettem komolyan, majd megpróbáltam szép szóval, végül elhallgattam. Ez használt egyedül. Egyébként egészen más miatt maradtam szabadságon, minthogy vele foglalkozzak, de így alakult, és csak gondoltam megírom, hogy trollok mászkálak a Reblogon.

0 Tovább

Sapioszexualitás - létező jelenség, vagy fogalom?

Most, hogy szingli lettem (nem, már nem égő a szingli szó sem, hiszen a KDNP éppen a napokban kanonizálta végérvényesen, a szingliadó bevezetésének ötletével), ideje elgondolkodnom, hogy milyen az én ideális partnerem. A legutóbbi párkapcsolatomat megelőzően, én valahogy mindig az okos nőkkel találtam meg a hangot, hiába volt valaki külsőleg vonzó, nem érdekelt különösebben. Mostanában tudtam meg, hogy ennek neve is van: Sapioszexualitás. Tehát nálam a jelenség már hamarabb keletkezett, mint maga a fogalom. Mint ahogy Chuck Norris sem volt tudatában, hogy ő valójában lumberszexuális. Megvan, ugye: szakáll, és flanelling, esetleges kiegészítők: balta, vagy stihlfűrész. Meglehet, hogy a nálunk kétezres évek közepe felé divatba jött metroszexualitás ellenpontjaként jött létre. A lumberszexualitás és metroszexualitás nem vitás, hogy nem szexuális irányultságot jelent, hanem egy divatstílust, a sapioszexualitás viszont vita tárgyát képez(heti), egyre többen adják meg közösségi hálózatokon szexuális preferenciájuknak a sapioszexualitást. Gondoljunk csak hazánkban az Elittárs nevű társkeresőre, ahová elsősorban diplomások regisztrálnak, nos, mi ez, ha nem a sapioszexualitás egy megnyilvánulási formája. Kérdés, hogy lehet-e, vagy szabad-e önálló szexuális irányultságnak elfogadni a sapioszexualitást. Van olyan pszichológiai elmélet, miszerint nincs tisztán hetero-, és tisztán homoszexuális egyed, hanem egy skála van, amelyiknek valamelyik széle felé húzunk, vagy középen helyezkedünk el, ekkor meg biszexuálisak vagyunk. Szóval akkor az egész tisztán  hetero/homo felosztás nem állja meg a helyét (eszerint az elmélet szerint). Ez teret enged annak is, hogy valakinek az intelligencia legyen az elsődleges preferenciája. Itt most em tudok jobb példát, mint az Agymenők c. sorozatból Sheldon és barátnője, Amy.

És ha mégis ilyen beállítottságú volnék, akkor miért éltem majdnem 7 évig párkapcsolatban egy enyhén értelmi fogyatékos nővel? Erről Douglas Adams Az Élet, a Világmindenség, meg Minden c. könyvének egy részlete jut az eszembe, amikor Ford Prefect a következőt mondja Arthur Dentnek:

"– Én is megőrültem egyszer egy ideig – mondta Ford -, hasznomra is vált. (...)

Csak egy kicsit leakasztottam az agyamat a szögről. Úgy gondoltam, ha majd a világnak égető szüksége lesz rám, akkor visszahív. Vissza is hívott. (...)

– Elkezdtem állatokkal kegyetlenkedni – mondta fesztelenül. – Na persze – tette hozzá -, csak hobbiból."

Szokták mondani, hogy a sapioszexualitás azért is hülyeség, mert az intelligenciának számtalan fajta megnyilvánulása létezik, és amúgy az IQ-teszt megbízhatóságában is szkeptikus vagyok. Velem egyszer töltettek ki egy pályaválasztási tanácsadáson, egy csomó kérdést kihagytam, ennek ellenére viszonylag magas lett az IQ-m. Azóta nem voltam hajlandó ilyesmit kitölteni. Körülbelül akkora hülyeségnek tartom, mint a Rorsach-tesztet, ahol tintapacákból kell kitalálni, hogy mit ábrázol a kép. Nekem egyszer Nagykállóban csináltak ilyet, 2 hétig tartott, míg kiértékelték, aztán a pszichológus végül nagy nehezen kinyögte, hogy ebből nem igazán tudott megállapítani semmit. A lényeg, hogy létezik sapioszexualitás, mint fogalom, tehát maga a jelenség is, és mindenkinek az az okos, és intelligens akit ő annak tart. Ez az én álláspontom. És hogy a hetero-homo skálán hol helyezkedek el, azt most itt nem fogom elárulni, de persze inkább a nők irányába, kérdés, hogy felül tudja-e írni ezt az intelligenciához való vonzódásom. Mondtam már olyat nőnek, hogy "ha fiú lennél, akkor is szeretnélek", de azt hiszem, ez is változik az idők során, ez a skála, "ezt már nőnek én nem mondanám". Valaki x év boldog házasság után jön rá, hogy valójában homoszexuális, ez arra tanít bennünket, hogy legalább magunknak ne hazudjunk éveken keresztül, mert úgy jár, mint én A-val. Hogy a hajlama, és beállítottsága ellenére van valakivel, és csak szenvedés az egész. Jobb, ha előbb megismerjük önmagunkat, mielőtt ilyesmibe kezdünk. Különben nem akarok kéretlen tanácsokat se osztogatni, de én így gondolom, hogy ezek a dolgok alaposabb átgondolást igényelnek.

0 Tovább

Falusi stigmák

Nem érzem már itt jól magam ebben a faluban. A tanyaközpontbeli ABC-ben vonakodnak kiszolgálni,  a kocsmában nem köszönnek, levegőnek néznek. Itt mindenki tud mindent, legalábbis rólam annyit, hogy elmebeteg vagyok. Ha elmondod a dohányboltban, másnap tudják az ABC-ben is, a kocsmában is. Persze valakit az ilyesmi nem érdekel. De amúgy a legtöbben basznak köszönni még az ismerősök közül is. Még a rokkantnyugdíjasok is lenéznek, mert ők "rokkanttá dolgozták magukat", nekem meg "csak úgy jött". Ha bemegyek a városba, teljes mértékben elfogadnak. Érdekes, hogy még a "világfalu" korszakában is megvan ez a falu-város ellentét. Zárkóztathatod te fel akármennyire őket, rájuk lehet tukmálni a Facebookot, meg a hírportálokat, szóval a lehetőség megvan rá, de itt akkor is a Blikk, meg a Kelet-Magyarország megy a kávézóban (ami egyben a dohánybolt, a lottózó, meg a pletykaelosztó).

IItt a kanyar, ami Sóhegyre vezet, "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel." Van pár kocsma, mindegyikbe különféle haveri társaságok járnak, és általában a köszönés is luxus, ha valaki kávézni jár valahova. Hát, jó, ha kinéznek a kocsmákból, járok a boltokba, ha onnan is kiutálnak, marad a dohánybolt. Különben onnan terjedt el az egész pletyka rólam, különösen miután jóba lettem valakivel, aki egy fél évet töltött a gerontopszichiátrián. Plusz egy fokkal fölöttem áll Gabica, aki sűrűn fordul meg az addiktológián, az addiktológiát általában még úgy-ahogy elfogadják, bár emiatt ő is egyre magányosabb. Általában egyedül iszogat az Amigosban, és löki a sódert a pultoscsajoknak. Tényleg, amúgy nem is szoktam Sóhegyen mással beszélgetni, csak aki megjárta valamelyik műintézményt: pszichiátria, gerontopszichiátria, addiktológia. Ebből a geronto a leggázosabb, a pszichiátria van a második helyen, és az addiktológia megítélése szerintem egyelőre még kérdéses, de szerintem az alkeszek kinézik maguk közül G.-t a "kiugrási kísérletei miatt", meg amúgy tényleg annyit iszik, mint egy ló, és ő keresi magának a bajt. Itt össszesen tehát ennyi ember áll szóba velem: egy hipochonder, aki a szobatársam volt a pszichiátrián, a gerontopszichiátriás nő, meg az addiktológiás srác. A többi megint csak az úgynevezett normális ember, munkaidő után a kocsmában ül, és extra nagy okosságokat mondanak egymásnak, vagy biliárdoznak.

Stigma van rajtunk, mint egyszer, amikor karácsonykor kijött a kezemen a hidegtől, pedig nem járok már se a kocsmába, se a boltba, csak az Amigosba, ha meglát a csaj, veszi elő a kávéscsészét, ennyi itt a szórakozás. Csoda, hogy itthon ülök a gép előtt, és játékokkal szórakoztatom magam? Most is fordítok egyet, az lesz a címe, hogy A béna blogger (az eredeti cím a The Speaker). Már eddig is sokat szívtam vele, de valószínűleg rá fog menni a hétvégém, de nem baj, szeretem csinálni. Jelenleg ez az egyetlen szórakozásom.

0 Tovább

Miért piros a fiúk feje?

Ma reggel beviharzott Tamara a szakkörbe, és lehuppant egy székre velem szemben. Kicsit izzadtságszaga volt már így korán reggel, és a szemén is látszott, hogy valami nem tiszta nála. Aztán elment veszekedni egy kicsit Edit 2-vel, és amikor visszajött, teljesen összefüggéstelenül kezdett beszélni (kiabálni), hogy "Miért piros a fiúk feje?". "Miért feketék a radiátorok?", "Miért varr mindenki fekete cérnával?". Meg mondta, hogy valami 15-en meghaltak valahol, nem értettem pontosan hol, de ilyenkor ez a halál a mániája, meg hogy a Facebookon őt ha valaki bejelöli, az meghal. Azt hiszem, engem törölt az ismerősei közül, szóval ez a veszély engem nem fenyeget. Tiszta pillanataiban el lehet vele beszélgetni, de egyre ritkábbak a tiszta pillanatai, a múltkor is úgy hozták be a rendőrségről, mert bejelentést tett, hogy a volt férjét, meg a mostani élettársát elrabolták. 2 hét múlva már kint volt, és úgy látszik, kezdi elölről. Még hablatyolt valamit a Tescoról, meg az Intersparról, aztán amikor felfigyeltek a kiabálására, és kisebb csődület alakult ki körülötte, fogta magát, és elhúzott. Érdekes, hogy ezt havonta eljátssza, de mégsem rakják depó injekcióra, nem rakják gondnokság alá, sőt ki-be járkál a pszichiátriára, anélkül, hogy bármi gondja lenne belőle. A múltkor kontrollon minden rendben volt vele, rá két napra kellett behozni a rendőrségről a pszichiátriára. Meg van az a másik csaj (ezek csak úgy bejárnak), és elkezd nekem valahogy furán integetni a buszmegállóból, és amikor végre ráfigyelek, teli torokból elkezdi üvölteni, hogy "Nem megyek veled a Sunshine-buliba, TE BOLOND!". Vele mindössze ennyit beszéltem, de elég is volt, ha csak tehetem, elkerülöm ezentúl.

Fura módon ezzel párhuzamosan a kedvenc kollégám állapotában javulás állt be, már nem mond olyanokat, hogy "amikor feküdtem a fa alatt, elrepült felettem egy tigris", vagy "jött egy fekete madár, és a csőrében elvitte a prosztatámat", se olyat, hogy "az Egyház utcán felszállt előttem két kígyó a buszra", "a piros Ferrari lelke átsuhant előttem a szobán", hanem magában énekelget, főleg régi Hobo Blues Band számokat, róla mindenki tudja, hogy teljesen ártalmatlan, még a hangját sem emeli fel soha. Egyébként egész jó verseket írt régen, meg festett egy fekete jézust, meg biztos mást is, de mostanában már csak mászkálni szeret. A munkaköre anyagbeszerző, egész nap a várost járja. Aztán amikor vége a munkájának, általában folytatja ugyanazt. Én is csináltam ezt régebben. Nem is olyan rossz.

Kaptam egy levelet is Abizagltól, amiben elmondja, hogy milyen országokban járt, amióta diagnosztizálták (Ukrajna, Ausztria), és elmeséli a kalandjait, mint valami pikareszk regényt, beültetés, sterilizálás, pedofília a fő kulcsszavak. Gondoltam, várja, hogy lerántsuk a leplet az igazságról, hát tessék:

Barack Obama amerikai elnök tanácsára szerettem volna a ljubiljanai Svájci Nagykövetséghez fordulni. Az Osztrákok megígérték, hogy beszélnek a Svájciakkal az érdekemben, ha megírom ezt a levelet, lefordítom németre es elküldöm nekik. Sajnos Európában csak két biztonságos ország van számomra: Svájc es Ausztria(ahol nem sterilizálják a skizofrénokat, de ott is beültetik őket), Ausztriábol kitiltattam magamat sajnálatos módon, a Svájciak pedig nem fognak fogadni. Lehetőségeim szűkösek, mindössze egy teljes havi magyar fizetés lapul csak a zsebemben (vagyonom ugyan van 3-4 millio FT körüli értékben(10-13000 Euro), házresz, hegy, autók melyet sajnos családom miatt nem tehetek pénzzé). Felsőfokú nyelvvizsgákkal rendelkezem angol es német nyelvekből, bár németem egy kicsit kopottas. Az Osztrákok a héten elárulták néhány további biztonságos országot is pl: Oroszország, Líbia, Tunézia, Ecuador, Kanada. Állandó direkt kapcsolatban állok Ausztriával, az Amerikai Egyesült Államokkal és Ukrajnával (akikkel szintén nagyon összebarátkoztam az elmúlt közel másfél évben és nagyon rendesek ők is és kiváló a humoruk). A különböző országok mint valami sávok jelennek meg a fejemben, melyeket a fejembe ültetett Ukrán haditechnológiával fogok (a magyarok terroristák nem mernek újra megműteni, mert félnek rátenni a kezüket az Ukránok technológiájára, apropó, mérgesek is voltak, hogy kiszedték az ő gonosz szerkezetüket az ukránok, fel voltak háborodva, hogy az magyar tulajdon, hogy merészelték). Én vagyok Magyarország talán egyetlen nem sterilizált skizofrénje. Ez a három ország azért segít nekem, mert tudják, hogy én nem vagyok pedofil, hiszen évek óta velem vannak. A történet allítólag a következő: lathattam valami filmen egy teljesen felnőttnek kinéző kínait, aki még nem töltötte be a 18-at, de én nem emlékszem semmire és a magyar terroristák az eltelt évek során képtelenek voltak bármit is kibányászni a fejemből, mindazonáltal veszélyben van az életem(a tudásomert és a könyv miatt, amit angolul írni szeretnék ha végre menedékre lelnék, hogy lerántsam a leplet ezekről a borzalmakról), a testi épségem és a szabadságom (az Osztrákok szerint megint le fognak csukni, azért amiért nekiálltam megírni ezt a levelet, úgyhogy nincs más választásom, mint a hajléktalanlétbe menekülni és rejtőzködni, azt nem írom meg melyik országban és városban). Felneveltem két gyönyörű kislányt anélkül, hogy meg csak valaha is gondoltam volna rá, hogy bántsam őket(és ezt a barátságos országok is tudják, hiszen a gondolataim állandó hazugságvizsgálatnak vannak kitéve). Az is tudomásomra jutott, hogy az Amerikai elnok azért nem segíthet nekem, mert az USA minden államában sterilizálják a skizofrénokat. A pszichiátria meghóditotta a világot (Feldmár András szerint) és a skizofrének elképesztő terheket rónak a világ gazdaságaira.

Satöbbi, satöbbi. Ha valakit érdekel a "teljes igazság", itt megnézheti, mert k. hosszú. Talán idővel nem is fog emlékezni rá, ahogy én sem emlékszem már a saját igazságaimra. Idővel kitörlődnek az ember memóriájából ezek a dolgok.  Talán egy beültetett gép teszi, de nekem már csak halványan dereng valami, pedig négyszer volt már pszichózisom. Amúgy nem azért nem közlöm, mintha nem lenne érdekes, csak terjedelmi okokból. Valami Zsuzsinak udvarolt a egy közgazdász egyetemen, és az utolsó évben elkapta a gépszíj. Ismerős a történet, szinte tipikus. És szomorú. Vagyis engem legalábbis nagyon megviselt. Mások története is borzasztóan érdekel, de magamnak mégiscsak én vagyok a legfontosabb. Érdekes, azt a kérdést, hogy "Miért pont én?", sose tettem fel magamnak. Okokat sem kerestem, csoda lett volna, ha nem bolondulok meg akkoriban. Iskolai gondok, nőügyek, szakítás, családi problémák, egymást érő bulik, alkohol. Valaki azt mondja, hogy ez egy védekező mechanizmus valami még durvábbtól. Hogy enélkül már halott lennék. Mondjuk lehetne rosszabb, ezt is szokták mondani. Meg, hogy olyan, mint a cukorbetegség. Csak nem kell naponta injekció, csak havonta.  Kész közhelygyűjtemény.

0 Tovább

Virtuális valóságom

Újabb fél évre írtam alá a munkahelyen. Máskor meg szokták kérdezni, hogy akarjuk-e, hogy meghosszabbítsák a szerződésünket, és mindenkinek alá kell írni, most ez nem volt. Természetesnek vették, hogy mindenki továbbra is itt szeretne dolgozni. A magunkfajta örülhet, hogy van ez a védett munkahely. Mostanában voltak a felülvizsgálatok, és egy csomó mindenkit rehabilitálhatónak nyilvánítottak, ami azt jelenti, hogy a cégnek egy éven belül ki kell őket helyezni a nyílt munkaerőpiacra. Szerencsére én nem vagyok rehabilitálható egyelőre, így én nem okozok problémát a vezetőségnek. Szóval ilyen problémákkal indult az új év sok mindenki számára. Terveim szerint én max. egy évet húzok még le itt, aztán keresek valami jobban hozzám illő melót. Amit itt megkeresek, általában az interneten költöm el, van 3 domainem, vagy két tárhelyem, most készül egy design az egyik oldalamnak, még a tumblr-en is vettem magamnak egy Solaris nevű sablont, mert megtetszett.

Egyébként a tumblr nem annyira tetszik, nem is nagyon használom másra, mint a Reblogos posztjaimat belinkelni. Aztán, amire még költök, néhány dolláros játékok, azzal kapcsolatos kiadványok. Egyébként nem nagyon nézik itthon jó szemmel, hogy ilyesmikre költök, azt gondolják, ez valami perverzió nálam. Nemrég a Windows-om olyan tüneteket produkált, hogy muszáj voltam feltenni egy Ubuntut. (Persze a gép barkácsolt volt, a Windows meg nem jogtiszta.) Ezzel csak az a baj, hogy a Wine, meg Play on Linux, amivel futtathatnám a Windows-os állományokat, vagy teszi a dolgát rendesen, vagy nem. Legújabb szerzeményem egy Rpg Maker VX Ace, 13 Euróért, és ma vettem egy HP laptopot, amihez jogtiszta Windows 7 Professional jár. Okostelefon, tablet, laptot, asztali gép, Linux, Windows, egyre gyarapszik a gyűjteményem ezekből a kütyükből is. Szinte minden pénzem ilyen virtuális dolgokra megy el, a mobilomra is szinte fel van telepítve mindenféle "szociális média", így állandóan pittyeg az üzenetek miatt. És szinte teljesen átszokatam a jogtiszta dolgokra, tudom, hogy van olyan, hogy ncore, meg torrent, de már nem igazán torrentezek, az ncore-t, és hasonló társait sohasem láttam belülről.

Szóval egyelőre ezekért a cuccokért dolgozok még itt, meg hogy ki tudjam fizetni a februárban induló szoftverfejlesztői tanfolyamot (van némi előképzettségem, szóval bízom magamban). Mindennek a rizsának annyi a lényege, hogy egyre inkább a jogtiszta dolgok felé billen a mérleg, és megváltozott az értékrendem: nem szeretem már az innen-onnan letöltött könyveket, játékokat, hanem fizetek is értük. Hallottam, hogy a Windows 10 ki fogja szűrni a nem jogtiszta szoftvereket, ezt mondjuk én is egy kicsit durva poénnak tartom, hogy "jobb legyen a felhasználói élmény". Persze, engem meg azért vettek gyámság alá, "mert az én érdekeimet tartják szem előtt".

Végezetül álljon itt az első rpg makeres próbálkozásom, már nagyon régen makereztem, szinte azt kell, hogy mondjam, újra fel kellett fedeznem a spanyol viaszt, ez egy angol nyelvű "jam"-re készült, bizonyos elemeit felhasználva tovább fogom írni, lehetőleg angol és magyar verzió is lesz. Egyébként az a szomorú, hogy valós elemek keverednek a játékban minimális fantáziával. A feladat az volt, hogy egy kisebb helyiséget kell minél érzékletesen bemutatni, tekintsük demonak, egy leendő nagyobb projekt részének.

0 Tovább

Extrovertált, introvertált, ambivertált

Az introvertált, és extrovertált személyiségjegyek fogalmát Carl Gustav Jung vezette be A lélektani típusok című könyvében, mint a személyiség legfőbb tényezőjét. Idén lett egy portálon vezető hír, hogy 2011 óta január 2 az introvertáltak világnapja, és a twitteren is felkapták a témát. Introvertáltnak tekinthető a népesség 20, maximum 30%-a, és magyarul olyan kifejezéseink vannak rá, mint "zárkózott", "befelé forduló", "magának való". Míg az extrovertált típus pont az ellenkezője, könnyen barátkozó, társaságkedvelő ember. Volt, aki érdekesnek találta a témát, de olyan vélemény is elhangzott, hogy mire verik magukat az introvertáltak, ha nekik úgyis a magány a jó, miért nem maradnak inkább kussban. Ez így logikusnak hangzik, de ha az illető utána néz jobban az introverziónak, talán nem kezd egyből hőzöngésbe. Ugyanis jellemző az extrovertált emberekre, hogy a beszélő szerveikkel gondolkodnak, amíg az introvertáltak előbb megfogalmazzák magukban a gondolataikat, mielőtt kimondják őket. A megjelent cikk persze általánosít az introvertáltakról, maga Jung is elismeri, hogy nincs tisztán introvertált és extrovertált típus, azt is megjegyezte egy Lars Larsen nevű pszichológus professzor, hogy az emberek többsége ambivertált, ami azt jelenti, hogy ennek a felosztásnak a közepén helyezkedik el. Akkor viszont van-e értelme ennek a felosztásnak. Többet ér-e Lombroso munkáira támaszkodó koponyatannál, vagy Kretchmer alkati tipológiájánál, aki piknikus, aszténiás, és atlétikus testalkatokat különített el, ami lényegében kövér, sovány és normál testalkatot jelenti, és ezekből von le következtetéseket. Véleményem szerint igen. Méghozzá segít megérteni önmagunkat. Segített megérteni, hogy a szakkörben végzett 4 órás munka főleg extrovertált emberekkel összezárva miért fáraszt le jobban, mint amikor Bőcsön a sörgyárban dolgooztam 8 órában, de utazással együtt inkább 10 óra volt az. Ugyanis ott termelni kellett, nem volt idő cseverészni, amíg itt vélelmezett szellemi színvonalunknak megfelelő ülőmunkát végzünk, és az emberek mindent szeretnek elmondani a családjukról, meg arról, hogy mit hol érdemes beszerezni, melyik boltban melyik termék akciós éppen. Már amikor először hallottam errről az introvertált-extrovertált kétpólusú felosztásról, tudtam, hogy én inkább az introvertáltba tartozok, és ez idegesített. Mindenképpen dolgozni szerettem volna magamon, hogy "átkerüljek" a skála extrovertált oldalára, mégpedig úgy, hogy rengeteget ittam ("Mert ha a  Bor alászáll, feljön a beszéd"). Mondanom sem kell, hogy ezt a személyiségjegyemet nem sikerült tartósan megváltoztatnom. Napokig tartó bulikon vettem részt a haverjaimmal, de ez a kúra csak ideig-óráig volt hatásos, csak arra az időtartamra szólt. Aztán első kórházba kerülésem után személyiségem méginkább az introvertált felé mozdult el, már az alkohol sem hozott ki belőlem semmit, csak ittam a sört a kerthelyiségben, és szívtam a cigiket, ha néha kijött valaki cigizni, udvariasságból váltottunk egy-két szót, vagy azt sem. Mostanában, hogy felhagytam ezekkel a kísérleteimmel, kezdtem felfedezni magamban, hogy introvertált felé hajló ambivertált vagyok én is. Tehát, ugye van a klasszikussá vált példa, és választóvonal, hogy ki mit csinál szívesen péntek este, hát én bizony szívesebben tölteném a péntek estéimet egy krimóban, társaságban, mint otthon egy könnyvel. Vagy: jobban érzem magam, ha interneten ismerős emberekkel szót váltok, szeretem, ha gyakran kapok üzenetet, és szinte kivétel nélkül válaszolok is. Régen azt gondoltam, hogy ez nem olyan, mint a személyes kommunikáció, hanem egy kicsit szokatlanul személytelennek éreztem. Ma már a beszélgetéseim nagy részét az interneten bonyolítom, Facebook, Twitter, Gmail, esetleg Skype, és nem érzem szükségét már a személyes jelenlétnek. Valójában kedvez ez a helyzet az introvertáltaknak, mert ugyanolyan esélyeik vannak szociális életet élni, mint extrovertált embertársaiknak. Vagyis az internetes kommunikáció közben elmosódnak a határok introverzió és extroverzió között, szerintem, és nem kell már félrészegre innom magamat, hogy valakivel kommunikálni tudjak.

0 Tovább

Csonka évértékelő

Politika

Ha jól emlékszem, július 1-jén jelentettem be, hogy visszatérek a Reblogra, majdnem két év saját barkácsolás után egy WordPress blogon. Kezdtem egy politikai témájú írással, aminek az volt a címe, hogy "nullára csökkent az esélye annak". Ha jobban belegondolok, ez az egyetlen tisztán politikai célzatú írásom, meglehetősen határozott fidesz-ellenes retorikával. Mindegy, hagyjuk. Már megszoktam a Nagy Testvért, az összes Kis Testvérrel együtt, van valami baj a magyar jobboldali populista politikával és a munkaalapú állammal? Semmi az ég világon. Az elején rosszul esett a lelkemnek, hogy ezek bizony lopnak, de hát minden szentnek maga felé hajlik a keze, ahogy mondani szokás. Így volt ez, mióta világ a világ, csak nem tették be a kirakatba. Most, politikai alternatíva híján, megtehetik. Ihatnak is, vállalhatják is, aztán egy kicsit több abált szalonna fogy hideg tejjel. Ez is rendben van. Piál a magyar miniszterelnök. Hát, igen, az évezredes magyar hagyományokkal csak nem fogunk szakítani.  2016-ra már nem akarok békétlenkedni, berzenkedni. A magyaroknak ez kell. Jó.

Pszichiátria

Lapozzunk. Szeptemberben be kellett feküdnöm gyógyszerváltásra, a nagykállói pszichiátriára, mert a cisordinol elvileg demenciát okoz, alkohollal együtt meg hatványozottan. Akkor még én is ittam, mint egy miniszterelnök. Alighogy bekerültem  a kórházba, a blogomban írtak miatt kicsit kiakadt a kezelőorvosom, és két napra bevágott a figyelőbe. Aztán lehiggadt, és azt mondta, hogy érdekes a másik szemszögből is látni a dolgokat, és megadta végre, amit kértem: nyugtatót. Két skizofrén ismerősöm így nyilatkozott a témáról: "Ha nyugtató van, minden van.", "A nyugtató egy áldás." Azt hiszem, én is hasonlóképpen gondolkodok a témáról, csak még nem öntöttem így szavakba. Ennek az esenényeit dolgoztam fel többek között a "Hotel Kálló", "They tried to make me go to rehab I said, no, no, no" című bejegyzésekben.

Nőügyek

Nem sokkal utána több, mint 6 év nyűglődés után véglegesen szakítottam a barátnőmmel. "Párkapcsolati erőszak - a nő részéről", "Úgynevezett normális emberek" című bejegyzéseim jelezték, hogy betelt a pohár, és ennek a kapcsolatnak vége van. Régebbi bejegyzéseimben bőven emlegettem a sérelmeimet vele szemben, úgyhogy ezúttal ettől eltekintek. Érdekes érzés egyedül lenni, de, ha lehet azt mondani, kiegyensúlyozottabb vagyok, mert kb. egy mázsás terhet kellett magammal cipelnem ebben a kapcsolatban. Nekem kellett mindent előteremteni, megcsinálni, betegápolni, mint egy gyerekkel. Közben már én is kifelé kacsingattam a kapcsolatból, és a falubeli nőkről írtam "A szerelmi életem romokban hever", és "A nők miatt lettem ilyen gazember" című bejegyzéseimet. De valami azt súgja, nem itt a faluban fogok magamnak "párt" találni. Ezek a nők láthatóan nem igazán érdeklődnek irántam.

Egyebek, BUÉK

Írtam még játékokról, néhány játékfejlesztőkről, és a neten aktív néhány skizofréniában szenvedő emberről. Ez nem azt jelenti, hogy csak ennyi skizofrén ember van a neten, mert igenis képesek használni többségükben. Mert olyan véleményt is hallani, hogy erre nem képesek. Mondjuk a nethasználat náluk többnyire Facebookozást jelent, társkeresőzést, hirdetéseket, ritka jelenség, hogy valaki ennél mélyebben folalkozzon az internettel, mint például én, vagy régebben Harmony. Tegnap én is kihagytam a gyógyszert, és pezsgőztem, mint a "normális" emberek, de hagyományosan nem vártam meg az éjfélt, hanem egy tisztító citromos sör után 11-kor nyugovóra tértem. Ennyit tudok. Ez volt az első évértékelőm, amit életemben írtam, és leginkább egy tartalomjegyzékre emlékeztet, de valahogy így láttam másoknál, és megpróbálkoztam vele én is.

A leglátogatottabb poszt a fiktív skizofrén fiú blogja volt (Hullámvasút - egy kissé skizofrén fiú naplója), második a Szerelmi életem romokban hever, a harmadik pedig a Párkapcsolati erőszak - a nő részéről.

0 Tovább

Skizofrénia underground

blogavatar

Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. Gyerekkoromban poénból kis magazinokat szerkesztettem szabadidőmben. Most komm-médiára járok egyetemre. Vagyis elvégeztem az újságíró szakot (BA). Ha valaki tud valamilyen jó MA szakról, most szóljon, vagy tartsa magában örökre!

Skizofrének - Nebáncsvirág

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebáncsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Facebook csoport

Szerintem tweetelni menő

Feedek