Skizofrénia underground

Nagy, régi adósságomnak teszek eleget, amikor lerovom a tartozásomat az új rendszerű, emelt szintű érettségi rendszer oltárán. Az enyhe képzavar ne zavarjon senkit (a szóismétlés se), mert nagy bejelenteni valóm van. Igaz, kis lépés az emberiségnek, de egy hosszúlépés nekem. Ha valaki nyomon követte a kínlódásaimat, az egyik nagy szívfájdalmam volt, hogy nem lehet visszamenni magyarra, vagy valami normál bölcsész szakra levelezőn. Nos, mivel hogy mostanában kezdenek visszaszivárogni a magyar és hasonló szakok a felsőoktatásba, az erre vonatkozó panaszáradatomat be is szüntetem. Én is beadtam 3 helyre, és az esélyeim ugrásszerűen megnőttek, szerintem. Annak rendje 's módja szerint le is érettségiztem. Persze, készültem rá, mondjuk, bár inkább lelkileg, meg a kötelezők elolvasásával, és addig-addig készültem, amíg az utolsó napokra teljesen kikészültem. Egy öt napos egyhuzamban való piálás után sikeresen el is jutottam az érettségire, szóval, amikor a tételhez való szövegekért mentem, már csak inkább motoszkáltam, szamukláltam. De a témában természetesen ott voltam, a régi reflexek még működtek.

Nagy stressztől szabadultam meg, miután letudtam a szóbelit is, mert borongós hangultatom, hogy nem koptathatom az egyetem falait (újabb képzavar), hirtelen semmivé lett, és rózsaínű felhő váltotta fel, lilaködmámorral keveredve. A nagy, rajtaütésszerű ivászatok így okafogyottá is váltak, hogy olyan távlatok nyíltak meg előttem valószínűleg, amiről álmodni sem mertem. Azóta megint az absztinencia kényelmes ösvényére léptem, hogy végre alkalmam nyílhat azzal foglalkozni, amivel szeretnék. Mondhatni, megnyugodtam, lecsillapodtam. Egyébként amiért írni kezdtem, egy Facebook bejegyzésem volt, amire meglepően sokan reagáltak, és ami így szólt:

"Egyáltalán nem akarok senkit sokkolni, meg gázoskodni, úgyhogy az érzékenyebb lelkületűek most forduljanak el. Csak szeretném összehasonlításként itt hagyni az ambuláns lapomat, ami szerint gyakorlatilag agyhalott vagyok, és az emelt szintű magyarérettségimet, amit nemrég tettem le. Tanulságot levonni szabad: a pszichiátrián azt se kell elhinni, amit kérdeznek... azt meg pláne nem, amit állítanak rólad. Ma reggeli szentencia megvolt, jöhet a penitencia..." És itt következett a fénykép a magyarérettségiről, és az ambuláns lapról. Bemondásra tessék elhinni nekem, hogy az ambuláns lapon eléggé rossz jellemzést kaptam, viszont az érettségit felteszem ide is, bár nem szoktam annyira dokumentumokkal villogni, csak ha azt különösen indokoltnak tartom. Íme:

Háháhá, a várakozás izgalmát leszámítva sima ügy volt, a Twitteren pedig így kommentáltam a jelentős eseményt, ami komoly (rész)igazságokat tartalmazott (leesni ugyan leestem, de nem pofára, állva maradtam):

Oké. 82 ponttal jeles a magyarérettségim. És 103 fő közül én voltam az egyetlen, aki leesett az emelvényről, miután megkapta a papírt.

— kávés szájú fiú (@imnotill) 2018. június 25.

Mi van még? Semmi. Kellemes nyarat, ha az idő engedi.

Egyre jobban tetszik a legutóbbi bejegyzésem. Mondhatta volna szebben, kis lovag, de nagyjából ez a helyzet velem. Amikor leírok valamit, óhatatlanul veszlik el tartalom, de adódik is hozzá. Írni nem lehet könnyű, úgy általában. Skizofrénként, rendszerkritikusan fogalmazva meg pláne vasziszdasz. Vegyünk például engem. Jó, megírom az aktuális agymenésemet, majd elkezd gyötörni a kétség: elég jó-e amit írtam, amíg átnézem a helyesírást, már egyre kevésbé vagyok benne biztos. Akkor jó az írás (szerintem), ha marad utána egy érzés, tehát valamit kivált az emberből. Persze elsősorban belőlem és a szűk környezetből. Persze gyakran kivált. Ez eddig jó. Ez eddig így jó.

Persze, mindig marad a bizonytalanság, hogy vajon számot tarthat-e nagyobb érdeklődésre, vagy már megint senkit nem érdeklő dolgokon forgatom magam. Elkezdek izgulni, hogy vajon kiemelik-e. Minden bajom van, járkálok, visszaalszom, csekkolom a statisztikát 5 percenként, vagy attól függő gyakorisággal, amilyen idegállapotban vagyok. Ha végül ki van emelve, akkor ki van emelve, határtalan öröm és boldogság tölt el, majd rögtön utána elönt a kétségbeesés, hogy vajon mit szól hozzá ez, vagy az, netalán amaz, akit megbíráltam. Általában semmit, de eléggé szorongató, feszengő, szorongó érzés. Úgy megyek be a szakkörbe, hogy dagadok a büszkeségtől, és közben elsüllyedek a szégyentől, egyszerre. Ez régebben még érdekesebb volt, amikor bent voltam a termelésben, és állandóan a WC-t jártam, mert ott volt valami kis térerő, nézegetni a telefonon a blogom statisztikáit, vagy hogy érdemes-e a bejegyzés kiemelésre, vagy sem. Most már, hogy informatikázom, ez nincsen, nem is lehetett volna ezt csinálni a végtelenségig, elég idegtépő.

Egyébként, akik annak idején bíztattak, vagy csak arra célozgattak, hogy írnom kéne, mindenkiről lehúztam már a keresztvizet, tehát senki sem örül neki maradéktalanul, hogy írok. Sokan egyenesen utálják, idegbajt kapnak tőle, nem értik, miért nem hagyom már abba, illetve döglöm már meg. Hallottam, aki szépirodalmat ír, annak sem örülnek általában a mintául szolgáló karakterek, hát ez itt hatványozottan igaz. Amennyire tudom, levetkőztem a hagyományos indiszkréciómat, teljesen nem tudom. A skizofrénia nem teljesen független a családi dolgoktól, egyszer valaki azt kérdezte, nem írnék-e arról, hogy igaz, hogy a testvéreink kapják a milliókat, viszont a szüleink ránk áldozzák az idejüket. Valahogy úgy fogalmazott, hogy kibasszák őket a vagyonnal, velünk meg törődnek. Nos, én valahogy ezt fordítva is el tudnám képzelni. Megint más vélemény szerint ha lenne pénze a pszichiátriai betegeknek (úgy értve, hogy sok), hipp-hopp, már nem is lennének pszichiátriai betegek. A szegénység a köreinkben ilyen öngerjesztő folyamat, túl sok magyarázatra nem szorul. A periféria. A stigma. Ettől persze el lehet vonatkoztatni, de hozzá tartozik.

Aztán még van, akinek nem tetszik. A szakmának, vagyis akik magukat szeretik szakma néven emlegetni, a pszichiátereknek. Valóban szakma, meg lehet nézni a „termékeiket”. Egytől egyik félresikerült munkadarabok. Egy régi barátommal találkoztam nemrég az addikt előtt, aki bírósági szemléket tart. Elmondta, hogy megy ez. Az orvos szava dönt, ők csak ellenjegyzik a pszichiáter agymenését, és (gondolom), felveszik a lóvét. Tekintélyelvűség van, finoman fogalmazva. Vannak a betegjogoknak formális keretei, ezt szeretnénk valahogy a valóságba is átültetni. Utópia lenne? (Ő mondta egyébként azt is, hogy úgy vette észre, aki bekerül a pszichiátriai ellátásba, már csak lefelé vezet az útja. Én vagyok az egyetlen, aki valami haladványt bír felmutatni, tudomása szerint.)

Van, aki személyében is érintve van némelyik írásomban. Páran hangot adtak már neki, hogy szeretnének beperelni, de amúgy mi értelme lenne. Bár a gyámságot levették, irkafirkáért lényegében nem vagyok büntethető. Vagy nem úgy. Nekik viszont lehet vesztenivalójuk. Egyiket sem fogják szentté avatni, az fix. Nekem nem tetszik, hogy elmebeteggé nyilvánítottak, és ezt hangoztatják is úton-útfélen, próbálják elbagatellizálni, relativizálgatni, amiket írok, de ha már ezt tartják rólam, akkor bírniuk kell azt a fajta kritikát is, ami ellen nem tudnak hatásosan védekezni pont abból az okból kifolyólag, amilyen helyzetbe (elmebeteg státuszba) ők kényszerítettek bele. Így aztán jól elleszünk, amíg világ a világ és még két nap. Viszont változást remélek. Holnap érettségi eredmény, egy hónap múlva megvannak a ponthatárok, nyomás vissza az egyetemre. Kíváncsian várom, ott milyen érdekes helyzetekkel találom magam szemben az állítólagos elmebeteg voltom miatt. És hogy fogom lekommunikálni. Általában az a tekcsi, hogy elhallgatom, ameddig lehet, aztán meg hímezek-hámozok valami mentális betegségről, ettől békén hagynak, de már más szemmel kezdenek rám nézni utána. Bár, annyit mondhatok, hogy ez a dolog már egyre kevésbe zavarja a környezetemet (az orvosokon kívül, akik rendíthetetlenül és nevetséges módon folyamatosan elmebetegeznek). Szerintem úgy fogják fel, hogy a gyerek, akinek volt valami sztorija velük, de amúgy nincs vele baj már régen. Lényegében társadalmi szinten már rehabilitáltak. Ezt onnan veszem észre, hogy míg régebben volt, hogy leszálltak a buszról, meg ilyenek, ma már inkább levegőnek néznek. Felküzdöttem magam társadalmi levegő státuszba, ami nem kis teljesítmény.

És most megint érettségiztem, megint nekikezdek a nagybetűsnek. 20 év után.

Számláló nullára.

Amúgy elgondolkoztam ezen az egész pszichiátria-kérdéskörön: Miért van az, hogy a társadalomban újabban mindenhol elismernek, a tőlük telhető módon, persze, a pszichiátria viszont végig szívat? Azért, mert a pszichiátria alapvető hozzáállása a dolgohoz: rossz, nem megfelelő. A pszichiátria olyan dolgokba akar beleszólni, olyan kérdésekben érzi magát kompetensnek, amihez semmi köze. 0 köze van például a pénzügyi helyzetemhez. Mások zsebében turkálni nem szép dolog. Miért van joga arra késztetni engem egy pszichiáternek, hogy márpedig nekem havi 100 ezerből ki kell jönnöm, ha törik, ha szakad? És még félre is kell tennem. Az esélyek akkor lennének egyenlőek, egyébként akkor van joga más százezrével verni a csalánt mindenkinek, ha ő is annyiból gazálkodik. Alapvetően a földi élet nem egy siralomvölgy, vagyis nem annak kéne lennie még egy skizofrénnek sem. Ez nem morális kérdés, meg hogy másnak még kevesebbje van, ez egzisztenciális kérdés, az ember törekszik arra, hogy úgymond „jól éljen”, vagyis ne vonjon meg magától semmit. Ez nem egy spártai városállam, és nem is a középkor, a takarékos polgárral, vagy a szocialista embertípust favorizáló világ a dialektikus materializmussal. Posztmodern  korban élünk, az embernek joga van oda súlyozni az életét, ahova akarja.

A pszichiátria kudarca ott kezdődik, amikor olyan kérdésekbe üti a dolgát, amihez semmi köze. A hanyatlása, a bukása, a mindene. Az Ébredések Alapítvány egy protektív, betegjogokat védő pszichiátria, miközben megpróbálja (megpróbálná) megmondani, merre hány méter. A családterápiát a szüleim panasznapnak fogták fel, ahogy végighurcoltak a megyén, és sehol sem bírtak velem, itt is kudarcszag van a levegőben. Minek nekem pszichiátria? Minek? Hogy elsírják, hogy miért nem vagyok konformista, hogy miért nem vagyok normakövető, ahogy a többiek Nyíregyházán Szabó főorvosnő előadásán. Mert én skizofrén vagyok ÉS nonkonormista. Jó napot kívánok! Egyébként anyám már lassan egy éve nem igazán szólt hozzám, és most ki is fejtette, hogy nem is óhajt velem soha többé foglalkozni, a jövőben sem. Szeresse csak a tesómékat Angliában, kajálja be azt a british-nagymagyar hátrafelé nyilazó elmeroggyant elméleteiket, de sanszos, hogy őket már csak távolról szeretheti, mert minden mélymagyarságuk ellenére már soha nem fognak hazajönni, és nem csodálkoznék, ha ebben ő is benne lenne. Távolról szeretni valakit nagyon könnyű, ameddig itthon voltak, ők se tudtak kijönni. És mit ad isten, a pénz valahogy nekik is kéne. Mert Angliában sincs elég valahogy. Csak valakinek a világ pénze sem elég, a példa értékű élete ellenére sem. Vajon őket miért nem vonják pszichiátriai kezelés alá? Ha már családterápia, legyen teljes körű, nem? Persze azt meg tudták tőlük kérdezni, hogy engem gyámság alá kell-e vágni. És a válasz felől nincsenek is kétségeim.

Véleményem szerint Angliába kivinni a pénzt annyi, mint tengerbe hordani a vizet vödörrel, igazából nem tudom. Ilyesmiről még nem is hallottam. Ez ennyi. A másik téma a magyarérettségi. Viszonylag tűrhető lett az írásbelim (74p), a szóbelim eredménye 25-én lesz, de érezhető volt az érettségi bizottság pozitív állásfoglalása velem kapcsolatban. Igazából sok pontra számítok. Ezt bizonyos metakommunikációs jelekből szűrtem le, amit (annak ellenére, hogy állítólag elmebeteg vagyok), csodák csodájára képes vagyok érzékelni. Szóval szinte borítékolható már, hogy szeptembertől újra egyetem. Egyébként a 10+ év alatt azért kínlódtam, gyötrődtem sokat, mert negyedikben abba kellett hagynom az egycsit a kedves pszichiátriai kezelések hatására, nyomására. Ezt miért nem képes fogni a pszichiáter, és mellesleg senki, hogy ez nekem mennyit jelent, és ez az én igazi terepem? Miért akarok skizofrén létemre visszamenni? Miért nem jó nekem a fűnyírás, szőlőmetszés? A műveljük kertjeinket? Mi ez az egész hübrisz? Nos, a helyzet az úgy áll, hogy nem érzem magam a nap 24 órájában skizofrénnek, igazából egyáltalán nem érzem magam annak. Ami vagyok, egy sima kis bölcsész, ha úgy tetszik, filosz, akit egyszer csak 2 rendőr és 2 mentős mentőkocsiba vágott, azután folyamatosan cuccoltak, meg mocskoltak, én pedig minden tudásommal elkezdtem magam védeni, az embertelenség ellen, a humánum nevében. (Talán mégis jó valamire a magyarszak, a titkárnőképző?)

Mint a fuldokló, aki nem nézi, hogy kit nyom le a víz alá, miközben ki akar jutni a mély vízből a partra. Ha az életem a tét, én magam vagyok a tét, kit érdekel, mennyi embert rántok magammal, hogy túléljem? Nem az a kérdés, hogy hiszek-e a reinkarnációban, vagy a túlvilágban, az a kérdés, hogy hiszek-e, magamban, a mában, a mostban. És én hiszek. Nem érdekelnek az életemről mások által elgondolt igazságok, a mások verziója, sem a hozzátartozóimé, sem a magánegyetem rektoráé, sem az atyaúristené. Majd írják meg, vagy tarsták magukba, mit érdekel. És miért van az, hogy a tankönyvek lapjain nem csupa normakövető, csupa konformista ember szerepel, amilyennek nekem lennem kellene állítólag? Azért, mert, aki valami teljesítményt elért, ahhoz egyéniség kell. Én már kiverekedtem magam a szabolcsi pszichiátriai dzsumbujból, ahhoz is egyéniség kell. És nem, nem kell a nevemet megjegyezni, nem kell sehova leírni, csak szépen békén kell hagyni. Ha egy mód van rá. Nem kell piszkálni, nem kell ujjat húzni, és akkor minden OK. Hányszor kell még ezt leírni/elmondani? Valaki, úgy látszik, nem ért a szóból. Vagy nem akar.

Habár megígértem, hogy takarékra teszem magam, az egyik érettségi tételbeli szövegben olyan jelentésréteget fedeztem fel, ami valamennyire beemeli a misztikumot a tananyagba, és úgy éreztem, érdemes erről pár szót írni - Az Iskola a határon metafizikai olvasata, spoilermentes verzió

Lám csak, mennyire friss és aktuális ez a blog! Egy olyan regényről lesz szó, aminek az első változata 1948-ban jelent meg Továbbélők címmel, és a későbbi változata is 1959-es, Iskola a határon címmel. Persze, egy csecsemőnek minden vicc új, ahogy mondani szokás. Bár a nyelve még a mai napig közérthető szerintem, a regény kiinduló helyzetébe annyira nem tudtam belehelyezkedni, hogy első körben le is szaroztam a művet. Legalábbis az első százegynéhány oldalt. Ezen volt, aki annyira megsértődött, hogy megszakította velem a kapcsolatot. Persze, csak a Twitteren, de akkor is. Valójában az a helyzet, hogy az első kb. 100 oldal eléggé megrostálja a könyv olvasóit szerintem, én sem olvastam volna el, ha nem magyar emelt szintű szóbelire kellett volna, és sokat vesztettem volna ezáltal valószínűleg. Annál is inkább, mert a könyvben van valamiféle transzcendenciára való törekvés, amit nyelvi eszközökkel próbál megragadni, sőt nyelvi kifejező eszközökön keresztül. Pontosan a nyelvi kifejezés lehetetlenségéről és esetlegességéről beszél. Ahhoz képest, mondjuk, eléggé bőbeszédű 430 oldallal.

A témaválasztása elég furcsa, és látszólag messze áll a regény eszmei mondanivalójától: egy katonai iskola életét mutatja be. A cselekményben történtek valójában elfedik a lényeget: hangsúlyozott egyhangúságán túl mégis akciódús a felszíni történet, az iskolában egy rossz szándékú csoport magához ragadja a hatalmat, és terrorizálja a többieket. Tehát nem elég a katonai iskola durvasága, még rá is tesznek egy lapáttal a hatalmaskodó - kezdetben - negyedévesek. A regényben mindenki kínoz mindenkit, a tisztek a növendékeket, a növendékek az újoncokat, az újoncok egymást.

Valójában látszatéletet folytatnak: sohasem az történik igazából, ami a felszínen, és a regény igyekszik minden pofon eredetét kikutatni, minden seggberúgás okát feltárni lelki szempontból, ami viccesen hangozhat, és jobban belegondolva az is. Aztán ott van még a sokszor nem idézett trágárságok - vélhető - özöne, amit a regény az irodalmi megjelenítés szintjén nem vállal, manapság már ez nem lenne akadály, úgy látszik, a régény kiadásának idején mindenképpen az kellett, hogy legyen. A regény szembeállítja a katonai életet a civil élettel, maszatol valamit az időkezeléssel is, az elbeszélés nézőpontjait, mesélőit is kevergeti. A katonai közeg nem hasonlít a civil közegre és viszont, az idő is másképpen telik. Feltevődik a kérdés, hogy melyik az igazi élet: igazából egyik sem, a regény végére azonban mégis a katonai élet válik igazibbá, pontosan azért, mert ebben a miliőben érhető tetten az a transzcendencia, amit Ottlik Géza az egész regény folyamán keres, és - részben - meg is talál.

A regény egyik kulcsmondata, amit Medvének, az egyik elbeszélőnek az édesanyja mond a fiának, egy kissé elkoptatott frázis, miszerint: "Néma gyereknek anyja se érti a szavát." Először a szereplő dühös lesz erre, majd ebből bontja ki (egyik) kulcsfontosságú tételét: Minden anyának értenie kellene még a néma gyereknek a szavát is, a hallgatását is, hiszen az emberi viszonyok annyira esetlegesek és bonyolultak, hogy csak azok érvényesülnek, akik állandóan ugyanazt hajtogatják pár szóban minden fórumon, mintegy sulykolják a mondanivalójukat, ezáltal elnyomva a többieket. Számomra az a regény mondanivalója, hogy a természetfeletti tetten érhető a mindennapokban is, ha jól odafigyelünk arra, amit csinálunk, és hajlandóak vagyunk elemezni, rendszerbe foglalni megfigyeléseinket. Bár a regény a Bibliából vett idézetekkel tagolja, bontja részekre a szöveget, pontosabban a Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt leveléből vett szövegekkel, mégsem kifejezetten keresztény mű (Medve sokáig még a Miatyánkot sem tudja, annak ellenére, hogy minden nap részt vesz a reggeli istentiszteleten), inkább valami rendezőelvet keres a világban, és azt a szöveg végére, úgy tűnik, meg is találja.

Végülis a regény a történetmesélés síkján egy katonai növendékekből álló galeri tevékenységét meséli el, a metafizikai rétege pedig azt a wittgensteini mondanivalót boncolgatja, ami így hangzik: "Kétségkívül létezik kimondhatatlan. Ez megmutatkozik, ez a misztikum.", "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." (Logikai-filozófiai értekezés, 1921). Ezeket a mondatokat szeretné a regény érzésem szerint meghaladni az irodalom, a művészet eszközeivel, és részben sikerül is neki, ráadásul a racionalitás, a józan ész határain belül. A mű jóval túlmutat az elsődleges jelentésrétegen, és olyan megértéshez juttathatja a figyelmes olvasót a világ működéséről, ami ép ésszel még éppen felfogható. Én örülök, hogy bekerült az emelt szintű érettségi tételek közé egy olyan olvasmány, aminek célja a misztikumnak a normalitás keretei között való bemutatása, bár kétségeim vannak afelől, hogy mindenki érti-e ezt a jelentésréteget, kezdve az érettségiző diákoktól egészen azokig, akik a szöveget beválogatták.

Arra gondolok, hogy egy ideje már létösszegzem magam, hosszabb-rövidebb szünetekkel. Ez körülbelül öt éve tart. Próbálom eltalálni a dantei “sötét erdő”-t, az emberi élet felét, és ez mindig tovább tolódik, ahogy javulnak az életkilátásaim. Egy dolog nem javul: az, hogy megtaláljam azt a valamit, amiért “érdemes feladni a polgári célokat”. Pontosabban nem is feladni, vagyis nem is én adom fel, hanem idővel azok adják fel saját magukat.

Elmondom konkrétan, mire gondolok: arra, hogy amíg az idő telik, az élet elmegy mellettem, de hogy őszinte legyek, már nem is bánom. Még konkrétabban: a “polgári célok” közül először a gyerekeket adtam fel. Ez meglepően könnyen ment, ugyanis nem igazán tudok velük mit kezdeni, ezzel más is van így, mástól is hallottam már, és ha valaki őszinte magához, kiderül, hogy ez a fajta genetikai késztetés kikerülhető az ember életében, vagy kikerülődik, egyszer csak, egy ponton túl már nem is igazán fontos néhányunk életében.

Aztán, második körben erről a feleség-dologról mondtam le, tehát magáról a családról, mint gazdasági, vagy mit-tudom-milyen egységről. Ehhez is belátás vezetett. Harmadszorra pedig az állandó nőről, mint olyanról, ez volt a legnehezebb, ehhez viszont a körülmények ismerete szükséges. Mivel 40 évig mindig voltam valakivel, aki miatt (részben) fel kellett adnom önmagamat, most, hogy alkalmam nyílt külön költözni, tök egyedül, elhatároztam, hogy ez már a továbbiakban nem lesz így, a hátralévőt magamnak szentelem. Na, nem, azért szobrot, vagy oltárt nem kívánok magamnak állítani, vagy emlékművet... bár, ki tudja? Talán ömagam monolitja leszek. Egy zárvány a világ testében. Írom az életem, és azzal, hogy írom, el is telik.

Mostanában sok mindent kihajingáltam életem léghajójából: nőket, számítógépes játékokkal való szórakozást, informatikát. Ami helyette van: megírtam az érettségit, készülök rá, műveket olvasok, értelmezem, összeveszek miattuk emberekkel a Twitteren. Ez a vargabetű, ezek a tevékenységek azonban érzésem szerint nem voltak teljesen feleslegesek: általuk sikerült visszatalálni eredeti elfoglaltsághoz: a bölcsészettudományhoz. Most lehet, hogy ez szarul hangzik és hülyén is, mégis így érzem. És hogy hova lesz a séta: DE-BTK, kommunikáció. Egyelőre ezekről többet nem mondanék, távlati terveim nincsenek, amúgy is az út a lényeg, és megmondom őszintén, sokkal jobban érzem magam ebben, mint eddig bármikor az utóbbi időben.

Ami még segített: jó volt itt blogolni a köztes időben, nagyon feldobott, igazán. Enélkül talán már réges-rég befordultam volna. Csak az tudja, mennyit jelent, aki csinálja. Én. Nem lett volna skizóblog, nem lett volna még ennyi támpont sem néhány embernek. Persze a legfőbb támpont nekem magamnak volt. Érzem, a témát lassan elengedem, ennyi bőrt lehúzni valamiről talán nem is ildomos, vagy továbbra is ennyit jelen lenni nem volna az, nem tudom. Persze, ha valami érdekes történik majd időközben, azt megírom, például most a Terápia sorozatot nézem ilyen szempontból, vagy ha feltalálják a skizofrénia ellenzerét, akkor azt. Viszont, ha eddig nem derült ki, hogy a skizofrénia maga az ellenszer saját magára, illetve hogy egy annyira összetett folyamatról van szó, ami már inkább a misztikus dolgok felé mutat, és ezen az úton még nem járok stabilan, nem is biztos, hogy érdemes velem tartani. De tényleg, ha lesz valami említésre méltó, megírom. És búcsúzóul: “Ha nem írok, ne válaszoljatok!” Most ez lehet, hogy úgy hangzott, mint valami végrendelet, nem csoda, hiszen tanulok, és ilyenkor az embernek sokminden megfordul a fejében, az is, hogy végrendelkezni támad kedve. De amúgy az élet szép 40 után is, mindezekkel együtt, vagy mindezek ellenére. Nos, remélhetőleg.