Skizofrénia underground

A játék érdekessége, hogy egy nappal azután, hogy letöltöttem, eltűnt az internetről, de hát ezért vagyunk mi, hogy konzerváljunk. Ez egy AIF (Adult Inteactive Fiction), ami azt jelenti, hogy csak felnőtteknek ajánlott. Mert szexuális tartalommal rendelkezik. Vagyis csak azzal. Egy Cicciolina-szerű nő szájáról szól a történet, akivel különböző szexuális tartalmú dolgokat csinálhatunk a fogdugástól a nyálának a megivásáig. Elnézést kérek, hogy ezt leírtam, de hát ez van. Kicsit okoskodó, kicsit szürreális, amúgy különösebben semmilyen izgalmat nem váltott ki belőlem a játék, inkább olyan semmilyen hatást, de amúgy szerintem nem is kell. Elmaradt a katarzis, lol.

Még mielőtt megvádolna valaki vele, nem én írtam. Egy angol nyelvű oldalon vitába szálltam, azzal, hogy biztos, hogy nem Julia Roberts-et ábrázolja az ASCII-kép, hanem Cicciolinát. A hozzászólásomat moderálták, a játékot levették. Szóval már csak itt elérhető, nálam. Nem vagyok egy nagy AIF-fan, de gondolni kell az utókorra is... A játékot nem fordítom, mert a végigjátszásáról készült videókon még az anyanyelvűeknek is nehézséget okoz néhány szókifejezés. Például, mintha én a fonetikai ismereteimmel dobálóznék, hogy bilabiális zöngés explozíva. Ami a b betűt jelenti. Ja, hangot? Ülj le, egyes...

http://interactivefiction.eu/anne/playthisone.html

Ui: Hallottunk ugyan Philip Zimbardo nagy sikerű művéről, amiben a pornót, és a videojátékokat, a feminizmust, akármit okolja az olyan férfiak kialakulása miatt, amilyen egyesek szerint én is vagyok, ez engem arra sarkall, hogy még sokkal többet foglalkozzak játékokkal a jövőben, és tegyek a világra.

Ma sem szóltam senkihez, ha mondtak valamit, nem válaszoltam rá semmit, képtelennek éreztem magam a megszólalásra. Biztos van átmenet a katatón skizofrénia és a skizofrénia utáni depresszió között, de erről nem tudtam akkor semmit. Az a néhány sör büdös vízként ment végig rajtam, amiit magamba öntöttem, nem éreztem örömöt, csak végtelen szomorúságot, és ürességet. Anhedónia. Erről sem tudtam semmit. Igazából már semmit sem értettem, semmivel kapcsolatban. Csak ültem a széken, és ittam a büdös vizet, ami semmilyen hatást nem gyakorlot rám. Korábbi ismerőseim idegesek lettek rám.

- Nem válaszolsz semmit?! Erre se mondasz semmit?!

- Na, jó, mennem kell, itt vannak a szüleim.

- Na, és?! Hívd ide őket is!

Hazamentem, és lefeküdtem, és tudtam, hogy a Föld úgyanúgy megfordult a tengelye körül, és én nem csináltam semmit. Mindig a Földet képzeltem magam elé, ahogy forog, naplementére már otthon voltam, mindig naplementére, és mindig láttam azt a vöröslő izét lebukni a láthatáron, igazából mindig csak arra gondoltam: megint fordult egyet. Gondolom, innen jött az ötlet. Napfelkeltekor már fent voltam, soha nem másnaposan, csak végtelenül fáradtan, hogy másnap megint elmenjek a kocsmába, megint találkozzak a régi ismerőseimmel, és kezdődjön elölről ugyanaz a cirkusz, hogy miért nem szólok hozzájuk, meg hívjam oda a szüleimet is. És ebből lenne 365.

Most is valami hasonlóan érzem magam. Az alkohol most már normális hatással van rám, túlságosan is. Egy utolsó after a Vidor Fesztiválon, és azóta csak köptetőből nyerek alkoholt. A Vidor Fesztivál nekem évek óta a szomorúság fesztiválja, mert vagy nincs rá pénzem, vagy nincs kivel menni, vagy nincs miért, és végtelenül unom az egészet, és nem találom ott a helyem.

A legjobb állapotba a szcientológusok tudtak hozni, olyan jó állapotba hoztak, hogy végig bírtam tanulni a napot, és végigbulizni az éjszakát. Csak sajnos a gyógyszert nem engedték szedni, türelmesen előbb felezték, majd negyedelték, végül elhagyatták velem. Elszökdöstem tőlük a Vidorra, a Sziget Fesztiválra, és még egy csomó helyre. Julipapagáj, aki a tanulótársam volt az akkor megalakult Narconon Központban, képregényt rajzolt a kalandjaimról Roboman akcióba lép! címmel, de elvették tőle, és széttépték. Én pedig blogot írtam, ami nagyon humoros, és vicces volt, amilyen Julipapagáj, mert róla szólt az egész. Azóta már ő is bőven betöltötte a nagykorúságot, nem 16. Azt hiszem, ő volt a legviccesebb ember, akivel valaha találkoztam élőben.

Elizabeth Kübler-Ross öt szakaszát különíti el a gyásznak:
elutasítás, düh, alku, depresszió, elfogadás

Ezt most miért írtam ide? Mert jól hangzik, de mint minden elmélet, nem alkalmazható sémaszerűen minden helyzetre. És nem is akarok különösebben elmélyedni a tanatológiában. Foglalkozzunk inkább a regresszióval. Általános jelentése: visszaesés, hanyatlás, visszafelé mozgás, visszavezetés. Na, nekem ebből bőven kijutott az utóbbi pár napban. Használjunk saját definíciót: visszatérés egy már meghaladott állapotba. Nem relapszusról beszélek, vagyis a betegségem kiújulásáról, hanem egy visszalépésről egy már megélt, és meghaladott én-állapotba. Az ember öntudatlanul is mintát követ: ez az öntudatlanság jelen pillanatban szó szerint értendő: automatikus reakciók, a fölöttes én kontrolljának teljes hiánya és elvesztése, sorozatos rossz válaszok egy helyzetre, aminek az irányítása érezhetően kicsúszott a kezemből.

Oké, vegyünk egy példát, van egy ismerősöm, aki három napig bír megállás és alvás nélkül alkoholizálni, mielőtt ledobja az agya a szíjat, és agresszív lesz, megváltozik a személyisége, vagyis neimshogy megváltozik, hanem nem is lesz neki. Oké, ez a dipszománia. Úgy látszik, nekem kevesebb is elég. Véletlenül összefutottam ezzel a kedves ismerősömmel egy ilyen dipszomán periódusában, és eddig sohasem követtem végig az eseményeket a legvégéig, és érzésem szerint most is hamarabb távoztam a helyszínről, minthogy megvárjam a végkifejletet. Kár volt, mert régebben én is folytattam ezt a gyakorlatot, ha nem is alvás nélkül, de borítékolható, hogy ennek jó vége nem lesz sohasem. Az ember addig-addig koslat, forgatja magát, ameddig méltatlan állapotokba és helyzetekbe keveredik hasonló állapotban lévő ismerőseivel, és sorstársaival. Az Egérben, ahol újabban mindenkit bácsinak szólítanak, Józsi bácsi, Laci bácsi, Feri bácsi, Csabi bácsi, Robi bácsi, de ahonnan legalább ki vannak tiltva az eleve rosszindulatú emberek, és a Pixisben, ami tele van bűnözőkkel, de leginkább wannabe bűnözőkkel, akik még ahhoz is kevesek, hogy kocsmai lehúzásokon túl komolyabb balhékat megcsináljanak. Bár félreértés ne essék, ilyesmikért is lehet börtönbe menni.

Ez az a zóna, amiről már korábban is írtam, a város északi része, az ilyen emberek komfortzónája, ez az, amire mindig kíváncsi voltam, hogy milyen lehet éjszaka, mert eddig mindig emberi időszámítás szerint elhúztam innen, de most, hogy ebben a pár napban ittragadtam én is, már tudom, hogy nem érdemes, se nappal itt lenni, de méginkább éjszaka, és tökéletesen igazak azok a mendemondák, amiket a 4-esben, meg az Egérben hallani, hogy "csirkefogók" járnak többnyire ide ki éjszaka, meg akik éppen dipszomán turnéjukon vannak, normális emberrel itt nem találkozni. Ezek után, ha nem bírok magammal, be fogok menni a külvárosból a belvárosba, és csakis ilyen tingli-tangli eseményeken részt venni, ami tele van ugyan hullarészeg fiatalokkal, de ők legalább hátsó szándék nélkül, saját pénzükön járnak lerészegedni. (Vagy mondjuk a szüleik pénzén, de ez sem érdekel.)

“Akinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát, mert emberi szám az, és annak száma hatszáz-hatvanhat.”

Nemrég valakivel szemben kimaxoltam a mocskolódás fogalmát teljesen. Ezt igen rosszul tettem, és többet nem fog előfordulni.

[...]Pontosan olyan ez, mint a skizofrénia: az évek alatt felhalmozódott háttérbe húzódás, a stresszhelyzetek elfojtása, és a többi, egyszer csak egy alternatív valóság formájában ölt formát. Még nem mondtam senkinek, de valamennyire tudatos választás volt a skizofrénia, én magam határoztam el, hogy megváltozok, én terveztem el, hogy más leszek ezentúl az emberekkel, csak még nem tudtam, hogy ez csúnyán visszaüt rám. Olyannak kellett volna maradnom, mint voltam, szerénynek, visszahúzódónak, és nem előre eltervezni a személyiségem gyökeres megváltoztatását, majd a felszínen ugyanannak maradni, aztán mégis más drive-ok dolgoznak már bennem, mint akkor. Mégis ennek ellenére úgy érzem, önazonosabb maradtam, mint sokan mások. Köszönöm. Annak ellenére, hogy beteg lettem, és a felszín alatt gyűlölködő, ami csak az érthető irigység az egészségesek személye iránt. Aztán lassan rájöttem, hogy nem kell túlmisztifikálni ezt a dolgot: nincsenek egészséges emberek, bárki kerülhet oda, ahonnan én jövök, nemrég egy pszichiáternő tűnt el így a süllyesztőben, ui elfekvőre került. Hogy az idióta mondást idézzem: "mindenkinek van bent ez téglája", időzített bombán ülünk az agyunkkal, a nagymamám például most kezdi elveszíteni a fonalat, társadalmi konvenció kérdése, kit tekintünk egészségesnek, én pl. senkit mostanában.

Annak idején figyelmeztetett az első bnőm, hogy mindenki hülye, sajnos ezt nem vettem neki komolyan, de különben is, ő sem volt kivétel, amit néha leművelt. Emberek között lenni nem rossz, de nem is jó, ráadásul nagyon ki kell őket pihenni, mert fárasztóak. Az indirekt megszólalást szeretem, a digital artot, mert az annyira személytelen, hogy még véletlenül sem kell direkt kontaktusba kerülni az alkotóval. Megcsinálja a művét, felteszi az internetre, és az vagy önálló életre kell, vagy sem. Az irodalom is szerintem előbb-utóbb el fog jutni abba a fázisba, amikor már nem a szűk érdekcsoportok mentén fog menni a dolgok elbírálása, hanem a személyes marketing fogja meghatározni, mi kerül az olvasó elé. Ennek első lépése a blogírás, de sanszos, hogy a jövőben a digitális írástudás fogja meghatározni műveink értékét, amiben még kevesebb a pénz, de szerintem nem is jár értük annyi honor.

Valami ilyesmiről szól Anna Anthropy: Rise of the Video Games Zinisters című könyve, amit ráérő időmben le fogok fordítani, egyre inkább úgy tűnik...

Most egy nagyon érdekes dolgot fogok mondani. A felsőoktatás, és annak folyamatos reformálása számomra a bukás, vagyis inkább a bukdácsolás szinonímája. Erről annak idején egy egyetemi újságba szerettem volna írni - mindegy, úgysem közölték volna le. Mert persze az ilyen újságoknál sem volt ismerősöm, sem folyóiratoknál, sem könyvkiadóknál, sem sehol.

Ha valaha is valamiről cikket akartam írni, akkor erről: Jót tesznek-e az állandó reformok a felsőoktatásnak? A  reformok ugyanis csak a kereteket szabják meg, abba, hogy mit tanítsanak, alig, vagy nincs beleszólásuk, még egy középiskolai tanár is úgy tanít, ahogy akar, nemhogy egy egyetemi oktató. Jó esetben.

Na, kezdjük az elején: először főiskolára mentem, ahol volt valami olyan megkötés abban az időben, hoy 2 év alatt nem volt szabad 10 db utóvizsgánál többet összeszedni. Na már ez eleve baromság, félévekre lebontva ez 2,5 utóvizsga, nehezebb szakokon (angol, matek) rendszeresen sírva távoztak a diákok, amikor begyűjtötték a 11.-et. Második év végére nekem is összejött angol-magyar szakon. A tanulmányi osztályon azt javasolták, ne számíttassam be a már meglévő vizsgáimat, ez annyira bölcs tanács volt, hogy volt, amiből 4-es, 5-ös helyett elégtelent kaptam, ráadásul megint összejött a 11 UV ezzel a módszerrel (mivel csak az utolsó félévben szerzetteket törölték el).

Jó, úgy döntöttem, hogy elmegyek egyetemre, most már csak magyar szakra. 4 évig nem is volt semmi gond, hagyományos képzés, nincsenek hülye szabályok, amibe beleestem, hogy éppen akkor vezették be a Neptun rendszert, ami akkor elég nagy kavarodást okozott, egyszerre volt papír alapú, és elektronikus indexünk. Ebből lett a baj: ugyanis nem találták az indexemet, a tanár nem tudott beírni 2 jegyemet, utólag meg már hiába írtam neki e-mailt, nem válaszolt. Jó, gondoltam 4. év végén már nem olyan gáz megbukni az adminisztráción, úgyis jól érzem magam, egy évet pihenek, stb.

Persze, ahogy azt Móricka elképzeli: mire visszamentem, még nagyobb fejetlenség, káosz, be kellett sürgősen vezetni a kreditrendszert, ami főleg egyszakosoknak volt szívás, mert kitalálták az okosok, hogy aki egyszakos, az köteles annyi kreditet teljesíteni, mint aki két szakos, így egy év alatt kellett volna teljesítenem annyi kreditet, amit mások 5 év alatt teljesítenek. Ebből nem engedtek. Gyakorlatilag képtelen követelmények elé állítottak.

Ekkor tört rajtam ki a skizofrénia is, plusz egy nagyon zavaró fülzúgás, amitől sokáig nem tudtam koncentrálni, természetesen a mai napig megvan mind a kettő, épp csak nem annyira foglalkozok velük már 10 év után. Egy év kellett, amíg belátta az egyetem vezetése, hogy ez így nem kóser, és gyorsan bevezették a bolognai rendszert, meg visszavezették a hagyományos rendszert, hogy akik abban kezdtek, tudják már legalább valahogy befejezni. Egyszerre volt jelen ebben az időben a hagyományos, a kredites, és a bolognai rendszerű képzés. Újra megpróbáltam, eléggé depressziósan, majd ismét hallucinálni kezdtem, és abba kellett hagynom a sulit. Minden zavart, minden kérdés bántott, minden mondatban ellenem irányuló támadást véltem felfedezni. Egyedül Szigeti Csaba fogadott el, nála írtam volna a szakdogámat, gótikus regényekről. Csak sajnos erre már nem került sor, mert elegem lett.

Most, hogy jobban vagyok szoftverfejlesztő OKJ-ra járok, persze, mert még utoljára rúgott rajtam egyet a rendszer, hogy felsőoktatásba csak emelt szintű érettségivel lehessen bekerülni, ezzel lényegében semmissé tették a korábban szerzett érettségi eredményeket, hogy már reményem se nagyon lehessen visszakerülni magyar szakra, ráadásul nem is indul levelezőn ilyen tavalytól már az egész országban. Nem baj, szeretettel várom a következő felsőoktatási reformintézkedéseket, amivel még esetleg lenne esélyem valami komolyabbat elvégezni még életem folyamán. Remélem, hogy megérem.

Mostanában egy kicsit sokat nyeltem. Emberektől, akik a környezetemben vannak.  Ennek eredménye volt itt 2-3 csúnya poszt, amit általában alvás után levettem. Meg kell, hogy mondjam, tényleg csúnyán bántak velem, többen, és többször. De nem lehet ide járni dühöngeni, személyesen sem tanácsos nekem ezt csinálni, pláne nem itt. Le kell, hogy szögezzem, hogy nem vagyok a szó klasszikus értelmében vett jó ember, soha nem is voltam, és nem is akarok azzé válni. Pedig sokan abba az illúzióba ringatták magam velem kapcsolatban, hogy én egy érzékeny, sajnálatra méltó illető vagyok. Csalódást kellett okoznom nekik.  Minden ott romlott el, amikor a saját érdekemben gondnokság alá tettek, amit most vonakodnak feloldani. A lehető legrosszabbat hozták ki belőlem, a vergődést, a fenyegetőzést, a mocskolódást. Az viszont nem igaz, hogy én ezeket passzióból csináltam.

Mindennek súlyos előzményei vannak. Mint mondtam, nem tartom magam különösebben jó embernek, azt hiszem, a mentális betegekkel szemben van bennem némi tolerancia ls együttérzés, de velük szemben is csak megtartva bizonyos távolságot. A szociális érzékenységem konvergál a 0-hoz, dühít, ha valaki gyenge, és elesett és nyomorult. Szintén dühít, ha éveken, vagy akár csak hónapokon át táncolnak az idegeimen, amiért általában nem is szoktak bocsánatot kérni, de nem is kell, mert úgysem bocsájtok meg semmiért. Maximum idővel halványulnak el a sérelmek, én osztom azt a nézetet, ha valakinek állandóan bocsánatot kell kérnie, egy idő múlva az ember már immúnis lesz rá. Tőlem nem kell bocsánatot kérni, ha valakinek nincs önkontrollja, megette a fene az egészet. Mindennek oka van, ok nélkül nem történik semmi. Én sokáig tűrök, és még falazok is annak, aki engem bánt, de egyszer elfogy a türelmem. És olyankor nagyon szemét vagyok.

Bíróság, a véleményeim levetetése, legújabban az agyonverés, de leginkább a szájkarate megy a az írásaim kapcsán. Ki szerettem volna várni a gondnokság végét, és már csak könnyedebb témákkal foglalkozni. Elgondolkodtam azon, hogy egy időre szünetet tarok, mivel nagyon észnél kell lenni a gondnokság felülvizsgálatánál, és legalább addig bírjam ki, ameddig megteszem a szükséges lépéseket, ne írjak meg itt mindent előre, azzal úgysem vagyok beljebb. Felháborító, hogy 2 évre szól a gondnokság, de az ügyem már 2013 tavasza óta húzódik. Ha lesz fejlemény, biztosan megírom, de most egy kicsit csendesfolalkozás fog következni, rendezem a sulis dolgaimat, amiket már egy ideje megint hanyagolok, megpróbálok WP-ben összehozni valami játékos portált, közben meg lehet, hogy egy kicsit depresszióba esek, bár tudom, hogy nincsen miért. De az is lehet, hogy tovább folytatom hamarosan, átgondoltabban, és kevesebb indulattal. Mert alapvetően én nem vagyok idegbeteg. Elmebeteg? Az talán. De ez most legyen csak az én magánügyem.

Ma megvolt a metakognitív tréning első ülése - ez az a módszer, ahol megintcsak tesztalany vagyok, és amit szeretnének különféle magyarországi pszichiátriákon bevezetni, és alkalmazni a skizofrénia terápiájában. Szerintem egyre több jel mutat arra, hogy a gyógyszeres terápia önmagában nem elegendő a skizofrénia rehabilitációjánál. A metakognitív tréning egy 16 alkalmas kis lelkigyakorlatokból (imádom ezt a szót) álló készségfejlesztő eljárárás, melynek során szellemi képességei(n)k felfrissítésére tesznek kísérletet. A folyamat közben elért eredményt ellenőrzik, amit egy előzetes, és egy lezáró teszt elvégzése jelent. A teszt egyszemélyes, és nem publikus, a foglalkozások 6 fős csoportokban zajlanak. A program érdekessége, hogy nagymértékben támaszkodik az ide vonatkozó szakirodalomra, az első alkalom inkább elméleti jellegű ismereteket közöl, és ehhez kapcsolódó szituációs feladatok kerülnek az ülésen megbeszélésre. A skizofrén pszichotikus állapot, és a (skizofrénia utáni) depresszió gondolati sémáit igyekszik megvilágítani az első alkalom, kihangsúlyozva, hogy ezek a sémák a mentálisan egészségesnek mondott embertársainknál is működnek, bár nem olyan intenzíven.

Az emberek viselkedése leírható úgynevezett oktulajdonítási stílusok mentén, amiből háromféle létezik, és az emberek többsége hajlamos egyetlen okra visszavezetni a bekövetkező eseményeket. Pedig általában ezeknek az okoknak a keverékei játszanak szerepet az események bekövetkeztekor. Ezt tekintetbe kell vennünk, amikor kiértékeljük a velünk történteket. Ez a három ok:

- én

- a másik ember (mások)

- a környezeti tényezők (a helyzet, és a véletlen)

A depresszióban szenvedőkre jellemző, hogy a kudarcok okaiként az "én"-t, tehát saját magukat jelölik meg, míg sikereiket a szerencsének, tehát a környezetnek tulajdonítják. Ez az oktulajdonítási stílus tovább rombolja a depresszióban szenvedő ember amúgy is alacsony önértékelését.

A téveszméktől szenvedő ember oktulajdonítása: saját kudarcukat, vagy a negatív életeseményeket más embereknek, vagy a környezetüknek tulajdonítják. Hajlamosak arra, hogy mind a pozitív, mind a negatív életeseményeket úgy ítéljék meg, mintha ők azt nem tudnák kontrollálni.

Ez utóbbira egy eset ismertetése:

Anna gyakran elesik. Saját meggyőződése: a nagybátyja az agyába ültetett elektródákon keresztül zavaró jelzéseket küld neki. A valós ok: Annánál egy súlyos neurológiai kórképet diagnosztizáltak (szklerózis multiplex).

És hogyan használható fel mindez a mindennapokban? Megtanulhattuk, hogy a történések okai multifaktoriálisak (szintén kedvenc szó), a személy (én), mások, és a környezet kisebb nagyobb mértékben szintén benne van a játszmában. Például, ha valaki késik egy találkozóról, az lehet az ő felelőtlensége (sokáig mossa a haját), külső körülmény (ráadásul a buszt is lekési), végezetül fennállhat az a szomorú tény is, hogy tényleg nem is olyan fontos számára a találkozás. Mi ebből a tanulság? Az, hogy ne gyepesedjünk be, nem mindig a másik hibája minden (skizo), felesleges csak önmagunkat felelőssé tenni mindenért (depi), én viszont folyton csak a körülmények áldozata vagyok. :-)

Hol volt, hol nem volt, az erdő mellett volt néhány társasház, egy pszichiátria, meg egy szakkör. Persze nem csak ennyi volt: egy nővérszálló, ahová dugni jártak a pszichiátriai dolgozók, egy Fehér Egér nevű, meg egy Deszkás nevű kocsma, ahová ki-ki látogattak a pszichiátriával közös érdekeltségű addiktokógia lakói. De jöttek a bőrosztályról, tüdőosztályról, és még ki tudja, honnan, kellemesebbé és komfortosabbá téve a kórházi tartózkodást. Plusz ott volt még a nyanya tanya, polgári nevén 3-as számú nyugdíjas klub, ahonnét szintén ki-ki szökdöstek az Egérbe, vagy a Deszkásba. Igazából ez Nyíregyháza legészakibb pontja, leszámítva a hozzákapcsolt részeket, Sóstót, meg ezeket.

Ez az egész vidék annyira belterjes, hogy szinte mindenki ismer mindenkit, legalább látásból. A környéket egyfelől a volt pszichiátria, másfelől a Pikoló nevű szórakozóhely határolja, ami a zóna bulizó központja (volt, amíg rá nem jöttek, hogy éjfél után nem éri meg nyitva tartani, mert ilyenkor már nem nagyon van fogyasztás, inkább csak a hőbörgés megy, de az nagyon).

Szóval ez egy ilyen rekreációs és rehabilitációs központnak van kialakítva, társasházakkal teletűzdelve, az egyikben töltöttem a múlt hónap nagyrészét, távol a szülőktől, és mondhatom, a tanyasi lét után felüdülés lett volna, ha a társasházi falszomszédaim nem éppen egy furcsa apa-lánya páros, akik, lévén, hogy a társasház eddig üresen állt, kissé sajátos életmódot folytattak eddig, a papa napközben felöntögetett a garasra, persze zugiban, és amikor már rendesen volt benne, járókelőkre vadászott egy kis csevely reményében. Kitűnő társalgónak képzelhette ilyenkor  magát, állapotáról csak az őt körüllengő szeszpára tudósított. Magyarul már méterekről bűzlött a cefrétől.

A kedves lánya egész nap trágárkodott, és káromolta az Istent, felső fokú szinten, mivel még egyetemet is végzett a drága. Hát. istenem, megszokták, hogy egyedül uralják a 4 lakásból álló komplexumot. A bajok nemrég kezdődtek, kiderült, hogy zavarja őket, ha az udvaron ég a villany, vagy porszívózás van, meg egyáltalán, hogy nemcsak ők laknak ott egyedül, és uralják ott a környéket. Ja, és mindezt minősíthetlen, idegbajos stílusban adják az ember tudtára. Arra nem gondolnak viszont, hogy a hang két irányba terjed, én is hallom az állandó veszekedést és kiabálást. Először a leányzó kezdett ordibálni, hogy "átjön és szétver" a villany miatt, meg hogy cirkuszt csinál, meg balhét. Majd a részeg fater szerint vasárnap nem szabad porszívózni, és amikor azt mondtam rá, hogy "jó", erre valami olyasmit válaszolt, hogy szerinte nekem "igenis"-sel kellene rá felelnem, aztán még valamit bazmegelt, majd bejöttem. Most akkor sötétben kell laptopoznom este, és maximálisan csendben lennem. De talán ők is visszavettek valamit a hangerőből. Hát, igen, a külön élés nehézségei. Ebben a fene nagy szabadságban az első konfrontációk.