Skizofrénia underground

Vissza a játékok világához. Ezúttal nem konkrét játékokról lesz szó, nem is női játékfejlesztőkről, hanem női játékosokról. Régebben volt már róla szó, hogy az amatőr kalandjátékok világában enyhén szóla felülreprezentáltak a transznemű lányok, nők. Nem véletlenül. A videojáték népszerű propaganda felülete a transznemű kisebbségnek, művészi formában fejezik ki önmagukat, céljuk ezzel önmaguk megértetése, és elfogadtatása, legkevésbé pedig ennek reklámozása, vagy feltűnés keltése, mármint általában. Ld. Transznemű játékfejlesztők, játékkritikusok I., Transznemű játékfejlesztők, játékkritikusok II, Egy átlagos fiatal transz nő naplója, stb... lassan készül a befejező rész, hehe...

Átmenet: indie, majd kereskedelmi játékok arca: Zoë Quinn

/Wikipedia: Zoë Quinn/

Jó, tegyük fel, hogy gyakran ők tematizálják az amatőr (indie) játékfejlesztés igen nagy százalékát, de persze, "mezei", női játékfejlesztő is akad bőven. Álljon itt átmenetként az amatőr és a kereskedelmi játékok keresztútjánál Zoë Quinn, aki a Depression Questtel amatőr szinten kezdte, de ma már leginkább a kereskedelmi játékok irányába kacsingat. És legyen ő egyedül az átvezetés az indie, és a kereskedelmi játékok között, ahol viszont merőben új viszonyulást és hozzáálást találunk.  Ameddig az indie játékfejlesztés sztárjai maguk az alkotók, a kereskedelmi játékok világában a fő hangsúly a fogyasztóra, a fizető vendégre tevődik át. Hogy ki fejlesztett egy adott kereskedelmi játékot, az említés szinten marad, annál is inkább, mert itt nem személyekről, hanem cégekről, márkanevekről brandekről és egyebekről van szó. A kereskedelmi játékok világában az ember, a hős, a személy, csakis a játékos (ma már gamer).

Kereskedelmi játékok, gamer, cosplayer: Alodia Almira Arraiza Gosiengfiao

Aloida egy csapásra lett híres gamer és cosplayer*, ahogy nővérével, Ashley-vel feltűnt egy Fülöp-szigeteki manga magazin címlapján.  * A cosplay (costume play), kosztümös játék röidítése, valójában egy performansz művészet, a cosplayerek kosztümben jelenítenek meg bizonyos karaktereket, nem ismeretlen a szerepjátékos szubkultúrában, de az anime és manga világában is igen elterjedt. Aloida Gosiengfiao az Animé Club nevű internetes videojátékos és anime közösség tagjaként vált a cosplay mesterévé. Játékokhoz való vonzalmát a modell és cosplayer Aloida nem egyszer megörökítette, például a DeviantArton elhíresült két fotója a Gamer I. és Gamer II. minduntalan visszaköszön, ha valaki netán van olyan elvetemült, hogy gamer lányok fotói után kutat az interneten. Itt egy paradigmaváltás történt: az indie játékfejlesztő nők mellett, vagy inkább helyett a kereskedelmi játékok felhasználói kerültek a középpontba, őket nevezik Gamer Girlnek, vagy Girl Gamernek.

/The Gamer I. by blackmage9, DeviantArt/

/The Gamer II. by oraneish, DeviantArt/

Aztán ezen felül vannak még divatos gamer csajok, örök vita tárgyát jépezi, hogy vajon melyik az igazi játékos lány, és ki az, aki csak kéjeleg játékosnak öltözve, de inkább vetkőzve. Most nem csinálunk belőlük toplistát, néhány megosztó vélemény azért található a kérdésben, ezt néhány vicces grafika igyekszik nekünk bemutatni, természetesen a telesség igénye nélkül:

Tegnap kontrollon voltam. Megkaptam az abilify injekciót. Természetesen előjött az ilyenkor menetrendszerűen jelentkező használhatatlanság, fáradtsággal egybekötött pörgés, inkoherens gondolkodás, szóval hoztam a legjobb formámat. Bevallom őszintén, egy kicsit még mindig kóválygok. Az abilify tablettától hosszú távon nálam jelentkező inkontinencia részlegesen vissza-visszatér az injekciós változatától is, talán azért nem ilyen erős formában, mivel nem a gyomromat irritálja, hanem egyenesen a véráramba jut, onnan pedig közvetlenül az agyamra fejti ki a hatását. Az abilifynak ezt a hatását a hivatalos pszichiátria nem ismeri el, sem intézményesen, sem személyenként, de egy dolgot biztosra veszek: idős, vagy kevésbé idős koromra pelenkában, vagy gumibugyiban végzem. Szóval elképzelhető az egyéb gyógyszerek mellékhatása, hogy inkább pisikaki egybe' az abilifytól, minthogy zombi üzemmód bármelyik másiktól. Valóban, a legmodernebb antipszichotikus készítmény az abilify, és az azonos hatóanyagot tartalmazó explemed. A zombi üzemmódnál nem az a baj, hogy az ember lassú, hanem az, hogy valóban átéli az élőhalott lét minden kínját... Persze nekik még mindig lassú vagyok, rá is vezették az ambuláns lapomra. Meg kérdezték, hogy kijövök-e a szüleimmel.

- Miért, drága Főorvosnő, Ön kijön a szüleivel? - vissza kellett volna kérdezni.

Számomra fontos referenciaszemélyek állítják egybehangzóan, hogy nem vagyok lassú, de a pszichiátereknek valahogy mindig túl lassú vagyok. Persze az is igaz, hogy január 9-ig egyáltalán nem tudtam ügyeket intézni, vagy csak csapnivalóan, aztán mintegy varázsütésre, egycsapásra visszanyertem ügyintézi képességemet. Van ilyen. Rousseau is épen Diderot-hoz tartott Vincennes-i börtönébe, amikor a dijoni akadémia pályatételét kézhez kapta, és megvilágosodott, majd megírta az Értekezés a tudományokról és művészetekről szóló nyertes pályaművét. Na, így világosodtam meg én is a nyíregyházi járási bíróságon, amikor a bírónő kimondta a gondnokság eltörlését, illetve megszüntetését. 3 évig tartó béklyó hullott le rólam: ügyeim azóta magam intézem. Lehet, hogy ha meglesz az OKJ-s bizonyítványom, utána meg esetleg a diplomám, hirtelen felgyorsulok, ki tudja?

De nemcsak ez a lassúság zavar, hanem a többi latin kifejezés, ami mind arra utal, hogy én autisztikus és debil volnék, amellett, hogy paranoid skizofrén, erősen szorongó, és nem-organikus inszomnia kínoz. Egy hozzáértő személy elmondta, hogy a térségben az én diagnózisom valószínűleg a legrosszabb, ez tekinthetem búcsúajándéknak a K.....v-érából, eredetileg azért kaptam a térség legnegativisztikusabb diagnózisát, mert az intézményvezető főorvos úr bizonyos borítékok hatására szintén megvilágosodott, és a teljesen tökéletes státuszomat átírta a lehető legrosszabbra, persze szüleim kérésére, kellett akkor nekem a rokkantnyugdíj, vagyis családilag rá voltunk szorulva (k..vára), és bizottság előtt álltam.

Ez mind szép és jó. Node hány éve is ennek? Megvan jó 4-5 éve is tán. Azóta már a harmadik kezelőorvosomnál járok, a státuszom azóta is autisztikus, negativisztikus jellemvonásokat sugall, mint aki tkp debil. Na, ez most csak azért érdekes, mert hogy ha, és feltéve, elvégezném a tanfolyamot, akkor egyből jön a pofáraesés. Ki alkalmazna egy szorongó, negatív, autista debilt? Hamarabb feltételezik, hogy vásároltam egy szoftverfejlesztő bizonyítványt, minthogy azt gondolnák, hogy az egész keleti part pszichiátriai vezetője valótlant állítana, vagy olyat írna alá. Nem én csalódtam a kezelőorvosaimban elsősorbn, hanem a környezetem, barátaim, ismerőseim, munkatársaim, már akit érdekel a téma, és ért hozzá. Minden erőmmel próbáltam csitítgatni őket, és elbagatellizálni az ügy jelentősségét, de jobban belegondolva, tényleg a jövőm a tét egy kezelőorvosi vélemény kapcsán: mindössze annyi áll, vagy bukik rajta, hogy alkalmaznak-e munkahelyen, illetve mehetek-e egyáltalán továbbtanulni, vagy kiszórnak az alkalmassági rostán.

Bár refrénszerűen visszatér nálam, hogy végigpróbálták velem az egész repertoárt: fizikai, kémiai kényszerítést, később jogaimat korlátoztak egy alig átlátható jogi procedúrával, az utolsó felvonást a Hodászi demens-skizofrén elfekvő jelentette volna, ahol a tagság általában halálig tart. Ehhez képest, már csak annyit tehetnek, hogy rossz híremet keltik a világban, bármerre is járok, az egészségügyi adatbázisban szerepel, hogy szegény nagyon hülye, aztán csodálkozom, hogy mindenhol úgy beszélnek velem, hogy artikulálnak, és a leírás szerint, fogyatékosként kezelnek. Csak egy péla. A leszázalékolási bizottságnál a szoc. ápoló csaj: "Róóóbíííí, meg túúdóód móóóndaníííí, hány évesek a szűűűleííííd?" Először úgy néztem rá, hogy majdnem leszúrtam a szememmel, aztán a másik pillanatban szerettem volna rá borítani az asztalt, végül számoltam x-ig, és nyugodtan, bár enyhe bizonytalanságot csempészve a hangomba, belementem a színjátékba.

- Ööö... hhaaatvaannn... kettő, úgy tudom.

Mindenesetre a játszma az utolsó felvonáshoz érkezett: Mindenki egészségenek tart, kivéve a kezelő orvosom, illetve a kezelő orvosaim. Előttük mindig sík hüye maradok. Hiába küzdöttem, gyógyszerekért, szabadságért, a jogaimért, hivatalosan egy címeres ökör vagyok, Sötét Szabolcs legnagyobb marhája, legalábbis a diagnózisom szerint. És ez nem vicc, ez nem költői túlzás. Néha már kíváncsi vagyok, nem áll-e egy szürke eminenciás, esetleg egy egész csoport belőlük az események mögött. Mert az, hogy amiket írok, nem tetszhet mindenkinek, az nyilvánvaló. És általában nem szegény, magatehetetlen embereket piszkálok az írásaimban, hanem befolyásos klientúrával rendelkező, elismert pszichiátereket. Ja, hogy most is ezt tettem? Jaj, bocsi...

- Miért nem teszi ki nyíltan a foltozni való rongyos batyut? - mondta a bakter az anyósának, amikor megtalálta a gatyamadzagot a levesében. Mármint az Indul a bakterházban, ami nem a kedvenc filmem, bár tagadhatatlanul igen erőteljes mondatok hangzanak el benne, szóval általában még az is értékeli az elhangzó szövegek nyelvi megformáltságát, akit esetleg nem tud azonosulni különösebben sem a szereplőkkel, sem a filmbeli környezettel. Amit én értékelek benne, az az eléggé soványka folklorisztikus szál, ami végigvonul a filmen a háttérben, és helyenként annyira elvékonyodik, hogy szinte észrevehetetlen. Na, de most itt nem erről lesz itt szó. :-)

Hanem csak arról, hogy miért nem teszem ki a rongyos batyut, vagyis, ha 1. levették rólam a gondnokságot, 2. eljöttem a munkahelyemről, vajon miért nem rukkolok elő valami vérlázítóan fantasztikus, újszerű meglátással, amit a fennálló körülmények miatt nem mondhattam ki. Azért, mert nincs ilyen. Amit akartam, burkolt, vagy kevésbe burkolt formában elmondtam a témáról. Szerintem a már itt elhanzottaknak kellene magukért beszélniük, az ügy érdekében eddig annyit tudtam tenni, hogy megváltoztattam néhány honlapcímet, vagy blogcímet (minden blog honlap, de nem minden... na jó, hagyjuk), és bizonyos helyeken a nickneveimet, néhány helyen a teljes nevemet használom, néhány helyen mást, ha valaki találkozna más jellegű írások kapcsán a nevemmel, egyébként Papp Róbert vagyok, jó napot kívánok. Ha valakit is érdekel, eddig miért nem tettem meg ezeket, erre az lenne a válaszom, hogy nem akartam a szakkörbeli pajtásaim előtt mindenáron felfedni magamat, a másik meg, hogy minden, amit mond, a bíróságon felhasználható, szóval tudjuk... Amúgy, ezek után, hogy beszámíthatóvá nyilvánítottak, beperelésileg hogy fog a sorsom alakulni, nem tudni, nyilván nem fogok többet dehonesztáló kijelentéseket tenni senkire. Legalábbis név szerint. :-D

A dolgok állásáról még annyit szeretnék elmondani, hogy nem tudom, mennyit fogok itt még pszichiátriával foglalozni, de azt viszont érdemesnek tartom megjegyezni, hol helyezkedem el a pszichiátria-antipszichiátra képzeletbeli tengelyén. Hát, leginkább sehol. Egyfajta radikális pszichiátriakritikát képviselek, én, egy személyben, még a hozzám közel állók közt is egyedülállóan, ami mindkét oldalról tekintve bosszantó, és idegesítő, hogy akkor mit akar ez a faszi, hát, elmondom, mit akarok, minél kevesebb kontaktot az orvosommal, aki történetesen éppen a térség vezető pszichiátere (milyen érdekes), és adják be az anyagot, mint egy rossz narkósnak, ameddig szükséges, aztán alászolgája.

Úgy gondolom, a skizofrénia hívószó a címben blogos körökben nem ismeretlen, érdekes annyibban, hogy figyelemfelkeltő, és bizonyos számú látogatót vonz, széles körű népszerűségre azonban véleményem szerint nem számíthat, mint ahogy a fogalomkör sem, amit manapság takar. Viszont nem ebből a megfontolásból választottam, hanem a rongyos batyu kitétele miatt, hogy merjük végre nevén nevezni a dolgokat, nem kellenek sem ironikus, sem eufemisztikus megfogalmazások, hiszen a blogszakma elvárja, a keresőmotorok elvárják, meg amúgysem nem árt, ha a cím arról szól, ami a téma, de legalábbis köszönőviszonyban van vele. Mondjuk magyar nyelv és irodalomból középiskola első osztályában elmondják már ezt az infót, ha jól tudom, A kulcs című novella kapcsán (az érdeklődőknek esetleg még hamarabb), és hogy ez egybecseng a modern kor elvárásaival, csak hab a tortán.

És most térjünk rá a lényegi részre, miért csinálok egy magánügyből közügyet, miért adok egy gesztust a keresőmotoroknak (szándékosan nem nevezném SEO-nak), és azt hiszem, ezzel egy érzékeny kérdést fogok tárgyalni, hogy egy skizo egotrip miért kellene, hogy nagyobb figyelmet igényeljen itt, mint bárki másnak a személyes gondolatai? Egyesek szerint ez nem fair, gondolom. Egyrészt szerintem sem, másrészt pedig tisztában vagyok vele, hogy bizonyos értelemben egyedülálló, amit csinálok itt egy betegblog (azt hiszem, ez mára már külön kategória lehetne) címén. Mentális betegek, például skizofrének eddig nem igazán aktivizálták magukat ebben a műfajban, illetve, ha igen, környezeti és társadalmi hatások, illetve személyes motívumok miatt ezt nem sokáig tették meg. De végülis nem akarom ezt most túllihegni, talán még később visszatérek rá néhány gondolat erejéig. Maradjunk annyiban, hogy jól írok, oszt kész. Bár ezt szokták amúgy vitatni egyesek, hadd mondjam el, hogy előbb ismertem fel a jó írásokat (jóval előbb), mint ahogy én magam létre tudtam volna hozni ilyet. X évig tanultam a főiskolán, Y évig az egyetemen, és Z évig fogom valószínűleg jövő évtől, szóval volt benne munkám bőven. Nem pattantam ki Zeusz fejéből Pallasz Athéné módjára teljes fegyverzetben. Szóval csak éreztetni szeretném, mennyire kivételezett a helyzetem azáltal, hogy az írásaimmal tudok tenni magamért, és a mentális betegekért, de leginkább a skizofrénekért, és hogy mennyire esetleges ez a konstelláció, hogy én pont mostanában, pont ezeket az eseményeket leírtam. Lehet, hogy holnap elüt a busz, és lehet hogy valaki más lép a helyemre, de érzésem szerint elsőként tudósítottam egy olyan Terra Incognitáról, ahol sokan megfordultak már, de a körülményeik folytán élményeikről még nem tudtak beszámolni.

avagy miért nem csinálok videoblogot?

"és ilyenkor délutánonkint, amikor felébredtem, bámulva láttam, hogy ilyen óriási, ilyen rettenetes diadalaim után is csak oly hülye, nyefegő hangon enyelegtem a zsíros pofájú henteslánnyal, mint azelőtt."

/Cholnoky László: Bertalan éjszakája/

Most egy pillanatra állnék csak meg a sulis dolgok hajszolása közben, hogy bejelentsem, hogy tegnap is megálltam egy fél óra erejéig, hogy skype-interjút adjak a Rádió ZH-nak, ami egy webrádió, mentális betegeknek szól, mentális betegekről. A rádió 1 nappal korábban alakult, és én már másnap benne is voltam, és ha valaki azt mondja, hogy ez nem egy komoly dolog, akkor azt mondom, hogy még lehet belőle akár az is. Mondjuk, szívem szerint vártam volna még ezzel, de olyan kedvesen invitáltak, hogy egy délutáni matiné jelleggel szeretnének tőlem egy x ideig tartó műsort. Ebből lett majdnem 18 perc, nagyon erős konferáló szöveggel, jól feltett kérdésekkel, itt-ott csúszkáló hanggal. Azt mondom, hogy hála istennek csak 18 perc lett, mert ez még emberi léptékben akceptálható, és tolerálható valamilyen szinten. Törekedtem az ismeretterjesztő jellegre, próbáltam elhagyni a robomanes, és robi bloggeres sallangokat, és végül egy olyan hanganyag jött létre, ami szerintem több szinten értelmezheő, kezdő szintűeknek kiváló, a vájt fülű sorstársanak pedig többet adhat, aki esetleg a blogot is ismeri, annak meg már egyenesen feladja a leckét, hogy most mit is akart ezekkel mondani ez a robi fiú.

Szerintem egy szerethető arcomat mutatom meg benne, kicsit debil, kicsit bizonytalan, de az a jó benne, hogy a társadalom minden rétege számára vállalható módon beszélek benne skizofréniáról, rehabilitációs munkáról  és gondnokságról. Azt hiszem, gyakran ezek tematizálták, határozták meg a gondolkodásomat, vissza-visszatérő motívumait adva a mondanivalómnak. Azért is siettem ezt az interjút leadni, nehogy már más szólaljon meg első körben ilyen kérdésekben, mint én. Mert akkor már bottal üthetem elsőségem jogát, mármint ebben a műfajban. Az elhangzottak minden felkészültség nélkül, teljesen rajtaütésszerűen véletlen időpontban hangzottak el, amivel kimaxoltam a spontaneitás, és az önmagammal szembeni igénytelenség és felelőtlenség netovábbját. Nem baj, én teljesen meg vagyok vele elégedve.

Náu, liszn:

Levették a gyámságot. Nem vicc. Nincs kecmec, nincs cicó, nincs átba... verés. A bírónő eléggé erőteljesen megfingatott, az orvosszakértő véleménye állt szemben a kezelőorvos és a gyámügy véleményével. Nem volt ügyész, nem volt továbbbi indítvány. "Ne találkozzunk többet." - Hangzott el búcsúzóul. 2x is rákérdezett, van-e még hozzáfűzni valóm. Megilletődve, de határozott hangon mondtam, hogy nincs. Nincsenek érzelmek. Se a bírónő részéről, se az ügyvéd részéről, és én sem engedhetem meg magamnak. Tények. Szenvtelenség. Szigor. Megbocsátás. Feloldozás. Mint 3 végstádiumos reziduális skizofrén. "Ma éjjel velem leszel a paradicsomban." Az első, amit szabad emberként éreztem, az émelygés, és a hányinger. Ha lehetett volna, azt hiszem, a következőket mondtam volna el a bíróságon:

"És miért lenne gond, ha gyógyszer szedése nélkül elkezdenék össze-vissza beszélni, és hallucinálni? Kérdezem tisztelettel, milyen valóságot kellene nekem elfogadnom. Jó, elmondom, nekem legalább 2-3 valóság közül lehet választani. Van a gyógyszeres, racionális énem, van a gyógyszer nélküli, hétköznapi ember számára félelmetes és irracionális világ, ami gyógyszer nélkül ha nem is 2 hónap, de félév múlva beszippant, magával ragad, és bár el tudok tőle vonatkoztatni, olyankor a mindennapjaim része, a sámánisztikus kultúrák alappillére különben ez a világ. És van a 3., középutas megoldás, amit előszerettel javasolnak, hogy húzzam meg magam, illetve húzzam le magam a klotyón, és járjak különböző foglalkoztatókba, rehabokra, nappali pszichiátriai ellátásba, és onnan időnként szállítsanak be a pszichiátriára. Ez is egy életstílus, és ezt preferálták eddig minden szinten a társadalomban. Hadd mondjam el, hogy már én is, a saját szememmel látom ennek a 3. utas szubkultúrának a felbomlását, napjainkban ennek lehetünk szemtanúi. És azt mondom, hála istennek. Van már olyan, hogy társadalmi mobilitás nekem is mint taj skizofrénnek, igaz, hogy egyelőre pár kiválasztott élvezi az egyenrangúságot, sőt egyenjogúságot az egészségesekkel, és itt nem állja meg a helyét az összehasonlítás a szívbetegekkel vagy cukorbetegekkel, mert minket eddig stigmatizáltak, jogilag, és mindenhogy ellehetetlenítettek, elmebetegnek tartottak. Ma ez a felfogás változóban van, és én ennek büszke szemtanúja, és szerény krónikása volnék. Az, hogy én itt janiskodom, az már egy útra való rálépésnek, és azon való haladásnak köszönhető (hej regö rejtem, múlék régi nagy regös út, hehe), elmondanám, hogy ma a társadalomban olyan lehetőségek nyíltak meg skizofrének előtt, amik eddig sohasem. Ez részben a modern gyógyszereknek, részben a skizofréneknek a társadalomba való minden korban megfigyelhető beilleszkedési képességének köszönhető. Régen, ha kellett, alászálltunk az alsó világba, ha kellett, felvettük a csörgősipkát, hol szentek, hol bolondok voltunk, mostanára sikerült felvenni a ritmust, és hogy ez ebben pont ebben a technokrata korban vált nyilvánvalóvá, ez engem külön örömmel tölt el, mert úgy hallottam, egy társadalmat minősíti az, hogy bánik a bolondjaival, és hogy most kvázi a keblére öleli őket, néhányukat legalábbis, kísérleti jelleggel, és nem okoz ez különösebb megütközést, vagy visszatetszést, ez magát az adott társadalmat is értékessé, de legalábbis érdekessé és élhetőbbé teszi számunkra. Hadd mondjam el, van még mit fejlődni, de kiindulási alapnak, kezdetnek nem rossz. Mert azt hiszem, rászolgáltunk, és olyan teljesítményekkel, amiről esetleg a nagy többség nem tud, illetve nem veszi észre. De mi tudjuk. A pszichiáterek tudják. És megkezdődhet lassan a pszichiátria rehabilitációja is, ahogy a skizofrének rehabilitációja, és ez valószínűleg a pszichiátria mint intézmény és a skizofrénia mint diag önfelszámolását fogja jelenteni a távoli jövőben. És akkor mi lesz? Nemtom. Olyan még nem volt, hogy nem lett volna sehogy, they say."

Éri, nem éri, hát ez az. Itt ülök a szoftverfejlesztés tanfolyamon, és "önszorgalomból"  saját hostolású WordPress oldalt fabrikálok, ahelyett, hogy figyelnék. Idéntől freelancernek nevezem magam munkanélküli helyett. Jó, mi? Azóta semmi eredményt nem értem el, viszont (majdnem) minden percét élveztem, ellentétben azzal, amikor 120-as pulzussal rohangáltam a rehab munkahelyen minden egyes átpiált éjszaka után. Szóval minden nap, és idegből varrtam, és nyomtam a kávékat, és szívtam a cigit, munkakezdés előtt már egy dobozzal, és duzzadt az aortám, és a pipától nem láttam, hogy nekem #eztköllcsinálni és alig vártam, hogy délután beérjek a krimóba. Érezhető a különbség, amióta azzal foglalkozom, amivel akarok, mondjuk most a vizsgákra kéne akarnom tanulni. Kicsit kevesebb a szörpike, de ez is oké. Valamit valamiért. Akkor a WP sablon és a PHP. A JAVA és a A C# ráér.

"Lassan járj, tovább érsz." Most nem az, hogy tovább érek, vagy tovább élek, mert nem az. A kedves Csáth Géza bácsi számolta ki valamelyik novellájában, hogy hány millió, meg milliárd éveket él, miközben morfiumozik, az meg mondjuk a másik véglet, éppen elég nekem hogy kellemes, lagymatag semmittevéssel telnek a napjaim, és mivel kiszuperáltak a rehabilitációs bizottságban, és havi 50+ pengő fixszel az ember könnyen viccel, hát mondhatom, az egész életem csupa báj, és kellemesség. Az oviban nem voltam hajlandó délután aludni, sem a pszichiátrián csendes pihenő alatt, de bizony mondom néktek, mostanában elnyom a buzgóság. Az alvásom is rendeződött: akkor alszom, amikor akarok, nem vált be sem a rivotril, sem a dupla rivotril, sem a gyámság fenntartásával való fenyegetőzés, de szerintem még az agyonverés sem segített volna rajtam. Vagyis nem lett volna az igazi megoldás, csak amolyan endlőzung. Innen nézve egy kissé röhejes is az egész.

Most kéretlen életmódbeli tanácsokat adok, de ha legközelebb gasztro rovattal jelentkezem, akkor már onnan lehet tudni, hogy elérkezett a vég kezdete. Szóval, folytatnám: régebben azt hittem, hogy minél jobb állapotban van egy kedves beteg, annál inkább ilyesfajta munkahelyen van a helye, 1. hogy pénzt keressen, 2. hogy úgymond társaságban legyen 3. (és ezt nem teszik hozzá) hogy játsszon. Hogy lemodellezze, leképezze magának a világot kicsiben, kitaláljon magának intrikát, cselszövést, vállveregetést, mezei piros pontot, és úgy viselkedjen kicsiben egy rehab munkahelyen, mintha a nyílt munkaerőpiacon lenne, úgymond normálisak között. Mert színház az egész világ, és ha kitesszük a lábunkat a négy fal közül, onnantól kezdve már szerepet játszunk, egy ilyen intézményben meg hatványozottan. Űristen, csoda, hogy túléltem ezt is, ahogy a pszichiátriát, meg a gyámsági herce-hurcát.

Valójában egy időre talán jó, de benne is van a nevében, hogy REHABILITÁCIÓS munkahely, csak sokan örökre gondolnák. Egyesek nyilatkoztak, hogy innen mennek majd nyugdíjba, efféle. Csakhogy az ember már érzi, mikor van készen, mikor elég. Amikor a rehabilitáció már csak ront az állapotán, akkor kell váltani. Az én meglátásom szerint. Különben már csak lefelé visz az útja. Amikor már nem okoz örömet a szerződéshosszabbítás, amikor minden nap lógásnak, szabinak, táppénznek örül az ember, ezek a figyelmeztető jelek. Amikor elküldik a városba, és vonakodik visszamenni munkaidőben, a szünetek megnyúlnak, a vécére gyakrabban kell menni, hacsak kifújni is magát az embernek. Az étel csak munkaidőben esik jól, és titokban, nem a szünetben, negyedóráig kell söprögetni az asztalt, máskor meg meredten bámulni magunk elé.

Szóval csak annyi lenne, hogy aki már megérett arra, és megteheti, dobbantson nyugodtan. A rehabilitáció nem egy életre szól. Bár, tudom, hogy valaki nem teheti meg. Tőlük sorry, nekik ne mutassuk meg a bejegyzést. :-(

Mit jelent poszt-énnek lenni?

Mi történik, amikor már nem tudod magad többé személyiségnek hívni, amikor az önazonosság érzése megoszlik néhány példány között? Mit reagálsz? Visszavonulsz önmagadba, és remetévé válsz? Kiterjeszted magad addig, ameddig minden identitástudatod elvész? Darabokra hullasz? Szándékosan látsz neki, vagy hagyod, hogy a természet és a szerencse tegye a dolgát?

Hogyan kezeled a kapcsolatot szétvált részeid között? Irigységgel, szánalommal, gyűlölettel, romantikusan? Mi történik, ha nem értesz egyet önmagaddal? Lekapcsolod a példányt? Megállítod a folyamatot? Hogyan tanulsz a többi példánytól? Egyesítéssel? Felülírással? Egyszerűen olvasol róluk a reggeli lapokban? Milyen kötelékek fűznek a többi példányhoz? Te birtoklod még őket? Fenntartasz egy alapszemélyiséget, vagy hagyod a részeket leválni a forrásról?

Mit jelent poszt-énnek lenni?

A Post-Self egy együttműködésen alapuló fikciós projekt, arra tervezve, hogy felfedezhessünk egy univerzumot, ahol a személyiség érzete elmosódhat, osztódhat, vagy lebomolhat, sokszorozás útján, példányokra. Kezdetben kapunk egy világleírást, ahol a történetek játszódnak, néhány karaktert, amit az írók szabadon használhatnak a történetekben, és néhány eleve adott bejegyzést, amit a projekt megalkotói készítettek el, és tettek közzé.

A Post-Self világához további történeteket, grafikákat, videókat, és html-alapú (Twine) játékokat várnak, amik illeszkednek a világ hangulatához. Így egy folyamatosan bővülő, közösségi fiktív univerzum felépítésében lehet része a közösség tagjainak, amely univerzum az énhatárok felbomlásának és elmosódásának lehetőségét veti fel. A játékok, novellák és egyebek világában három nem van, a harmadik értelemszerűen a semleges nem. Ami az érdekesség, hogy a semlegesnek külön kis nyelvtana van a személyes névmásokat illetően, E/3-ban pl: Ey. (Ejj!) Ez külön érdekessége a játéknak. Talán nem véletlen ez sem, ugyanis a projekt szellemi hm... kiötlője egy transznemű programozó, név szerint Madison Scott-Clary.

A projekt továbbgondolásra érdemes még mondjuk a mentális megbetegedések lehetséges fiktív modellezésénél is, gondolok itt elsősorban a többszörös személyiség kérdésére, de ami ennél is jóval gyakoribb (és ezért talán fontosabb), a tudathasadásos elmezavar (aka skizofrénia) játéknyelvi leképezésére is, már gondolok itt olyanra, aki tudja, hogy mit miért csinál (értem ezalatt azt, hogy a diagnózisa valódi betegséget takar, avagy tükröz), és nemcsak egy ráaggatott diagnózisa van ilyen-olyan megfontolásból (ld. deviáns magatartás). Persze remélhetőleg nem csak az ilyen társadalomban kissé deklasszálódott csoportok egyedei fognak érdeklődni Scott-Clary univerzuma iránt, hanem a kissé toleránsabb, vagy tájékozottabb embereknek is nyújt valamit a digitális kultúrában és művészetben megérdemelt helye miatt ez az enyhe cyberpunkba oltott cucc.*

Értékelés: 5 énhatár-elmosódás az 5-ből

Post-Self: http://post-self.io/.

* Fántásztikus! Brávó! Hogy volt! Azt hiszem, a lelkesedésem indulatszavak nélkül is átjönne a projekt iránt, de nem ebből az apropóból van itt. Hanem azért, mert most jutottam el arra a pontra, hogy munkásságom (vagyis hát tevékenységem) végleg két szálon haladjon tovább. A személyes dolgok, és minden más marad itt, a játékkal kapcsolatos témák költöznek egy WordPress blogba, vagyis portálba, na hát egy ilyen portál-blogba. Saját tárhely, saját domain, proudly presents, meg minden. Külön itt nem promóznám az oldalt, ott van a linkajánlóban, mondjuk eléggé lent az oldalsávban, de már csak azért is megéri, hogy az emberek néha szétnézzenek az ajánlott linkek között. "Tudom, hogy te engem estétől reggelig...", stb., de nincsenek illúzióim, hogy én volnék a legérdekesebb ember a világon, még akkor sem, ha történetesen skizofrén vagyok. Mondjuk azon elgondolkodtam, hogy mennyire átbaszás ez a blog, mármint olyan értelemben, hogy nem éppen jellegzetes skizó viselkedés az enyém, tehát aki innen akarja megismerni a skizofréniát, talán nem fogja, annak ellenére, hogy egy része tényleges skizofrén subban íródott. Szóval magán jellegű dolgok jönnek itt csak most már, ami a gyámügyi dolgomat illeti, és a sulis kötelezettségeim gyertyája is a körmömre égett, szóval ezekkel szolgálhatok mint témával a közeljövőben. Érdekes, hogy újévre nem terveztem semmit, és ami ebből megvalósult, hogy szinte alig iszom, és eljöttem a munkahelyemről, a suli után megpróbálok kezdetnek valami menő freelance dolgot csinálni mint pl. WP prémium sablon készítése. Ennek értelmében vagy ez lesz a záródogám témája, vagy pedig egy JAVA chat, illetve MUSH elkészítése, vagy megírása. Az elkövetkezendő 2-3 nap döntően befolyásolja majd az életem, eldőlnek a gyámsági kérdések, kialakul a tényleges téma, és beugrik a majom a vízbe, hogy egyáltalán milyen starttal indulok neki a vizsgáknak. Még annyit, hogy lóvém, az nincs, bocsi. BÚÉK!

kísérlet egy döglött platform reanimálására

"Egy társ mindenek felett"

"Az év magyar rpg makeres játéka (2016)"

Ezt nevezném én is a 2016-os év játékának, konkurencia híján. Műfaja szerint nem tudom,  egy klasszikus, romantikus rpg-re hajaz, de hogy valami egyedi szempontot is vigyünk bele az értékelésbe: mondjuk ki nyíltan, hogy egy vérbeli kardos-baszós stílus archetípusa van kialakulóban ezzel a darabbal. A sztori nem mondanám, hogy túlságosan egyedi, ami egy klasszikus rpg-nél talán nem is követelmény, viszont fel van turbózva csavarokkal és buktatókkal, külön kiemelném itt a párbeszédeket, érdekesek és fordulatosak, ami túllendít a hatalmas szövegapparátusban itt-ott - minden jószándék ellenére - felbukkanó helyesírási anomáliákon*. Jó, ha nyelvtannáci indíttatásaid vannak, nem ez lesz a kedvenc játékod, de volt már rá példa a történelemben, hogy valaki ennek ellenére írt jó játékot, ld. Honto-sorozat. Érdekesség, hogy a Hontokat is, ezt is az elsők között játszottam végig, és annak ellenére, hogy nem tettem hozzá egyikhez sem semmit, vagy mondjuk úgy, hogy a semminél alig több valamivel járultam hozzá, mégis közel érzem magamhoz a projekteket.

*EDIT: Tudomásom szerint azóta a helyesírási issue-k javítva lettek

A játékban lngely és Leila kalandjait élhetjük át a két főszereplőt megszemélyesítve és irányítva. A végjátékban helyenként a kétfős csapat kiegészül még az Eperlekvár-Házipálinka nevű kalandozópárossal is, akik sajátos karakterükkel új lendületet visznek a cselekménybe. A játék világában egyértelműen a jó erői vannak túlsúlyban, de mintha mindenen és mindenkin átok ülne, az ellenfelek megfelelően gonoszak és helyenként túlvilágiak, de nem öncélúan azok: mindegyiknek megvan a sajátos, baljós és néha hátborzongató története, mely egy mágikus, a világ és önmagunk mélyére tett különös utazás során tárul fel előttünk. A játéknak erős oldala az érdekes és magával ragadó történet, de hogy - számomra - negatívumot is említsek, a történet helyenként nem mindig gördülékeny a logikai-ügyességi feladványok sűrűsége és nehézségi foka miatt (kieshetünk a sztori lendületéből).

Mint említettem, a történet egyik, igen erőteljes szálát a romantikus jelleg hatja át, ami helyenként lájtosabb erotikus jelenetekben kulminál. Megjelenik benne a testiség is, de egyfajta érzelmi közösség is hangsúlyt kap benne, amit a cím nagyon jól kifejez, ami ugye végül A társ lett, ebben volt nekem is némi ráhatásom, és ezt nem úgy kell érteni, hogy én találtam ki, hanem a lehetséges opciók közül erre voksoltam, aminek nem tudom mennyi szerepe volt a végeredményben. Szóval ez a romantikus jelleg, nem mondom, hogy egyértelműen jó, vagy rossz, azt mondom, hogy az érzelmek ilyenfajta megjelenítése egyéni színezetet kölcsönöz a játéknak. Inkább afelé hajlanék mégis, hogy jó ez a felütés, mert egyedi, de hogy érthetőbb legyek, ha mostantól kezdve minden második játék ezzel operálna, az már fura lenne. Mondjuk egy folytatásban még elmenne, amennyiben abban gondolkodnánk.

Értékelés: N/A (az írás egy korai verzióról készült, szal ezzel várnék még)

Történet és fórum: http://tars.hungarianforum.com

Letöltés: http://ingely.atw.hu/ingely.exe