Skizofrénia underground

Imádom az angolszász irodalmat. Nem tudom, hogy a nyelv teszi-e, vagy a kulturális közeg, de azt hiszem, a régi, angolból fordított könyvek nélkül már rég megőrültem volna. Hogy? Már meg is őrültem? Ja... Mindegy, Daniel Keyes pszichológus-íróval életem egy kritikus időszakában ismerkedtem meg (bár mostanában kezd gyanússá válni, hogy minden életszakaszom kritikus ezért vagy azért), amikor első könyvét olvastam, a Virágot Algernonnakot, teljesen lenyűgözött, mert magam is hasonlókat éltem át, mint a főhős. Most, mikor Az ötödik Sally-t olvastam, ezt érzem magamra nézve teljesen aktuálisnak, szinte minden szava arany(, állítmány)...

Például amit a pszichiáterek burnout-szindrómájáról ír, egyenesen tankönyvbe illőnek hangzik, ezt azért tartom itt fontosnak megjegyezni, mert sok pszichiáteren megfigyeltem már a szimptómáit (ugye, mi is figyelünk?):

"Együttesen fellépő tünetcsoport. Ebben az esetben azt írja le, ami sok-sok pszichiáterrel történik, aki túl sok időt tölt a pácienseivel, vagy ahogy mostanában nevezzük őket, a klienseivel. Azok az évek, melyek során szembe kell néznie az emberek félelmeivel, emlékeivel, álmaival és hallucinációival, nem múlnak el nyomtalanul. És az orvost dehumanizálja, hogy állandóan ki van téve az emberi szenvedéseknek. Már nem figyel igazán oda. Hogy megvédje magát a szenvedések hatásaitól, héjat növeszt a lelke köré. Az érzelmei megkövesednek. Végigcsinálja a lépéseket, fenntartja a látszatot és a doktorbácsis modort, de a lelke mélyén nem törődik többé az emberekkel, akiknek segítenie kellene." - Ezt a regényben szereplő pszichiáter, Dr. Ash fejti ki, elméletben csak úgy általánosságban, de mint utóbb kiderül, saját magát is ebbe a csoportba tartozónak értve.

Az ötödik Sally elég beszédes cím, nem árul zsákbamacskát, akinek kétségei lennének, a borítón is megjelenik az öt egyforma női alak, természetesen egy disszociatív személyiségzavaros nő történetén keresztül játszódik a regény, pontosabban Derry, a negyedik személyiség meséli el az egészet a saját szemszögéből. Ő a személyiségek közötti összekötő kapocs, szaknyelven „nyomjelző”, aki minden egyes személyiség gondolatainak és cselekedeteinek a tudatában van, és titokban (később aztán nem is annyira titokban) szerelmes az őt kezelő Dr. Roger Ash-be. Sally (az igazi) egyébként eléggé sótlan személyiség, főleg takarítani meg szappanoperákat nézni szeret, azzal a problémával fordul szakemberhez segítségül, hogy elvész bizonyos idő az életéből, és arra gyanakszik, hogy emlékékezetkiesései vannak, azaz amnéziában szenved. Hogy ez nem teljesen így van, arról nehezen sikerül a környezetének meggyőznie őt, igazából csak akkor sikerül, amikor saját magát látja a tévében, miközben olyasvalamit csinál, amire nem emlékszik (egy lóversenyen műsorszámot ad elő).

Az öt személyiségrész (Sally, Jinx, Derry, Bella, Nola) története, bár eléggé akciódús, leginkább Jinx jóvoltából, aki Sally-ben a gonosz megtestesítője, és általában csak vészhelyzetben „engedik ki”, védekezni, bosszút állni, valójában jóval túlmutat egy disszociatív személyiségzavaros nő történetén, mert olyan egzisztenciális kérdéseket kezd egy idő után feszegetni, mint a lét és nemlét kérdése, a személyiségrészek leválásán, illetve fúzióján keresztül bemutatva, amelynek megnyugtató válaszát megint csak a keleti filozófiában találja meg az író megérzésem szerint, mert párhuzamba állítja azzal a jelenséggel, amikor a lélek egyesül a világszellemmel, vagyis eléri a Nirvana állapotát. A kereszténységről igazából kevés szó esik a műben, és az sem annyira hangsúlyos. Ehelyett a végén Jinx az ámokfutásai végén egy látomásban egy egészen alternatív világképet tár elénk, ami nem is olyan nagy hülyeség, már csak abból kiindulva sem, hogy a tételes vallásban sokan nem találnak már manapság világmagyarázatot, akár hisznek alapvetően a kereszténységben, vagy másban, akár nem.

Bár szerintem a regény főbb poénjait lelövöldöztem szerencsésen, a könyv elolvasását ezek nem helyettesítik, mert csak a szövegkörnyezetbe helyezve kapják meg igazán az értelmüket ezek a teoretikus részek. Akit nagyon taszítana a sok filozofálás, azoknak elmondhatom, hogy akciójelenet is van benne rendesen, és szerelmi szálak is vannak benne bőven, amennyiben a regényben szereplő összes férfi Sally-be szerelmes, illetve sokan csak meg akarják „kapni”, erőszakkal, illetve bármilyen más formában. Persze, erre is kapunk magyarázatot, egyrészt Sally jól néz ki, másrészt pedig egyes személyiségrészei kiemelten nőiesek, itt különös tekintettel Bellára esik a hangsúly, hogy mindenkiről írjak valamit. Nola az intellektuális része Sally-nek, aki bár az egészből nem sokat érzékel, mert ritkán van jelen, akkor is a művészet valamilyen formájával foglalkozik, viszont a logikájával képes összerakni a történet részeiből az egészet, amire Sally nemhogy nem képes, még a kezdeti tagadása is útját állja a pszichiáterrel elkezdett közös munkának, vagyis a gyógyulási folyamatnak.

Most, ha értékelni kellene a könyvet, annyit mondanék róla, hogy baromi jó, amellett, hogy szakszerűen van megfogalmazva (lévén, hogy a szerző pszichológus végzettségű is, és angol nyelv és irodalom végzettségű is), és ha komolyan vesszük azt az állítását, hogy a cselekményt megtörtént események inspirálták, akkor megállapíthatjuk, hogy a jó öreg Daniel Keyes nem sokat unatkozhatott akkoriban, mikor írta a regényt. Én viszont csak remélem, hogy ettől az ismertetőtől többen kedvet kapnak a mű elolvasásához, én is sokáig halogattam, de nem hiszem, hogy véletlenül, mivel szerintem csak kb. mostanában értem meg annyira tapasztalatokban és világszemléletben, hogy befogadhatóvá váljanak a könyv egyes regiszterei számomra.

Édesanyám betöltvén a hatodik ixet, a szenilitás mezejére lépett, és lappangva elmebeteg lett. Sajnos, mint kiderült, tökre türelmetlen vagyok az elmebetegekkel, semmiképpen nem lennék jó se ápolónak, se szociális munkásnak, se pszicháternek. Nem, mintha a jelenlegiek jól csinálnák. Az elmebaj hulláma kezd végigsöpörni a tájon: aki eddig normális volt, elmebeteg lesz, aki elmebeteg volt, normalizálódik. Az elmebetegség nem válogat: aki rosszul bánt az elmebeteggel, van, hogy még életében visszakapja demencia által. Ez a karma. Volt, hogy egy pszichiáternő tűnt el így a süllyesztőben, és vannak még új várományos-jelöltek is, köztük édesanyám.

Én arra gondolok, hogy a skizofrénia előrehozott demencia: a halál előtti hallucinózis átélése fiatalkorunk közepén. Ha egyszer átmentél rajta, többé nincs mitől félned. Se a szellemtől, se a poltergeisttől, se a zombitól és se a vámpírtól. Még a pszichiétertől se. Még a gonosz anyádtól se, akit kerülget a demencia. Legújabb kitalációja édesanyámnak, hogy engem Hodászra kellene vinni, mégpedig úgy, hogy gondnokság alá helyeznek. Püff-paff. Ha ez nem sikerült egy intézményvezető pszichiáter főorvosnak, majd egy könyvelőcskének fog. Röhög a vakbelem. Mégpedig azért, mert rájött, hogy a házból, ami az én tulajdonom, már nem fogok kimenni. Ő pedig nem nekem szánta, hanem az öcsémnek, és a k. családjának. Hát, mit mondjak, így járt.

Így jártak még: az alapítványi pszichiáter, az elmeorvosi szakértő, az intézményvezető főorvos, és még sorolhatnám. „A karma szájbabasz.”, ahogy mondani szokás. Amit még megtanultam: a hülye ember sohasem nyugszik bele abba, ha vesztett. És hogy mit gondolok arról, hogy a családom ellenem van? Talán azt, hogy ez egy skizofrén tünet? Talán, de nem az enyém, hanem a családomé. A magukhoz édesgetett, naiv, tájékozatlan alapítványi pszichiáter mennyire felelős ezért, a félresikerült családterápiájával? Anyám a kezdődő rosszindulatúskodásával, demenciávájával? Az öcsém és felesége a kapzsiságukkal? Apám az erélytelenségével? Jó kérdések, nem? Nem hiába vertem ki a balhét az Ébredéseknél, hogy még 40 évesen is a szüleim kísérgetnek, és nem hagynak élni. Vajon ki viselné el ezt a sok szart, ki tűrt volna nekik ennyit 40 évig? Csak egy vadbarom, aki én vagyok.

Most írhatnék erről egy családregényt, pszichiátriai beütéssel, de ki bírja azt kivárni? Addigra már valaki rég rosszul járt. És borítékolom, hogy ezúttal nem én fogok. Nem, nem bántok senkit, de felveszem a kesztyűt: ezentúl az lesz a jelszó, hogy: ne bízz senkiben. Voltam fekete bárány, mindenért felelős, pszichiátriai kezelt, kezes bárány, skizofrén, ha úgy tetszik, és mindeközben egyre kijjebb kerültem a társadalomból, ki, a perifériára. De - és ezt sajnos nem tudják - már nem vagyok kezesbárány, sem vadbarom. Jól vagyok, és több eszem van, mint az egésznek együttvéve. És türelmem is van. Nem hiába szőttem ezt a hálót évek alatt, mert tudtam, hogy egyszer majd meg kell védenie még engem attól a sok szartól, ami rám vár. És eljött az idő.Végül egy kedves idézettel zárnám ezt az egészet - magamnak - magamtól. A fülszöveg, amit mindig figyelmen kívül hagyunk, ugye, de már óvatos mérések szerint is több, mint félmillióan látták. (Ez önfényezés? Lehet...):

„Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.”

Mostanában kevesebbet írok, mert egy jó kis hajnali melót vállaltam: újságkihordást. Mondjuk, ennek a médiához eléggé közvetve van csak köze, de párszor voltam már a szerkesztőségben, és hát... nem rossz-nem rossz. Éppen el tudnám magam képzelni egy ilyenben nem-újságkihordói minőségben is... Persze nem jelenleg, mert aktuálisan rajtam van a rosszbetegség, és úgy gondoltam, hogy jelenleg nekem az a legjobb, ha leterhelem magam, és munkaalkoholizmusba menekülök a magánéleti válságom elől. Milyen érdekesen hangzik, nem? Én, aki mindig inkább lusta voltam, eljutottam ide is.

Igazából egész életemben a média világa (azon belül is az újságírás) és a szépirodalom között vívódtam. Persze, sokszor még tudatos sem voltam rá. De hogy ez úgy realizálódjon, hogy újságkihordásban csúcsosodik ki, ezt azért nem gondoltam volna. A maximum, amit tehettem ebben az élethelyzetemben, hogy írtam egy szép(?), jó(?) verset az első hetemről. Ebben, ugye benne van az újságkihordás, a szép(?)irodalom, meg a kvázi újságírás, amikor leblogolom. Ezt még leöntjük egy kis híg keleti filozófiával, és máris kész az eredmény. Ezen kívül egyre több tweet örökíti meg a keleti filozófia által megtermékenyített, újonnan támadt gondolataimat, például ez itt a legújabb ezek közül: "Azt gondolom, hogy az élet olyan, mint az interactive fiction játékok, néhány választási lehetőség van, de azon kívül minden a megszabott rend szerint halad benne. Illúzió az, hogy minden percben végtelen döntési lehetőségünk van, mert valójában nincs. Kezdek nagyon elvont lenni?"

Mielőtt elkezdenénk teljesen zavarba jönni azon, hogy hogy jön össze a keleti filozófia az interactive fiction-nel, a twitterezéssel,  az újságkihordással, az alkoholizmussal, és az összes többivel, vessünk egy pillantás a költeményre, amit írtam, és csak akkor kezdjük el hívni a 112-t, ha meggyőződtünk róla, hogy végképp beszámíthatatlan lettem. Íme a vers:

próbaidő

egy hétig hullámzott a karma
othol a sarkon a hal áll
berúgott a postásbicikli
csütörtökre nem bírta már
a sorsok nagy kerékpárútján
elgázoltak most egy anyát
jobbra tarts és ott egy kar inti
merre is menjek most tovább
a hajnalban és az éjszakában
fulladnak meg a nappalok
csak a szavaktól vagyok terhes
de dolgoznak még a hormonok
egy mentő szirénázva elmegy
mellettem már meg sem áll
vidáman szaghallucinálok
a század bennem rezonál

Hm. Tovább folytatva a médiával, újságírással kapcsolatos gondolataimat, a hétvégén már kezdődik is az egyetem, a kedves kis komm-média szakomon, valamiféle kötelezően szabadon választható tantárggyal, ami, ha jól emlékszem a közösségi médiabeli kommunikációról szól, amihez talán van némi közöm, amikor a facebookos és twitteres tevékenységeim jutnak az eszembe. Egyébként a nemrég gyesről visszajött szoc. munkás, nevezzük most már Editának (persze, őt ezen a blogon mindig másképp nevezzük (,mint ahogy kéne)), csodálkozva vette tudomásul, hogy én vagyok azok mögött a facebookos megosztások mögött, ami a munkahelyünk tevékenységét hivatott hirdetni/reklámozni, és telibe hibázta, hogy valamiféle intézményi kommunikátor lennék egy bizonyos értelemben. Már nem a termelésben vagyok, nem varrogatok, hanem ez a dolgom. Persze, egyesek szerint rendszergazda vagyok, illetve informatikus, hogy már teljes legyen a zavar. (Mivel minden informatikai háttérmunkát is én végzek a cégnél.) Szóval Edita pár új körülménytől szerintem akkora sokkot kapott, hogy azonnal szabadságoltatta magát (jó, lehet, hogy semmi köze ehhez.) Egyébként, ha már a melóról van szó, úgy vettem észre, egy csomóan olyan szarul vannak, hogy az én nagy magánéleti válságom szinte már fel sem tűnik.

Még annyit a témához, hogy szépirodalmi, illetve újságírói ambícióim eddig esztelen blogolásban és twitterezésben csapódtak le, mert nem bírtam hivatalos kereteket adni ezen irányú tevékenységemnek. A kommunikáció-, és médiatudomány szaktól azt várom (többek között), hogy néhány helyen komolyan vesznek, persze, lehet, hogy ez megintcsak amolyan illúzió-féle. De meg kell próbálnom a lehetetlent is,  mert csak akkor lehetek majd megnyugodva, ha úgy érzem, mindent megtettem magamért (és akkor sem sikerül). Akkor viszont marad jelen blogon a pszichiátria ostorozása, mert már megint érik egy adag, csak sehogy se illett ide a témába, de egy kicsit már megint kihúzták nálam a gyufát, több oldalról is. Amit feltétlen szükséges elmondani, hogy az Ébredésekbe már nagyon nem óhajtok visszamenni, a nyíregyházi pszichiátria nemtörődömsége és cinikussága pedig megint kezd újabb szintre lépni szerintem, de ezekről még bőven lehet szó a jövőben.

Akkor most le is léptem újságot hordani...

Most egy kicsit tudományosak leszünk. Pont úgy, ahogy az orvosok(nak kellene). Örömmel vettem tudomásul, hogy más is foglalkozik rajtam kívül a skizofrénia témával, mármint úgy, hogy diagnosztizált skizofrén. A skizofrénia diagnózis sokunknak az út végét jelenti, akik pedig a felszínen maradtak, éppen a skizofréniából csináltak maguknak ha nem is bizniszt, de egzisztenciát, szóval a hajuknál fogva rángatták ki magukat a mocsárból. A skizofrének közül, aki a felszínen maradt, orvosokat megszégyenítő tájékozottsággal, plusz első kézből való tapasztalatokkal, illetve nem elhanyagolható nagyságrendű intellektuális képességekkel rendelkezik.

A N-Metil-D-Aszpartát receptor (NMDAR) elméletére a skizofréniával kapcsolatosan egy kedves olvasó hívta fel a figyelmet, most egy rövid bemutatkozás erejéig át is adnám a szót neki. „22 évesen kezdődött nálam a „skizotípiás rendellenesség” először még organikus hallucinózis néven! Aztán később a zárkózottságom szociális introverzióm és szorongásom miatt megállapították a skizotípiát. Hanghallásokkal feküdtem bent kórházban, melyeket a pszichiáterek szerint állítólag az ideggyógyászati kezelésre írt gyógyszerek, a nootropil, memantin és társai tehát az alzheimer kórra illegálisan 20 éves koromban felírt gyógyszerek okoztak. Ezeket mind neurologus irta. Én magam is beleástam magam a neurokémiába, és érdekelt már egészen 20 éves koromtól. „Szabadúszó kutatója” vagyok a neurokémia biohackingnek. Utánanéztem a skizofréniának a hipotéziseinek.

Sokan nem tudják de a skizofrénia nem csak antipszichotikum adásával kezelhető, gyógyítható. Több hipotézise van a skizofréniának, ezen hipotézisek közül az egyetlen amit kezelnek a "dopaminerg rendszer zavara" a dopaminerg túlműködés illetve az alulműködés bizonyos területeken. Előfordulhat hogy bizonyos embereknél más hipotézisek dominálnak, ezt sajnos nem veszik figyelembe.

Post-mortem tanulmányok alacsony glutamáterg aktivitást mutatnak skizofréniában. Fő receptor az N-Metil-D-Aszpartát receptor (NMDA) melynek hipofunkciója igazolt skizofréniában. A glutamát egy excitátoros aminosav, ami azt jelenti, ha túl sok, az pusztíthatja a neuronokat. GABA a nyugtató aminosavunk, a GABA vagyis a gamma amino vajsav a fék a Glutamát pedig a gáz. Skizofréniában valójában több neurotranszmitter rendszer zavar lelhető fel, többek között valószínűsíthető a gaba-glutamát rendszer zavara is. Önmagában a glutamát hatással van a dopamin metabolizmusára, befolyásolja a dopamin felszabadulását, amiből ha túl sok van nekünk az nagyon nem jó ugyanis fokozza a hallucinációkat, téveseszméket, delúziókat.”

A továbbiakban már belemegyünk a receporkötődésekbe, inhibitorokba, mezolimbikus pályák kiegyensúlyozatlan dopaminellátásába, ezt az én népszerűsítően (ál)tudományos blogom nyelvezetére lefordítva úgy foglalnám össze, hogy a dopaminerg rendszer zavara és az antipszichotikumos kezelés csak az egyik féle megközelítése a skizofrénia orvosi megközelítésének, egy másik megközelítés a NMDA receptor túlműködése, illetve alulműködése. Ami nem antipszichotikum adásával kompenzálható, hanem mondjuk egy kellemes Theanin-glycin kotkéllal. Ráadásul ameddig az antipszichotikumok nem bizonyultak hatásosnak a negatív tünetek kompenzálására, a NMDA receptorok bizgerálásával ellenben ez is lehetségessé válik, ami nem elhanyagolható tényező. Ami még érdekes az olvasói levélből, hogy új gyógyszerek fognak megjelenni, amik remélhetőleg a negatív tünetek enyhítésére is jók (Pl. REAGILA), szóval ha ez sikerül, ha jól számolom, ezek már a 7. generációs antipszichotikumok lesznek, bár én elvagyok a jelenlegivel is, nem azzal van a baj. (Hanem azzal, hogy hajnalonként nem tudok aludni, és ezért elhelyezkedtem a helyi médiaiparban újságkihordónak, szóval jelenleg 2 melóhelyem van, startol az egyetem is, azért nem halad a blog sem, ezért hiányzik már egy jó kis verbális agresszió mostanában, ami a pszichiátria ellen irányul. Na, nem baj, ami késik, nem múlik...)

Kérdés: hogy jön ahhoz egy segítő szakmájú ember, hogy az embertársát alacsonyabb rendűként kezelje?

Tegnap kipukkant egy csodás lufi. Ami hazugsággal, önámítással és rosszindulattal volt feltöltve. Vagyis nem várt véget ért a kedves családterápia, amin már egy ideje részt vettem. A kiinduló gondolat, hogy miért ért véget? Az, hogy a családterápiának nevezett humbug ugyanabba s csapdába vezetett, mint amikor évekig a szüleim hurcoltak pszichiáterhez, és mindenben ők nyilatkoztak helyettem.  Persze a pszichiáter ezt nem fogadta el. És még sok minden mást sem. Csak mondta a berögzött hülyeségeit, amit a Lipóton felszedett, amikor ott volt alkalmazásban.

Sajnos a pszichiáternő, aki kezelt, a szavak szintjén, vagyis külsőségekben egy modern pszichiátriai irányvonalat képviselt, ám módszereiben és gondolatvilágában képtelen volt megtagadni önmagát. Ezt úgy fogalmaztam meg, hogy a kb 8 év egyetetem és a pszichiátriai gyakorlat maximum arra jó, hogy teljesen begyepesedjen valaki. Hangzatos frázisokat puffogtatni én is tudnék, de aztán, ha arra kerül a sor, mindig kibújik a szög a zsákból. Számomra kiderült, hogy alacsonyabb rendű embernek, mit embernek, lénynek tart, és képtelen a bevett gondolkodási sémáitól egy kicsit is elvonatkoztatni. Egy teljes órán keresztül faggat mindenféle szarról, például arról, hogy a főnököm iszik-e alkoholt, de igazából az egymást követő ülések során kiderül, hogy teljesen szelektíven emlékszik mindarra, amit elmondtam, és ráadásul nem is úgy tűnik, mint akit igazán érdekel. A kezdeti szimpátiája velem kapcsolatban teljesen átváltozott a szüleimmel való mélységes egyetértésbe. A vége pedig újra csak az, hogy "kísérővel érkezik", "nem hajlandó együttműködni", stb., stb. A nő a saját inkompetenciájának az eredményeit hárítja rá az ún. kliensére.

És időközben mintha teljesen elhülyült volna. Az ovis módszerei lehet, hogy Jóskapistán segítenek, akinek amúgy is 8 osztálya van, ráadásul zombivá gyógyszerezheti kedvére, csak sajnos az embert képtelen meglátni amögött a lény mögött, akit ő általában kliensnek nevez protokollból, valójában azonban súlyos elmebetegnek gondol. Ezeket a gondolataimat a tegnapi alkalommal kábé neki is elővezettem, persze ennél jóval cinikusabb, és esetleg nem túl helyénvaló formában, mire (gondolom, bosszúból) írt egy olyan ambuláns lapot, amire rávezettette, hogy hisztérikus vagyok, irritált, és az összes zsigerből jövő beidegzett faszságait, amit én végig se hallgattam, el se olvastam, mert nem akartam magam mégjobban felidegesíteni.

Végül annyit mondanék, hogy nem csak ő figyelt meg engem engem ímmel-ámmal, és tette meg a megjegyzéseit, hanem én is nagyon jól megfigyeltem őt (ha ezt nem is feltételezi egy "kliensről"), és így sikerült ezt a kimerítően pontos feljegyzést elkészítenem róla. Nem gondoltam, hogy az Ébredések alapítvány, a közösségi pszichiátria csak üres fecsegés, tartalmatlan lózung, bár elnézve a többi "klienst", ahogy vonszolják ott magukat a lerobbant udvaron, hamarabb is feltűnhetett volna. Már csak egy kérdés foglalkoztat ezzel kapcsolatban: A családterápia már eredetileg is csalásterápiának indult, vagy közben csúszott ki úgy a nő kezei közül az egész irányítás, hogy végül már semmi értelme sem volt? A hogyan továbbot egyelőre ne kérdezze senki, valószínűleg Debrecenben folytatódik a kálváriám, mivel úgyis oda járok egyetemre, és jóval közelebb van, mint Budapest. Úgy gondolom, nem éri meg 6 órát utazni azért, amit megkapnék a pofámba bárhol, még a környéken is, szóval bye-bye Bp.