Skizofrénia underground

De kettő sem. Vagy akár három. A legfurcsább az egészben, hogy részben a betegtársaimért tettem mindazt, amit tettem, és érdekes módon ők néznek a legnagyobb hülyének. Mert nem vetetem magam gyámság alá kedvezményes buszbérletért, nem baszom szét a berendezést a bizottság előtt a százalékért, nem alakoskodom, nincs két vagy több személyiségem, egy a pszichiáteremnek, egy a szoc. munkásomnak, egy a társadalom felé. Nem fogadom el a segítséget senkitől, és nem is játszom meg, hogy rászorulok, szeretetért, elfogadásért, anyagi ellenszolgáltatásért.

Mások már rég letudták az érettségit, vagy a szakmunkást, és az, hogy én 38 évesen is még tanulok, csak azt bizonyítja, hogy debil vagyok. Hogy lehet 40 ezer forintról lemondani havonta, hiszen a mai világban annak is örülni kell, hogy egyáltalán munkahelye van az embernek.

És mi a helyzet a párkapcsolatommal? Hát, az meg már a legnagyobb botrány. Lévén, hogy orbitálisan hülye vagyok, semmi keresnivalóm nekem ebben a kapcsolatban. Akkora barom vagyok, hogy csoda, hogy el tudok szívni egy cigit, vagy megtalálom a számat a sörösüveggel. Tulajdonképpen ehhez kell nekem segítség. Valójában egy döntésképtelen, imbecillis bunkó vagyok, ha nem tudom, mi a jó nekem, majd megmondják az úgynevezett betegtársaim.

Ez most lehet, hogy egyeseknek rosszul esik, de én a környékbeli skizofrén szubkultúrát, mindig is negligáltam, úgy, ahogy van, mert élhetetlenek, játsszák a fogyatékost, lefekszenek a gondozási központnak és a különféle segítőknek, amúgy meg rehab munkáról rehab munkára vándorolnak - jobb esetben. De mindegyikben ott lakik egy kis Oravecz Nóra vagy Paulo Coelho, ha mások felett ítélkezni, véleményt mondani, vagy csak szimplán pletykálkodni kell - ki, ha nem ők. Tudom, hogy egyesek szerint pszichózisom van, mert a drágalátos Facebookra ki mertem posztolni az igazságot, mások tudni vélik, hogy azt sem tudom, milyen rendezvényen vagyok, azért írkálok össze-vissza hülyeségeket.

Nagyon érdekes, hogy eddig bárki, aki tett értük valamit valamilyen szinten vagy fórumon, az nagyon beteg, pszichózisa van, vagy nagyon debil. Aha. Ha azt mondja nekik valaki, hogy nem király foglalkoztatóról foglalkoztatóra járni, és a betegtársaikról pletykálkodni, az dögöljön meg. És ehhez persze hozzá jön, hogy ők egészségesek, még a pszichiátrián sincsen soha skizofrén, mindenkinek alvászavara van, depresszióval. Azt hiszem, ennyit tudok elmondani a betegtársaim általános hozzáálásáról a témához jelenleg, sorry.

Bárki bármit gondol rólam, én sem szívesen nézem végig egy-egy illető ámokfutását, és a Hujber Feriről  készült videókat sem néztem rongyosra, sőt épphogy csak belenéztem, de nyilvánvaló, hogy nem stimmel vele valami. Ma már minden embernek van véleménye, és szabadon kifejtheti. Nem kell hozzá sok, regisztrál egy közösségi oldalon, fórumon, bármilyen online felületen, hozzászólhat, véleményt alkothat, de akár szerepet is játszhat, színészkedhet, trollkodhat is egy jót. Lehetsz vicces, bohóc, gumiarc, egy határig.

Volt régebben erre egy mondás, hogy "Fiam, ne játszd a hülyét, mert úgy maradsz." Véleményem szerint azért ér többet egy-egy őszinte vélemény, mert lehet, hogy az embernek nem lesz akkora sikere, nem kap annyi hozzászólást, lájkot, és unalmas lesz, de nem áll fel annak a veszélye, hogy különböző interpretációk kapjanak szárnyra a viselkedéséről, amik esetleg köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Esetleg annyira összetett már az illető szándéka, hogy nem különíthetőek el nála élesen a határok, hogy mennyi ebből ő, mennyi a színjáték, és mennyi az esetleges betegsége.

Egy színész számára esetleg kínos lehet, hogy komoly szerzők és rendezők árnyékában nő fel, és állandóan szerepet kell játszania, nem is akármilyen szinten, nyilvánvaló, hogy belső igénye, hogy saját(is) gondolatai legyenek, saját jogán legyen valaki, de ez nem mindenkinek adatik meg, sajnos. Olvastam viszont Hujber Ferenc néhány Facebook bejegyzését, amiben nyilvánvaló, hogy túltolta a magyarságtudományt, és bedőlt az agyába. Twitteren dettó. A legjobbakkal is előfordul, ne is menjünk messzire. (Igen, jelen.) Manapság olyan sokféle társadalmi funkciónak kell megfelelni, annyiféle kommunikációs csatornán, hogy néha már engem is lefáraszt. Tehát nem jó a kérdésfeltevés, hogy direkt csinálta, vagy inkább nincs rendben nála valami, vagy hogy mi volt a konkrét ok. Alkalma volt rá, megtehette, meg is szerette volna csinálni, és nem is állt teljesen a helyzet magaslatán. Az eredmény: láthattunk egy szétcsúszott embert eléggé inkoherens viselkedéssel, ami alapján engem már el is vitt volna a begyűjtő kocsi pölö. De ki lehet-e rá mondani, hogy mentálisan beteg? Nyilvánvalóan nem, társadalmi státuszánál fogva. Ez már úgynevezett közélet, ez mindenkire tartozik, mindenkinek meg kell szólalnia a kérdésben, esetleg naponta többször is. Ma Magyarországon véleményszabadság van, mindenki azt mond, amit akar, úgy fejezi ki magát, ahogy szeretné. Kérdés, hogy jó-e ez neki? Hát, ezt meg mindenki döntse el saját maga.

A legnagyobb gond mégis azokkal van, akik komolyan vették, és összeesküvés elméleteket gyártanak köré, netán a színész zsenialitását hangoztatják. Oké, megvolt a tévében az első egyenes adásban kitört elmebaj. Haladjunk tovább, nincs már itt semmi látnivaló.

Hm, remélhetőleg egy felvonás van még hátra ebben a skizofréniának nevezett szappanoperában, amiben ezidő tájt vagyok: mégpedig az, hogy papíron is elismerjék, hogy normális vagyok. Jó, van egy hír a városban rólunk, hogy E ribike, és megvolt a fél városnak, én pedig annyira debil vagyok, hogy a további intelligencia csökkenésem már exithez vezetne, és a közlejövőben várható. Mondanom sem kell, hogy a közvélekedésnek természetesen a fordítottja az igaz. Persze, mindenki gondolhat, amit akar, lehet valakinek jobb is így, mert könnyebb feldolgoznia a saját nyomorát. Mi pedig a sorstársainkon mindig és minden körülményben segíteni szeretnénk, és ha ezzel segítünk, ám legyen.

A múltkor sétáltunk a városban, és szóba jött, hogy hova tennék a pénzt, ha lenne:

- ... ha lenne, pénzem, én  is adnék neki. De nem is ajándékot vennék neki, hanem pénzt adnék...

- jó, hát ha lenne pénzem, én pedig lefizetném az enyémet a g.ibe...

Ugye, ugye, csak hozzáállás kérdése. A lényeg az, hogy mindketten szükségét érezzük, hogy elismerjük kezelőorvosaink munkáját, így vagy úgy. Az ember egy idő után igényes a betegségére, szeretettel gondozza, ápolgatja, még anyagi ráfordításra is hajlandó, mert úgy érzi, ő is viszonzott valamit a kedvességből, amit kap. Mondták, hogy legyek türelemmel, és cirka fél év alatt megváltozhat rólam a kezelőorvosom véleménye, és nem fogja már ugyanazt a debil státuszt írni az ambuláns lapomra, mint amit valamivel azelőtt kaptam, mielőtt a ez a blog kezdődött, és eredetileg azt a célt szolgálta, hogy megkapjam a 60%-os rokkantságot. Jól van, megkaptam, és akkor mi van, senki nem érti, miért kell lassan 4-5 éve már CTRL-C CTRL-V módszerrel megkapnom refrénszerűen minden kezelőorvosnál (azóta már a harmadikat fogyasztom) ugyanazt a diagnózist: debilke, debilke, debilke... És még csak annyit, hogy nem játszom meg magam a pénzért: én csak azt szeretném, ha az IGAZAT írnák le...

Jó, nem fogok várni sem egy évet, sem felet, sem egy életet, itt a megyében már magasabb beosztásban lévő orvoshoz nem is mehetnék, jövő hónapban, amikor Pestre megyek, elintézni a vizsgajelentkezést, el fogok menni az Ébredések Alapítványhoz, és tőlük fogok REÁLIS értékelést kérni. Amúgy is akartam róluk írni valamit, mert van róluk anyagom, de így még jobb, mert első kézből fogok tudni tudósítani róluk, és kontrollra pedig Budapestre fogok feljárni, ha már megyei főhülye vagyok, és a régió debilje, ügyeletes agyhalott.

Így van ez. Én is gondolkodom néha, nemcsak ész nélkül posztolok, mint a régi szép időkben, háhá. Elfoglaltam magam ebben-abban, lecsendesítettem magam ebben-abban, megmetszettem egy rózsabokrot, megjavíottam két járdát, műveltem kertjeimet. De beláttam, hogy ez nem én vagyok, tweetelhetek én nagyon szellemeseket, megmondhatom minden fellelhető fórumon, mit csináljon egy skizofrén, és mit ne, és még úgy-ahogy szavam is lenne a kérdésben. Annyi mindenképpen, hogy figyelembe veszik, amit írok, annál is inkább, mert kevesen írnak a témában. Aztán voltak itt elgondolkodtató esetek. Szóba jött a cyberterrorizmus mint skizofrén túlélési stratégia. Egyéni meglátások közlése különféle nicknevek alatt, divatos vloggerkedés, gondolatrohanás, hibrid kevercse mindannak, ami skizofrén, ami kancsal (he-he). Aztán rájöttem, hogy mérhetetlenül unom már a skizofréniát. Voltaképpen nem sok közöm van már hozzá. Sétálgatok a saját magam építette kertben, kerítéstől kerítésig, néha jön valaki, és beszól a kerítésen, vagy kéri, hogy engedjem be, de már azzal a tudattal, hogy nincs miért, hiszen a kerítésen túlról is látható mindaz, amit itt létrehoztam. Annak meg, hogy ketten-hárman kavicsokat dobálgassunk itt egy kerti tavacskába, nem sok értelme van.

már nemigen figyelgetem a témában az új #trendeket

Persze, hogy mindig lesz társadalmon kívüliség, kirekesztődés, anyámkínja. Csak hogy én már eleve egy társadalomba még nem teljesen integrálódott helyzetből csöppentem bele a kirekesztett státuszba, hát az egész nekem nem sokat ba... szóval nem sok vizet zavar. Tudom, hogy valakik nagyon szenvednek, és nagyon látványosan, de ha valaki az életét ezzel akarja eltölteni, csinálja. Hogy néznek rám az Alfi-kerben, amikor veszem a Riesnbraut, sz.rom le. Hogy kerekedik el a szemük a Retro dohányboltban, amikor leszambázok hajnalban kávéért... mondom: kávéért, b.ok rá. Tőlem ne várjon el senki semmit, hogy hogy illeszkedjen be egy skizofréniás az itteni helyi erők közé, hogy integrálódjon, hogy nézzen, hogy várjon a sorára, mert itt a nyomortelepen is aki egészséges, az egészséges, testileg mindenképp, az valamivel mégiscsak több, mint egy kósza beteg. Én meg azt mondom, hogy nem: ha, és ameddig virítom a lóvét, nem fogok a sor végén kullogni. És ha az 5 Ft-osokból tevődik össze, akkor is. És ha én unom a vaddisznószalámit, ami a nyíregyi rózsadombról elhozok, akkor tessék velem együtt röhögni a helyzet fonákságán, nem pedig kinézni a számból. Édesapa, ja, hogy neked az a plafon, hogy az Alfiban vagy kidobó, és a kasszírsával megbeszélitek, amit megbeszéltek a hátam mögött, de úgy, hogy lehetőleg én is halljam, attól neked ebből a fizuból még sohasem lesz olyan házad olyan környéken, ami nekem eleve adott, most jött meg a papír a földhivataltól, lobogtathatnám is, de talán minek is, asse tom, hol van, de nem is érdekel.

Ezek a vidéki társadalmi mizériák pont úgy hullanak le rólam, mint másról a ruha a boldog szerelemben, klasszikusokkal szólva. Szóval a vidéki szegények kicsinyesek, önzők, pletykásak, volt időm kitapasztalni ez alatt a pár hónap alatt ezt is. A nyomorban a térfigyelő kamerákat is humán erőforrással kell pótolni, és hadd mondjam el, sokkal jobban teljesítenek, mint ipari társaik. Az emberi erőforrás pótolhatatlan, mégha kényszer, unalom, vagy rosszindulat működteti is. Gyanús, hogy a környéken, de akár a házban is minden pártnak, civil szervezetnek (legális, vagy nem legális) megvan a szeme, a füle, a szája. Majd minden szegénynek megvan itt a patrónusa, a reménye, hogy ne csússzon innen lejjeb, mert innen már csak az utca a következő állomás.

Egyszóval élünk, éldegélünk, persze a skizofrénia nap mint nap szóba kerül valamilyen relációban, de már már messze nem olyan érdekes. Hm, hm, ilyen is van, ahogy a többség, az értelmesebbje képes fölötte napirendre térni, úgy én is. Befejezzük-e a sulit júniusban (figyeltük, már június :-D), vagy le tudunk-e tenni még mást az asztalra (itt az if-es témával kapcsolatos elméleti és gyakorlati dolgokra gondolok), ez itt a kérdés, nem más. Vagy ha, nem, ha ennyi volt, b.a meg ott, ahol van, most már úgy is jó. Bár, az is igaz, hogy olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy, hadd tegyem hozzá.

jó zene, a klip szar, le kell takarni a monitort egy asztalterítővel
Halott Pénz - Élnünk kellett volna https://t.co/RjUsEO8VNd

— Papp Róbert (@robokacsa) 2017. február 23.

Azért jó interactive fictionnel foglalkozni, mert a legkisebb tehetséget sem mutatom fel az ebben a műfajban készült alkotásaimban, sőt egyre borzasztóbbaknak érzem őket, mégsem szűnök meg őket előállítani. Ilyen az, amikor a tehetségtelenség kitartó szorgalommal párosul, mint a fűzfapoétáknál, bár belőlük idővel még lehet költő is. Az utóbbi időben eléggé sokat foglalkoztam ezekkel az interaktív dolgokkal, és rájöttem, ha még pár tíz évet foglalkozom velük folyamatosan, még válhat belőlem valaki ebben a szubkultúrában. Nincs mit tenni, ha ezzel szeretek foglalkozni, akkor ezzel. Vagy főleg ezzel. Meg ez most úgy rám jött. Olvasgatom a Sub-q magazint, ilyesmi.

Amúgy ebben a magazinban vannak komoly elméleti megalapozottsággal rendelkező emberek, már ami a témát illeti. Az itt megjelent írások alapján lassan kezd körvonalazódni bennem, mi az elvárható minőségű szint egy ilyen alkotástól. Mostani művem, a Zanza, egy rövid történet, egyelőre még köszönőviszonyban sincsen velük, már innen látom. Egyrészt még mindig nagyon személyes, de már nem személyeskedő, inkább olyan elméleti síkon mozog. Magyarul van, és angolul is, mondjuk az én angolom leginkább olyan "Hunglish", de hát ez van. Szintén a Sub-Q magazinban olvasható műfaji besorolások szerint én eddig három műfajban alkottam főleg: noninteractive nonfiction, interactive fiction, és revenge fantasy. Elég érdekes tanulmányozni itt az angol nyelvterületen ma divatos szövegek besorolását, mi itt le vagyunk maradva ettől. Na, de következzen a Zanza, ami egy interaktív szatíra:

http://philome.la/roboman78/zanza

Egyébként egy ResistJam nevű versenyre készült, ahol nem lesz utolsó, mert nincsenek helyezések. Ahhoz képest, hogy az ellenállásról szól, nélkülözi a politikai, és meglepő módon a pszichiátriai témát is, pedig eredetileg meg volt benne pendítve mindkettő kisebb-nagyobb hangsúllyal. Szóval ez a legújabb dágványságom, ez pedig a borítónak szánt kép, gondolom páraknak ismerős: