Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Mentőöv: önsegítő kézikönyv skizofréneknek

Meglehetősen öncenzúrázott vélemény a könyvről, erősen tekintetbe véve a szerzőpáros lelkivilágát. Underground könyvkritika. Ha kollaborálsz, Antistigma-díj, ha undergound blogger vagy, dupla adag injekció.

Annyi sokmindent hallottam már erről a könyvről, hogy ez sem maradhat ki a jóból, hogy itt témába tegyük. Persze, amit hallottam, mind hülyeség volt, egy pszichiáter mi mást is mondhatna egy önsegítő kézikönyvről, mint hülyeségeket, amelett, hogy ajánlja. Szerintem egy pszichiáter nem képes rávenni magát, hogy egy beteg gondolataival foglalkozzon, mert ahhoz le kellene szállnia arról a magaslatról, amelyen tartózkodik, és akkor egy csapásra meg is szűnne pszichiáternek lenni. Így van ez esetünkben is, avagy ezzel a Mentőöv című kiadvánnyal. Ez az első ilyen mű, amit egy skizofréniában szenvedő beteg írt, vagy inkább gondolt írni, azzal a szándékkal, hogy segítsen betegtársain. Sajnos a pszichiátriai szakmai gyámkodás eléggé tönkre tette.

A koncepció alapvetően nem rossz: egy mentális beteg vall betegségéről (Oravetz Dániel), majd egy általa kidolgozott módszert ajánl segítségként, végül egy hozzátartozó (tt: feleség, Kulcsár Teodóra) mondja el a betegséggel kapcsolatos tapasztalatait, tanácsait. A kézikönyv sokat nyert és sokat vesztett azáltal, hogy szakmabelieket, pszichiátereket is bevontak az összeállításába. Elnyerte például azt a sajátos, fontoskodó bikkfanyelvet, ami a pszichiátriai tankönyvek sajátja, és lépten-nyomon visszhangozza a hivatalos pszichiátriai dogmákat. Elvesztette viszont a spontaneitást, a kreativitás jó részét és az érzelmeket. Igen, ez egy érzelemmentes könyv. Ráadásul laikusoknak a könyv nem mond semmit. Sok a balladai homály benne, és olyan zsargont használ, ami csak bennfentesek számára értelmezhető. A könyv ideális olvasója tehát egy skizofrén. Szomorú tapasztalatból mondom, hogy a célközönség elenyésző százalékban foglalkozik ilyesmivel. Igazából bosszantó azt látni, hogy a szakmai lektorálás ürügyén a beteg szájába (tollába, kezébe) adnak olyasmit, amit nem gondol(hat). Nem egyszer erős csúsztatásokat olvashatunk a pszichiátriák lélekemelő légköréről, a kezelés nagyszerűségéről és a szakemberek hozzáértéséről. Valójában az embernek néha az az érzése támad, hogy egy pszichiátria tankönyvet ültettek át egyes szám első személybe. Egyet azonban készséggel hajlandó vagyok elismerni: hogy a könyv megírását jó szándék vezérelhette. A hasznát mégis eléggé kétségesnek találom. A pszichiátriai elképzelések megerősítésével és propagálásával egy időben eltereli a figyelmet az igazán időszerű kérdésekről. A pszichiátria monopolizálta a saját tárgyát és témáját, és az a törekvése, hogy ne lehessen diskurzust folytatni az előfeltevéseik nélkül, ezzel a könyvvel tovább szilárdult.

Ez az ismertető most azért lett ilyen általános, mert érzésem szerint maga a könyv is ilyen. Egyetlen soványka újdonság benne, hogy a betegségnek 5 fázisát írja le, eléggé önkényesen, egyébként. Ezek a fázisok valójában nem léteznek, illetve mindenkinél másképp szerveződnek. Kissé erős azt állítani, hogy általánosságban erre a sémára alapozódik a betegség lefolyásának a folyamata. Bár részigazságok nyomokban fellelhetők benne, nekem úgy tűnik ez az egész, mintha egy beteg szájába adnának egy nem igazolódott - mert nem is igazolható - elméletet, aztán, ha nem jön be, az írója úgyis bolond, nincs kin számon kérni semmit. A könyv középső részén tárgyalt lelki gyakorlatokról meg már nem is írok semmit. Próbált már valaki pszichotikus shubban lévő embert olvasásra, vagy feladatok megoldására rávenni? Csak annyit mondok, hogy több eredményt ér el például, ha elkezd bolhacirkuszt idomítani... Annak ellenére, hogy nekem ennyire negatív a véleményem, nem is inkább magáról a könyvről, hanem a hasznáról... Remélem, valakinek azért segít.

Ui.: A könyvet a tavalyelőtti (2016-os) kiadása után tavaly Antistigma-díjjal tüntette ki az Ébredések Alapítvány prominense, engem pedig idén egy másik vezető pszichiáterük dupla adag injekcióval a p*csámba. Én a kitüntetésemet nem vettem át, hanem gondosan elsuvasztottam a legutolsó ambuláns lapomat, és maradt a fél amp. Abilify és az ambivalens emlékek az Ébredésekről. Oké, megértem, részesüljön díjban ki-ki érdemei szerint. :/ Minderre csak annyit tudok mondani: erről az egészről az utókor fog majd értékítéletet mondani... az én világom nem a felolvasások, mikrofonok és az önfényezés világa, felőlem addig díjazhatjátok egymást, meg veregethetitek egymás vállát, ameddig jólesik, engem pedig lehet szégyellni, titkolni, agyonhallgatni, attól még csendben itt vagyok, és teszem a dolgom...

0 Tovább

A nagy macskamészárlás

 Most egy kicsit nem tudom, ezt az egészet hova írjam, mert nem skizofrénia téma, nem is túl szalonképes téma, nem rólam szól, hanem a macskák szerepéről a múltban és a folklórban. Azért írtam így, mert a folklór egy kicsit mindig konzerválja a múltat, persze, ez nyilvánvaló, de én néha leírok triviális dolgokat is a „jólhangzás mián”. Szeretem az okos emberek okos gondolatait, és ezért lébecolok egyre többet az egyetemen, nem pedig Ügyes Fickóval, Paligátorral, Nagy Felhővel, meg ezekkel szürcsölök a Jonatánban, 4-es sz. presszóban, meg az Egérben. Otthagytam őket újdonsült-régi ismerőseimért, bár ők nem szólnak vissza, Lyotard, Foucault, Eco, Barthes, Derrida és az összes többi posztmodern teoretikus (és egyben szélhámos) írásaiért lelkesedem inkább. A posztmodern is valaminek a túlburjánzása, sokszor dekadens és meddő, és jobb lenne, ha nem lenne, és egyáltalán, látni-e már a végét, mivel szerintem leginkább hatni csak egy már meghaladott eszmei áramlat képes. Vagyis, na, a hatásait csak úgy lehet felmérni, ha behozzuk például a újskolasztikát, vagy mit tudom én.

Ilyen okos szerzőnek tűnik Robert Darnton is, munkáját tekintve harvardi professzor és a Francia történelem szakértője, kultúrtörténész. Én viszont nem leszek végig ennyire okos, amikor megpróbálom visszaadni az ő gondolatiságát a macskáról mint jelképről, hozzátéve a saját szerény ismereteimet a témáról. Leginkább A nagy macskmészárlás című művére fogok támaszkodni, tehát ebből már sejthető, hogy elég baljós, gyászos témáról lesz szó, aki esetleg érzékeny erre, ne olvassa tovább. Fura dolog ez, hogy a nagy facebookos cicamegosztások korában ilyen szentségtörő témáról legyen szó, de a premodern kor embere - mint látni fogjuk - nehezen érhető posztmodern nézőpontból. Egyébként mint máig élő folklórelemet, Borbély Szilárd is bemutat a regényében macskagyilkosságot, és ha jól tudom, ez a műve érettségi tétel is. Korunk a cicák számára, úgy néz ki, második Egyiptom, ahol szent állatként bántak velük, viszont a közbeeső korok, valóban sötétek voltak a számukra. Most azt, hogy az én véleményem mi erről a kérdésről, ne firtassuk, maradjunk annyiban, hogy nem állok az erőszak pártján sohasem. Sem folklorisztikai, sem babonás célzatból, de még a szecsuáni csirkétől is tartózkodom mostanában, ki tudja, esetleg nyomokban macskát tartalmazhat? Ja, igen, a babona és a boszorkányság - szerencsétlen macskákra ezek miatt járt rá a legjobban a rúd - szó szerint - ,de nem segített az sem, hogy különféle szimbolikus jelentése is volt az állatnak a premodern gondolkodásban. Akkor most akár szépen össze is szedhetnénk, mi mindent tulajdonítottak a macskáknak elődeink.

1. A macska gyógyhatása

Először is a macska különféle részei különféle betegségekre szolgáltak gyógyírként, a macska farkából ivott vér például kiváló kezelés volt arra, ha valaki megütötte magát (ami, gondolom, nem ritkán fordult elő). Szól még a fáma kólikára való macskaürülékről és láthatatlanná tévő macskaagyvelőről is (csakis frissen, melegen), látható tehát, hogy a macska gyógyerejébe vetett hit - a valószínűleg nyilvánvaló kudarcok ellenére is - töretlen maradt. Tovább nem ragozom a témát, ennyi példa is elég mutatóba, hogy az ember gyomra forduljon egyet.

2. A macska mint ártó lény

A régebbi korok enyhén ambivalens gondolkodásmódját hűen tükrözi, hogy a macska ugyanakkor szerencsétlenséget hozó, ártó, gonosz lény volt. Nem ritkán boszorkány volt, vagy maga a gonosz, az ördög, macska képében. A mai napig élő babonánk, hogy az előttünk az úton átmenő fekete macska szerencsétlenséget okoz. Ez régebben is így volt, de ott nem számított, hogy fekete, vagy fehér, éjjel, vagy nappal, és hogy keresztezte-e a pályánkat, vagy párhuzamosan futott vele, a macska bajt jelentett, szerencsétlenséget. A népi hagyományban az ilyen ártó cirmosnak jól ellátták a baját, és másnap kivétel nélkül felfedezték a faluban egy-egy vénasszonyon, hogy sántít, fájlalja valamijét, vagy egyéb baja van - ez bizonyította, hogy előző nap arra járt macska alakban.

3. A macska és szexualitás

A legbonyolultabb szimbólumrendszer a macskát a szexualitáshoz fűzte. Már az állat megnevezése is árulkodó volt: mind az angol nyelvben, mind a franciában ugyanazt a szót használták a női nemi szerv megnevezésére, mint a cicákéra. (angol = pussy, francia = le chat, la chatte, le minet). Számtalan kifejezés macskák „vernivaló” voltát, érdekes a kettősség itt is, hogy egyszerre gerjeszettek szexuális vágyat és agressziót. A nagy macskamészárlás című tanulmány is egy ilyen esetet elemez, ahol az egykori ember (jelen esetben nyomdászsegéd) bonyolult szimbólumrendszer alapján a macskák rituális kivégzésével vesz elégtételt a gazdáin, és még csak meg sem bűnhődik miatta, hanem még ők kérik meg erre a „szívességre”. A macskák gyötrésével járó „macskazenével” jeleztek a felszarvazott férjnek, jelképesen meggyalázták a gazdasszonyt, akié a mcskák voltak, és a gyóntató atyát is megleckéztették, aki a feltételezés szerint az úrnő szeretője volt. Az ilyen autodafé (eretnekek tömeges kivégzése) nem volt ritka a középkorban, a mai ember számára már érthetetlen, babonás jelképrendszer alapján macskaégetésekkel, macskakínzással, macskacsonkítással álltak bosszút, vettek elégtételt, illetve célozgattak egymásnak „finoman” az emberek.

Nem törekedtem a tanulmány teljes visszaadására, néhány helyen el is tértem az ott alkalmazott tárgyalási rendtől, és mindenekelőtt saját szavaimmal adtam vissza az egész gondolatmenetet, ami természetesen korántsem annyira szakszerű, precíz és szabatos, mint az eredeti tanulmány nyelvezete, de hát ez csak egy blog, az Isten szerelmére! Néha igazán nem tudom, mit szeretnek rajta az emberek (már aki szereti), de az is előfordul, hogy rá sem bagóznak egy-egy témára. Nekem is csak sejtéseim vannak a fogadtatásról. Van olyan téma, amit csak magam miatt, önkényesen írok meg, és csak remélni tudom, hogy érdeklődésre talál. Remélem, nem voltam bántóan vulgáris egyes dolgok felemlegetésénél, eskü, hogy nem vagyok szadista, csak valamiért megfogott a tanulmány. De a mai világban, az állatvédő szervezetek korában ilyesmi már nem történik, ugye?

0 Tovább

Piroskák és farkasok

Baromi régen foglalkoztam itt mesékkel, még blogírói tevékenységem hajnalán. Emlékszem, az első posztom, ami szólt is valamiről, azon kívül, hogy szar az élet, Tarbay Ede művéről, a Varjúdombi mesékről íródott. Bár nem vagyok egy Boldizsár Ildikó, mindig is éreztem, hogy a mese téma közel áll hozzám, főleg a nyomasztóbb, horrorisztikusabb vonal. A Disney-féle és Anime érához már kevés közöm van, a mesékkel szerencsém volt, éppen abban a korban kerültem velük kapcsolatba, amikor kellett, a mesevilágból szerencsére  kinőttem. Felnőtt koromban már mindössze csak Lewis Carroll és az Alice történetei keltették fel az érdeklődésemet, bár róla is hamar elterjedt, hogy valamit cuccozott, és a kelleténél egy kicsivel jobban szerette a kislányokat.

Az horrorisztikus vonalat folytatva, most a Piroska és a farkasról lesz szó. Ha valaki nem gondolja annak ezt a mesét, nemsokára annak fogja, amikor elkezdem a mondókámat. Először megpróbálom felidézni, rám hogyan hatott a mese annak idején, majd rátérek a szakirodalmi vonatkozásokra. Szóval, rám leginkább úgy hatott ez a mese, hogy sehogy, egyáltalán nem ijedtem meg tőle, a mesének a Magyarországon általánosan ismert, és a szocialista érában kanonizált változata (a Grimm-féle változat) szerint Piroskát elküldi az anyukája beteg nagymamájához, hogy vigyen neki elemózsiát, útközben találkozik a farkassal, aki útközben kifaggatja, előreszalad, felfalja a nagymamát, hogy aztán Piroskát is csellel felfalhassa. Majd jön egy vadász, az alvó farkasból kiműti Piroskát és a nagymamát, köveket rak a helyükre, majd amikor inni megy a farkas, a kövek súlya belehúzza a vízbe, és kinyúl(ik).

Akkoriban úgy volt minden, hogy egy hivatalos változat volt mindenről, és kész. A sok gondolkodás csak megzavarja az embert - gondolták. A folklorisztikai és pszichoanalitikus szempontok csak később jöttek a képbe - legalábbis én így emlékszem. Kezdjük először a folklórral. A népmeséknek (és általában a szájhagyomány útján terjedő alkotásoknak) a folklórban katalógusszámuk van, a nemzetközi mesekatalógusban (Antti Aarne-Stith Thompson-féle tipizálás) például a 333-as típusú mese a Piroska és a farkas. Azért csak „típusú mese”, mert legalább 35 féle változata létezik a néphagyományban, és amit ebből lejegyeztek, az egy eléggé stilizált és szerkesztett változata a 333-as mesetípusnak. Először Charles Perrault mesegyűjtő jegyezte le a mesetípus egy változatát a Lúdanyó meséi című könyvében 1697-ben, innen vették át a Grimm fivérek a történetet, megtoldva egy olyan befejezéssel, ami a 123-as típusú „A farkas és a kisgidák” meséből származik. A 333-as mesetípusban egyáltalán nem volt vadász, volt viszont sztriptíz, pucérkodás, kannibalizmus, szexuális jellegű utalás, ésatöbbi. Több se kellett a derék pszichoanalitikusoknak, megalkották a saját verziójukat a Piroska és a farkas értelmezésére. A közismert és leginkább elterjedt Grimm-féle változatot vették alapul.

Leginkább Erich Fromm és Bruno Betleheim pszichoanalitikusok fantáziáját lódította meg a mese. Fromm a mesét a primitív társadalom kollektív tudattalanjának rejtvényeként értelmezi, amelyet a „szimbolikus nyelvezet” dekódolásával „félkézzel” megold. Szerinte a mese nem más, mint a kamasz szembekerülése a felnőtt szexualitással. A piros sapka az ő olvasatában menstruációs szimbólum, a Piroska cipelte üveg a szüzesség szimbóluma, és innen az anya intése: le ne térjen a járt ösvényről, mert eltörhet az üveg. A farkas a megrontó hím. A két kő, amit a vadász helyez a farkas hasába, a magtalanság jelképei, a szexuális tabu megsértéséért járó bünntetés. Csak az felejtődött éppen el az elemzés közben, hogy ez a változata a mesének egy több meséből összeollózót, szerkesztett, sosem volt variáció. Amúgy persze minden stimmel a néplélekről és a kollektív tudattalanról, hogyne. Bruno Bettelheim, ha lehet, tovább folytatta az ámokfutást saját interpretációjában:

„Szerinte a történet és minden hasonló történet kulcsa a végkifejlet pozitív üzenete. Úgy véli, a népmesék happy endje a gyermeket hozzásegíti, hogy szembenézzen tudattalan vágyaival és félelmeivel, majd sértetlenül, megzabolázott id-del és győztes ego-val kerüljön ki a csatából. A kilányt az örömelv vezeti tévútra, amikor már túl öreg az orális fixációhoz, de még nem érett a felnőtt szexhez. Az id tehát a farkas, az apa, egyszersmind a vadász is, sőt az ego és valamiképpen még a szuperego is. A nagymama házába irányítva a farkast, Piroska ödipálisan elteszi láb alól az anyját, mert a lélek erkölcsi berendezkedése szerint a nagyanyák egyúttal anyák is, és az erdő két oldalán lévő ház tulajdonképpen egyazon ház, de itt a ház még az anya teste is egyben. A jelképek leleményes behelyettesítése módot ad piroskának, hogy ágyba bújjék az apjával, azaz a farkassal, végre szabadjára engedve ödipális vágyképeit. A végén persze életben marad, mert a lét magasabb szintjén születik újjá, amikor apa-ego-szuperego-vadász testet ölt, és kivágja őt apja, a farkas-id hasából...” /Robert Darnton: Lúdanyó meséi/

Nooormááális?

Mindegy, nem minősítünk itt és most sekit, a mesecsoport azóta sem hagyja nyugodni az antropológusok, kultúrtörténészek és egyéb csepű... na, szóval bölcsészmérnökök fantáziáját, legutóbb például Jamie Tehrani, a Durhami Egyetem antropológusa közölt egy tanulmányt a témáról, ami azóta már világméretűre duzzadt, a 333-as típusú mesét a világ több pontján találták meg, mint valaha is remélték. A népszerű feltevés szerint a Piroska és a farkas eredeti változata egy kínai népmese, innen terjedt a történet nyugat felé. Elemzéséből azonban kiderült, a kínai változat alapul európai hagyományon, és nem fordítva. Tehrani a mese 58 változatát tanulmányozta a filogenetikai elemzésnek nevezett módszerrel. A munka során 72 változóra koncentrált, többek közt arra, a főszereplő kislány-e vagy kisfiú, esetleg testvérek, farkas, tigris vagy valami más állat „személyesíti meg” a gonoszt, milyen cselhez folyamodott a ragadozó, illetve megmentették-e végül a főhőst, vagy sem. Minden változó pontszámokat kapott annak alapján, mekkora a valószínűsége, hogy közös az eredetük. A pontszámok alapján rajzolható fel a fa, amely a történet terjedésének legvalószínűbb útjait ábrázolja.

Na, ezt már mindenki beoszthatja magának... várjuk a további fejleményeket!

0 Tovább

Laissez-faire pszichiátria

„Gondolkodom, tehát vagyok.” - René Descartes így definiálta a legelőször a szubjektumot, illetve bizonyította a létezését az Értekezés a módszerről című művében, amit én is olvastam, de különösebben nagy hatást nem gyakorolt rám. Amúgy „nem rossz-nem rossz”, lehetne róla mondani, nem is túl hosszú, a Matúra Bölcselet sorozatban (is) olvasható, Friedrich Nietzsche Az értékek átértékelése című munkájával együtt. (Mármint nem egy kötetben, hanem külön-külön). A filozófiát azért szeretem ilyen könyvekből olvasni, mert a lapszéli jegyzetek általában megvilágítják a homályos részeket. Szóval, eképpen felvértezve és feltöltekezve filozófiával, most valami teljesen másról akarok írni. Amúgy, nem kizárt, hogy még ezekről is szó esik majd.

Akkor gondolkodjunk, tehát legyünk. Gondolkodjunk el például azon a három vezetési stíluson, amit Kurt Lewin nevéhez szoktak kötni, pontosabban egy általa 1938-ban végzett kísérlethez. Hogy mi volt a kísérlet, arra már nem emlékszem, de minden bizonnyal sikerrel járt, legalábbis annak a tekintetében, hogy mára az elmélete annyira elterjedt a háromféle vezetői stílusról, hogy a felsőoktatásban (de akár a középiskolában is) nem ússza meg senki, hogy ne tanuljon, vagy legalábbis ne halljon róla. Bár az is igaz, hogy egy csecsemősnek minden vicc új, szóval fel is sorolom szépen a három vezetési stílust név szerint. Szóval létezik:

- autokratikus (tekintélyelvű)

- demokratikus

- laissez faire (ráhagyó)

Demokratikus pszichiátria

Oké, akkor próbálkozzunk meg azzal, hogy a tanultakat alkalmazzuk a pszichiátriára, ha elfogadjuk azt, hogy a pszichoterápia azt jelenti, hogy egyfajta lelki vezetést nyújtunk a páciensnek/kliensnek (anélkül persze, hogy mi magunk különösebben hinnénk a lélek fogalmában). A legtöbb pszichoterápiában, ha jól tudom, Carl Rogers módszerét alkalmazzák, ami abból áll, hogy a kliens hadovál össze-vissza, és ha megakad, irányított (vagy inkább irányító?) kérdéseket teszünk fel neki, oda illő, de semleges témáról rizsázunk, hátha úgy jobban felveszi az illető a fonalat. Mármint a gyakorlatban ezt tapasztaltam. Elméletben azonban a Rogers-i módszer abban áll, hogy tanácsadó-ügyfél rendszerben dolgozunk, autokratikus, azaz tekintélyelvű módszereknek nem lenne szabad helyet kapnia a terápiában, a tanácsadónak át kellene élnie „a feltétel nélküli elfogadás” segítségével a kliens világát. Persze az képtelenség, hogy a TB által támogatott 5-10 percben az orvos átélje a páciens világát, viszont legalább a demokratikus attitűdhöz ragaszkodni kellett volna. Még az olyan kliensközpontú terápiákban is, mint amit az Ébredések Alapítványnál próbálnak folytatni, kilóg a lóláb, a tanácsadó-orvos minduntalan kiesik a szerepéből, autokratikus vezetési stílust alkalmaz, minősíti a klienst, és (főleg családterápiánál) durván beavatkozik az ügyfél autonómiájába. Ezzel mindössze azt kívántam bizonyítani, vagy legalábbis elmondani, elmesélni, hogy a pszichiátriában a demokratikus vezetési stílus nagyon nehezen juttatható érvényre.

Autokratikus pszichiátria

A legtöbb pszichiátrián persze nyíltan tekintélyelvű, autokratikus stílust alkalmaznak, a fekvőbeteg ellátásban ez például az egyeduralkodó (és még finoman fogalmaztam), de ambuláns kezelés keretein belül is találkozni ilyesmivel. Ezt egyébként a hagyományos orvos-beteg modell is erősíti, sokszor beszélünk ezzel kapcsolatban „az orvosi utasítások betartásáról”, és ahol utasítások vannak, ott bizony nem játszik szerepet semmiféle demokratikus, vagy laissez-faire modell. A legtöbb pszichiátrián van 1-2 verőember alkatú ápoló is, gondolom, nem a demokratikus célok megfogalmazásában segédkeznek. Mindegy, hosszas megfontolás után arra jutottam, hogy a legtöbb pszichiátria igyekszik a minél demokratikusabb látszatot megőrizve minél autokratikusabb módszerekkel dolgozni, mintegy rátelepedni a betegre, és a fehérköpeny-effektus és egyéb nyomasztó dolgok segítségével egy áldemokratikus, autoriter módon az előírt gyógyszermennyiség bevitelére ösztönözni a klienst.

Laissez-faire pszichiátria

Láthattuk tehát, hogy a pszichiátrián mindkét vezetési stílus csődöt mond, illetve egyes elemei összekeverednek, a gyakorlatban a pszichiátria mindig a kétféle vezetési stílus keverékét alkalmazza. Ennek a kivédésére egyetlen járható út van, mégpedig a laissez-faire pszichiátria, ami igazából jelenleg még nem létezik, laissez-faire stílusú pszichiáterek vannak, eléggé elenyésző számban, de létezik ilyen. Az egésznek abból a megfontolásból kellene létrejönnie, hogy minden ilyen intézményben lennie kellene legalább egy laissez-faire vezetési stílusú pszichiáternek, a „terápia rezisztens” klienseket nem „megtörni” kellene még nagyobb dózisú, még gyilkosabb szerekkel, hanem hagyni, hogy szabadon éljenek, a gyógyszerezést és a formális kontrollt betartva. Gondoljunk csak bele: egy pszichiáter milyen jogon ad nekünk kéretlen életvezetési, pénzügyi, és bármilyen más jellegű tippeket, tanácsokat, sokszor egyenesen már utasításokat? Semmi joga nincs a partvonalról bekiabálni a kliens életébe. A gyógyszer beállításához van joga egyedül és kizárólag. De hogy ide menjek, vagy oda, ezt vagy azt csináljam, ez méltatlan, megalázó, és már-már perverz dolog. A gyógyszerfelírási jog sajnos összekeveredett a beteg feletti bábáskodási-, atyáskodási-, és anyáskodási joggal. Kevés pszichiáter látja át jelenleg, ha nem is a jog nyelvén szólunk, hanem az előző két stílus csődjéből indulunk ki, hogy szükség van a laissez-faire típusú pszichiáterre, pszichiátriára. Úgy vettem észre, hogy egy pszichiátert csak sok évtizedes pszichiátriai gyakorlat tud rábírni csak arra, hogy ne csináljon semmi olyasmit, amihez sem joga, sem hatásköre nincsen, ha jobban megnézzük. A XXI. században senki nem kötelezhet senkit arra, hogy egy másik ember hülyeségeit hallgassa, receptre felírva. A pszichoterápia - ahogy a gyógyszer is - visszautasítható. Nem tudom, melyiknek van rombolóbb hatása, de szerintem a pszichoterápiának. Szép szóval még soha nem akadályoztak meg pszichózist, a gyógyszernek ennyiben érzem a létjogosultságát, a pszichoterápia szerintem maradjon meg történelmi érdekességnek. Szeretném, ha az orvosnak gyógyszerfelírási, illetve tájékoztatási joga lenne, semmi több. Remélhetőleg ebbe az irányba fog elmozdulni a jövőben a pszichiátria, de ez szerintem hiú ábránd.

0 Tovább

Romesztétika és bölcsészet

Jézusmária, elkezdődött az egyetem, meg is volt az első konzultáció, találtam is nekem való témát benne, ami érdekesnek tűnt, mégpedig a romkocsmák témáját. Nem kell félni, nem fogom itt az egész tematikát végigvenni, de a romkocsmák és a szociális foglalkoztatás mint téma éppen eléggé konkrét, hogy írjak róla valamit. Ja, hogy a szociális foglalkoztatás (social business) jobban ide passzolna? Kit érdekel? A kocsmában szokták mondani, ha valaki mindig a munkájáról beszél, hogy „Ne dolgozz már állandóan!” Hát, igen, ráférne az emberre a kikapcsolódás néha.

Akkor megpróbálom felidézni a hal(l)ottakat némi szakirodalmi segítséggel. Szóval, mi ez a romkocsma izé? Most előszöris megpróbálom fővárosi viszonylatba képzelni magam, mert hiszen igazából Budapest valójában a romkocsmák ősfészke. (Hogy is volt ez a mondat? Mindegy, tovább.) Egyesek szerint Budapest tekinthető a romkocsmák fővárosának, itt alapította meg az elsőt (a legenda szerint) négy bölcsész, Szimpla Kert néven, a boldogságos 2002-es esztendőben. Na, most, hogy mi is igazából a romkocsmák rendeltetése, fedje jótékony homály, maradjunk annyiban, hogy vannak programok, mint mindenütt máshol az országban (nekem egy időben az volt a téveszmém, hogy valójában fesztiválország lettünk), és elmondható a végén, hogy „jók voltak a pogramok…”

A lényeg itt nem is ez, hanem az elméleti rész! Az első romkocsmák kialakulásának a menetrendje. Igen érdekes. Szóval: Vannak, ugye, a nagy múltra visszatekintő, történelminek is nevezhető városrészek, amik már elöregedőben vannak, és ennélfogva lemennek ott az ingatlanárak, néhány helyiség üresen is marad, ám mit tesz a sors, az ilyen városrész-részeket kezdik felfedezni maguknak a lumpenértelmiségi művészkék és félművészkék, és létrehozzák itt a saját kis közegüket, a még itt maradt populáció legnagyobb bánatára, erről tanúskodó képeket találtam is, nagyon érdekes, tekinthető az ellenkultúra ellenkultúrájának? Ami még érdekes, hogy az ellenkultúra ellenkultúrájának már nincs további ellenkultúrája, hanem az ellenkultúra válik lassan a normává. (Ez egy eléggé gyanús tételmondat, és nem kell keresni sehol, mert én találtam ki, és éléggé szociológiai ízű, mint az egész bekezdés tulajdonképpen.) Persze, nem egyik pillanatról a másikra válik normává, hanem megindul a párbeszéd a felek között, mindenki enged egy kicsit, és az „élni és élni hagyni” elve érvényesül. Legalább én csakis valahogy így tudom elképzelni az elhangzottak fényében.

De: romkocsmák nemcsak Budapesten vannak, hanem hozhatunk debreceni, vagy akár nyíregyházi példákat is. Csakhogy: A Debrecenben létrejött romkocsma, a Roncsbár már egy tisztán üzleti vállalkozás, a romesztétikán alapul, a fővárosi romkocsmák mintájára. Itt már nem mondható el az a pénzszűke, és kényszer szülte megoldás, hogy aszondja: szedjük össze a nagyszülőknél lévő használaton kívüli ingóságokat, meg a lomtalanításkor kiselejtezett egyebeket, hanem itt már tudatos üzleti fogásról van szó. A debreceni Roncsbár kommerciális jellegét kiválóan példázza, hogy a Fórum közelében található, ami egy plázaszerűség, tehát simán elképzelhető, hogy egy kiadós plázázás után beüljön az ember egy jó romkocsmába egy kávéra, limonádéra, vagy éppen sörre, a nagy transzformáció végbement: voilá, a romkocsma a tömegkultúra részévé is vált.

Nyíregyházán már egy kissé megint más a helyzet, bár nagyjából hasonló: volt néhány próbálkozás romkocsmák megvalósítására, amikoris régi bicikli, ócska rádió, ésatöbbi került a kialakított belső térbe, ám tudtommal már a legromkocsmább nyíregyházi romkocsmából is kitakarították ezeket a kacatokat, ami (nevén nevezve a helyet) történetesen a Móricz Kert. Igazából nem vagyok nagy romkocsma járó, és erre egy igen nyomós indokot tudok felhozni: mégpedig a pénzt. Ugyanis a romkocsmák, romkertek sikere és elterjedése magával hozta az árak iszonyú felverését, a debreceni és nyíregyházi helyek már alapvetően ilyennek is indultak, Budapesten természetesen menet közben mentek fel az árak, ahogy észre vették, hogy van benne üzleti potenciál. Szóval a jelen helyzet az, hogy tökmindegy, hol iszod meg a kávédat, a plázában, vagy a romkocsmában, fizetni fogsz, mint a katonatiszt. Végezetül egy dolgot tudok felhozni annak indoklására, miért válaszd a romkocsmát:

„Szép, mint a varrógép és az esernyő találkozása a boncasztalon.” (Lautréamont)

0 Tovább

Skizofrénia underground

blogavatar

Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. Gyerekkoromban poénból kis magazinokat szerkesztettem szabadidőmben. Most komm-médiára járok egyetemre. Vagyis elvégeztem az újságíró szakot (BA). Ha valaki tud valamilyen jó MA szakról, most szóljon, vagy tartsa magában örökre!

Skizofrének - Nebáncsvirág

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebáncsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

Facebook csoport

Szerintem tweetelni menő

Feedek