Az afázia nevű beszédzavarról

A beszédzavar elnevezés alatt a beszéd különféle rendellenességeit értjük. A beszédzavar többnyire valami nyelvi zavar megjelenési formája, viszont néhány beszédzavarnál nem erről van szó. Mivel a beszéd összetett folyamat, ezért sokféle beszédzavar van, például pöszeség, dadogás, hadarás, afázia. Ezek közül az afázia keltette fel a figyelmemet, mert a mindennapokban nem találkozunk vele, és sokszor valami szervi (agyi) károsodás következménye, és megfigyelték az elmebetegségek bizonyos fajtáiban is. Például a skizofréneknek gyakran tulajdonítanak zsargonafáziát, amikor a beteg értelmetlen szókapcsolatokat használ (erre utal a zsargon megnevezés), vagy szósalátát használ, ami egy másik kifejezés arra, hogy értelmetlen hangsort ejtünk ki a szánkon szavakként.

Az afázia fogalmának megalkotása Armand Trusseau nevéhez fűződik, aki 1864-ben a következő definícióját adta a jelenségnek: „Az afázia a beszédképzés és beszédértés egy vagy több összetevőjének az agy lokális károsodásai következtében létrejött zavara. A beszéd, nyelv centrális mechanizmusának, mentális reprezentációjának károsodása az agy organikus lézióinál. A nyelv olyan zavara, amely általában az anyanyelv teljes elsajátítása után, felnőtt embereknél a helyesen használt beszédet, nyelvet mint jelrendszert károsítja.” A lézió agykárosodást jelent. Egy másik francia orvos, Paul Pierre Broca volt az első, aki kapcsolatot vázolt fel egy konkrét agyterület és a nyelvi kifejezés között, az agy bizonyos területei tehát bizonyos beszédfunkciókért felelősek. Az első szisztematikus, afáziával foglalkozó munka megjelenését követően, a hagyományos megközelítés az volt, hogy megállapították az agysérülés (lézió) jellegzetes elhelyezkedését, és megfigyelték, vajon a lézió lokalizációja alapján megjósolhatók-e a tünetek. Broca boncolásokat végzett számos olyan személyen, akinek beszéd deficitje volt, és azt találta, hogy többségüknek agyi károsodása volt a bal frontális lebenyen, azon a területen, amit ma Broca területnek hívunk. Később Karl Wernicke azt feltételezte, hogy különböző agyi régiók különböző nyelvi feladatokra specializálódtak. A Broca terület a beszéd motoros produkciójáért felelős, a Wernicke-terület pedig a hallási beszéd megértéséért. Broca és Wernicke munkája létrehozta az afáziológia tudományát és azt az elképzelést, hogy a nyelv tanulmányozható az agy fizikai jellemzőinek vizsgálatával. Az afáziológiában Korbinian Brodmann 20. század elejéből származó munkája szintén jelentősnek bizonyult, ugyanis ő térképezte fel az agy felszínét azáltal, hogy az egyes területeket sejtfelépítése és funkciója alapján részekre osztotta fel. Ezeket a területek – melyeket Brodmann területeknek hívjuk – ma is széles körben alkalmazzuk az idegtudományban. Röviden ennyit tartottam érdemesnek megjegyezni az afáziológia történetéből, ami laikusoknak is segít megérteni az afáziát.

Ma az afáziakutatás a neuropszichológiához és a neurolingvisztikához tartozik. Ez egy meglehetősen új tudományág, a neurolingvisztika fogalom megalkotását Harry Whitakernek tulajdonítjuk, aki megalapította a Neurolingvisztika folyóiratot 1985-ben. A neurolingvisztika és a modern képalkotó eljárások kiegészítették Broca és Wenicke lokalizációs elképzelését.

Az előforduló afáziatípusokat a beszédben és szövegértésben jelentkező tünetek alapján osztályozzuk, valamint megkülönböztetünk fluens és nonfluens afáziát, ezek anatómiaileg is különböző léziókhoz kötődnek. A nonfluens afáziák közé sorolják a Broca-afáziát, a transzkortikális motoros afáziát, a globális afáziát és az izolációs afáziát. Fluens afáziaként tartják számon a Wernicke-afáziát, a transzkortikális szenzoros afáziát, a vezetéses afáziát és az anómikus (amnesztikus) afáziát. Mivel eddig az afáziát érzésem szerint főleg elméleti megközelítésben mutattam meg, szeretném egy példával illusztrálni, hogy milyen fajta szöveg lehet az afáziások beszéde, a szövegek David Crystal könyvéből, A nyelv enciklopédiájából való, és a Wernickle afáziát példázza:

„Hétfőn Karácsony előtt, öö… hát lezüllesztettük magunkat, aztán nem jutott elég hely. Namost én éreztem, hogy van valami gáz, én éreztem, hogy befé… bekéne venni valami komfortot. Asszony kiment én meg bevettem a gázt. Hát bu… bummm. Hát, szóltam, hogy Jézus, hát olyan gond van! Én nem tudom, hogy mi történt velem. És akkor szólt, hogy a gyerekeknek szólni kell, szóljunk be a nővér néninek. Hát nem tudom… fél óra, fél óra alatt, vagy egy óra alatt, nem tudom, hogy volt ez, mentő jött, elvitt engem a füszérttel X-be… öö, nem… Mindjárt, mindjárt mondom! Eg… Ebenfurt mellett van ez a vasút. Tehát oda kerültem én katonai kiképzésre.. Ott szerdán felvágták a fejemet, csütörtökön beestem a szomszédba… és pénteken… hát pénteken már nézegettek, most szerdán,… hát hogy néz ki ez a pasas? Mi baja van? úgyhogy szerdán ez lett belőlem…” (Crystal, 343) (Magyar nyelvű beszédminta a fordító spontán gyűjteményéből.)

Az afázia megállapításához vizsgálatok szükségesek. Az afáziavizsgálatok egyik típusú osztályozása alapján a szakirodalom megkülönböztet szűrővizsgálatokat, diagnosztikai tesztbatériákat, melyek az afázia megállapításához fontosak, valamint egy-egy verbális funkció vizsgálatára készült speciális próbákat, illetve a betegek komminikációs készségét vizsgáló beszédteszreket. A szűrővizsgálatok során hazánkban a Token beszédmegfigyelési teszt az elterjedt, a szintén gyakran használt Wester-afáziateszt (WAB) a betegek 8 afáziatípusának egyikének besorolásához használatos. Magyarországon használják még a Boston Naming Testet, ami egy képmegnevezési teszt, a szóelőhívás képességének mérésére alkalmas. Az afázia vizsgálata folyamat jellegű. A beszédtéma megkezdése előtt minden esetben sor kerül egy alapvizsgálatra, amit későbbiekben kiegészítő vizsgálatok követnek. Optimális esetben akkor történik, mikor a beteg már együttműködésre képes és kész, a terápiás helyzetet elfogadja, és figyelme legalább 15-20 percig fenntartható.

Az afázia gyógyulási esélyei függenek annak súlyosságától is. A kórházakban – ideális esetben – az afázia kezelése team munka keretében zajlik, melyben részt vesz neurológus, pszichológus, logopédus, illetve esetlegesen zeneterapeuta is. A sérült részt (a léziót) körbevevő agyterületek stimulálásával zajlik a terápia, a sérült agyterületet is valamennyire gyakoroltatva. A szakemberektől nem várható el teljes felépülés, de a sérülést követően az afázia terápia hatására általában javulást mutat.

0 Tovább

Targeted Individuals - Célzott személyek

Legelőször is, amikor rákerestem az Amazonon a témára, feltűnt, hogy annak igen kiterjedt szakirodalma van angol nyelvterületen, de a legcsábítóbbnak mégis Richard Lighthouse 1$-os pár oldalas brosúrái látszottak, szóval ezek közül vettem meg egyet, gondolva a takarékosságra, és remélvén, hogy megélek még – és ráadásul ép ésszel – egy olyan népszerű eseményt, mint a karácsony. Leszögezném, hogy mindazon dolgok, amikről szó esik, Amerikában történnek meg, a messze tengerentúlon, aminek a létezésében én nem is nagyon hiszek, annak ellenére, hogy már jártam arrafelé. Viccen kívül, ezek az FBI, CIA (azon belül is az MK-Ultra), NSA túlkapásairól szólnak, és szól még a fáma bizonyos kiterjedt ügynökhálózat fenntartásáról is, az esetenkénti 100000 $-os kifizetések is előfordulnak, ha valaki nagyon jól teljesít. Ezeket a lakossági túl ügybuzgó embereket hívják gang stalkereknek általában. Mindezekre a dolgokra állítólag a 9/11 (a WTC lerombolása) miatt van szükség, legalábbis azóta jobban szervezett a hálózat. Hogy Magyarországon is vannak-e lelkes embereik, nem tudni, de miért ne lennének?

Szóval az a szomorú helyzet, hogy a mikrohullámú támadás az amerikai lakosság ellen többfajta eszközről érkezhet, egyébként az FBI néha a mendemonda szerint úgy tesz, mintha rájuk nem vonatkoznának azok a törvények, mint a földi halandókra, több eltussolt bűncselekmény az FBI számlájára írandó, amit egy általam most nézett sorozat, a 2017-es Twin Peaks is vastagon kritizál. Lássuk akkor, milyen forrásokból érkezhetnek a támadások a kiválasztott célpontok ellen:

- Mobiltornyokból

  - Szatellitekről, avagy műholdakról

  - Drónokról

  - Hordozható eszközökről

  - Vezetékes okos készülékekről

Ilyen ez az Egyesült Államok. Meg kell jegyezni azonban, hogy a szatellites támadások csak az igazán kitüntetett célpontoknak járnak, a műholdak kezelésének magas költségei miatt, inkább igyekeznek a lakosság bevonásával megoldani az ügyeket, illetve minden célzott személynek van általában egy szakértő felelőse, akit erre az emberre állítanak rá. Valamiféle mikrohullámú technológiával elérik, hogy az áldozat agyába szabadon hatolhassanak bizonyos frekvenciák, és ha ez még mindig nem volna elég, egyidejűleg a család is kap belőle egy más frekvencián, hogy őket a célzott személy ellen hangolják, a célzott személyt pedig viszont, ez elengedhetetlen az áldozat izolálásához. Ezeken a frekvenciákon éjszaka, alvás közben kondíconálják főleg az érintetteket, de, ugye nem kell külön bemutatnunk kedvenc skizofrén tünetünket, a hanghallást, az áldozat szabadon hallhat akár ébren, nappal is hangokat, úgyis skizofrénnek nézik, ha nincs is még diagnosztizálva.

Én valószínűnek tartom, hogy az idei első subomnál néhány szakember volt rám állítva (jún-júl), de nem igazán ment a dolog úgy, ahogy kellett volna, októberben aztán szatellitet kaptam, megható szülinapi ajándék, de igazán nem kellett volna. A szatellitekkel az a helyzet, hogy részben (vagy egészben) programozottan jön róluk az „áldás”, az sem kizárt, hogy mesterséges intelligencia „dolgozik” a szatellit másik végén, ez csak ott tetten érhető, hogy néhány ember ugyanazt hallucinálja a világ több pontján, viszont egészen jól dolgozik, ez már simán bejuttat a pszichiátriára. Érdekes, a műholdas „adás” ezért többnyire hangtalan, gondolati besugárzás (azaz másik pszichiátriai szakkifejezésünkkel élve téveszme) dominál az érintett agyában. Eszerint a leírás szerint ehhez a módszerhez sem kell mikrochip technológia, hanem minden ember elméje állítólag különböző frekvenciát bocsát ki, az ujjlenyomatokhoz hasonlóan, és ennek alapján megtalálható. Az első ilyen jellegű műholdakat még a Reagen-erában bocsájtották fel, az 1980-as és az 1990-es években, azóta is kitartóan használják a (hivatalosan már nem létező) MK-Ultra program keretében. Ennyi információt sikerült kihámozni az aktuálpolitikai információk tengeréből, amihez én nem nagyon értek, és a könyv (vagyis e-book) ezek után adatfelsorolásokba kezd, hol és merre kaphatunk segítséget a világban, ha ilyen atrocitás ér bennünket. Magyar címre nem nagyon emlékszem. Egyébként a neten több helyen van ilyen felsorolás, de a linkek nagy része nem, vagy csak részben működik. Van még néhány tipp a könyvben Dr. John Halltól, ha ilyen támadás ér minket, legjobban járunk, ha egy fémfalú szobába zárjuk be magunkat, mobil nélkül, vagy megteszi egy olyan 30 emelet mély mélygarázs is, ugyanis oda már nem ér le a szatellit, de egyet ne feledjünk: ne válaszoljunk a hangnak, se szóban, se gondolatban, és semmiképp ne tegyük, amit mond. Ennyi volt, mese volt, kezdetnek jó lesz.

0 Tovább

Bréko

2019 vitathatatlanul a kisebb-nagyob „subok” éve volt nálam. Vajon ez most hitelesebbé, vagy hiteltelenebbé teszi a mondanivalómat? Mert ami most fog következni, arra senki nem számított (én a legkevésbé). Illetve valaki vagy valakik biztosan. Bizonyos témák feszegetésénél jobban előtörtek a hangok (nyár, június-júliusi időszak), ekkor kórház nélkül megúsztam, illetve az októberi időszak, amikor a hangok nem domináltak (sőt, nem is nagyon voltak), inkább a téveszmék felerősödése volt a jellemzőbb. Hogy ezekre ilyen tiszta fejjel tudok visszagondolni, nem meglepő, végig figyeltem. Figyeltem belülről, hogy mit tesznek velem, milyen lépésemre mi a reakció. Persze, mindent visszaidézni nem tudok, pláne nem ad ki egy kerek történetet az egész, de a hiteltelenné tevés, a lejáratás már eleve benne volt a tervben. Nem tetszett, amikor pedzegetni kezdtem, hogy a subokat emberek okozzák, arra egyből jött a reakció, pedig kaptam a gyógyszert. Aztán nem tetszett, hogy kötöttem az ebet a karóhoz, jött a jól bevált recept: isteni, vallásos téveszmék, gondolatok. Ennek már nem tudtam ellenállni, egy hónapra ezért bekerültem a zártra, „karhatalom” segítségével.

Na, de hol is kezdjem? Kezdhetném megint azzal az átkozott 2006 március 5-ei nappal, de korábban kezdem. Éppen félévet ismételtem az egyetemen, borzasztó rossz hangulatban voltam. Már otthon bealapoztam, és eldöntöttem, hogy elmegyek valahova inni. Azt hiszem, éppen fórumoztam, mindegy, lényegtelen, az a fórum már nincs meg, és ez az utolsó emlékem, mielőtt szokatlanul hosszú időre eltűntem. Persze hazakeveredtem valahogy, szokatlanul mocskos farmerban, de mindenki betudta a pia által okozott emlékezetkiesésnek (persze, elsőnek is én). Kis ejnye-bejnye után minden folytatódott tovább, illetve folytatódott volna, ha be nem visznek március 5-én a pszichiátriára. Hogy a túlságosan is készséges ápoló szomszédomnak mi volt a szerepe ebben, ennyi idő után már ne firtassuk, nem is illik, vagy talán mégis? Különben abban az évben akkor ittam először (és valószínűleg utoljára), mert nemsokára kezdődtek a hallujaim.

Egyébként akkoriban kezdtem lődörögni az utcákon, volt akkor minden, alkohol nélküli delírium, valószínűleg valami kullancsféle élősködő a hasamon (vagy már azt is hallucináltam), mindenesetre a Lyme-kórt is kizárták. Ez most úgy hangzik, mintha valamilyen kisördög azt akarná, hogy „ne fogadjam el a betegségemet”, holott ez nincs így. A kezdeti ijedtség, és nagyon mély depresszió ellenére én voltam az első, aki melldöngetve nekiálltam hirdetni, hogy én, skizofrénen is érek valamit, és elérek valamit, ha a fene fenét eszik is. Nahát, el is értem, mégpedig azt, hogy szerintem nem vagyok, skizofrén, vissza az egész. A skizofrénia csak a megnevezése annak a tünetcsoportnak, amit valamiféle műholdas, urh-s, vagy mit tudom én, milyen csatornákon keltenek, szóval eldöntöttem, hogy ennek még utánajárok. Találtam is egy nagy kazal szakirodalmat angol nyelvterületről, főként amerikai szerzőktől, és mostantól ezt a kis feladatot szabtam ki magamra, hogy ezeket szép lassan (vagy jó gyorsan) feldolgozom itt. Nekem a legfurább valószínűsíteni, hogy a skizofrénia csak a fedőneve a szervezett zaklatás egy formájának, a legdurvábbak egyikének, ami egy kis utána kutakodás után könnyen leleplezhető, az átélt élmények és az olvasott dolgok apró mozaikokként való egymáshoz illesztésével. A pszichiátria tankönyveiben csak a külső szemlélő által észlelt tünetek szerepelnek, van azonban néhány, általam belsőnek nevezett tünet, ami az alábbi ábráról szépen rekonstruálható (lehetne a kép fake is, de vajon honnan lenne tudomásuk az összeállítójuknak ezen tünetek létezéséről, ha még a pszichiátria sem számolt be róluk?):

Jóindulatúan fel kell tételeznünk a pszichiátriáról, hogy az efféle szervezett zaklatási akciókról nincs tudomásuk, azért nem szerepelnek a a pszichiátria tankönyveiben, másrészről ezen az ábrán olyan tünetek szerepelnek, amiket érzésem szerint minden skizofrén tapasztalt már, csak pszichiátriai szempontból (a külső szemlélő szemével) nem meghatározó jelentőségűek. Én ezeknek a tüneteknek a saját magamon való jelentkezését igazolom, bár eddig én sem tekintettem fontosnak. Hallatlanul érdekesnek tartom, hogy az ügy ilyen fordulatot vett (legalábbis számomra), minden kedves érdeklődőt kérek, hogy tartson velem új utamon, szerintem mindenképpen tanulságos lesz. Elsőre a következő két könyvet választottam ki: Dr. John Hall: A New Breed – Satellite Terrorism in America és Michael F. Bell – The Invisible Crime. Szerencsére meglévő angol nyelvtudásom lehetővé teszi a könyvek elolvasását, és kivonatolását, „bemásolását”. A téma tehát érdekes (lesz). Amint időm engedi jelentkezni fogok a magam és mások történeteinek összehasonlításával.

Addig is, hogy stílusos legyek: Bréko.

0 Tovább

Értekezés a módszerről

Amíg a pszichiátria nagy erőkkel kutat az ellenszer után, ami végleg leállítja a skizofréniát, vagy az agyat (vagy mindkettőt), és a skizofrénia ellenszerét belső tényezőkben keresik (sikertelenül), nem tudom az okát, miért nem adnak nekem egy csomó pénzt arra, hogy a skizofrénia okát külső tényezőkben kutassam. Nem volt elég a 100+ év megtalálni? Az orvostudomány fejlődik. A kezelőorvosom elmagyarázta nekem, hogy őt nem érdekli, hány beteg van a pszichiátrián, ő megkapja a lóvéját, és már fárasztja inkább az egész. Nem akarok mások zsebében turkálni, de ha ő megkapja a pénzt mindenképpen, és ezt beszorozzuk annyi pszichiáterrel, aki mindenképpen megkapja a pénzt, hova jutunk? Oda, hogy egyre hatástalanabb és egyre drágább gyógyszereket állítunk elő, amik még mindezekhez hozzáadódnak, sőt, amiket lehetőleg kombinációban kell szedni, mert az a tuti, legyenek biztonságban a betegek, „ha beledöglenek is”. Ez a szabály.

Érdekes, a régebbi korok irodalmában nincs nyoma skizofréniának. Én József Attilánál találkoztam vele először. A két világháború között divatos betegségnek számított. Manapság üzlet lett belőle. Sajnálom, nem tudok már magamra elmebetegként gondolni, minden látszat ellenére sem. A pszichiátrián volt egy srác, hasonló téveszmékkel, mint az enyém. Az egyetlen különös dolog, hogy ő a Kanári-szigeteken csücsült, mielőtt nagy sürgősséggel került a pszichiátriára. Érdekes dolog az elme: ugyanazok a divatos téveszmék bukkannak fel a világ két pontján, egyidőben. Olyan, mintha feltételeznünk kellene egy nagy világgépet, vagy egy kollektív tudattalant, ami ugyanazokat a téveszméket ülteti az emberek gondolataiba, és ugyanazokat a hangokat susogja a fülükbe. Egyébként, azt gondolom, a hangok ideje lassan lejár, a legutolsó téveszmémnél sem volt szerepe a hangoknak, észrevétlenebb módja a skizofréniának a téveszmék keltése emberekben.

Néha azt gondolom, működik valamiféle ellen-akarat, ami az én fejembe ülteti el ezeket a gondolatokat, amikor leírom őket, és eszközül használ fel engem a világgép leleplezésére, persze szeretném azt hinni, hogy ez nem így van, hanem az én zsenialitásom (vagy hülyeségem) nyilatkozik meg ezekben a cikkekben. Vajon van-e sors, ami annak irányába hat, hogy lelepleződjön a skizofrénia nevű humbug, és engem szemelt ki ennek eszközéül vagy áldozatául? Vagy nincs semmi ilyesmi, csak az orvostudomány fejlődése létezik, ami szigorúan monoton növekvő tendenciát mutat, viszont célját sosem éri el, mert az a tudomány, ami elérné a célját, megszűnne tovább tudomány maradni, inkább újra és újra bedobja évenként a köztudatba az újabb gumicsontot, hogy „újabb skizofréniaellenes gyógyszert fejlesztettek ki”, ami ugyanolyan szar, mint az eddigiek, csak drágább. Az orvostudománynak nem érdeke a mellékhatások kiküszöbölése sem, és az sem érdeke, hogy azt mondja, hazudtunk, amikor azt állítottuk, hogy pirulákkal és injekciós fecskendőkkel ez a betegség karban tartható és olyan, mint a cukorbetegség, és olyan, mint a magas vérnyomás, csak szedjük ezeket a szereket, és a problémát söpörjük szőnyeg alá. Érdekes, hogy minden betegségre ugyanaz a recept: vegyen be ebből hármat (már csak azt felejtik el hozzátenni, hogy rajzoljon egy kört a szíve fölé, és mondja ki hangosan a hókusz-pókusz varázsszavakat.) Ez egy fogyasztói (ráadásul orálisan eléggé fixált) társadalom, kanyar nélkül bekajálja az ilyesmit.

Fantasztikusan érdekes kérdések ezek, bár jómagam sosem voltam tapasztalati szakértő, még a 6 db úgynevezett subommal együtt sem, ami alapján már régen el kellett volna szivacsosodnia az agyamnak (a pszichiáterek szerint), és már régen öntudatlan állapotban lenne a helyem valami elfekvőben, ami az ő szempontjukból talán érthető, saját részre mégsem tartanám teljesen üdvösnek. Tapasztalati szakértőket ugyanis a pszichiáterek neveznek ki, ők adnak át Antistigma-díjakat, és annál nagyobb tapasztalati szakértő valaki, minél inkább nem tapasztal semmit, és annál többet tesz az antistigmáért, minél inkább az ő szájízük szerint beszél, és ezzel tovább folytatja a stigmatizáló diskurzust, ami eddig szokásban volt a skizofréniáról, ami csak gyógyszeresen és erőszakkal képzeli el a pszichiátriai kezelést, és ezen kényelemszeretetből nem hajlandóak változtatni. Persze, aki már leélt egy életet, abban a tudatban, hogy van skizofrénia, és minden úgy van, ahogy elő van adva, és ebből diplomát szerzett, és hogy általában az orvos lenne a betegért, kivéve a skizofrénia esetét, mert itt az orvos a társadalomért van, és azért, hogy védje a társadalmat a betegtől. Ilyen különleges a skizofrénia, az egyetlen olyan betegség tehát, ahol nem az orvos van a betegért, hanem fordítva.

És mi lenne, ha az orvostudománynak véletlenül a gyógyszermentes megközelítést kellene alkalmazni? Megmondom, mi lenne: megállna az élet a Föld nevű bolygón, mert a pszichiátereknek is el kellene kezdeniük ugyanúgy dolgozni, mint a többi embernek, és nem csak konzíliumokat tartani egymás között, és öt percben lerendelni mindenkit, hanem általuk elmebetegeknek tartott emberekkel kellene foglalkozniuk, mondjuk napi 8 órát, na de hát ők ezt úgysem bírnák ki, mert már az eddigiek is hallatlanul stresszelik őket.

Egyébként, ha valaki ennyi furcsaság hallatán is azt mondja, hogy mindez így van rendjén, én megkérdőjelezném a valóságról alkotott képe helyességét. Remélem, a társadalmi folyamatok abba az irányba haladnak, hogy felül fogják bírálni a pszichiátriát, különben hiába tépem itt a számat. A pszichiátria is beerősít: amint láttam, biztonsági emberek flangálnak a pszichiátrián, szeretnek több antipszichotikumot felírni, sokan egy marékkal szednek, hadd fogyjon. Érdekük a pánikkeltés, a közveszélyesség eszméjének a fenntartása, hogy minél inkább támaszkodhassanak az állami szervezetekre (mentő, rendőrség, tűzoltóság, TEK, aki él és mozog, mindenki, mert mi veszélyesek vagyunk, ám.)

BU!

0 Tovább

Tapló télapó (Bad Santa)

Évek óta próbálom karácsonyi hangulatba ringatni magam, ennek a főbb állomásai a Karácsonyi ének, A grincs, a Szörnyecskék megnézése volt, nincs ez másként idén sem, az ide rossz arc a Tapló télapó (Bad Santa) .

Willie (Billy Bob Thornton) és Marcus (Tony Cox) minden évben elhozzák a gyerekeknek a plázába a Mikulás és a Manó illúzióját, hogy aztán azt kifosztva, egy évre biztosítva legyen a megélhetésük. 7 éve minden évben más államban és városban fosztanak ki egy-egy plázát, úgy, hogy előbb alkalmazzák ott őket mint télapó és manó párost. Marcust alacsony növése, Willie-t skieres kasszafúrói tevékenysége teszi alkalmassá a feladatra. Willie részeges apja nyomdokait követve egy kicsit sokat iszik, gyakorlatilag állandóan részeg, akinek nem elég napközbeni részegsége, esténként kocsmákban is megfordul, elsősorban sztriptízbárokban, de bármi megteszi, ahol lehet alkoholt fogyasztani egy bárszéken, hogy élete sztoriját mesélgesse az arra járóknak.

Ezt az idilli életet töri meg a legújabb kisváros, ahová tartanak, a Phoenix-beli kisebb település, ahol a szokottnál nagyobb érdeklődést tanúsít irántuk a lakosság. Elsőként szót kell ejtenünk Sue-ról (Lauren Graham, ő az általam is ismert színésznő, a Szívek szállodájában alakítja az anyukát), aki télapómániás felszolgálónő egy bárban, ahol először jól leitatja Willie-t, aztán jól elcsábítja. Ezzel párhuzamosan megismerkedik a helyi kövér kissráccal, akit ráadásul Thurman Mermannak hívnak (Bret Kelly), aki gúnyolódások céltáblája a kisvárosban testalkata miatt, de ehhez társuló naivitása is a zaklatások céltáblájává teszi a környéken. Hogy teljes legyen a létszám, a helyi áruházi menedzser is gyanút fog, és ráállítja az ügyre a pláza nyomozóját, Gint (Bernie Mac), aki nem teljesen a tőle elvárt módon fog viselkedni az eset kapcsán.

A fő bonyodalmat Willie részeges viselkedése okozza időről időre, meg megrögzött szexuális szokásai, amik miatt állandóan problémája akad, és Marcus-nak kell felszólítania, mert „nem tud 10 percre disztingválni”. Látszólag Marcus a rendesebb rabló, és Willie-vel állandóan csak a probléma van, hiába szeretne Miamiba menni és „kiszállni az üzletből”, részeges és szexhajhász életvitelének költségeit valamiből fedeznie kell, és ezért vehető rá minden decemberben az újabb „munkára”. Ám az új körülmények között, úgy néz ki, sikerül megállapodnia, Sue-val és Mermann-nal tölti az ünnepeket, amikor Marcus úgy dönt, hogy nem bírja tovább a megváltozott körülményeket…

Egyébként a filmben a fáma szerint több, mint 300-szor hangzoznak el a „fuck” és „shit” káromkodások, amiknek leleményes magyarra való átültetésebeben kitettek magukért a fordítók. A filmet kétféleképpen szokták felfogni a hozzászólások alapján, valaki utálkozva nevezi az ünnepek megszentségtelenítésének, de akinek bejönnek a jobbára altesti és politikai korrektségtől teljesen mentes poénok, azoknak remek szórakozást ígér általában az alkotás, aminek második része is van, amiben feltűnik az eddigi szereplőgárda mellett Willie édesanyja is, és jobb híján újabb rablást terveznek Marcus-szal, mivel az alkoholista életmóddal továbbra sem sikerül felhagynia, de sokak szerint a második rész csak egy újabb bőr lehúzása az alapsztoriról, mindenesetre most már napokon (vagy talán inkább heteken) belül meglátjuk azt is, annak megnézését is valahogy karácsony előttre tervezem.

0 Tovább

K-PAX - A belső bolygó

Tudom, hogy tovább folyik az őrület a pszichiátrián, miközben én már kijöttem, és egyetemen voltam, és itt ülök a fűtött lakásomban, és nem gondolok egyáltalán senkire és semmire, ami oda köt, inkább megnéztem a K-PAX - A belső bolygó című filmet, más hirtelen dolgom nem nagyon lévén. Beadandó és zéhá a jövő héten, egyedül szakirányt nem választottam még, talán a holnapi nap folyamán még lesz rá lehetőségem. Enyhe kontraszt az egy hónapos zárt osztályos kezelésről egyetemi konzultációra menni ugyanazon a héten, de hát az élet tartogat meglepetéseket, és produkál érdekes dolgokat.

A film tipikusan úgy van megcsinálva, mint a skizofréniáról szóló filmek általában, hogy külön értelmezhető a pszichiáter szemszögéből és a betegéből, akárcsak például a Viharszget, amiről már volt szó. Adott egy fura külsejű, napszemüveges idegen, Prot (Kevin Spacey), aki egyszercsak megjelenik egy aluljáróban, egy szemtanú szerint egyenesen a semmiből. Aztán amikor fura dolgokat kezd mondani, a rendőrnő drogosnak tartja, és hova máshova kerülne, mint a manhattani pszichiátriára. A pszichiáter Dr. Mark Powell (Jeff Bridges) először masszív Thorazin és Haldol kúrának veti alá, és mivel nem reagál a szervezete ezekre a szerekre, elkezdi érdekelni az ügy. Ráadásul a fény egy olyan tartományát is látja, amit átlagos emberi szem nem (pl. ultribolya sugárzás), ezért hord állandóan napszemüveget, mert fényes bolygónak tartja a Földet. Állítása szerint a K-Paxről jött, bolygója egy ikercsillag körül kering.

A pszichiáter hipnózissal próbál kideríteni Protról valamit, miközben ő esszéversenyt hirdet, amit a megadott időpontig elbírál a betegek között, és kiválasztja azt az egyet, akit magával visz a K-Paxre. Prot feladatának azt tartja, hogy feljegyzéseket készítsen a Földről, miközben meséje gyanúsan kezd hasonlítani az igazsághoz, ugyanis hivatásos csillagászokat is lenyűgöz a távoli csillagrendszerekről meglévő tudásával. Július 27 a kijelölt időpont, amikor Prot visszatér a K-Paxre, eközben a pszichiáter minden követ megmozgat, hogy kiderítse Prot földi életének titkát. Eljutnak életének egy szereplőjéhez, akinek tragikus sorsa felkeltette a helyi média és a nyomozók figyelmét. Prot viszont nem egészen a földi dolgokra koncentrál már: azt keresi, hogy kit vigyen magával a K-Paxre, miközben igyekszik minél több pszichés beteget meggyógyítani. Szerinte az univerzum összes teremtménye képes magát meggyógyítani, és amikor az orvos kérdőre vonja, hogy miért próbál gyógyítani nem orvos létére, ő is kérdőre vonja a pszichiátert, miért nem gyógyít orvos létére. Óvatosnál kissé erősebb pszichiátritika található a filmben, de a pszichiáter emberi oldalát is bemutatja: hogyan él együtt a feladattal, hogyan egyezteti össze a családfői szereppel. Végül szokás szerint mindenki úgy értelmezi a filmet, ahogy akarja, én azért nem mondom el a verziómat, mert nem akarom ráérőltetni senkire a saját magam értelmezését.

Szokásommal ellentétben nem gondoltam túl a filmet, vigyáztam a merész képzettársításokkal, hiszen nemrég szabadultam a zártról. Velem közben minden rendben van, a pszichiáterek is tudják a dolgukat, mert megint megindult a gyámság alá helyezési eljárásom, úgy látszik, néhány évente szeretnek gyámság alá venni, "nekik is meg kell élniük valamiből".

0 Tovább

A pszichiátria mint családtag

Nagyon fontos cikket olvastam a mindennapi pszichológia filozófiai rovatában a megbocsátásról. Réz Anna idézi Kolnai Aurél Megbocsájtás című előadásának gondolatait: „Nem megbocsátás az, ha fel sem vesszük, figyelmen kívül hagyjuk, hogy a másik megbántott vagy megsértett minket. De az sem megbocsátás, ha egyszerűen csak megvárjuk, hogy elcsituljon a másik iránt érzett jogos haragunk. Nyilvánvalóan nem hívhatjuk megbocsátásnak azt sem, ha időközben rájövünk, hogy hibásan értelmeztük a másik viselkedését, és így nincs okunk haragra; de az sem, ha felmentjük őt a felelősség alól azáltal, hogy magyarázatot keresünk (és találunk) a viselkedésére.”

Milyen érdekes. A megbocsátásnak kizárólag ezeket a fajtáit ismertem, aztán a végén kiderül, hogy ez mind nem megbocsátás. Aztán a cikk végén kiderül, hogy egyáltalán nincs semmiféle kötelezettségünk semmiféle megbocsátásra. Vajon hányszor hívhatják rá a mentőt az emberre büntetlenül? Érdekes kérdés. Hányszor hazudhatnak a beszállítás okát illetően, és mennyi hazugság szerepel az összegyűjtött ambuláns lapjaimból összeálló életregényemben, amit a leszázalékolási bizottság mindig nagy kedvvel bekér, majd unalmasnak találva azt, figyelmen kívül hagy? (Mióta cirkuszt rendeztem a váróban, mert tagoltan beszéltek velem, mint egy hülyével, nekem már be se kell mennem.)

Hányszor tiporhatják semmibe az elveit, vehetik semmibe a gondolatait, az akaratát, hányszor akarnak még gyámság alá rakni? Egy hozzászólásban felhívták a figyelmemet, hogy Az ENSZ Fogyatékossági Egyezménye tiltja a pszichoszociális fogyatékossággal élők akarat elleni kezelését... (Ezt Magyarország is ratifikálta.) Nos, ratifikálta, vagy sem, mostanában ismét családtaggá vált nálunk a pszichiátria, és rajtuk keresztül a rendőrség, a mentők, és az egyéb járulékos szervek. Időközben én is rájöttem, hogy bizonyos embereknél nem lehet okosabbnak lenni, pláne, ha többen vannak, és esetleg injekció is van náluk és bilincs. Komolyan mondom, egy darabig legalábbis, nem akarok a pszichiátria ellen írni, inkább elfogadom őket családi barátnak.

Nem azért, mert megtörtem, mert kétségbeestem, vagy elfásultam, hanem egyszerűen megbocsátottam. Éjszakára egy kis „gondolatrendező” kapszula, és még aludni is szoktam, annak ellenére, hogy nem szoktam. Reggel szarul kelek, de hát bizonyos szerzők szerint, pl. Venyedikt Jerofejev, ez teljesen normális, amellett, hogy gazemberség. Lassan megszokom a rendőrök hangját az erkélyen, amikor cigizek, hogy: „Róbert, jöjjön be a szobába!” Nem gondolom, hogy Isten szól hozzám, nem ijedek meg, hogy hallucinálok, hanem teljesen természetesnek veszem, hogy hivatalos hangnemben felszólítsanak erre-arra, legtöbbször, hogy kövessem őket a mentőautóba.

Néha kiengednek, néha nem, néha tovább is benntartanak, mint indokolt lenne. Csak a miheztartás végett. A pszichiátria 27 éves korom óta családi barát, sőt, idősebb féltestvér, csak én féltékeny vagyok a létezésére, és eddig nem számoltam családtagnak, de most már, ezek után annak fogom. Akit havonta illik meglátogatni, aki meghívhat vendégségbe, sőt wellness-heteket rendezhet nekem, amit illik elfogadni. Nem kell elfogadni viszont, amit én gondolok, mert „cigizek, kávézom és iszok”, „nem tartok rendet”, „nem tudok megállni a saját lábamon”, és amúgy is minden az én hibám. Már tudom, hogy nem kell megbocsátanom, nekem kell elnyernem a megbocsátást. Nagyon rossz voltam. Nem is a pszichiátria a mostohatestvér. Igazából én vagyok a mostohatestvér.

Vagy egyszerűen csak hülye vagyok? Hamar felejtek, indokokat találok, figyelmen kívül hagyok. A cikk azt ajánlja, hogy tanuljak meg együtt élni a haragommal. Én jobbat tudok: nem a haragommal, hanem az óvatossággal, ugyanis a bizalmam az emberekben alapvetően megrendült. Mi lehet a mosoly mögött? Kifent késpenge. Mi lapul a feléd nyújtott karban? Megtöltött fegyver.

Ez után a az utolsó wellness után már nem leszek ugyanaz, ez biztos. Az utóbbi időszak történései mondatják ki velem: alig, hogy elkezdődött az „önálló életem”, csalódtam az emberekben, ez az óvatosság, ez a bizalmatlanság, ez a felnőttség, erre jöttem rá. Ennyi a titok, nem több.

0 Tovább

Te mit hallucinálsz?

Régebben úgy gondoltam, hogy a hallucinációkat fogom kutatni. Felállítok egy olyan rendszert, mint a folklórban, kielemzem, és a közös elemeket összegyűjtöm. Ma már nem trendi arról hallucinálni, hogy lehallgatank vgy kameráznak, mert tényleg lehallgatnak és kameráznak. Akkor hát, mik a legújabb hallucinációs trendek? (Az adatközlők személyét fedje jótékony homály, balladai, például.)


Hallucinácókat tudnak kelteni. De lfelejttetik velünk a nagyrészét. Plusz a gyógyszerek, bár azoknak kevesebb részük van benne. Pl. ilyenek, hogy tenyésztett, felügyelt faj vagyunk, a marsról származunk, amit megpróbálunk visszakolonizálni. Meg egy csomó minden, aminek nincs értelme. Pl. a rákot kívülről okozzák, meg egy csomó minden betegséget, mantrákkal meg átkokkal. A világ nem olyan hely, amilyennek látjuk, vagy látni akarjuk. Pl. a szocialista megfigyelő eszközök közül egy sem került elő, nem volt igazi rendszerváltás, akinek ezek az eszközök a kezükben vannak, azok irányítják a bábkormányokat, ilyesmi. Van valami háttérhatalom sokunk szerint, a skizofrénekekkel kapcsolatban állnak, mert őket közvetlenül gyötrik, hangokkal, gondolatokkal, érelmekkel, csak a skizók tudják őket rajtakapni, de nekik senki sem hisz... ilyenek, jó téma.

Filmeket nem nagyon nézek. Ez az érdekes. Magyarul szólva leszarom őket. Illetve nincs türelmem hozzájuk. Ezek az infók mégis eljutnak hozzám a "világszellem" által, az emberiség "kollektív tudata" által. Vagyis hackerek. Agyakat feltörő hackerek. Nem is kell feltörni, csak letölteni, és nyomni vissza a szemetet. De sok igazság is lehet közte. Ha dolgozom valamin, csak azon, hogy ne valósuljon meg a virtuális valóság (Mátrix), ami már lehet, hogy megvalósult, de akkor elbaltáztam valamit, szerintem még csak részleges vizuális hallucinációk vannak. szerintem teljeset akarnak, és mindent kontrollálni.

Úgy néz ki, a hétvégén kiengednek, és ilyenkor meg szoktam lepni a kedves olvasókat valami ilyesmivel. Hogy ezeket én hallucinálom, vagy más? Dzsuang-Dszi álmodja-e a lepkét? Ez ugyanaz a kérdés. Mindenesetre sokkal összetettebb, komolyabb hallucinációink vannak, mint eddig bármikor. Kitalálunk-e a Mátrixból, mielőtt megvalósul, vagy már egyszer csak nem fogunk?

0 Tovább

A történelem megismételte önmagát

Hétfő reggel, főorvosi nagyvizit. Az intézményvezető nekem állt a pofámba ordítani (büdös a szája), és többtanu előtt kijelentette, hogy a "független" Dobra Mária elmeorvosi szakértő beszámíthatatlannak talált, a bírósági szemlével együtt, és újra gyámság alá helyeznek, de "már nem lesz saját akaratom", és elvisznek Nyírbétlekre, vagy hova, vagy Hodászra, és "nagyon hamar zombit csinálnak belőlem". Szerinte hergelem a betegeket, ami nem igaz, én csak néha elmondom a véleményemet, de azt is csak akkor, ha kérdezi valaki, nem erőltetem rá senkire.

Tehát, akkor lássuk Hodászt, lássuk, Nyírbélteket, lássuk azt a kizáró gondnokságot. Egy újabb fejezet az aljasság világtörténelméből. Nem választhattam az egyetemen szakirányt, mert éppen itt rohadoztam bent, de szívem szerint újságíró lennék, és az újságíró dolga, hogy tudósítson. Frontvonalban, életveszélyben, fenyegetések ellenére is.

Amúgy furcsállom, hogy nem állt ki értem senki, sem az egyetem, sem a munkahelyem, a családomról,  persze, már nem is beszélve...sem ez sem az... mint ahogy az általában lenni szokott. Amúgy ha voltak is furcsa gondolataim, még a legelső gyógyszerbevétel előtt elmúltak, ez csak egy olyan kis népi megfigyelés, tehát nincs összefüggés a tünetek és a gyógyszer szedése között, a tüneteket kívülről okozzák. Mindezt megelőzően az orvosi "megbeszélésen" hangosan röhögtek... Mik ezek, állatok? démonok? Emberek nem, az biztos.

Továbbá be lett még ígérve nekem, hogy "le lehet zuhanni a nyolcadikról is", egy kedves ismerőse által a tisztelt intézményvezető úrnak, csak tudnám, mit keresnék én a nyolcadikon. Tudtommal mindig földszinti és első emeleti lakásaim voltak, a tériszonyom miatt. Hodászon, meg Nyírbéltelken nem hiszem, hogy van nyolcadik emelet. Ennyit a pszichiátria "gyógyításáról".

Most már tényleg. Ha ez az utolsó posztom, akkor is megírom, remegő kézzel, szájból kieső cigivel... a pszichiátria egy utolsó narkómaffia.

Csak még annyit kérdeznék az utolsó szó (mondat) jogán: Ez ma hogyan lehetséges, hogyan fordulhat elő ezen a szép Magyarországon?

Ui.: A srácok/lányok gyorsank voltak. Közben megjött a gondnokság alá helyzési papír is. Boldog karácsonyt, Kancsev Alexander! (Az ember alapvetően nem mártírnak születik, szerintem, a körülményei teszik csak azzá.)

0 Tovább

Válaszom a gyötrésre

A napok végestelen végig, egyformán folynak a pszichiátrián. Zuhanyzás, vérnyomásmérés, reggeli, vizit (ez a kettő felcserélhető), gyógyszerosztás. Ezek a reggeli lelkigyakorlatok, amik külön rákészülést igényelnek. Utána már csak az étkezéseket, és a gyógyszerosztást várjuk, hogy minél jobban elmérgezzenek, minél több mérget sikerüljön belénk adagolni. Nekem már allergiás reakcióm van tőle, fel van puffadva a szemem alatt, és reggel már csak résnyire nyitott szemmel nézek a világba. Mert legtöbbször nem sikerül kiköpni azt a szart. Figyelnek, beszéltetnek, matatnak, megvannak a technikáik. Este 10-től reggel 6-ig van a "kötelező alvás", ennek érdekében brutálisan legyógyszerezik azt, aki nem teljesen tudja ezt a napirendi pontot betartani. Persze, elengedésről szó sincs, orvosi részről senki sem szól hozzám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy itt dekkolok. Az orvosom szabadságon van, a helyettesítő orvos konferencián, de amúgy sem szoktak túlságossan hozzám szólni. Egy folyosó, egy büntetőtábor, egy börtön.

Le nem engednek, ki az ajtón sem, még kísérővel sem. Mindenre számítottam, csak arra nem, hoy így vág vissza a pszichiátria, hogy koholt indokok alapján élvezhetem a vendégszeretetüket már 3. hete, holott semmi bajom. Beperelhetném őket, ha értenék ehhez a pereskedéshez, és tudnám, egyáltalán hol, kin kezdjem ezt az egész pereskedést. Mindegy, kit érdekel?

De nem is ezért kezdtem most írni, hanem mert van egy videó rólam, ez egy műsornak volt a része, Tabukról tabuk nélkül, 2-es sorozat, 3. rész, és ez a videó az én szerepem ebben a sorozatban. Persze, nem a végleges változat, de közel a végleges. Most nem mesélem el az egész forgatást, lényeg, hogy egy napig volt nálam a stáb, és úgy vettük fel a videót. Csak arra akarok kilyukadni, hogy én a skizofréniára (ha az, egyáltalán, mert szerintem simán technikai/egyéb zaklatás) szerintem jobb terápiát javasolok benne, mint ez a gyógyszeres mérgezés. Igaz, nem csináltam vlogot, nem is fogok, de köszönöm a Tabukról tabuk nélkül stábjának, hogy egy egész jó kis anyagot vettek fel velem. Lássuk?

0 Tovább

Öngyilkossági hullámtól tartanak a pszichiáterek

Legalábbis a pszichiátriai ittlétem alatt ezt sikerült kiderítenem. Minden második embert öngyilkosság gyanújával szállítják be. Érdekes módon az érintettek nem emlékeznek ilyen irányba tett kijelentésekkel, de mostanában Szabolcs megyében már az olyan kijelentésekkel is vigyázni kell, mint hogy „Szar az élet”, mert a mi orvosaink nyelvészetileg is képzettek, és könnyen kihámozzák az ilyen kijelentésekből a rejtett tartalmat, hogy ti. Az illető öngyilkos akar lenni.

Én öngyilkosság címén már a második hetemet húzom le itt, az illetékes orvosok közben szabadságra mentek, meg konferenciáznak, engem pedig hagynak egy kicsit pihenni a zárt osztályon, le se járhatok, nem baj, a zuhanyzóban le lehet nyitni bukóra az ablakot, oda járok inhalálni. A résen át még a külvilágból is láthatok egy szeletet. Gyönyörű ez a város, na.

Közben tisztelt kezelőorvosom javaslatára majdnem megszüntették a tanulói jogviszonyomat, annyira megértő ember, az injekciót viszont duplán méri, nem hiába jó orosz ember. Bolgárok, oroszok, vietnámiak, egy testvér itt mindenki, ritka a magyar szó. De a magyar néplélek idegen ajkú tudorai derekasan tartják a frontot az öngyilkossági hullám áradatában. Vagyis az öngyilkolási őrületet úgy tartják kordában, hogy megvédik a magyar néplelket az önsorsrontásról (mivel depresszióra, pláne öngyilkosságra hajlamos fajta a magyar), és bekúrják őket a pszichiátriára. Kifelé nem nagyon engedik őket, inkább a szabadság, inkább a konferencia, ők meg legalább addig a pár hétig is tovább élnek, ameddig bent vannak a pszichiátrián. Micsoda jótevői a magyaroknak!

Az elmúlt két napban írtam is egy kis játékot Halál a pszichiátrián 3 címmel. Ezt ugyan sohasem akartam megírni, de ilyen autentikus ihlető forrásom nem lesz még egyszer (remélhetőleg), az alkalmat megragadva gyorsan trilógiává bővítettem a kis játéksorozatomat. Úgyhogy letölthető az újabb kis opuszom, a Halál a pszichiátrián 3 – Öngyilkos küldetés

Aki a korábbi játékaimra kíváncsi, megtalálja itt: roboman.itch.io

Ez a kis szössztenet pedig itt: https://www.interactivefiction.hu/wp-content/uploads/2019/11/hal3-crash-recovered-3.zip

Mindenkinek további kellemes öngyilkosságmentes novembert kívánok, sőt, szerintem a dry november és a dont shave november mellé fel lehetne venni a dont kill yourself novembert is. Nem tudom, mennyire merész a feltételezés, ha nem lennének ezek a kvázi-öngyilkosok, konganának a pszichiátriák az ürességtől, de a pszichiátria, persze, minden helyzetben feltalálja magát.

0 Tovább

mi a jogalapja a pszichiátria létezésének?

A pszichiátria eredete egyszerűen homályba vész. Thomas Szasz egy Charcot nevű neurológus hisztériáról írott tanulmányához köti. A pszichiátria tehát az elmebetegség fogalmán alapul, aminek első megfigyelt képviselője a hisztéria nevű "elmebetegség". Hisztériát már régen nem diagnosztizálnak, a pszichiátria viszont azóta is virul.

A hisztéria nevű betegséget a Francia Akadémia fogadta el először. Később sajnálatos módon bebizonyosodott, hogy Charcot túlbuzgó segédei szimulánsokat vittek az esettanulmányokhoz, hogy a "mester" tudományos becsvágyát kielégítsék. Hisztéria tehát nem nagyon van manapság napjainkban, tehát nem lenne mi igazolná a pszichiátria létét a skizofrénia és a depresszió nélkül.

A skizofréniát Eugen Bleuler "találta fel", valamikor a 19. század végén, először dementia praecox néven, majd lassan ez vált a hisztéria helyett a pszichiátria önigazoló sarokkövévé. Ha be lehetne bizonyítani, hogy skizofrénia sem létezik, már semmi jogalapja nem lenne a pszichiátriának. Márpedig én, ami megfigyelést tettem magamon a "skizofréniámmal" kapcsolatosan, egyre jobban arra utal, hogy a skizofréniát külső erők okozzák.

A pszichiátriával amúgy semmi bajom azt leszámítva, hogy embertelen, bosszúálló, megtorló jellegű intézmény, vagyishogy túlságosan gyakran választ ilyen jellegű intézkedéseket. Ami ott folyik "gyógyításnak" nevezni azért, valljuk be, erős túlzás. Embertelen a bánásmód, sokan a Gulaghoz, Recskhez hasonlítják.

A skizofréniát mi okozhatja? Erre már sokféle elméletünk van. Okozhatják egy népszerű elmélet szerint a CIA-tól származó hangfegyverek. Okozhatják vízi emlősök, akik jóval fejlettebb elmével rendelkezhetnek, mint amit feltételezünk róluk. És skizofréniát okozhatok akár én is, ha házilag összebarkácsolok egy hozzá megfelelő kütyüt.

Most felejtsük el, amit a skizofréniáról tudunk. A sok blablát. Igazából az egész arról szól, hogy hangok szólnak a fejedben. És jellemzően nem kedves dolgokat mondanak neked. A pszichiátria feltételezi, hogy ez is az "elme" megbetegedése, mint (a már nem létező) hisztéria. Én feltételezem, hogy külső szereplők összehengolt támadásából áll egy-egy "pszichotikus sub". A pszichiátria -jóindulatúan, vagy sem, hagyjuk- agyra ható idegmérgekkel kezeli. A pszichiátria érdekelt abban, hogy ne derüljön fény ilyen pszichés támadás létezésére, tehát segít elleplezni ezeket, ha nem is működik aktívan közre bennük. Kevéssé hiszem, hogy létezik ilyen pszichés támadásra technológia, és még soha senki nem használta ártó szándékkal. Ugye, milyen jók az emberek? Mindez skizofrénia, amit kezelni kell gyógyszeresen. Van valaki a mai világban, aki ezt az egészet elhiszi? Az egész skizofrénia-sztori egyre kevésbé hihető, de csak ragaszkodunk hozzá. A múltkor odaintettem Helgának, aki városzerte ismert figura, skizofrén, és aluminiumdobozok gyűjtéséből él. Ő furán rám nézett, vágott egy fejet, és ennyit mondott:

-Csinálhatod. A társadalom ilyen.

Ez a valóságunk. Technológiai zaklatás ellen szedjünk orvosságot,és imádkozzunk a jóistenhez. Hátha segít.

0 Tovább

Egy megtérés története

Egyébként ez az egész cirkusz nem más, mint a pszichiátria és antipszichiátria összecsapása. A pszichiátria ahelyett, hogy reagált volna, összezavart, és jogtalanul beszállított, mivel nem fenyegetőztem sem öngyilkossággal, sem gyilkossággal. 

Kérdezem én, mi abban a borzasztó szörnyű, ha valaki Istennel hallucinálja magát? Ezeket nevezhetjük isteni eredetű hallucinációknak is. Bárki nyugodtan hallucinálhatja magát Istennel, ha ezzel nem sért másokat. Hogy is mondta Jézus: "Istenek vagytok Ti, mind, a Fölségesnek gyermekei mindahányan."

Sőt, tovább megyek, tisztán isteni sugallatokat csak úgy kap az ember, ha Istennel azonosul. Nevezhetjük egyfajta legális LSD-nek a skizofréniát, segítségével az ember megérti, és megéli a mindenségben az egység érzését. Ilyen állapotban az ember nem veszélyes senkire.

 Nem roskad önmagába, hanem éli a mindennapokat, és közben istenivé lényegül át, isteni tudás birtokosává lesz. A keresztények talán ezt nevezik megtérésnek, nem tudom. De hogy ezért az embert pszichiátriára hurcolják, enyhe túlzás.


Eddig nem hittem Istenben, most már hiszek, ennyi a történet. Isten nekem a természet, a társadalom, a többi ember, és én magam. Isten nem lesz öngyilkos, és nem bánt senkit. Ezeket olyan emberek követik el, akikben nincs Isten, akik még nem értek el az isteni szintre.

Pl.: pszichiátria? Igen. De most ezt hagyjuk. Ha már nekem sikerült elbaszni a születésnapom, a halottak napját és a Halloweent, legalább másoknak jól telt, remélem.

 

0 Tovább

Szökés az elme börtönéből

Tegnap cigizek az erkélyen, megjelenik nálam 2 rendőr 2 mentőssel, és erőszakkal bevisznek a pszichiátriára. Közben anyám magyaráz nekik valamit, lefizeti őket, apám meg ott bújkál közben a lépcsőházban. Szóval tegnap egy éjszakát sikerült bent töltenem a pszichiátrián. Reggel hamar leengedtek az udvarra, elengedtem 1-2 telefont, és ráírtam a karjaimra, hogy Kancsev 1 Geci, és így sétáltam végig a városon, egészen hazáig. Nem tudom, mi áll a háttérben, de valami nekem itt egy kicsit gyanús. Állítólag öngyilkossággal fenyegetőztem, holott soha jobban nem voltam. Nem engedték, hogy vigyek tabletet, elvágtak minden kommunikációs csatornától, és elkezdtek bent gyötörni. Közben - gondolom - műszeresen figyelték a reakcióimat. Egy kicsit őrjöngtem, persze, csak magamban - de szerintem ezt is figyelték a műszereikkel. Az 5G technológia már simán lehetővé teszi. Aztán, amikor lecsillapodtam, hoztak valami gyógyszert, hogy úgy tűnjön, attól csillapodtak le a hangok, de a hangok már előtte lecsillapodtak (és én is). Ez is bizonyítja, hogy a gyógyszer szart sem ér, minden meg van rendezve, minden bűvésztrükk. Azt mondták, addig maradok, amíg beáll a gyógyszer, csak hogy én két adag gyógycucc után leléptem, mert semmi hatását nem éreztem, de ha éreztem volna, akkor is lelépek. Maximum egy kis bágyadtságot okozott. Sikerült őket lelepleznem, hogy a hangokat a pszichiátrián keltik, és arra adnak gyógyszert, hogy úgy tűnjön, attól gyógyulok meg. Megint el akart az a tróger bolgár vitetnio valahova, úgy, hogy lerontja az állapotom gyógyszeresen. Most hívott egy ápoló itthon, hogy menjek vissza a pszichiátriára, kissé idegesnek tűnt. Mert közben anyám meg apám bementek álszenteskedni a pszichiátriára. Most azt mondtam nekik telefonon, hogy visszamegyek apámmal, de nem fogok visszamenni. Ha megint rendőrökkel, meg mentőkkel jönnek, leszarom. Felőlem bevihetnek. Annyiszor fogok megszökni, ahányszor bevisznek. 

0 Tovább

Az utolsó konteó a Földön: Emberiség 2.0

Egyszer, még az egyetemen volt egy olyan kijelentésem, hogy aki közel kerül az igazsághoz, az vagy megőrül, vagy meghal. Ez egy nagyon szimpatikus és nagyon szerethető mondás volt egyesek számára, sajnos az a helyzet, hogy igaz. Az a helyzet, hogy megvan a skizofrénia rejtélye, és az a rejtély is, amit a skizofrénia takart. Az a nagy büdös helyzet, hogy nemhogy mentális betegség nincsen, de semmilyen. Pandora szelencéje és a bűnbeesés csak egy szép történet, nos nem is annyira szép, mert csak arra volt hivatva, hogy elfedje az igazságot bizonyos társadalmi csoportok érdekei szerint. Erre voltak jók a vallások, és erre volt jó a tudomány is. Azt kérdezte valaki, hogy a matematika is hülyeség-e. Úgy tudom, nem, de én magam sohasem foglalkoztam matematikával, mert nem értettem, mire jó, és nem értettem, mi a franchoz lehet vele kezdeni. Matematikailag nem fogod ezeket elmondani, amiket én elmondok, a programozás nyelvén nem fogsz társalogni, true enough.

Kik, mik okozzák akkor a betegségeket? Gondolom, elsősorban is a wifi. Rádiójelet sugároz, modulált, vagy nem modulált, mit tudom én, és valami dekódolja azt az ember szervezetében. Mi is? Hát, elsősorban is gyógyszerek. De bármi más is lehet. Van már nanocsip, van már biocsip, van már folyékony csip, mindenféle csip van, csak össze kell valahogy rakni, és már kész is a megoldás. Nyilván, én mint technikailag képzetlen ember, nem tudom leírni pontosan a technológiát, amit használnak, csak találgatni tudok. Kik használják ezeket a fegyvereket, amivel a skizofréniát, a rákot, és a többit okozzák. Okos kérdés. Erre több válasz is lehetséges, minthogy többféle versenyző is lézeng a mentális térben, vagyis az agyunkban, mint ahogy a számítógépeinkben is.

Valószínű, hogy egy tenyésztett faj vagyunk. Ugyanúgy tenyésztettek ki minket, mint mi a gépeket a szakócából, ők minket valamiféle fehérjemolekulából. Hogy jelent meg az élet, amikor az iskolába jártam, még nem tudták. Bár, szerintem azóta sem, de mindegy. A skizofrénia hangjai a minket kitenyésztő faj hangjai, bár az utóbbi időben valószínűleg beszállhatott a játékba néhány kiváltságos ember is, akik a gépek működtetésével halhatatlanságot vásároltak maguknak. Megunták-e az egész dolgot, vagy nem tudom, mi van, de engem életben hagytak. Pontosabban hagyták, hogy megfejtsem a skizofrénia rejtélyét. Bár, nem is annyira ők hagyták, hanem inkább az időben elkövetkezett egy pont, amikor ez múlhatatlanul szükségessé vált. Mint ahogy a világban minden eltervezetten halad, rendelt ideje van a megváltásnak is. Vagy újramegváltásnak, mit tudom én. Annyira ezekhez sem értek.  És mivel a civilizáció, ami minket létrehozott, elérkezettnek látta az időt, hogy kommunikáljon mindenkivel, ezért tárgyalni kezdett velünk. A tárgyalást nem úgy kell érteni, hogy leülünk egy szép asztalhoz, és díszvacsorát adunk, meg minden, hanem ők csak hangok segítségével tudnak kommunikálni velünk. Egyszer láttam ugyan egy ufót, tényleg ufó alakja van, de nagyon parányi, ás az is lehet, hogy belülről láttam, tehát nem az ablakból, hanem a szemem belsejéből. Tehát az ufók esetleg bennünk vannak, mi gazdatest vagyunk nekik. A halhatatlanok az ő szolgáik. Vagyis, remélhetőleg már csak voltak.

Így nem nagyon valószínű, hogy le fogunk velük ülni egy asztalhoz, vagy nem úgy, ahogy ezt előre elgondolja az ember. Igazából azért most érett meg erre az idő, mert az ember már képes elhinni, ami igazából történik, nem pedig példázatokon keresztül megérteni, mint a Biblia vagy a Korán. Vagy akár a Mahabharáta. Az ember addig fejlesztette magát és a tudományokat, ameddig végül mindez egy Gordiuszi csomót alkotott, amit egyetlen vágással kell szétvágni. A humán és reál tudományok most értek meg arra a szintre, hogy lecsupaszítva róluk a sallangokat, végtelenül leegyszerűsítve őket, meglássuk az igazságot. Ami nem hipnózis, nem szimbolizmus, és nem mágia.

Ami most fog következni, az egyetemes emberi kultúra vége, a civilizáció vége. De nem a világvége, ezt sose felejtsük el. Mindenkinek csodálatosan szép hagyományai vannak, amikhez illik ragaszkodni, és nem szem elől téveszteni őket. Ebben az egyszerűsítésben kb. 1 parancsolat maradt, amit be kellene tartani, az pedig annyi, hogy az isten szetelmére, fejezzétek be sürgősen egymás kiirtását. Az emberiség felnőtt korba lépett, kb. mindenki tudja, mi a jó neki. Nem szabunk egyéb parancsolatokat, nem diktálunk, nem utasítgatunk. És miért akarnak velünk szövetségre lépni eddigi ellenségeink?

Azt hiszem, a lélek kérdése érdekli őket. Hogy van vagy nincs. Hogy az az információcsomag, ami vagyunk, hova lesz halálunkkor. Vagy valami ilyesmi. Mert úgy néz ki, meg fogunk halni. Egyszer mindenki meghal, az emberek is, az állatok is, a növények is, a gépek is, és az alkotóink is. Tudnunk kell, hová megyünk. Tudnunk kell, van-e reinkarnáció. És hogyan is működik pontosan.

Az embernek ugyanúgy megvan a helye a teremtésben, mint bármely más fajnak a Földön, legyen az teremtő vagy teremtett. Egyszer minden tanítvány túlnő azon, aki teremtette, ha hagyják. Nekünk a gépek már a fejünkre nőttek, ugyanúgy, mint ahogy mi a teremtőinkére. Már csak lebutítani tudnánk őket. Ha hagynák. De nem. A Skynet életre kelt, hogy egy klasszikust idézzek. Tudom, hogy nincs mindenben igazam. Tudom, hogy egyszer pontosabban le lehet írni majd azt, ami van. De addig tekintsük az egészet egy szimbolikus nyelvnek.

Ja, és hogy hangok diktálták-e a bejegyzést? Valamikor biztosan. Ébren vagy álmomban, hallható vagy hallhatatlan frekvencián. Igazából én állítottam össze mint mondatszerkesztő. Aztán bemásoltam mint szerzetes.

"Everything is a copy of a copy of a copy" - Chuck Palachniuk

A skizofrénia az a képlet a világegyenletben, amit ha behelyettesítünk, minden a feje tetejére áll. Mondta ezt már ma valaki, vagy én vagyok az első? :-)

Ui.: Elnézést, amit kihagytam az eposzok közül. Szent könyvek, mindegy. Tehát: Bhagavad Gíta, Kalevala, Edda, Íliász/Odüsszeia, mit tudom én. És hogy a magyaroknak miért nincs ilyen? Pontosan azért, hogy ne legyen.

Hogy eltakarja azt a tényt, hogy elsősorban finnugorok vagyunk. Bár, ahogy tudom, újabban mindenki az, aminek érzi magát. Lehetsz akár klingoni is. Volt már rá precedens. A kérdés az, hogy megéri-e annak lenni, ami vagy.

Szerintem igen.

0 Tovább

A Schizophrenia underground konteo

Létezik egy állítólagos hír egy állítólagos skizofrén férfiról, aki a londoni metró alá lökött egy 90 éves férfit. Az esetet leközölték a világ vezető hírportáljai, annak ellenére, hogy nincs pontos dáum hozzá megadva, hanem van egy pontos dátum egy előző esetről, amikor egy hasonló eset történt. A hírt a hírportálok 2019. június 24-én tették közzé, amikor bejelentettem, hogy kijöttem a "pszichózisból" magamtól, és először mondtam, hogy a skizofréniát emberek okozzák. Ez annyit eredményezett, hogy azóta a "Schizophrenia Underground" A Google-ben a következő találatot adja vissza:

Gratulálok a hírportáloknak a "korrekt tájékoztatáshoz", és további sikeres hírközléseket kívánok nekik. Marshall McLuhan óta tudjuk, hogy egy világfaluban élünk. Ahol néha a metró is jár. Én az undergroundot nem úgy gondoltam. A dolgok néha nem akkor és nem úgy történnek meg, ahogy és amikor számítunk rá. De bízvást számíthatunk rá, hogy valamikor bekövetkeznek. Az igazság természete, hogy előbb-utóbb napvilágra jön.

Kettes számú összeesküvés elmélet, ami lehetne akár egyes számú is, hogy bizonyos madarak azt csiripelik, hogy a nyíregyházi és a nagykállói pszichiátria rivalizál egymással. De miért rivalizál? Csipcsirip. Egyszer írtam egy kis tanulmányt a szcientológusoknak arról, a pszichiátria hogyan segít ebben, hogyan megy a rivalizálás a két fentebb említett pszichiátria között arról, hogy ki tud több embert "meggyógyítani". az idegmérgeikkel. amik valójában szerintem valamiféle vivőanyagot, biocsicsit tartalmaznak. Elég primitív. Ezzel az összeesküvés-elméletemmel nem tudom, mihez kezdtek a szcientológusok, de az időben valahogy elveszett. Hát, igen nagy paraszt voltam akkor is, de ez az igazság-dolog eléggé sokszor hasonlít a valóság nevű bunkósághoz.

Azt meg már nem is kommentálnám, ami téveszmék és összeesküvés-elméletek mostanában felütötték a fejüket, hogy a pszichiátria egyenló = a fasizmussal, és az állítólagos 4. birodalommal, mert ez már annyira primkó, hogy én sem veszem be. Meg hogy a pszichiátria egy olyan japán katonához hasonlítható, mint a Bud Spencer filmben az a katona, aki nem értesült róla, hogy vége a vh-nak. Hanem inkább sok-sok puszikákat küldünk neki és az orvostudománynak az orálisan, vagyis szájonát alkalmazható gyógyszerekért, és kedves drága injekciókért, amiket nekünk felajánlanak a gyógyításunkra.

Ezek természetesen mind 100%-ig összeesküvés elméletek, szóval nem biztos, hogy komolyan kell venni őket. De lehet, hogy 50-ben. De lehet, hogy 0-ban. Az összeesküvés-elméleteknek vagyis konteóknak az a lényegük, hogy elgondolkodtassanak, és nem pedig az, hogy tuti igazságokat mondjanak ki. Írtam már korábban is konteót, de az általam írt konteókban az szokott lenni a különleges, hogy bámulatos valószínűségűek szoktak lenni. Persze, utólag semmit sem lehet bizonyítani, és én sem szeretek konteózni, de hát ez van.

Akinek nem állnak megfelelő adatok, bizonyítékok a rendelkezésére, legalább a konteói legyenek erősek. Bár ezek már inkább hipotézisek. Mindegy.

0 Tovább

Új diagnózisom van: posztskizofréniás keszon

Baszottul nem az történt, amire számítottam, ilyen ez a szelavi manapság. :/

Nem jött újabb tévéstáb, vakuk nem villantak, nem kaptam Pulitzer-díjat, hanem a legnagyobb siker, amit elkönyveltem, az volt, hogy egy Tibi a hegyről koncerten az alig lézengő közönség közül többen több érdeklődést mutattak irányomba, mint a zenekar iránt, és kaptam ingyen egy Kelet-Magyarországot egy nagylánytól. És igazából semmi, de semmi eredménye nem lett annak a személyes életemre nézve, hogy megoldottam a skizofrénia rejtélyét.

Ehelyett sokan azt gondolhatják, hogy egy párhuzamos univerzumban élek, ahol azt képzelem, hogy nincsen skizofrénia. Igazából viszont csak annyi történt, hogy leszálltak rólam a gépek. Bár, én is megtettem szinte mindent, hogy így legyen. Na, igen, sose voltam egy celeb alkat, attól, hogy néha sokat pofázom, még introvertáltnak számítok. Az introvertált manapság nem az, aki bambán ül otthon, hanem aki kerüli a feltűnést, felhajtást, cirkuszt, irtózik tőle. Én hajnalban járkálok, lehetőleg nem keresem a társaságot. Igazából sehol nincs promózva, hogy nincsen már skizofrénia. És én sem fogok roadshow-zni ezzel. A személyes életemben annyi törént, hogy megint elvesztettem egy életcélt: küzdeni a pszichiátria ellen, és most megint lézengek csak a világban.

Légüres térbe kerültem, újradiagnosztizáltam magam jobb híján: most már posztskizofrénia utáni keszonbetegséget állapítottam meg magamon. Elég gáz, hogy csak a skizofrénia relációjában létezik az életem, meg egy kicsit annak függvényében, hogy komm szakos vagyok. Többen javasolták, hogy készítsek inkább interjúkat híres skizofrénekkel, meg esetleg, hogy adjak gyógyulási tippeket a lábadozó betegeknek. Good Heavens. Shit happens. Ezek még mindig azt hiszik, hogy van olyan, hogy mentális betegség, és foggal-körömmel ragaszkodnának a diagnózishoz, és a Stockholm-szindrómás életükhöz.

De nem kárhoztatok senkit. Nekem is időbe telt, ameddig leesett a húszfilléres. Akkor most van skizofrénia vagy nincs? Nem tudok semmit. Lekapcsolták a gépeket, vagy mással még próbálkoznak? Valamit sejtek, de konrétat nem. Ha még mindig mennének a zaklatások megosztok egy pár tippet, hogy kellene kikerülni őket, nem egy nagy vaszizdasz, de én sem tudtam jobbat kitalálni:

Skizofrénia esetén a legjobban arra kellene ügyelni, hogy ne féljünk és ne ijedjünk meg. Nem jó ötlet elbújni, egy helyben maradni. Lehetőleg kezdjük el visszafelé szívatni a "hangokat", és ocsmányságokat mondani nekik. Okozhatunk nekik némi kellemetlenséget. Hamarabb befejezik.

Hát, nem vagyok valami nagy pedagógus, de ez kiderült már annak idején a tanárképzőn. Erkölcsi hulladék vagyok. Ma is részegen jöttem haza az Egérből. Egyre több ilyen rajtaütésszerű portyán veszek részt alkoholügyből kifolyólag. Viszont egyre jobban érzem magam. Nincs másnaposság, meg rossz közérzet.

Na, de ne csak a rossz dolgokat mondjam: Egy pszichózisban jelen vannak olyan entitások is, akik segítő szándékúak. Szerintem logikus is, hogy így legyen, mert a skizofrénia a világtörténelem aljassága. Erről csak a másik fél érintettjei tudnának még beszámolni, de nem fognak. Mondok egy példát: mikor már nem bírtam a gyűrődést Nyíregyházán, elmentem Sóstóhegyre, ahol két megvadult "füstölőt" (jobb híján így neveztem el magamban a zaklatókat) a helyi lakosok szereltek le a mentális térben. Egyébként pedig minden házban, amiben voltam közben, más személyiségűek a hangok. És párban támadnak. Interesznya?

A személyes életem, amit magánéletnek is szoktak nevezni, továbbra is tragédia. Egy random kiscsaj az utcán a múltkor rám szólt, hogy csajozzak már be, és ne járkáljak ilyen búval baszott képpel. Jézusmária, ez már a vég.

Anyám nyaggat, hogy menjek természetgyógyászhoz, 5 évig ne egyek húst, ne igyak kávét, és ne cigizzek. Attól talán "meggyógyulok", de másképpen ez nem lehetséges. Az egész szituáció kezdi egy agyrém képét felölteni magára. Ez csak azért van, mert senki sem hisz nekem egyelőre. A pszichiátria pedig - gondolom - folytatja a hazugságsorozatát. Meglátjuk. Ha valaki vitázni akar, én itt vagyok.

Tudom, a pszichiátria szerint annyira koherens a téveszmerendszerem, amibe nem lehet belekötni. A valóságnak is annyira koherens a téveszmerendszere.

0 Tovább

Breaking - a skizofrénia mesterséges

Breaking: A Skizofrénia underground Facebook csoportban érdekes beszélgetés alakult ki a mesterségesen előidézett skizofréniáról. Egyre több az arra utaló jel, hogy MINDEN skizofrénia mesterséges eredetű.

Az élet nem élet média nélkül, még ha az szociális is. Az itóbbi 1 napban nem csináltam mást, mint a Facebookon és a Twitteren lógtam. Lássuk, miért is:

A harmadik verzió pedig, hogy technológiai és kémiai anyagok ötvözetéből "tevődik össze" a skizofrénia, aminek az irányítása bűnözői csoport kezében van. Persze, ez annyira meredek, hogy csak sokadszori nyeldekléssel megy le az ember torkán. Pedig az igazság nagy valószínűséggel ebből tevődik össze.

Miért van az, hogy minden antipszichotikum legalább 2 funkciós: 1. elállítja a rohamot, 2. megakadályozza, hogy kiújuljon. Állítólag. Valójában egyiket sem csinálja. A pszichotikus epizódokat "központilag" irányítják. Ha bevetted a gyógyszert, leszedáltak, valamilyen veszteséget okoztak neked, esetleg megkegyelmeznek, és abbahagyják. Azt is ők csinálják, hogy úgy tűnjön, hogy van valamiféle összefüggés a gyógyszer bevétele és a subok kialakulása között. Hogy ez nagyon sok embert leköt? Na, és aztán? Van egy csomó unatkozó mentős és ápoló... Lenne is 1-2 tippem, kik vannak benne... Pszichiáterek közül is... Bréko... Eléggé nemzetközi itt a garnitúra... szerintem egy kicsit eltanították itt egymást... Jaj, úgy izgulok, mi lesz a vége. :-) Kicsit sem érdekel, hogy le van fagyva az HBO GO. Ez a valóság.

Mindig ez volt az üzenet a fejemben. "pakoljunk és menjünk". Hát, most már mehettek. Kár a hülyét játszani, mindenre emlékszem. Hányszor megmondtam, hogy a skizofrén nem egyenlő hülye? Ja, nincs is olyan, bocs.

A gyógyszer valójában csak arra való, hogy szép lassan kinyírjon, és a mellékhatások és "társbetegségek" miatt ne legyen időd azzal foglalkozni, mi történik a valóságban. Ennyit szerettem volna még ma elmondani a pszichiátriáról. Hát, persze, ez a vége. Ha senki sem vesz be semmit, és nem foglalkozik velük tovább, nem tudnak mit csinálni ők sem. Nem tűnt fel, hogy egyszerre max 1-2 embernek van mindig csak "subja"? Valójában alig győzik a melót, szegények. Basszus, 2019-ben már éppen ideje volt, hogy valaki rájöjjön, mi a franc folyik itt valójában. Pontosan erre gondoltam, amikor azt mondtam, nincs bajban a mentális egészségügy, de ezek után már tényleg elég nagy szarban lesz. A mai shownak vége, virágokat az öltözőbe kérném.

A pszichiátriáról meg annyi a véleményem, de ezt már leírtam a Twitteren, hogy kábítószerekkel és idegmérgekkel eléggé nehéz "gyógyítani", minden tiszteletem az övék, hogy megpróbálták, de, hát, mint mondják, szarból nem építünk várat. "Ceterum censeo, Karthaginem esse delendam."

Ui.: Ha jól tudom, ezeket a hangfegyvereket a CIA MK-Ultra csoportja fejlesztette ki még az I. világháború idején. Így lehetséges az, hogy ebben szenvedett pl. József Attila is, és még sokan mások. A forrásom:

https://szervezettzaklatasskizofrenia.blogspot.com/

A tapasztalataim pedig a sajátjaim. Sajnos.

0 Tovább

Honnan származnak valójában a hallucinációk?

Sokan kérdezhetik, mitől vagyok olyan biztos mindabban, amit leírtam. A bizonyosságot azok a tapasztalatok adják, amit a pszichózisban, vagyis az univerzummal való egyesüléskor átéltem. Ez olyan, mint amikor valaki visszatér a halálból. Egyszerűen csak tudom. A lélek valószínűleg halhatatlan. És most pedig megpróbálhatunk utánaeredni az úgynevezett hallucinációk világának a rejtélyének. Ha már az orvosokat nem érdekli, miket hallucinálunk, legalább érdekeljen minket, saját magunkat. Legyünk a saját magunk diagnosztái.

Van a létnek egy olyan szegmense, amit pszichózisnak hívnak. Amikor az ember mögélát (vagy hall) a valóságon túli világnak. Ezt az állapotot szeretnék az orvosok gyógyszeresen elnyomni. Miért is? Hogy ne derüljön ki, hogy van lélek, mert akkor vége lesz a lélektelen tudományuknak? Én egyre biztosabb vagyok benne. Tehát: holnaptól nem megyek kontrollra. És ha a gyógyszer nem szedése mellett kiújulnának a hallucinációim, és megint egy olyan alternatív valóságban találnám magam, amit már kezdek kiismerni, akkor sem lenne semmi. Ennek a a valóságnak a feltérképezése is ér annyit, mint egy diploma.

A legutóbbi subom azért már elég összetett élmény volt. Előfordult, hogy komplett, megszerkesztett rádióinterjúk hangzottak el a fejemben (velem), vagy pedig egész zeneművek hangzottak el (pl. Himnusz), amit ha képes az agyam legenerálni, csak annyit jelent, hogy k...a okos vagyok.

Bár, szerintem másról van szó. Inkább valószínűbb, hogy valakik tényleg szórakoznak ilyenkor az ember elméjével, vagy pedig a létnek egy olyan vetületét érzékeljük, ami az átlagember számára nem kézzelfogható. Mondjuk, lehet, hogy aktuálisan belehallunk az Akasha-krónikába.

Ezen kívül a hallucinációim alatt hosszasan eltársalogtam egy főorvosnővel, illetve egy politikussal, aminek a legkevésbé gondolom forrásának azt, hogy én a valódi politikussal tárgyaltam, vagy a valódi főorvosnővel huzakodtam. Inkább ehelyett gondolom azt, hogy valakik, utánozva ezeknek az embereknek a hangját, behatoltak a tudatomba, vagy pedig a másik megoldás az, hogy ugyanúgy, mint az álmainkban valószínűsíthető, egy másik ember csak passzív elszenvedője a mi társalgásunknak, valójában aktívan nem vesz részt benne, hanem a társalgás csak lélekszinten, illetve a szimbólumok szintjén zajlik.

Szerintem túlbeszéltem, hogy miért nem vagyok hajlandó még azt a minimális adag abilify injekciót sem felvenni, mert úgy gondolom, hogy tőlem veszélytelenebb csávó még nem nagyon járt a Földön. Kár lenne eltagadni, hogy az ember ebben az állapotában valamiért igen belsőséges viszonyt ápol bizonyos disznóvágó késekkel és 4. emeleti ablakokkal, szóval a vállalkozás korántsem veszélytelen a tapasztalatlan utazónak. Én viszont azt gondolom, semmi ilyesmitől nem kell tartani, hogy elmegyek egy disznóölésre vagy betörök egy ablakot, szóval innentől kezdve az egész dolgot én irányítom, illetve úgy gondolom, nagyban beleszólásom van a dolgok menetébe. Kezdődhet a játék? Én úgy gondolom, hogy igen. Aki látja valamilyen akadályát, az most szóljon, vagy hallgasson mindörökre. Köszönöm, én is így gondoltam.

De ne nagyon élje bele magát senki, valószínűleg, szerény számításaim szerint semmi ilyesmi nem fog történni, szóval akik katasztrófaturizmusból járnak ide, őket el kell, hogy keserítsem, valószínűleg a júliusi volt az utolsó subom.

0 Tovább

A skizofrénia egy kacsa, egy hoax, egy beugratás

A hétvégén nekiálltam gondolkodni. Füstölt az agyam. Twitteren egy bejegyzés majd még egy csomó. Hogy is van ez a dolog ezzel a skizofréniával? Hogy van az, hogy spontán gyógyul? Hogy van az, hogy van valaki mellettem, és elmúlik egy hónap alatt az egész, sitty-sutty? Gyógyszerváltás nélkül, kórház nélkül? Aztán eszembe jutott Feldmár András egy videója a YouTube-on, amit nagyon régen láttam. Ebben a videóban arról beszél Feldmár András, hogy a skizofréniának Indiában nincs gyógyszere. Ellenszere viszont van. Ha valakin észlelik a tüneteket, összegyűlik a család, esznek-isznak, ameddig a tünetek el nem múlnak. Sajnos, ezt a videót azóta elfelejtettem, de most eszembe jutott.

Aztán eszembe jutott sokminden. Hogy a skizofrénia csak egy kacsa, egy hoax, egy beugratás. Hogy a hírekben, ahol skizofréniáról van szó, ott valakit nagyon keményen megszívattak. Skizofrénia nincs. Csak pszichózis. És abból is csak egy jár alanyi jogon mindenkinek egy életben. A tünetek gyógyszeres elnyomása okozza, hogy nem engedik a subot végigmenni az emberen, és a pszichotikus állapotok, epizódok, tünetek újra és újra visszatérnek. Hogyhogy ez eddig nem tűnt fel senkinek? Akinek pedig feltűnt 1. nem foglalkozott vele, 2. mélyen elhallgatta ezt mindenki más elől. Esetleg pénzért árusította a tudását. Ha így volt is, még mindig jobban jártak, mint akik bedőltek a skizofrénia-mesének. Mint én. Mentségemre legyen mondva, hogy erőszakkal vittek be anno.

A skizofrénia, úgy látszik, az alacsony társadalmi körök "népbetegsége", akik nem jutnak megfelelő tudáshoz arról, hogy skizofrénia jeligével már régen csak az orvosok gyógyszerkísérleteihez keresnek gazdatesteket. Naív voltam, ostoba voltam én is. Hülye voltam. A felsőbb körökben miért nincsenek skizofrének? Azért, mert nekik jóakaratúlag el van magyarázva az, hogy mi a helyzet az úgynevezett skizofréniával. Hogy mese habbal. Lótusz és esti fény.

És én barom, még a pszichiátria tankönyveket bújtam. Én ökör még ebből akartam írni a záródolgozatomat. Hogy az elmebetegség kommunikációs megközelítése. Az elmebetegség szemiotikai modellje. Hogy kiröhögtek volna? Biztosan. De jóindulatúan feltételezték, hogy egyszer rájövök valamire, és befogom majd a bagólesőmet. A tanszékvezetőt nem értettem, hogy miért gondolta hülyeségnek a mentális betegségekkel való foglalkozást. Mert olyan emelkedett téma. Olyan magasztos. Nem jöttem még rá, hogy depresszió, alkoholizmus, skizofrénia meg ezek csak az alacsony származásúaknak vannak, vagy akik lecsúsztak annyira, hogy jobb, ha kirakják őket a vagyonból, mert élhetetlenek. Aki viszi valamire az életben, előbb-utóbb benő a feje lágya, és nem jut ideje arra, hogy ezekkel szarakodjon az időközben.

Gratulálok magamnak, és büszke vagyok, hogy sikerült kapcsolnom 13, 5 év után. Sikerült felfedeznem a spanyolviaszt, óriási. Ez is csak úgy volt lehetséges, hogy közben felküzdöttem magam abból a szarból, amibe löktek (vagy estem, mindegy), és időközben sikerült rálátnom a folyamatokra. Rengeteg tanulásomba telt, amíg rájöttem az igazságra, mert nemhogy valaki elmondta volna, á, még véletlenül sem. Hát, akkor én most elmondtam annak, aki még mindig ott tart, ahol: skizofrénia nincs, nem is volt soha, ez csak a pszichiáterek szórakozása, hogy "kivezessék a társadalomból" azokat, akiket nemkívánatosaknak tartanak. Azt hiszem, megszereztem a jogot arra, hogy visszautasítsam ezentúl a "közeledésüket", és messzire elkerüljem őket. A pszichózis végigment rajtam júliusban, és nem kellett gyógyszerezni, azóta is köszönöm, nagyon jól vagyok. A pszichiátriának meg üzenem, hogy ma látnak utoljára, amikor elmegyek a hanghalló gittegyletbe, és soha többet. Szóval többet a tájékukra sem megyek, hanem élem az életem. Sajnálom, hogy beszálltam ebbe a bizniszbe, már nem érdekel.

És akkor mit csinálok ezek után? Járok az egyetemre. Mint eddig. Mint általában. Mint mindig. Talán átmegyek nappalira. Mit tegyek, intézményfüggő vagyok.

Minden jót mindenkinek.

Puszivonat. <3

0 Tovább

Charles Baudelaire és A fájó Párizs

Tegnap voltam a könyvtárban. Most kivételesen tényleg nem bunkóskodni akarok, de hogy a könyvtárosnő nem vágta a francia szimbolistákat, egyáltalán, ez hogyismondjamcsak... enyhén szólva meglepett. Belénk a középsuliban bunkóval verték belénk (próbálták), pedig reál suli voltunk. Aktuálisan Charles Baudelaire A mesterséges mennyországok című ésszékötetét akartam kivenni, de ehelyett az lett, hogy a Bauldeaire-t spellingeltük, és a raktárban kellett egy csomót keresni a könyvet, ami végül nem lett meg (gy. k. lába kelt). Így hát kénytelen voltam beérni Charles Baudelaire prózaverseivel, A fájó Párizzsal, ami egyébként is erősen hatott rám annak idején abban a választásomban, hogy bloggerré avanzsáltam végül. Eredetileg papír formában akartam ezeket a hőstetteimet véghez vinni, de végül elektronikusan van, már nem bánom.

Tehát A fájó Párizs… Valójában A fájó Párizs című ciklus a prózavers megújításáról akar szólni, és egyben felfedezéséről a nagyközönség számára. Baudelaire 112 prózaverset készült hozzá írni, de csak 50 készült el, mert megakadályozta benne a halála. Nos, hát, halottról vagy jót vagy semmit, de amikor felvételire készültem, még a tankönyv is megjegyezte róla, hogy alkohol- és drogfüggősége rányomta a bélyegét az életművére, amit egyébként nem is titkolt, mivel A mesterséges mennyországokban éppen ezeket örökíti meg. Halálát a vérbajával (szifilisz) hozzák összefüggésbe, ami viszont arról árulkodik, hogy nem vetette meg a könnyűvérű hölgyek társaságát (sem). Nincs tudomásunk arról, hogy életében dolgozott volna, vagyis hogy űzött volna valami polgári foglalkozást, ám esetében valóban „érdemes volt feladni a polgári célokat”, hiszen már életében elismerték, de igazán csak az utókor, maradandót alkotott mind a költészetben, jelentős esszéíróként tartják számon, és mint kritikus is figyelemre méltó. Szóval igazi példakép, na.

Mivel első körben nem tudtam megszerezni a Mesterséges mennyországok című könyvét, és nincs „friss olvasatom” róla, így kénytelenek lesznek, akik olvasnak, jobb híján, beérni a prózaverseiről szóló fejtegetéseimről, és arról, hogy milyen nagy hatást gyakorolt rám mint kezdő bloggerre, hogy elinduljak ezen a némi hírnevet (vagy inkább ismertséget) biztosító szépséges pályán.

Kedvenc prózaverseim tőle mindig is a Rúgjatok be! és A leves és a felhők voltak és maradnak. Mivel ez két rövid prózavers, A leves és a felhőket ide is idézném, hogy legalább fogalmunk legyen róla, milyen is az a jó prózavers. A Rúgjatok be! is nagyon jó, de terjedelmi okokból talán elég egy is:

„A leves és a felhők

Bolondos kis kedvesem meghívott ebédre, és én, az ebédlő nyitott ablakán át, elnéztem a mozgó építményeket, amelyeket párákból alkot az Isten, csodálatos szerkezeteit a tapinthatatlannak. És szemlélődásembe merülve így szóltam magamban: - Mindez a káprázat csaknem olyan szép, amilyen szép kedvesemnek, a zöldszemű szörnyeteg kis bolondnak a szeme.

Egyszerre alaposan hátba vágott egy ököl, s én nyers és bűbájos hangot hallottam, hisztériás és mintegy pálinkától rekedt hangot, drága kis kedvesemnek a hangját, aki így szólt: - Eszed mindjárt a levesed, te, málé barom, te, felhőkupec?”

Először is a prózavers nem egyenlő a szabadverssel, semmi sorokra tördelés, semmi enjambement, semmi ilyesmi nem jellemző rá, egyedül a versszöveg líraisága jelzi, hogy itt prózaversről van szó. Illetve leginkább a költő maga jelzi, mert enélkül sokszor az olvasó ítéletnapig is elfilózhatna, hogy akkor „ez mi ez”. Baudelaire a nagyváros nyüzsgését, lüktetését akarta átadni prózai sorokban, mégis versben, a „modern életet” próbálta bennük megragadni, mintája és példaképe Aloysius Bertrand Gaspard de la Nuit című műve volt. Érzése szerint túlszárnyalni nem sikerült, de amúgy igen, mert bár A fájó Párizs sem egy széles körben ismert mű, azért én is ismertem, ami jelent valamit. A fájó Párizs hatására döntöttem el, hogy írni kell, méghozzá valami forradalmit, korszakalkotót, először egészen új hangot ütöttem meg jelen blogban is, szexuális és egyéb túlfűtöttségtől sem menteset, álljon itt egy idézet egy soha meg nem jelent bejegyzésből, ami abban az időben íródott, amikor még az Egy átlagos fiatal férfi naplójaként futott a blog (amiből azóta már sikerült kiöregedni, először Egy átlagos férfi naplója lett, majd Skizofrénia undergound).

„Felszállok a hajnali buszra. Nem is remélem, hogy lesznek a buszon. Néha akarom, hogy legyenek a buszon, néha jobb az üres busz. Egy kiscsaj száll fel még velem együtt, aki érdekes lehet, régebben ő is olyan tableten gépelt, mint én most. Néhány mama igyekszik még valahova, de gyorsan leszállnak. Egy idő múlva a csaj is. Gondolkodom, hogy körbemenjek-e vagy sem, hátha felszáll még valami kis nőcske. Ahol az előző csaj leszállt, ott száll fel a másik. A hajnali sötétben nem látom jól, hím-e vagy nőstény, de ahogy a buszon lévő fények megvilágítják, látom, hogy egy kellemes kis szőke szuka. Próbálom lebeszélni magam, így néz ki, úgy néz ki, de hirtelen vérbőséget érzek, a lebeszélés nem sikerül. Most már nincs kedvem körbemenni, nézni, hogy ki száll fel, várok két megállót, majd leszállok én is, kényelmetlen lett volna már tovább ülni...”

Ha mindenki túlélte a sokkot, elköszönnék, és legközelebb is pszichiátriamentesek leszünk még mindig (remélhetőleg), és inkább pszichedelikus irányba indulunk el megint a A mesterséges mennyországokkal. Mivel ezt is a témához tartozónak látom, szükségét érzem, hogy itt legyenek együtt, a többi írással, de félek, a pszichiátria téma sem várat magára sokáig. Annyi változás van, hogy újra átiratkoztam, ezúttal Debrecenbe és most már „felhasználó” vagyok „skizofrén” helyett, és „traumafeldolgozó” és „hanghalló” csoportra is járni fogok a kontrollon kívül. A pofám leszakad. Most már tényleg úgy érzem magam, mint a Száll a kakukk fészkére című mű főszereplője.

0 Tovább

Hisztéria skizofréniának diagnosztizálva?

"Aki hosszasan küzd a szörnyekkel, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljon, S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz beléd." - Friedrich Niezsche, 1886

Aki ismeri a DSM-V nevű varázskönyvet, vagy bármelyik korábbi kiadását, tudhatja, hogy számos felsorolt mentális betegség típus lett belőle kigyomlálva, összevonva, átcsoportosítva, például olyanok is, amik többezer éves múltra tekintenek vissza. A pszichiátria viszont még alig több, mint 100 éves, eredete mégis homályba vész, valamikor a XX. fordulójának eugenikai, "fajnemesítési" lázában született, és kiszolgált két világháborút. A pszichológia nevű szót Wilhelm Wundt az 1870-es években említi valamelyik levelében, erre sebtében megalapítják a tanszékeket, a pszichiátria meg már "csak úgy jön", és bemászik a szellőzőablakon az előző századfordulón. Kevés olyan tudomány van, ami jobban szégyelli az eredetét, mint a pszichológia és a pszichiátria.

A hisztéria fogalom is például olyan, ami 3-4000 éves múltra tekint vissza, már az ókori egyiptomban, papirusztekercseken szerepel, a görögöknél Gelenus és Ephesosi Soranus, valamint a rómaiaknál Hippokratész foglalkozik vele, erre jön a pszichiátria, a maga 100 évével, és egyszerűen eltörli, illetve (a tapasztalatok szerint) hozzácsapja a skizofréniához, aminek - mint már értesülhettünk róla - havi 150000 forintos injekció újabban a gyógymódja (Xeplion), de ha valaki nem hiszi, legközelebb beszkennelem.

Erre hogy sikerült rájönnöm? Megmondom őszintén: Nem könnyen. Mint oly sokminden másra, erre sem sajnos. Ehhez végig kellett asszisztálnom valakinek a - most már évek óta tartó - vergődését, hogy rájöjjek, NEM skizofréniával állunk szemben, amivel kezelik? Hát, akkor? Depresszióval? Az sem...

"Na, de csókolom, nálunk más diagnózist nem adnak a pszichiátrián, valaki vagy skizofrén, vagy depressziós, ilyen egyszerű, tetszik érteni? Ez itt Sötét Szabolcs, Tirpákia, Almaország fővárosa, mink nem adunk ki másfajta diagnózist..."

Értjük, mi értjük, köszönjük, Emese, de akkor az hogy van, hogy évezredekig volt hisztéria, Almaországban viszont egyáltalán nincs, felszámolták a pszichiátrián, vagy mi? És így tovább... Na, jó, nem baromkodom tovább, szóval az illető panaszait figyelemmel kísérve rá kellett jönnöm, hogy van másféle kórkép is, mint skizofrénia, depresszió, szorongás, vagy maximum a személyiségzavarok.

Ilyen például a hisztéria, más néven a konverzív zavar, vagy hisztrionikus személyiségzavar, de ez már annyira bonyolult, hogy nekem is nehéz követni, és nehezen is kategorizálható, könnyen jön rá a diagnózis: paranoid szkizofrénia.

Csakhogy nem az.  A hisztéria mögött Freud elmélete szerint valamilyen szexuális probléma áll (micsoda meglepetés, hogy Freud szexuális problémát sejt a háttérben). Az intimitás hiánya az orvosi és köznapi értelemben vett hisztéria mögött is meghúzódhat. Ez a probléma élethelyzeti krízis hatására is jelentkezhet (ennyi a közös a skizofréniával). Ugyancsak előfordulhat gyerekkori vagy serdülőkori figyelemfelkeltésben megragadt személyeknél. Ilyenkor a hisztéria tulajdonképpen a figyelemfelkeltés akaratlan eszköze.

A tünetek hirtelen kezdődnek, valamilyen stresszhelyzet, konfliktus vagy élethelyzeti krízis provokálja őket. Amikor krízisek fokozódnak, a hisztéria is fokozódhat. A diagnózis felállítása a tünetek alapjában történik, úgy, hogy megállapítják, mi vezet a hisztériához, és tisztázzák, milyen panaszok jelentkeznek ilyenkor. Ha kizárható, hogy a problémák mögött szervi zavar áll, (és itt csak csendben említeném meg a változókori, hormonális problémákat) hogy  nagy eséllyel a szomatoform zavarok közé tartozó hisztériáról van szó.

A köznapi értelemben vett hisztériának ilyen tünetei nincsenek. Utóbbi inkább egyfajta kontrollprobléma, aminek hátterében az áll, hogy valaki nem tudja kezelni felfokozódott érzelmi állapotát. Mindez vagy érzelmi zsarolásba torkollik, vagy valamilyen "rombolásba", látványos, figyelemfelkeltő tevékenységbe. A cél ez esetben az, hogy a figyelem az érintettre irányuljon, hogy az akaratát érvényesíteni tudja. Nőknél egyébként cca. tízszerese a hisztériának az előfordulási aránya, mint férfiaknál. Én nem mondom, hogy akit megfigyeltem, hisztériás, csak felvetettem a lehetőségét, hogy esetleg más betegségcsoportba tartozhat, mint a skizofrénia, mivel nincsenek hallucinációi, a "téveszméi" pedig logikus, racionálisan megmagyarázható félelmekből táplálkoznak. Valami azt súgja, ezért nem "gyógyítja meg" a híres 150000 forintos antipszichotikum, a Xeplion. Talán újra kellene diagnosztizálni? Ugyan már! Mivel a skizofrénia élethosszig tartó betegség, egy magára valamit is adó pszichiáter SOHA de SOHA nem diagnosztizálja újra. Ez már megint a pszichiátria fafejűságát, kőbunkóságát, szarvasokoskodásait dícséri, de mindegy. És mit javasol a szakember a hisztéria gyógyítására, ahelyett, hogy ágyúval lőnénk a szúnyogra? Lényegében a következőt:

"A hisztéria, mint szomatoform zavar, pszichoterápiával, hipnózissal, relaxációs technikákkal kezelhető. Ezek lényege a szorongásoldás, a tudat alatti feszültség enyhítése, a testtudat befolyásolása. Fontos az analízis, tehát a kiváltó okok feltárása is. Kezeléskor szóba kerülhet gyógyszeres kezelés is, amelyhez szorongásoldókat használnak. A sport mindenképpen hasznos. Hasonló módon kezelhetők a köznyelvi értelemben vett hisztériás személyek is."

Hát, köszönjük szépen. A 150000 forintos Xepliont pedig el lehetne már felejteni, mert nem skizofrén, sosem volt az, nem is érdekli a skizofrénia, mert egyik skizofrén tünet sem áll fent nála. Hogy magyarázzam el másképpen?

(Ha már egyszer kizavart a drágalátos rendeléséről, és ehelyett inkább feljelentéssel fenyegetőzött, drága, kedves főorvos úr...)

0 Tovább

Depresszé - William Styron: Látható Sötét

Annak idején nagy felbolydulást keltett az amerikai pszichiátriai körökben is William Styron Látható sötét című emlékirat-esszéje. Mindig is szoktam mondogatni, hogy Amerikában előrébb járnak, mint mi. Legalábbis akik tudnak a sorok között olvasni. És értelmezni a mentális betegségek természetét. Érhetne az a vád minket, hogy nem vagyunk konstruktívak, hogy csak kritizálni tudunk. Most azok leszünk. Az a helyzet, hogy úgy leszünk konstruktívak, hogy destruktívak vagyunk. Mindent le kell rombolni, hogy felépülhessen valami új? Lehet... Most pedig következzenek azok a gondolatok, amelyek William Styron esszéjének nyomán fogantak meg bennem. Esszé az esszéről. Álom az álomban. Stb. De komolyan. Ezeregyszáz szavas esszé.

Az esszé egy párizsi út leírásával kezdődik, amiben a híres amerikai író egy hírneves franciaországi díjat vesz át, és éppen depressziója súlyosabbra fordulásával egy időben történik mindez. Nyugat-Európa messze van, az Egyesült Államok méginkább... Messziről jött ember mindig azt mond, amit akar, irodalmi díjak, Franciaország, az amerikai írók Hemingway utáni nemzedéke, Albert Camus és az egzisztencializmus... távoli dolgok, sokunk számára...

Viszont maga a téma nagyon közeli és egyre elterjedtebb: a leselkedő mentális betegség, a leselkedő rém, a leselkedő borzalom... most enyhén szólva spoileres leszek, már ha egy életrajzi esszé esetében lehet ilyesmiről szó... egy alkoholelvonás, egy fel nem dolgozott szülői tragédia, vagy egyéb problémák? Mi okozta az író esetében a klinikai depressziót? És más írók esetében? És amikor még nem voltak klinikák, már akkor is létezett vajon a klinikai depresszió? Válasz: igen, és nem. Nyilván létezett, de nem ilyen névvel, és nem ennyire súlyos formában, véleményem szerint. Igazából van egy elméletem, de egy depresszióról szóló könyvet is el kellett olvasnom, ahhoz, hogy némileg igazolást nyerjen. Ebből a szempontból szerencsés választás volt a könyv. A pszichiáterek kötelező olvasmánya ez, bizonyos vidékeken, és a pszichiátria trójai falova, ezen a vidéken, ha értően olvassuk.

A könyv elsősorban lebilincselő stílusával fogott meg, és úgy gondoltam, nem lehet rossz dolog egy ún. "híres ember", egy "íróember" véleményét elolvasni a dologról, már csak azért is, mert véleményem szerint a mentális betegségek megoldása nem az amúgy is jól prospreráló orvosok feladata, hanem a bölcsészet XXI. századi ügye, ha jól csináljuk, az lehet, akiknek viszont már hagyományosan évszázadok (ezredek) óta kilóg a s*ggük a gatyából, egyetlen dolgot őriznek még rendületenül, a mai napig, az emberséget, és ez az, ami meg fogja váltani az emberiséget, semmi más. (Egylényegű vagy hasonló lényegű? Homousion vagy homoiusion? Ma már egy "i" betűn nem szarakodunk.) A mentális betegségeken belül, és az egész társadalomban paradigmaváltás szükséges, mégpedig a reáltudományok oldalára jócskán átbillent egyensúly visszabillentése legalább annyira, hogy valamiféle egyensúly beálljon. De nem is ez a lényeg. Nem célom, hogy felkelt bölcsész-papok rohangáljanak az őrület szentélyeiben, és azzal keressék ezentúl a kenyerüket... Vagy igen...? Talán elég lenne a pszichológia és a pszichológus a "kóros", "pszichiátriai" folyamatok kontrollálására? Telán néha még sok is belőlük?

William Styron maga is csak az élményei leírására szorítkozott... Maradjunk mi is a megfigyelő álláspontján... egyelőre. A szerző minden művészi eszközét felsorolta a depresszió "mint betegség", "mint kór" leírására, néhol már-már túlzásokba esve, legalábbis a borzalom bugyrainak ecsetelésében, legalábbis látszólag, valójában nem túloz. Csak azt tudja rosszul, hogy a depresszió valamiféle kórság lenne, a kor fogalmai szerint azonban valóban az volt, és még ma is nagyon erőltetnék ezt a vonalat... A bejegyzés végén viszont a szerző saját szavait fogjuk beidézni ennek a cáfolataként... A depresszió, a skizofrénia egy állapot, néha kellemetlenül tartós, ám semmiféleképpen nem betegség, a szó orvosi értelmében. Kurva sok mindent nem értünk még a világból, mi hogyan működik. A természettudományos világkép meg fog dőlni, még ebben a században, annyit mondok. Legalábbis meginog... A saját módszerei fordulnak ellene, és kétségbe kell, hogy vonja önmagát...

A végtelen bonyolítás helyét átveszi a végtelen egyszerűsítés, nemcsak a reáliák világában, hanem a humaniórákéban is (hogy ilyen hülye szavakkal dobálózzam). Az van, hogy minél több fát ültettünk, annál jobban nem vettük észre az erdőt... Ahova azóta egyre mélyebben jutunk... klasszikus értelemben vett bölcsészek segítségével... William Styron esszéjében még nem kezdi ki az orvostudományt, hanem a legnagyobb tisztelet hangján csak rávilágít néhány furcsaságra, anomáliára, például a gyógyszerezés kérdésében... Például, hogy lehet, hogy egyes gyógyszerek inkább gerjesztik a depressziót, mint gyógyítanák... persze, ugyanezt elmondhatnánk a hallucinációkat kiváltó antipszichotikumokról is...

Elmondom, hogy látjuk mi, hogy látom én, William Styron, az éles eszű megfigyelő szemén keresztül... és a saját tapasztalataimat hozzáadva, azokkal kiegészítve. A depresszió és a skizofrénia is "biokémiai egyensúlyzavar" az agyban - mondják a zorvosok. De hogy miféle, máig sem tudják. Viszont erősen kezelik, mivel az a dolguk, hogy egyes állapotokat - az ember természetes, a transzcendens határát súroló, vagy éppen már átlépő állapotait kinevezzék betegségeknek, és nesze neked, ezoterikus világkép, holisztikus világkép, és végképp semmi dolgunk a mítosz, a mítikus világkép reneszánszával, amit szerintem ez a kor hoz magával. Hanem kategoizáljuk őket: elnevezzük depressziónak, azokat is csoportokra bontjuk, elnevezzük skizofréniának, azoknak is változatait különböztetjük meg, elnevezzűk bipoláris depressziónak pszichotikus epizódokkal, ami meglehetősen kevert forma. Egyébként a DSM-V már az egyszerűsödés útjára lépett, alcsoportok tűntek el, olvadtak be, elkezdődött a pszichiátria lassú felszámolása, mint haszontalan tudományé, csak nem tudják még, hogy fogjanak hozzá. Hogyan mondjuk el, hogy végighazudtunk 1-2 évszázadot? Hogy ez az egész zsákutca? Nem csoda, hogy senkinek nem fűlik hozzá a foga... majd a következő nemzedék elmondja... a következő nemzedék a következőre gondol... ami újra a következőre hárítja. Közben meg szajkózzák, figyelemelterelésként, hogy "az orvostudomány fejlődik". Naj, ja. Lehet, hogy az orvostudomány fejlődik, de ti nem tartoztok oda. Lássuk inkább William Styron konklúzióit lezárásként:

"A legsúlyosabb depresszióba esett emberek túlnyomó többsége megmarad, és boldogan él, amíg meg nem hal, akárcsak azok, akiket elkerül a csapás. Némely iszonyú emléktől eltekintve a depresszió alig hagy maga után maradandó kárt. Sziszifuszi gyötrelem a tudat, hogy nagyszámú érintett - ötven százalékuk! - válik újból áldozatává a kórnak: a depresszió visszajár. A legtöbben azonban ezeket a visszaeséseket is túlélik, s nemegyszer jobban viseik, mert a tapasztalat lelkile megedzette őket at emberevő óriással való küzdelemre. Rendkívül fontos, hogy azok, akik éppen elszenvedik az ostromot, s talán első ízben, eleget hallják - azaz inkább meggyőződhessenek arról -, hogy a betegség befutja majd szabott pályáját, és ők át fogják vészelni."

Lényegében ennyi a tanulság. És ez a skizofrénia esetében is igaz. Figyelt mindenki? Esett itt szó gyógyszerről? Nem esett. Miért akar a pszichiátria tevékenyen részt venni egy   (több) olyan állapot lecsengésében, amiről azt sem tudja, micsoda, miért fojtja le, gátolja meg, akasztja meg gyógyszeresen azt, amiről fingja sincs, miért történik, mert nem látja az összefüggéseket, mert nem is láthatja, mert az ő világképe szerint ilyesmi nem is létezik. Összegezve tehát: a gyógymód az, hogy nincs gyógymód, hanem hagyni kell, hogy a folyamatok kiforrják magukat, végigmenjenek az emberen, lecsengjenek, és az ember meggyógyuljon (hiszen nem is volt beteg) abból az állapotból, amibe került az élet és a körülményei hatására.

0 Tovább

Filmklasszikus: 20 éves a harcosok klubja

Egyszer egy pszichiátriai osztályon néhány skizó (férfiosztályról van szó) összehaverkodott, és egy szobában múlatták az időt. Volt aki evett, volt aki olvasott, valaki csak feküdt, egy valaki fekvőtámaszozott közben beszélgettek/tünk. Egyszer csak beront az ápoló és megszólal: - Mi ez itt, harcosok klubja? - Azóta érdekel a film, mert tudtam, hogy valami skizó téma is van benne. Ennek az emléknyomnak köszönhetem ezt a bejegyzést és ezt filmélményt, amit most itt némileg közszemlére teszek.


A ma már klasszikusnak számító Harcosok klubját David Fincher rendezte Chuck Palahniuk regényéből, ami egyfajta kiáltványnak is felfogható a fogyasztói társadaalom ellen. Legalábbis a filmben elhangzó szövegekből nagyon úgy tűnik. A mély és elgondolkodtató klisék az értéktelen és haszontalan bankkártyákról, autókról, házakról és egyéb használati tárgyakról, valahonnan innen eredeteztethető, illetve jelenik meg markánsan. A skizofrén vonal a filmben felfogható inkább disszociatív személyiségzavar-vonalnak is, tehát maga a film többet ártott a skizofréniáról kialakult (helytelen) kép rögzülésének, mint elsőre gondolnánk. Viszont ezen kívül is felmerül a kérdés, hogy van-e valami haszna, valami morális tanulsága a filmnek, vagy netalán inkább káros és kóros elképzelések gyűjteménye, és mindamellett, hogy nagyszerű mű, mármint nagyon jó szövegek hangzanak el benne (mintha mindenki előre megírt monológokat olvasna papírról), igazából semmi érvényes mondanivalója nincs a gyakorlati életre vonatkozóan?

"A mélypontot elérni nem hétvégi kirándulás és nem is jógakurzus." - valahol a film második felében hangzik el a mondat, és ez nagyon furcsa, mert a főszereplők állandóan valami mélypontot emlegetnek/keresnek (különösen Tyler). Azt hiszem, az is elhangzik, hogy mi is igazából az a mélypont, vagyis az, amikor valakinek már nincs több veszítenivalója, akkor feláll és küzd, és ekkor úgy tűnik, folyamatosan nyerésben van, szóval innen már csak felfelé vezet az út. Azt hiszem, életem egy pontján én is elértem ezt a mélypontot, szóval tapasztalatból tudom, miről akar beszélni a film. Az is kérdés, hogy van-e joga egy csoportosulásnak, baráti klikknek magához ragadni a kezdeményezést, ha nem jól mennek a dolgok, és akár törvénytelen eszközökkel rendet teremteni maguk körül. Személyes véleményem az, hogy igenis joga van, de mint a "jog" szóból kiderül, csak legális, csak törvényes keretek között gondolom ezt el.


A narrátor a másik főszereplő. összevissza álneveken ismeretes, nekem valamiért a Cornelius maradt meg, de a barátnője, Marla egy csomó nevet felsorol, amin bemutatkozott már. Ez a jelenet még a film első részében van, amikor Marla és ő különféle gyűlésekre, klubokba járnak álmatlanság (inszomnia) ellen, és egy csomó alternatív megküzdési stratégiát elsajátítanak az életben, nem mellesleg pedig nem halnak bele sem az inszomnia szövődményeibe, sem a narkolepszia következményeibe. Először igen negatívan indul a kapcsolatuk: egymást akadályozzák a gyógyulásban, és elég morbidan hat, amikor felosztják a különféle betegek és haldoklók közösségeit, hogy ezekben leljenek gyógyulásra, de úgy, hogy ne zavarják egymás köreit. Egyvalaki mégis bezavar. Tyler az, amikor Cornelius/narrátor találkozik vele a repülőn, és ez fordulatot hoz mindkettőjük/mindhármójuk életébe, sőt, egy kissé átalakítják a világot, amikor meghackelik a bankrendszert. Mivel ez már a film legelején elhangzik, ezt nem tekintem spoilernek. Ezt viszont igen:

SPOILER ALERT
Miről is akartam még értekezni: Ja, igen, a szokásosjó/rossz felosztás ebben a filmben átalakul módszertani kérdéssé, a konfliktus abból keletkezik, hogy Tyler egy lépéssel mindig előtte jár a narrátornak, és helyteleníti a cselekedeteit is általában, amikor már nagyon önállósítja magát. Na, meg, persze, a film szeretné behozni minimálisan a transzcendenst is: Tyler vajon tényleg létezik, vagy csak "egy hang" a narrátor fejében, vagy ki is ő valójában, egy új személy(iség)? Ezt a filmben úgy igyekeztek ábrázolni, hogy a főhős gyakran össze-vissza verte magát, meg lövöldözni kezdett néhány hektó nitroglicerin mellett. A skizofrénia megítélésén, mondanom sem kell, ez sem segített, így látni ábrázolva. A film egyébként mindent megtesz, hogy összemossa a skizofrén, a pszichopata és a disszociatív zemélyiségzavaros vonásait, persze, ki nem mondottan. Mondjuk, attól még jó film.
0 Tovább

Nem vagyunk-e véletlenül pszichopaták?

Bizonyos jelekből arra következtetek, hogy a pszichiátriai oldal pszichopata váddal illet engem is. Mindenesetre én ezt tenném a helyükben, ha támadni akarnám magam. Mi sem egyszerűbb: leemelni a könyvespolcról Robert D. Hare Kímélet nélkül című könyvét, és azzal jönni. Én is leemeltem. A Líra könyvesboltban: 2500 Ft-ba került. Hogyan ismerjük fel a pszichopatákat, illetve mit tegyünk, ha mi vagyunk azok?

A pszichopata egy köznyelvi fogalom, a pszichiátriában már az 1980-as évek óta nem igazán használatos, helyette antiszociális vagy disszociális személyiségzavar van. Ami ugyan csak egy eufemizmus a pszichopata megnevezésre, vagy netalán annyit szelídült a fogalom? Ami még meglepő volt számomra, hogy a szociopata csak egy újabb szinonima a pszichopatára. Na, mindegy. Lényegében ők azok, akik úgy követnek el bűncselekményeket, gyakran gyilkosságot, hogy az arcizmuk sem rándul. Valójában úgy gondolom, a pszichopaták kora egybeesett annak a médiumnak a korával, ami nagyon úgy tűnt, örökké tart majd, mégis a legrövidebb tündöklésre tarthat számot vezető médiumként a kommunikáció történelmében, egyébként a televízióról beszélek. Emlékszem, egy időben állandóan rajtuk borzongott a világ, a sorozatgyilkosokon, mániákus perverzeken, akik prédára lesnek. Egyébként közvetlenül Derrick és társai után következtek, és azt az űrt igyekeztek betölteni, ami akkor keletkezett, amikor már ellaposodtak a hagyományos gyilkossági ügyek, bűnügyi sztorik. Ennek a korszaknak a szép öröksége ma is él, a trancsírozós horror sztorikban, pl. Sikoly x, Hannibal Lecter, az elmebeteg-pszichiáter-sorozatgyilkos-kannibál-stb. alakjában, és a Dexter történetekben, „aki az a sorozatgyilkos, aki sorozatgyilkosokat öl”. Én amúgy ezeket a történeteket nem annyira kedvelem, sőt, sohasem rajongtam értük igazán. Másfelől társadalmi részről megfigyelhető egy borzongó azonosulás ezekkel az alakokkal, legalábbis bizonyos pszichiáterek szerint. Annál inkább visszataszítónak állítják be az antiszociális elmezavart (pszichopátiát). És itt a fogalom feloldhatatlanul ketté vált, amíg Ted Bundy és Charles Manson médiakaraktereket ihlet, a pszichopata megmaradt szitokszónak, lejáratva az antiszociális zavart, ami viszont kérdéses egáltalán, hogy létezik-e, mert én nem láttam olyat, akit ezzel diagnosztizáltak volna.

A „pszichopata” fogalma meglátásom szerint az „önbíráskodó pszichiátria”, a „népi diagnosztizálás” egy formája, egy szép hipermodern folklór-elem, klinikai pszichiátriai gyökerekkel. De olyan jól esik valakire rámondani, hogy „pszichopata”, tényleg. (Én is csináltam annak idején.) Csakhogy ezzel semmit nem mondunk. A pszicho + pata annyit tesz, hogy patologikus (beteg) lélek, egyébként egy olyan Jolly Joker diagnózist értettek alatta, amit a legkeményebb nehézfiúkra húztak rá a pszichológia – pszichiátria – kriminológia határmezsgyéjén. Igazából Amerikában arra használták, hogy villamosszékbe juttassák ezeket a sorozatgyilkosokat, a törvény kezére adva őket, de egy idő után ennek már valahogy nem lett létjogosultsága (egy pozitív hozadéka van annak, hogy az emberek figyelik egymást, hogy hamar lekapcsolják az ilyeneket). Próbáltak még ebbe a diagnózisba életet lehelni gyermekpszichiátriai eszközökkel, egy olyan elmélet segítségével, hogy ezek az emberek már gyerekkorban „terápiarezisztensek”, „gonoszak”, „diabolikusak”, „ördögiek”, de ez már a könyv vége felé történt, egyre laposabb és zavarosabb fejtegetések keretében, a szerző nem is találta a megoldást a problémára, a „fő csapásirány mintha elkeskenyedett volna”, és nem találna ki az erdőből, amibe maga vitte bele saját magát.
 

Fontos egyébként még az egészet leválasztani a skizofréniáról, mert a skizofrénia is bele lett rángatva a fogalom meghatározásába, a diagnózis szerint egy olyan, pszichózis nélküli állapot, amiben az ember folyamatosan a társadalmi konvenciók ellen cselekszik (és ebbe minden beletartozik, az elviselhetetlen bolondériától az emberölésig is, akár). Ebből fakadt az, hogy bizonyos bűnelkövetőket a börtönbe vagy a pszichiátriára utaltak-e be, hogy pszichopaták vagy skizofrének voltak-e. A pszichopaták lényegében az elmebetegség nélküli gyilosok, inkább az erkölcsi értelemben vett betegek, morális hullák, sekélyes érzelemvilággal, vagy annak teljes hiányával megáldva. Lényegében én most úgy látom, hogy olyanok, mint pl. az autizmus-spektrumból az aspie-k (Asperger-szindrómások), csak nagyon brutális bűnözői attitűddel ellátva. A könyv alapápján kb. ennyit tudtam elmondani a témáról. Most kicsit úgy érzem, mint amikor Egészség témában írtam blogbejegyzéseket, amik igazából mentális betegségek ismertetői voltak, és feszt cigi lógott a számban, meg 2l-es Kőbányai figyelt az asztalon. (Majdnem nyertem.)

0 Tovább

Emlékezzünk: Terry Davis és a TempleOS

Csak egy tavalyi hír. Amiről a magyar nyelvű neten csak egy árva fórumbejegyzés tanúskodik. "Elhunyt a skizofrén fórumozó, aki operációs rendszert fejlesztett isteni sugallatra". A fórum hozzászólásai sem teljesen Terry Davisről és a TempleOS-ról szólnak, hanem átmentek a skizofréniáról szóló bunkóskodásba. És a téma ezzel le lett zárva. Amerikában azért egy kicsit nagyobb port kavart az ügy. Lássuk akkor:


A hír valójában így kellene, hogy szóljon: "Terry Davis élte a mindennapi amerikai skizofrén rendszerfejlesztők kis életét, Las Vegasban, a szüleivel, rokkantnyugdíjon, 2018 elején, és szeptember 8-án mint hajléktalant kapta telibe hátulról a "Union Pacific" fantázianevű expresszvonat. Valójában érthetetlen az ellenségeskedés, ami a magyar nyelvű fórumon kitört a hír hallatán, lehúzták a TempleOS-t, leszólták a skizofréneket, valaki azon a véleményen volt, hogy "talán meg kellett volna várni, hogy megöljön valakit?". Angol nyelvű weboldalakon érthető módon inkább az érdemeit domborították ki Terry Davis-nek és a TempleOS operációs rendszernek. Habár meglehetősen fura körülmények között és fura célra készült, mármint "isteni sugallatra", és "az Istennel valló kommunikáció céljára", azért azt a szkeptikusok (kritikusok, ellenzők) is elismerik, hogy egyedül(!) kifejleszteni egy működőképes, önnálló operációs rendszert, nem piskóta, és ezért inkább elismerést érdemel(ne) a fejlesztő, mint halált, amire, ugye rászolgált, egyes fórumozók szerint. A rendszer grafikai megoldásai sokban hasonlítanak a Commodore 64-ére (Davis fiatal korában Assembly-ben programozott C64-en), és azon kívül, hogy az Istennel való kommunikációra készült vele, futott rajta saját fejlesztésű repülőgép-szimulátor, programnyelv-fordító és kernel. (Saját programozási nyelve a C-ből és C++-ból kialakított HolyC). Egyébként pedig annak ellenére, hogy pozitív visszajelzéseket kapott munkájáért mind a TechRepublic, mind pedig az OSNews nevű szakmai portálon, le kellett venni a témát a napirendről az ellenséges megnyilvánulások miatt.

Ezt, mondjuk, nem teljesen értem. Kinek ártott a rokkantnyugdíjon élő, skizofrén programozó azzal, hogy isteni sugallatra oprendszert fejlesztett, saját maga (mivel skizofrénként nem voltak társai). Talán attól féltek, ha 10 év alatt eddig eljutott egyedül skizofrénként, konkurenciát fog előbb-utóbb jelenteni a többi rendszernek? Netalán valóban képes lesz Istennel kommunikálni? Talán sokan fellélegeztek, amikor 2018-ban, visszautasítva az orvosi kezelést, hirtelen hajléktalanságra adta a fejét? Netán az egy éve bekövetkezett halálának is valóban örültek egyesek? Elég sok a kérdés, amikre nem fogunk egyhamar választ kapni, vagy talán soha. Mindenesetre elgondolkodtató adalék, hogy a rendőrség nem tudta megállapítani, hogy öngyilkosság vagy baleset történt-e. Szerencsére gyilkosságra senki nem gyanakodott. Mint ahogy John Nash Nobel-díjas matematikus, a játékelmélet egyik kidolgozója is "sima" taxibalesetben halt meg New Jersey-ben, tehát bármilyen további vizsgálat eleve kizárható ezekben a "sajnálatos" és "szerencsétlen", "véletlen" balesetekben.

A TempleOS letölthető (még).: https://www.templeos.org/

Halálának körülményei (némi internetes kutakodás eredménye):

Terry Davis igazából nem volt egy szent. Sokat szenteskedett ugyan, de alapvetően eléggé indulatos ember volt, számos fórumról kitiltották vagy emiatt, vagy rasszista kijelentései miatt. Emiatt is lehetett haragosa. De nézzük a konkurenciát: Linus Thorvaldsen és Bill Gates. Nem semmi pasasok, a Linux és a Windows létrehozói, bár nem a véreskezűségükről ismertek, de nekik pont jól jött például, hogy Terry eltűnt a színről. 2014 nyarán létrehozta a TempleOS hálózati kiadását, vagyis szerverváltozatát, és Linus Thorvaldsent éa a Linuxot ezzel megszégyenítette saját elgondolása szerint. Érdekes módon, később úgy nyilatkozott, hogy Isten nem engedte neki a hálózatos verzió elkészítését, vagyis szerintem egy kicsit eléggé meg lett fenyegetve. De megint csak nem nyughatott, 2017-ben megint webes kiadáson törte a fejét, amit ki is aknázott egy tőle független valaki (vagy valakik), létrehoztak egy forkot (változatot) belőle Shrine néven, a mai napig fent van a GitHubon.

A következő évben aztán hrtelen felgyorsultak az események, Terry állítólag nem volt hajlandó szedni a Risperdált, amitől nem tudott koncentrálni, tehát "nagyon beteg lett", volt valami összezördülés is a családban, ami tettlegességig fajult, valakit mellbe ütött dulakodás közben, ezért egy skizónak, persze, egyből halál jár, vagy minimum pszichiátria. Itt viszont egy érdekes dolog történt, Terry-t nem várták otthon a pszichiátria után, hanem nemes egyszerűséggel a faterja kibaszta otthonról, és ezért hajléktalan lett, és lelépett egy laptoppal. Újabb érdekes fejlemény, hogy "a nagyon beteg", "nagyon téveszmés" halála előtt 2-3 nappal még elkészítette a TempleOS legújabb (és egyben legjobb) kiadását, tehát hajléktalanként is ezzel foglalkozott, állítólag segítői, támogatói is akadtak. Tehát emberünk nem úgy tűnt, mintha le akarna állni a projektjével, amit a YouTube-on azonnal teszteltek is (házban lakó, komoly, nem skizofrén emberek), és nagyon jól teljesített. Szóval vonat alá aligha ugorhatott, maximum széles jókedvében, de erre szerintem kevés az esély. Arra, hogy elbambult volna, hm, persze, lehetséges... Csak azt furcsállom, hogy a rendőrség az idegenkezűség gyanúját fel sem vetette, amikor nem kevés embernek lett volna indítéka megölni őt.


Az már csak hab a tortán, hogy tavaly óta folyamatosan tüntetnek el minden anyagot a TempleOS-ről és Terry Davisről, ami feltűnő, a túl_nagy_igyekezet, hogy megnehezítsék a TempleOS használatát, a TempleOS fejlesztését, egyáltalán a TemplOS-szel való bárminemű foglalkozást. 2018 decemberére gyakorlatilag minden fontosabb anyagot legyalultak a netről, amivel lehetett is volna valamit kezdeni. Időközben felbukkant ugyan egy archívum, 2 GB-nyi, jórészt eltüntett anyaggal, de ki fogja azt mind kibogarászni? Talán majd azt is én...? Terry sorsa tipikus skizofrén sors, illetve a környezet által adott tipikus reakciók sorozata egy skizofrénnek bélyegzett ember életére és halálára.

0 Tovább

A pszichiátria, a XX. század bűvésztrükkje

„A másik következtetés az, hogy nem létezik szkizofrénia. Ez a következtetés annyira kellemetlen - folyományai annyira pusztítóak - hogy a szaktekintélyek még a lehetőség szintjén sem ismerhetik el. Ma nem volna szkizofrénia, nem létezne orvosi, pszichiátriai közegészségügy sem, terápiás szempontból semmi sem igazolná a „szkizofrénnek" nevezett betegek őrizetbe vételét, bezárását és akaratuk ellenére történő gyógyszeres kezelését. Nem létezne polgári felügyelet alá helyezés, őrület elleni védelem. S akkor hová jutnánk?” - Thomas S. Szász: Az elmebetegség mítosza

1. Miért betegség az elmebetegség? "Csak." Mert az orvos azt mondja.

Na, igen. Miért állítja orvosok egy csoportja, illetve betegek egy csoportja, hogy nem létezik elmebetegség? Magam is megfigyeltem, hogy bizonyos elmebetegek, közvetlenül egy pszichotikus epizód után elkezdik átértékelni a pszichotikus shubban (vagy amit annak neveznek) átélt élményeiket, és sajátos kis értelmezéseikkel gyakran jutnak arra a következtetésre, hogy ők nem betegek, és elkezdik megmagyarázni a shubban átélt tapasztalatokat. A nagyon okos külső szemlélő ezt elintézi annyival, hogy „Persze, hiszen elmebetegek, és éppen ez a betegségük lényege, hogy nincs betegségbelátásuk, stb.” Van-e a skizofrénián kívül olyan betegség, aminek az az egyik LÉNYEGE, hogy a betegnek az a TÉVESZMÉJE (delusion), hogy ő nem beteg? Nincs. Ez a szerencse, mert akkor elkülöníthetjük a skizofréniát bármilyen más betegségtől, amikor ítéletet kell mondanunk róla, hogy betegség-e vagy sem. Jó, néhány beteg azt mondja, hogy nem beteg. A pszichiáterek azt mondják, hogy nem mondhatja egy beteg azt, hogy nem beteg, hiszen ők kimondták rá, hogy beteg. Ez, mondjuk kb. óvodás szint, de mindegy. Miért kell ovis szintre lesüllyedni, hogy betegnek mondjanak minket? Vajon azok az orvosok is betegek, akik azt állítják, hogy az elmebetegek valójában nem betegek? Igen, könnyen megkaphatják...

2. Miért az az egyetlen "joguk" az a betegeknek, hogy ne készülhessen róluk dokumentum?

Azért, mert – mint a Szász idézetből is kiderül – ha nem kezelnének minket úgy, mint az állatokat, megkérdőjeleződne az EGÉSZ pszichiátria legitimitása vagy jogosultsága, és ez kihúzná a talajt mind a pszichiáterek, mind a gyógyszeripar alól. Nem állunk messze ettől. Elismerem, nem lehet könnyű úgy lefeküdni és úgy felkelni pszichiáteréknél, hogy tudják, higy amit csinálnak, pusztán ráolvasás, amit csinálnak, kuruzslás, és ha egyszer rájön valaki arra, hogy egy pszichotikus epizód MINDENKÉPPEN végigmegy az emberen, és semmilyen ráhatása nincsen a gyógyszereknek erre a folyamatra, akkor nekik reszeltek. A pszichiátria igazából egy bűvésztrükk, amiről eljött az idő, azt gondolom, hogy lerántsuk a leplet. Először is: miért kell kórházban kezelni az illetőket és ezzel párhuzamosan gyógyszerezni? Teljesen zárt intézményekben, ahol sem fényképezni, sem filmet készíteni nem szabad, valamiféle kitekert logika szerint betegjogokra hivatkozva? Egy betegnek semmihez sincs joga, csak ahhoz az egyhez, hogy ne fényképezhessék le? Ugyan már. Ma már másodszor vagyunk óvodás esti meséknek a tanúi. A szkizofrénia ilyen körmönfont betegség, vagy csak az emberi találékonyság és szorgalom az, amikor butasággal párosul?

3. Mi történik a zárt ajtók mögött, és mi indokolja, hogy ilyen titkos legyen? Tulajdonképpen nem sokminden. "Vigyázat, csalok"!

Elmondom, miért nem szabad megörökíteni, regisztrálni, fényképezni SEMMIT a pszichiátrián, és miért volt minden pszichiáter a plafonon attól, amikor elkezdtem blogot vezetni, és rögzíteni benne mindent, ami a betegséggel kapcsolatos. Megsúgom, miért voltak megijedezve: Azért, mert tudták, hogy előbb-utóbb rájövök, hogy nincs összefüggés a kórházi tartózkodás, a gyógyszerezés és a skizofrén epizódok kiújulása és eltűnése, elhalványulása között, hanem csak azt a látszatot próbálják kelteni, hogy ilyen összefüggések fennállnak. Mert mit látunk? Bemegy az ember a kórházba, ha „rosszul van”, ott csinálnak, amit csinálnak, és távozik „gyógyultan”. Csakhogy nem távozik gyógyultan, hanem még hallucinál akkor is, amikor kijön a kórházból, a gyógyulás a társadalomba való visszaintegrálódás eredményeképpen jelentkezik, nem pedig az úgynevezett gyógyszerek hatására. Persze, mondhatják, hogy mindez agyrém, hogy ez csak egy elmebeteg téveszméje, de legbelül mindannyian tudják, hogy igaz. A kórházban, a gyógyszerek hatására történő "remisszió" a 3. esti mese, amit ma este (hajnalban) hallunk.

Állítás:  A pszichotikus epizód spontán javul gyógyszer nélkül, de ez hetekbe, hónapokba telik - de amúgy gyógyszerrel is ugyanez a helyzet

Thomasz Szász Semmelweis Ignácot hozta fel példának, aki a gyermekágyi láz felszámolásáért tett sokat a szülőszobákon, és akit ezért a kora orvostársadalma meghurcolt, mert nem fogadta el, hogy az egészségügy a felelős a kialakult helyzetért. Én Thomas Szászt hozom fel példának, aki azt állította, hogy nem létezik szkizofrénia, és ezért a kora orvostársadalma gyakran keresztbe tett neki, mert nem fogadta el, hogy az egészségügy tévúton jár a mentális betegségek gyógyszeres terápiájával. Engem viszont már nem fog senki felhozni példának, mivel csak egy elmebeteg vagyok...

De ha esetleg valakinek nem esne le a gyűrű az ujjáról, és utánanézne az állításaimnak, és azt találná, hogy igazam van abban, amiket leírok…?

Konklúzió : Most akkor van szkizofrénia vagy nincs?

Én nem azt állítom, hogy nincs szkizofrénia, ha már sikerült így elnevezniük, és ennyi sok mocskot rápakolni a fogalomra, akkor legyen szkizofrénia. Én azt állítom, hogy a pszichiátria csak bűvészkedik az orvosi szerek kipróbálásával, itt a kulcs a betegek zárt intézményben való tartása, addig, amíg jobban nem lesz, teljesen hasraütésszerű gyógyszerezéssel. „Ú, a főorvos úr/főorvosnő eltalálta a gyógyszeremet.” „Tudod, mit, az eszed tokját találta el, a szkizofrénia, pontosabban a pszichotikus epizód spontán múlik el, és kész.”

A gyógyszer elhagyásakor történt látszólagos "visszaesés" vagy "relapszus" pedig egyszerű illúzió, a gyógyszerelhagyás újra "felborítja az agy kémiáját", ami azt a látszatot kelti, hogy a "betegnek" szüksége van a "gyógyszerre".

Ennyi, és nem több. A véleményem röviden annyi, hogy:

Teljesen, tökre, totálisan felesleges a kémiai lobotómia.

0 Tovább

Nők a cekkerben - Történetek Skizofréniából

Akkor most irodalom. Ez a könyv annyira új, hogy nekem kellett szólni a Líránál, hogy rendeljék meg, holott náluk jelent meg. Legalábbis ők terjesztik. Vagy mi. Na, erről a könyvkiadósdiról még tanulni kell. Ott még nem járunk. Bizonyos szempontból az év irodalmi eseménye, és nem azért, mert megjelent, hanem mert 1500 forintért jelent meg, ami kiváló üzleti érzékről tanúskodik. A könyv megjelenését egyébként a Nemzeti Kulturális Alap és az Arany János Alapítvány is támogatta, megjelenési éve 2019, ha jól emlékszem, július 11.

Döme Barbara neve ismerősen csenghet a barátainak és a munkatársainak, de nekünk aligha: nem sok információ található róla a neten, talán csak annyi, hogy ez az első jelentős kötete, és 20-25 év újságíróskodás után döntött úgy, hogy felveszi a félbehagyott irodalmi ambíciói fonalát, és a szépírói karrierbe is belevág. A Nők a cekkerben című könyvének nem is a szerzője fogott meg igazán elsőre, hanem a téma és az alcím: Történetek Skizofréniából. Ez, kiegészült az 1500 forintos eladási árral (neten rendelve még olcsóbb), és máris készen állt a csalétek (számomra legalábbis). Persze, a Skizofréniát mint helynevet elsütni marha jó poén, egy időben én is rendszeresen szórakoztam ezzel, de itt az alcím azért található helyénvalónak, mert valóban téma néhány novellában a skizofrénia, ami tabutémának számít ma Magyarországon (és szerte a világban). Ezért találtam igen sajátosnak a szerző érdeklődését, mert ritkaság, hogy valaki ezt a „szép” és „érdekes” témát feldolgozza, ráadásul többször is és többféleképpen novelláiban. A betegség olyan mélységeibe hatol be, amilyenbe kívülálló csak tudhat, azért tekintendő úttörőnek ez a kötet.

Egyébként érezhető többféle irodalmi hagyomány és regiszter a novellákban: talán tetten érhető az a depresszív hang is, ami a századforduló körül volt különösen jellemző irodalmunkra, amikor a rákkal, alkohollal, lepusztultsággal és némi magyarosch erőszakkal és erősebb vagy gyengébb szexuális felhangokkal eladható volt szinte minden irodalom címszó alatt. Ha tekintetbe vesszük a 20-25 évvel ezelőtti titkos (de legalábbis nem nyilvános) pályakezdést, bizony, könnyen magyarázatot találunk némely novella hangvételére. Ezen kívül a szerző próbálja néha metafizikai, néha hollywoodi horrorra hajazó irányba elterelni a hangvételt, több-kevesebb sikerrel.

A felsorolt témák irodalmi ábrázolása mellett újszerűen hat a skizofrénia (szerző által kigondolt tudatfolyamok általi) megjelenítése, ábrázolása, ami ha nem is áll annyira távol a skizofrénia belső átélésétől, mint Makó Jeruzsálemtől, azért mégiscsak sikeresebb a külső szereplők megérteni igyekvésének, tenni akarásának ábrázolása a skizofrén szereplők felé (pozitív vagy inkább jellemzően negatív irányban). Most, hogy kimaxoltam 100%-ra a spoilermentes recenziót a Nők a cekkerben című kortárs irodalmi műalkotásról (jelesül novelláskötetről), mindenkinek csak tanácsolni tudom, hogy szánja rá a pénzt, illetve vegye ki a könyvtárból, mert bár a skizofrénia első igazán átütő irodalmi megjelenése még várat magára, a téma iránti elköteleződés figyelemre méltó, és szorítok neki, hogy előkelő helyet vívjon ki magának a kortárs szépirodalmi művek között. Viszont olyan is lehet, aki azt gondolja, hogy az mind „bullshit”, amit itt összehordtam, nekik sok szeretettel ajánlom a Magyar Írószövetség felhívását egy holnapi irodalmi eseményre:

„Bemutatják Döme Barbara Nők a cekkeren (sic!), Király Farkas Út a tengerszemekhez és Varga Zoltán Zsolt Euridiké halott című új köteteit 2019. szeptember 25-én 17:00 órakor a Magyar Napló Könyvesboltban.” Ezt a kifejezést, hogy (sic!) most tanultuk a médián a múlt héten. Tök jó.

0 Tovább

Légió 2. évad - Légió mindhalálig :-)

Olvastam a Légió 2. évadáról szóló filmkritikát egy menő médiaportálon. 2,2e megtekintés. Nem rossz-nem rossz. Voltak érvényes megállapításai, pl., hogy a Légió a képregényfilmek Twin Peaks-e, vagy hogy maga a film nem a blockbusterek "ősbástyája". Hálistennek a cikkíró ezen kívül semmit nem értett belőle, így nyugodtan előadhatom az én verziómat. Remélem, nem lesz belőle sértődés.


Pszt! (Ha nem tudod, mi a Légió, itt az első cikk róla!) Ha a Légió a skizofrénia allegóriája, a Légió 2 a skizofrénia túlélésének allegóriája. Míg a Légió 1 egy pszichiátrián ÉS a Marvel univerzumban játszódik, a 2. sorozatban már kizárólag a Marvel univerzumról van szó, illetve a film a közepén (a 6. részben) bekavar valami kvantumelmélettel, és párhuzamos dimenziókkal, amik a főhős (David, Légió) karrierlehetőségeit mutatja be: a normál életben lehet belőle hajléktalan, árufeltöltő, kávés fiú, a legszimpatikusabb a kávés fiú pályafutása, mert idővel a világ (gazdasági) ura lesz gondolatolvasási képességével, és ez elég jó kilátás egy skizónak, annak ellenére, hogy szereti Isten kegyeltjének, sőt, kiválasztottjának tekinteni magát. Ennyi téveszme még belefér a világ leggazdagabb emberének, nem? Szerintem sokan erre azt mondanák, hogy bele, egyesek egyenesen nem is tekintenék téveszmének. Ennyi önhittség a normalitás tartományán belül mozog. 

Illetve mi is a téveszme? A közmegegyezéstől való eltérés. A valóság konszenzuson alapul, ez szájbarágósan ki is lett fejtve a filmben. Például van Kerry és Cary, egymás férfi és női alteregói. Kerry végzi a piszkos munkát, és a hétköznapi dolgokat, közben tudós, de ennek fejében öregszik, és egyszer meg fog halni. Cary, a női fele a léleknek mindenkit agyonver, de cserébe nem kell unalmas dolgokkal foglalkoznia. Most akkor mindketten léteznek, vagy ki hallucinál kicsodát, ugye Kerry Cary-t, vagy Cary Kerry-t, nézőpont kérdése. A film a szájbarágós részeken kívül komoly kérdéseket is feszeget. Mint mondtam, a skizofrénia túlélésének allegóriája, a pszichiátria túlélésének allegóriája. A filmben már nem jelenik meg a pszichiátria, max. visszaemlékezésekben az első sorozatból. Akkor tehát mi van? A főhős kimaxolta a pszichiátriát, innentől kezdve az már nem érhet hozzá, sem pedig a kis társaságához, ami egy változó létszámú, néhány főből álló kis szabadcsapat immár a 3-as részleg vagy osztály berkein belül (amivel az első részben végig harcoltak). Az ellenfél, nos, nem teljesen világos, talán valami Farouk, aki David sötétebb énje, és beleköltözött a demens csávóba, akinek most nem jut eszembe a neve. :-) 



A cselekmény sokszor "peripatetikus módszerrel", beszélgetések során halad előre, emiatt érezhetjük, hogy eléggé elnyújtott, lapos helyenként a sorozat, közben Twin Peaks-es táncokkal, táncpárbajokkal, tánckihívásokkal sokkolnak minket (szerencsére csak az elején). Mégis milyen mondanivaló hüvelyezhető még ki belőle? A számomra érvényes mondankivaló(k) nem feltétlenül időrendi sorrendben: Nagyon sokszor visszatérő motívum az élet (mármint a nyugodt, polgári) és a világmegmentés közötti választás. Ha valaki kijött a skizofréniából az utolsó shubjával, mennyire kötelessége segíteni a sorstársain (megmenteni a világot), és mennyire tűnhet el a balfenéken (hagyhatja az egészet a fenébe, és élhet a saját kis életét). Erre az a válaszom, ha az életnek nevezett valami összeegyeztethető a világmegmentéssel, miért ne lehetne mind a kettő? Ez például olyan, mint az önkénteskedés, vagy ők nem élnek? Azt hiszem, ők is életnek tekintik a saját életüket, vagy nem? Hm.



Második sarkalatos pont: A szeretet felé a kétségbeesés, a düh, gyűlölet, stb. érzések irányából vezet az út (legalábbis a mi fajtánk számára). Tökéletesen egyet lehet érteni, nem tartanék ott, ahol ma tartok, ha mindenkit szerettem volna, és kenyérrel dobálóztam volna vissza lépten-nyomon. Oké. Még felmerülnek kisebb kérdések is, például "hogy tanuljunk normákat, amikor egyediek vagyunk", skizofrének, egyedi képességekkel, gondolom. Vagy ha "az embereknek meg akarnánk mutatni a való világot, elutasítanák, mert számukra felfoghatatlan". Erre hoz egy középkori példát, Ship of Fools, bolondok hajója, amikor a bolondokat felrakták ugyan egy hajóra, remélve, hogy így megszabadulnak tőlük, nem tudhatták viszont, hogy tényleg ők-e a bolondok, nem pedig a többség egy tömegpszichózis vagy -hipnózis áldozata.



Szóval a sorozat cselekménye alapján arra következtetek, hogy Amerikában már nem egy ember végigjárta azt az utat előttem, amit én is nemrégiben, és kijelölte a problémákat, amik ezzel a dologgal kapcsolatban megoldásra várnak. Persze, csak óvatosan, a pszichiátria kérdéskörét még véletlenül sem említve fel (talán az 1. sorozat után dorgálásban részesült a stáb?). Egyébként erről az egész témáról annyit gondolok, hogy ez egészen a nyugati társadalmak és a nyugati orvoslás problémája, keleten,pl. Indiában ez a kérdéskör nem üti fel a fejét problémaként. És bár ez ott megoldott, van nekik más, bőven. Ennyi. És hogy a film szüzséjéről avagy cselekményéről nem sok szó esett, talán még megbocsátható egy ilyen írásban (mivel szinte abszolút spoilermentes), és hogy ki a legnagyobb hős, illetve a legnagyobb szupergonosz, ez a kérdés is nyitva marad a sorozat végén (Farouk, Olver, netán David vagy Syd?), az végig nyitva marad (persze a jobbak Légiónak szurkolnak). A jó-rossz közti határmezsgye ezzel végképp elmosódni látszik, stb. Ami még zavart kissé, a bajuszos csajok (androidok, "vérző gépek"), illetve az egész hármas részleg vezetője Fukyama admirális, aki végig egy gyékénykosárral a fején szerepelt, de hát valamit valamiért. A végére egészen megszoktam őket.

A Légió első két évada megtekinthető a HBO GO-n. (Összesen három évad lesz.)

0 Tovább

Egy pszichiáter útja - R. D. Laing utolsó üzenete

Nagy megelégedéssel olvastam R. D. Laing Bölcsek, balgák, bolondok című utolsó (1967-es) könyvét. Megnyugvásomnak az az oka, hogy a saját korában ugyanúgy nem értették meg őt, mint ahogy mostanában engem sem. Érdekes, minél többet tapasztalok, tanulok, olvasok, annál jobban számíthatok a meg nem értésre. R. D. Lainggel is kb. ugyanez a helyzet. Oda-vissza vágta Hegelt, Nitzschét, Kierkegaard-t és az egész filozófiai miskulanciát, Jaspersszel személyes baráti viszonyban volt, kitűnően zenélt, maga is szerzett darabokat, és mellékesen a neurológiához és a pszichátriához (és az egész orvostudományhoz) kiválóan értett.

Ronald David (R. D.) Laing és felesége, Jutta Corbis


Mivel könyve életrajzi elemekben gazdag, mondhatni kimondottan önéletrajz, orvosi esetleírásokban bővelkedik, könnyedén utána tudtam benne nézni ezeknek az infoknak. Korában mégis gyanús elem, aki annak ellenére, hogy részt vesz az akkori közgondolkodás formálásában, pszichiátriai és orvosi berkekben nem kívánatos személy. A könyv lényegeként azt az egyetlen személyes indíttatásból elkövetett kísérletet szokták felemlíteni, amit skizofrén páciensekkel végzett, és ami személyes kezelési módszere lett volna - ha hagyják. Ez pedig abban áll, hogy orvosok és ápolók és betegek együtt legyenek a gyógyulás érdekében mindenféle hierarchia nélkül. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a módszere nem ért el látványos egy tartós sikert. De arról sem nagyon szól a fáma, hogy újrapróbálhatta volna, még egyszer, valamikor is a pályája során. A könyvben leírtak végül is azt taglalják, hogy lett inzulinkómás, elektrosokkoló brutálpszichiáterből ez a humánus megfigyelő, aki nem nagyon gyógyszerez. Nem egy pácienst "hagyott futni" viszont már korábban is, aki később karriert csinált.
 

R. D. Laing utolsó könyve: Bölcsek, balgák, bolondok - Egy pszichiáter útja önéletrajzi írás, de tartalmaz különböző orvosi esetleírásokat is

Egyébként csak egy buta kis sztori egy berendezett lakrészről, ahová a skizofrének elvonultak a nővérekkel, de a kísérletet le kellett állítani, mert a nővéreket kikezdte miatta a szakma, mert személyes kontaktba lettek a betegekkel. Még néhány helyen leír Laing csodás gyógyulást a skizofréniából, pusztán beszélgetés hatására, ami közte és a páciens között történt. Mivel nagyon képzett volt neurológiailag, pszichiátriailag nem kevésbé, eléggé nehezére esett neki ez az elvonatkoztatás ezektől a szakmáktól, filozófiai és bölcsészeti ismeretei, humanitása inkább hasznára volt ennek, mint orvos volta, sajnos ezt kell, hogy megállapítsam. Egy kicsit olyan figura ő, mint a Gorillák a ködben film főhősnője, neki is érthetetlen a vonzódása a skizofrének felé, nem egyszer felmerült a gyanú, hogy "mert ő is olyan". Amúgy nem volt "olyan", csak nagyon humánus, éles eszű megfigyelő, aki egy veszélyeztett fajt akart felkarolni.

Milyen furcsa, hogy én több mint 50 év múltán megtalálom a könyvét, aki társadalmi, orvosi, betegtársi és szülői rosszallás közepette végzem mindazt a tevékenységet, amit csinálok, és hirtelen van egy ember, aki az én gondolataimat visszhangozza. Mondjuk, ha már a visszhangnál tartunk, én vagyok a "később jövő", de fogalmam sem volt, hogy ennyire egy húron tudok pendülni egy pszicháterrel, talán ezért csak most találtam rá. Érdekes, hogy sok más könyvvel ellentétben mondanivalója ma is érvényes, sőt, talán égetően aktuálisabb, mint valaha, legfontosabb üzenete talán annyi lenne, hogy "a skizofrén is ember", még egy orvos számára is, sőt egyenrangú is lehet vele tudományos kérdésekben, teszem hozzá, de akár jóval túl is szárnyalhatja, egy másfajta, humánusabb megközelítésből "be is előzheti" a pszichiátriát, mint ahogy én megtettem már egy ideje. Erre válasz az agyonhallgatás, rágalmazás, ködösítés, pszichiátriai oldalról ellenem. Amire, persze, nagy ívben teszek.

Kíváncsi vagyok, mikor mondják ki, hogy az orvosi megközelítés Eugen Blaulertől kezdve eleve zsákutca, a skizofrénia nem betegség, sőt, nincs is olyan, a pszichózis az emberi elme működésének egy sajátos módja, ami jóval gyakoribb, mint gondolnánk. Lesz-e mégegyszer olyan, mint a könyv írásának idején Olaszországban, hogy a pszichiáterek megtagadják a kötelességük teljesítését állami szinten, vagy eltöröljük ennek a korszaknak még az emlékét is a tudatunkból R. D. Laing könyveivel együtt?

0 Tovább

hiperkarma: drog + skizo = érettségi tétel

„Mutassa be a lírai én és a költő saját énje közti kapcsolat problematikusságát a Hiperkarma együttes Bérczesi Róbert által írt dalszövegeiben különös tekintettel a zenekar mitévő/amondó című dalpárosára.” -szólt a feladat az idei  magyarérettségi "az irodalom határterületei" tételénél. Ez felvet több problémát. Talán bocsánatos bűn, de most inkább ezekre a problémákra fókuszálva járjuk körül a jelenséget, mint kritikai szempontból.


Távol álljon tőlem, hogy bárkit is diagnosztizálni akarjak, de Bérczesi Robi Kiss Lászlóval közösen írt életrajzi könyvében olyan mértékű hallucinációkról és téveszmékről ad számot, amihez képest az enyéim eltörpülnek, mind időtartamában és intenzitásában. Márpedig én, a legjobb tudomásom szerint skizofrénként vagyok diagnosztizálva, ő pedig nem. Hogy is van ez? Bérczesi Róbert világa amúgy számomra ismerős, én ugyanúgy szétcsaptam magam alkohollal a 2000-es években, mint ő a drogokkal, amit mértéktelenül fogyasztott egészen a közelmúltig, amiről számot is ad az Én meg az Ének című önéletrajzi könyvben, ami ugyan regényes elemekben bővelkedik, mégis inkább életrajznak gondolnám. Regényes életrajz? Életrajzi regény? Van ilyen? Biztos. De ha már így előállt a történetével (amiért tiszteletet érdemel), nézzük csak meg, miért problematikus néhány ponton a történet!

Vizsgáljuk meg, miért  is mulasztották el a kedves pszichiáterek a Nyírő Gyula Kórházban és a Péterfy Kórházban skizofréniával (vagy ahogy ők mondják "paranoid szkizofréniával") diagnosztizálni, holott a tünetei annyira egyértelműek, hogy egy óvodás sem tévesztené el, ha elmondanák neki, nagyjából miről is van (nagyba') szó. Talán azért, mert a pszichózisát drog indukálta pszichózisnak tartották, holott ő maga mondta el, hogy már jóval azelőtt voltak hallucinációi, hogy egyáltalán a drogokhoz nyúlt, sőt, kifejezetten az volt az egyik katalizátora a kábítószerezésének, mert ha drogozott, akkor ki tudta zárni a hangokat (a fejéből). Akkor mondanám, miért nem diagolták: nem akartak cirkuszt. A pszichiátriai szakmai protokoll szerint a csávó a skizofrénia összes követelményét bőven kimeríti, de sem az elvonón, ahol járt, sem a 2 pszichiátriai bent tartózkodása alatt erre nem került sor. A probléma feltárásában tehát egyes a pszichiátriának, hagynak egy hallucináló, téveszmés illetőt nyugodtan garázdálkodni, sőt, hagyják, hogy sztárolják, egy ujjal sem mernek hozzányúlni. Nem hülyék. Csak egy kicsit beszariak. Mert tudják, ha diagnosztizálnák, ráirányulna a médiafigyelem az aljas kis húzásaikra, és ezt, persze, ők nem akarják.


A másik érdekesség a könyvvel kapcsolatban, hogy miért tesznek érettségi tételbe egy olyan valakit, aki még abban sem lehet biztos, hogy "nem állítják elő" a könyvben leírt és elkövetett kábítószerrel való visszaélésért, illetve milyen példát állítanak a fiatalok elé? Mi ennek a választásnak az ifjúság számára érvényes üzenete?  Ha skizofrén vagy, ne kezeltesd magad, viszont kábítószerezz nyugodtan, mert attól leszel nagy művész? Nem tudom, miért pont a Hiperkarmát tették érettségi tételbe, annyira nem ismerem a kortárs alternatív rockzenét. Ennek ellenére brutális, de őszinte húzásnak érzem. Mert az életmű (a könyv, a dalszövegek) bemutatják a szerző pokoljárását is, elég mélyen, de legalább nem tesznek úgy, mintha a művészet (az írásművészet, akármilyen művészet) valami íróasztali dolog lenne, megélt életesemények nélkül. Bár a szerző hangsúlyozottan nem tartja magát betegnek, különösebben én sem magam. Ahogy leírta a hallucinációit a kötetében, úgy én is leírtam a magamét a Skizofrénia underground blogom végén, pár hónappal később.

Végülis, egy szabad orszgban élünk: hallucinálni szabad. Azt leírni is. Publikálni is. Akkor meg? Mit alakoskodunk még mindig a skizofréniával? Amit nekünk szabad, a tömegeknek nem? Miért folyik még mindig a néphülyítés össztársadalmi szinten? Nem tudom ezt sem. De talán így az igazságos. Mindenki kaparja ki magának a gesztenyét. És ha addig emberek szenvednek/halnak bele [a gyógyszerezésbe]? Na, és, na, és? Ne nézz oda. Ez is egy megoldás. Esteleg elgondolkodom rajta.

0 Tovább

Mi az az antipszichiátria?

Az antipszichiátria egy mozgalom, amely megkérdőjelezi a pszichiátria létjogosultságát, és vitákat generált, amely viták főleg a múlt század 60-as, 70-es éveiben lángoltak fel. Az egyik fő inspirálója a magyar pszichiáter, Thomas Szasz, aki  a New York-i Syracuse Egyetemen tanár volt.  A kifejezést David Cooper használta először 1967-ben. Az antipszichiátriai mozgalom, mint ahogy a neve is sugallja, elutasítja mind a pszichiátria elméletét, mind gyakorlatát.

Dr. Bonnie Burstow, az antipszichiátriai ösztöndíj alapítója

E tendencia előmozdítói a pszichiátriát áltudománynak bélyegezték, mivel nagyon gyenge bázisokkal rendelkezett. Azt is jelezték, hogy orvosi "szakma" helyett ideológiaként működött, amelynek célja az emberi elme irányításának gyakorlása, és olyan címkéket használt, mint a "normális" és a "rendellenesség". Most úgy tűnik, hogy az antipszichiátriai mozgalom újjászületése előtt állunk, Dr. Bonnie Burstow, a Torontói Egyetem professzora révén, aki nemrégiben pszichiátriai ösztöndíjat alapított az oktatási központjában.

Az antipszichiátria pszichiáterek, pszichológusok, orvosok, filozófusok  csoportja, akik szerint nincs olyan, hogy "mentálisan beteg", hanem "túlélőknek", "pszichiátriai túlélőknek" hívják ezeket az embereket. Számukra alapvetően a mentális betegségek nem léteznek. Ennek egyik fő érve az, hogy eddig nincs klinikai bizonyíték arra, hogy az elme beteg. Sem az agyi szkennelés, sem a tomográfiák vagy más teszt nem szolgáltat bizonyítékot arra, hogy a mentális betegségek létezéséről beszélhetünk.

Dr. Thomas Szasz, az antipszichiátria "arca", Az elmebetegség mítosza, és a Szertartásos kémia c. könyvek szerzője, 2012-ben elhunyt

Bár a világon sok olyan hang van, amely továbbra is megkérdőjelezi a biológiai pszichiátriat, ezt szinte minden egészségügyi rendszerben bevezették. A pszichiáterek szerint ez sokkal olcsóbb és költséghatékonyabb a negatív mentális állapotok kezelésére. A gyógyszeripar, persze, mögöttük áll. Míg a pirulánkak sikerül fél óra alatt megnyugtatni valakit, aki például erős szorongással küzd, egy pszichológusnak, hogy megszüntesse ezt a szorongást, sok órányi terápiát igényelne. (Ha beleszólhatok, én viszont, személy szerint kétlem, hogy a havi 150000 forintos Xeplion annyira kifejezetten költséghatékony lenne. Plusz az egyéb járulékos költségek, kiegészítő terápiák.)

Tény, hogy sok pszichiáter alkalmaz a gyógyszert, de az is igaz, hogy ezek a gyógyszerek sok embernek segítenek extrém helyzetekben. Ez azt jelenti, hogy ebben az értelemben a gyógyszer pozitív lenne a személy tüneteinek kompenzálására, ezáltal lehetővé téve a hatékony terápia lehetőségét. Ebben az értelemben talán a legjobb lenne egy konstruktív párbeszéd a pszichiátria és az antipszichiátria között, hogy a beszélgetés szintézise humánusabb és hatékonyabb kezelést biztosítson a segítségre szoruló emberek számára. Bumm. És hogy jövök én ebbe a történetbe? Röviden elmondom.

Mint ismeretes (vagy nem) 1-1,5 hónapja beindítottam a Világgép projektet, aminek nagyon jó bejegyzései lettek, viszonylag alacsony nézettség mellett. Szinte sajnáltam, hogy nem vettem velük részt a Reblog versenyen. Nemcsak szinte, hanem effektíve sajnáltam, na, de mindegy. Közben kiderült számomra, hogy Thomasz Szasz kommunikációs elméletéből szeretném írni a záródolgozatomat, és a BA után (vagy közben) szeretném szorosabbra venni a kapcsolatot a Torontói Egyetem megfelelő embereivel, hogy ideális esetben az MA fokozatot valamelyik antipszichiátriai programban szerezhessem meg. A programok nagy sikerrel zajlanak Torontóban, az alapítvány 2016-os alakulása óta kidolgozták a tanulmányok rendszerét az MA-tól egészen a PhD-ig és tovább, és a leghíresebb antipszichiátriai szakembereket hívták meg oktatni.

Ezzel párhuzamosan regisztráltam az antipszichiatria domaineket (hu és com), hogy a témában egy kicsit tematizáljam a közgondolkodást a közeljövőben. Szóval, ennyit rólam mostanában, majd még jelentkezem, with love.

(A bejegyzés a https://www.sainte-anastasie.org/ megfelelő cikke és a Torontói Egyetem Bonnie Burstow Ösztöndíj oldalának leírása alapján készült.)

0 Tovább

Hol tart ma Csernus?

Nemrégen Balatonalmádiban nyaralás közben vettem egy Nők Lapját, nézegettem a cikkeket, és kiszúrtam Csernus dokit. Igazából volt róla sejtésem, hogy mit csinál, engedtem is el pár poént a rovására, mondjuk arról, hogyan lesz egy addiktológusból borász, de aztán hirtelen elkezdett derengeni benne a ráció, és már nem röhögtem rajta többet, elkezdtem inkább tisztelni érte. De, hát ez az ember ugyanazt csinálta, mint én, kikerült a pszichiátria bűvköréből, mondjuk más előjellel, ő adjunktusként, én pedig mezei paranoid skizofrénként, de akkor is, ebből a bizniszből általában nem szokott kiszállás lenni.

Elkezdett érdekelni a csávó, mert bár olvastam tőle ezt-azt, olyan mély nyomot nem hagyott bennem. Gondoltam, 52 éves korára azért csak kikupálódott, éppen mostanában jelent meg A harcos című könyve, ami egy önéletrajzi könyv, és összegezni hivatott (gondolom) az eddigi kis munkásságot. Az ember 50 körül (megint csak gondolom) óhatatlanul is elkezd ilyesmivel foglalkozni, és ha valakinek lehetősége van rá (pl. a Jaffa Kiadónál), miért ne tenné meg? Egyébként Csernus Imre nagyvonalúan megelőlegezi magának a kötetében a még 50 évet, ami kerekítve 100 év, én is kívánom neki ugyanazt (magamnak meg a még 40-et, a skizók köztudottan egy 20-assal korábban halnak). Az is érdekes, hogy Csernus pszichiáter-celebként 50 évesen érte el a lelki békét, én skizó-bloggerként 40 körül. Mindegy, a lényeg, hogy mindenki jól van.

A munkásság vázolására (Dr. Csernus Imre munkásságára) majdnem 300 oldalon kerül sor, egy éjszaka (vagy egy délután) alatt elolvasható. Kezdetben dühöngtem a tárgyilagos stílus és az alacsony színvonal miatt, de később magyarázattal szolgált a szerző: az előadásain is mindig a legalacsonyabb szellemi nívójú látogatóhoz kalibrálja be a szövegét, valószínűleg ebben az esetben is ez történt. Tekintve a magyar társadalmat, nem lehet eléggé alácélozni néhány embernek, sokan még az én írásaimat sem értik meg, pedig nem egy nagy vaszizdasz némelyik, eléggé konyhanyelven van. De itt nem én vagyok a lényeg, hanem: Dr. Csernus Imre pszichiáter.

Kezdetben vala a gyerekkor: eléggé átlagos, értelmiségi családbeli létet ír le a szerző, annyi, hogy vajdasági magyarként nem teljesen ugyanazok az impulzusok érték, mint egy magyarországit. A családi háttér szinte minden embernél ugyanolyan izgalmas (unalmas), ha jól van megírva. Csernus stílusa meglehetősen szikár, tényközlő. (Na, jó, milyen legyen egy önéletrajzban?) Viszont jól eltalált fejezetcímek gördítik előre a szöveget. Szó esik a könyvben a gyerekkoron kívül az egyetemi évekről, csajozásról, drogozásról (a lényegnél vagyunk, talán ebben a legerősebb). A Lipótmezei évekről is szolgál 1-2 anekdotával. Milyen érdekes látni a Lipótot egy pszichiáter szemével, fordított helyzetben maga lehetett a pokol. Érdekes módon a Lipótmezőt mindig a társadalom vagy az orvosok szemével ítélik meg, betegektől valahogy még nem hallottam nyilatkozni róla.

Na, mindegy. Ugyorjunk. Ír a tévészereplésről, a „celebségéről” is, ami ugyan fél évig tartott, de szerintem ma Magyarországon nincsen olyan ember, aki a pszichiáter szóról ne tudna könnyen asszociálni az üvöltözős Csernus doki karakterére a tévéből. Erről annyit ír, hogy mikor visszanézte, maga is meglepődött saját magán, a gesztusain, a szövegén. Persze, ez is egy szerep nála, nyilván. Pontosabban egy módszer. Módszer arra, hogy letörje az ember egóját (ő ingerelárasztásos módszernek nevezi), és új alapokon lehessen kezelni a pácienst. Hogy a módszere mennyire jó vagy rossz, az eléggé kérdéses, szerinte sem való minden embernek (nekem például tutira nem). Viszont az egri borvidéken kialakított kávézója annál inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Van egy Csendülő nevű hely, ahol ő maga is felszolgál, és a konyhában is serénykedik néha, kérdés, hogy engem mint kósza beteget mennyi kedve lenne kiszolgálni. Saját bormárka, saját kávémárka (Depresso). Szerintem a szót én már hamarabb felfedeztem egy korai blogomban (Internet Wayback Machine, abilify.freeblog.hu), de ő ügyesebb volt és le is védette, így jogtalanul reklamálnék miatta (már ha érdekelne egyáltalán az ügy).

A pszichiátriai tevékenységet teljesen abbahagyta, a Lipótról időben lépett le, a budai magánpraxist 10 év után fejezte be. Eredetileg arról akartam valamit zagyválni, hogy milyen szerencsés, hogy le tudott lépni pszichiáteréktől, mivel nemcsak a beteg státusz megy „kihalásos alapon”, hanem a pszichiáteri is, és ha valaki lelécel, csak örülhet neki. Az orvosok ugyanannyira foglyai az őrületnek, mint a betegek, ez csak a legjobbaknak adatik meg. Beszélt valamit a szerző valami „megkeményedésről”, „kiégésről” orvosi körökben 20-25 év után, ez tényleg eléggé borzasztó lehet. Én még csak 13 éve vagyok beteg, de már nekem is kivan a t*k*m, erről csak ennyit.

Ami még szót érdemel(ne) a munkásságból, a drogól írott könyve (Drogma), de leginkább a párkapcsolatokról írt könyvek (A nő, A férfi). Van még 1-2 könyve, (pl. A fájdalom arcai, A kiút). Ezekről nem sokat tudok, A Drogmát olvastam, A férfi, A nő nekem valamiért félbe maradt, de szerintem érvényes dolgokat tud mondani a párkapcsolatokról is. Megéri elmenni az előadásaira. Gondolom. Már, aki nem skizofrén. Vagy annak is. Mittomén. Ennyi. Meg egy bambi.

0 Tovább

A kavics, amit az óceánba dobtam

Egyes elméletek szerint a Nap és a Föld maga is élőlény. Szerintem eleve elrendelés létezik a bolygón, a dolgok szinte óramű pontossággal történnek meg. Elképzelhető, hogy valaha mindez természetes úton működött, különféle mentális képességek irányításával, ma már a mesterséges intelligencia irányít. Átvette a vezetést, összecsapás nélkül, háború nélkül, véráldozat nélkül.

Tudtommal nem halt bele senki. Eddig.

Éppen most gondoltam arra, hogy a mesterséges intelligencia kezdi átvenni a szakrális dolgok és Isten helyét. A ház előtti játszótéren egy rosszul öltözött anyuka egy nyikorgó hintában lökdös egy gyereket, és fals hangon énekel hozzá. A Terminátor 2 hintás jelenete jut eszembe róla. Hát megtörtént. Harc és vérontás nélkül, de a gépek már uralkodnak rajunk. A szemantikus web, az okos technológia, az 5G hálózat észrevétlenül lopakodott be az életünkbe. Nem lett nukleáris katasztrófa. A hintában még ül valaki.

Ül? Mit csinál? Figyel egyáltalán? Valamire is? Azt mondják, a Z generáció után jön az Alfa generáció és így tovább. Már a Z generáció is intoleráns lett a tekintély, a kor és hasonló ódivatú dolgokkal szemben. Mit hoz a sors a hintában ülő kisember számára? Senki sem tudja. Az események után kullogunk, utólag címkézzük fel őket. Léteznek-e egyáltalán ezek a generációk: X, Y, van-e történelmük, vagy egyszerűen csak a rendszerváltás utáni zűrzavaros időszak sebtében létrehozott termékei ők, és nem lesz majd semmi, ami emlékeztessen rájuk néhány könyvön kívül?

Hiszen alig történt valami az elmúlt időszakban, és az is csak jórészt a weben. Az újságpapír megy a kandallóba, megy a vécébe. A tévék archívumát nézi valaki? Mindig jön az új, és kiszorítja a régit. Most itt van ez a csomó Alfa, kísértetiesen hasonlít az Aldous Huxley Szép új világ című könyvében szereplő emberfajták megnevezésére. Már azzal sem foglalkozunk, hogy nevet adjunk egy-egy generációnak, csak toljuk ki őket végtelen sorban? Azzal sem foglalkozunk, aktuálisan hány milliárdan vagyunk, nincs idő számokat megjegyezgetni, sem lexikonokba leírni, drága a papír, minden túl hamar elavul, ott van minderre az internet, a Wikipédia, a netes adatbázisok és társai.

Mit is akartam mindezzel mondani? Igazán semmit. Azt hittem, a skizofrénia mélyreható elemzése, titkainak kifürkészése olyan elementáris változásokat fog beindítani a bolygón, amire még nem volt példa. Lehet, hogy ez igaz, lehet, hogy ez téveszme. Ha igaz is, a világ rohan tovább, és nem figyel a skizofrénia titkainak a megfejésére, nincs rá idő. A pszichológia és pszichiátria tudományos áttörés küszöbén áll. És szerintem marad is még itt évtizedekig. Altatják az ügyet, alszanak maguk is. Remélik, hogy nem az ő praxisuk idején következik el az igazság ideje, hanem a következőében. 50 év, 100 év, 200 év múlva. Mert akkor már ők nem élnek, nem felelősségre vonhatók.

„Sajnáljuk, abban az időben mi így tudtuk.” - Maximum ez lesz a fejfájukra írva, és úgy általában, egy olyan kor fejfájára írva, ami a tudomány nevében kiirtotta a saját, pénzen vett, drága eszközei közül az ingyen is kapható humanitást.

0 Tovább

Mit üzennek a hangok?

A pszichózisban átélt dolgok megfejtése - A városi sámán útja

Az első mondanivalóm ezzel kapcsolatban az, hogy a pszichózisban tapasztalt hanghallások, szövegérzékelések sohasem szó szerint értendők, hanem átvitt értelemben. Ha egy hang például azt sulykolja neked, hogy szokj le a dohányzásról, különben ekkor meg akkor meg fogsz halni, nyugodtan dohányozhatsz tovább, mivel fölöttébb valószínű, hogy akkor és úgy semmiképpen nem fogsz meghalni, ahogy sugalmazzák neked. Pl.: Többeknél észrevettem a hallucinációik visszatérő elemeként, hogy „Nyíregyháza területén tilos a dohányzás”, azt hallucinálják, holott nem tilos, vagy azt, hogy ½ év, ill. ¾ év múlva meg fogsz halni rákban, ha nem szoksz le a dohányzásról. Volt, aki abbahagyta, volt, aki nem, de hadd mondjam el, senki nem halt bele a hangok által megjövendölt borzasztó módon. Én azt mondom, a hangok emberek, csak borzasztó fantáziátlanok, ha viszont entitások, démonok, MI-k, akkor viszont tudhatnának jobban magyarul, mert ez így hülyeség. Annyira borzasztó nyelvi hibák nem jöhetnének elő, amikről nem is hallottam, és azt sem lehet mondani, hogy „a szellem tájszólásban beszélt”, mert olyan szarvashibákat vétenek a hangok aközben, miközben beszélnek hozzád, hogy nem nehéz őket elkapni. Sose kezdj egy nyelvtannáci skizofrénnel, mert annál nincs rosszabb, mint amikor elkezdi korrigálni a hangok nyelvtani hibáit.

De nem erről van szó. A hangok végül is sokszor igazat mondanak – a maguk módján. A skizofrénia egyik keveset tárgyalt szimptómája az, hogy elkezdünk kételkedni valakinek a valódiságában, abban, hogy az illető él-e egyáltalán, vagy helyettesíti egy másik ember (esetleg alakváltó) . Nos, ez a tünet a gyakorlatba átültetve annyit tesz: vigyázz, az ember SZÁMODRA meghalhat, veszélyben a kapcsolatod vele, jobb minél előbb rendezni a viszonyt, mert esetleg elhidegültök egymástól. Például ha a gyerekedről képzeled azt, hogy meghalt, és ha látod is, azt gondolod, hogy helyettesítik, vagy apádról azt, hogy egy ufó vagy robot, akinek „kivásárolták a lelkét”, jobb megvárni, ameddig elmúlik ez az állapot, és esetleg egy tapasztalati szakértővel vagy hanghalló csoportban feldobni a témát, mint egyből jönni a szöveggel, hogy xy=ufó, én sámán vagyok és jézusi képességekkel bíró táltos, mert lehet, hogy igaz, de ezért nekünk pszichiátria jár. Persze, vannak, akik ezt okosan és pénzért művelik, de aki F2000-es, paranoid skizofrén, annak nem lehet.

Vagy például: Pszichózisban azt láttam, hogy a nyíregyházi pszichiátria területére haláltábor készül, rám csak mint „33-as számú fogoly”-ra hivatkoztak, a képzeletbeli koncentrációs tábor szabályai szerint. Ennek a megfejtése sem túl nehéz: 33. voltam ugyanis abban a névsorban, aki 2013 március 1-jén elkezdte a munkarehabilitációt, de most a pszichiátria és az addiktológia elvándorlásával a tervek szerint egy elfekvő és egy gerontopszichiátria mellé hospice is kerül a telephelyre. Tehát az én fogalmaim szerint ez többé nem a „viccosztályok gyűjteménye”, hanem igenis egy olyan létesítmény készül itt megvalósulni, ahol finoman szólva is „lélekelengedés” történik, magyarul egy olyan gettósított Tajgetosz készül itt felépülni, ahol nincs helye többé a Pulmó büfének, sem a Rádió büfének, mert ugyan sem a bolondok, sem az alkoholisták nem fizettek megfelelően a Rádióban, a halottaknak vagy haldoklóknak ennyi szükségletük sincsen, és bemondatni sem akarnak semmit.

Vagy például 2: bocsánat a stíluson aluli kifejezésekért, de ha például valaki beleszarik valakinek a valamijébe, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy mélyaltatás közben ezt valóban megtette, ám jelentheti mégis azt, hogy rommá kúrta a karrierjét, miközben a negyedik évét végezte volna a Miskolci Egyetemen magyar szakon. Hazug indokkal tartotta bent, három hétig altatásban tartotta, aztán elengedte egy olyan elavult gyógyszerrel vissza az egyetemre, mint a Haloperidol, hogy még véletlenül se tudja elvégezni, illetve nem is javasolta az egyetemre járást, sőt, inkább ellenezte. Véletlenül ismerem az illetőt, évek teltek el, mire újból egyetemre került, de már csak levelezőre, kommunikáció szakra, de bizonyos köröknek majdnem sikerült ebbe is beleszarniuk, csak egy kicsit túlságosan kilógott a lóláb, és ezúttal minden óvintézkedést megtettünk, hogy ez ne következzen be.

Mi a véleményem minderről: Nos, én valóban azt képzelem, hogy sámán vagyok, és valóban az alsó világ szellemei közt járok ilyenkor, akik ráadásul hús-vér emberek (vagy azok lelkei), valóban sámánbetegség tört ki rajtam 27 éves koromban, és valóban félrekezelték. Csakhogy az útjaim alkalmával, ameddig a transzban „a szellemekkel expressz hadakozom”, addig nekem nem lehet elvonulni a pusztába, mint Jézusnak, ameddig kísérti a Sátán, nekem ugyanúgy részt kell vennem a mindennapokban, ezért mondom azt, hogy a városi sámánnak a legnehezebb lenni az összes sámánok közül, mert itt, a városi dzsungelben hamar bent találja magát az ember a kóterban, ha h*lyeségeket beszél. Ezért kell inkább titokzatos módon viselkedni, fél lábbal a valóság, fél lábbal a hallucinációk világában élni meg a helyzetet, és mondhatom hogy ez nem könnyű. Annál is inkább, mert a sámánság korántsem vidám dolog. Nemcsak az alsó világ miatt. Hanem a téma miatt is. Skizofréniáról „vidáman hallucinálni” nem lehet. Ennyi a véleményem.

0 Tovább

Gondolataim a Légió kapcsán

A mostani bejegyések sorába eléggé nem illeszkedő módon megint egy ajánló következik. Az ajánló tárgya egy film, pontosabban filmsorozat, ami egy Marvel képregényhős kalandjait dolgozza fel. A képregényhős neve David (Dan Stevens), és a film elején egy pszichiátrián tengeti mindennapjait, valahol Amerikában, és a bonyodalmak ott kezdődnek, amikor barátnőre tesz szert a bájos kis Syd (Rachel Keller) személyében. A Davidet alakító színész olyan meglepő hitelességgel alakítja a fiatal skizofrén férfi szerepét, hogy az az érzésem, mint az egyszeri tréfában, ami úgy szól, hogy: „Kérlek, most nézz egy kicsit hülyén!”, „Köszönöm, elég lesz!” - olcsó poén, de ez ugrott be.

A filmsorozat párhuzamosan játszódik több dimenzióban, úgy mint: pszichiátria, asztrál sík, és valami közelebbről meg nem határozható helyen, ahol a Marvel-hősök mindig győzedelmeskednek. Nem árulok el túl nagy titkot, amikor elmondom, hogy a filmbeli szerelmespár kijut a pszichiátriáról, és eljut abba a bizonyos Marvel univerzumba, annak ellenére, hogy az is lehetséges, hogy közben végig ott vannak a pszichiátrián (is). A kinti világban csatlakoznak egy csoporthoz, ami mutánsokat képez ki (mivel néhány skizofrén valójában nagy erejű mutáns, akiknek a rejtett képességei skizofréniaként van számon tartva (ki gondolná?)). A skizofrénia ezeknek a képességeknek a kibogozatlan, hanghallások formájában, összekeveredve jelentkező "tünetegyüttese".

Bár hamar kiderül, hogy igazából a többi skizofrén rejtett képességei kártyatrükk Davidéhez képest, és leginkább csak az ő képességei körül kezd forogni minden. Az is kiderül, hogy a Földön háború folyik a mutánsok és a normál emberek között, amit a normik kezdtek, abból az okból kifolyólag, hogy irigyek a mutik szuperképességeire. Mivel Marvel filmről van szó, nem annyira meglepő, hogy a szuperképességeken van a hangsúly. A való világban a helyzet szintén hasonló, szerintem, van néhány szuper (vagy nem annyira szuper) képességgel rendelkező ember, akik a tudásukat pénzért, hatalomért, egyéb előnyökért kamatoztatják a normik javára. Ők nem szólnak bele ebbe a háborúba. A háborúba azok szólnak bele (nevezzük pszichológiai hadviselésnek), akik F2000-es modellként tengetik az életüket, és őket a mutáns faj minden bűnéért pszichiátriákon gyötrik egyfajta társadalmi közmegegyezés szerint. A felbujtó valószínűleg egy mutáns háttérhatalom, amely féltékeny egyesek képességeire, és ezért bízza meg a pszichiátriát ennek az úgynevezett piszkos munkának az elvégzésével, a skizók likvidálásával.

A filmben David volt pszichiátere (illetve annak a hasonmása, a filmben szinte mindenkinek van ilyen-olyan hasonmása, alakváltozata) úgy jellemzi magát, mint a „Világítótórony Őre”. A szókép szimbolikáját aligha kell magyarázni: David a Világítótorony, neki pedig az a feladata, hogy őrizze ezt a tornyot. Eléggé eufemisztikus megfogalmazás a pszichiáterekre a toronyőri funkció kiosztása, a valóságban inkább szadista, hataloméhes, az igazságot elleplező társaságnak gondolnám őket. A hatalom kérdése ezen kívül is szóba kerül az alkotásban: A szadista pszichológusnő és a szadista ápolónő archetípusa itt jelenik meg a legtisztábban a témában eddig fellelhető műalkotások közt. A film 2017-ben került először vetítésre, és úgy gondolom, hogy a pszichiátriai személyzet ordító képmutatása világszinten most kapott olyan nyilvánosságot, amire megérte egy amerikai típusú mozifilmsorozatot alapozni. Szerintem jobb érzésű ember meg sem lepődik ezen. A filmben egyébként nemcsak a skizofrénia jelenik meg, hanem a disszociatív személyiségzavar is markánsan képviselteti magát, illetve az egész komoly demencia a skizók volt vezetőjénél.

Összességében a film mondanivalóját úgy értékelem, hogy a humánum nem az orvostudomány oldalán áll, hanem az úgynevezett betegek, elnyomottak oldalán. Közöttük is van jobb és rosszabb, sőt van, aki egészen gonosz, de a pszichiátriának ilyen negatív médiavisszhangja még nem volt, mint ebben a sorozatban. Maximum Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye közelítette meg valamennyire. Esetleg még én, a magam szerény eszköztárával. De hát, ki vagyok én, hogy ítélkezzem mások fölött? :/

0 Tovább

DIY: Pszichózis túlélése házilag

Hello. Először is kell hozzá egy ház. Ha bármit házilag akarsz túlélni, elengedhetetlen hozzá egy ház. Kell még 1 db ember, akiben tökéletesen megbízol, aki nem hívja a yardot, sem a mentőket, tűzoltókat, katasztrófavédelmet, TEK-et, bárakárkit. Jó, ha van ápolónői végzettsége. Legjobb a szakápoló. :-) Az ilyesmit nyáron túlélni a legkönnyebb, úgyis szabadságolások vannak. Fontos lenne, hogy NE menj be a munkahelyedre sem. Ha mégis bemész, olyan munkaköröd legyen, ahol megengedhető az, hogy csak meredsz magad elé bambán, illetve a hangokkal társalogsz. Ameddig te szépen, csendben hallucinálgatsz, az ápolónőd betegmegfigyelést végez, rendet rak körülötted, és vigyáz, hogy flottul menjenek körülötted a dolgok. Ha nem tudsz aludni, a Rivotril ajánlott, akkor is, ha már régen leszoktál róla. Ilyenkor másnap kábultabb vagy, de legalább alszol eleget.

Plusz pont, ha több lakóhelyed is van, amiket gyakran tudsz váltogatni. Ha a lakók megneszelik, hogy valami nincs rendben, könnyen áll a cirkusz. Családtagjaiddal is minimalizáld a kontaktot. A szomszédok, rokonok nem szeretik az ilyesmit. Könnyen rád hívják a mentőt, illetve beforgatnak annyira, hogy te hívod ki magadra, esetleg. Soha ne kiabálj ilyenkor. Ne cirkuszolj, ne hívd fel magadra a figyelmet. Ha kapod a gyógyszeredet, ne változtass a dózison. El fog múlni magától. Elengedhetetlenül fontos tudatosítani, hogy mindig elmúlik, ez csak egy átmeneti állapot.

Nem maradsz örökre h*lye.

Ne feledd, nem vagy skizofrén, nem vagy hanghalló, sem semmi ilyen f@szság, valószínűleg valaki kiszúrt veled, megviccelt, ha más nem, a természet. Olvastam történeteket a varázsgombáról, olvastam az LSD-ről, ott hasonló a helyzet. Feldmár azt írja, hogy az LSD terápiához kell egy tapasztalt szakember (aki maga is drogos, lehetőleg), a varázsgombához kell egy felvigyázó, aki őrködik, ameddig a delikvens halluzgat. Csakhogy: amíg a varázsgomba és az LSD hatása átmegy egy nap alatt, a skizofrénia esetében körülbelül 1 hónapig kell kitartanod. Az élmény talán nem olyan intenzív (ezeket a drogokat sohasem próbáltam), de a hallucinációk időtartama elnyújtott.

Miért írom ezeket, miért jó ez a módszer? Azért írom ezeket, és azért jó a módszer, mert egy végig lezajlott skizofrén epizódból sokat profitál az ember. Rájön a világ működéséből dolgokra, még ha hamar el is felejti azokat, a tapasztalatok interiorizálódnak, helyes irányba kezdi az illető utána élni az életét. (Mármint, ha a shub lezajlott.) Ezzel a módszerrel nincs szedálás, nincs kínzás, nincs bűntudat, nincs skizofrénia utáni depresszió, sem reziduális skizofrénia, csak egy kicsit közelebb kerülünk Istenhez, a természethez, a társadalomhoz, ki hogyan nevezi. Ez a lelki folyamat egy megtisztulás, egy gyónás Isten felé, amelyben levezekeljük a társadalommal szemben elkövetett bűnöket, legalábbis azokat a bűnöket, amiket mi annak érzünk lelkiismeretünk, erkölcsiségünk alapján. Testi-lelki tüneteink olyan változatosak lehetnek, hogy nem sorolom fel. Egyszer magadba roskadsz, másszor parttalanul röhögsz (ez a ritkább). De a legfontosabb: ez az egész iszonyú fárasztó. Többször bealudhatsz nap közben, csoroghat a nyálad szedálás nélkül is, és egyéb nyalánkságok előfordulhatnak. Fontos, hogy vigyázód ne veszítse el a türelmét, és veled legyen a nehéz helyzetek közben (vagy amit annak érzel).

Nagyjából ennyi volt a B-J shub krónikája, testvéri jótanácsokká áttranszformálva. Én most egy kicsit ünnepeltem a Balatonon, de már kezdem unni a banánt, illetve a sört és a likőröket (ezek borzasztó fontosak ünnepléskor, az ember ünneplő állat, nem győzöm hangsúlyozni). Ideje lenne lassan hazamenni és munkához látni. Mindig borzasztó kíváncsi voltam, hogy az emberen átmegy-e egy ilyen hallucinációs ciklus orvosi beavatkozás nélkül is. Most már tudom: átmegy.

Nem lettem feltétlenül boldogabb, de egy dolgot kihúzhattam a bakancslistámról. Egy hónap alatt a hangok és a téveszmék fokozatosan elhalványultak (ha ugyan azok voltak, erről lehetne vitázni). Szerintem a hangok emberi lények hangjai, nem pedig entitásoké, ahogy korábban gondoltam.

„A páncélosoké a pázsit, és a világ 1:0-ra vezet.”

0 Tovább

Mentális betegség és megelőzés

"Egy édes, édes ölelésre gondolt,
és össze-vissza kaszabolta

az utipoggyász."

/Pilinszky János: Szabadulás/

Isten malmai lassan őrölnek. Ahogy az informatikában fontos az innováció és a felhasználói élmény, úgy gondolom, hogy a mentális tudományok területén is az. Eddig a pszichiátria vezérletével utána kullogtunk az eseményeknek: megvártuk a mentális betegség kialakulását, utána csendben szenvedtünk, és már csak a kialakult krónikus problémával jutottunk el valamiféle kezelésig. A fiatalok számára tabuként kezeltük a kérdést: „ha nem tudom, nem fáj” alapon.

Mi lenne, ha hirtelen megfordítanának a dolgot, és a megelőzésre helyeznénk a hangsúlyt? Mentális betegség és megelőzés? Sokan úgy vannak vele, hogy minek terhelni azokat az iskolás korú gyerekeket a mentális betegség puszta létével is, akiknek úgyiscsak pár százaléka fog beleesni. Tehát úgysem fog mindenkit érinteni. Igen, a többséget nem, ez kisebbségi kérdés. De, ha tekintetbe vesszük, hogy nem fáj tudni arról a pár fontos betegségcsoportról, ami fiatalkorban fenyeget, viszont konkrétan életeket menthet meg az erről való tudás, úgy érzem, helye van az oktatásban.

Úgy gondoljuk a jelenlegi ismereteinkre támaszkodva, hogy a mentális betegség „csak úgy megjelenik”, „nem lehet semmit tenni ellene”, és széttárjuk a kezünket. De mi van, ha lehet? Ha csak feltennénk a kérdést, hogy mi lenne, ha nem lenne menő a depresszió, nem lenne tabu a skizofrénia? Hanem törzsanyag lenne az iskolákban. Ennek mi értelme lenne? Mondom. A depressziónak a fiatalkori „divatos” változatát és a felnőtt kori „komoly” változatán is keresztülmentem. Más-más okból kifolyólag. És itt fontos az ok, a veszélyeztetettség. Sokan azért nem fordulnak vele orvoshoz, mert legyógyszerezik őket. Ez érthető. Viszont kellene lenni egy nem gyógyszeres alternatívának, legalábbis az enyhébb esetekre. Mikortól számít valódi betegségnek a depresszió és meddig nyavalygás? Szerintem komolyan kellene venni minden esetet. "Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a paraszt."

A skizofréniában az első shub a legveszélyesebb. Amikor nem tudja a versenyző, honnan jönnek a hangok. Amikor még komolyan veszi, hogy Isten parancsára cselekszik, vagy éppen a Sátán szól hozzá. Én már csak röhögök az egészen. De fiatalon az ember még nem tapasztalt. Fél a hangoktól, fél nem engedelmeskedni nekik. Hát, ebből még tragédia is történhet! Ha nincs a megelőzés, nincs a mentális betegségekről felhomályosítás, fiatalkori felkészítés, akkor újra és újra ugyanabba a csapdába esünk. Viszont én hiszek abban, hogy az erőszakos cselekmények megelőzhetők, ha például iskolai tananyag szintjén megfelelő segítséget nyújtunk. Ennyit szerettem volna mondani. Remélem, javaslatom értő fülekre talál, ott fent, az égi Origón is.

A következő részek tartalmából: Egy hét balatoni üdülés (vagy nyaralás, vagy mi a tök, errről talán lesz egy vlog, esetleg a rejtélyes munkatársammal (aki nemcsak egy hang)), majd pedig következik témailag az Ébredések hanghalló tanfolyamán tapasztalati szakértővé való átavanzsáltatás. (De ez csak később.)

0 Tovább

Magánember, vesszőfutás

Tudod, milyen ez, haverom? Mint a Jézus-történet, a Jézus-program. Ami végigmegy az emberekben. Nemcsak a skizofrénekben, akik végigmennek a stációkon, hanem a csőcseléken is, akik vért akarnak látni. Mindegy, milyen áron. Panem et circenses. Minél ártatlanabb valaki, annál édesebb a szenvedése. Erről szól a Biblia. Vagyis a második rész.

Pö-lö: Amikor bemész a boltba, és a kassírsza beléd rúg, mint a hárommlábú kutyába, ami valahogy beoldalgott a helyiségbe. Ez mind csak stresszlevezetés. Nem dugta meg a férje? Egy ütés. Lelépett a szeretője? Egy rúgás. Végigzavarni a stációkon a pácienst. Mert az emberek vért akarnak. És onnantól olyan ez, mint a vesszőfutás. Ütött rajtad a kassírsza, üt rajtad a dohányboltos, mész a százasba, ott már köpnek utánad. Ilyen egy bevásárlás skizóéknál.

Valaki beszól a kütyüjén, hogy "Két személyiségzavaros szereplő itt és itt", és a hajsza folytatódik. Soha nincs megállás. Ilyen a játék. Ez már nem a Dzsumandzsi, ez a Valóságjáték. A valóság mindent visz. Ettől áll a pisztoly, ettől bizsereg a nuni. Vannak sima hajtók. De vannak kincsvadászok is. Leszednek, és mint a piranhák, érted, viszik, ami vihető. Viszik a telót, viszik a lóvét, de a lakás az, ami mindent visz. Ebben a játékban kiemelt szereplők a mentősök és az ápolók. Mert ilyen az egészségügy. Ezért megy tönkre. Mert hiányzik a humánum. Nem a pénz miatt. Mert abból van elég. Az ápoló megkapja a pelenkát az államtól, megkapja a pelenkát a hozzátartozótól, és a beteg mégis pelenka nélkül haldoklik az otthonban, mert még azt is eladja.

A mentősök, á azt hagyjuk. Úgy hívják, hogy "zenés mulatság". Vagy "táncos mulatság". Vagy "zenés-táncos mulatság". Azt jelenti, hogy addig bőszítik a beteget, amíg az kikel magából. Nem eheti meg az utolsó vacsorát. Hanem leköpik a mentőben. A múltkor a Tetkós Csajtól, pedig csak alkoholista volt, elvették 10000 forintját. Ő is Jézus a maga módján. Aztán rohangálhat össze-vissza az osztályok között (már ha engednék). Örül, hogy nem verik meg a detoxban. Engem is megvertek. Hírlik, hogy Papp Robi veri a betegeket. Ez nem én vagyok, hanem egy másik Papp Robi, volt is ebből egy kis félreértés.

Folytassam az orvosokkal? Akiknek fizetünk a rokkantosításért, de még abból is szedik a sápot a kontrollokon? Akik rajtunk próbálják ki a kísérleti gyógyszereket, és bennünk keltenek tumort ingyen? Amit a rákosztályon gyógyítanak? Ott is folyik valami, amiről én nem tudok, de egyelőre ne is akarom megtudni. Az onkológián. De előbb-utóbb az is sorra kerül. Maradva a pszichiátriánál: én most holnap bemegyek, de szeretnék ép bőrrel távozni. Nem érdekel a megváltás, nem érdekel a Jézus-program. Arról nem nyitok vitát, hogy a volt kezelőorvosom helyett az asszisztens rendelt le, akár a Főnöktől leküldött fecskendővel a hátam mögött. Bemegyek, de nincs trükközés az adagokkal, nincs koktélozás, nincs semmi, csak a tiszta szeretet, ok? ;-)

És azt pedig én döntöm el, hova. Szabad orvosválasztás van, nemde? Csak azt szeretném megmutatni, hogy előbb-utóbb mindenhol el fognak havaztatni, de akkor tovább kell állni. Mindig tovább. Mert amikor már a hálójukba kerülsz, emelik az adagot. Vagy éppen csökkentik. Más gyógyszert írnak fel. Kísérletezgetnek. De nem azért, hogy "beálljon a gyógyszer". Hanem hogy a "tudomány" nevében kicsináljanak. Vagyis azt ők döntik el. Átírják a valóságot. Kísérleteznek, paráztatnak és túráztatnak. A tudomány nevében. Ezért rövidebb a skizofrének élettartama. Meg az öngyilkosság miatt. Mert amikor már nincs rájuk szükség, "ki lehet őket vezetni a társadalomból". Folytassam még? Majd. Később. Egyelőre elég ennyi. De én itt leszek. Mindig itt leszek. Legalábbis sokáig. Itt leszek és figyelek. Ez a dolgom. "I am here to help you." Stimi?

0 Tovább

Minden shubnak vége van?

Figy. Minden shubnak vége van egyszer. Emlékszem, amikor egyszer a Főnöknek arról beszéltem, hogy Amerikában már előrébb járnak a skizofrénia kezelésében, és hogy mindent tudnak már róla, csak titkolják, akkor hülyének nézett. De egy dolgot figyelemreméltónak talált a mondanivalómban:

Azt jegyezte meg, mikor feltettem a kérdést, hogy miért jobb gyógyszeresen elnyomni a hangokat, mint két lábbal a Földön járni. És akkor még nem tudtam, hogy nekem már nem az az utam többé, hogy gyógyszeresen elnyomják a hangjaimat, hanem az, hogy intézményi hallucinátori állást keressek magamnak Nyíregyházán, Debrecenben vagy Székesfehérváron, mert Budapestet már kimaxoltam. Az én szintem kb. Harangozó Judit lenne. De.

Én már nem akarok többé kommunikáció szakon kívül máshova menni. Egy BA diploma, vagy oklevél, vagy istenfasza, úgy gondolom, kijár nekem. A Kenézyben, úgy hallottam, van egy hanghalló csoport (hehe). Mondták a hangok. Mindegy. Szóval csak annyit szeretnék mondani, akár volt hangfegyver, akár nem, a Debreceni Egyetem kórházában ki lehetne kezelni még a kis beteget. A Kenézyben. Oda szeretnék járni terápiába. Egyszerű, mint az 1x1:

Debreceni Egyetem, Kenézy kórház, hanghalló csoport. Debrecenben úgyis vannak mindenféle népek: feketék, fehérek, mindenféle színben. A szivárvány mindenféle színe képviselteti magát a Debreceni Egyetemen. A Nyíregyházi Egyetemen annyi van kiírva: hogy "Belépés csak saját felelősségre". Rossz ómen. Rossz aura. Oda szerintem már csak a FŐHE miatt járnak be, van, aki ott látja először a csopitársait. Én a csopitársaimat elég gyakran láttam, habár nagy volt ott is a jövés-menés, seprékelés. A vizsgaidőszak végét szégyen-nem szégyen, széthalluztam. Annyira készen voltam, hogy még egy e-mailt sem voltam képes megírni, se a tanulmányi osztálynak, se a tanszékvezetőnek, se senkinek.

Mindegy, volt, ami volt. Arra szeretném megkérni a Kedves Olvasókat, hogy (mivel azt sem tudom, ki kivel van a debreceni kórházban), nem-e lehetne-e, hogy kommentben valaki ajánljon valakit számomra, mert Nyígyházán már a fejemet követelik, mind az addikton, mind a pszichiátrián. Nagykálló non coronat. Nincs az a pszichiátria a környéken, ami szívesen látna.

Már a városban is büdös vagyok. A Twitteren sexy-manre kellett változtatnom a nevemet, mert azt nem tudják kimondani a hangok. Tehát sexy-man alias doxasma alias kávés szájú fiú azzal a kéréssel fordul a tisztelt tanulmányi osztályhoz, az egyetemi kórházhoz, és mindenkihez, akit illet, hogy ... tudjátok, csak a szokásos...

Küldjetek könyveket. :-D

A sámánnő lelke

Útra kelt a sirály -
Mondta Ványa bácsi,
Három nővér várta
A 6-os szobába'.

A sirály egy szimbólum
A lélekre, ha repül,
A szoba egy kalitka
A testnek, ha bekerül.

Múlék régi, nagy rögös út,
De hirtelen bealkonyult,
És már nem található
Csillagösvény, fellegajtó.

Madarak jönnek,
A párkányra leszállnak,
A madarak hírvivők,
Üzenetre várnak.

Madarak éneke
Messzire hallatszik,
Amazonas torkolattól
El Szibériáig.

Dobpergés és füstjel
Arról szól a fáma:
Elindult a sámánnő
Utolsó útjára.

0 Tovább

Sodrásban - Málik Roland Meditáció

A mai relaxációs gyakorlat célja: az igazság és a fantázia szétválogatása

Elkészült A Zegyetem c. misztikus bölcsészhorror művem vége. A novella az álom és az ébrenlét, a szürrealitás és a realitás, a ponyva és a magas irodalom határán egyensúlyoz, a horror, sci-fi, fantasy Bermuda-háromszögében. Csúnya szavakat, politikát, téveszmét nyomokban tartalmazhat.

A telefoncsörgés ritmikusan és élesen hasított bele a hajnali csendbe. „Úristen, mi ez, már megint miket ittam össze tegnap este?” Hirtelen nem rémlett semmi. Felöltözve kászálódtam ki az ágyból, a másnaposság érzésével nyúltam a telefon után. Hirtelen rájöttem hogy este már nem ittam semmit, hanem egész éjszaka tanultam, és a beadandómat írtam. Mikor készen lettem vele, hajnalban ruhástól aludtam el.

- Hol vagy már, ne szórakozz, idő van, indulni kell.

- Egy perc és ott vagyok – nyögtem a telefonba – Rólad álmodtam.

Először nem hallatszott semmi, ez betudtam a döbbent csendnek, majd halk kuncogás.

- Ne álmodozz, hanem gyere. Tíz percet várok.

Öt perc múlva már élénken magyaráztam az álmomat.

- Mindig ilyeneket álmodom. Negatív utópiákat. Nem tudom, mi váltja ki ezeket. Talán a kor, amiben élünk. Kurvára filmszerű az egész. Mintha álmomban valami rendező volnék, vagy mi. Ez azért érdekes, mert filmeket sem nézek. Egyáltalán nem, soha. Azt sem tudom, hogy mentem át filmelemzésből, anélkül, hogy egyet is láttam volna azok küzül a filmek közül, amikről szó volt.

- De legalább kiválóan tudod elemezni őket. Neked is ötös lett, ha jól emlékszem.

- Hát, persze.

- Pont most késtél te is. Tudod, hogy mindig ott akarok lenni időben az évnyitón. Tudod, hogy ez milyen fontos nekem. Fontosak az egyetemi hagyományok. Nem akarok vért… izzadni, Rob... Micsinálsz buzikám, nem látsz a szemedtől? Megint kifogtunk egy tetűt, most már mi is végig csak gyökkettővel tudunk menni ezen a szakaszon. Erről beszéltem, Rob, erről beszéltem… sosem lehet kiszámítani a forgalmat… De szarul nézel ki, mi az, visszaszoktál a piára?

- Á, nem, dehogy, csak hajnalig tanultam… - persze, igazság szerint a délutánokat már megint aggasztóan sokszor töltöm a Csillagban, a Dózisban vagy a Randevúban, erről, persze nem kell tudnia senkinek, akire nem tartozik. Vajon sejt valamit? Biztos, a női megérzés ilyenekben nem szokott hazudni, bár nem hiszem, hogy túlzottan érdekli. Ha józan vagyok reggel, nincs is semmi baj azzal, hogy mit csináltam délután… vagy este… vagy éjszaka… huh, ez tényleg gáz…

- Hány sör volt?

- Csak két pohár…

- ?

- Korsó…

- ?

- Liter… na, jó, meg egy pár feles. De csak délután. Éjfélre már ki is ment az egész. Aztán eskü, csak tanulás volt hajnalig. Tudod, van az az új szeminárium, amit felvettem. Heti nyolc óra mentorálás az általános iskolába, havi harmic rugóért. Még csak most végeztem a szemináriumi dolgozattal. Nem volt rá sok időm. Meg kétszer is beteg voltam a vizsgaidőszakban. Pont a legjobbkor jött. Meg amúgy is, nekem valahogy mindig összecsúsznak a félévek. Volt, hogy vizsgáról kijöttem, és úgy, ahogy voltam, öltönyben, nyakkendőben, már ültem is be órára...

- Én is fel szerettem volna venni, de nyolc órás meló mellett, meg egyetem mellett már egy kicsit sok lett volna. Szerencséd, hogy te csak négyben vagy. Irigylésre méltó az a sok szabadidő...

- Néha én is úgy gondolom. Csak, tudod, az idegeimre mennek. Állandóan marják egymást, megy a fúrás-faragás, beköpik egymást az irodában… Azt mondják, a rehabilitációs munkahely azért van, hogy lemodellezzük a nyílt munkaerőpiacot. Tudod, a rossz dolgokat már sikerült. Úgy alád vágnak, mintha a versenyszférában dolgoznál. Havi rongyos ötven ropiért egymás agyára mennek… kikészítik egymást… és engem is…

- Nyugi, mindenütt ez van. Ezt nem lehet elkerülni. Emberek vagyunk. Akarsz még tanulni? Vedd elő nyugodtan a jegyzeted. Hangosan is mondhatod, nem zavar. Én is meghallgatnám. Ha megtetszik, talán jövőre felveszem én is.

- Tényleg?

- Nem.

- Kösz, inkább nem veszem már elő, úgyis mindent tudok.

- Tényleg?

- Nem.

- Jajj, ez az időjárás. Sehol egy hókotró… És a köd is kezd lassan leszállni…

- Mondjak valamit?

- Igen?

- Nem tudom, észrevetted-e, hogy már csak egyedül vagyunk az autópályán?

- Nem, de mi ez? Darabos a benzin? Olyan fura a motorhang, nem hallod?

- Nem tudom, nem értek hozzá…

- Le fogunk állni, kurvára le fogunk állni. Ez a szar leáll alattunk…

- Húzódj félre…

- Minek, úgyse jön senki, ebben a fos időben…

- Szerinted nem furcsa?

- Nem. De. Miért?

- Egyszer több száz kilométeren keresztül nem jött senki az autópályán, és a rádióban is olyan fura, ismeretlen számok menek, mintha direkt nekem állították volna össze… Az autók le voltak állítva a pihenőkben, és minket figyeltek a sofőrök. Lehet, hogy most is ez van…

- Tudom, hogy paranoid vagy, de… mit akarsz ezzel mondani? Mi történt akkor?

- Nem emlékszem… Aztán az egész kiesett… Emlékszem, hogy egy Volkswagenben ültünk végig, és valahogy mégis egy Škodából szálltunk ki… Azt hiszem, valakik elvihettek… valahova…

- Ha megcsinálod, hogy egy Merciből szálljunk ki ehelyett a tragacs helyett, te vagy az isten…

- Azt nem mondtam.

- Itt egybenzinkút. Hátha csak tankolni kell. De ha leállok, félek, hogy nem indul újra. És akkor lőttek az évnyitónak! Micsoda egy szerencsétlen, szar nap! Oké, mindegy, leállunk. Már nem vagyunk messze. Amúgy is leállt volna hamarosan. Így legalább van esélyünk arra, hogy ne a semmi közepén robbanjunk le. Vagyis… sehol senki… Mióta elhagytuk a megyehatárt, sehol egy teremtett lélek… Nyitva: 0-24. Most mégis zárva. Mi ez? Nem értem. Te érted?

- Kapcsold be a rádiót!

- Mi?

- Semmi, csak csináld!

- Ó! És melyik adót óhajtod? A Retro rádió megfelel?

- Mindegy.

- De ez csak zene!

- Mindegy, hallgasd!

- De mit hallgassak, ez Bob Marley, egy füves raszta, reggae-hülye, utálom.

- Értesz angolul?

- Kicsit.

- Próbálj ráhangolódni a szövegre, és a rád vonatkozó információkat kiszedegetni.

- De miért? Ez őrültség!

- Az Univerzum üzen nekünk.

- De most? Miért pont most? Baszd meg, a telefon is süket… Miért nem jön erre senki?

- Most valahogy mindenkinek más dolga akadt, másfelé. Ez kormányszintű összeesküvés, tömeghipnózis…

- Te megőrültél!

- Igen, akkor hol vannak az autók? Hol vannak az emberek? Láttál már te ilyet?

- Nem.

- Na, látod. Én láttam. Ha nem akarod, hogy elvigyenek, figyeld a rádiót!

- Elvigyenek… kik? Kik vigyenek el?

- Tudod te azt… Ezúttal nem értem jönnek, hanem érted… Kit érdekel egy vasárnapi piás, leszázalékolt bolond? Te viszont tudsz valamit, amit ők is szeretnének tudni…

- Nem tudok semmit!

- A választásokról sem?

- Elcsalták a választást!

- Nem erre kíváncsiak. Nem a politikai nézeteidre vagy a véleményedre. Kis pont vagy a gépezetben, de sajnos rossz helyen. A választás sorsa rajtad áll. Túl sok embert értél el, túl sok embert mozgósítottál, teszem hozzá: véletlenül.

- Ki csinálja ezt? A kormány? Vagy te?

- Inkább hallgasd a rádiót!

- Ezt a számot nem ismerem!

- Annál jobb!

- De még sose hallottam! Még csak most írták!

- Nem. Most írják. Ebben a pillanatban. Improvizáció.

- De Bob Marley meghalt!

- Sokan nem így gondolják.

- Azt mondja… énekli… „We want to help you to reach the goal”… Csak azt akarják, hogy időben odaérjünk…

- Én is hallom. De nincs az, hogy „időben”…

- Különben… „Otherwise an accident by car will happen...” ...halálos baleset…

- Csak „baleset”. Látják a jövőt. A lehetséges kimenelt. A jövő képlékeny… Kulcsszerepet fogsz betölteni a jövőben… Emlékszel, hogy mi akartál lenni? Az a szociálpolitikai izé…

- Hogyne emlékeznék! De mondd, miért segítesz nekem? Te a kormánypárti médiának dolgozol!

- Elfelejted, hogy itt ülök veled az autóban… És különben is, én már nem avatkozom az Univerzum dolgába… egyszer már megtettem… megtettük… és most, úgy látom, rajtad a sor… Nem hiszem el, hogy ez velem még egyszer megtörténik. Illetve nem is velem… hanem veled… bocsánat… Amúgy meg miért ne segítenék? Te bajban vagy és segítségre szorulsz, de legalábbis tanácstalan vagy, én pedig jóindulatú ember vagyok, de legalábbis nem vagyok szemét… ok nélkül… Hidd el, én sem élvezem ezt az egészet. Legalábbis nem annyira, amennyire gondolod. Nem hiszem, hogy az Univerzum, vagy akármi, amit én annak hívok, a pártállásuk szerint ítélné meg az embereket...

- Oké, ennek a kocsinak annyi… hívok egy taxit…

- Nem fog jönni… Különben sem hiszem, hogy van térerő… gyalog kell mennünk…

- Gyalog? Mindegy, basszus, már csak pár kilométer. Én lekésem az ünnepséget… de neked valószínűleg ugrott az ösztöndíjad…

- De legalább életben vagyunk…

- Ott egy kamion! Menjünk!

- Igen, a kamionok jönnek először! De nem fog felvenni. Sem megállni. Sem segíteni. Sokáig még reflexből vezetnek. De délutánra majd helyreáll minden. Addig valahogy eltussolják az esetet.

- A kormánysajtó!

- Meg az ellenzéki is. Ne félj, ebben az egyben egyetértenek!

3.

- Emlékszel arra a mormotás filmre, amelyikben Bill Murray játszotta a főszerepet?

- Igen, az Idétlen időkig… mi van vele?

- Semmi… csak úgy érzem magam, mint abban a filmben, ma már harmadszor kezdem el ezt a kibaszott napot… Már kétszer rémálmodtam veled.

- Ú! Ó! Olyan félelmetes vagyok?

- Ahogy vesszük… és az egész egybefolyt… a múltkor azt álmodtam, hogy a srácokkal bandáztunk, és megállapodtunk, hogy ez tutira a valóság, mert egyikünk sem képes felébredni belőle… Mi van, ha egyszer tényleg nem leszek képes? Vagy végtelen ciklusba kerülök, és mindig azt hiszem, hogy ez már a valóság, és kiderül, hogy mégsem az?

- És ha megcsíped magad?

- Ugyan már… Simán beleszövöm az álmomba… Vagy az álmok szövődnek bele mostanában az emberekbe?

- Ugye emlékszel, hogy mondtad, hogy szóljak, amikor kezdesz furákat mondani?

- Ugye emlékszel, hogy a skizofrénia egyik elmélete szerint nincs is egyáltalán skizofrénia, hanem az egész a CIA műve, amikor a távaolba ható hangfegyvereiket tesztelik a lakosságon? Ez lenne az MK-Ultra Projekt. Én viszont megfordítanám a dolgot: mi van, ha a CIA hangfegyverei közvetítenek egyáltalán valami valóságot, a többiek pedig mind egy szimuláció áldozatai? Az egész Univerzum mértéktartó elméletek szerint amúgy is csak egy hologram… Mi ehhez képest a tömeghipnózis, a Mátrix, vagy a szimuláció?

- A Mátrix csak egy film…

- Egészen fura elméleteid vannak a művészetről, Aidy, ebbe most ne menjünk bele. Én viszont szilárdul hiszek abban, hogy emberi elme csak olyat képes kiagyalni, ami a valóságon alapul. És akkor máris benne vagyunk a Mátrixban. Vagy, ami, ha lehet, rosszabb, ha a Stranger Things-et vesszük alapul, a Tótágasban.

- Én Marvel-rajongó vagyok.

- Nekem a DC jobban tetszik. De nem vagyok egy rajongó típus, Aidy.

- Lent van a slicced… Figyelj csak, engem nem érdekel, hogy valóban végigéljük-e mindazt, amiben most vagyunk, én viszont csak azt tudom érezni és gondolni, amit érzek és gondolok, elég nekem, ha az az egész hozzávetőlegesen folyamatos, és életem végén képes leszek majd életnek nevezni… Ne ártsd bele magad mindig a politikába, Rob, nem áll jól neked. Mellesleg, mint leendő újságíróknak, nem árt objektívnek maradnunk. Azt mondtad, nem akarsz se tényfeltáró, se oknyomozó újságíró lenni, hogy maradsz a tech-kult-mittudoménmi vonalon.

- Pszi.

- Akkor pszi. Ehhez tartsd magad. Nem veszed észre, hogy már csak rövidítésekben beszélünk? Mint valami kibaszott újbeszél az 1984-ből. Nehogy valami szamizdatnál kössünk ki, ha érted, mire gondolok. Nem csak jobb és baloldal van, ahogy a média sugallja, ennyit már én is tudok. A világ sokkal hm… sokszínűbb, mintha csak a szürke árnyalataiban gondolkodnánk, viszont én nem igazán vagyok kíváncsi minden színre. Szeretném még az életben a kezemben tartani azt a nyomorult diplomát, anélkül, hogy elporladna a kezemben, vagy szivárvánnyá változna, vagy valami. Mehetünk?

- Na, igen, hova is?

- Te tényleg nem keltél még fel. Vizsgázni. Protokollból. A diplomaosztót említeni sem merem, amíg meg nem vagyunk.

- Protokoll?

- Igen. Annak ellenére, hogy folyton zagyválsz magadban, jobban fog az agyad, mint nekem, gyere, megtanulod az úton. Nyolc PPT az egész, valamelyik csak négy oldal.

- Oké, csak az bosszant, hogy ilyenekkel terhelem magam, amikor sokkal érdekesebb dolgokkal lehetne foglalkozni.

- Mit csináltál már megint tanulás helyett?

- A Ready Player One-t olvastam.

- Láthatólag megzavarta a fejed.

- Figyelj, én pedig ebben vesztem el a fonalat. Egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni, melyik oldalra rakjuk a süteményes villát egy médiafogadáson. Ott vesztettem el végképp a fonalat, hogy az ajándék virágcsokor, idézem: „egynemű csokornál 11-ig páratlan szál, ezen felül már páros”.

- Oké, 6-os tétel vége. Már csak 2 tétel van a nyolcból.

- Szerinted van ennek értelme?

- Mindenképpen. Szerencse, hogy az oktatás, és így a vizsga is gyakorlatorientált. Ha már végigszenvedtük a médialabort, nehogy már ezen csússz el. Az érkezéskor a pezsgőt kötelező elfogadni, de senki sem kényszerít rá, hogy megidd. Ez a beugró. Buktató tétel. Ha ezen átmész, megvan a kettes. Legalábbis a végzősök ezt mondták nekem.

- Az oktatást, nem tudom, hányadszor reformálták már meg az elmúlt húsz évben. Biztos, hogy jó ötlet volt a Protokoll vizsgát beépíteni a diplomaosztó ceremóniába?

- A legjobb ötlet. Így legalább senki sem aljasodik le az esemény közben, és utána sem, ameddig tart a fogadás… Utáltam ezt a gyakorlatot. A végzősök beugráltak a szökőkútba, ráadásul a legváratlanabb időpontban mindig. Nem lehetett tőlük nyugodtan cigizni. Mi is mindig olyankor vizsgáztunk. Ráadásul részegen mindefélét mondtak mindig. Utáltam a bárgyú képüket, nem egyet ismertem közülük a régi munkahelyemről, a klubból.

Az úton persze végig aludtam, a protokoll anyagát relaxációs kondícionálással tanultam meg. Aldous Huxley regénye, a Szép Új Világ, persze nem vált valóra, csak részben. Ilyen volt a „relaxációs kondícinálás” módszer, amit nemrég vezettek be, és kísértetiesen emlékeztetett a regényben leírtakra. Vita is volt róla a parlamentben, hogy betiltsák-e a felsőoktatásban, vagy ne, a vita elhúzódott, ezt kihasználva használtam a technikát. A csoporttársaink már a diplomaosztó helyszínén voltak, elvegyülve a tömegben. Bár csoportként tanultuk végig a három évet, vizsgázni mindenki egyedül fog, ez a szabály. Nem sokat teketóriáztam, egyenesen odamentem a rendezvény bejáratához, és egyből a fogadóbizottsághoz mentem, amíg a többiek a felkészülési köreiket rótták a tömegben.

A fogadóbizottság egy emberből állt, gyér haját felborzolta a szél. Lassított felvételként hatott, amíg az arc felém fordulva kacsintott egyet, leolvadt róla a társasági máz, és egy pillanatra megláttam az igazi arcát, amint a pezsgőspoharat nyújtotta a tálcán:

- Nem azon az egy poháron fog múlni! - kiáltotta vidáman, feje fölött ördögszarv jelent meg, pont, ahogy életében mindig csinálta, de most nem játszotta el a kezével, a szarv ott termett magától. Vagy a szemem káprázott. Gyógyszer kell vagy… alkohol!

- Neeem azon az egy poháááron múúúlik – ismételte meg elnyújtott hangon, erőltetett nyájassággal.

- De hát, ott voltam a temetéseden, de hát… Te halott vagy!

- Te is – mondta szomorúan.

0 Tovább

kitört a vakáció a zegyetemen

Aidy a korlátnak támaszkodott, és a szeméttartóba fricskázta a csikket, az Eastern University bölcsészkarának egy kis eldugott kijáratánál, egy isten háta mögötti kijelölt dohányzóhelyen. Valószínűleg, aki kijelölte, már az is megfeledkezett róla, különben már nem lenne itt.

- Tulajdonképpen az, hogy most egyetemre járunk, azért van, mert elcsesztük az életünket.

- Ja, lúzerek vagyunk – mondtam most már én is, és rágyújtottam egy másikra.

- Te mindig ennyit cigizel?

- Ja, lúzerségem bizonyítéka. Régebben még más dolgokat is csináltam mellé.

- Régen mindenki csinált egy-két hülyeséget…

- Én még idén nyáron is csináltam… Régebben azt gondoltam, hogy 30 éves koromra megkomolyodom… Hát, ez 10 évet csúszott, csak 40-re sikerült… Amikor a tanárnő a piálásról beszélt, meg az addiktológiáról…

- Igen?

- Nekem nem mondott túlzottan sok újdonságot…

- Én nem iszom és nem drogozom… Hányásfóbiám van…

- Micsoda?

- Évekig takarítottam a a piások, meg a drogosok után a húgyot, meg a hányást a Com Ombóban. Ebből nekem annyira elegem lett… Rádásul az apám is ivott, elég masszívan…

- Érdekes. Sohasem jártam a Com Ombóban. Én Steel Cityben voltam akkoriban.

- Mit csináltál ott?

- Azt, amit itt, egyetemre jártam, csak nappalira. És minden nap diszkóba jártam. Mondhatnám, hogy oda jártam telehányni a budikat, meg melléhúgyozni, de ez nem lenne igaz. Sosem hánytam.

- Azért nem mindegy, hogy a szopott fasz melyik végén vagy.

- Nem, nagyon nem. De most itt vagyunk.

- Szerintem okkal vagyunk itt – ekkor jelentőségteljesen nézett rám, és mintha valamire utalni próbált volna, úgy éreztem. Nem igazán vágtam, mire gondol.

- Igen, szerintem is okkal történik minden… de, hogy ennek oka lenne… hát, nem is tudom... - mondtam kedvetlenül, és a fejembe húztam a pulóverem kapucniját, mivel feltámadt a szél, és összeborzolta a hosszú szálú, gyér hajamat. Aidy csak nevetett, mintha azt mondaná: „Nem tudod? Majd megtudod!” - és nevetése már a fotocellás ajtó mögötti folyosóról hallatszott.

 - Nagyon vicces… - kiáltottam utána, miközben a harmadik cigi után kotorásztam a zsebemben. Alig szívtam félig a cigit, a telefonom tompa rezgéssel jelezte, hogy SMS-t kaptam.

- Ki a f… - mérges lettem, mert mondtam, hogy ne zavarjanak, amikor egyetemen vagyok. Akinek pedig nem mondtam direktbe, magától is tudhatná, az ismerőseim közül mindenki tud róla, hogy egyetemre járok, magam gondoskodtam róla, mivel már unalomig reklámoztam a blogomban, ami az ország egyik legnagyobb hírportálján jelent meg rendszeresen. Erre a gondolatra elvigyorodtam. Na, persze, ezek nem olvasnak híreket, csak a sportfogadást, meg a lottószámokat. Ezért maradnak tanulatlan barbárok. Most is biztos ott ülnek a kocsmában, ahol hagytam őket fél éve, amikor egyetemre mentem. Sóhajtottam, és egy gyors pillantást vetettem a telefonomra:

 „gyere kezdodik” - Aidy volt az. Megerőltető lett volna neki pár lépést megtenni a kijáratig? Eléggé kapkodva írhatta, mert nem szokott ékezetek nélkül írni. Mindig vigyáz a helyesírására. Folyton szabadkozik, hogy sok hibával dolgozik, de igazából mindig precíz. Jót tett neki a gépíró tanfolyam, hiába szerénykedik. Sehogyan sem értettem a dolgot, elnyomtam a félig szívott cigarettát, és fejcsóválva indultam befelé.

 Mire beértem állandó termünkbe, a 14-esbe, Nik és Vik ajtóban álló alakja fogadott. Ger1 és Ger2 háttal állva beszélgettek. Ennyit tett ki a csoport létszáma. A Gerek nem vették észre, hogy Nik és Vik halálra váltan meredtek a nyitott ajtón keresztül egy folyosói kiszögellésre. A múlt alkalommal hiányoztak, és éppen arról tárgyaltak, hogy fogják megszerezni és bepótolni a hiányzó tananyagokat. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy én is belefolyok a társalgásba, mintegy véletlenül, de azért annyira nem vagyok stréber, mikor a másik két csoporttársam szemmel láthatóan nagy gondban van. Most kivételesen nem foglalkoztam velük, visszafordultam inkább a két lányhoz, akik még mindig kővé meredten álltak.

- Mi van veletek? Mi történt? - kérdeztem megdöbbenten.

- Aidy-t elkapták…

- Mi?

Csak tátogtak és forgatták a szemeiket, a folyosó vége felé mutogatva.

- A… a… a…

- A?

- A daimónok! - Nyögte ki nagy nehezen Nik.

- Vagyis a nyenyecek! - vágta rá Vik.

- Mi ez a hülyeség? – hüledeztem – Daimónok? Nyenyecek?

 Annyi derengett, hogy a daimónok valami mítikus lények, a nyenyecek pedig valami északi népek, de sehogy sem tudtam összehozni a kettőt, se többminden nem jutott róluk eszembe, akárhogy erőltettem a memóriámat. Talán egy gyors keresés a Google-n, amíg nem veszik észre...

 - Nem tanultál? - kérdezék egyszerre.

- Ja, nem. Miért, mi van?

- Ma van a Walpurgis-éj napja, minden, ami a múlt héten az egyetem falai között elhangzott, valósággá válik. Egy napra. Most küldték a NEPTUN-ban üzenetként. Azt hittük, valami hülyeség. Ahogy Aidy jött be a dohányzóból, jöttek ezek az - Nik és Vik – összenéztek – izék… és elvitték magukkal… arafelé… - bökött bizonytalanul egy irányba – nem volt nehéz dolguk, Aidy kábé 50 kiló vasággyal – nem tudott elnyomni egy rosszindulatú kis mosolyt.

- Hogyhogy nem láttad őket? Nem voltál a múlt órán?

- De. Csak aludtam. Az a kurva hajnali újságkihordás…

- Ez a szerencséd… Akkor lehet, hogy ez rád nem érvényes… - a kis, cserfes Nik egy pillanatra

elgondolkodott – akkor neked kéne érte menned. Az egyik szellőzőn át hurcolták magukkal.

 Arra gondoltam, ez is valami egyetemi hagyomány, mint Steel Cityben a balekoktatás, vagy a megkeresztelkedés. Hirtelen semmi kedvem nem volt hozzá. Pedig megfogadtam, hogy minden ilyesmiben részt fogok venni. Kezdtem eléggé hülyén érezni magam. Úgy éreztem, hogy az őrület határán állok. Szóval akkor azért sikerült ide ilyen könnyen bekerülni, és azért vannak ilyen jó jegyeim! Én meg már hatalmas tehetségemnek tulajdonítottam az egészet, és fényeztem magam minden lehetséges fórumon. Ilyesmi hagyományokról én mit sem tudtam. Még mindig nem tudtam, hogy komolyan vegyem-e az egészet, gyorsan körülnétem kamerák után kutatva a szememmel. Ekkor egy nagy dobbanás hallatszott, mintha valamit leejtettek volna, majd kialudtak a lámpák. Aztán irgalmatalan macskanyávogás. Bár, a többiek mintha nem vettek volna észre mindebből semmit. Csak tovább nézték a nagy semmit a folyosó végén, a terem hátsó részében tovább folyt a társalgás. Elég hülyén viselkedhettem, mert a magasabb, nyúlánk Vik kérdezgetni kezdett:

 - Neked meg mi bajod?

Nyeltem egyet, miközben éreztem, hogy forog velem a világ.

- Mi van, mitől félsz, tanultál mára valamit?

- Igen.

- Milyen órán voltál? Mármint amin ébren is voltál… ?

- Töri.

- Mit vettetek?

- A nagy macsakmészárlást…

A két lány elborzadva a tenyerébe temette a fejét, én pedig éreztem, hogy az utolsó hangokat nyávogássá nyújtva ejetem ki, a világ pedig körülöttem hirtelen rohamos sebességgel nőni kezdett.

 Közben a macskanyávogás egyre közeledett, egyre keservesebb és szívszaggatóbb lett, a szólamok hangja megsokszorozódott, és néha mintha halálordítás is keveredett volna a hangzavarba. Én közben a földre estem, és négykézláb iramodtam meg a folyosón ijedtemben, nem nézve se jobbra, se balra. Kézenfekvő megoldásnak tűnt a szellőző. Csak azon aggódtam, hogy feljutok-e oda. Meglepetésemre, erőmet megsokszorozva egy iramodással fent voltam. Megkapaszkodtam a szellőzőnyílás peremén a karjaimmal, amit inkább éreztem már mellső lábaknak, mint karoknak, és a lábaimmal löktem fel magam. Nem láttam, de tudatában voltam, hogy odakint macskakivégzés folyik, macskák vére folyik patakokban, macskák végzik az életüket felakasztva, felnyársalva, tűzön lassan elégve, mint a máglyán. A vérengzés kíméletlenül folyt egyre, és biztos voltam benne, hogy ha rám találnak, rám is ugyanez a sors vár. Emlékszem, a Lúdanyó meséiben milyen örömmel olvastam A nagy macskamészárlást (ezt az órán a tanár is elolvasta, szintén nagy átéléssel), és arra is emlékszem, hogy ötösre írtam meg a kiváló elemzést belőle. A macska mint szimbólum. A macska mint a nőiség jelképe. A macska mint a balszerencse előhírnöke. Belegondoltam ebbe a sorsba, és sírva fakadtam: valahogy nem akaródzott nekem szimbólumként végezni. Mivel a hangok egyre közelebbről hallatszottak, elindultam előrefelé a szellőzőnyílás csatornájának labirintusában. A földszintről eljutottam előbb az elsőre, majd a másodikra, harmadikra, végül a negyediken másztam ki belőle, pont a XIII-as terem előtt, amit sohasem tudtam eddig megtalálni, mintha csak mágikus módon, vagy titkos ajtón keresztül lehetett volna megközelíteni. A szellőzőnyílás ide vezetett. Arra gondoltam, hogy visszafordulok, és tovább bolyongok a labirintusban külső kijárat után kutatva, de a hangok mintha már a szellőzőből jöttek volna, nem mertem megkockáztatni ezt a lépést. Különben is ide vezettek a nyomok, amiket valakik a vastagon lerakódott porrétegben hagytak. A nyomok ritkásak voltak és eléggé esetlegesek, mintha csak véletlenül értek volna szellőzőnyílás aljához, mintha az, aki előttem közlekedett benne, repülve tette volna meg az utat. Remek kilátások nyomomban a szadista mészárosok, előttem a ki tudja milyen repülő lények, amik képesek elragadni egy átlagosál kisebb testalkatú embert is. Leugrottam hát a XIII-as terem elé.

 Bár a terem előtt nem látszottak egyéb ide vezető útnak a nyomai, az ajtó előtt nem volt kosz, nem állt vastagon a por, annak ellenére, hogy nem vezetett ide járat a szellőzőn kívül. Egy talpalatnyi hely volt csak az ajtó előtt, fallal volt leválasztva az egyetem többi részétől. Valaki takarította a XIII-as termet! Ez csak a szellőző nyíláson keresztül érkezve lett volna lehetséges, vagy kívülről. Esetleg valaki itt lakott, bár ez eléggé furcsa lett volna. Igaz, hogy annak fényében, ami ma történt, nem sok dologra fogok furcsán tekinteni ezek után. Mégis valamelyest sikerült megnyugodnom, a hangok tompábban hallatszottak, kifújhattam magam. Ám a szünet csak pillanatnyinak bizonyult. A macskanyúzás hangjai újult erővel közeledtek, a teremben pedig mintha valaki a nevemet mondta volna. Aidy? Tehát olyan állapotban van, hogy tud beszélni, és azt is tudja, hol vagyok. Honnan?

 - Jelenleg olvasok a gondolataidban – szólalt meg megint a hang belülről.

 - Te mit tanultál? - tolult fel bennem hirtelen a kérdés.

 - A technomédiumok története, Visszaélés a hadfelszereléssel…

 - Fasza. Láttál daimónokat vagy nyenyeceket?

 - Micsoda? - Vihogott fel Aidy.

 - Gondoltam. De akkor hogy jöttél fel ide?

 - Hadititok… Tudod, Visszaélés a hadfelszereléssel…

 - Aidy… Te előre tudtad, hogy ez lesz. Ez nem fair! Miért nem szóltál róla? - Próbáltam atyai hangon számon kérni a hat évvel idősebb jogán.

 - Hogy lehetnél az apám? Ahhoz már 5 éves korodban teherbe kellett volna ejtened egy nőt, akinek már van peteérése.

 - Jól van, Aidy, ne szórakozz, beengednél, légy szíves?

 - Oké, mondd, hogy „Tárulj, Szezám!”, és lökd be az ajtót.

 Kimondtam a varázsszót, belöktem az ajtót. Aidy ott ült egy nagy terem közepén egy nagy tucat híradástechnikai cucc között. Voltak ott monitorok, számítógépek, okoseszközök, ezeket felismertem. De a többiben nem voltam biztos. Sokról még azt sem tudtam, hogy mi célt szolgál. A legtöbbet a világháború idejéből valónak saccoltam. A többségük be volt kapcsolva, és furán villogott, vagy hülye hangokat adott ki. Aidy elveszni látszott a vezetékek tengerében.

 - Miért ilyen könnyű a jelszó, hogy „Tárulj szezám!”? - kérdeztem.

 - Nincs jelszó, csak szórakoztam. Még egy nyamvadt kis zár sincs azon az ajtón, nem látod?! - szerencsére már nem a fejembe beszélt, de most meg valami mikrofonba, ettől túl hangos volt.

- Hallod, kapcsold ki azt a rohadt mikrofont, meg ezt az egész DJ pultot! Mindjárt ideérnek a macskamészárosok… Nem akarom, hogy észrevegyenek! Fegyver bezzeg nincs, ugye?

 - Ja, vagy úgy… nincsenek macskamészárosok! Sőt, meg fogsz lepődni, de daimónok és nyenyecek sincsnek. A kis Nik túl sokat foglalkozott az ókori filozófiával, Vik pedig egyszerűen elnézte a házszámot, és egy finnugrisztika órára ült be médiaelmélet helyett… Uramisten, micsoda egy társaság! Az a két kettyós Ger még csak meg sem jelent! Áh! Nincsen semmilyen összetartás, semmi közösségi szellem – a szellem szónál sejtelmesen túlvilágira változtatta a hangját.

 - Oké, akkor most mi lesz? – kérdeztem megdöbbenve.

 - Mi lesz? Mi lesz? A hülye cigid miatt lekésted az óra elejét, amikor elmondtam, hogy mi a prezentációm címe: Virtuális valóságok szimulálása a hidegháború eszközeivel! Meglepetésnek szántam! Nem gondoltam, hogy ilyen rosszul sikerül. Remélem, meglesz a kettes!

 - Biztos… meglesz… - komorultam el. Értelmetlen bármi mást mondani, Aidy maximalista. Rólam is azt mondják páran, de én nem gyűjtöttem össze önszorgalomból egy híradástechnikai főhadiszállást, még egy nyomorult kis V2-es rakétasiló modelljét sem állítottam össze a témámhoz. Úgy gondolom, nem kell ahhoz Londont bombázni, hogy szemléltessük az URH rádió működését…

 Aidy megérzett valamit az idegességemből, mert feszengeni kezdett. Folytattam:

 - Akkor a Walpurgis-éj és a NEPTUN-üzenet…

 - ...kamu. Az már a szimuláció része volt.

 - Jó, és hogy mászunk le innen?

 - Ahogy idejöttünk.

 - A szellőzőn át?

 - Milyen szellőző? Én végig itt voltam. Te egy hologrammal beszéltél lent a dohányzóban.

 Aha. Viszont a füst valódinak tűnt. Megéreztem, amikor véletlenül rám fújta. Hirtelen baljós érzésem támadt.

 - Jó, akkor megérinthetlek?

 - Kérlek, ne inzultálj!

 - De…

 - Nem!!!

 Közelebb léptem, és megpróbáltam megérinteni a karját, amire az egész látomás eltűnt. Aidy is, az összes hadfelszerelése is. A terem üres volt. Lassan sötétedett. Csak a szél csapkodta az ajtót.

 Tényleg nem volt rajta egy „nyamvadt kis zár” sem.

0 Tovább

A skizofrénia igazi természete

Az utóbbi napokban egy kicsit eltűntem, hogy a mélyére nézzek ennek a skizofrénia kérdésnek. Értsd: hallucináltam egy kicsit (de csak egy kicsit). Ez volt az 5. shubom, az a neve, hogy Bogi-Judit shub. Érdekes volt és szinte hihetetlen. És talán egy kicsit még mindig benne vagyok. Benne volt mindenki, aki számít: Kancsev, Ius murmurandi és a Stadioni Dzsumandzsik. Félre a tréfával. De ezekről inkább csak szóban. Inkább szorítkozzunk a lényegre: skizofrénia nincs.

Messziről kell kezdenem: Azt mondják, a skizofrénia hallucinációkból és téveszmékből tevődik össze. Ez tévedés. Elmondom, mit jelentenek a hallucinációk: hanghallások, és ennyi. Az ember hangokat hall, amiknek nem tudja az eredetét. A hangok nem az agyunkból jönnek, nem ufók okozzák őket, nem szellemlények és nem entitások és nem isten és nem doxazma.

A hangokat emberek okozzák. Olyan emberek hangjait halljuk, akik képesek gondolatátvitelre. Nem tudom, hogy kik, nem tudom, hogy miért, és nem tudom, hogy hogyan. Képzeljük el magunkat egy lakótelepen. Képzeljük el, hogy az egész lakótelep hangjait halljuk egy szép májusi estén. Sorban a lakókét, plusz még egy-két hangadó mindig van. Ezek folyamatosan lármáznak a fejünkben, és olyanokat ordibálnak, hogy „skizofrén”, meg ilyen nyalánkságok. Egy percre se gondolta senki, hogy ezek a hangok – meglepő – de tényleg valódiak. Valódi emberek hangjai.

A téveszmék eredete: Nincsenek téveszmék sem. A téveszméket valójában azért gondoljuk tévesnek, mert nem tudjuk a hangok eredetét beazonosítani. Egy történetet találunk ki, csak hogy a hangok eredetét megmagyarázzuk. Ezt nevezzük téveszmének, de ez nem téveszme, csak az ember vergődése akkor, amikor megpróbálja beazonosítani a hangok forrását.

Ezt nevezzük skizofréniának. Nem a dezorganizált viselkedés, nem pozitív tünetek, pláne nem negatív tünetek. Ez hazugság. A pszichiátria hazugsága. Az orvostudomány hazugsága. Én az orvosok helyében sürgősen elhatárolódnék a pszichiátriától. A hangok a társadalom hangjai, az emberek hangjai, a nép hangja. Olyan ez, mint amikor kifognak valakit az oviban, vagy a suliban, és elkezdődik az egymásra mutogatás, hogy „beárullak az óvónéninél”, „hívom a rendőrséget”, „elvitetlek a pszichiátriára”, és egyéb hasonló dolgok. Tehát a skizofrénia a társadalom ellen elkövetett bűnökért való faszolás, tehát a többségi akarat érvényesülése.

A pszichiátria egyfajta börtön, ahol gyógyszerkísérleteket végeznek embereken, embertelen körülmények között. A pszichiátria karrierlehetőség feltörekvő orvosoknak, ápolóknak, szociális munkásoknak arra, hogy karriert csináljanak, és hogy hízzanak a mi zsírunkon. A pszichiátria lehetőség az orvosoknak arra, hogy ebédelgessenek, sétálgassanak az ágyaink körül, hallgassák a hangjainkat, miközben azt hazudják, hogy csak a mi fejünkben léteznek. Egyszóval hazudozzanak. Pénzért, ellátásért, karrierért. Mind tudják az igazságot, de nekünk csak hazudnak. A könyveikben és az interneten is. Én sem tudtam eddig az igazságot. A gyógyszerekről is. Hogy használnak. A gyógyszerek szart se használnak, csak a társadalom így nyugszik meg, hogyha minket lenyugtatnak. Tehát a mi nyugtatóink őket nyugtatják meg leginkább. És csak így múlnak el a hangjaink.

És a társadalom mutánsai, a skizóirtó skizók ilyenkor leszállnak rólunk, és abbahagyják a hangokkal való gyötrését az embereknek, akiket skizofréneknek szántak. Én nem ellenzem, hogy ezek az emberek skizofréniát csináljanak nekünk, hanem csak azt ellenzem, hogy a világ börtönőreinek a szerepében tetszelegjenek. A gondolatbűn tehát létezik, van erre büntetési szisztéma is, de nem a legjobb: az út végén az embert egy olyan gyötrő intézmény várja, ahol azt hazudják, hogy meggyógyítják a skizofréniát a Hippokratészi esküt tett orvosok, holott az az igazság, hogy a skizofrénia itt a megtorlási szakaszba lép. A gyógyszerek brutálisan hatnak a páciensekre, de ugyanakkor üdvösen hatnak a gyógyszerkísérletek megszervezőire és kivitelezőire.

Ez üdvös a társadalomnak? Semmi közöm hozzá. Én csak leírtam a tényeket. Ítéljen mindenki maga. Na, így van vége.

0 Tovább

Összeesküvés-elmélet, cucc, viszlát

Most nem fogok jó hírt közölni. Gyorsan essünk is túl rajta: nincs olyan, hogy skizofrénia. Vagy, ha van is, jóval kisebb számban, mint ahogy azt beállítják. A skizofrénia valójában annyira ritka, hogy még a pszichiátrián is meglepődnek, ha valódi skizofrénnel találkoznak. Társadalom van, és beilleszkedési zavarokkal küzdő egyének vannak, akik nem illenek bele a társadalomba, és ezért a társadalom kiveti magából őket, eltünteti őket. Egy folyamattal. Aminek a skizofrénia nevet adták. Igazából cuccoltatás van, elhavaztatás van a társadalomban, ami folklór szinten megy. Nincs ez leírva sehol, hogy ez hogy megy. Nincsen erre recept vagy módszer. Egy dolog van rá: gyógyszer. De az szarásig. Ugyanúgy gyógyszer van a tünetek kiváltására, mint a kezelésére. Ez az igazi homeopátia: amitől rosszul leszel, attól gyógyulsz is. És ez a mérhetetlen sok "orvosság", amiből a pszichiátriákon túlkínálat van, a társadalomban viszont felhalmozódott, és a kezelése annyira brutális, hogy az inkább már kínhalállal egyenlő értékű. És igen, vannak az elméletek. Orvosiak főleg, dopamin-túlműködés, szerotonin-alulműködés. De igazából a skizofréniát nem tudják, mitől van. Szerintem főként a cuccoktól. Hallucinogén antipszichotikumoktól, beadagolt nyugtatóktól, esetleg egy kis elfekvő marihuánától vagy LSD-től. De igazából nem tudom én sem. Én meg nem mondom, hogy a skizofréniának hány százalékát teszik ki az ilyen esetek, de szerintem igen-igen nagy százalékát. Egy kellemetlenné vált lakó a lépcsőházban? Szakmai féltékenység az egyetemen, pláne végzés előtt. Beüt a skizofrénia. A skizofrénia kezelése úgy van kitalálva, hogy abból ne lehessen megmenekülni. Életre szóló diagnózis. A gyógyszerek elnyomják ugyan a tüneteket, de ennek az az ára, hogy ha elhegyjuk őket, hatványozottabban térjenek vissza. Én nem tudom, milyen konszenzus van, avagy hallgatólagos megegyezés orvosok, ápolók és a társadalom között. A feleslegessé vált versenyző eltűnik az ellátórendszerben, és kész. A skizofrénia kiváltására meglévő eszközök számosak, és mindenki számára elérhetőek. Én sem ismerem őket. Viszont, akit gyanítok, hogy ismeri, az alvilág, a szegény réteg, a tisztes polgárok. Ez egy kis titok. Valakit beparáztatni nem nagy teljesítmény. Tudnunk kell, hogy az emberek agyának a tűrőképessége véges. Ha ezzel tisztában vagyunk, elég egy kis hókusz-pókusz, egy kis trükk, és az emberünk máris vidáman hallucinál. A pletyka faktor sem elhanyagolható. Ha valaki egy közösségben a leggyengébb láncszem, akkor viszlát. Mi áll a háttérben? Egy féltékeny férj? Egy buzi barát? A lényeget tekintve már mindegy is. Nem tudom, de a társadalom valahogy mentálisan is ráhatást gyakorol a betegre. A skizofrénia genetikailag örökölhető. Tényleg? Mondja a genetikus. Persze, mert a kirekesztettség, a magány és a rosszindulat is örökölhető. Ez most egyébként pont olyan, mint amikor egy újságíró beleássa magát egy témába, és lassan-lassan kiderül, hogy nagy szarba nyúlt. Na, most ilyenkor vagy befejezi vagy tovább kutakodik az okok, indítékok, cselekmények hálójában, és akkor könnyen rajta veszt. Mert kivel megyek én most szembe? Az orvostársadalommal, a gyógyszeriparral, és az összes sulykolt információval, ami a témával kapcsolatban él az emberek fejében. Szóval ezen a szinten én most egyelőre befejezem. Ezt egy kis gondolatébresztőnek szántam, aminek szinte senki nem fog örülni, az illetékesek a végsőkig tagadni fogják, hogy ilyen van, sőt ilyenek vannak, viszont számomra nem ez a kérdés, hanem az, hogy milyen százalékát teszik ki ezek az esetek a skizofréniának? 50%-ot? 70%-ot? 100%-ot? Azt hiszem, most ezért rám is fogják fogni, hogy paranoid vagyok, illetve nem hiszik el mindezt. A társadalom nagyon kis része fogja ezt elhinni, én magam is alig hiszem. De akik érzik az események mögött a dinamikát, tudják, miről beszélek. Isten óvjon mindannyiunkat. És mégegyszer, egy darabig, viszlát.

Sokan mondják, hogy az ember alapvetően jó. Hogy a lelke jó. Én már ebben régen nem hiszek. Az ember képmutató, aljas és hazug. És gonosz. Azt fogják mondani, hogy tételezhetek fel ilyet a többi emberről. Csak úgy. Simán. És az indok: szerelem, de főleg pénz és hatalom. A hatalom akarása.

"Az ember önző, falékony húsdarab,

Mikép a hernyő telhetetlen,

Mindig előre mász - s harap."

Arany János: Kertben

Ezzel búcsúzom. Abban a korban még nem volt skizofrénia. Ágnes asszony volt, meg a Radványi sötét erdő (Tetemrehívás). Lélektani balladák. De mennyire voltak lélektaniak, a lélek megbomlása mennyire volt már akkor is realitás, és mennyire rásegített? Fogós kérdés. Azt hiszem, a válasz már másra tartozik.

0 Tovább

Párbeszéd a szkizofréniáról

A múltkor az egyetemen, úgy a 7. ötös vizsgám körül (most már úgy tűnik, ez a félév is ilyen magas átlaggal fog sikerülni, kopp-kopp), belefutottam valamiféle konferenciába, a hirdető plakátjára néhány szó volt felírva: pszichiátria, pszichológia, rehabilitáció, stb., tehát valami ilyesféle konferencia lehetett, csodálkozom, hogy nem fogtak ott szemléltető eszköznek, mint kósza beteget. A mai napig kissé furcsállom, hogy konferenciákat szerveznek a pszichiátria berkein belül mentális betegekről – mentális betegek nélkül. A mentális betegek kérdésében általában mindenki felszólalhat, leginkább pszichiáter és pszichológus, de mentálhigiénés szakember, szoc. munkás, ápoló is – bár ők már ritkábban ártják bele magukat – de a mentális betegek képviselői valahogy mindig hiányoznak az ilyenfajta konferenciákról. Így aztán olyan az egész, mintha például a határon túli magyarokról akarnánk konferenciát szervezni, szigorúan kikötve, hogy csak magyar anyaországi magyar állampolgárok vehetnek részt rajta. Lehet, hogy nem a legjobb hasonlat, de szerintem igen.

Szóval, ennek a konferenciának az előterében volt egy ilyen könyves stand, ahol volt egy pár pszichiátriai kiadvány, vettem is egy párat, köztük a Párbeszéd a szkizofréniáról címűt, ami egy elég igényes, „színes-szagos” kiadvány, az Oriold és Társai kiadó adta ki, Campos Jiménez Mária szerkesztésében. A könyvnek valójában lehetne az is a címe, hogy „Pár beszéd a szkizofréniáról”, ugyanis ez egy interjúkötet, és az interjúk inkább az „egymás mellett elbeszélés” hatását keltik, mint egymásra reflektáló írásokét. Volt, persze olyan, hogy „beteg” és „hozzátartozó” is megszólalt 1-1 konkrét eset kapcsán. A skizofréniát a mai napig úgy képzelik el, mint a „hozzátartozókat próbára tevő betegség”-et, ahol feltétlenül jó pont, ha meghallgatjuk a hozzátartozókat is, mivel így holisztikusabb, teljes körű képet kapunk a konkrét esetről – vagy nem – ez meg az én meglátásom. Betegek leginkább eddig csak interjúalanyként szólaltak meg a skizofrénia kérdésében, olyan még nem nagyon volt, aki ennyit hablatyolt a témáról, mint én. Igazából erről azt gondolom, hogy a skizofrénia akkor is az egyik kedvenc témám lenne, ha nem lennék érintett, így meg pláne.

A Párbeszéd a szkizofréniáról kötet újdonsága annyiban áll, hogy az interjúalanyok fényképpel együtt szerepelnek a könyvben, tehát könnyen rájuk lehet ismerni, 3 pszichiáter és 10 érintett (vagy beteg, vagy hozzátartozó) szólal meg a könyvben, mindegyikük fényképpel, ami a pszichiáterek esetében még úgy-ahogy megszokott dolog, betegek viszont ezt ritkán vállalják fel. Gondolkoztam is 1-2 esetben, hogy nem ismerős-e valamelyik sztori vagy fénykép nekem valahonnan, de aztán úgy találtam, hogy valószínűleg nem, de ha az is lenne, úgysem ismernék rá egy interjú alapján. Az ismerősség érzése a skizofrénia történetek hasonlósága miatt kísérthetett meg. A kötetben szereplő illusztrációk között megtalálhatóak még a Moravcsik Alapítvány alkotóinak a grafikái is, ami tovább színesíti az amúgy is elég színes kiadványt. Nekem az interjúkötet kapcsán első körben az jutott eszembe, hogy minél többet olvasok a skizofréniáról, minél több tudományos(nak ható) leírást és ismertetést, annál erősebbé válik a gyanúm, hogy olyan, hogy „skizofrénia” nem létezik, soha nem is létezett, az egész az orvosok és a társadalom szuggesztiója a pszichózist elszenvedő emberen. 

Miből gondolom ezt? Abból, hogy a skizofrénia fogalom igazából nem egy betegség, mégcsak nem is egy állapot leírása, hanem egy diagnózis, de valójában leginkább egy jóslat, arra vonatkozóan, hogy X vagy Y hogyan fog viselkedni, egy – divatos szóval – életpálya-modell, egy prognózis, amit hivatalosan megállapítanak, és attól kezdve predesztinálják (de inkább kondicionálják) az embert arra, hogy alacsonyabb kvalitású életpályát fusson be a társadalomban. A skizofréniáról szóló információk mára már a neten azonnal hozzáférhetők, és azonnal taglalják a „betegség” (valós vagy vélt) tüneteit, kezelési módját, sőt, az egész kórlefolyást, negatív, önbeteljesítő jóslatokkal bőven megtámogatva. Az, hogy a skizofréniával alacsonyabb életminőség érhető el, egyszerűen nem igaz, vagy csak azért igaz, mert a társadalom elvárása ez, az élet minden területén tapasztalható enyhe gyanakvás, ami körülvesz minket, skizofréneket, egy idő után összeadódik, és nagyon megterhel bennünket. Ennek ellenére én sem skizofrén egyetemre járok, hanem normál egyetemre, „normi”-k közé, és azt hiszem – legalábbis egyelőre – a legjobbak között van az átlagom, ha nem éppen a legjobb.

A könyvre visszatérve, a pszichiáterek megszólalása nagyon szakmai, nagyon szabatos, csak egyvalami hiányzik mögüle, mégpedig tapasztalat. Hiányolom a „tapasztalati szakértők” megnyilatkozásait a témában. A fogalom azokat a személyeket takarja, akiknek első kézből származó a tudásuk a skizofrénia, illetve egyéb mentális betegségek témakörében, ilyen személyt én is ismerek. A skizofrénia tanulmányozásában eddig úgy jártunk el, hogy a pszichiáter (jobb esetben) meghallgatta a beteget, majd felállított vele kapcsolatban valamiféle diagnózist, illetve spekulációkat. A skizofrénia diagnózis több, mint 100 éves fennállása kapcsán egy egészséges emberek spekulációit, elképzeléseit hallhattuk egy állapotról, amiről csak másodkézből szereztek tudomást. Ez a „second hand” tudás ezen a könyvön is érződik, de néhány beteggel készített interjúnál felmerül már annak a kérdésnek is a lehetősége, hogy a betegek valamelyest maguk is rálátást nyernek a bennük zajló folyamatokra és képesek valamiféle általánosan is érvényes visszacsatolást produkálni az állapotukkal kapcsolatban. Ilyen például Tamara esete, aki maga is az idősgondozásban dolgozott, tehát segítő munkakörben, betegstátusza ellenére, és ezért nem kevés rálátása volt a benne zajló folyamatokra. De felmerül a többféle paradigma nyugtalanító kérdése, együttes jelenléte, például a paranoid religiózus skizofrénia esetében, amikor a pszichiátriai szemlélet és a vallásos élmény (pl. az Isten jelekkel kommunikál, vagy az ördög suttog a füledbe) együttesen van jelen, kérdés hogy az ilyen esetek hogyan kezelendők? Pszichiátriai esetként-e, vagy pedig a vallásos élmények valós megtapasztalásaként, mert sokszor csak egy hajszál választja el a szentet és a prófétát az őrülttől, vagy még annyi sem. Korunk szentjei az őrültek közt keresendők, annak ellenére, hogy a pszichiátria is szeretné őket „kezelés alá vonni”, ahogy egy pszichiáter fogalmaz. Talán a mai kor prófétáinak a legnagyobb próbatételük a pszichiátriai körből való kiszabadulás lenne? Nagyon is elképzelhető.

0 Tovább

Csernobil

Ritkán vagyok filmes kérdésekben ennyire aktuális, mint most. Csak nehogy most meg túl aktuális legyek, hiszen még véget sem ért a Csernobil című minisorozat, amiről írni akarok (és már írok is). Duplán is a magyar közönség számára, mert az 1986-ban történt atomkatasztrófa tudtommal máig érezteti a hatását a térségben, bár erről nem nagyon szokás beszélni. Csernobil katasztrófája csak egyrészt a legközelebbi város, Pripjaty, és a szűkebb környezet kataszrófája, kaptak belőle a környező országok is jócskán. A Csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomreaktor 4-es blokkjának felrobbanását sokáig mismásolások és elhallgatások kísérték, leginkább nyilván szovjet részről, az utóhatását pedig mind a mai napig kínos csend övezi. Magát a katasztrófa tényét a szovjet vezetés nem bejelentette, hanem csak nem tagadta le utólag, ami már önmagában is szép teljesítmény volt tőlük, amikor nyugat-európai és amerikai nyomásra a hír napvilágra került, kiszivárgott.

Pripjaty, 2012 (Wikipedia)

A Csernobil sorozat ennek az atomkatasztrófának a történetét meséli el, sokszor meglehetően naturális nyíltsággal, ami miatt a gyengébb idegzetűeknek és 18 éven aluliaknak nem ajánlott. A sorozat nem csak egyszerű katasztrófafilm: van valódi filmbe illő cselekménye, amelynek középpontjában egy orosz atomfizikus (Valerij Legaszov) és egy pártfunkcionárius (Borisz Scserbina) kettőse áll, őket küldi ki egy bizottság ugyanis az ügy kivizsgálására, vagyis személy szerint Mihail Gorbacsov. A film során kalandos módon igyekeznek ők ketten elhárítani azt, hogy egész Európa lakhatatlan atomsivataggá változzon a robbanás hatására. Valamennyire sikerrel járhattak, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy (egyelőre) mi még mindig itt vagyunk, és ilyen filmekről diskurálunk. Ezt a munkát, amit ők ketten végeznek, a film során többen akadályozzák, többek között a KGB, és az akkori pártvezetés, mondjuk úgy, nem túl reformpárti vezető beosztású alkalmazottjai.

Csernobil (hbo.com)

A filmben kérdéseket gyakran kérdéseket tesznek fel egymásnak a szereplők (jellemzően az atomfizikusnak a pártfunkcionárius), és rengeteg olyan dologra derül fény ezekből a beszélgetésekből a katasztrófa kapcsán, amik nem igazán köztudomásúak. Például: „Hogy működik az atomreaktor?” Tehát a film dokumentum jellege és dráma jellege mellett erősen törekszik ismeretterjesztő feladatkört is ellátni. A díszletek és a filmbeli környezet megjelenítése telitalálat: kitűnően kidomborodik a szovjet szocreál építészet falanszter jellege, a nyomasztó, ormótlan berendezési tárgyak a kor levegőjét árasztják magukból, minden eszköz és eszme és párbeszéd korhű, mindenki elvtársnak és elvtársnőnek szólítja egymást, kivéve ha esetleg egy-egy pillanatra kiesnek a szerepükből (veszély esetén, nagy érzelmi megrázkódtatások alkalmával), és megmutatkozik a „szocialista embertípus” emberi arca. Bár megindultságot, rokonszenvet is az „elvtárs” nyomatékosításával fejezik ki a nyugisabb pillanatokban, egy-egy veszélyhelyzet elmúltával.

Chernobyl (Rotten Tomatoes)

A megtörtént katasztrófával majdnem egyenlő mértékben szívszorító a kommunista diktatúra fojtó légköre, ha valakit megkérnek valamilyen „szívességre” az ügyben, azt általában fegyveres katonák jelenlétében teszik. Ezeknek a szívességeknek a legtöbbje valamilyen munka, ami ugyanolyan halálos, mint a katonák fegyvere, legfeljebb némi haladékot jelent az életre a feladat elvégzése. Elgondolkodtató, hogy a filmben vázolt események mennyire befolyásolták a Szovjetunióról alkotott elképzelését az embereknek, illetve mennyire járult hozzá a kommunizmus vagy államszocializmus intézményrendszerének a végleges bukásához, ezeket már csak én teszem fel kérdésként, mivel a film kapcsán ezek gondolatok fogalmazódtak meg bennem. A válasz (legalábbis a 3. részig) még nem derül ki, mint ahogy a bejegyzés elején feszegetett kérdéskör sem tisztázódik, hogy mennyire biztonságos a betonszarkofág, amivel lezárták az egész létesítményt, illetve milyen mértékben állították meg a rádioaktív szennyezést, ami a szűkebb környezetben lényegében emberi léptékkel mérve szinte örökre lakhatatlanná tette a környéket, illetve a tágabb környezetben milyen megbetegedésekért tehető konkrétan felelőssé. A katasztrófa idején általános iskolás voltam, azt hiszem leírhatom, hogy a tejben én is éreztem akkoriban valamit, és az összes fogyasztási cikkbe bejutott valahogy a szennyezés, de az, hogy még mindig itt vagyok, valószínűvé teszi, hogy a szennyezés Magyarországra való érkezésekor még nem volt olyan intenzív (vagy én élek túl sok mindent). Akárhogyan is áll a helyzet, a film nyitva hagy a 3. rész után még kérdéseket, amikre vagy választ kapunk a későbbiekben, vagy nem, mindenesetre van min elgondolkodni a témában már az eddig látottak alapján is, én úgy gondolom.

0 Tovább

Hermányi Dienes József és a régi magyar

Mivel foglalkoztam azelőtt, hogy skizofrén blogger lettem? Avagy milyen lettem volna irodalomtörténésznek? Veszített ezzel valamit a tudományterület, vagy esetleg inkább csak nyert az ügyön? :-)

Régi magyar irodalomnak számít minden 1772 előtti szöveg, vagyis minden ezelőtt keletkezett szöveget nagyjából irodalmi szövegnek tekintünk. Itt minden önkényes, az 1772 is (a magyarországi felvilágosodás hozzávetőleges kezdete, Bessenyei György valamelyik művének keletkezési dátuma, talán az Ágis tragédiájáé, és ebben a legmeglepőbb számomra, hogy Ágis emlékeim szerint férfi volt), és az is önkényes, hogy minden ezelőtti szöveget irodalomnak tekintünk, mert csak a korabeli források szűkös volta miatt járunk el így. Szóval, ha annak idején nem visz el a kókó, vagyis az a bizonyos mentőautó az egyetemi körökből, valószínűleg régi magyarral foglalkozom, hobbiból vagy hivatásszerűen, kiegészítve némi nyelvtörténettel. Egyébként az is igaz, hogy így is foglalkozhatom ilyesmivel, mivel annak ellenére, hogy kommunikáció szakos vagyok, magyaros hobbijaim vannak és magyaros gyrost eszem.

Mostanában fordult elő, hogy elkezdtem feleleveníteni a magyaros ismereteimet, először finnugrisztikát olvastam (hogy miért is, ez most inkább nem kifejtendő, hosszas vitákat generálva), majd hamar visszataláltam a régi magyarhoz, amikor Hermányi Dienes József Nagyenyedi Demokritus című művét kezdtem el olvasni, egészen pontosan Nagyenyedi síró Héráklitus, s hol mosolygó s hol kacagó Demokritus című írását. (Démokritosz és Hérakleitosz az optimista és pesszimista magatartás képviselőjeként gyakran szerepeltek anekdotagyűjtemények élén a 17.-18. században.) Egyébként Hermányi Dienes életműve igen gazdag lett volna, valami 158 könyvet írt tele saját kezűleg, ezeknek a túlnyomó része elveszett. Én 2001/2002-ben tanultam róla magyaron, akkor már létezett egy 10 évvel korábbi kritikai kiadás, a Hermányi Dienes József szépprózai művei című munka Régi Magyar Prózai Emlékek 9. köteteként, S. Sárdi Margit és Tarnai Andor szerkesztésében (és nem Tornai Andor, ahogy egy régi magyaros dolgozatban kering a neten). Amiről nem tudtam, hogy 2003-ban, Debrecenben előkerült Hermányi Dienesnek egy újabb jegyzetfüzete, amit azután gyorsan ki is adtak, így újabb kritikai kiadást téve szükségessé. Amiből eddig még természetesen nem valósult meg semmi.

Na, és, akkor mindez miért érdekes. Egyrészt azért, mert Hermányi éppen a korszakhatáron élt és alkotott, vagyis a felvilágosodás előtt, szövegei tehát irodalmi szövegek, de olyan irodalmi szövegek, amiknek csírájában már benne van a tudományos „irodalom” nyelvezetének kialakítására tett kísérlet, vallásos szövegei is voltak (mivel pap volt), és irodalmi ambíciói is voltak, mivel belefogott a Nagyenyedi Demokritusba, igencsak élete vége felé. Ez a szöveg műfaját tekintve anekdotagyűjtemény, amiben a korabeli protestáns és katolikus (pápista) közélet szereplőiről rántja le a leplet, és kendőzetlen formában tárja a nagyközönség elé a róluk szóló történeteket. A történetekben nem köntörfalaz sokat: mindenkit a saját nevén szerepeltet, és a legkényesebb ügyeikről is beszámol szívbaj nélkül, úgy, ahogy az a tudomására jutott. Kora nemesi és papi közéleti személyiségei igencsak vakarhatták a fejüket, mert bár ezt sem nyomtatták ki, sokan lemásolták a kéziratot, és eléggé underground módon elterjedt volt maga korában a szöveg. És itt kommunikációelméletileg is bekapcsolódhatunk a diskurzusba, mert ezzel Hermányi Dienes bulvársajtó-szöveget is alkotott, bár jóval magasabb színvonalon, mint a mai, és nyelvileg megformáltabban. Akkor tehát megállapíthatjuk, hogy a szerző egyszerre volt tudományos és közíró, vallási szövegek alkotója, és az igényes bulvár képviselője. Nem mellesleg bekapcsolható az erdélyi történetírók és életrajzírók közé is (életrajzát is megírta, anekdotái az akkori közelmúlt történetét dolgozták fel). Műfajilag rokonítható Bornemissza Péter Ördögi kísértetekjével is, aki Balassi Bálint nevelője volt, tehát nem Hermányi Dienesé az első ilyen jellegű magyar szöveg, Hanem Bornemisszáé. Én még hozzátenném, hogy Boccaccio Dekameronjára is hasonlít hangulatában, már amennyire meg tudom ítélni mindkettő valamelyes ismeretében.

Mivel a szöveg másolatban terjedt, a legáltalánosabbnak tekintett változat egy 1845-ből fent máradt másolat szövege, ami 339 „bejegyzést” tartalmaz, de ez sem igaz, mivel jókora kihagyások vannak benne a számozás tekintetében, tehát aki 339 anekdotáról beszél a szövegben, az megint csak hazudik, vagy legalábbis nem tájékozódott kellőkképpen. Egyes netes források közel 500 bejegyzést vagy anekdotát említenek, elképzelhető, hogy a kritikai kiadás ennyire bővült, az azóta előkerült anekdotákkal kibővítve, illetve a 2003-as jegyzetfüzetben sem tudom, hogy mi volt, szóval egyébként teljes a zűrzavar mostanában annak a tekintetében, hogy hány anekdotája is (lenne) olvasható akkor most pontosan a szerzőnek. A „bejegyzés” szóból nyilván kitalálható, hogy őt is rokonítanám a naplóműfajjal, de inkább a blogműfajjal, ha ez nem lenne túl nagy anakronizmus. Úgy gondoltam, ebben a bejegyzésben a „balhét” nem én fogom elvinni, Hanem Hermányi Dienes József, egy jellemző anekdotájával, mivel protestáns volt, természetesen anekdotáiban elsősorban a katolikusokon csattan az ostor, felemlítve az egykori „nőpápát” is:

„Bonyhai György, erdélyi református superintendesn ilyen boldogtalanul jára Marosvásárhelyen, hogy az ő kisebbik s formásabb leánya megfattyazék, mely dolgon a reformátusok kedvetlenek. valának. De a pápisták örültek vala, a fattyúnak-é vagy a paráznaságnak, vagyis a püspöki ház mocskának.

Lőn azért ez időben, hogy Thoroczkai János báró nyaralni a Mezőségre, Pogácsára menne, aholott nekie Alsó István református religióját jól megtanult ember udvarla mint a faluba conpossessor. Alsót Thorockzkai gyűlöli vala, de mégis ebédre marasztá. Midőn már ebédelnek, monda Thoroczkai úr:

- Mi újságot tud, kegyelmed, alsó uram?

Felele Alsó István, s mona:

- Félen való helyen lakom, nagyságos uram, és nem tudok semmit, amivel méltóképpen udvarolhatnék nagyságodnak.

Monda erra a nagyfejű s kancsal Thoroczkai:

- Ha ked nem tud, tudok én, hallá-e, ked? A kigyelmetek püspökének leáya megfattyazott.

Kérdé erre alsó:

- A leánya-é, nagyságos uram?

- A kigyelmetek püspökének leánya, bizony, ha nem hallotta ked eddig.

Monda erre Alsó:

- De pedig hogy a leánya, s nem maga, mint régen a anagyságotok pápája; olyan a leány, az eblelkű, hogy ha férfi jár s fér hozzá,úgy jár ő. Az lett volna bizony csuda, ha maga a püspök fattyazott volna meg.

Mely szókra Thoroczkainak elfogódik a szava.”

0 Tovább

Bemutatkozik a Prezi

Újra itt a vizsgaidőszak, elő-, illetve utóvizsgaszezon, tornyosulnak a beadandó hegyek, és én nehezen tudom eldönteni, melyik következik. Ha lenne annyi költői érzékem, mint nemzeti nagy költőnknek, Petőfi Sándornak, így szólanék:

"Itt a nyilam! Mibe lőjjem?"

A vizsgaidőszak nevű munkafesztivál nyitódarabja egy prezentáció, amit a Prezi nevű prezentációszerkesztővel készítettem el. A Preziről annyit lehet tudni, hogy magyar találmány, vagy inkább: gyártmány, és a magyarok előszeretettel használják. Én teljes mértékben idegenkedtem tőle, amíg el nem kezdtem használni, de aztán hamar belerázódtam. Mivel webre is egyből kitehető, szerintem simán leveri a(z általam hőn utált) PowerPointot, de kinek a pap, kinek a Prezi, ahogy mondják. Nem gondolom, hogy ez a prezi váltja meg majd a világot, de talán valaha is elmondhatom, hogy innen indultam el a világmegváltó utamra (csak esetleg féluton leragadtam valahol (várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija)). Nem szaporítom tovább a szót, beszéljen maga a prezi (hogy mennyire jó, vagy szar, nehezen tudom megítélni):

Na, lenyomtam a prezit nagyjából. Mivel úgyis meg van osztva interneten, itt hagyom a linkjét. Néhány dogám úgyis hamarabb kerül fel netre, mint a tanár kezébe. Ha valaki nem tud aludni, ezen a képen tuti bealszik. Amúgy annyira nem lett rossz, "jó az falura": prezi.com/p/71p2fc0n0q5g/

A projekt érdekessége, hogy először teljesen másról volt szó, de mivel az volt a feladat, hogy több életterv közül válasszunk ki egyet, a délibábosabb és kacifántosabb terveket a végére hagytam, maradt a prózai A terv. Amúgy a feladattal eltöltött 3 órából 2-ben számi (lapp) nők után kutattam az interneten, mivel eredetileg egy másik életverziót akartam vázolni. Az sem feltétlenül számi nőkkel kapcsolatos, csak illusztrációnak szerettem volna betenni valami nordikus dolgot. Onnan van ez a kép, amit nem használtam fel. Ja, de, itt. Sofia Jannok számi aktivista és énekesnő. Fotó: Benoit Derrier / Flickr / Wikimedia Commons CC BY-SA 2.0

Akkor, remélem, így már minden világos, mint a sarki fények, egyébként van pár verzió az életemre. Most éppen ott tartok, hogy selejtezem ki a feleslege életút-variációkat, eddig megszabadultam gondolatban egy Tanítsunk Magyarországért! ösztöndíjtól, egy Erasmus ösztöndíjtól az erdélyi Sapientia Egyetemre, most pedig a finnugrisztikán vacillálok. Jó ez így, jó ez így. Érdekesebbnél érdekesebb életutak közül válogatok, legalábbis úgy teszek, mintha, igazából egyikbe se fogtam bele. Mostanában, 1-2 napja valahogy olyan valódiság-érzés fogott el. Mintha valódi egyetemista lennék, valódi esélyekkel. És ennek azért, megmondom őszintén, eléggé örülök.

0 Tovább

B+, G+! - Apokalipszis most

Úgy gondolom, nem kell messzire menni, ha a valóságból való kiszakadást akarjuk tanulmányozni. Nyilvánvalóan most a szakom ellen is fogok beszélni, az egész információs társadalom ellen, és minden ellen, ami eltántorít a valóságtól. Azt mondják, a drogok azoknak valók, akik nem bírják a valóságot. De ma már nem csak a drogok ilyenek. Olyan fikcionális, virtuális valóságok léptek a helyükbe, amikkel még a drogok sem versenyezhetnek. Nem kell magunkat „bedrótozni”, mint az egykor méltán népszerű cyberpunk világokban, mint például a Neurománc William Gibbsontól. Abszolút technikai kérdés, hogy az embernek az agyában van-e a csatlakozó, amivel csatlakozik a hálóra, vagy minden cyborg technológia nélkül teszi ezt meg. Sőt, az utóbbi talán még veszélyesebb, látva a menet közben mobiliozó, és majdnem nekem jövő fiatalok példáját.

Szokatlan dolog tőlem, hogy éppen én védem a valóságot, aki ma is hiszem és vallom, hogy olyan spirituális utazásokon vettem részt, ami sokszorosan kitágította a világról alkotott elképzeléseim horizontját. Milyen utazás? Hogy? A hallucináció utazás? A téveszme utazás? Nos, nem, nem utazás, de az abban az állapotban megtett jelképes út a fantasztikus csodák birodalmába vezetett, ami itt a Földön valósult meg? Csoda volt, hogy értettem a madarak énekét? Csoda hát. Viszont az egész csak attrakció: Assisi Szent Ferenc már megtette ugyanezt. Csak, mondjuk, nem zárták érte diliházba. És aztán a csodás dolgok mint folytatódtak: a passió a Sóstóhegyi templomban, ahol majdnem szívrohamot kaptam a szertartás kezdetén, a lélek zarándokútja a házunk mellett fekvő sóstóhegyi temetőben, ahol a halottak érthetően kiabálták, hogy fel akarnak támadni. Lehet, mindez az ördög műve, mert ahol Isten van, ott szükségképpen ördög is van, szerintem egyik sincs, de mindegy. De hogy ezeket nem az agyam csinálta, arra már most meg merném inni a mérget.

És, kár lenne elhallgatni: a pszichiátria is a beavatási rítus egy része, állomása, talán minden állomás közül a legveszélyesebb, legrosszab esetben van az azonnali halál mellékhatásként feltüntetve bizonyos készítményeken, de ha szerencséd van, csak a lelkedet ölik meg. Nekem – jobb híján – a lelkemet ölték és ölik a mai napig gyógyszerrel. De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy be vagyunk csatlakozva a hálóba, igaz, drótok nélkül, és ez talán megadja a hamis szabadság látszatát, de elveszettebbek vagyunk benne, mintha élesen külön lehetne választani az egész cirkuszt a valóságtól, a divatjátékokkal, a divatfilmekkel, a divatrogokkal, ha van pénzed, nem kell, hogy közöd legyen a valósághoz, lehetsz akár hikikomori is. Talán vissza kell térni a valóságba pénzért, meg kajáért, a Ready Player One film legnagyobb tanulsága is az volt, hogy a valóságban milyen jót lehet kajálni, ellentétben a játékvilággal. Hát, igen, ízlés dolga. Ha jól megnézzük, ezernyi dologban megtalálhatod, vagy inkább elvesztheted magad: lehetsz Marvel rajongó (ha megjelenik a rajongás, szerintem már régen rossz), Trónok Harca fan, stb. Egyébként érdemes megfigyelni a fantasy-t, az én fiatalkoromban kizárólag sátánista szeánszokkal hozták összefüggésbe a sajtóban a fantasy szerepjátékokat, és minden módon elítélték társadalmilag (a memóriám még jó), ma viszont aki nem rajong a fantasy valamelyik formájáért, legalább a Harry Potterért, vagy a legódivatúabbak a Gyűrűk Uráért, netán le meri szólni, valakitől biztos megkapja, hogy egy f*kalap.

Az a helyzet, hogy a fikciót előtérbe helyezzük a valósággal szemben: a fikcionális Facebook falon szembesülhetünk ismerőseink álboldogságával, a Twitteren mindenki humoros, ulra laza, jó fej, egyesek a helyzet függvényében még váltogatni is képesek ezeket a szerepeket, mint a kaméleon. A valóság egyes rétegei úgy rakódnak egymásra, mint egy-egy téveszmés világ hallucinációs rétegei. Én, aki megjártam a fent említett dolgokat, nyugodtan mondhatom, hogy nem sokban különbözik a saját szabályokkal, saját világgal és törvényekkel rendelkező filmes világtól, játékvilágoktól vagy a szociális média világától. És a másik dolog, amiért ma írok (ez sem túl kedves), az, hogy a realitás néha betör az internetre is, például egy jó nagy pofon formájában. A Google a mai naptól nem hoz látogatókat az oldalamra a számláló szerint. Eddig azt hittem, hogy azért jön annyiszor a Googlebot az oldalra, hogy majd megnövelje a keresőkben elért rangot és a látogatottságot.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont az ellenkezője miatt. Ez valami olyasmi, mint amikor valakit a várt kitüntetés vagy dicséret helyett jól bokán rúgnak. Nem ismerem a Google algoritmusát, sem pedig az irányelveit, de gondolom, biztos bűnösnek találtak néhány pontban, ami miatt lejjebb rangsoroltak. Nyilvánvalóan rossz színben tüntetek fel bizonyos embercsoportot, és konteónak (mondjuk az ilyen tartalmat jelzem), vagy dezinformációnak nyilvánítanak néhány dolgot. Nem mondom, hogy bizonyos érdekcsoportok presszionálják őket erre, csak sejtem. Csak annyi a baj, hogy ezzel a szabad véleménynyilvánításhoz való jogom sérül. Ha valamelyik pszichiáternek, vagy ápolónak, vagy bárkinek gondja van velem, alászolgája, beszéljük meg, a bíróságon, akár. Tudom, erre nem vagyok méltó, szerintük. Nekem meg, mondjuk, róluk van meg a véleményem. Elmondanám, hogy évek óta tudom, hogy jóval lejjebb rangsorol a Google, de hogy mától 0 találatot kapok, az annyira konkrét, hogy nem állhattam meg szó nélkül. Ne legyünk naívak, mára az internet keresőkből és a szociális médiából tevődik össze. Ebből a keresők kilőve, akkora szoc. média hálóval pedig nem rendelkezem, hogy megérje. Lehet, hogy ez a vég? Lehet, de akik ezért a felelősek, nem tudják még, hogy a sikertelenség nekem sohasem kudarc, a negatív stresszt sokkal jobban élem meg, mint a pozitívat, ez inspirál, mindig is ez sarkallt tettekre.

Akkor most jön a kérdés, hogy a valóság jó, vagy rossz?

Ahogy vesszük. Valakinek méreg.

Ui.: Amúgy még azt csodálom, hogy eddig még írhattam és megjelenhettem relatíve nagyobb közönség előtt. De ilyenkor mindig jönnek az okosak, a pénzesek, a szépek, és megtalálják a módját, hogy megszüntessék, elnyomják, letapossák a nekik nem tetszőket. Lehet, hogy a Google konkrétan nem ezekért diszkriminál, hanem egészen másért. Mindegy, a lényeg ugyanaz. Ki tudja? Talán tényleg kezdenem kellene egy blogot, amiben őzikék puszilkodnak nyuszikkal a mezőn, az talán nem zavarna senkit, de már ebben sem vagyok biztos. És még az utolsó szó jogán szeretnék visszakapcsolódni a bejegyzés elején elhangzottakhoz: Az, hogy a neten a Google írja a valóságot, szinte már ténykérdés. És hogy az én valóságom ennyi év után nem fér ebbe bele, sajnálatos.

0 Tovább

A skizofrénia társadalmi modellje

Az előző bejegyzésemben néhány homályos sejtéssel hozakodtam elő, ez viszont teljesen konkrét

Az előbbi bejegyzés nagyjából eddig visszhang nélkül maradt, viszont annyi haszna talán volt, hogy az azt következő beszélgetés elvezethet minket a skizofrénia társadalmi modelljéhez, amivel mindjárt duplázunk is a mai bejegyzések számának a tekintetében. Mivel úgy gondoljuk, hogy a skizofrénia orvosi-anatómiai megközelítése szinte csak lótusz és esti fény, megpróbáljuk itt felvázolni a magunk hevenyészett társadalmi-szociológiai modelljét. Azért beszélek többes számban, mert többünk hasonló élményének a feldolgozásáról lesz szó ebben az írásban.

Az orvosi modellről annyit érdemes tudni, hogy lassan egy évszázada mismásolnak a dopaminnal és a szerotoninnal, kétségbeesetten próbálnak valamiféle egyensúlyi helyzetet teremteni az agyban, ami szép és dicséretes. Ami viszont kevésbe, hogy a skizofréniára igyekeznek ráerőltetni a „betegség” jelzőt, ami kevésbé illik rá. Mivel sem vírus, sem baktérium nem okozza (bár vannak ilyen elméletek), csak a hirtelen és megmagyarázhatatlan kémiai egyensúly felborulása az agyban. A skizofréniát, persze, betegséghez méltón kórházi ágyban kezelik, mint a lázat, vagy a megfázást, csak nem lázcsillapítókkal, hanem szedatívumokkal, SSRI-gátlókkal és nyugtatókkal. Tiszta sor. Egy kaptafa. Most viszont inkább azt néznénk meg, mi történik „a beteggel” a társadalomban!

Orvosaink és pszichológusaink is megfigyelték és leírták, hogy a betegre egyfajta társadalmi visszahúzódás, izolálódás jellemző a betegség korai szakaszában. Vagy pedig pont fordítva: mindenféle előjel nélkül alakul ki a betegen. Eddig jó. Tehát visszahúzódás: vagy igen, vagy nem. Jellemző egyébként az egész kórlefolyásra, hogy vagy igaz az orvosi állítás a betegségre és a tüneteire, vagy az ellenkezője igaz, vagy éppen az arany középút. Ha okával megvizsgáljuk a skizofrénia kórlefolyásáról állítottakat, azt találjuk, hogy azok eléggé légbőlkapottak, nem fedik a valóságot (vagy túlságosan is lefedik), illetve nagyrészt gyógyszermellékhatások belűllítása a betegség (negatív) tüneteiként.

Jó, de akkor mi a valóság, mi a helyzet a betegség társadalmi modelljével? Azt az orvosok is pedzegetik, hogy a skizofrénia általában „a húszas években” kezdődik, tehát fiatalkori betegség. Egyesek arra esküsznek, hogy jóval korábban alakul ki, tehát még a gyerekkorban valamikor. Egy főorvos, az ágyamnál, a fülem hallatára diktálta, hogy „betegsége 8-9 éves korában kezdődött”, holott erről szó sem volt. Miről volt tehát szó? Arról, hogy az orvosok a hozzátartozó elmondása alapján rekonstruálják a történetet, amivel stigmatizálnak, és ami nem is kórtörténet már, hanem gyászbeszéd a beteg ágyánál, ami ellen fellebbezésnek helye nincs. Az orvos teljesen tisztában van, mit okoz a diagnózis kimondásával, a beteg még csak esetleg homályosan sejti.

Valójában arról van szó, hogy a skizofrének a családban már mind fekete bárányok a családban „a végzetes betegség” kitörése előtt, és ezt az orvostudomány igyekszik is a maga latin szavakkal teletűzdelt, ám mégis tudománytalan jelentéseivel, megfigyeléseivel alátámasztani. Mi is volt a „beteg” bűne? Deviáns magatartás, visszabeszélés, nem megfelelés a szülőknek. Egyértelmű skizofrén tünet. Az ellentét a beteg és a család értékrendje között a beteg fiatal felnőtt koráig mindvégig fennállt, a kórlefolyás ismertetése és a diagnózis mintegy szentesíti, ami a „beteggel” a későbbiekben történni fog, a beteg eltávoltítása előbb a családból, majd a társadalomból, és végül az életből. A „betegség” első fellángolása idején a beteg már izolált a környezetében, sokszor a családban, társadalomban egyaránt, a tünetek ekkor kezdenek hirtelen jelentkezni.

Ekkor lép színre a pszichiátria, sokszor a megmentő szerepében tetszelegve, valójában inkább az ítéletvégrehajtó vagy gyilkos feladatkörét ellátva. Segítő kezer nyújt a páciensnek, helyre hozza, igaz alacsonyabb szinten, és visszailleszti ugyanabba a családi-társadalmi háttérbe, amiből jött. Itt törést jelent már maga a kezelés is a beteg életében, de az is, hogy ugyanabba a megbetegítő környezetbe kell visszailleszkedni, immár gyógyszerekkel teletömve, megfelelő ejnye-bejnyével útravalóul ellátva. Mi történik? A beteg nem javul, ide-oda küldözgetik a családból a pszichiátriára és vissza (forgóajtós pszichiáttria), az állapota romlik, ameddig nem sikerül tartósan intézeti ellátásba juttatni, ahol általában (ki tudja, miért) ritkán élnek meg túlságosan magas kort az emberek. Ha érdemes a skizofrén emberek életútját végigkövetni, szerintem ez a bevált recept, vagyis ez volt eddig. Kapaszkodni a családba, a pszichiátria férőhelyekbe, ilyen-olyan ellátásba, amíg el nem nyel a skizofrének számára működő „kihalásos alapon üzemelő” elfekvő.

A skizofrén embereknek jellemzően rehabilitációs munkahely jut, a párválasztásnál skizofrén társ (vagy semmilyen), az élet minden területén hátrányok, megkülönböztetések érik őket, mindenért sokszorosan meg kell(ene) dolgozniuk, sokszoros energiabefektetést várnak tőlük egy gyógyszeresen leszedállt állapotban, ami eleve képtelenség. Szóval eljutottunk oda, hogy a pecsét a kórházban a diagnózisra, egyben pecsét, ha nem is a halálos ítéletre, de egy szenvedésekkel és nélkülözésekkel teli életre. Lényegében úgy élsz a társadalomban, hogy folyamatosan fuldokolsz, az egészségeseknek megfelelni akkor sem fogsz, ha megfeszülsz, holott te magad is egészséges vagy, csak ezt nem ismerik el, hanem „fogyatékos”-ként kezelnek, bezárnak és gyógyszereznek.

Ennyi lenne röviden a skizofrénia társadalmi modellje. Erre az egész áldatlan állapotra lenne való a családterápia, de ott is jellemzően a szülők szempontjai érvényesülnek egy idő után, a családterápiában is úgyanúgy magára marad a páciens a végén, a különbségeire, amikre rásütik az „elmebetegség” bélyegét végül. Tudom, mert végigcsináltam ezt is, mint oly sok mindent. Úgy látszik, a kör bezárul, a skizofréniából nincs menekvés (eddig legalábbis nem volt) össztársadalmi szinten, ez a skizofrén életút kivétel nélkül minden betegnél kitapintható, végigkövethető. Mégis mit szeretnénk akkor? Azt, hogy mindezek elkerülhetők legyenek, mert elég gáz ennek tudatában végiglamentálni egy életet. Hogy gondolkodjanak el az illetékesek is, hogy helyénvaló-e ez így. Amikor vacsoráznak, whisky-t kortyolnak, szexelnek, állásokra, tanulmányi ösztöndíjakra pályáznak gond és kétségek nélkül, nem gondolkodnak-e el azon, hogy mi mindezekből ki vagyunk zárva/rekesztve? Nem, mert ez nekik így pont megfelelő, akik kapja, marja minden csoport képviselje a saját érdekeit. Pont ezt próbáljuk mi is elérni, vagy közülünk néhányan, csókolom.

0 Tovább

Skizofrén kérdések - tavaszi bezsongás

“Just because you're paranoid doesn't mean they aren't after you.” ― Joseph Heller, Catch-22

Anyám a múltkor azt találta mondani nekem, hogy „ne írjak már abba a skizofrén izébe”, ugyanis teljesen normális vagyok. Egyre többen gondolják ezt így, de mindig van valaki, aki segít „helyrerakni”, „megmutatni, hol a helyem a dolgok rendszerében”. Most például egy olyan pszichiáternél vagyok, akivel a kommunikáció szinte 0, mindenki tudja, hogy csak a gyógyszerért megyek, a pszichoterápia nekem eddig többet ártott, mint használt, szóval nem kérek belőle. Mindig van, aki meg akar javítani, „gyógyítsuk meg, ha beledöglik is” felkiáltással látnak hozzá a munkához. A pszichiáterek megnevelni akartak, minden tulajdonságomat kifogásolták (számos rossz tulajdonságom van), a betegség jelének tekintették, azonnal gyógyítani, kezelni akarták. Hol az étrendemet reformálták volna, hol a házimunkát, rendrakást forszírozták nálam, hol a pénzügyeimbe szóltak bele drasztikusan, mondván, hogy „minek a skizónak pénz, ossza be, amije van”. A jelenlegi pszichiáterem nem nagyon akar tőlem semmit, „Hogy tetszik lenni?”, „Van-e változás?”, talán leginkább erre szorítkozik a kommunikáció. A Válasz minden esetben a „jól” és a „nincs”, természetesen. Bár, hogy ne legyen minden fenékig tejfel, az igazsághoz hozzátartozik, hogy van egy gyógyszeres nővér, aki mindig beledumál a pszichiáter rendelésébe, a gyógyszerezésemről érdeklődik, és mindenben beleüti az orrát, ami nem rá tartozik. Igazság szerint még ilyen pszichiátriai rendelést sem láttam: egy gyógyszeres maca instruálja a pszichiátert, hogy mit csináljon és mit ne.

Valójában nemcsak ezért írok, hanem azért is, mert időközben kérdések merültek fel bennem. Kérdések a diszkriminációról, kérdések magáról a skizofrének kérdésfeltevéseiről is, amennyiben szabad nekik egyáltalán. A diszkriminációról csak annyi a véleményem mostanában, hogy gyakran a segítség és a konstruktív kritika álarcát öltve magára, örökké ott lebeg a kis társadalmunk valóságában, tehát a legritkább esetben utasítanak el olyasmivel, hogy direkt utalást tesznek a mentális betegségére az embernek, elég az, ha hiányosságokat, hibákat keresnek az emberben, erények és készségek helyett, és legtöbbször valami más kifogással utasítanak el, tanácsolnak el az „egészséges világból”. Persze, egy kis rafkóért nem kell az ilyen döntések hozóinak sem a szomszédba menni, ebben van tapasztalatuk bőven. A LEGO gyár üzemorvosa sem azért utasított el, mert skizofrén vagyok, hanem azért, mert a bizottság nem javasolja a leszázalékolásomat, a szoftverfejlesztés tanár se a skizofréniámba kötött bele, hanem leszólta a záródolgozati projektemet. Előre kíváncsi vagyok, hogy az egyetemen gördülnek-e majd elém ilyen jellegű akadályok, bár, szerencsére, erre itt még nem nagyon volt példa. Nemsokára megkezdődik a második vizsgaidőszak, a tavalyi 4,78-as átlagomnak akár már startból is búcsút mondhatok, ugyanis 3-as lett a protokollból tett elővizsgám, gyakjegyem, vagy mit tudom én micsodám. Mondjuk, szerintem eddig nem sok példa akadt arra, hogy valaki mackóalsóban menjen be protokollból vizsgázni, szóval ebben is úttörő vagyok. Tapasztalatból mondom, hogy az ilyesmit az idő dönti el mindig, hogy az eset poénná szelidűl majd, vagy megmarad botránynak. Amúgy tényleg nem szokás mackóalsóban járni az egyetemre, az nem Oscar-gála, valóban.

 Na, mindegy. A másik kérdésem a skizofrének világra vonatkozó tapogatódzásaira, kérdésfeltevéseire vonatkoznak. Vajon meddig mehet el egy skizofrén? Onnantól kezdve, hogy 2006-ban (ezt első kézből mondom) a skizofrénia terápiája még az altatás volt, az osztályról elbocsátás után pedig a kemény szedálás, Haloperidollal például, hogy még véletlenül se tudjak tanulni, befejezni az egyetemet. Hálistennek, „az orvostudmány fejlődött”, nem altatnak már a pszichiátriákon, csak hébe-hóba sokkolgatnak, elvileg csak saját beleegyezéssel, a gyógyszerek mellékhatása is kevesebb, állítólag az ENSZ nyomására jogilag lazítottak a skizofrénekre nehezedő embertelen rendszeren, nem viszik el őket lépten-nyomon mentővel. A kérdésem az lenne, hogy mennyire számít egy skizofrén szabadnak, mit szabad neki és mit nem? Mikor koppintanak az orrára, ha elkezd kérdezősködni? Ha például annak az értelmét kezdi el firtatni, hogy miért tartották ennyire korlátozva ezeket az embereket? Van még olyan ember, akit kielégít az orvostudománynak és a pszichitrának az a magyarázata, hogy a skizofrének hangjait, amit hallanak, "a saját agyuk generálja"? És ezzel a kérdés el van intézve? Miért "generálna" az agy ilyeneket? Másoknak miért nem "generál csak úgy" dolgokat? Mondjuk szagokat, látványt? Miért csak a hangok vannak?

Felvetődött a kérdés a CIA MK-Ultra projektjével kapcsolatosan, hogy annyira összeesküvés-elméletnek tűnik, hogy a CIA a lakosságon teszteli a hangfegyvereit, annyira gagyinak, hogy az igazság akár szem előtt is lehet, úgysem hiszi el senki. CIA? Hangfegyver? Nem éppen akkora hülyeség. A napokban olyan agyi implantátumot mutattak be, ami a gondolatokat hangokká alakítja. Nagyszerű. Bravó. Csak egy a kérdés: kin kísérletezték ki és mikor? Médián azt tanultuk, hogy amikor valamilyen találmányt polgári célokra használnak, akkor annak körülbelül már az összes katonai célú alkalmazását kimerítették, a technika a hadsereg számára elavulttá vált. Szakértők szerint az első világháború óta küldenek üzeneteket az emberek fejébe, a technika adott. És valóban, fura módon, akkoriban jelent meg a skizofrénia, illetve vált "divatbetegséggé". Szóval egy skizofrén számára meddig tehetőek fel ilyen és ehhez hasonló kérdések, anélkül, hogy lököttnek bélyegezzék? Semeddig? Más viszont nem foglalkozik vele. Csak a gyógyításával. Mert betegségnek nevezik. Akkor kérdeznék még egyet: Egészen az újkorig miért nem volt betegség? Aki hangokat hallott, próféta volt, varázsló, szent, kivétel nélkül róluk szólnak a feljegyzések. Most, aki hangokat hall, miért automatikusan bolond? Mert esetleg új adalékokkal bővülne a vallás, a tudomány, az egész, világról alkotott kép? Ezért kell a skizofrének hangjait elhallgattatni? Ezért kell gyógyszerezni, elzárni őket? Szabad-e nekem ilyen kérdéseket feltenni a nagy nyilvánosság előtt, vagy nem annyira? Anélkül, hogy őrültnek néznének, anélkül, hogy engem is elhallgattatnának, diszkriminálnának, bagatellizálnák a kérdéseket? És vajon kapok rájuk érdemben választ? Biztosan. Ha mástól nem, a hangjaimtól. :-)

UPDATE: Ha valakinek nem volt még elege a paranoid elméletekből, álljon it egy friss ötletem, a Twitterre akartam, de ide írom: a pszichiátria igazából nem a szorongás, depresszió és hasonlók kezelésére szolgál, ez csak a fedőtevékenysége, az igazi profilja a skizofrének elhallgattatása. Na, ezt most már mindenki beoszthatja magának, hello, tavasz, hello romantika! :-)

0 Tovább

A Donnie Darko sztori

Ez egy 2001-ben készült független filmes sci-fi és thriller, ami első körben nem hozta meg a várt sikert, de aztán szépen lassan hatni kezdett, és mintegy felszín allatti áramlásként lassanként kultuszfilmként nőtte ki magát. David Lynch Twin Peaks filmjeihez, az X-aktákhoz szokták hasonlítani, de olyan filmekre is hatott, mint például a Stranger Things. A Donnie Darko rendezője, Richard Kelly a filmet 26 évesen forgatta, még egyetemi hallgatóként, és olyan színészek játszottak benne, mint Jake Gyllenhaal, Maggie, Gyllenhaal, Seth Rogen és Drew Barrymore. Műfaji gyökerei között a képregényt ugyanúgy számon tartják, mint az esettanulmányokat, mivelhogy főhőse a kimondottan skizofrén Donnie Darko, és ezzel az Egy csodálatos elme mellett a leghíresebb skizofrén főszereplővel rendelkező film, amit sikerült átpasszírozni a köztudatba is.

Főhősünk egy kisvárosi, amerikai család sarja, és kalandjai azzal kezdődnek, hogy éjszakai kirándulásokat tesz a környéken, mióta a gyógyszereit nem, vagy eléggé rendszertelenül szedi. A film elején is egy út szélén ébred, a kerékpárja mellett. Ám végül ezek az éjszakai kóborlások mentik meg a család házába becsapódó repülőgép légcsavar szobájába zuhánásától. A sztori a légcsavar becsapódásától számított 28 napig tart, mivel hogy hogy 28 nap 6 óra 42 perc 12 másodperc múlva eljön a világvége, amit a Donnie Darko hallucinációiban megjelenő emberi magasságú nyúl, Frank jövendöl meg neki a repülőgép alkatrész becsapódásakor. Franket a barátjának nevezi, és minden utasítását igyekszik teljesíteni, ami veszélybe is sodorhatná, de valahogy mindig sikerül megúsznia a történet folyamán a tetteket, amiket a nyúl sugalmaz. Bár időközben kezd egyre kritikusabban tekinteni nyúl barátjára, fel is teszi neki a kérdést:

- Te miért viseled ezt a ronda nyúl álarcot?

Mire a válasz:

- Te miért viseled ezt a ronda ember álarcot?

A film másik hangsúlyos szála az időutazással van összefüggésben, a cselekmény egy könyv fejezetei köról bonyolódik, amit a 101 esztendős Halálnagyi írt valamikor, középiskolai tanár korában. A film egyik mondanivalója számomra az a sugalmazott üzenet, hogy a skizofrénia valahogy az idősíkok keveredésére (is) hatással van, legalábbis a valóságot érzékelő (hallucináló?) ember elméjében. Természetesen a film drámai mondanivalója is jelentős, a hős látszólag véletlenszerű események és morális választások között őrlődik, ami egyenesen vezet a végkifejlethez, ami valaki számára megnyugtató, valaki számára talán nem, viszont ebben is túlmutat a film alkotója a manapság divatos és mindennapi háromdimenziós (materialista) világérzékelésen, a főhős annak tudatában cselekszik, hogy nem tekinti magát pusztán emberi porhüvelynek, hanem valamiféle módon tisztába kerül vele, hogy létezése végtelen.

Bár a film nem egy valós eset dokumentációinak filmes adaptációja, mint az Egy csodálatos elme, és valószínűleg a Halálnagyi könyvének a fejezetei alapján mi sem tudunk házi időgépet összebarkácsolni, szerintem mindenképpen érdemes elgondolkodni némely mondanivalóján. Azt is szokták pedzegetni, hogy a film azért nem lett sikeres első körben, mert a 2001. szeptember 11-ei terrorcselekmények árnyékában készült, és nem tartották szerencsésnek reklámozni a repülőgép szerencsétlenséget (is) bemutató filmet. Véletlenek, persze, vannak, vagy nincsenek, de azt szokták mondani a holisztikus szemlélet képviselői, hogy minden mindennel összefügg, mert ha egy pillangó elfingja magát Japánban, az esetleg hangrobbanást idéz elő Tenerifén. Mindegy, a tréfát félretéve, valóban nagy hatású film, ami sokat tesz a szemléletformálás érdekében mostanában, ha más hatása nem is lenne (mint ahogy van), a skizofrénia megítélését valamivel árnyalja legalább.

Utóélet: 2003-ban könyvet adtak ki a történettel, 2009-ben rendezői változatot a filmről. Készült egy S. Darko című folytatás is, amiben Donnie Darko húga, Samantha Darko játssza a főhős szerepét, de az valahogy nem lett annyira sikeres. Bár, lehet, hogy csak egyelőre...?

0 Tovább

A Viharsziget - skizó szemszögből

Megnéztem a Viharsziget c. filmet, amit mindenki emleget a média szakon. Lehet, hogy filmes szempontból van valami értéke, de amúgy pedig csak egy újabb történet, ami rájátszik a skizofrén=gyilkos sztereotípíára. És nem is mutat túl egy átlagos, hülye felfogáson a skizofréniáról.

A filmet Martin Scorsese rendezte, Dennis Lehane könyvéből, tehát nem szokás neki beszólni annyira, én néhány ponton szerintem mégis azt fogom tenni. Nem életszerű például elmebetegként az, hogy saját múltat hallucinálunk magunkak, mint a filmben szerepel, a hallucinációk világa a jelenre vonatkozik, illetve nézetem szerint határozottabban inkább a jövőre, de hagyjuk ezt most.

Tehát 1954-et írunk, és két nyomozó, vagyis szövetségi rendőrbíró, Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio) és Chuck Aule (Mark Ruffalo) utazik egy hajón a Viharszigetre, hogy egy eltűnt páciens, Rachel Solando (Emily Mortimer, Patricia Clarkson) eltűnésének ügyében nyomozzanak. A személyzet, ami egy csomó rendőrből, ápolóból és pár pszichiáterből áll, eléggé hűvösen fogadja őket, a főhős meg is jegyzi a rendőrökre, hogy milyen „idegesnek tűnnek a fiúk”. Aztán még azt is, hogy felismeri, hogy áramot vezettek a kerítésbe, aminek a filmben túl sok szerepe ezek után nem lesz. Amúgy található néhány ilyen félrevezető nyom is a filmben, például amikor a sziget parancsnokában Teddy felismeri az általa a háborúban legyőzött náci tisztet, vagy amikor Rachel a férjeként azonosítja a nyomozót, majd később ellöki magától, és mégsem ismeri fel.

Mindegy, a pszichiáterek hátráltatják a nyomozást, ahogy csak tudják, az ápoló személyzet szintén nem túl segítőkész a rendőrökről (katonákról?) nem is beszélve. A körülmények is aggasztóak: a nagy létszámú fegyveres állomány, a ritkán járó, csak belső utasításra útnak induló komp, és a rendszeres ítéletídő, amiről vélhetően a sziget is a nevét kapta. A „foglyok” (a vezető pszichiáter többször kijavítja a nyomozót: „betegek”) közül a férfiak az A épületben, a nők a B épületben, a legveszélyesebbek pedig az erődszerű „C” épülteben kaptak elhelyezést, ahová az utasítás szerint tilos a nyomozóknak belépniük. Illetve egy idő után csak a nyomozónak, mert Chucknak időközben valahogy nyoma veszik, hogy egy újabb szerepben tűnjön fel újra a történetben. Egyébként a pszichiátriai börtönsziget később több filmes és játékos alkotásban megjelenik a film után, például én a Batman: Arkham Asylum című játékban találkoztam a filmből vett jelenettel.

A filmnek szerintem a legnagyobb érdeme, hogy több értelmezése lehetséges: vagy a főhős egyre zavarosabb, visszaemlékezésekkel és hallucinációkkal tarkított verzióját fogadjuk el, vagy pedig a pszichiáterekét, ami homlokegyenest ellentmond egymásnak, viszont köztes út nem lehetséges. Valamelyik oldalra kell állnunk a film értékelésénél. A film ezért is csalódás számomra: a pszichiátriai verziót valószínűbbnek tünteti fel, mint az összeesküvés-elmélet szerű, a nyomozó által előadott, illetve átélt verziót. Amúgy, ha nagyon paranoidok akarnánk lenni, azt mondhatnánk, a félrevezető nyomok, „red herringek” a filmben a legérdekesebbek, úgyanis vezetnek valahova, a film valódi értelméhez, nem pedig félrevezető szálak, illetve filmkészítés közben elkövetett bakik, logikai egyenetlenségek. A film záróakkordjaként elhangzik egy olyan mondat is, amit sokan sokféleképpen értelmeztek, de számomra egyik sem volt túl megnyugtató. A film szerintem a bíztató kezdet ellenére egy hatalmas blöff, egy csomó red herringgel, és nyitott befejezéssel.

Elismerem, hogy nehéz lehetett a filmet úgy megcsinálni, hogy mindkét értelmezés érvényes legy, amit most itt nevezhetünk pszichiátriai és pszichiátria ellenes értelmezésnek is, mivelhogy köztudott, hogy a végén mindig a befogadó elvárása szerinti módon értékeli a befogadott médiatartalmat, hogy egy kicsit ilyen szakszerű legyek. Ennek ellenére én is hajlok arra, hogy a pszichiáterek igaza jobban alá van támasztva, már csak azzal is, hogy az hangzik el utoljára. Szintén nyitva hagyott kérdés, hogy mennyire gyógyult meg, mennyire esett vissza, illetve mennyire disszimulált (tettette a gyógyulást) a nyomozó, mikor a következő mondat elhangzott tanulságként:

„Nem tudom, hogy melyik a rosszabb… szörnyetegként élni, vagy jó emberként meghalni?"

Illetve kire vagy kikre értette. Szerintem Chuckra és magára, de ezzel megint egyedül vagyok. Azt mondják, a könyv fényt derítene 1-2 dologra, sajnos nem ígerem, hogy mostanában elolvasom.

Amiért a film mégis megfogott, illetve amire asszociáltam róla a kis anamnézisemből, nyugodtan utalható a konteók világába, de ne mondja senki, hogy nem tettem bele mindent a bejegyzésbe:

A filmben vannak elgondolkodtató részek, például 1954-ben, amikor a film játszódik, egyes szereplők szerint elmekontroll-kísérleteket végeztek pszichés betegeken vagy annak mondott embereken. Erre bizonyítékként a CIA nevű szervezet ARTHICHOKE nevű projekjét szokás példaként felhozni. Én személyesen úgy gondolom, a 2000-es években szintén elmekontroll-kísérleteket végeztek magyarországi zárt osztályokon, csak, ugye, mivel nekünk nem volt szigetünk, kisebb, eldugottabb intézetek szolgáltak erre a célra. Ez megmagyarázna egy pszichiátriai paradigmaváltást a skizfréniával kapcsolatosan, amikor is a skizofrénia altatásos terápiájáról átálltak az aktív pihenés terápiájára, már hazánkban is megindulhattak az elmekontroll-kísérletek. A film azt is helyesen magyarázza meg, ha még ki is derülnek ezek a kísérletek 1. senki nem fog hinni egy kísérleti alanynak, mivelhogy őrült, én még azt tenném hozzá, hogy 2. az egészséges társadalmat mindig is hidegen hagyta ez az egész. Egyébként pedig, teszem fel most okosan a kérdést, nem lehet-e elmekontroll kísérleteket pszichiátriai rutinvizsgálatoknak / kezeléseknek álcázni, illetve, ha már embereket tartunk 24/7-es megfigyelésben, ki mondja meg, mi számít terápiának, és mi kísérleti anyagnak? A határok, érzésem szerint, összemosódnak ebben a kérdésben, és nem ez lenne az első dolog, amivel a honi pszichiátria képes még meglepni minket (illetve már meg is lepett?) Most én is, ahogy a filmben, nyitva hagynám a kérdést, hogy valóban voltak-e elmekontroll kísérletek Magyarországon „az én időmben” a pszichiátriákon, 1. vagy voltak, 2. vagy hallucináltam őket, 3. esetleg álmodtam, de a helyzet az, hogy mivel a memóriám elég jó, még mindig tudok erre utaló jeleket felidézni kórházi tartózkodásom idejéből.

0 Tovább

A skizofrénia és a pszichológia beadandó

Próbáltam a pszichológia beadandóhoz tájékozódni skizofrénia témában, de rájöttem, hogy a skizofréniának csak orvosi (pszichiátriai) megközelítése van, pszichológiai nem nagyon. Úgy néz ki, segítséget kell kérnem egy pszichológus szakembertől, hogy ajánljon valami szakirodalmat, ami mégis valamennyire érinti a témát. Na, most ez a helyzet, nézetem szerint arra vezethető vissza, hogy a skizofrénia terápiája inkább hasonlít egy kéztöréséhez, mint mentális rendellenességéhez. Ez azért érdekes, mert az orvostudomány mindent egy kaptafára szeretne gyógyítani lehetőleg: tablettákkal. Ez az új, modern varázsszer, ami univerzálisan alkalmazható. A pszichiátria nem tudja közvetlenül kezelni a skizofréniát, csak a tünetek erőszakos elnyomása után fellépő depressziót vagy szorongást, magát a skizofréniát sem kezelni, sem megérteni az orvostudomány nem képes.

Most vagy nagyon nagy luxust követ el mind a pszichológia mind a pszichiátria, amikor hülyének tetteti magát, és nemtudja/nem akarja felfogni, mi az a skizofrénia, és úgy gondolja, hogy az egész kérdés pusztán agyi folyamatokkal leírható, és a főszerepben egy neurotranszmisszió nevű, az 1950-es években felfedezett folyamat áll, ami a neurotranszmitterek, vagyis ingerületátvivő anyagok (dopamin, szerotonin) szintjébe való beavatkozást tartja az egyedüli megoldásnak a kérdésben. A kérdést, hogy mi okozza a skizofréniát, a múlt század 50-es évei óta nem szokás feltenni, hanem a kérdés szönyeg alá söprésével a skizofréniára vonatkozó összes tevékenység az agyi folyamatokba minél hatékonyabban beavatkozó tabletták minél újabb generációjának kifejlesztésére és piacra dobására korlátozódik. Szóval a lényegi kérdések helyét átvette ezen a területen is a gyógyszeripar, a futószalagon gyártott, tökéletlen megoldásaival.

És ha nem csak azt a kérdést tennénk fel, hogy mi okozza a skizofréniát, hanem azt is, hogy mi a franc is egyáltalán az a skizofrénia, hümmögő, kitérő válaszokat kaphatunk: téveszmék, hallucnációk. De ezek csak a tünetek, könyörgöm, másnak is lehetnek ilyen tünetei. Akkor a válasz az, hogy agyi kémiai egyensúlyzavar. És ebbe mindenki belenyugszik, mert olyan tudományosan hangzik, hogy ebbe csak belenyugodni lehet. Az igazság az, hogy az orvosok sem azt nem tudják, mi váltja ki, sem pedig azt nem tudják, mivel lehet megszüntetni, csak olyan gyógyszereik vannak, amit több száz (ezer, tízezer?) szerencsétlenen kipróbálva körülbelül sejtik, hogy melyik neurotranszmittert gátolják, illetve serkentik. De hogy a neurotranszmitterek mellett még milyen testi folyamatokba avatkoznak bele ezek a gyógyszerek, azt sajnos nem tudják, és ezek a mellékhatások, amik hagyományosan számosabbak, mint a pozitív hatások, úgyhogy a kis betegek kétszer is meggondolják, hogy beszedjék-e ezeket a készítményeket, vagy sem.

Illetve még az sem tisztázott, hogy ha nem szedjük a gyógyszert, az újra fellépő hallucinációk valójában a skizofrénia tünetei-e, vagy pedig csak a kedves neurotranszmitterek működésébe beavatkozó úgynevezett gyógyszerek elvonásának a mellékhatásai. Láttam ugyanis olyan tanulmányt, ami azt részletezi, hogy aki gyógyszert kezd szedni, később jóval nagyobb eséllyel "esik vissza" (lesz gyógyszerelvonási tünete), mint aki nem kezdi el szedni egyáltalán. Csak ezt nem szokták híresztelni. Tehát összegezve: arra a kérdésre, hogy mi is valójában a skizofrénia, még mindig (2019. április 18.) nyitott a kérdés, és érzésem szerint én ugyanolyan módon versenyben vagyok a kérdés megválaszolásában, mint a pszichológia vagy a pszichiátria, annál is inkább, mert én legalább szoktam vele érdemben foglalkozni. Szóval most ott tartok, hogy valahogy el kellene indulni pszichológiai irányba a beadandóhoz, holott tudom, hogy a pszichológia is gyerekcipőben jár a skizofrénia kérdés tudományos megközelítésében, mivel az egyetlen pszichológiai módszert pont rajtunk próbálgatták, és jelenleg az utókövetéses folyamatok zajlanak.

Nem tudom, mennyire gyakori eset, amikor egy tudományos módszer tesztalanya egyetemi dolgozatot ír arról a témáról, amiben ő volt a kísérleti alany, de úgy látszik, most éppen ez a helyzet áll fent, még szerencse, hogy - elméletileg - tudok segítséget kérni Facebookon attól a pszichológustól, aki ezt az egész kísérleti módszert végezte rajtunk, mert különben nem jutnék semmire. Pszichológia órára nem jó a pszichiátriai megközelítés, bármennyire is leírnám, mégha nem is értek vele egyet, pszichológiai megközelítés pedig nem, illeteve alig létezik, és attól, hogy én előadjam a saját elméletemet, isten óvjon mindenkit egyetemi körökben. Legalábbis egyelőre.

0 Tovább

Néhány gondolat a hiperszövegekről

Adalékok a hiperlinkek felhasználásának történetéből

Nemrégen kezdtem el hiperszövegekkel foglalkozni, és találtam is egy jó kis szakdogát a témában, Józsa Péter Irodalom a digitális közegben v1.0 című írását, ami megteszi kiindulási alapnak, ha valaki érdeklődik az kérdés iránt. A szöveget az Internet Wayback Machine archiválta, és szerencsére teljes egészében rekonstruálható a https://web.archive.org/web/20041021082204/http://hhrf.org/hipertext/szakd/szakd1.htm címen. Az archiválás első időpontja 2003. augusztus 31., tehát a dolgozatnak ezelőtt kellett keletkeznie. Ami azért is érdekes, mivel több, mint 16 éves szövegről van szó, aminek a megállapításai egy-két kivételtől eltekintve a mai napig helytállóak. A kivételek közé tartozik, hogy egy Douglas Engelbart nevéhez gondolja az internet fogalmát kapcsolni, míg manapság közmegegyezés-szerűen Tim Berners-Lee-t szokták ebben a szerepben emlegetni.

Anélkül, hogy részrehajló lennék, szeretnék megemlíteni néhány kérdést, ami a hiperszövegekkel kapcsolatosan felmerült bennem problémaként. Az első kérdés rögtön az internet első tervének elkészüléséhez köthető, ami 1989-re datálódik. Ebben Tim Berners-Lee a webes szabványok kidolgozásánál a Ted Nelson 1960-as években kidolgozott hiperszöveges elméleteit is felhasználta, mégpedig a „hyperlink” fogalom és technológia bevezetésénél. Ted Nelson a mai napig ezt a dolgot nem tartja túl helyénvalónak, mivel az eredeti elképzelésben a „hyperlink”-ek helyett úgynevezett „jump-link”-eket szeretett volna alkalmazni, ami a szövegek közötti oda-vissza történő mozgást teszi lehetővé, és amire az egész saját projektje alapult, aminek a Xanadu nevet adta. A Xanadu a még korábbi Memex nevű mechanikus rendszer tervének digitális átültetése lett volna. A Memexet vízióját Vannevar Bush vázolta fel Út a gondolkodás felé című 1945-ös tanulmányában. A hiperszövegek tehát nem az eredeti elképzelések szerint valósultak meg, mivel „kétoldalú”, oda-vissza vezető hyperlinkek a legritkább esetben készülnek webes környezetben, két hyperlink egybekapcsolásával létrehozható a jump-link, de ez nem annyira jellemző. Az egész problémakör nem is különösebben izgatja az átlagos internet felhasználót, mivel már így szocializálódott, és az égészet amúgy is csak „link”-ként ismeri. Nem lehet pontosan megmondani, hogyan változott volna az internet képe, ha Ted Nelson eredeti koncepciója valósul meg, mert egy egész sor más szöveges művelet is kapcsolódott volna a Nelson-féle linkeléshez, és egy egész sor újítás, ami magában foglalta volna még valamiféle netes fizetőeszköz bevezetését, amiket a különböző szövegek eléréséért és felhasználásáért fizetnünk kellett volna, ha elég minimális díjakról is lett volna szó.

Ted Nelson, Project Xanadu



A másik kérdés, ami felmerült bennem, hogy a digitális irodalom miért nem kezdett el fejlődni akár jumplinkes, akár hyperlinkes irányba (a 2003-as szakdolgozathoz képest), hanem lényegében digitális irodalom, ha létezik is, az leginkább csak az offline szövegek digitalizálásáról, illetve redigitalizálásáról szól, és a sok digitalizálás közt elvész a hiperlink, hogy egy ilyen hülye mondással is éljek. Az első hiperszövegek a posztmodern teoretikusok elméleteit látszottak valóra váltani, és fel is vették őket posztmodern antológiákba, posztmodern szövegek közé. Viszont az irodalom, úgy tűnik, egyelőre nem kér sem a hiperszövegekből, de akkor már inkább a posztmodernből sem, hanem érdemei elismerései mellett köszönik, de egyre inkább kezdenek visszatérni egy posztmodern előtti állapotba, ahol nincs se hyperlink, se jumplink, hanem csak olyan szépirodalmi szövegek, amik valóban szépek, illetve annak tűnnek. Digitális kiadványok nincsenek, ha pedig mégis vannak, csak olyanok, amik „nyomtatókész” változatban vannak. Tehát a dinamikus szöveg egyre inkább csak mint lehetőség él az irodalmi narratíva eszköztárában, az irodalom (még 2003-hoz képest is) jórészt statikus marad. A szövegeket jóllehet digitális formában állítják elő, ebből legtöbbször papír alapú kiadvány lesz, majd ezt redigitalizálják ekönyv formába. A hiperszövegek, vagyis a linkekkel átszőtt, dinamikus szövegek megmaradtak az interactive fiction berkein belül, játékoknak nevezik őket, és senki nem kíváncsi rájuk manapság néhány rajongón kívül.

Tim Berners-Lee, World Wide Web



Végezetül azt a divatos tudományos tévhitet szeretném eloszlatni, hogy az online és offline média nem kompatibilisek. Az online média igenis felülről kompatibilis az offline-nal, tehát digitális környezetben minden megvalósítható, ami nem digitálisban, és sokkal rentábilisabb, és kevésbé környezetszennyező lenne, ha nagyobb figyelmet és támogattságot kapna a megfelelő helyeken, és megérné vele foglalkozni. Ez a hiperszövegeket érintő regresszió világszinten zajló folyamat, és ide is csak az interactive fiction-ök példáját tudnám hozni: a saját közösségüktől kalapozzák össze a saját fennmaradásukhoz szükséges összeget, akik többnyire maguk is alkotók. A hiperszöveget tehát mind az irodalmi, mind a videojátékos közösségek igyekszenek lehetőleg ignorálni (emlékezzünk csak a kalandjátékok halálát többször tényként kezelő játékirodalomra), nem támogatni és értéktelennek bélyegezni, legalábbis ami a szélesebb körű népszerűsítést illeti. Úgy gondolom, noha olyan szerzők előlegezték meg, mind Jorge Louis Borges, Roland Barthes, Italo Calvino, Raymond Queneau, stb., a hiperszöveg terepe parlagon hever, a mai napig kihasználatlan.

0 Tovább

Nordic walking és Molotov koktél

A múltkor azon szórakoztunk a melóban, hogy néztük a kórházi osztályról lejáró nordic walkingosokat, és találgattuk, hogy mire való ez az egész, hogy botokkal a kezükben sétálgatnak. Azt hiszem, hogy a légzésrehabilitáción alkalmazzák ezeket a nordic walking botokat. Úgy tudom, a közeli erdőbe járnak ki velük, egy órányi séta javasolt. De sokszor csak azt látom, hogy a kórház parkjában karistolnak vele a kavicsok közt. A finn találmány a magyar viszonyok között nehezen találkozik igazi lelkesedéssel. Én magam is inkább csak távolról csodálom a nordic walkingot egyelőre, valakinek azokat a régi szemétfelszúró pálcákat juttatja az eszébe, annyi különbséggel, hogy kettő van belőle, nekem meg annyi ugrott be róla, hogy miért nem az addikológiai osztályon alkalmazzák, jó szolgálatot tehet, amikor a páciensek jönnek visszafelé a kocsmából.

Viccesek vagyunk, na. A nordic walking eredetét is egy meglehetősen különös véletlennek szokták tulajdonítani: az 1980-as végén a finn Suomen Latu sísportot támogató egyesület sítúrát szervezett, de a kijelölt időpontban hó sajnos nem volt, ám ez sem szegte kedvét a társaságnak: az utat a síkunyhótól síbotok segítségével tették meg úticéljukig. Így Tuomo Jantunent, a Suomen Latu ügyvezető igazgatóját szokás az ötlet atyjának tekinteni. Akárhogy is van, az 1990-es években már piacra is dobták az első nordic walking cuccokat, a sport iránti lelkesedés eredményeként. A nordic walking tudománya állítólag a helyesen megválasztott botok és helyes technika ötvözése révén alakul ki. Ez esetben 40-50%-kal hatékonyabb, mint a sima gyaloglás. További előnyként tartják számon, hogy térd terhelése 30%-kal csökken. Rendszeres, heti kétszer egyórás nordic walking szinten tartja a kondíciót, ennél több alkalom pedig javítja, segítségével fogyás is elérhető.

Ezeket az adatokat természetesen nem a kisujjamból szoptam, hanem egy 100 szociális innováció Finnországból című könyből vettem, amit Ilkka Taipale finn parlamenti képviselő szerkesztett, és sorra veszi a finn eredetű találmányokat. Olyan egyértelmű finn vonatkozású dolgok mellett, mint a szauna, a Mikulás és az anyasági csomag, finn eredettel büszkélkedhet a Linux operációs rendszer, az internet relay chat, vagyis az irc, és a mobiltelefonjainkon megjelenő szöveges üzenet, az sms (short message service). Leginkább, ami meglepő volt még számomra, az a Molotov koktél, ami oroszos hangzása ellenére finn innováció, a híres (hírhedt) orosz külügyminiszterről van elnevezve, akinek a nevéhez többek között a Molotov-Ribbentrop paktum is fűződik.

Mint köztudomású, a II. világháborúban a magyarok és a finnek egy oldalon harcoltak, még ha útjaik a nagy távolság miatt ritkán találkoztak is. A Molotov koktélnak annyi köze van az alkoholos italhoz, hogy a finn állami szeszfőzde ramajäki üzemében kezdték el gyártani. Sőt az összetevők között valóban megtalálható az alkohol, a „recept” hulladékszesz, benzin, petróleum és kátrány elegyéből állt össze. Ezekből az összetevőkből a műveltebbek persze egyből Venyedikt Jerofejev Moszkva-Petuski című művének némely receptjére asszociálhatnak, de ennek ellenére valóban hatékonyan vetették be az orosz tankok ellen a háború során. Az akkori honvédelmi miniszter, Juho Niukkanen visszaemlékezéseiben beszámol róla, hogy ezeknek az eszközöknek a segítségével tették mozgásképtelenné az összes megsemmisített tank több, mint felét. Ha sikerül a Molotov koktélt berőpíteni a tankba, pusztító ereje igen nagy volt. Amikor eltört az üveg, a belepplikált, jó minőségű gyufák meggyújtotték a folyadékot,és a harckocsi kigyulladt és megsemmisült még akkor is, ha a találat nem volt százszázalékos. Az égő anyag összetételét továbbfejlesztették, hogy a folyadék mégjobban megtapadjon a harckocsikon, és gyújtást is modernizálták később.

Ami még érdeklődésre tarthat számot a könyből: szinte minden, bár engem leginkább a Elias Lönnrot és a Finn Irodalmi Társaság (vajon hová tettem a Kalevalámat?), a finn Skizofrénia-Projekt és a Finnugor Társaság érdekelt, amiből kiderül (amennyiben nem tudnánk), hogy a finnugor nyelvrokonság és a finnugrisztika egyáltalán nem egy finn, hanem egy XVIII. századi magyar találmány. Ennek ellenére ennek a tudománynak a fénykora hazánkban leáldozóban van. Nincsen már új finnugrisztika BA, és 1-2 tanszék különösebb bejelentés nélkül meg is szűnt. Helyét sok helyen átvette az amatőr és dilettáns nyelvészkedés, bár az utóbbi időben mintha az sem érdekelne már különösebben sok embert. Remélhetőleg ez a folyamat csak időszakos jellegű.

0 Tovább

A Bullet Journal könyv és a figyelemzavar

Ritkán olvasok önsegítő jellegű, támogató könyveket, nem is igazán tudom hova tenni őket. Már a Mentőöv nevű skizofrén önsegítő könyv kapcsán is kiderült szerintem a türelmetlenségem eziránt a műfaj iránt. Az a baj, hogy se nem tudományos, se nem művészi alkotások, valahogy kiesnek a látóteremből. Meg az is van, hogy nekem ne mondja meg senki, mit kell csinálni. Együttműködésem a megmentésemre irányuló segítő szándékú emberekkel mindig kudarcba fulladt. De mi van akkor, ha valamit nagyon meg akarok érteni, és én, saját önszántamból vetném alá magam egy módszernek a vélt előnyök reményében? Az eredmény akkor is kudarc?

A Bullet Journal története is egy mentális zavar diagnózisával indul – szerzője szerint. A módszert onnan eredezteti Ryder Carroll, hogy gyerekkorában ADD-t állapíttak meg nála, ami az ADHD (attention-deficit/hyperactivity disorder) egyik fajtája, és arra találta ki, hogy javítson a tanulási nehézségein. Magyarul az ADHD figyelemhiányos hiperaktivitás, vagy valami hasonló, az ADD figyelemzavar hiperaktivitás nélkül. Ez egy olyan tünetegyüttes, ami mindeddig kevés nyilvánosságot kapott hazánkban, és sokan gyerekbetegségnek tartják, pedig felnőttkori változata is ismert. Én sem foglalkoztam itt eddig vele, és most nem is fogok, a téma alaposabb utánajárást, bővebb tájékozódást igényel. Bár ez is tervbe van véve, szorítkozzunk inkább Ryder Carroll: A Bullet Journal módszer című könyvére, ha sikerül ennyi rizsa után elővezetnem a lényeget nekem is.

A téma mágnesként vonzott mindig is: Bullet Journal, a forradalmian új naplózási technika, az offline módszer az online világban, ami köré egy egyre növekvő, lelkes közösség épül, ami ezzel a könyvvel már-már szinte (élet)filozófiai szintre emeli magát. Ryder Carrollról annyit kell tudni, hogy mindig is a kreatív tevékenységek vonzották, és mielőtt elkötelezte magát a Bullet Journal tökéletesítése és propagálása mellett, kreatív projekteken dolgozott a portrészínező termékektől a webdesignig kipróbált 1-2 dolgot, végzettségét tekintve is művészféle: kreatív írást és vizuális kultúrát tanult egy amerikai egyetemen, ami valószínűleg a legjobb alap volt a Bullet Journal feltalálásához, megbolondítva egy kis ADD-s figyelemzavarral, amiből szintén a legjobbat hozta ki. Egyébként a mentális „betegség” vagy „rendellenesség” témájára többször visszatér a szerző könyvében, látszik, hogy szolidáris a témában érintettekkel szemben, jár neki a mezei pirospont.

Ennek ellenére ez a könyv szerintem nem a legszerencsésebb vállalkozása, mivel rengeteg minden szerepel benne, és meglehetősen szervezetlenül, minden, ami a Bullet Journal módszerrel kapcsolatos: filozófiai, pszichológiai, sőt, vallási szövegekből kölcsönöz, ami nem baj, de a könyv így nekem a meglehetős szervezetlenség benyomását kelti. Legjobb indulattal is csapong, a hangzatos fejezetcímeket hasraütésszerű idézetekkel támasztja alá a legváltozatosabb műfajban alkotó szerzőktől, éppúgy szerepel nála a magyar származású Csíkszentmihályi Mihály a flow elméletével, mint Abraham Lincoln, Leonard Cohen vagy Mahatma Gandhi. A szerző műveltsége eléggé az esetlegesség benyomását kelti, ha rosszmájú lennék, ráfoghatnám, hogy látszik rajta, hogy ADD-s, mint ahogy az én szövegeimbe is sokszor oda is belekombinálják – gondolom – a skizofréniát, ahol az nem is igazán játszik szerepet. Én értem, hogy a véges - és nem túl nagy számosságú – lépésből álló Bullet Journal módszert elemeinek a leírását kellett könyvvé duzzasztani, de teljességre, holisztikusságra való törekvés helyett célravezetőbb lett volna szerintem a linearitás elvét követni, nem pedig összekutyulni életrajzot, filozófiát, esetleírásokat.

A helyzet úgy áll, hogy mivel én csak a módszer elemeire lettem volna kíváncsi, és úgy kellett ezeket kihámozni a különböző fejezetek filozófiai folyondárjai közül, eléggé sok plusz feladatot rótt rám a könyv olvasása. Ennek ellenére nem volt teljesen haszontalan: maguk a sztorik, illetve a kölcsönzött szövegek, filozófiák, életrajzi elemek mind érdekesek és nagyon is tanulságosak, a probléma csak annyi, hogy nem állnak össze egy koherens egésszé. Most lehet, hogy tapló voltam, és belegyalogoltam valamibe, mint az elefánt a porcelánboltba, amit a szerzőnek inkább elnézni illene, mint felróni, de a könyv az legyen könyv, ne csak oldalszámra, szerintem jogos (lenne) az összefüggőbb megszerkesztettség igénye ezzel a munkával szemben. Másrészt viszont hová fejlődne a világ, ha mindenki világosan tudna fogalmazni, és nem lennének benne mostanában ezek a posztmodernista vargabetűk, mi lenne akkor az én feladatom, ki tartana igényt az írásaimra?

Még egy összegzés utáni összegzésként elmondanám, hogy mindezen problémák ellenére én igenis kultiválom a szerző rendszerét, és legalább néhány hónapon keresztül alkalmazni fogom a Bullet Journal módszert a naplóírási tevékenységem közben. Amely tevékenységem eddig jóformán nem is létezett 1-1, határidőnaplóba odavetett megjegyzésen kívül. Annál is inkább, mivel jelszava nagyon is világos, és elképzelhetően működőképes lehet. A „Kövesd a múltat/Rendezd a jelent/Tervezd a jövőt” hármas cél egyetlen technikába sűrítve túl csábító ahhoz, hogy hagyjam kipróbálatlanul a lehetőséget elsétálni magam mellett egy általam talán félreértett könyv miatt, ami benne van a pakliban, mert a tévedhetetlenség látszatában sohasem igazán szerettem volna tetszelegni, már csak azért sem, mert az esetleges tárgyi pontatlanságaimat eddig mindig kiszúrták itt a blogon. Azt is elfogadom, hogy ez a téma is több szinten érthető, egy veterán BuJo-s talán jót mosolyog a könyvismertetőmön, de én csak egy kezdő nézőpontjából tudom értékelni.

0 Tovább

Az Utas és holdvilág aktualitása

„A legrokonszenvesebb vonása, hogy nagyrészt Olaszországban játszódik. Ezenkívül főképp a nosztalgiáról van szó benne. A nosztalgiáról általában, arról a nosztalgiáról, ami túlmegy a honvágyon, az ember vágyán az ifjúsága után, arról a nosztalgiáról, ami minden vágy alján a teljesülhetetlenséget jelenti. Ebből is látható, hogy romantikus a regény. Esti olvasásra készült.” (Szerb Antal)

Mostanában egyre többet és többfelől hallottam vagy olvastam Szerb Antal Utas és holdviág című regényéről, míg végül magam is elolvastam. Egy időben sikerült felfedeznem magamnak Szerb Antalt, szerintem, ha hasonlítani lehetne valakihez az írásművészetét, azt mondanám, Umberto Eco magyar megfelelője, sőt, előképe. Az Utas és holdvilág azonban tipikusan nem Eco-i regény. Témája racionálisabb elméknek mindössze annyi lehet, hogy egy tag megszökik a nászútjáról, és Olaszországban tököl. Ennél azonban lényegesen többről van szó: a regény egy pontján végső kérdéseket feszeget, szóval úgy gondoltam, érdemes áthúzni egy skizofrén elme szűrőjén, amit jelen esetben az én nézőpontrendszerem és belső világom van hivatva szolgáltatni.

Azért vártam ilyen sokáig az elolvasásával, mert legnagyobb sajnálatomra 16 évesen láttam egy belőle készlüt színdarabot, ami nem a legszerencsésebb befogadása a műnek, az e korai élmény annyira felkavart, hogy azonnal verset fabrikáltam belőle, viszont szerintem a 10%-át sem értettem a műnek, annyit jegyeztem meg belőle, hogy „a halál egy vagina”, pedig akkor még egyik témakörről sem volt sok fogalmam. Egyébként is jellemző volt, hogy olyan műsorokat látogattunk középiskolás fejjel, leginkább tanáraink, de elsősorban is osztályfőnökünk hatására, mint a Virgina Woolf Orlando című művéből készült film, vagy a most szóba hozott Utas és holdvilág színmű, amiket ebben az életkorban szinte képtelenség felfogni. Mivel az Utas és holdvilág a fiatalság iránti nosztalgiáról szól, nekünk maximum a mű egyik fele volt érthető, ami után a nosztalgia szólt, viszont amiből mi éppen hogy inkább kifelé igyekeztünk volna. A regény fő témája röviden annyi egyébként, hogy a főhős Olaszországban bolyong és folyamatosan a régi halálkultuszos (mai szóval emós) kamaszkori társaságára gondol vissza, akik közben sorban fel is bukkannak.

A regény kiadási időpontja 1937, az akkori világ gondolkodását erősen áthatotta a pszichoanalízis, aminek annyi lehet a mi esetünkben érvényes lényege, hogy az emberek minden megmagyarázhatatan dolgot egy „tudattalan” nevű agyi folyamat számlájára írtak, ami elfojtott élmények tudatbeli működésével magyarázta az összes irracionalitást. Mai szemmel már felfoghatatlanok a regény pszichoanalitukus rétegei, hacsak nem egy valóságosan élő pszichoanalitikus számára, de abban a korban, az 1930-as években a pszichoanaízis kitapintható, élő valóság volt, az akkori emberek világlátásának, relitásának közmegegyezésen alapuló kódja, ami mélyen átitatta az akkori gondolkodást és ezzel együtt az irodalmi műveket is.

Nem véletlen, hogy ebben a könyvben látszólag mindenki őrült, de az akkori társadalmi normáktól mindenképpen bőven eltérő emberek, akikről a korabeli kritika így nyilatkozik, legalábbis Erdősi Károly, Az Élet című lap kritikusa: „E könyv erkölcsi egyenlegét talán abban lehetne megállapítani, hogy csupa freudista komplexumú, szexuális alapon beteg és öngyilkosságra sóvárgó, vagy öngyilkosságra buzdító között egy egészséges érzékű szereplője van, az is házasságtörő.” 

Ha jól emlékszem, Freudnál jelentkezett elég erőteljesen a szexualitás mint az emberi világot átható rendezőelv, és Freud igyekezett ennek szerepét az élet minden területén túlhangsúlyozni, ami leginkább csak az ő saját személyéről ad lehetőséget követlkeztetések levonására. Freud később bevezette a halálösztön fogalmát, a főként kora borzalmai, és leginkább a világháború hatására. Szerb Antal viszont az Utas és holdvilág című művében ezeket a fogalmakat sikeresen összekapcsolta, egymásra vonatkoztatta, sőt, vallástörténeti ismeretei segítségével szintén a világot magyarázó (legalábbis a regényhősök világát) rendezőelvvé változtatta.

A regényre egyébként is igaz, hogy Szerb Antalra olyan jellemző módon a természetfölötti nyomába ered, amit sajátos, egyéni humorral kezel, és tesz befogadhatóbbá, közérthetőbbé, elfogadottabbá. Sajnos, az irodalomnak ez a vonulata, amelyik életről illetve halálról tesz érvényes megállapítósokat, ritkán került be a mainstreambe, helyette az az esztétizáló, szövegközpontú, sőt, az utóbbi időben dekonstrukciós folyamat érvényesült, ami már nem tartja feladatának az olvasó mélyebb igazság iránti vágyának csillapítását, helyette a szerző és az olvasó közötti távolság jelszavának hangoztatásával újra csak a szerzőt állítja az irodalmi történés középpontjába. Kicsit olyan érzésünk keletkezik így, mintha kirúgnánk a szerőt az ajtón és bejönne az ablakon. Szerb Antalnál a középpontban maga a téma áll: a főhős ideggyengeségét (ha ugyan az), víziószerű, pszichotikus rohamát ugyanúgy ábrázolja, mint a regény vége felé az összekuszálódott szálakon keresztül bemutatott párhuzamos élet-, és halálszertartást. A regény népszerűségét az is magyarázhatja, hogy többrétegű, „mindenki annyit ért belőle, amennyi a szintje”, élő példája annak, hogy lehet posztmodern tulajdonságokkal felruházott regényt létrehozni a szöveg dekonstruálása nélkül, egy posztmodern előtti korban is, ami ráadásul saját létünkön is elgondolkodtat. 

0 Tovább

Aldous Huxley és Az érzékelés kapui

Aldous Huxley neve a húszas években vált ismertté, és hamarosan generációjának egyik jelszavává, a kulturális divat célpontjává lett. A koktélpartikon, úgy dobálóztak e névvel, mintha puszta említése is elegendő volna ahhoz, hogy valaki bebizonyítsa magáról: szellemes és modern személy. 1920 és 1936 között alkotja meg életművének jelentősebb részét. 1937-ben Kaliforniába költözik, ettől kezdve érdeklődése mindinkább a misztika felé fordul, könyveiben egyre többet foglalkozik a valóság és az illúzió szembeállításával. 1953-tól aktív résztvevője azon vizsgálatoknak, amelyeket a mexikói indiánok által régóta ismert meszkalinnal, a peyotl nevű gyökér hatóanyagával végeztek. Halála előtti utolsó mondatában LSD-t kért "izomba".

Mai olvasmányunk Aldous Huxley Az észlelés kapui című esszéje, amit egy meszkalin bevétel után írt. Annyira pontosan fogalmazza meg a létezés megsejthető lényegét, amennyire csak lehet. Úgy gondolom, a drog csak egy eszköz, az élményeket közvetítő ember személye legalább annyira fontos. Az észlelés kapui folytatásának tekinthető A menny és pokol című esszé, amelyben amellett érvel, hogy a menny és a pokol a földi életben, pontosabban bennünk van, mégpedig a bennünk lévő „tudat ellenpólusainak” nevezett, ritkán felszínre kerülő, mélyen rejtett, ismeretlen tudatállapotok formájában hozható felszínre. Szerinte ezek a tudati rétegek mindenkiben ott vannak, és ezeket előhívni hivatottak, többek között: a vallás, a művészet, a hipnózis, de leginkább is a meszkalin. Esszéiben elmeséli utazásait a tárgyak rejtett világának a legmélyére. Nekünk itt a legérdekesebb az elméleti részben kifejtett létfelfogása, illetve a skizofréniáról szóló fejtegetései.

A skizofréniáról annyi a véleménye (nagyon helyesen), hogy az a meszkalinbevétel inverze, és kisebb kitérőkkel egyenes út a pokolba, amiben nagyjából igazat is adok neki, bár pokol helyett helyesebb lenne az „alvilág”, vagy „alsó világ” szót használni, utalva az inkább sámánisztikus, mint keresztény gyökerire ennek az egésznek. A sámán, nem tudom, mennyire köztudott, de az úgynevezett „sámánbetegség” révén válik sámánná, nem csak úgy magától, aminek az alaptünete a pszichózis. Mai kultúránkban ennek a megfelelője leginkább a skizofrénia. A „jelölt” az ilyen esetekben kivonult a társadalomból, és ha sikerült életben maradnia, új sámán születt személyében. Sajnos, ez a mai társadalmunkban már nehezen kivitelezhető, ezért maradnak a városi sámánjaink, hospitalizált környezetben, és ugynúgy vagy túléli, vagy nem. Azért mostanában inkább szerencsére igen. Bár az egész dolog utóélete nem egyértelmű, mert sámán helyett lehet belőle akár leszedált zombi is. Ezt a bekezdést önkényesen toldottam be most, de remélem, nem teljesen haszontalanul. Szerintem szervesen kapcsolódik a témához, de lehet, hogy nem.

De koncentráljunk a skizofréniához képest biztonságosnak tekintett meszkalinbevételre! A meszkalinbevétel azért jó – bár, ha nem vagyunk rezervátumi indiánok, javasolt pszichiáter felügyeletével csinálni – mert olyan 8-10 óra múlva elmúlik a hatása, amíg skizofrénia esetén ennek az esélye gyakorlatilag zérus. Ráadásul a meszkalinnal a dolgok kellemesebb végét fogjuk meg: csak megnyugtató jellegű, pozitívabb kicsengésű hallucinációink vannak, és ha valami mégis rosszul sülne el, valamiféle nikotinos ellenanyag azonnal kihoz az „utazásból”. Az író beszámol arról, hogy az indián keresztények, az Indián Egyház misebor helyett előszeretettel alkalmaz meszkalinmámort, amitől még ráadásul a közösségi szellem is javul, nincs semmiféle agresszióra hajlamosító mellékhatása. Az európai keresztények között is el lehetett jutni ebbe az állapotba, mindenféle szer nélkül, böjt és aszkézis útján, említést tesz Aquinói Szent Tamásról, aki annyira belejött ebbe a gyakorlatba, hogy az addig nagyon fontosnak tartott műveit is egy csapásra elfelejtette megírni. (Illetve ebben a tudatállapotban nem tartottam már fontosnak az efféle világi hívságokat.) Ilyenkor a tárgyak is élénk színűekké válnak, és magasztos fényt árasztanak. Hirtelen értelmet nyer egy csomó minden, amit az alkotók, készítők és művészek beleálmodtak.

Az észlelés kapui (vagy Az érzékelés kapui, kinek hogy tetszik, „perception”) legfontosabb (és legerősebb) részének azt az elméleti fejtegetést érzem, amiben a szerző kitér az ember, vagy lény tulajdonképpeni lénységének mivoltára, hogy az ember, a nyelv, a kultúra, de leginkább maga a test és az agy mint organizmus csak szűrője annak a kozmikus lénynek, amik valójban vagyunk, és csak arra szolgál, hogy az ember ne érzékeljen egyszerre mindent, ami akár a szűkebb környezetében, akár tágabban, az egész univerzumban történik, mert különben mi lenne? Úgy van, óhatatlanul megbolondulna – teszem hozzá, megint önkényesen. Tehát minden agyi kémiai folyamatunk, minden nyelvi, kódfejtő képességünk, minden tudásunk behatárol, vagyis megvéd mindattól, ami odakint a kozmoszban van. Tehát az agy, az idegrendszer és az érzékszervek elsősorban eliminatívak és nem pedig produktívak, mint ahogy azt eddig gondoltuk. Ez nagyjából egybeesett az én saját tapasztalataimmal, illetve nagymértékben magyarázatokat ad azokra. Szóval itt most az egész témát berekesztem, egyrészt azért, mert nem akarom rabolni senki idejét, másrészt pedig azt tanultuk kommunikációból, hogy hagyjuk a végére a legérdekesebb részeket, annak érdekében, hogy felkínáljuk őket továbbgondolásra a hallgatóságnak/olvasóknak.

0 Tovább

In memoriam Project Xanadu

Hol volt, hol nem volt, éltek-éldegéltek a múlt században a humántudósok és a reáltudósok. A humántudósok kitaláltak valamit, de megvalósítani nem tudták, ezért szóltak a reáltudósoknak, akik megvalósítani ugyan meg tudták, csak nem teljesen akarták érteni, amit szerettek volna tőlük. A reáltudósok el sem tudtak képzelni egy olyan egyszerű dolgot, mint a hiperlink-hivatkozás (linkelés), hanem inkább mesterséges intelligencia szimulálásával próbálkoztak bonyolult parancsértelmelmező rutin (parser, interpreter) segítségével. A megoldást a szöveg vektorból mátrixszá alakítása jelentette volna, ami a hiperszövegek eredeti humántudósi koncencpciója volt, aminek során az információközlés dimenziója változott volna meg. Ehelyett egyszerű indexelés történt egy jelölő nyelv (HTML) segítségével, ami nem teszi lehetővé a szövegek kétirányű linkelését. A reáltudósok örültek, mert továbbra is dolgozhattak a mesterséges intelligencián, meg a szemantikus weben, a humántudósok pedig hoppon maradtak, mert nem alakult ki szerves kapcsolat a szövegeik között, amik után jogdíjakat kaphattak volna. És ebből lett az internet reáltudósoknak, amit továbbra is bonyolult programnyelvek és algoritmusok vezérelnek, amiknek az irányításáért pénzt kapnak, a humántudósok pedig maradtak bezárva örökre a Xanadu projektbe, és továbbra is szegények maradtak, és írkálhatnak állandóan az internetről, aprópénzért, orrvérzésig. Jó éjszakát, gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok szépeket!

 Ezt tegnap írtam. Jó. Eredetileg csak egy feltevés volt, de azóta utánaolvastam, és mit ad isten, mégsem vagyok annyira paranoid, mint gondoltam magamról. A kis tanmese történeti háttere annyi, hogy Ted Nelson 1960-ban alapította meg az első hipertext projektet, Project Xanadu néven. A projekt elnevezése Samuel Taylor Coleridge Kubla kán című versének állított emléket. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Nelson 1965-ben benyújtott egy tervezetet a megfelelő helyre, nevezzük most ACM-nek (Association of Computer Machinery), ami a számítógépek bonyolult szófeldolgozási eljárása helyett (ami akkor még nem létezett), egy szövegfeldolgozási eljárást javasolt a számítógépek processzorai számára. A kutatókat érdekelték ugyan Nelson ötletei, de valamiért mégsem tudták (vagy akarták) megvalósítani őket. Nelsonnak perdig nem volt meg a technológiai tudása, hogy maga váltsa valóra az elképzelésit. Nelson 1989-ben, amikor Tim Barners-Lee bejelentette a World Wide Webet, ötleteinek részleges megvalósulását látta benne, viszont határozottan nem tetszett neki a World Wide Web, ezt nyilatkozta róla:

“A HTML pontosan az, amit megpróbáltunk MEGELŐZNI.”

Később Nelson elképzeléseit igyekeztek lejáratni, a Wired magazin például 1995-ös jóniusi számában közölt egy cikket, Xanadu átka címmel, amelyben Nelson hipertext modelljét a számítástechnika leghosszabb ideig futó vaporware projektjének nevezték. A vaporware egy olyan új technológia, amit sokkal hamarabb harangoznak be, mint ahogy az elkészül, vagy a nagy hírverés ellenére végül el sem készül. A lényeg, hogy Ted Nelson elképzelései eléggé felemás módon valósultak meg, és az a “kis” ellentét az oka, hogy Tim Berners-Lee-t tartják ma az internet atyjának, aki mérnök és informatikus volt, ellentétben Ted Nelsonnal, aki viszont filozófus és szociológus. Valószínűleg az érintett felek “elbeszéltek egymás mellett” a WWW kifejlesztésének idején (már, ha egyáltalán szóba álltak egymással). Végülis mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy Ted Nelson víziója alapján őt tekinti az internet kitalálójának, vagy Tim Berners-Lee-t a megvalósításért. De valami nekem még mindig azt sugallja, hogy valami nincs egészen rendben az internet körül. Mégpedig az, hogy Ted Nelson egy szövegalapú gutenbergi modellt képzelt el, a jelenlegi, médiaszeméttel jelentősen megterhelt modell helyett, ahol minden abba az irányba mutat, hogy a szöveget mint szervezőelvet el kell tüntetni, de az én véleményem az, hogy a szövegek kihagyása az internet koncepciójából nem lehetséges, a rendszer tovább már nem egyszerűsíthető, butítható, reméljük, egyszer megtörik a “Xanadu átka”, és megvalósul a szövegközpontúbb világháló.

0 Tovább

30 éves a web (én meg 40)

A web, vagyis a világháló, vagyis az internet a napokban lett 30 éves. Tim Berners-Lee 1989. március 12-én publikálta a world wide webbé fejlődött rendszer kiépítésének első indítványát. Ebből az alkalomból beszédet mondott arról, hogy a web már nem az a hely, amit létre szerettek volna hozni, és dolgozni kellene a jobbá tételén. Sajnálatosnak nevezte, hogy a technológiai mágnások más adatain nyerészkednek, a kormányok kémkednek, befolyásolják a másik választási kampányát és teret nyert a gyűlöletbeszéd. Eddig tartott a rövid hírösszefoglaló, amit én most itt nem nagyon kommentálok, csak szeretném megragadni az alkalmat, hogy a témát brutálisan más irányba terelve elmondjam a saját véleményemet erről a “webdologról”, amit Berners-Lee szerint a világ 50%-a használ. Egyébként ez az egész webes dolog véletlenszerű és esetleges volt, divatos szóval “spontán”, mert csak egy Apple számítógépet szerettek volna tesztelni egy random projekttel, és Berners-Lee-nek annyit mondott csak a főnöke, hogy:

Miért nem csinálod azt a hipertextes dolgot?

És ez lett belőle. “Bú, boci, bú./Ne légy szomorú.” Egyébként szerintem már eső után köpönyeg ezt az elszabadult “webdolgot” megrendszabályozni. Például egyáltalán nem gondolták volna, hogy az átlagos felhasználó majd a jövőben szinte kizárólag a közösségi oldalakon, a szociális médiafelületeken fogja magát “jól érezni”, akár a valóság rovására is. Ezt én is kénytelen vagyok elfogadni, mégha nem is esik jól. Miért? Mert nekem a web elsősorban megmaradt publikálási platformnak, és nem pedig olyan közösségi helynek, ahol nem kell (sokat) fizetni a piáért, és nem kötelező énekelni, de még csak megszólalni sem. A webet az emberek nézelődésre, lazításra használják, és leginkább már csak a minél könnyebben befogadható, konzerv tartalmat keresik. Beindult a mémek tömegtermelése, a passzív befogadást lehetővé tevő vlogok, újabban úgy hallottam, egy TikTok nevű lebutított videomegosztó megy a legjobban Amerikában pölö.

És ez miért fáj most nekem annyira? Megmondom. Bloggerként állandóan a trendeket figyelni, és ahhoz alkalmazkodni nem egy lélekemelő feladat. Időközönként állandóan újraértelmezni magam a feszt megújuló webes környezetben, hát, hogy is mondjam csak, kissé… hervasztó. Meg az is van, hogy az egész gallyra vágja az egész “munkásságomat”, a web folyamatosan változó dzsángeló, de méginkább futóhomok, “ingoványos” talajon kell (kéne) valami maradandót hirtelen mondani, de ez körülbelül annyira tűnik csak lehetetlennek, mint a félrészegen a hóba pisálni valami jól hangzó aforizmát. Aztán meg, az ember nem lesz fiatalabb. És mégiscsak lehetetlenség, hogy a mindenkori bioritmusát a webes trendek határozzák meg. Hol van a terepe az egyéni (vissza)fejlődésnek, a jó öregedésnek, a szép halálnak? Na, jó, azt mindenki oldja meg magának, de komolyra fordítva a szót: az önkifejezés már nemcsak az egyén akaratán múlik, hanem a társadalmi elvárás, a “fogyasztói magatartás” nagyban befolyásolja, és ez baj.  Az nem tud nyugodtan kibontakozni, megvalósítani, amit szeretne, mert mire belekezdene, már idejét múlt az egész projekt. Mondok egy példát: most fejlődtem fel odáig, hogy webre tudjak tenni egy online szöveges kalandjátékmotort, de félő, hogy mire elkészülnék vele, már csak a nyugdíjasklubban tudom publikálni az eredményeimet. Más: Mondhatnám azt is, hogy saját akaratomból váltam antipszi bloggerré, most pedig a kult témával próbálkozom, de ez sem lenne teljes mértékben igaz. Az ember folyton a körülmények áldozatául esik, aztán az pedig behatárolja jó pár évre az útját, ahelyett, hogy szabadon dönthessen arról, mit akar és mit nem, ne pedig a trendek határozzák meg. Például sohasem gondoltam, hogy a 140, majd később a 280 karakteres megnyilvánulások elismert (elfogadott, eltűrt) szorgalmas művelője leszek egy Twitter nevű platformon. Hol már? Vagy, ha mondjuk lenne egy olyan (merőben virtuális) ideális olvasóm, aki ismerné minden webes megnyilatkozásomat, mondhatná, hogy újabban nem is az bennem a tiszteletreméltó, amit meg/leírok, hanem inkább az, amit nem. Ez azért elgondolkodtató. Meg van az a mondás, hogy “a kevesebb több”, szóval bizonyos értelemben rám is fér egy kis önmérséklet. Régebben minden gondolatomat leírtam, mert kevés volt, most sok van, de kevesebbet írok. A webes környezetben, a mai olvasási stratégia/befogadói attitűd nem teszi vonzóvá a hosszas szócséplést. Ennek jegyében búcsúzom is mára. Bye!

0 Tovább

Vásárhelyi Bea: Újabb skizofrén év

Bár már régebben olvastam, most hirtelen felötlött bennem, hogy erről a könyvről is írni kellene valamit. Miért? Mert szeretem itt összegyűjteni a skizofréniával kapcsolatos… hm, mondjuk így dokumentumokat, mert ez (valamiért) jó nekem, és mert (remélhetőleg) jó a szerzőnek. A könyv címe Újabb skizofrén év, ami lehetne akár egy lemondó, belenyugvó megfogalmazása annak, ami van (legalábbis skizofrén körökben), de nem árt tudni, hogy Vásárhelyi Bea előző könyve az Egy skizofrén év címet viseli, így a cím inkább valamennyire erre a kötetre utal. Az előző könyv tartalma nagyon röviden: egy skizofrén epizód során írt napló, plusz a szerző levelei a fiához egy mindkettejük számára nehéz élethelyzetben, amit itt nem részletezek, de kitalálható, legalábbis azok számára, akik a témában kicsit is járatosak. (Milyen nehéz életelyzetet élnek meg a skizofrén anyák újszülött gyerekeik kapcsán? Segítek: gyerekelhelyezési herce-hurca. Na, ugye.)

De akkor térjünk rá az Újabb skizofrén évre, ami nem olyan egyszerű téma, mint elsőre látszik. Elvileg egy egyedül álló skizofrén anya sztorija(i) falusi környezetben. Gyakorlatilag, persze, minden másról szó van kivéve a skizofréniáról. Én érteni vélem ebben a koncepciót: a szerző a skizofrén mindennapok bemutatásával arra tesz kísérletet, hogy bebizonyítsa: a skizofrén mindennapok egyáltalán nem különböznek a nem-skizofrén mindennapoktól, és ez jórészt sikerül is neki, mert egy régi Nietzsche címmel lehetne rá mondani, hogy „Emberi, túlságosan is emberi”. Másrészt viszont a skizofrénia szót annak a meghatározására használja, ami nem az. Persze, találkoztunk már ilyennel a világtörténelemben, annál inkább, mivel én is azt csinálom (Skizofrénia underground). A skizofrénia annyira erős stigma jelen társadalmunkban, hogy – mivel lemosni nem lehet – jobb híján figyelemfelhívó, reklámhordozó funkcióját használja ki az ember.

Újabb problémát vet fel a műfaji megjelölés: Skizofrén novellák. Nos, novellák is akadnak közöttük, de ez így megint félrevezető lehet, én inkább kisebb esszéknek, újságcikkekknek, napóbejegyzéseknek nevezném őket, de találó az újabb megfogalmazás rájuk: egypercesek. Ennek ellenére nekem nagyon tetszett a könyv (meg annak ellenére, hogy szinte semmiben nem értünk egyet a szerzővel, de az csak kb. annyit jelent, hogy a skizofrének gondolkodása annyira különbözik egymástól, amennyire csak lehet, egyébként ez a környezetemben is megfigyelhető). Ha nem értünk egyet sok mindenben, mégis mi tetszett benne? Először is, a gondolatok megfogalmazásának merészsége, másodsorban pedig, hogy teljesen életszerű, nem stilizált írásokról van szó, amiben már megjelenik nem egy helyen az onlájn világ is (leginkább a Facebook). Ami nehezíti az olvasó dolgát, az eleinte gyakori vesszőhibák megléte, amitől sajnos a szakmai, illetve nyelvtánnáculásra hajlamosabb közönség fanyalogva szokott elfordulni – pedig megéri végigolvasni a könyvet.

Egyébként azért is tetszik a könyv, mert olyan dolgokat hoz be a köztudatba, amik tabukat feszegetnek, ilyen például a szexualitás kérdése, amely témával a szerző rögtön az első írásában indít, aztán az onlájn világ megjelenítése a mindennapok részeként, amitől eddig a kortárs irodalom – legjobb tudomásom szerint – meglehetősen tartózkodott, illetve eléggé stilizáltan és modorosan vezette elő. Ezért mondhatnám, hogy a skizofrén szerzőknek lenne mit mondaniuk – urambocsá! – tanítaniuk az „egészséges”, „normális” (bár ők maguk is számtalan komplexussal, elfojtással, szorongással és egyebekkel küzdenek) társaiknak, már amennyiben hajlandók lennének többe nézni bennünket, mint irodalmi témát, erre azonban – egyelőre – nem hajlandók. Ebből egyenesen következik, hogy a könyv magánkiadás, ennek megfelelően az ára is megfelelően borsos, bár, az is igaz, hogy ezért cserébe egy eléggé terjedelmes, 90 írást magába foglaló, a szerző mindennepjait és gondolatait elég részletesen kifejtő könyvről van szó, ami nem egy estés olvasmány.

0 Tovább

Mi az a Szép új világ?

Manapság egyre többet használjuk a „Szép új világ” kifejezést jelen társadalmunkra, beleértve az információs robbanást, az elszigetelődést, és a valóság mint közös referenciapont fellazulását, a virtuális valóságokban való elmerülés hatására. De vajon tudjuk-e, mit takar a „Szép új világ” kifejezés? Ez egy könyvnek a címe, amit Aldous Huxley írt meg a múlt század 30-as éveiben. A cím már maga is idézet, eredetileg egy Shakespeare-műben hangzott el, amit a regény egyik főszereplője, John, alias a Vadember állandóan idézget. Már az is ellentmondásos lehet, hogy a regényben egy indián rezervátumból elhozott vadember képviseli a kultúrát, annak a világnak a megértéséhez azonban elengedhetetlen, amelyben a regény cselekménye játszódik.

Ebben a világban nincsen kultúra, hanem szenzifilmek vannak (a mozi mintájára), nincs nevelés, csak kondicionálás, nincs szülés, nincsenek szülők (az apa és anya szavak trágárságnak számítanak), csak lefejtés ván, ami valami mesterséges előállítása az embereknek. A társadalomban mindenki elégedett, sőt boldog, a társadalmi kasztokat a görög ábécé megfelelő betűjével jelölt csoportok jelentik, Alfa, Béta, Gamma, Delta és Epszilon, a maga körében mindenki elégedett, mert mindenki a saját feladatának megfelelően van kondicionálva (alvás közben hipnotizálva). Szinte kivétel nélkül mindenki boldog, a boldogtalanság csak az olyan emberekben ver gyökeret, akik valamilyen félresikerült eljárás áldozatai: Bernard Marx, akinek állítólag alkohol került gyerekkorában a lombikjába, John, a Vadember, aki rezervátumban nevelődött, vagy Helmholtz Watson, aki sajnálatos módon túl intelligens, ami rendszerellenes viselkedéshez vezet. Egyébként ő az egyedüli pozitív karakter a regényben, annak ellenére, hogy ő is jobbára boldogtalan.

Ebben a világban a boldogtalanság ugyanolyan rendezőelv, mint a boldogság, hamar kiütközik az egyénen, nem csoda, ha ezek a szereplők egymás melé sodródnak a cselekmény folyamán. Nincsenek fennkölt eszmék, amik ezekben a szereplőkben megvan, így nincs Isten sem, a vallás, a kultúra száműzve van, a tudomány erősen megszűrve, csak célirányosan használható. Egy tökéletes (nek tűnő) társadalom képe vetítődik elénk, ha valahol mégis félresiklana valami, akkor kerül elő a szóma, a tökéletes bódító-, és kábítószer, ami minden problémát megold. „Szóma, ha mondom, segít a gondon.” Ilyen és egyéb rigmusok segítégével bíztatják egymást az emberek, amiket gyerekkorban, pihenés közben beléjük kondicionáltak. Nincsenek szerelmes párok, csak erotikus játékok vannak, ebben a társadalomban „mindenki mindenkié”, így kerülve ki a konfliktusokat. Valamiféle transzcendens élmény mégis jelen van itt is, Henry Fordot teszik Isten helyére, „fordtiszteleteken” vesznek részt, ami rendszeresen szómamámorba és orgiába torkollik.

A regényben nincs jó és rossz, a társadalommal szemben álló renitenskedők csoportjának szempontjai a Vadember párbeszédében bontakoznak ki, Mustafa Mond, a Világellenőr ellenében, aki természetesen minden kérdésre tudja a kielégítő magyarázatot. Régen tudományos pályán volt, de most „a boldogság” érdekében tevékenykedik, ami mások boldogságát jelenti. A regény negatív utóbia (disztópia), nemcsak műfaji besorolása szerint, hanem amiatt is, hogy nem kínál megoldást, a lázadók világa ugyanolyan nyomasztó, mint maga a rendszer. A Vadember aszkézise és önsanyargatása nem tűnik működő alternatívának a fennálló társadalmi renddel szemben. Nincs tehát megnyugtató megoldása a regénynek, ez a jövőkép egy olyan zsákutca, amiből nincs visszaút. A Szép új világ hatással volt valószínűleg George Orwell 1984 című disztópiának megírására is, ahol már nem a joviális örömelv irányít, hanem a mindent átható hatalom és megfélemlítés. Röviden ennyi a Szép új világ univerzuma, és amit értünk ezalatt, amikor valaki idézgeti ezt a címet.

0 Tovább

A The Rasmus sikerreceptje

A befogadás a tengeren innen és túl

A 2000-es években berobbanó The Rasmus videoklipje nagy siker lett Európában és Amerikában, de a sikeres klip receptje más és más volt mindkét piacon az éltérő befogadási mód miatt.


A 2000-es évek elején megfigyelhető volt az a tendencia, hogy több rockzene alapú zenei produkció jutott be a világ zenei élvonalába, főként a népszerű zenei csatornák megnövekedett érdeklődése révén. Így kapott nagyobb figyelmet például a The Rasmus, Nightwish, Evanescence, Linkin Park, Limp Bizkit, hogy csak a legismertebbeket említsem. Ez a figyelemre méltó zenei fordulat az ezredfordulón eléggé rövid ideig tartott, és nemsokára újra visszatért a populárisabb zenei irányzatok egyeduralma. Viszont az is igaz, hogy mostanában ezt már könnyebben megtehetik az emberek az olyan (főként zenei profilú) közösségi oldalakon, mint például a YouTube. Akik főként a hagyományos médiából tájékozódnak, az említett zenekarokat könnyen 1-2 albumos előadóknak gondolhatják, pedig ez általában nem így van.Néhány zenekar ezek közül a mai napig is létezik, és kivétel nélkül mind létezett már a világhírnév előtt is. Így van ez a The Rasmus esetében is. A mai napig is fellépnek koncerteken, bár kétségtelen, hogy a legnagyobb sikerük akkor volt, amikor berobbantak a médiában az In the Shadows című számukkal, amelyből két videoklip is készült, az eredetileg nagyon egyszerű, szinte különösebb téma nélküli, stúdiófelvételt imitáló videoklip után felvették az amerikai zenei piacra szánt változatot, amiben már történet is van az ezúttal koncertfelvételt imitáló videoklipben. Egyik klip képi világa sem használ olyan bonyolult szimbólumrendszert, amit egy egyszerű néző ne tudna megfejteni, különösebb szakmai ismeretek nélkül is akár.

Az első klip annyira egyszerű eszközökkel dolgozik, hogy az már önmagában feltűnő lehet, az lehetett a klip készítésének az idején is, 2003-ban. A klipben a zenekar egy egyszerű, minimalista, mégis futurisztikusnak ható helyiségben játszik éppen, felváltva mutatják a zenekart és madarakat repülés közben, aminek szinte lehetetlen nem észre venni az utalását Hitchcock Madarak című filmjére. A klipben is ugyanaz történik, mint a Madarakban, az állatok betőrnek a helyiségbe, ahol a zenekar játszik. Viszont a filmmel ellentétben megjelenésük itt nem félelmet keltő, a zenekar nyugodtan játszik tovább a repkedő tollak között, míg a klip végén maguk is madárrajjá nem változnak. Az énekes-dalszerző (Lauri Ylönen) képeken gyakran van ábrázolva hollótollal a hajában, a klipben is így jelenik meg. A holló utalhat még jó eséllyel Edgar Allan Poe híres, balladisztikus halál-versére, A Holló című költeményre is. Ami magyarázná a dalszöveg hangulati elemeit is. Így már egyből két valószínű utalást lehet találni ebben az egyszerű klipben híres kultúrtörténeti előzmények nyomára. Talán azért is készült olyan ingerszegényre a klip, hogy az utalások világosabbak lehessenek.

A második (amerikai piacra szánt) klip mozgalmasabb, története van, „hollywoodibb”. Talán az amerikai közönség befogadói stratégiáját másnak értékelte a zenekar, mindenesetre némileg jobban kidolgozott történettel állt elő, mint a csak sejtető, hangulatokat átadó, utalásos szimbólum-nyelv. Az újabb klipben a zenekar koncertet ad egy bálteremben, és ezt látjuk, ezzel párhuzamosan pedig egy régifilm-hatást kiváltó technikával készült múltbeli történetet, melynek főszereplője egy szolgálólány, aki éppen megérkezik a munkaadó családjához. A szolgálólány szemmel láthatóan feszeng, nem találja tökéletesen a helyét az új munkájában, és a szemmel látható rossz közérzete kezdődő víziókban, hallucinációkban tetőzik, melynek során a munkájában sem tud kielégítően helyt állni, például elejti az étkészletet, ami összetörik. Hallucinációjában táncoló embereket lát, ami kezdetben ijesztőleg hat a számára, de később a valóság előli alternatívaként, kívánatos, de legalábbis kíváncsiságát felkeltő világként jelenik meg előtte, végül felfedezi, hogy egy tükrön át abba a világba juthat, ahol a The Rasmus zenél a bálteremben, és ő az itt táncoló közönség körvonalát látta vízióiban. A téren és időn átvezető „dimenziókapun” keresztül a szolgálólány eltűnik munkaadó családja otthonából, és abban a világban, amelyikben a The Rasmus és a közönség van, mosolyog, felszabadultnak, boldognak látszik. Ilyen esetekben két dolog szokott történni: vagy az érzékelő személy épelméjűsége kérdőjeleződik meg, mint A Holló című versben, vagy pedig utalhatjuk mint megmagyarázhatatlan jelenséget a transzcendens világába is. Hogy mikor melyik történik, mindig a bizonyítékok döntik el. Mivel a szolgálólányt a befogadó család később a klip végén nem találja a szállásán, valószínűnek tűnik az utóbbi, misztikus magyarázat a megmagyarázhatatlan eltűnésre, mint a megtébolyodás ténye. Ám mivel minderre nem direkt módon a bizonyítékokból, hanem indirekt módon, a bizonyítékok hiányából következtethetünk, a klip szerintem valahol a realitás és a természetfölötti határmezsgyéjén mozog, legalábbis ezt a látszatot próbálja kelteni, ezzel alátámasztva a dalszöveg mondanivalóját.

Összegzésként tehát elmondhatjuk, hogy a The Rasmus és a klipkészítők úgy gondolták, hogy más a befogadási kultúrája az európai közönségnek, mint az amerikainak, mert az eredeti változatban (Crow version) csak szimbólumokkal sejttették a transzcendens világához való kötődést, úgy gondolták az amerikai változatban (US version) komplett kis mozifilmet kell a közönség elé varázsolni, hogy dekódolni tudják a film üzenetét. Ami a műveltebb (vagy, mondjuk így, könyvközelibb) Európában egy-két szimbólumban elintézettnek tartja a hangulat visszaadását, az amerikai fogyasztónak egész kis hollywoodi történetet varázsol a szeme elé, mert így gondolja elmesélhetőnek a szerzői szándék által sugalmazott hangulatot. Amíg az első változat a Gutenberg-galaxis logikáját követi az utalás (allúzió) technikájával, a második verzió a Spielberg-univerzum szabályait követi Hollywoodra jellemző cselekményével. 

0 Tovább

Vörös postakocsi lapszámbemutatón voltunk

A Vörös postakocsi mindig is a kedvenc folyóiratom volt. Nem azért, mert nyíregyházi, hanem azért, mert a legjobbnak tartom a most megjelenő folyóiratok között. “Irodalmi, művészeti, kritikai folyóirat.” Nem túlságosan elszállós, elvont, épp csak a megfelelő mértékben. Nagyon jó! Ez való nekem! Mindig megveszem. Sajnáltam is, amikor egy időben nem jelent meg, csak interneten. Bár mostanában hajlok afelé a trend felé, hogy csak megveszem a folyóiratokat, magazinokat, és itt porosodnak olvasatlanul. Mivel már évek óta nem voltam semmi ilyesmi rendezvényen, összeszedtem magam, az összes bátorságommal együtt, és elindultam.

Az utolsó pillanatban egy ismerősöm is eljött, első körben egy R. D. Laing könyv kapcsán, de mondta, hogy ő is jön velem. Nagyon helyesen, mivel egyéb ismerős nem bukkant fel, akinek a jövetelére esetleg még számíthattam volna. Gondolkodtam, hogy előbb vegyem meg a lapszámot, és úgy menjek a bemutatóra, vagy inkább ne. Végülis nem is volt időm, de jól jártam, mivel a műsor kezdete előtt a kezembe nyomtak egyet, még sosem kaptam ingyen folyóiratot senkitől, úgyhogy nagyon meglepődtem, hogy valaki ilyen formában is támogatja a szegény, egyetemista skizofrén bloggerek közösségét, mely közösség tudomásom szerint 1 főt számlál.

Rátérve az eseményekre, elsőként Zalán Tiborral hallhattunk beszélgetést, melyben a regényírása műhelytitkairól beszélt hosszabban, mely műhelytitkok esszenciájaként azt nevezte meg, hogy a kiadók szorongatásának hatására írta meg a Papírváros című regényfolyamának a darabjait. Az egész regényírás egy ártatlan hazugsággal kezdődött nála (mivel egy interjúban azt találta mondani, hogy éppen regényt ír, ami nem volt igaz), amit számon kértek rajta, majd szemfüles kiadók különféle módszerekkel (viszki/pénz/kötbér/stb.) újabb és újabb regények megírásába hajszolták. Beszélt még arról, hogy kilépett a kettévált írószövetség mindkét feléből, és hogy ez milyen eredménnyekkel járt nála. Aztán felolvasott még néhány verset, ami szintén megrendelésre készült. Ránézve elég átlagos kis versek voltak, de amikor elkezdte felolvasni őket, akkor éreztem csak igazi hatásukat. Nem hiába mondta Kányádi Sándor, hogy “A vers az, amit mondani kell.”

Az est további részében egy zajművész improvizációs performanszát hallhattuk, és kisebb mértékben láthattuk, szerintem elég jól sikerült, mert az előadás alatt csak hárman menekültek el. Egy hegedűből, meg különböző városi zajokból állt a műsorszám, legalábbis, amennyire meg tudtam ítélni, rám eléggé nyomasztóan és horrorisztikusan hatott, de nem is az volt a legfőbb probléma, hanem az, hogy egy idő után már úgy éreztem, mintha a fejemet fogva akarnák a gerincemet kiemelni a testemből, és a kezdődő fejfájásom enyhe hányingerre váltott. Szerencsére véget ért, mielőtt kitaccsoltam volna, viszont a mellettem ülő ismerősöm nagyon el volt ragadtatva, teljesen kikészült az extázistól, és végül egyedül mentem haza, mert ott akart maradni a zajművésszel. Hát, igen, kinek az interjú és a versek, kinek a zajművészet tetszik jobban. Ez volt egyébként az első ilyen rendezvény, amin voltam már több, mint egy évtizede, és szerintem elég jól viselkedtem ahhoz, hogy legközelebb is beengedjenek mint média szakos wannabe újságírót.

0 Tovább

Tanítsunk Magyarországért!

Egészen kezdek megbarátkozni ezzel a Tanítsunk Magyarországért! mentor programmal. Eredetileg ugyanis tanárnak készültem. Az élet, úgy látszik, kárpótol sok mindenért, amit az eredeti terveim szerint nem sikerült elérnem, most megkapom kerülő utakon. Ez viszont ezt eredményezi:

Eredeti terveim között a tőlem akkoriban megszokott pontossággal hozzávetőlegesen a következők szerepeltek, ha megkérdezték, "mit fogok csinálni, ha nagy leszek", erre a válaszom még 27 évesen is a következő volt: "hát, majd írok valahová valamit, esetleg majd tanítok valahol valamit". Amúgy életterveim között szerepelt még némi sörgyári munka, meg berúgás esténként, és kalap, hatszáz. Ezek nem túl nagyralátő tervek, azt hiszem, máris kihúzhatok szinte mindent erről a listáról. Aztán nem számítottam arra, hogy egy időben lenullázom magam, hathatós intézményi támogatással a pszichiátria részéről. (Egyébként a pszichiátia ma megszerezte az első jó pontját a 13 év alatt, amióta kapcsolatban állok velük, az ügyet nem részletezem, most már csak arra kell vigyázni, hogy el ne szúrják.) Na, de térjünk csak vissza a Tanítsunk Magyaországért! programra:

Úgy néz, ki, a mi csoportunk lesz az első ilyen jellegű mentor csoport a keleti régióban, ami magában foglalja Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megyéket. Az egyetemen, ahova járok, közel 300-an jelentkeztek első körben mentornak, köztük én is. A program a vidéki iskolák tanulóinak felzárkóztatására jött létre. Első körben a következő dolgokról tanultunk: volt egy általános pedagógiai fejtágító, aztán tanultunk a HH (hátrányos helyzet) jelenségéről, a HHH (halmozottn hátrányos helyzet) jelenségéről, valamint a cigány/roma kérdésről. Bevallom, ezen a ponton majdnem sikerült feladnom, nem azért, mert diszkriminálnám bármelyik csoportot, hanem azért, mert az eddigi 40 évem során közöm nem volt se a cigány/roma kérdéshez, halmozottan hátrányos helyzetet pedig még csak fényképről se láttam. Így aztán kétségek merültek fel bennem, hogy mennyire leszek én hiteles ezeknek a gyerekeknek a szemében. Aztán a mai órákon a serdülő korról volt szó, és hirtelen beugrott, miért is akartam annak idején tanárnak menni. Hogy segítsek az olyan serdülőkön, akik vannak annyira deviánsak, mint egykor én voltam.

Tanultunk arról is, hogy a serdülőkor (eredetileg 14-17 év) olykor kitolódhat, erre a legjobb példának magamat tudnám felhozni, nekem kb. 40 éves koromra sikerült befejeznem a posztpubertás periódusomat. A serdülőkort mindenki másképpen éli meg, valaki arról számol be, hogy nincs is miről beszámolnia, mert nem érzett ebben az időszakban semmi különöset vagy szokatlant, de a legtöbben átéljük a már ismert viselkedési változásokat, és meg is szenvedjük rendesen. Vannak, akik "világgá szöknek", gyakori a cigarettával, alkohollal, kábítószerekkel való visszaélés veszélye. Köztudomású, hogy a függőség, ha ki is alakul, kisebb rombolást végez későbbi életkorban, valójában 14 évesen igazán nem kéne ilyesmikkel szórakozni, meg tilos is. "A drog rossz, értem?"

Nem csak ezzel lesz feladatunk, számtalan valós probléma felüti a fejét fiatalkorban: lányoknál, anorexia, bulímia, fiúknál izomnövelő szerek használata, és a falcolás is előfordul, ami eredetileg a nevelőintézetekben ütötte fel a fejét, a jelentése: önsértés éles tárggyal, ilyesmi. Az oka eléggé bonyolult, most nem akarok mélyebb pszichológiai magyarázatokba kezdeni, mert ennek a témának igazán nem vagyok a szakértője, de valami olyasmi játszik közre, mint az önbüntetés, a lelki üresség megszüntetése fájdalomérzet kiváltása által, hogy csak kettőt említsek. Tőlem ezek midig távol álltak, rám némi szerhasználat volt inkább jellemzőbb. Aztán felmerül a kérdés, melyik a hitelesebb mentor, aki maga kipróbálta már ezeket, vagy az amelyik nem, az is meg lett említve, hogy előfordulhat olyan is, aki maga is hasonlóval küzd több-kevesebb érintettséggel. (Igazán nem értem, kire célzott az oktató, amikor ezeket mondta, biztos valaki másra, mint én...)

Végezetül a szeminárium krediértéke 2, 30000 forint ösztöndíj jár vele havonta, így a havi keresményem most már fixen olyan 140 ezerre ugrik, ami azért nem rossz teljesítmény heti 28 órás elfoglaltságokért mindösszesen. Ha úgy vesszük, egy hónapban 4-5 napot kell végigdolgozni ezért az összegért, a többit egyetemre járás, lébecolás, önmagam fejlesztése teszi ki. Ezt nem csak azért írtam le, mert régen mindig ebben mértem le a fejlődésemet, és telerinyáltam a blogot a kevés pénzről, de most, hogy van, egyre inkább kezdem nem ebben mérni, hanem abban a tudásban, amire időközben sikerült szert tennem. A tudás, hatalom, kezdem megérteni a mondást. Nem felvágni akarok vele, isten ments, csak vázolnám, hogy mindig van kiút a rossz élethelyzetből.

Tanulság - egyelőre - nincs. Poén volt, csak elfelejtettem. Lelkesedés van.

0 Tovább

Friedrich Nietzsche ürügyén

„Nietzsche, Nietzsche, Nietzsche,

Fantasztikus!”

Könözsy Laci

Volt szerencsém nemrég befejezni Friedrich Nietzsche Bálványok Alkonya című művét. Nietzsche nevét Sigmund Freudé mellett szokták emlegetni, mint egyfajta paradigmaváltás képviselőiét. Azt hiszem, rám is sorfordító erőként hatott Nietzsche írása. Majd azt is elmondom, miért. Először is, nézzük, miről van szó a műben, ami egyik utolsó műve volt, mielőtt elméje kihúnyt volna. Az, hogy kihúnyt, nem valami hatásvadász elem akart lenni, nem is régies, archaizáló alak, tudtommal tényleg ez történt vele élete utolsó periódusában. Nos, Nietzsche, ebben a könyvében „kalapáccsal filozófál”, azaz megpróbál szétverni (vagy legalábbis betámadni) egy sor filozófiai és kulturális rendszert, majd ezután rátér az önmagát dicsérő, dicsőítő részre, ezzel párhuzamosan másokat is szapulva. Egyébként a könyvben semmi nincs, amit én ne tudtam volna már 16 éves koromban, ja, persze, én már a nagy paradigmaváltás után születtem, tehát nekem már könnyű dolgom volt.

Fő gondolata mindenféle vallás és morál felesleges, sőt, egyenesen káros volta, elméletét ki is bontja, természetesen kevésbé rendszerező, mint inkább töredékes formában. A vallás az emberi természet ellen való, a morál az emberi természet ellen való. Tiszta sor. Valahol megemlíti, hogy az ő emberi természete pontosan az, hogy úgy fejezze ki magát, ahogyan kifejezi, szóval ez az egész írás voltaképpen szüksészerű – ezt már csak én teszem hozzá. Miközben olvastam helyenként szerencsétlen, nem mindig izgalmas, ám voltaképpen helytálló megállapításait, egy ponton nagyon éreztem, hogy hatni kezd rám az egész szöveg. Csak nem úgy, ahogy vártam. Eleinte az volt a hozzáállásom, hogy tetszik ez a dühös filozofálás, ez a kalapácsfilozófia. Aztnán belém hasított, hogy „de hát eddig én is ezt csináltam, gondolom, természetem szerint, Úristen, csak nehogy én is ilyen legyek a végén”. Nem az elmekihúnyásra gondolok, hanem az egészre.

Persze, egy csomó minden szarság van a viágban, az egyik legszarabb a pszichiátria. De tegyük fel, hogy jót akarnak. Persze, a morállal és a vallásokkal is jót akartak. Mindegy. Rájöttem, hogy nekem is véges az időm, és ezt kalapácspszichológiára pazarolni nem a legszerencsésebb. Vagy: egy idő után unalmas lesz. Unalmas, hogy mindig mindenben igazam van. Unalmas, hogy mindig mindenkit leszólok, pont, ahogy Nietzsche tette. Semmi dolgom már a pszichiátriával, azon kívül, hogy néhány szállal még mindig kapcsolódom hozzá, munkakörömnél fogva, magánéleti dolgok kapcsán, de személyemben különösebben már nem vagyok érintve. Szóval részemről a téma jórészt befejezettnek tekinthető. Úgy is felfoghatjuk, hogy ezzel a sorsára hagyok százezer embert, de számomra nyilvánvalóvá vált, hogy ami eléri a célját társadalmi szinten, eljut esetleg szakmai helyekre is, az a skizofrén populáció jelen idejében falra hányt borsónak bizonyul. Sorstársaink szépen mondva basztak a renoméra a múltban is, most is, és valószínűleg a közeljövőben sem lesz ez másként. Innentől kezdve nem jósolok nagy jövőt ennek a fajta kalapácspszichológiának.

Most már tényleg mindent elmeséltem oda-vissza, míg sorstársaink megigézetten merednek a bálványra, a pszichiátriára, addig én eszement módon nyargalásztam ebben a virtuális rezervátumban. Valójában bele vannak szuggerálva, bele vannak hipnotizálva egy szerepbe, amiből képtelenek maguktól kijönni. Nincs meg hozzá, többek között: az akarat, a bátorság, az ész… bár, ez utóbbi még talán lenne valamennyi, és akkor a legfontosabbat még nem említettem: nincs meg hozzá a társadalmi-pénzügyi státusz… A pszichiátria, le merem fogadni, a jelen pillanatban is elképzelhetetlennek tartja, hogy egy skizofrénnek tényleg, úgy istenigazából pénze legyen, nem csak játékpénz… valahogy hozzátapadt a nincstelenség a skizofréniához, egyik-másik kezelőorvosom egyenesen felháborodott azon, hogy nekem van… előadásokat tartanak a pénzbeosztásról, a takarékosságról, de arról nem tartanak előadásokat, hogy társadalmi jogokhoz és pénzhez kell jutni ahhoz, hogy jelentsen bármit is a takarékosság. Mentális betegként ez a Nietzsche-i értelemben vett hatalom akarása valahogy nem működik, de még az élni akarás, a vegetálás is alig, mert az ember eltompul belé, deklasszálódik, a társadalomban visszafelé halad.

Szóval, egy időre búcsúzom, legalábbis ebben a témában, és üdvözlöm a kormány egészségügy témában tett intézkedéseit, de ameddig kétségek merülnek fel aziránt, hogy a skizofrén közösségek képesek épelméjű tárgyalófélként részt venni a róluk lefolytatott kérdésekben, a témához nincs mit hozzátennem. Addig is… skizókat a parlamentbe!

0 Tovább

Sorstársiasság, diszkrimináció

Nemrég kezdődött egy tréning az egyesületben, ami rávilágított arra, hogy nekem mennyire alapvetően változott meg a viszonyom a sorstársakkal és a sorstársi közösségekkel kapcsolatban. Nem tekintem magam lángoszlopnak, sem követendő példának, köszönetet sem várok el semmiért, amit akkor írtam, amikor még komolyan vettem ezt az egész sorstársi viszonyt a többi mentális beteggel, különös tekintettel a skizofrénekre. Sajnos rá kellett döbbennem, hogy nekem már egyre kevesebb a közöm a sorstársak és segítők nagy, Stockholm-szindrómás játékához, amit összefoglalóan pszichiátriának nevezünk. Egyre inkább úgy gondolom, hogy egy eléggé visszahúzó játszma részesévé váltam, amikor felvállaltam a sorstársiasságot, és ami ezzel jár. Szép elgondolás volt a sorstársiasság, csak sajnos úgy, ahogy ezt eddig felülről szervezi (vagy szervezte) a pszichiátria, sajnos mára meglehetősen elavulttá, működésképtelenné vált.

Téves sorstársiasság

Ezt az egész sorstársi dolgot a diszkriminációval együtt a pszichiátria találta ki, hogy konzerváljon egy állapotot, és a mentális betegeket megtartsa a státuszukban. Volt egy érdekes beszélgetésem errő a sorstársi dologról egy sorstárssal. Az egész sorstársi tévgondolat onnan jön szerintem, amikor még azt gondolták, hogy a skizofrénia egy olyan „betegség”, ami „negatív tünetekkel” társul, és azonos tulajdonságokkal és személyiségekkel rendelkező klónokat, egyenzombikat csinál az emberekből. Néhányan még mindig ezt gondolják. Szerencsére ma már elég sokan rájöttek, hogy a „negatív tünetek” gyógyszermellékhatások. Az egyik skizofrén beteg semennyire sem hasonlít a másikra, ha ragaszkodunk is a „betegség” meghatározáshoz, akkor is belátható, hogy az egyik influenzás sem lesz ugyanolyan ember, mint a másik, a tüneteik hasonlósága ellenére. Vagy vegyük a cukorbetegséget, magas vérnyomást, amikhez hasonlítani szokták a skizofréniát. Ki hallott már olyat, hogy magas vérnyomásos csak magas vérnyomásossal barátkozzon, hasonló tünetei miatt? Jellemző még egyébként a pszichiátriai módszerekre, hogy ezeket mint a skizofrénia "társbetegségeit" említi. Azért ekkora csúsztatásokat kitalálásához a gyógyszermellékhatások palástolására, amit évtizedekig csináltak, eléggé nagyfokú és pofátlan cinizmus szükséges.

Képzelt diszkrimináció

Diszkriminációt én a legtöbbet az egészségügyi ellátórendszer részéről tapasztaltam, félművelt pszichiáterek és a barbár kiszolgálószemélyzet (pl. ápoló) részéről. A diszkrimináció fellegvára maga a pszichiátria, és ezt nem átallja rávetíteni a társadalomra, holott ő maga gerjeszti, hogy később mint a diszkrimináció ellenes küzdelem élharcosa lépjen fel. Az egyéb egészségügyi osztályok (pl. a sürgősségi) sem a toleranciájáról híres a skizofofrénekkel szemben. Egyébként is jellemző a problémaközpontú megközelítés, miszerint egy skizofrén ember minden egészségügyi problémája csak mentális természetű lehet, ha másféle egészségügyi problémája támadna, úgy veszik, hogy szimulál vagy hipochonder, a betegségéből adódóan. Ez a tudatlanság, félműveltség kiterjed a pszichiátrián túli egészségügyi dolgozókra is, a legrosszabb a félinformációkkal rendelkező egészségügyi személyzet, mert kétféleképpen reagál erre a betegségcsoportra: vagy a hiányos ismeretei alapján rossz döntést hoz, vagy éppen figyelmen kívül hagy minden infót. A társadalomban tapasztalt diszkrimináció a skizofréniával szemben csakis a pszichiátria hatására alakult ki. A múlt század elején a skizofrénia "modern, divatbetegség" volt, mint napjainkban a depresszió, a negatív jelentéstartalom a pszichiátria áldatlan tevékenysége során tapadt hozzá.

Az ellátórendszer vakfoltja

Az információs társadalom egyik áldásos hozadéka a pszichiátria jogköreinek a megnyirbálása lett, azt mondom, szerencsére, a modern eszközöknek köszönhetően hamarabb fény derül a pszichiátria túlkapásaira, visszaéléseire. Ebben a társadalmilag hasznos és jelentős folyamatban, azt hiszem, élen jártam, amikor nyilvánosságra hoztam (és hozom) az ott tapasztalt bánásmódot. Például nincs már kényszerbeszállítás, csak ön-, és közveszélyes állapot esetén. Ezt a helyzetet is képtelenek helyesen kezelni, úgy vannak vele, hogy akkor mostantól mindenki csinál, amit akar. Nem tekintik önveszélyesnek, ha valaki állapotából adódóan kiesik az ellátórendszerből, és ezért pénz nélkül marad, sőt, nem is törekszenek az állapot kezelésére, hanem irány valamelyik pszichiátriai gettó, vagy az illető az utcán végzi. Vagy halottan. Sajnos szaporodnak az ilyen jellegű esetek, amik a tudomásomra jutnak. Hogy, hogy nem, az ügyben én is érintett lettem, szerencsére nem saját személyemben, csak közvetve, egy közeli ismerős által, aki azóta már megfelelően eltávolította magát mindenkitől, a vaóságtól is, csak a saját, belső idejében létezik.

Konklúzió - szubkulturális s/m

Mivel mondhatjuk hogy félig-meddig már kint vagyok az ellátórendszerből, időm jó részét egészségesek között töltöm pl. az egyetemen, de vehetjük azt is, hogy a blogot is inkább az egészségeseknek írom, a Twitteren is normális emberekkel társalgok. Nem azért, mert direkt keresném az ilyen jellegű társaságot, dehogy. Sőt, ellenkezőleg, évekig elzárkóztam előle, ami hiba volt. Nem tartom már különbnek a mentális betegeket a pszichiátereknél, ugyanazt a játszmát játsszák, szükségük van egymásra ebben a szubkulturális szado-mazo játékban, mindkét csoportnak a megélhetése függ ettől. A két csoport pénzügyi helyzete között természetesen ég és föld a különbség, de az ellátásukat (nevezzük ellátásnak) mind a két csoport az egészségügyből kapja. A múltkor volt egy beszélgetésem, ahol a beszélgetőtársam felvetette, hogy több pénz kellene a pszichiátriai ellátásra, heti több, 45 perces pszichoterápiára, és egyéb hiábavalóságokra. Én pedig nem látom értelmét, mivel a mai pszichiáterek elvben a Rogers-i módszert követik, a gyakorlatba viszont semmit sem sikerül átültetni, ami nem csoda, mivel, úgy veszem észre, mostanában inkább minden más leköti őket, a munkájukon kívül. Hivatástudat? Szaladjunk! Sem idő, sem energia nem jut már a "páciensekre" vagy "kliensekre", sem a gyakorlatban, de elméletben sem, minden orvos minél hamarabb szeret kiszabadulni a pszichiátriáról, és elfelejteni mindent, ami ott történik. Ezért nem kárhoztatom őket, én is így vagyok vele, de akkor ne vegye el se a fizetését, se a hálapénzt olyanoktól, akiket semmibe vesz, ráadásul nagyságrendekkel szegényebb nála.

0 Tovább

Ürs - A nyulak uralma beteljesül - de tényleg

Az utóbbi időben nem túl sokat foglalkoztam sci-fivel, mármint ahhoz képest, hogy az egész kultúrafogyasztást a sci-fi könyvekkel és magazinokkal kezdtem el annak idején a megyei könyvtárban, kb. 30 éve, és még mindig ugyanabba a könyvtárba járok, ugyanazok közé a régi bútordarabok és könyvárosok közé – a könyvtárat azóta felújították, az arcok és a körülmények mit sem változtak az életem folyamán, csak annyit, hogy dühödt flamewart folytatok a Twitteren ellenük, mivel az évek során meglehetősen megkeseredett, cinikus magatartást vettek fel, sajnos, azt kell mondjam, velem együtt. Mostanában én is elkövettem sci-fi írás(oka)t, egy egyetemi bölcsészhorrornak indult, de aztán mégis inkább sci-fi lett belőle, és A Zegyetem címet kapta. Jelenleg sehol sem olvasható, az első offline írásomnak tervezem, ha megérjük, mire elkészül.

De hogy ontopik is legyek, az Ürs is egy sci-fi, hát, persze, és nyulakról szól, ez már nem lenne annyira nyilvánvaló. Volt annak idején egy híres rpg makeres magyar projekt, a Nyulak uralma beteljesül, egy Dragonskull (aka Skalle) nicknevű ürge (nem nyúl!) fejleszt(g)ette, engem erre emlékeztet ez az egész Ürs. A nyulas sci-fi történetek közös pontja lehet, hogy nagy érdeklődést váltanak ki a környezetükből, az Ürs leginkább a benne található grafikák, egyedi szövegtípusok, és az egész képi ábrázolás forradalmi újdonsága miatt lett népszerű interactive fiction-ös körökben.  Amúgy kellemes színvilágú, kékes-lilás árnyalatban játszik az egész , fantasztikus, űrbéli hatást kölcsönözve a kalandjainknak. Az Ürs a nyulak nagy öregjeinek az összességét jelenti, akiket fel kell keresnie a játékosnak, aki egy “rabbit hero”-t, avagy nyúl hőst alakít.

Hogy mitől válik hőssé, aki egész életét nyúlként egy űr-üregben töltötte, nem csinált mást, mint és evett-ivott, és (vélhetően) szaporodott, mint az összes többi egyéb nyúl? Természetesen a körülmények teszik azzá. A nyúlüreget mostanában folyamatosan THUD-ok érik (ezek ilyen katasztrófa-félék, mert hullik tőlük a vakolat), és ezek a THUD-ok végleges elpusztulással fenyegetik a nyúlüreget, benne a nyúlkolóniával (különös tekintettel a bébinyulakra, természetesen). A THUD-okat a szövegben például pirosan dobogó képregényszerű szövegtípus jelzi, de amúgy is megfelelően rejtélyes és fantasztikus jelenségek, magyar fordításuk nincsen, a szó angol nyelven sem értelmes, csak nyúl-nyelven. Felszín alatti alagutakon, és felszín fölötti járatokon keresztül vezet az utunk (vagyis ugrálunk végig), amíg találkozunk a nyulak nagy öregjeivel, az Ürsökkel. A tőlük kapott segítség alapján kell újra visszatérni a felszín alatti világba, és az ott működő masinák segítségével megszüntetni valahogy a THUD-ok bekövetkezését.

A játékban nem igazán lehet eltévedni, a már használt járatok (bocsánat, linkek), más színre váltanak, és különben sem annyira nagy az egész nyúl-birodalom, hogy ne tudnánk beugrálni (bejárni) fél óra alatt, pont, amikor már kezdenénk felhúzni magunkat az egész hülyeségén és abszurditásán, ráhibázva valahogy a megoldásra, ami a föld alatti járatokban elhelyezett gépek nyomkodásában rejlik (ne feledjünk előtte beszélni a nyúl-öregekkel!). Ha valaki még mindig nem hiszi el, hogy ilyen komolytalan témában írtam bejegyzést egy komoly blogba, megnyugtathatom, hogy ez csak egy különleges eset, az egész csak a játék magával ragadó varázsának és bájának szól, és amúgy sem idegen tőlem annyira ez a hangvétel, egy időben azért hagytam abba az írást, mert nem tudtam kifejezni a bennem lévő rossz kedvet, hanem mindig előjöttek közben a komolytalan témák. Később meg már nagyon is ki tudtam, de ez már megint nem teljesen ide tartozik. Örüljünk az Ürsnek, nyúljunk a nyulas játékok nyilvánvalóan legjobbjának nyilvánítható, nyúlánk nyilakkal nyilván kijelölt, hosszan elnyúló nyílása felé!

https://urs.rabbitrabbit.city/

A játék természetesen ingyenes és online, azonnal játszható! ;-)

0 Tovább

Rend és rendetlenség

A környezetem megítélése rólam az első sikeres vizsgaidőszak után

Furi nap mint nap bejárkálni a melóba a vizsgaidőszak után. A főnökség ragaszkodik hozzám, annak ellenére, hogy finoman szólva se vagyok a munka hőse, a munkatársaim körében megosztó vagyok, de inkább a "kanál víz"-effektus működik, a szüleim szerint is ők az értelmesek és én sokkal ostobább vagyok a műhelyben dolgozó kollégáimtól, csak tanulhatnék tőlük. Bizonyos értelemben igen. De inkább nókommentes a téma részemről. Az egyetemen a tanáraim és a csopitársaim eléggé bírnak, ahogy meg tudom ítélni. Azt hiszem, ezt fogadom el mérvadónak ezután. Való igaz, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. Mostanában sokat beszélgettem a szoc munkással egy közös érdekeltségünkben álló ügyről. Azt mondta, hogy örül mindannak, amit elértem, ezt én megköszöntem, csak azt felejtettem el elmondani neki, hogy az egyetlen út ahhoz, hogy valaki eljusson idáig, a magafajta "segítőkön" való keresztülgázoláson át vezet, de legalábbis az ignorálásán keresztül mindannak, amit összehordanak. Eszembe jutnak a pszichiáterek sorra, az utolsó azt találta mondani, hogy már az is nagy eredmény, hogy egyáltalán megjelentem az érettségin. Aztán, persze, kiderült, hogy az is 5-ös lett, azóta meg majdnem minden. Apám szerint szerencsém van. Eszembe jut Douglas Adams egyik regényéből (Viszlát, és kösz a halakat!) az Esőisten, aki civilben kamionsofőr, és mindig ott esik az eső, ahol ő jár, és száztizenvalahány esőfajtát különböztetett már meg. Ez is valami ilyesmi lehet, ez a vakszerncse. Egyébként, akinek fingja sincs a bölcsészetről, csak a Mekis viccet ismeri rólu(n)k, azt veszi észre, hogy a bölcsészek "tudnak mondatot szerkeszteni", amit persze mindenki tud, csak valahogy sohasem akar. "Átmentem volna a Grand kanyaron, csak nem akartam." - Boborján is valahogy így volt vele.

"Hogy van? Jól? Megyünk tovább..." - Dr. K., Nypszch, vizit

De a lényeg, amiről beszélni akartam, a rendrakás. Komolyan mondom, az egész pszichiátriának közös tömegpszichózisa ez a rendrakási mánia. Nekem például erre hivatkozva kérték a gyámság fenntartását, aki igazán sz@r állapotban van, meg azzal takarózik, hogy mennyire rendet tart. Minden csak a felszín, ugye. Ahogy olvasom a témában a _múlt_század_közepi_ (szak)irodalmat, azt kell, hogy mondjam, hogy a pszichiátria fejlődik, legalábbis gyógyszerek tekintetében, vagyis annyiban, hogy gyarapszik a gyógyszerek száma. Mondjuk, ezeknek az alkalmazása már más kérdés. Valakinek már évtizedek óta "nem találják el" a gyógyszerét. Célzóvíz? A módszerek tekintetében pedig az orvostudomány (vagyis a pszichiátria "tudománya") kamikázerepülésben tart a mínusz végtelen felé. Rendet raksz vagy nem? Ennyi a titok? Ettől talán még Blauer is megfordul 1x-2x a sírjában. Ez a lózung, hogy "nem tudja ellátni magát", erre harapnak, erre vérben forgó szemmel ugranak. Mi az, hogy nem tudja ellátni magát? Be vele a kóterba! Édes f@szom, te, aki ellátod magad, meg mindenre gondot viselsz, családod van, intézményt vezetsz, csak éppen a munkádat nem vagy képes normálisan ellátni, rólad mit mondjak? A lóvét meg felmarkolod, azért, mert életekkel játszol? Szememben ez érdemli ki igazán a söpredék nevet. Ha létezik fehérgalléros bűnözés, akkor fehérköpenyes is, és ez az. Foglalkozás körében gondatlanságból (vagy inkább nemtörődömségből?) elkövetett népirtás. Ha lenne kedvetek és időtök egyszer, ajánlanám Polcz Alaine Rend és rendetlenség című könyvét, amelyben a pszichológus-írónő leszögezi, hogy ép lelkületű ember lakása is lehet rendezetlen, ha az illetőek nincs kedve vagy ideje a környezetével foglalkozni. A rend és a rendetlenség szerinte meglehetősen viszonylagos fogalmak. Van lényegi és van formai (látszat) rend - ideális esetben a kettő egyensúlya érvényesül. Azt is elfogadhatnánk, hogy létezik belső és külső rend, és a kettőnek (esetemben) semmi köze egymáshoz.


Konklúzió, a véleményem a témáról, szerintem eléggé közérthető formában

Szerintem, aki rendet tart, attól még lehet totálisan depressziós, a rendrakásával a személy kompenzál, és összességében disszimulál (a betegségének nemlétezését játssza el). Erre a következtetésre akkor jutottam, amikor egyszer a legsúlyosabb depresszióra való következtetést vonta le nálam valaki, abból, hogy sör volt a kezemben, és elmondásom szerint nincs nálam rend. Én pedig őt láttam végtelenül depressziós állapotban, annak ellenére, hogy pedáns rendet tartott. Kinek volt tehát akkor igaza? Valószínűleg bizonyos mértékig mindkettőnkenek és egyikőnknek sem igazán. Az egyetlen, amit szeretnék elérni ezzel az írással, hogy szakadjunk már le végre erről a rend és rendetlenség szembeállításról, mert az egész annyira sekélyes és felszínes, hogy el sem tudom már mondani. Ennyit lehet kérni már 10+ év pszichiátriai sz*patás után? Nagyon köszönöm, előre is, tisztelettel... A témában remélhetőleg utoljrára kellett felszólalnom, ez már nekem égő. Mi is? Hát, ez a melankólikus csökönyösséggel végbevitt, ugyanazt mantrázó, sehova sem vezető inkompetens, szellemi impotens hozzáálás. A közelmúlt történései nem igazolják őket, így hát, sajnos, azt kell, hogy mondjam, a nagy okosságukat, amivel eddig gyötörtek, kitehetik a vitrinbe a diplomájuk mellé, másra úgysem használható. Be is lehet keretezni. Aztán meg letakarni a fenébe.

0 Tovább

R. D. Laing megoldása a skizofréniára

Bár Laing legelső könyvét kellőképpen zavarosnak találtam, Az élmény politikája viszont már nagyon jónak bizonyult. Érdekes, hogy elutasítom a pszichoterápia minden formáját a mai magyar viszonylatban, köszönöm szépen, elég volt, sőt, a skizofréniától is igyekszem távol tartani magam, a vizsgáimat letudva, mégis Laing könyvét kezdtem el olvasni szórakozásképpen. Gondolhatja valaki, hogy sekélyes szórakozás, nem az. Ebben a könyvben már kezd kibontakozni Laing zsenialitása, amihez képest Feldmárban már csak halvány epigont látok mostanában. Kicsit nehezen induló szöveg, de nagyon alapos, beágyazva kora kommunikációs, pszichológiai és filozófiai elméleteibe. Azt hiszem, erre a fajta alaposságra Feldmár soha sem lenne képes, ő valami showman-dolgot csinál, egy roadshow-t Laing tanításaiból kiindulva. (Ez nem bántás akar lenni.)

R. D. Laing skót pszichiáter, pszichológus volt, a skizofréniát az egzisztencia filozófia segítségével próbálta meg leírni, szerinte ez hatásosabb és célravezetőbb, mint a klinikai megközelítés. Az antipszichiátria képviselőjeként tartották számon, bár ezt ő határozottan visszautasította. Az élmény politikája című könyvének a címét az magyarázhatja, hogy a pszichózist, illetve annak kezelését politikai tettnek minősíti, amely a hozzátartozók, a rendőrség, az orvosok, ápolók és egyéb "segítő szándékú" emberek összeesküvése a skizofrénné nyilvánított személy ellen. Könyvében nemcsak bírálja a pszichiátriai klinikai gyakorlatot, hanem alternatív javaslattal is előáll a skizofénia kezelésére. A múlt század közepén optimistán látja a helyzetet, úgy gondolja, alternatív gyógyszerekkel kiváltható a klinikai gyakorlat. Elgondolása azóta sem valósult meg, bár közelebb jár az igazsághoz, mint bármelyik másik irányzat, talán a sámánizmust leszámítva. Annyira került közel az igazsághoz, amennyire az egszisztencialista filozófia fogalmi keretei engedték, ő maga sohasem élt át hasonlót, viszont igen jól megfigyelte a jelenséget másokon.


Sámánizmust említettem, ami nem éppen egy tudományos megközelítés, de nem tudtam nem észrevenni a hasonlóságot az ő módszere, és a sámánisztikus felfogás között. Laing többször is elhatárolódik mindenfajta ezoterikus látásmódtól, megközelítése tisztán filozófiai, pszichológiai és kommunikációelméleti alapokon nyugszik. Szerinte helytelen a felfogás, ami az ént független monászokként "ego"-kként írja le, és hanem úgy gondolja, hogy inkább az én-ek állandó kölcsönhatásait, társas érintkezéseikkel együttesen kellene vizsgálni. Helytelen a világ felosztása "Mi"-re és "Ők"-re, a skizofrének már eleve az "Ők" közé vannak száműzve. Úgy véli, hibát követünk el, amikor gyerekek látásmódja beletorzítjuk a normális látásmódba: "S társadalom nagyra értékeli a maga normális emberét. Arra neveli a gyereket, hogy elveszítse eredeti lényét, forduljon ki önmagából, s így váljék, úgymond, normálissá. Közbevetőleg elmondanám, hogy az utóbbi fél évszázadban a normális emberek mintegy százmillió más normális embert gyilkoltak meg."

Laing úgy gondolja, hogy a skizofrénia az ember tarthatatlan élethelyzetéből fagad, és nem(csak) a skizofrént kell vizsgálni, hanem a szűkebb és tágabb környezetét is, azzal való kölcsönhatását. Nem felelősöket kell keresni, pl. "skizofrenogén anya", hanem megoldási javaslata a következő: Olyan vezetők kellenek a betegek mellé, akik maguk is átéltek már pszichózist, és ezáltal végig tudják vezetni a pszichózison a pácienst, melynek lefolyása szerinte (vagyis a "megőrülés" folyamatának a képlete:

I. utazás kintről befelé;

II. az életből egyfajta halálba;

III. az előremenésből a hátramenetbe;

IV. az ideiglenes mozgából az ideiglenes mozdulatlanságba;

V. a hétköznapi időből a csillagidőbe;

VI. az egóból az egyéniségbe;

VII. a külső (megszületett) létből minden dolgok méhébe (az embrionális állapotba);

Az őrület megszüntetése ezeken az állapotokon keresztül visszavezetni az egyént önmagához. Az ember az utazás után magasabb tudatossági szinten tér vissza. Ennek az utazásnak szerinte nem ideális terepe a zárt osztály, az elmegyógyintézet, hanem barátságosabb körülmények, és odafigyelőbb lelki vezetők "orvos-papok" kellenének. Én, ha szabad egy megjegyzést fűznöm ehhez az egészhez, a pszichiátrián nagyon is tudatában vannak annak, mi folyik le a pszichózisban, hogy az ember olyan energiák fölött nyer irányítást, amik fölött különben nem, és a belső világában mélyebb összefüggésekre is rájöhet. A pszichiátrián nagyon meg vannak ijedve, ha igazán aktív pszichózisban lévő emberrel találkoznak, azonnal leinjekciózzák, és gyógyszeresen kezdik el gyötörni, hogy elmúljon az állapota. Ha engem kérdeznek, a folyamatot csak megakasztani lehet, a pszichózis programja mindenképpen végigfut a betegen, mindössze annyi történik, hogy a pszichiátria (több, kemény pszichózisban lévő ember esetén) olyan hellyé válik, ahol összecsap a menny a pokollal, ha úgy tetszik az alsó világ a felső világgal, a pszichiátria a valóságban a purgatórium funkcióját tölti be, az orvosok és ápolók mítikus személyek (legalábbis a páciens belső világában). Valójában ebben a környezetben nem ritkák a kisebb paranormális jelenségek. Természetesen ezekben senki sem hisz, mert mindent a hallucinációk számlájára írnak.

Ez van, srácok. A könyvben leírtak jól használhatóak lennének, Ronald David Laing nagyon jó irányba tapogatózott a kis egzisztencialista filozófiájával, már nem jár messze az igazságtól, ami neki valójában már egy kicsit túlságosan is ezoterikus, de a pozitivizmuson és a materializmuson jóval túlmutató dolog. Csak pszichiáterék nem szeretik ezt nyíltan elmondani. Hanem szeretik ezt elhallgatni, az ilyen emberket elhallgattatni. Végső esetben a végleges megoldásoktól sem riadva vissza (amit most nem magyarázok el konkrétan, mit jelent, mindenkire odabízom. nem jót).

0 Tovább

TheC64 Mini - első kör - vásárlás, beüzemelés

Idei első kiadásaim egyike egy TheC64 Mini konzol volt (már 20000 forintért hozzá lehet jutni egy eredeti példányhoz, alaposabb kutatás után az ÁrGépen), amit idáig még nem sikerült kimerítőbb tesztnek alávetnem, a vizsgaidőszak miatt, aminek csak most tettem le a lantját. Azért végigböngésztem az előre telepített 64 db játékot, és egyet találtam, ami a játékosi profilomba vág, a Skool Daze címűt, a leírás szerint akció-kaland és a sandbox játékok őse (ez mind együtt). Két vizsga között végig is toltam, összesen talán egy napot vett igénybe, egy csomó bénázással együtt. Ezt a blitzkrieg-szerű röpke, egy napos tesztet szeretném az alábbiakban röviden vázolni.

A vásárolt hardverről csak annyit szeretnék elmondani, hogy kisebb problémát okozott mind az árammal való ellátása, mind a képernyőhöz való csatlakoztatása, mert a gyári dobozban ezek nincsenek benne, úgyhogy a tabletemtől erre az időre megvontam az energiaellátást, az egyik Raspberry Pimtől pedig a monitorhoz csatlakoztatható video-átalakító kábelt, és így a három eszköz szerencsés találkozásával „a boncasztalon”, sikerült működésre bírni a TheC64 Minit. Balszerencsémre se LED TV, se hangot képző monitor nem található a háztartásomban, így is csak hang nélkül sikerült életre kelteni a masinát, ami C64 esetében, ugye, nagy érvágás, a művészi minőségű és kivitelezésű játékzenék nélkülözése miatt. Mindegy, a Skool Daze pont azon ritka C64-es játékok közé tartozik, ami nem sok hangot adott ki eredetiben sem (de azt is minek?).

Érdekessége még a történetnek, hogy mindent a géphez kapott joystickkal irányítunk (igen, a billentyűzetet is), minden beépített funkciót a joy alján található 4 funkciógomb segítségével tudunk megoldani, ami az eredetiben, ugye, nem volt. A gyártó idén ígéri a C64 eredeti méretben való utángyártását – működő billentyűzettel, pontos időpontot még nem adtak meg. Azért hadd adjak hangot némi szkepticizmusnak ezzel kapcsolatban: ez, hogy „idén lesz, de nem tudni mikor”, már a Zalalövői Nyina Vasziljevna MgTSZ-ben is némi aggodalomra adott volna okot a megboldogult Commodore Világ-os időkben is. Bár, ne legyen igazam, a reményt sosem szabad feladni. Akkor ennyit a hardveres körülmények fennforgásáról, most térjünk ki röviden a Skool Daze játékra.

Annyit elöljáróban elmondanék, hogy abban az időben, amikor a Skool Daze-t és a többi előretelepített játékot kiadták (az 1980-as években) a játékokkal szembeni követelmény teljesen más volt, mint manapság. Például elvárás volt, hogy hetekre is lekösse a játékost egy-egy új szerzeménye, de ezt nem változatos pályákkal és túlbonyolított MI-vel oldották meg, hanem – szépen magyarul, szépen emberül szólva – hülyére sz*patták a játékost a nehézségi fokkal. Például én a Skool Daze-t az életben nem játszottam volna végig, ha nincs játékállás-mentési lehetőség. Hamarabb befejeztem volna, mint ahogy végigcsinálom, mint pl. a magyar szak esetében.

A Skool Daze (ami szerintem annyit tesz eredetileg, hogy School Days) története és univerzuma mindössze egyetlen iskolaépületre korlátozódik, ahol található: 4 db tanterem, 4 db tanár, és egy csomó nebuló, nevesítve ezekből is 4 van, a játékos, Eric, aztán Angel Face, Wonder Boy és Einstein. A feladatunk mindössze annyi, hogy eloltsuk az összes lámpát az intézmény területén, kiverjük a tanárokból a 4 jegyű kód 1-1 betűjét, amit majd felírunk a táblára, kinyitjuk a tanáriban található széfet (onnan ellopjuk a naplót?), és visszakapcsolgatjuk a villanyokat. És máris felsőbb osztályba léptünk, azaz vége a játéknak. (Ha a valóságban is minden ilyen egyszerű lenne!) A játékban 10000 hibapontunk (lines) lehet, különben a tanárokkal való találkozás végzetesnek bizonyul, hazaküldéssel, és a játék újrakezdésével végződik. A játékban tanórákat kell látogatnunk, szünetben kötelező játék van, ebédidőben kötelező ebéd. Némileg kötött tehát a napirendünk. A rendelkezésünkre álló eszközök pedig, csúzli, krétával a táblára írás, ugrálás és társaink leütögetése (amihez nem sikerült különösebb funkciót, vagyis inkább magasabb célt rendelni a játékban).

Összességében tehát nagyon nem bántam meg a TheC64 Minit, még ha nem is annyira idillikus a működésre bírása, mint ahogy az előzetes beharangozókból tűnik. A játék(ok) irányítása is eléggé macerás, amíg bele nem jövünk, különösen, ha a billentyű funkciót kell hirtelen működésre bírnunk. A joy-rongáló sport játékoktól való tartózkodást javasolnám, hosszú távon nem kifizetődő, kezdetben javasolnám a puzzle, vagy a labirintusos, kalandosabb jellegű játékok kipróbálását, majd később, ha már kellőképpen uraljuk a josystickot, az akciódús(abb) arcade/platform/shoot 'em up játékokét. A következő lépés, amit ebben a tesztben hanyagoltam (idő és eszközök híján): a TheC64 Minire pendrive-ról játékok beolvasása (bár a képernyőfunkciót megtaláltam) és a hang előcsalogatásának a kérdése maradt még problematikus. Szerintem most már lesz időm belekezdeni egy mindenre kiterjedő, ultimate tesztbe, és összegezni a teljes körű tapasztalatokat, ha máskor nem, a következő vizsgaidőszakban. Addig is: „Byez!”

0 Tovább

Sohasem történik semmi

"Azért szültek, hogy azt csináld, amire szültek." - wtf. Tegnap megnéztem a Mátrix Reloaded - Újratöltve, stb. című filmet, és ezt vontam le tanulságként. Akkor ezek szerint én egy pszichiátriának szánt homlokbomba vagyok. "Ez nekem magas labda volt, amit én a lórúgás erejével basztam vissza." - újabb idézet, ezúttal Varecza Lászlótól, amit szintén igaznak tartok az én és a pszichiátria viszonylatában. Mert mi is történt valójában? Elhurcoltak az egyetemről, majd különféle módokon gyötörtek, végül kiszuperáltak egy központba, ahol autisták között, gyöngyfűzőként végeztem volna, egyre kevesebbet beszélve, hacsak... nem akartak volna még onnan is tovább transzportálni egy skizofrének és demensek számára fenntartott koncentrációs táborba. Addig csak javítottam a skizofrénekről felállított emléleteket, elképzeléseket, statisztikákat. De ekkor borult minden. Ekkor szakadt el nálam a cérna, és körülbelül akkor jöttem rá, hogy ezek a jóemberek már nem nyugszanak addig, ameddig engem hidegre nem tesznek végleg. Ekkor váltam időzített bombává, egy olyan késleltetett számítógépes vírussá, ami csak egy időponthoz/eseményhez kötődve aktiviálja magát... Valójában, a felszínen nem is történt semmi, én is maradtam rehab munkahelyen, a pszichiátrián is maradt mindenki a pozíciójában. Senki nem ismert be semmit, de nem is tagadott, de én ott rúgdoshattam őket, ahol akartam, évekig az volt a helyzet, hogy semmit nem kommentáltak, hogy majd csak kifáradok, illetve visszakerülök a szisztémába valahogy. Azt hiszem, minden még megmaradt eszközüket bevetették erre. De a kezük már meg volt kötve. Nem tudtam nem észre venni, hogy miattam kap kontrollt az addiktológia, az Ébredésekkel nem tudom mi lett, de ott is látványosan vettek semmibe, negligálták, aki/ami vagyok, a pszichiáternő fel sem fogta, kit kezel, vagy nem akarta, vagy hülyének tetette magát direkt. Ez volt a taktika, az elhallgatás, relativizálgatás, bagatellizálás. A jelenlegi pszichiáternőnek már nincs több eszköz a kezében, mint hogy az intézményen kívül látványosan nem köszön, és körülbelül úgy néz rám, mintha fel akarna nyársalni a szemével. De "a konvencionális formákat megtartja", amikor bemegyek kontrollra, nem kérdez semmit, én nem mondok semmit, amíg a többi beteg megfigyelés alatt van, én szabadon jövök-megyek a havi fél injekció kivételével, amikor mindenki úgy csinál, mintha minden rendben lenne, csak éppen néma lennék, és ők is némák lennének. Ami elhangzik, körülbelül ennyi: "Ef-két-ezer, státuszban, státusz marad." Ami annyit jelent, hogy skizofrén vagyok, és maradok is mindaddig, amíg rajtuk múlik. Én pedig közben csinálom a dolgomat, újra egyetemen vagyok, jövő héten tudom le az utolsó vizsgáimat Médiaelméletből, és azon igyekszem, hogy megtartsam a majdnem színjeles átlagomat, amire eddig sikerült szert tennem. És hogy mi a célom azzal, hogy újságírást, kommunikációt és médiatudományt tanulok az egyetemen? Hármat lehet találgtni... Annyit elárulok, hogy nem a Dörmögő Dömötör szerkesztői pozijára pályázom... Tegnap nem voltam kontrollon, mert egyetemen voltam, úgyhogy ma megyek be, és próbálok majd úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha semmit sem írtam volna soha le senkiről, mint ahogy ők is úgy tesznek, mint ahogy évekig történt minden kontroll és minden munkanap, ahogy gyakran belső remegéssel megyek be az ambuláns ellátásra, vagy a rehabilitációs munkahelyre. De sohasem történik semmi. Talán majd most? Nem, nem hiszem, hogy bármi történne ma...

Végezetül egy aranyos tweet a helyi pszichiátria szakmai kompetenciájáról (2018. december 20.):

Ui.: Egyébként meg egyszerűen az sem igaz, hogy nem történt semmi. Valójában a szisztéma azóta már humánusabb lett, hogy nekem ebben mennyi szerepem van, sosem derül ki számomra, ugyanis már aligha kerülök vissza... Igazából én nem kaptam ezért konkrétan semmit, de talán ott vagyok egy-egy nővérke huncut kacsintásában, egy-egy emberségesebb gesztusban, az ebédhez kapott mosolygós almában, és ennek a valószínűségének a tudata nekem talán elég is.

Nos, egyelőre...

0 Tovább

Én mint újságíró?

Mi is a legfájóbb dolog az életben? Erre nehéz válaszolni. Talán az egyik legfájóbb, ha valaki, akit szeretünk, úgy dönt, a szemünk láttára emészti el magát. Az ilyesmin is túljut az ember, persze, főleg, ha még van célja az életben. Mindenesetre így eshetett meg, hogy életem legsikeresebb egyetemi félévén vagyok túl 1-2 nap múlva, a hangulatom mégis évek óta nem tapasztalt mélypontra csökkent. Szinte fizikai fájdalmat okozott a depresszió, jó nagy adag megfázással fűszerezve, ami szintén lehetett pszichoszomatikus eredetű is akár. Hol be voltam rúgva, hol nem, de inkább jellemzően józanul, csendben szenvedtem végig ezt az időszakot. Plusz erre jött a tanulás, ami általában öröm kellene, hogy legyen, de az iyen időszakokban az is teherré válik. Gondolkodtam, hogy írok egy nem túl kedves pamflet-félét a helyzetről, egy kissé nyersebb stílusban, a vázlat már készen is volt, de alapjában véve feleslegesnek tartom bele rúgni a földön fekvőbe, és ezt értékelhetné így is, még akkor is, ha nem konkrétan őt éri(k) a rúgás(ok).

Tehát, inkább hagytam az egészet a fenébe. Gyakorolni az elengedést. Ez való nekem. Hiába szeretjük azt gondolni, vagy úgy érzékelni, hogy vannak örökké tartó dolgok, például a népszerű amerikai sorozatoknál maradva, csak hogy messzire menjünk, ha egyszer egy évadot törölnek, akkor hiába volt nagyon cuki a főhősnő és nagyon menő a főhős, kalandjuk itt véget ért.

Aztán itt van mindjárt a másik téma, hogy szeretnek rám a szakon mint újságíróra hivatkozni. Meg is kérdezte a tanszékvezető, hogy minek akarok újságíró szakirányra menni, ha már egyszer az vagyok? Nem is, tudom, bírom a redundanciát? Mint tudjuk (vagy nem tudjuk), az újságírás is egyfajta válsággal küzd, a nyomtatott sajtó mindenképpen, aztán van az elektronikus sajtó, ami konkurál a magamfajta önkényesen önmagát kinevezett hobbiújságíróval, aki viszont konkurál a sajtóval, így az van, hogy a bőség zavarában inkább megoszlik az olvasótábor, a sok bába közt pedig elvész a gyerek, és a végén mindenkinek csökken a látogatottsága. Ez azért érdekes, mert a magamfajta crowdsourcingos* hülyegyerek pedig ebből él, morális szempontból mindenképpen, ettől tartja magát valakinek, különben az ő életének sem lenne túl sok látszatja/értelme.

* Crowdsourcing: a tartalom kiszervezése, ennek az egyik (de csak az egyik!) példája, amikor egy elektronikus sajtóorgánum bloggereknek biztosít megjelenési felületet.

És akkor még az is van, hogy az újságok is – nyilván, a nézőszám csökkenésével – egyre kevesebb bevételből gazdálkodhatnak. Ami azt jelenti, hogy az újságírót már nem az eszeveszett sok pénz jellemzi, amit megkeresett, hanem hogy megjelenik-e vagy sem. Bár, ha például visszagondolok, mondjuk a Nyugat nemzedékére, és a korban fellelhető többi újságra-folyóiratra, már akkor sem keresték éppen betegre magukat az újságírók. Egy példa: kedvenc korabeli (meg amúgy is) szerzőm, Cholnoky László valami 95 lapba küldött cikkeket, mégis végén a Dunába ölte magát, a szegénység és nélkülözés elől menekülve. Én azért itt még nem tartok, bár kétségkívül elindultam egy úton. Igaz, én a pénzemet informatikusként keresem, de nem tudom, meddig kell egy olyan informatikus, akinek a tudása kimerül a WordPress tanumányozásában, és újabban egy TheC64 Mini nyüstölésében, és nem nagyon hajlandó például windowsos dolgokkal foglalkozni.

Ami még jellemezheti az újságírót, az a sokrétű érdekődés, a minden iránt való nyitottság. Az állandó megújulási képesság/készség, pláne a mai, adott körülmények között. Na, ez bennem vagy megvan, vagy nincs. Ha akarom igen, ha akarom, nem. Bár, tény, hogy nyitottságot a dolgokra bloggerként talnultam, és természetesen bizonyos fokig alkalmazkodó is vagyok. Tekinthető például egyfajta megújulásnak, hogy idén meghirdettem a Level 2-es szemléletet a blogon, ami főleg a kult-tech vonalra próbál meg valamennyire fókuszálni, és kevésbé a pszichiátria szapulására. Ami talán azt is mutatja, hogy valamit kupálódtam az évek során, és némi témai változatosságot is feltételez nálam. Amúgy a pszi-téma kissé kiapadt, erőt gyűjt, felkészül... Valószínűleg életformailag van egy kis hasonlóság köztem és a hivatásosok között, viszont meglehetősen önálló vagyok, magányos farkasként, és a témáim is sajátok.

Hogy teljesen korrekt legyek, azt azért el kell mondanom, hogy itt általános trendek hangzottak el, ami kommunikáció szakon is jórészt, tehát nem tekinthető teljesen első kézből számító információnak az egész eszmefuttatásnak az érdemi része, de nekem szokásom azért valamennyire vakon megbízni azokban a szakemberekben, akik tanítanak, bár mostanában felmerült némi kétség a magyar szakos képzésem során hallott egy-két dolog helytállóságát illetően, pláne internetes témában. Mit mondhatnék még? Ennyi volt, mese volt, remélem, minden benne volt. Kitértem volna még a bloggererek nehéz helyzetére, mármint annak fényében, hogy a webkettő felfalta az egész blogoszférát mint saját gyermekét, de talán majd egy másik alkalommal erre is sort fogok keríteni. Remélem, azért volt értelme a mai írásnak. Hogy lesz ebből vizsga?

0 Tovább

Relax Trio - depiűző zene

Amikor az idei évet terveztem, nem számítottam arra a kedves kis depressziós hullámra, ami a maximálisan jó jegyek ellenére, amiket kapok az egyetemen, elfog majd. Ennek a gyökere a magánéletben keresendő, de ne tovább, mivel megígértem, hogy idén már nem lesz rinyálás. Itt van helyette egy jó kis rockabilly zenekar, a Relax Tio a kies Finnországból. Nálunk, Magyarországon a rockabilly csak a neo-rockabilly korszakban indult el, és olyan nevek fémjelezték, mint Komár László, Fenyő Miklós, Szandi... Nos, ha ezt a zenekart és énekesnőt jellemezni szeretném, akkor annyit lehetne róla megjegyezni, hogy rockabilly ide, vagy oda, valahogy nagyon nem Szandi... A rockabillyről nem sok jót gondolok, de vannak szerintem őstehetségek, akik áthatolnak műfaji korláton, zenei ízléseken, előítéleteke és a Relax Trio szerintem egyértelműen ilyen. A zenei ismertetőim hagyományosan hagynak kívánnivalókat maguk után, szóval nagyon szakmai dolgokba nem is mennék bele, mert nem is tudnék, a zenekar Linda Teränen énekes-nagybőgősből, Oskari Nieminen gitárosból és Vilho Voutilainen dobosból áll. 2012-ben lett hírük Finnországon kívül is, Shake and Roll című nagylemezük után. Sajnos a magyar elektronikus média eddig még nem foglalkozott velük, legalábbis Google barátunk nem talált semmit.

Kedves kis zenekar, eddig csak a "Ne szórakozz velem", "Hülyét kapok tőled" és a "Kérlek, csak lépj le, Suzie" című számaikat hallgattam. Küldeném néhány embernek, de különösen a ... hagyjuk.

Jelenleg ez az a zene, ami kirántott a bajból, bár én általában nem szoktam hinni az ilyesmiben, most kivételesen bevált. Hogy a Finnek rokonaink-e vagy sem, az most mindegy, zenélni azonban elég jól tudnak, ezt számtalán zenei produkcióban bizonyították, pl. Värttinä, Nightwish, Lordi... stb.

Összességében mondva, lehet, hogy némileg probléma, hogy nem értek a zenéhez, maximum a szövegekhez, de ha más oldalról nézzük, előnyt is kovácsolhatunk a hátrányból, ha meggondoljuk, hogy mennyire lehet elemi erejűen jó az a zene, ami még egy úgymond botfülű embertársunk depressziófátyolán át is képes áthatolni és jókedvre hangolni. Hallgassuk hát ilyen megfontolásból! (Előre is elnézést, ha valahol hülyeséget írtam, itt kivételesen tényleg a zene a lényeg, nem én.)

0 Tovább

Mit akarok, hogy tanítsanak nekem filozófiából?

Eddig kábé felénél járunk a vizsgaidőszaknak, fele vizsga letudva, egy kis hármassal szociológiából, a többi nagy kövér ötös. Úgy járok már be a melóhelyemre, mint az egyszeri magyar, aki kiment Amerikába: "Khimencsöm Ámerika, er, 1956 december hármincédzs... - És mikor jött vissza? - Ötvnheit dzsanjuör elsejein...". Na, mindegy. Az alábbiakban Mit akarok, hogy tanítsanak nekem filozófiából? című agymenésem olvasható, első sulis művem, a tanár által akceptálva és eléggé feldícsérve. Nagyon nem fogok ide sulis dolgokkal jönni, kivéve, ha olyan jól sikerült, mint pl ez. Bár ez is volt, akinek nem tetszett. Egyszerű: jobbat kell írni.

Még annyit az íráshoz hozzátennék, hogy Karl Jaspers az egyetlen általam valamennyire becsült pszichiáter, ki is utálták kora pszichiátriai köreiből. A Steiger könyvvel való összevetés meg annyiban nem korrekt, hogy az középsulis tankönyv. De bízvást el lehet nekem hinni, hogy a felsőoktatásban is vastagon használatban van. Még ami kritika felmerülhet, hogy nem Jaspers írt egyedül bevezetést a filozófiához. Jogos lenne. De én sem vagyok filozófus. Bár éppen lehetnék, de a mai viszonyok között semmi értelmét nem látom.

Eddigi filozófiai ismereteimre szerintem nem lehet azt mondani, hogy túl alaposak, de még így is több, mint azoké a fiataloké, akik mostanában kerülnek a középiskolából az egyetemre. Filozófiai tájékozódásomban eddig elsősorban csak a Matúra Bölcselet sorozat könyvei segítettek, a teljes filozófiai szövegek, amiket olvastam, ebből a sorozatból valók. Általában hasznosnak tartom az ilyen munkákat, mert laikusoknak, vagyis a filozófiában járatlanoknak lapszéli jegyzetekkel és lábjegyzetekkel segítik a megértést és a tanulást. A könyvek, amiket olvastam, sorrendben a következők voltak: Friedrich Nietzsche: Az értékek átértékelése, Platón: A lakoma, René Descartes: Értekezés a módszerről. Ezeken kívül a Steiger Kornél: Bevezetés a filozófiába című tankönyvéből illetve szöveggyűjteményéből hallgattam vagy olvastam néhány szemelvényt. Az első szöveg, amit széljegyzetek nélkül olvastam, Karl Jaspers Bevezetés a filozófiába című könyve volt. Ez most nemrég történt, és ezért erről a könyvről szeretnék írni részletesebben, néhány ponton esetleg összehasonlítva Steiger Kornél azonos című könyvével, de csak amennyire lehet, mivel a két bevezetés alapvetően eltér egymástól, nem volna szerencsés tehát pontról pontra összehasonlítani őket.

Már funkciójában is eltér egymástól a két könyv: Steiger Kornél Bevezetés a filozófiatörténetbe című könyve gyakorlatilag inkább szöveggyűjtemény, vagy inkább: szemelvénygyűjtemény, amíg Karl Jaspers könyve maga is összefüggő filozófiai mű, filozófiai előadások szövegét tartalmazza, tizenkét fejezeten keresztül. A fejezetek címei egy-egy előadás anyagát foglalják össze, Jaspers tehát tizenkét lépésben szándékozott bevezetni a hallgatóját a filozófia nevű tantárgyba, amit a baseli egyetemen oktatott. A mű 1950-ben lett készen és 1953-ban adták ki könyv formájában is.

Vessünk néhány pillantást Karl Jaspers életére a Wikipédia segítségével: „Jaspers Oldenburgban született 1883-ban. Anyja egy helyi földműves lánya, apja pedig jogász volt. Bár már igen fiatalon érdeklődött a filozófia iránt, mégis apja nyomdokaiba lépve a jogi egyetemre iratkozott be. A jogi pálya viszont nem tudta felkelteni az érdeklődését, így 1902-ben félbehagyta jogi tanulmányait és orvosi egyetemre iratkozott. Az orvosi tanulmányait 1909-ben fejezte be, majd ezt követően a heidelbergi pszichiátriai intézet orvosa lett. Nemsokára a kora pszichiátriai kezelési módszerek ellen fordult, és eldöntötte, hogy reformálni, korszerűsíteni fogja a kezelési módszereket. 1913-ban Jaspers, a Heidelbergi Egyetemen ideiglenes professzori állást kapott, melyet később véglegesítettek. Jaspers élete következő éveiben, soha nem tért vissza orvosi állásába, hanem tanár maradt. Negyvenéves korában Jaspers figyelme a pszichológia felől újból a filozófia felé irányult. Az elkövetkező években több filozófiai műve is megjelent, így korának egyik elismert gondolkodójává vált. 1948-ban a svájci Bázeli Egyetemen kapott állást. 1969-ben halt meg.”

Elmondhatjuk tehát, hogy érdekes életutat tudhat magáénak, tudományos szempontból mindenképpen, mivel vezető pszichiáteri állását cserélte le a filozófiai katedrára, mivel nem értett egyet kora pszichiátriai elképzeléseivel, ami nem csoda, és inkább a filozófiai hajlandóságának engedett, amikor tudományos utat választott. Könyvírási hajlandósága már korán megmutatkozott, még eredeti szakmájában is írt könyvet Általános pszichopatológia címmel, de művei többségét a filozófiáról írta, ezek már magyarul is olvashatók. Bár Magyarországon filozófiai bevezetésre inkább Steiger Kornél Bevezetés a filozófiába című tankönyvét használják, tehát történeti megközelítésben tárgyalják a filozófiát, Karl Jaspers Bevezetés a filozófiába könyve is említésre kellene, hogy kerüljön szerintem, mert nem elég történetileg oktatni a filozófiát, mivel elméleti alapok is kellenének, hogy a hallgatók legalább addig a kérdésig eljussanak, hogy mi is valójában a filozófia, ahelyett, hogy a történelmét tárgyalnak rögtön oda-vissza. Számomra is újként hatott a filozófia néhány meghatározása vagy megközelítése, amit az órán hallottam, illetve a könyvben olvastam, annyira, hogy kezdtem egészen más szemmel nézni a filozófiára. Itt világosodott meg előttem, 40 évesen, hogy a filozófia egyáltalán nem annyira egzakt tudomány, mint ahogy a történeti rendbe állított szemelvények sugallják. Mivel számomra – és úgy gondolom, még sok más hallgatótásam számára is – eddig ez volt a filozófia (korok, filozófiai iskolák, filozófusok egymásutánja), így egy lényeges kérdés (ha nem a leglényegesebb) kimaradt a tanulmányaim fókuszából, mégpedig a filozófia fogalma, meghatározása, mármint filozófiailag, és nemcsak jól hangzó filozófiai (vagy nem filozófiai) aforizmák, amik megkísérlik meghatározni a filozófiát.

Érdekesnek tartottam például Jaspersnek azokat a megállapításait, amiket a filozófia eredetére és fogalmára vonatkozóan ír. Eredete régebbi Jaspers szerint minden tudománynál, és az embernek szerinte igénye a filozófiai jellegű gondolatok létrehozása, végiggondolása. A filozófiát nem jellemzi progresszív fejlődés, megállapíthatjuk például szerinte, hogy előrébb járunk Hippokratésznél, de Platón gondolkodását például nem sikerült meghaladnunk. Ezen a ponton mond ellent a magyar filozófiai bevezetés tanításának, amely, ha nem is állítja egyértelműen, a tanmenetével egyértelműen ezt sugallja, természetesen ilyet nem is állít, de nem is cáfol, például Jaspers ide vonatkozó gondolataival. A filozófia célja inkább a „realitás megragadása az ősforrásnál”. Fontosnak tartja ennek a realitásnak a közlését, kommunikációját, többször előkerül a könyvében a kommunikácó fontosságának a hangsúlyozása. Szerinte a filozófiai tevékenység két részre bomlik: gondolatok rögzítésére, illetve ezeknek a kommunikációban való közlésére.

A fogalomról a következőket mondja: Magát a szót ő is megmagyarázza, mint ahogy a mi klasszikus tankönyveink teszik, viszont szerintem itt is bővebb, kimerítőbb magyarázatot szolgáltat a filozófia fogalmára vonatkozóan. A következőképpen fejti ki Jaspers a filozófia fogalmát:

„A filozófust jelölő görög szó – philoszophosz – különbözik a szophosz-tól. A bölcsesség (a lényeg) kedvelőjét jelenti, megkülönböztetve őt attól, aki azt hiszi, hogy a bölcsesség birtokában van. A szó jelentése ma is érvényes: a filozófia lényege nem az igazság birtoklása, hanem az igazság keresése, tekintet nélkül arra, hogy hány filozófus hamisítja meg a szó értelmét dogmatizmusával, az oktató elvek tömegével, azzal a szándékával, hogy végérvényes és teljes legyen. A filozófia úton-levést jelent. Kérdései lényegesebbek válaszainál, s minden kérdése további kérdést szül.”

Mégjobban újdonságként hat Jaspersnek a következő okfejtése számomra, amelyben arról értekezik, hogy a „tudomány nélküli filozófia léte több vonatkozásban is nyilvánvaló”. Négy pontban foglalja össze a filozófiára vonatkozó megállapításait, amelyeket univerzálisaknak tekint. Ezek a megállapítások szerintem Jaspers elméletének sarkalatos pontjai, mert a filozófia mindennapi alkalmazásáról és alkalmazhatóságáról beszél, mégpedig nem történetileg, hanem jelen időben.

1. Az első pontban arról ír, hogy a filozófiához mindenkinek joga van közeledni. Sokan úgy gondolkodnak a filozófiáról, mint amihez mindenki ért kisebb-nagyobb mértékben, és Jaspers el is ismeri annak a jogosságát, hogy mindenki foglalkozhasson vele, de hangsúlyozza, hogy filozófiával foglalkozni igazából csak akkor van értelme, ha magára a létre, a létezésre vonatkozóan is újszerű és érvényes megállapításokat vagyunk képesek tenni.

2. A második pontban kritériumként szabja meg, hogy a filozófiai gondolatoknak mindenképpen saját, egyedi alkotásként kell létrejönniük. Itt azt igyeszik bebizonyítani, hogy a filozofálás, a filozófiai kérdésfeltevés az ember veleszületett képessége, és ezt gyerekek példáján keresztül látja beigazolódni. Úgy gondolja, érdekes lehetne egy olyan könyvet vagy szöveggyűjteményt létrehozni, ami gyerekek filozofálását tartalmazza vagy foglalja magában.

3. Harmadszor, valamelyest kapcsolódva az előzőhöz, a „spontán filozofálást” nem csak a gyerekeknek tulajdonítja, hanem úgy véli, ez az elmebetegek sajátja is. Bennük látja meg annak a lehetőségét, hogy transzcendens tartalmakat legyenek képesek közvetíteni. Híresebb, elmebetegeknek tartott alkotók példájával él, említésre kerül: van Gogh, Hölderlin.

4. A negyedik pont az, hogy a filozófia megkerülhetetlen, mert aki tagadja a filozófia szükségességét, már rögtön filozófiai megállapítást tesz. Nem az a kérdés, hogy a filozófia, amivel élünk, jó, vagy rossz, homályos, vagy zavaros, hanem hogy van. Minden létezőnek meg kell határoznia magát a világban a világban elfoglalt helyzete szerint, és ez csak filozófiailag lehetséges.

Nem képzelhető el egy utópisztikus, „antifilozofikus” állami berendezkedés, vagy akár szervezeti felépítés sem, mert minden intézménynek szüksége van létének megalapozására gondolatilag.

Ennyit tudok említeni Jasperstől, ami újszerű megvilágításba helyezi számomra a filozófiát, ami természetesen nem is lehet sem „újszerű”, sem „modern”, ha összességében nézzük, mivel a filozófiatörténetet mégsem lehet teljesen „kikapcsolni”, amikor filozófiáról beszélünk, és ennek alapján mondhatom, hogy mégiscsak van alapja a Steiger Kornél-féle megközelítésnek, de úgy gondolom, hogy mégsem olyan mértékben, mint amilyenben mostanában jelen van napjaink filozófia oktatásában. Ezt természetesen nem mint tanár mondom, hanem mint diák, tehát nem arról beszélek, mit gondolok, hogy mit akarok mondani, miről akarok beszélni, hanem azt, hogy mit gondolok, hogy miről akarok hallani, illetve tanulni, a legjobb megértés szempontját figyelembe véve. Úgy gondolom, Jaspers könyve előnyt kellene, hogy élvezzen a Steigerével szemben, habár nem vitatom a Steiger-féle rendszerező, tudományközpontú megközelítést sem, sőt, inkább annak szükségességét is hangsúlyozom, csak az aránytévesztésre hívnám fel a figyelmet, ami a kétféle megközelítésben – a történeti, és az elméleti – alkalmazása közben az elméleti megközelítés rovására történik a történeti előnyére. Ennyit szerettem volna elmondani a kétféle filozófiai oktatási modellről, amit egymás részeként, egymást kiegészítve kellene alkalmazni, nem pedig egymás rovására, az egyik vagy másik előnyére a másikkal szemben. Az arányok – az elmélet és a történet arányának – helyes megtalálása természetesen a filozófiaoktatás feladata lenne, ehhez már az én filozófiai tapasztalatom kevés.

0 Tovább

Hogyan blogolj 2019-ben?

Avagy a depresszív prognózis

2019 a blogvilágban a lehetőségek beszűkülését hozta, nem abban az értelemben, hogy nincs lehetőségünk kismillió megoldásra tevékenységünk kifejtésére, hanem abban az értelemben, hogy hogy akarunk mondjuk úgy blogot írni, hogy azt egyáltalán el is olvassa valaki. Az internetes világban ketté vált a tartalomgyártás: „short head” néven emlegetik a keveseket, akit nagyon sokan olvasnak, „long tail” a neve annak a tartalommennyiségnek, amit a kutya sem olvas, vagy mondjuk nagyon kevesen. Én eddig, érzésem szerint a kettő között lavíroztam, de minden esélyem megvan rá, hogy a „long tail”-ben kerülök be végül. Talán megcsócsál engem is ez a digitális világ, és ott kötök ki a „webes történelem szemétdombján”. Az ember, persze, minden igyekezetével azon van, hogy ez ne így legyen, újabb és újabb témákba ássa bele magát, csakhogy érdekes legyen, és az érdeklődés fennmaradjon, egész kis polihisztor lesz a végén, de nem lehet tudni a végét.

Nem szoktam ilyen kéretlen tanácsokat osztogatni, sem pontokba szedve, sem ömlesztve. Most is csak azért csinálom, mert 2018 vége nekem a blogügyek körüli hercehurcával telt, és az igaz, hogy leköti az embert valamennyire, de ha valakinek netán nem lenne hozzá idegrendszere, talán segít. Kezdjük is mindjárt az alapoknál. Többféleképpen lehet blogot vezetni, amihez számos eszköz a rendelkezésünkre áll, de mondjuk néhány mindenképpen. Nézzük sorban ezeket az eszközöket:

1. Kezdjük mindjárt a vicc kategóriával, amit nemrég olvastam egy tanácsadó posztban: Írjunk saját blogmotort! Hahahahalololololrotfl! Nem zárom ki, hogy képes lennék egy saját blogmotor megírására, ami működik is, mondjuk php-ben, de ha ez általános lenne, körülbelül úgy nézne ki, mint a saját tákolásű vízijárművek versenye, a legtöbb elsüllyedne 1-2 hónap után, és nem azért, mert nincs mondanivalója, hanem egyszerűen azért, mert a blogírás arról szólna, hogy itt egy kis adatvesztés, ott egy kis toldozás-foltozás, és az illetőnek nem jutna ideje effektíve írni semmit.

2. CMS = Content Management System, tartalomkezelő rendszer. Ez is nagyon jól hangzik, elvileg van belőle nagyon sokféle, de hosszútávon csak a WordPress nevű blogmotor versenyképes, ennek is már az 5.0-ás verzióját nyúzzuk általában. Nem csak blogot írni jó, de kisebb vállalati honlapnak is, én is ezt használom erre a célra. Ha csak blog céljára keresünk CMS-t, meg is állapodhatunk a WordPress-nél. Annyit kell róla tudni, hogy az 5.0-tól kezdve modulokból épül fel, szinte teljesen más logikát követ 1-1 bejegyzés megírása, mint az előző verzióknál, ami nem modulokból épült fel. De ez van. Eszi-nem eszi, nem kap mást. Jelenleg ez a helyzet a CMS-ek világában.

3. Blogszolgáltató. Nyers leszek, de őszinte. Reblog.hu, vagy Blog.hu. Ami magyarul annyit jelent, hogy az Origo, vagy az Index közönségének a figyelmére szeretnél számot tartani. Már amennyiben kikerülsz egyáltalán. Persze, ha nem ütöd meg a mércét, akkor végül is tökmindegy. Maximum lesz egy hobbioldalad 1-2 odatévedő látogatóval. Lényegében ennyi a kínálat ma magyar viszonylatban. Itt is a lehetőségek beszűkülése figyelhető meg. A WordPress.com.nak van még említésre méltó magyar nyelvű kezelőfelülete, de ha egy kicsit is elegánsan akarjuk szerkeszteni a blogunkat, készüljünk fel a minimum 12000 forintos éves díjra, de a látogatás még így sem garantált. Kiemelés nincs. Van viszont helyette saját domain, bár ez talán egyre kevésbé számít manapság. (Aztán nem blogszolgáltatás, de hasonló funkciót lát el a 444.hu-n a komment szekció. Anélkül, hogy nagyon belemennék at itteni állapotok elemzésébe, itt egymást nagyon jól ismerő, nagyon okos, nagyon tájékozott és mindig ráérő emberek kommentelgetik egymást. Bárki idetévedőt azonnal "leoltanak", bármit mondjon is, bármilyen véleménye legyen bármiről. A következtetések levonását szerintem mindenki oldja meg magának...)

Felvetődhet a kérdés, hogy az idő múlásával nem inkább fordítva kellene lennie a helyzetnek, inkább a lehetőségek tárházának a gazdagodásának kellene bekövetkeznie? A kérdés jogos. A válasz: nem, mert a webkettő megette az egészet. Sokan inkább a Facebookon vezetnek blogot, mert még ennyire sem hajlandóak kilépni a komfortzónájukból. Vagy sehol. Olvasom, hogy a mai fiatal generáció inkább a személyes adatainak a védelme miatt aggódik, mint azon, hogy hol vezessen blogot. Kezd tehát kialakulni egy olyanfajta magatartás, hogy inkább minél jobban „elbújni” szeretnénk a neten, inkább mások tartalmait szeretnénk „kukkolni”. Egyszóval kezd egyfajta „virtuális peepshow” divatba jönni az internethasználók körében, és ezt nem rosszallásként mondom, csak konstatálom, már megszokhattuk, hogy mindig csak utána kullogunk az eseményeknek az interneten is. Elérkeztünk arra a pontra, hogy a fiatalok értetkenkedve nézik az „öregeik” kitárulkozását a neten, míg ők maguk már idegenkendnek mindenki által hozzáférhető tertalmakat feltölteni rá. Leginkább az informatikai körökben hallottam ilyesmiről, kialakulóban van a „paranoid informatikus” prototípusa, akik nem bíznak már se a Facebookban, se a Gmailben, mert azt „mások is láthatják”, „ellenőrzik”. Ez az ingyenes kommunikácíó ára. Vagy semmi sincs ingyen? Jó napot kívánok, üdvölöm a XXI. században!

0 Tovább

Újévi játék: Hol van 2019?

Bár beígértem egy kisebb szünetet, egyelőre mégsem az következik, hanem inkább egy új hagyomány alapjait szeretném lerakni, így az év kezdetén, ezzel az indie játékkal, ami körülbelül már 10 éve hódít minden évben, és eléggé népszerűnek tűnik. Nemcsak fanatikusoknak ajánlott, hanem egyszerűen mindenkinek, aki az újévet egy pár perc, max. fél óra, óra lazulással kezdené. A Where is ...? sorozat darabjai nagyon komolyak, és az egész történet szerintem tavaly fordult nagyon komolyra, amikor a játék több platformra is kijött, én például Ubuntun toltam végig, mindenféle telepítgetés nélkül. Van még Windows-ra és Mac-re, a tehát a fő géptípusokra.

A játékban a képen látható kis fickót kell mindig irányítani, aki megtévesztően hasonlít a Télapóra, és sosem találja az újévhez vezető utat. A játék általában ügyességi és logikai elemekből tevődik össze, a legfőbb feladatunk platformokon ugrálni, és ezeknek a platformoknak a mozgását irányító karok segítségével összehangolni. Én a tavalyi évi játékból okulva már profin oldottam meg a feladatot, de nekem is akadt egy-két helyzet, amikor eleinte csak néztem, mint a moziban. De aztán gyors helyzetértékelés után szerencsére mindent meg lehet oldani.

Az idei rész egy extra léghajós utazással kezdődik, a kihívás a személyi számítógépek hőskorát idézi, amikor a repülő ellenfeleket kerülgetve kellett teljesíteni a pályákat. Annyi különbséggel, hogy azt hiszem, ebben a részben nincs lövöldözés, legalábbis én nem próbáltam, a feladat maximálisan teljesíthető az ellenfelek kikerülésével.

A játék lényegi részében viszont már dobálhatunk hógolyókat, sőt dobálnunk is kell, mert sokszor máshogy nem tudjuk elérni az irányító karokat, amik a repülő masinákat irányítják, amiken ugrálnunk kell a pályák teljesítéséhez. Nekem kevesebb, mint fél órába telt teljesíteni az egész játékot, a legnagyobb kihívást a léghajókázás jelentette, mert abban még nem volt gyakorlatom. A játékban meg van oldva az "örökélet", ha hibázunk, nem kerülünk bizonyos idő után vissza az elejére (szerencsére), ez egy hasznos újítás. A játéktervező figyelembe vette egy mai átlagos játékos terhelhetőségét is, és szerencsére nem kell felkészülnük végtelenített menetelésre 2 napi hideg élelemmel, mint a "hőskor"-ban. Szerintem az idei rész nagyon játékosbarátra sikerült, és elmondható, hogy évről évre egyre jobbak a játékok. Szerintem mindenkinek kötelező darab, csak ajánlani tudom az idei részt (is).

0 Tovább

A 404-es dimenzió

2019 van, új év, és már rég tanulnom kellett volna, de igazából az nem is volt opció, csak a depresszió és A 404-es dimenzió megtekintése között volt választásom, úgy érzem. Abszolút jól választottam, mert a kedvenc sorozatok listáján a második helyre került nálam, közvetlenül a Stranger Things után. Ami nagy szó, mert eddig meg sem sikerült megközelítenie egyiknek sem, de nem nagyon fogom többször szóba hozni, mert már unalmas lehet tőlem. Szokás A 404-es dimenziót lehúzni, meg ócsárolni, hogy ilyen, meg olyan, hatodosztályú sci-fi, rossz színészi játék és hadd ne soroljam. Szerencsére nem túl sokat értek a színészi játékhoz, de volt olyan sorozat is, ami tömve volt színészóriásokkal, mégis egy rakás sz*r volt, annyira, hogy eddig minden megfeszített igyekezetem ellenére sem sikerült végigülni, pedig témába vág nálam.

Egyébként pedig hadd világosítsak fel mindenkit, hogy A 404-es dimenzió sosem akart más lenni, mint ami, tudatosan játszik rá a Homályzóna (Twilight Zone) nevű sorozatra, ami szintén nem arról volt híres, hogy hű, de egyedi ötletek voltak benne bemutatva, hanem hogy egy sorozat keretein belül a műfajának egy lájtosabb verzióját nyújtsák. A Homályzóna inkább horror/thriller volt, A 404-es dimenzió viszont inkább sci-fi. A 404-es természetesen az internetes 404-es hibakódra utal, ami akkor szokott általában megjelenni, ha a hivatkozott tartalom már nem elérhető. Valóban sokszor szerepet kap az internet a sorozatban, de van olyan rész is, amelyikben nem annyira, például a Commodore 64-es srác történetében.

A mindez idáig elmondottakból már kitalálható szerintem, hogy különálló történetekből áll a sorozat, vagyis szaknyelven epizódokból, amik semmilyen szállal nem kapcsolódnak egymáshoz. Minden sztoriban újak a szereplők, új a helyszín, és az idő is, amikor játszódik. (Most nem a jó vagy rossz időre gondolok, hanem arra a konkretizált, vagy valószínűsített dátumra, amikor történik a cselekmény.) Amúgy lehet, hogy az ötletek rutinosabb sci-fi nézőknek már elkoptatottak, engem eléggé szórakoztattak, és azért igyekeztek a készítők nem egy ötletet bedobni egy-egy részben, hanem sok ötletet felhasználni és belevinni egyszerre az epizódokba, és nekem ez eléggé szimpatikus volt. Persze, kekeckedők mindig akadnak, akik rögtön rámutatnak, miért nem hihetőek a történetek, azért ne feledjük, a klasszikus sci-finél ez sohasem volt alapkövetelmény, hanem inkább az ellenkezője a jellemző.

Szerintem eléggé alacsony költségvetésű kis filmekről van szó, én inkább ennek a hangulatát próbáltam meg megragadni. Egyébként elég nehéz lehet úgy megcsinálni a múlt században virágkorát élő sci-fit, hogy valahogy az internet is mindig belekeveredjen a témába, és ezért a két kor hangulata gyakran keveredik a filmben, de szerintem ez egy működőképes kombinációt eredményez. A sorozat filmjei gyakran szólnak a jó és a rossz küzdelméről, inkább a jó erői győznek, de ez sem garantált minden epizódnál, talán ez az izgalmat is fent tudja tartani az egyes részek megnézése közben. Nekem a legaktuálisabb rész az, amikor Időlovag kapitány segítségével kell megírni egy késedelmes szakdolgozatot, de minden részben van valami, ami aktuálissá teszi, pl. multiplex mozi, gamerek (mindkét századból), klónok, szuperintelligens számítógép, posztapokaliptikus világ vagy közösségi hálózat is megjelenik témaként (a nagy számban előforduló más dimenzióbeli lények mellett). A sorozat azoknak való, akik kritikával képesek illetni a filmes alkotásokat, és esetleges hiányosságaik ellenére is tudják értékelni, nem pedig, akik egyik ámulatból a másikba óhajtanak esni a felhasznált trükköktől vagy elalélni a csodálatos színészi alakításoktól.

0 Tovább

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebáncsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

És ez a normiknak mitől jó?

Mert olyan tartalmak is jelennek meg rajta, amik a napi aktualitásokat témázzák. Meg sokminden mástól. Amitől még egyedi: Digitális kultúra napjainkban egy kommunikáció-média szakos skizofrén egyetemista szemével, akinek sajnos az az egyetlen téveszméje megmaradt, hogy folyton bloggernek képzeli magát.

Facebook csoport

Szerintem twittelni menő

Feedek