A Grincs története Dr. Seuss (Theodor Seuss Geisel) német-amerikai író gyerekkönyveként jelent meg 1957-ben. Eredeti címe How the Grinch Steal the Christmas! (Hogyan lopta el a Grincs a Karácsonyt?). A cselekménye szerint egy egyszerű, rímes gyerekmese, amilyet Dr. Seuss a fáma szerint több, mint 60-at írt, saját rajzaival illusztrálva. A filmváltozat ennél jóval bővebb, mert nem tenne ki egy több, mint másfél órás mozit a vékonyka cselekményszál. Viszont megmondom őszintén, engem nem is a sztori különössége ragadott meg leginkább, persze az is, hanem az, hogy milyen és mennyi nyelvi lelemény rejlik az elmés és sokszor rímes átvezető szövegekben, amit a magyar fordítás is visszaad. Dr. Seuss stílusára az is jellemző, hogy nincs benne modorosság, egyszerűsített nyelv gyerekek számára, hanem mindenki számára közérthetően, érőltetettség nélkül fejti ki mondanivalóját.

A Grincs karácsonyi történet. Sajnos idén Karácsonykor nem (sem) vetíti egyetlen tévéadó sem, egyedül a Story5 vállalta be Szilveszterkor. Viszont interneten könnyen megtalálható, már tavaly óta a teljes filmváltozat. Egyébként jövő ilyenkor már elméletileg a mozikban lesz a történetnek egy rajzfilmváltozata is, ami folyamatosan késik az eredeti beharangozáshoz képest. A jelenlegi, 2000-ben készült változat főszerepét Jim Carrey játssza, én nem mindig tudom az általa alakított karaktert szemlélni, mert mindig az az érzésem, hogy Ace Venturát nézem ilyenkor, vagy hogy Jim Carrey nem hagyja nézni a filmet, de ebben a filmben szerintem nagyon is helyén való a szerepeltetése.

Ha a történet eredetije gyerekeknek szóló mese, maga a film inkább már a fantasy műfajába sorolható, a készítők szerint is. A hátteret az szolgátatja, hogy a narrátor elmondja, hogy mindez az egész a szemünk előtt egy hópehely belsejében játszódik. A helyszín Kifalva, ahol a Kik élnek. Felvetődik a film során néhány nagyobb horderejű filozófiai fejtegetés is, például hogy a Grincs, Ki, vagy inkább egy Mi, de ez inkább csak olyan módszertani kérdés szerintem. Maga a történet, ahogy észrevettem, a Kifalvi polgármester, August Mayki, és a Grincs közötti konfliktuson alapul, ami egy Martha May nevű kis hölgy miatt robbant ki közöttük gyerekkorukban egy Karácsony alkalmával, és ezért van, hogy a Grincs fent él a Kobak-hegyen, és utálja a Karácsonyt.

Mindemellett a film kevés személyt mozgósít, érdemi szerephez jut benne még Lou Lou-Ki, és a lánya, Cindy Lou-Ki, aki aki szintén szerepet játszik a bonyodalom kibontakozásában, amikor megkérdőjelezi a Karácsony elanyagiasultságának létjogosultságát. Ennél is fontosabb, hogy az eseményeket szinte végig a Grincs akcióit figyelve követhetjük végig, ugyanis ő szerepel a legtöbbet. Szerintem merészség volt 2000 körül egy olyan karácsonyi fantasyt forgatni, ahol ráadásul egy antihős a főszereplő... Úgy tudom, annak idején elég megosztó is volt a fogadtatása, a kasszasiker ellenére. Viszont a történet folyamán magyarázatot nyer szépen, hogyan is lett ő egy félelmetes karakter. És nem is annyira antihős? Mindez kiderül a filmből, mert azt, gondolom mindenki tudja, hogy ellopta a Karácsonyt, de vajon hogy lehet egy Karácsonyt ellopni, vajon átvitt értelemben, vagy... teljesen konkrétan?

Erről a témáról a következőt írtam: a Télapó (más néven Mikulás) december 5-ről 6-ra virradó éjjel jelentkezik a magyar háztartásokban, milyen érdekes a hazánkban folyamatosan íródó folklór, ami egy XVI. századi hagyományt, Miklós püspök legendáját ötvözte az orosz Gyed Moroz alakjával, makacsul nem véve arról tudomást, hogy Nyugat-Európában Karácsonykor érkezik, és zokniba hozza az ajándékot, itt cipőbe, csizmába rakja. És hogy teljes legyen a képzavar, Lappföldről jön. Egyébként a Jézuska (Kis Jézus) a világon egyedülálló módon nálunk, Magyarországon tevékenykedik Karácsonykor, angolul a Baby Jesus-t emlegetik hazánkkal kapcsolatban (mert így fordítják). Jó. Szerintem vannak vidékek, ahol ennél még furcsább népszokások jönnek divatba ilyentájt, legalábbis innen nézve furcsa, mint ahogy kisebb koromban furcsának találtam, hogy valaki gyerekkorában szláv, vagy germán (a latinról nem is beszélve) nyelvcsaládba tartozó nyelvet tanuljon meg anyanyelvként. Lássuk, milyen furcsa népszokások élnek még máshol a Karácsonyt illetőleg.

Olaszországban a Befana nevű boszorkány jön január 5-én, a Mikulásnak kikészített kesz és tej helyett neki kijár a komplett vacsora és a bor, mielőtt ajándékozni kezd. Aki rossz volt, egy darab szenet kap, maximum fekete keserű csokit, aki jól viselkedett, mehet az édesség, meg az egyéb ajándék a zokniba. Végül is, mint látható, ugyanarra a kaptafára megy az egész, egésuen biztosan folklorisztikai sajátosság ez, hogy más országok máshogy adaptálják ezt a téli ajándékozási dolgot. A Befana eredeti sztorija nem feltétlenül vidám: a boszorkány története is a Jézus születése körüli időkre datálódik, amikor a napkeleti bölcsek megkérdezték tőle, hogy merre található a kis Jézus tartózkodási helye, elküldte a jó fenébe őket, mondván, hogy takarítania kell, meg házimunkát végeznie. (Ha esetleg ismernénk ilyen dern kori Befanákat, hallgassunk bölcsen mi is.) Aztán, a betlehemi csillagot meglátván, ő is elérzékenyült, és megenyhült szívében, és maga is a kis Jézus keresésére indult, hogy ajándékot vigyen neki. Csakhogy sohasem találta meg. A mi napig eljön minden évben, és ajándékot hord a gyerekek cipőjébe, hátha egyszer megtalálja, és így megnyugvást lelhetne ő is végre.

Ukrajnában tartja magát egy kelet-európai tradíció, hogy pókhálót tesznek a karácsonyfára. A karácsonyi pók legendája szerint élt egyszer egy szegény özvegyasszony egy kunyhóban sok gyerekkel. Egyszer fenyőtoboz hullott a házukba, és ott gyökeret erszetett, fává cseperedett, mahd terebélyesedett, ahogy a gyerekek gondozták, arra gondolva, hogy jó lesz karácsonyfának télen. El is jött a Karácsony, de sajnos nem volt pénz díszekre és ajándékokra. Lefeküdtek aludni, és másnap pókhálóval látták bevonva a fát. Amint kinyitották az ablakokat, csodák csodájára a pókháló arannyá, és ezüstté változott. Mondanom sem kell, nem voltak anyagi gondjaik ezután. Egyébként ezek a mésés, legendás, folklorisztikus elemek tájegységről tájegységre vándorolnak, a néprajzi kutatók számmal látják el őket, katalógusokba rendezik, és azt vizsgálják, hogy melyik helyen bukkan fel ugyanaz a sztori, és örülnek neki, és messzemenő következtetéseket vonnak le belőle. Úgy látszik, ez a folklór elem éppen Ukrajnában vált államilag elismert, akkreditált népszokássá, mint nálunk a Jézuska.

Biztosan nem rendezték viszont katalógusba a következő népszokást, mert nem is folklór ez már egészen, hanem egy hagyomány Japánban: mivel a távoli szigetországban alig élnek keresztények, csak nem rég óta van hagyománya a Karácsony ünneplésének. A japánok nem halat, vagy pulykát esznek Karácsonykor, hanem sült csirkét. Ez Takashi Okawara, a japán KFC első igazgatója nevéhez fűződik, aki Karácsonyra egy speciális összeállítást tervezett Karácsonyra, 1970-ben, nem sokkal az első boltok nyitása után. Sült csirkét, bort és süteményt tartalmazott az összeállítás, kell ennél nagyobb boldogság egy olyan ünnep megtartására, ami hivatalosan nem is létezik az országban? Átlagosan 3,6 millió japán család rendel ilyenkor karácsonyi csirkét, vagy menüt az eredetileg amerikai KFC-től. Ennyi volt, mese volt, sokáig sorolhatnám még az egyes országokra, vagy tájegységekre jellemző karácsonyi sztorikat, és furcsaságokat, de nem tesszem, mert sikerült bebizonyítani, hogy a Karácsony sem egy olyan kőbe vésett valami, vagy homogén ünnep, ahol ne kerülhetne elő még pluszba egy Grincs, az elmúlt évek karácsonyainak szellemei, vagy valamilyen népszokáson alapuló kedves helyi specialitás.

Van olyan késztetésem, hogy csináljak valami hasznosat, de igazából idénre már csak azt tervezem, hogy megtervezzem a jövő évi terveimet. A melóban az utolsó hetet tapossuk, még ilyenkor is akad azért munka, a saját munkakörömet jelenleg úgy tudnám meghatározni, mint informatikus-reklámszakember-biztonságiőr. Az informatikusi munkakörömhöz tartoznak a honlapon végzendő teendők, kölcsönös barátsági segítségnyújtás az irodán, meg minden, ami szűkebb értelemben véve informatika, a reklámszakemberhez sorolnám a termékismertetőimet a Facebookon, a biztonsági őrség meg a műszak utáni házőrzés, épület zárása, kulcs leadása, jattolás a többi biztonsági őrrel. Ezt csak azért írtam le, hogy magamról is szolgáltassak valami infót. Mellékesen én vagyok a skizofrén blogger, aminek valójában óriási jelentőssége van, vagy volt a történetünk egy pontján, mára viszont már egyre kevesebb embert érdekel, én úgy érzem. Skizofrén bloggerként sem tol engem különösebben senki, ugyanúgy elvárnák az önmenedzselést, a megújulást, meg minden egyebet, amit egy normális bloggertől. Kit érdekel ma már, hogy kijöttem a gondnokság alól, informatikus munkaköröm lett a rehab munkahelyen, külön költöztem a szüleimtől? És, hogyan tovább, kérdezik, miközben még mindig nehezített terepen mozgok, én úgy érzem.

Hogyan tovább? Azon kívül, hogy még mindig sokat locsogok, egyre több magándolgom van, én úgy érzem. Már nem picsogok ki mindent az internetre, vettem jegyzetfüzetet, határidőnaplót, internetes projektekben veszek részt másokkal, vagyis ezirányba teszek lépéseket, nem túl agilis módon, de amit hiányoltam, a másokkal való együttműködést bizonyos tevékenységekben, az év vége felé megvalósulni látszik. Vagyis megvalósulni kezdődni látszik, pontosabban. Egyre jobban kezdem felfedezni az ilyen módszertani bloggereket, mint Oravecz Nóra, Farkas Lívia, az urban:eve bloggere. Természetesen nem buzultam bele teljesen a témába, de úgy érzem, nyitott vagyok némelyik gondolatukra. Bevallom, még mindig szívügyem ez a blog, maradt a főprodzsektem, és örömmel zsebelek be minden ezért járó elismerést, ami nekem szól, és fogat összeszorítva tűrök minden ezzel járó apró(?) bosszúságot, még nem érzem úgy hogy mindent elmondtam volna itt, amit akarok.

Annyi a hivatalos munkán kívüli teendőm, hogy mondtam nemet is felkérésekre, Joomla! honlapra való felkérést, rádiós beszélgetésre való felkérést, sajnos egy időben a válaszolgatást is hanyagoltam embereknek, a Facebook szavaival élve, a válaszadási arányom nem érte el a 100%-ot, finoman szólva. Valaki ebből egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy nagyképű vagyok, de jogosan, mivel évek óta jelen vagyok az online világban. Ha eléggé a periférián is, úgy gondolom, ez a jelenlét nem árt itt a virtuális térben, egy csomó agyonhallgatott dologról szó esett itt időközben, egyrészt azért, mert én nem éreztem ezt elhallgatni valónak, másrészt mert már nem féltem a picsámat a rivotril injekciótól, sötétedés után meg nem mászkálok az utcán zűrös helyeken. Nem járkálok már dohányért, piáért éjszaka, jelenleg az alkoholizálást is a minimumra csökkentettem, egy sör elég kábé egy hétre. Igaz, hogy 2 literes. :-) Ráadásul az az 1-2 pohár sör is a hétvégére koncentrálódik. Tehát, hétvégi piás lettem. Akkor is érvényre juttatva a régi jó deáki hagyományokat, a fontolva haladás útjával. Egyébként baromira nem hiányzik, már szót sem érdemel.

Ha megfigyeltük, közöltem most magamról néhány személyesebb infót, amit mostanában ritkábban tettem. Munkahelyi érdekességekről, konfliktusokról nem adhatok számot mostanában, mert nincsenek. Beülök valaha a laptopommal általában, és csendesfoglalkozás, ugyanúgy, mint amikor bent voltam a termelésben, és varrtam a gombolyagokat, csak ott a többiek miatt a kötelező minimum társalgást le kellett tudnom, ma már, ha szólnak hozzám, általában letudom annyival, hogy: aha, aha, aha... és bizgerálom tovább az egeret, vagy gépelem az aktuális dolgimat, mint pl. ezt, ritkább esetben valamit webre alkalmazok éppen. Hát, így telnek a napjaim mostanában csendességben, megértésben. Nagy búcsúzkodást nem akarok az idén levágni, mert egyészt lehet, hogy még leszek, másrészt meg feleslegesnek tartom a búcsúzkodást, mondjuk december 31-én este, és utána meg január 1-jén délelőtt pedig már itt sertepertélek valahol a cybertérben. A még futó, publikus projektjeimről annyit, hogy még mindig csinálom a kalandjátékos témáimat, sőt a Reblogon is elkezdtem egy nagyobb koncentrálást igénylő, koncepciózusabb blogot a témáról, mind a szuttyos kis játékleírások: http://kalandkonzerv.reblog.hu. Lehet, hogy idén beesik egy játék második része a revenge fantasy műfajból, egészen pontosan a Halál a pszichiátrián 2-ről beszélek, de lehet, hogy nem, mert mint már említettem, annyira nem vagyok haragtartó, és normális revenge fantasyt írni szerintem igazán csak indulatból lehet. Az idei év összegzése most elmarad, további terveimet fedje ezúttal jótékony homály. További kellemes adventet/hanukát! Bye!

Ehhez a bejegyzéshezhez egyetlen Windowsnak sem kellett meghalnia.

Nem nagyon lesz szakmai ez az ismertető, lényegében az Ubuntu laptopra való telepítését tárgyalja, meg még amit gondolok a témáról. Ez csak egy ilyen belebeszélő. A partvonalról. Vagyis arról szól, hogy az Ubuntu nagyon menő dolog, de nem árt, ha legalább alapfokon van sejtésünk róla, hogy mi az egyáltalán. Nem fogom túl jól elmagyarázni, félek nem is tudnám. Egy operációs rendszer, ennyi. Aminek segítségével lehet internetezni, meg fájlokat betölteni. Az Ubuntut úgy tudnám meghatározni, hogy lényegében egy Debian fantázianévű Linux-változat változata (az a parancssoros izé), aminek van grafikus, ikonos felülete is, mint a Windowsnak. Mégsem Windows. Hanem Linux. Elvileg csak linuxos programok mennek rajta, de van valami Wine nevű program is, amivel a windowsos programok is futnak.

Mivel az informatikai dolgokat én csinálom a munkahelyemen, az van, hogy amikor nagyon nincs teendő, néha legenerálok magamnak néhány problémát, amit aztán kinevezek munkának, és azzal foglalkozom. Az Ubuntu telepítésére sajnos körülbelül két hetem is ráment, mert szinte minden létező telepítési, vagy kezdő felhasználói hibába beleestem, ami csak előfordulhat egy ilyen rendszer esetében. Éppen ezért hasznosnak gondoltam, hogy írjak egy ilyen összefoglalót erről, hátha valakinek segítek ezzel. A két hétbe természetesen benne foglaltatott néhány újratelepítés, szunyókálás a fotelben, és a Batman: Arkham Asylum nevű játék felrakása Steamre, amiről majd még írok.

A telepítés úgy indul, hogy letöltünk egy Ubuntut, honnan máshonnan, mint az ubuntu.com-ról, és a letöltött fájlt kiírjuk DVD-re. Már a letöltésnél beleütközhetünk az első számú problémába: a sok telepítői fájl közül melyiket töltsük le, és írjuk ki DVD-re, mivel, ha nem vagyunk tájékozottak, megeshet, hogy rossz lemezképfájlt írunk ki, és akkor nem fog elindulni a telepítés sem. Célszerű először egy VirtualBoxot telepíteni a Windowsunkra, és azon kísérletezni ki, melyik az a legnagyobb verziószámú lemezképfájl, ami még működik a gépünkön. Ha nem tudjuk, mi az a VirtualBox, vagy nem akarunk ezzel hülyéskedni, akkor töltsük le például a 12.04-es verziószámú Ubuntut, és használat közben fel fogja ajánlani, hogy újabb verziószámúra frissíti. A legújabb jelenleg a 17.10-es. Ráadásul minden kiadáshoz 2 féle telepítőfájl van, a kétféle géptípushoz, AMD-re és Intelre, ha jól mondom.

Indulhat a telepítés: a kiírt DVD-t nemes egyszerűséggel felejtsük benne bekapcsoláskor kedvenc kompjúterünkben, és voilá, máris egy lila színben pompázó felület kezd el felderengeni a megszokott kék Windows háttér helyett. Őrizzük meg hidegvérünket, a Windowsnak nem fog bántódása esni, csak pihen egy kicsit. Hogy nehogy örökre elpihenjen, ne állítsuk el a beállításnál felajánlott menüpontot, amiben kiválasztjuk, hogy melléje (ALONGSIDE) telepítse, és így mindkettőt megtarthatjuk. Bár, ez annyira kézenfekvő, hogy nem is vettem hibalehetőségnek, annak ellenére, hogy a munkahelyen valamelyik nagytudású elődöm ezzel a funkcióval gyalulta le annakidején az eredeti Windowst. Hanem vegyük második hibalehetőségnek, hogy telepítéskor a számítógép nem csatlakozik az internethez, vagy energiaforráshoz, ebben az esetben minden külön értesítés nélkül simán borítékolható a hibás telepítés. Telepítés után, újraindításkor vegyük ki a DVD-t, ahogy kérik tőlünk, különben újra csak fagyhalál. Ez lenne a 3-as hibalehetőség. Mókásabb kedvű felhasználók felfoghatják egyszerű szöveges kalandjátéknak is. Egyébként maga a telepítési idő nagyjából megegyezik a Windowséval, szóval még az emberi tűrőképesség határain belül van.

Amikor készen vagyunk a telepítéssel, kisebb problémák még felmerülhetnek, például alapból nem csatlakozik a wifihez, ezt a baloldalt látható fogaskerék-villáskulcs ikon driver telepítő almenüje fogja nekünk azonnal orvosolni, vagy nem tudunk fájlokat indítani, amire viszont tökéletes megoldás az Ubuntu Software Centerben (táska ikon) a Gnome Commander telepítése, amivel egy Total Commanderhez megtévesztésig hasonló felületet kapunk, amiben már tudunk ügyködni, mert elindítja helyettünk. Ezzel elméletileg ki is küszöböltük az Ubuntuban a parancssorban való munkát, de ha mégis szükségünk lenne erre, egy Terminal áll rendelkezésünkre, amit a bal felső Ubuntu jellel ellátott ikonba, ha beírunk (mármint ezt a szót, hogy “terminal”), megjelenik a parancssor ikonja. A szöveges parancsokat egyébként szinte minden felhasználó internetről keresi ki az Ubuntuhoz, ezzel nincs probléma, mert nem kell egy egész könyvet fejben tárolni ahhoz, hogy kezelni tudjunk egy oprendszert. Amire nem árt még vigyázni, hogy az Ubuntuban, ellentétben a Windows-zal, simán belenyúlhatunk a rendszerfájlokba, és ha olyasvalamit törlünk, megbéníthatja az egészet, szóval csínján bánjunk az internetről szedegetett parancsokkal, telepíteni lehet mindenfélét, de ami gyanús, hogy töröl, vagy eltávolít valamit a rendszerből, azt inkább hagyjuk békén. Készen is volnánk. Ha mindezeken a lépéseken végigmentünk, gratulálhatunk is magunknak, mert elvileg van egy gyors, vírusmentes, és (ideg)összeomlás-mentes futtatókörnyezetünk. Egyébként ez az egész arra is jó, azon kívül, hogy linuxos programokat futtathatunk rajta, hogyha bármikor összeomlik a Windows (mármint végleg), van egy bónusz rendszerünk, amit bármikor előhúzhatunk, ameddig a probléma megoldódik.

Az a kifejezés, hogy skizofrénia, vagy ahogy hivatalosan szeretik mostanában nevezni, szkizofrénia, azért érdekes, mert mostanára már nagyjából tudományosan is megállapítást nyert, hogy nem létező fogalmat takar. Tehát mire belelovalnánk itt magunkat a témába, lassan kiderül, hogy nincs is miről beszélgetnünk. Ezt az állításomat két dologra alapozom: az egyik Jim van Os, holland pszichiáter (nem is olyan) újkeletű tevékenységére és kiáltványára, miszerint skizofrénia mint fogalom, nem létezik, helyette a PSS (Pszichózis Spektrum Szindróma) bevezetését szorgalmazza. A másik, hogy sajnos már a skizofrénia sem a régi, ami magyarul annyit tesz, hogy az a betegség, amivel 2006 márciusában felvettem a küzdelmet, és elhatároztam, hogy dokumentálom magamnál a lefolyását, a szemünk előtt alakult át, változott, málott szét, figyelmesebbek észrevehették, a többieknek most szólok.

Első kórházba kerülésem után, amikor hazamentem, azon ritka kivételek közé tartoztam, akik nem fogadták el az orvos állítását, hanem azonnal az internetet hívtam segítségül, annak megállapítására, hogy mi lehet a problémám. Nem rossz megoldás, de nem is a legjobb. Megmondom miért: akkor az interneten a betegségnek néhány leírása létezett csak, ami erős szakmaiság és jólinformáltság hatását keltette, lényegében kivonata volt az akkori irodalomban fellelhető népszerűsítő és szakmai anyagok egyvelegének. A leírás egy mindenre kiterjeő halálcsapda volt, amit skizoféneknek készítettek elő, amiből nincs (nem volt kiút). Ha nem darálnak be a pozitív tünetek (hallucinációk, téveszmék), az úgynevezett negatív tünetek vonnak ki a forgalomból (érzelmi elsivárosodás, anhedónia (örömtelenség), depresszió, és más efféle). Eredetileg az volt a tervem, hogy megnézek egy ilyen bejegyzést, és tételesen cáfolom. Legnagyobb megdöbbenésemre az internetes népszerűsítő irodalom már semmit sem tud a negatív tünetekről, így megfcáfolni sem tudom ezeknek a létezését. Mint ahogy a Google nem tud már semmit Eugen Blauerről, akit szokás volt megalkotni ezekben a cikkecskékben, legalább mint a skizofrénia szó megalkotásának atyját.

Mert mire hagyatkozhat az ember, amikor megállapítják, hogy skizofrén: a kezelőorvosa szavára, saját belátására, maximum az internetre. Nem láttam az orvosi könyvtárban tucatjával ülő skizofrén sorstársakat szakmai folyóiratokat tanulmányozni, sőt, ilyesmit magam sem tettem. Mondják, nincs betegségbelátása az ilyen embereknek. Hm. Nos, nekem lett annak idején betegségbelátásom, mert elkezdtem ezeket a régi cikkeket olvasni, és magamra ismertem. Pontosabban a tüneteimre ismertem a pozitív tünetek felsorolása közben, és elhittem, hogy a negatív tünetek rám is vonatkoznak. És ez, el sem tudom mondani, mennyire káros. Ugyanis a skizofréniának nincsenek negatív, negativisztikus tünetei. Soha nem is voltak. Ez a modern antipszichotikumok mellett derült ki. Az egész mellébeszélés volt, és gyógyszermellékhatás. Ezeket a dolgokat hajlamosak vagyunk elfelejteni. 

A másik szála a mondanivalómnak a Jim van Os-féle kiáltvány, petíció és vélemény. Hogy skizofrénia nem létezik. Az előbb láttuk, hogy az egyik kritériumát a skizofréniának a modern antipszichotikus gyógyszereknek sikerült kiiktatni. Egy téves elképzelés eltűnt, egy illúzióval kevesebb. De vajon így, féloldalasan fenntartható-e a skizofrénia diagnózis létjogosultsága? Nem igazán, szerintem. Jim van Os arról beszél, hogy olyan, hogy pszichózis (vagyis hallucináció, téveszme), de olyan, hogy skizofrénia, aligha. Ezt a holland pszichiáter 14 pontban cáfolja, és új fogalom bevezetését javasolja (a PSS-ét), amit még maguk a skizofrének is hajlamosak idegenkedve, ódzkodva fogadni. Be kell vallanom, hogy én is így voltam vele. Ma is látok sorstársakat, akik önmagukkal meghasonlottan, üres tekintettel bandukolnak a pszichiátriai betegsétányon, és az elavult gyógyszerkészítményeknek és pszichoterápiának köszönhetően életüket - már bocsánat a kifejezésért - zombiként töltik. Jim van Os igazát és jelentősségét felismerni évekig tartó kompenzált állapot eredménye lehet csak sokaknál. És bár kétségkívül érdekes lehet engem olvasgatni, most átadnám a szót neki egy rövid kiáltvány és petíció erejéig. Nem buzdítok senkit aláírásra, sem alá nem írásra, csak gondoljuk végig, ízlelgessük a témát - már akit érdekel jobban az ilyesmi:

Jim van os: Nem létezik szkizofrénia!

A Stranger Things a Netflix saját gyártású tévésorozata, tavaly jelent meg az első évada, idén a második. Mindkettő óriási sikernek bizonyult. Szokták róla mondani, hogy science-fiction, horror, coming of age, meg mit tudom én, még milyen elemeket ötvöz, meg fel szokták sorolni az összes filmes utalást, ami fellelhető a Stranger Things epizódokban, külön kiemelve, hogy milyen jól imitálja a 80-as éveket. Nyakon öntik egy adag filmes szakkifejezéssel és klisével, és így szokott előállni egy-egy Stranger Things kritika. Felpontozzák, lepontozzák, százalékot adnak rá, meg kiemelik a színészi játékot, karakterfejlődést. A filmsorozattal kapcsolatban én ezt az eljárást azzal a jelzővel illetném, ami a sorozat egyik legtöbbet használt szava: bullshit.

Bevallom, elsőre engem is megfogtak a róla szóló híradások, meg hogy milyen hangulatos film, meg hogy olyan 80-as évek... Vegyük például a 2000 után születetteket: lehet, hogy nekik a 80-as évek vaszizdasz, nekem nagyon nem az. Körülbelül akkor voltam annyi idős, mint amennyi idősek a filmben szereplő gyerekek, nem esett hát nehezemre felidézni a hm... kort, mégha Amerikában játszódik is a történet. Tehát a legfiatalabb karakterek ma lennének annyi idősek, mint én, és merem állítani, a mai Magyarországon körülbelül ott tartanának, ahol én, néhány pszichiátriai osztályos befekvéssel a hátuk mögött. A második sorozatban néhányszor elhangzik ugyan a „skizó” jelző, de csak elhatárolódásképpen a témától, esetleg némileg divatba hozva, ízlelgetve a kifejezést. Mondják, Hollywood skizofréniára hajazó viselkedésű karakterekkel dolgozik, a filmben a legtöbb karakter - mai magyar mércével mérve - súlyosan skizofrén.

Persze, ez csak film, mese, mondhatnák a kritikusok, már a filmkritikusok is, meg a velem szemben kritikusok is, én meg azt mondanám, hogy mi van, ha nem az? Mi van, ha ez az úgynevezett mese nem filmes toposzokat dolgoz fel, hanem korunk folklórját, mítoszait, legendáit, amiknek szinte minden esetben van valóságalapja? Van, ugye ez a fantázia-dolog: az ember olyan dolgokat bír elképzelni, amik már látott és tapasztalt dolgok, valóságos élmények. Hogy a dolgok a valóságból származnak, vagy az őrületből, az mindegy is; vannak. Mert mi van akkor, ha nincs is olyan, hogy őrület? Hol van az őrület? Ha valaki kiabál? Ha valaki lát, vagy hall valamit, ami nincs ott? Hol nincs? Ha én értem a madarak beszédét, miközben más nem, miért vagyok hülye? Ha olyan hangokat hallok, amiket más nem, szintén miért vagyok az? Mert irigyek rám, és rám fogják, hogy az agyam csinálja, és elkábítanak gyógyszerekkel? Hadd mondjak valamit: amíg az ilyen emberek a kínok kínját fogják átélni halálukkor, mert sem a materializmus, sem a vallás nem ad megnyugtató választ a hétköznapi tapasztalásokon kívüli dolgokra, én már sokszor átéltem ilyet, és hiába akarják bemagyarázni, hogy az agyam játéka volt, röhögve távozom erről a világról, mert megtapasztaltam már a másik oldalt. Ez olyan, mint aki visszatér a halálból, mondják, megynyugszik: bizonyosságot szerez, hogy van túlvilág. Mondhatják utána neki, hogy ez így, meg úgy a neuronok játéka, attól fogva megváltozik az élete, nem fél a haláltól.

A Stranger Things sztoriját is erről a másik oldalról szól. Lefesthetném Hawkinst, az amerikai kisvárost, a közelben felállított titkos laboratóriumot, amiben - mit ad Isten - pszionikus képességekkel megáldott gyerekeken kísérleteznek, hogy a szovjetek ellen használják fel őket a 80-as évek eleji hidegháborús időszakban. Az pszionikus képességekkel való kísérletezést a hippi mozgalom idején divatba jött pszichedelikus, hallucinogén szerekig szokták visszavezetni - legalábbis tömeges mértékben akkor került rá sor Amerikában, amikor az addig létező természetes szerek mellé létrehoztak egy pár szintetikusat is, biztos, ami ziher. A filmben az ilyen hatások alatt fogant gyerekeken végeznek kísérleteket, a kísérletek eredményre vezetnek, legalább egy-két esetben, mint az egyik főszereplő - 011, és egy mellékszereplő, 008 esetében. A kísérleti alanyokkal a másik oldalt tanulmányozzák, amit a filmben Tótágas névre keresztelnek az alkotók. Tótágas a valódi világunk leképezése egy indákkal átszőtt és trutymóval teli ábrázolása a valós helyszíneknek, ahol örökösen vihar készül. A tereptárgyak (pl. autók, építmények) megfelelnek a valóságos helyszíneken lévőknek. Így is fel lehet fogni.

A történetben egy fiú (Will) eltűnik Tótágasban, és az egész első sorozat az ő kereséséről szól. Végül megtalálják ebben a köztes világban, és hazahozzák. A második sorozatban végig poszttraumatikus stresszben szenved, vagyis ebből a másik világból származó látomások gyötrik, ami persze nem lenne meglepő a történtek után, de erről is kiderül, hogy sajnos igenis valóságos fenyegetésekről van szó. Csak ameddig a filmben perdöntő bizonyítékként fotók, videofelvételek kerülnek elő ezeknek a másik dimenzóbeli lényeknek a jelenlétéről, addig a valóságban - legnagyobb sajnálatunkra - ilyesmi sohasem fordul elő, maximum PhotoShoppal, és társaival szoktak előállítani ilyesmit. Ha az általunk ismert képalkotó eljárások ki tudnák valahogy mutatni az ilyen entitások jelenlétét, akkor mindez már nem lenne többé tabutéma. Persze, lehet, hogy már kit tudják, csak nem szokták az emberek orrára kötni, kreált tudatlanságban tartva őket.

Nem mesélném most el a film sztoriját, még egy részt emelnék ki a történetből, ami a második sorozat mértani felénél található, amikor két szereplő elmegy egy íróhoz, aki elmagyarázza nekik az egész történet allegóriáját. Az írónak bizonyítékot visznek a paranormális tevékenységek létéről, mégpedig egy hangszalag formájában, amin a kísérleti laboratórium vezetője számol be a paranormális tevékenységekről. Az író erre fog egy üveg Sztolicsnaja vodkát, tölt egy pohárba, és elkezdi inni, mondván, hogy gondolkodnia kell. A vodka túl erős. Fel kell higítani. Az egész sztorit fel kell higítani. A probléma: az emberek nem hinnének nekik. Az emberek szeretik a kényelmes foteleket, a barátságos függönyöket, meg ezt az egész komfortzóna-hülyeséget, ami eltakarja előlük a valóságot. Az emberek nem érzékelik a valóságot, ha kívül esik a komfortzónájukon, vagy azt mondják róla, hogy „bullshit”, nem igaz. Véleményem szerint ez a jelenet magára a sorozatra utal, hogy egy felhigított limonádét kapunk a valóságról, amit aztán beskatulyázhatunk színészi játék szerint, karakterek jellemfejlődése szerint, operatőri munka, vágás, világítás, akármi szerint, pontozhatjuk mindenféle szempont szerint, de a lényegét úgysem fogjuk már látni, mert egy felhígított sztorit kapunk. Hadd mondjam el, aki ment már keresztül hasonlón, látja a lényeget. Azt is látja, hogy mi megy ma Magyarországon az ilyen képességekkel bíró emberekkel való bánásmóddal a pszichiátrákon. Ami engem érint: akartak már skizofrén-demens táborba küldeni, de akartak már eltüntetni is: egy rövidke sztori a végére: Mániám volt elszökdösni egy időben a pszichiátriáról, és egy szép nyári este egy ápoló és egy mentős „meg akart tőlem szabadulni”, elvinni valahova a mentővel, nevezzük Tótágasnak, ahonnan nem jövök vissza. Hallottam emberekről, akik, úgymond „elszöktek” a pszichiátriáról, és sose kerültek vissza. Ez csak azért fura, mert a protokoll szerint még aznap karhatalommal vissza kell (kéne) vinni, aki eltűnt. De ők sose jöttek vissza. És röhögtek, és undorító, fura dolgokat mondtak. Nagyon jól szórakoztak. Ahogy most én ezt leírom, én is nagyon jól szórakozom, függetlenül attól, ki hiszi el ezt az esetet, akikről szó van tudják, és én meg csak jelzem, hogy mindenre emlékszem. Jó, mi? ;-)

Még annyit, hogy a pszichiátria nem azért van, hogy meggyógyítson bennünket, hanem, hogy elhallgattasson, eletompítson, elvitessen bennünket, végső esetben örökre elnémítson. De ki mer tanúskodni? Hát én merek... bíróságon is... Szerintem itt volt az ideje, és most volt itt az ideje leírni a sztorit: a skizofrénekért, azokért, akiknek képességei vannak, legalább médiumi szinten, és azokért is, akik csak megkapták a diagnózist, és kirekesztve élnek örökké a társadalomban. Nekem ezeket hozta felszínre ez a film. Lehet hozzászólni.

Elöljáróban le kell szögeznem valamit: nem ismerem Oravecz Nórát. Ettől még nem vagyok különleges, szerintem ezt még egy páran elmondhatják magukról. A könyvét az egyik blogon elhangzott odavetett félmondat miatt vettem meg, ami kb arról szólt, hogy Oravecz Nóra nem is olyan izé, és különben sem egyenlő az idézetes szívpárnákkal, amikkel sokan azonosítják a személyét. Ennyi nekem elég is volt. Ettől kezdve sokkolhatott többeket a látvány, ahogy Nyíregyháza külvárosi részein egy hajléktalan kinézetű faszi, oldaltáskákkal és szatyrokkal bőven ellátva egy Oravecz Nóra kötettel rohangál. Elmondom, miért történhetett ez.

A szóban forgó könyv a Van egy ötletem - Hogyan építs énmárkát? - illetve bármi is a címe, lényegében a blogolásról szól. Ezt jó, ha tudatosítjuk. Nem szimbolikusan a blogolásról, nem jelképesen a blogolásról, nem átvitt értelemben a blogolásról, hanem egészen konkrétan. Blogokon sokakat láttam már elmélkedni embereket ilyesmiről, nagyjából a következő eredménnyel: nagyon a szívünkből szóltak, nagyon együtt tudtam velük érezni néha, véleményük mégis pusztába kiáltott szó maradt leginkább, a pillanatnyi bloghelyzetre való relflexió, nem több. Talán a Nóra, - ugye szólíthatom Nórának, pá zsáluszta, szpászíba - könyve is meghaladott lesz valamikor, és teli szájjal mosolygunk rajta, most nagyon nem az, inkább eléggé aktuálisnak mondanám.

Ha most eltekintünk attól, hogy Nóra sztárblogger, én pedig egy underground firkász, rájövünk arra, hogy a csillogó utazások, eget verő látogatottsági statisztikák és követők garmadáját leszámítva rá is ugyanazok a törvények vonatkoznak, ő is ugyanolyan büd...zséével kezdte a karrierjét, mint mi itt sokan mások. Rengeteg sztorit mond el az életéről, hogy egy vidéki helyről származik, sokat piszkálták a kortárs csoportokban, nem ő volt a legjobb tanuló a suliban, ami sokunkra igaz lehet. Érdekes, hogy engem soha, sehol nem piszkáltak, csak egy helyen, de ott nagyon, és folyamatosan ennek a piszkálódásnak az emléke kísért, de ez itt off.

Érdekes, hogy a pénzért való blogolásnak ugyanolyan mozgatórugói vannak, mint a bármilyen apropóból elkövetett blogolásnak, én például folyamatosan azért kényszerültem egy időben blogot írni, hogy magyarázzam a bizonyítványomat, utána már konkrétan azért, hogy védjem a s***em, majd tematikusan, és végül úgyis mindig a körülmények áldozata vagyok, tehát mindig van miért, miről. Ezt Nóra is megemlíti a könyvében, hogy változnak a témák, változnak a hangsúlyok. De arról is szó van, hogy soha nem azért kezdi az ember, hogy híres legyen és megismerjék az utcán, ettől valami mélyebb motiváció szükségeltetik. Szó esik még egyéni látásmódról, némi különcségről, hát én is kb mindig mást gondolok, mint a többség, mert ha a többség nem hajlandó észrevenni, amikor a király/királynő meztelen, én akkor is WYSIWYG módon kezelem a témát. Ezen a ponton beékelnék én is egy rövid sztorit: Egyszer elmentem egy parapszichológushoz tanfolyamra. A tanfolyam egy pontján elkezdődött az auraérzékelés gyakorlat. Egy idő után mindenki elkezdte „látni” az aurát, kivéve engem, az egy szem skizofrént. Milyen érdekes, szarul van itt nekünk, mindenfélét behalluzik, de az aurát, azt nem hajlandó látni. Nem sokkal később megkértek, hogy ne jöjjek többet. (Mostanában felmerült az a dolog, és inkább IRL, hogy sokan úgymond fenntartásokkal kezelik írásaim igazságtartalmát. A példában szereplő kis sztori nekik (is) parabola az ilyen helyzetekben való viselkedésemre, lélekjelenlétemre.)

Na, de ne vegyük el a szerző elől a rá szánt karaktereket, szavakat, helyet! Annál is inkább, mert lassan túllépem itt a tőlem megszokott mennyiséget. Tartalmilag nézve 5 fejezetre tagolódik a mű, és amikor - érzésem szerint - éppen kezdene leülni a téma a 3 fejezet második része körül, átvált a praktikus tanácsokra, amik így elviszik a balhét. De most tényleg, mondják, hogy kezdőknek nagy segítség a könyv, viszont némi tapasztalat és tudás birtokában azt mondom, nekünk is, akik már régóta űzzük az ipart. Megszólaltat másokat is, Dancsó Péter, Wolf Gábor, Pistyur Vera, Fördős Zé, csupa számomra ismeretlen, de érdekes arc, nyilván nem követem up to date módjára a mainstream tartalomgyárosokat. Ha valamin elcsúszhat az egész, itt, hogy mindig felfelé figyel Nóra, állandóan mesterekben gondolkodik, bár szó esik valami kisebb nézettségű bloggerekről is. És honnan tudom, hogy Oravecz Nórának jó ez a könyve? Onnan, hogy úgy ír, ahogy az adott témában máshogy nem lehetne, olyan szavakkal, olyan stílusban, egyszóval királyság van. Szerintem bloggereknek kötelező olvasmány, bárkmit is gondoljon bárki a személyéről, a módszereiről, vagy a hajviseletéről.

Itt, vidéken van olyan, hogy egy skizofrén beteg dolgozik, és külön lakik a szüleitől, de csakis kis lakásban, jellemzően szociális alapon, önkormányzatiban, fura közüzemi tartozásai vannak, sikertelenségek érik az életben, kissé diszkriminálják úgy a hatóságok, mint a szomszédai. Rehab munkából tarja fenn magát, megtűrt személy a környéken, de éreztetik vele, amerre jár, hogy kisebbrendű személy. Ami, persze lehet, hogy nem igaz, csak a környezete, ami csupa alacsony kvalitású emberből áll, az igazi szegény, de öntudatos kispolgárokból, szereti őt taposni, mert hogy lám, mégiscsak van, aki alacsonyabb rendű náluk. Jelenleg ez a max, ami elérhető. Persze ez lehet, hogy nem igaz, csak egy beteg ember paranoiája. Vagy ha két beteg emberről van szó, akkor pedig egy olyan különleges fajta szimbiotikus paranoia uralkodik el rajtuk, hogy ugyanazt hallucinálják, ugyanazok a téveszméik vannak. Különös dolog ez, a természet csodája, kompromisszumos hallucináció.

Például behalluzzák, hogy Lapostetűék beszólogatnak nekik a boltban, amikor vásárolnak, Nyalókafej biztonsági őrrel együtt - mivel olyan jó a környék, hogy még az abc-be is biztonsági őr kell. Behalluzzák, hogy az eladók parasztok, és kilóg a kapanyél a szájukból, ékes irodalmisággal szóló udvarias érdeklődésüket afelől, hogy mit parancsolnak, úgy érzékelik, mintha arról kérdezősködnének vartyogó diftongusokkal, hogy dugtak-e az éjjel, vagy sem. Úgy érzékelik, mintha a hátuk mögött róluk beszélnének, amikor már félig hallótávolságon kívülre értek, és megjegyzéseket tennének róluk, de úgy, hogy hallják is őket, meg nem is. Aztán ezek a szemét skizofrének behalluzták azt is, hogy a szemközti dohányboltos Béla-san kiutálta őket a boltjából, és a „Viszontlátásra!” köszönésre úgy reagált, hogy „...nem fogjuk mi egymást viszont látni...”, vagy amikor sepregetett, azt morogta magában, hogy „mindig bejön ide ez a sok SZEMÉT”. Azt is ezek a mocskos skizofrének találták ki, hogy Béla-san dugva tartotta volna Mágikát, az alkalmazottját, és az emiatt való beteges féltékenysége miatt utálta volna ki őket a boltjából. Természetesen mindez nagyon beteges paranoia.

Megváltozott valóságérzékelésük azt mondatja velük, hogy a postán úgy kísérik őket a biztonságiak, mintha az évszázad postarablását készülnének éppen elkövetni, vagy éppen egy néhány anthraxos levelet készülnének feladni a megyeházára. Azt halluzzák, hogy szintén a postán a taknyos kölyök beszól telefonon valahova, hogy:
- Itt van a két skizofrén a postán!
- Minősíthetetlenül viselkednek!
- Igen, csináljanak valamit!
És amikor se a rendőrség, se a mentők nem jönnek ki:
- Na, mit mondtak odabent?
- Azt, hogy kussoljak!
- Ch! Lesz ennek még következménye!

Azon a környéken, ahol régen laktam, az úri negyedben, a szüleimnél, azt halluzom például, hogy a húspultnál egy kedves vevő méltatlankodik:
- Mostanában nem jár ide?
- Nem is baj, legalább nem rontja itt a levegőt!
- Szó szerint!
- Ott lakik a kertváros felé!
- Jobb is ott neki a többi bolonddal!
- Én tudom, ezekkel dolgozok húsz éve!
- Ezekkel nem lehet mit csinálni!
Erre viszont hallucináció helyett a következő téveszmés gondolatok fogalmazódnak meg a fejemben: „Lehet, hogy húsz éve dolgozol ezekkel, de eléggé kis szürke egérke vagy te ahhoz, hogy verd itt a nyálad, amúgy meg szart se érhet a munkád ilyen hozzáállásal. Olyanokkal dolgozol, akiket lenézel, utálsz, undorodsz tőlük, de váltani képtelen vagy, nem tudsz, hülye vagy. Tudod, mit? Megérdemled a sorsod.”

(A sztorikban szereplő képek Michael Cho grafikái, a történetek szereplői, hanem lennének, ki kellene találni őket...)

Ezt a címet, hogy „Az addiktológia árnyékában”, lehetne képletesen is érteni, ismerve azt az életformát, amit néha folytatok, de próbálkozzunk meg inkább egy szó szerinti értelmezéssel, hiszen az addiktológia körülbelül (nem túlzok) 5 méterre van a munkahelyemtől, a betegek belátnak az emeleti osztályokról a munkahelyemre, ott mászkálnak el az udvaron kijelölt dohányzóhelyre, bolba, büfébe, stb., a – nevezzük így – betegsétányon, sőt, a betegek – többnyire engedéllyel – bemászkálnak a munkahelyemre, nézelődnének, szajréznának, beszélgetnének. Kivel? Velem ugyan nem fognak, maradjunk abban, hogy bárkivel. És úgy általában leginkább mindent csinálnának, egyet nem: kézműveskedni nem szeretnének az Istennek se, amire az engedélyük szól.

Van-e esetleg valaki, aki nem tudja, mi az az addiktológia? Annak elmagyarázom. Az addiktológia egy viszonylag nyílt pszichiátriai osztály, persze itt is van „megfigyelő”, meg egyéb korlátozások, de alapvetően szabad a gazda, mindenki azt csinál reggel  7-től este 7-ig, amit szeretne, legalábbis én úgy vettem ki az udvaron uralkodó fejetlenségből. Nem sok összehasonlítási alapom van más addiktológiákkal, de ez kocka alakú, zöld mozaikkövekkel van kirakva és a telephely hátsó traktusában éktelenkedik.

Aki esetleg az addiktológiának nem erre a meghatározására számított volna, annak adok egy másik definíciót. Az addiktológia elsősorban a szenvedélybetegek gyógyítására szakosodott pszichiátriai intézmény, és mint ilyen, alapvetően jóindulatú, szóval  van egy ilyen „gyógyítsuk meg, ha beledöglik is” funkciója, annyit tudok, hogy különböző terápiák és szakemberek vannak, amiknek a segítségével a szenvedélybetegek leszokhatnak az alkoholról, kábítószerről, egyéb gyógyszerekről.  Nagy vonalakban tehát erről van szó. De természetesen gyógyítanak egyéb fajta mentális betegeket is.

Megsúgom: én is jártam addiktológiai gondozóba, de nem alkohol miatt kezeltek, még ha néha áradt is belőlem a szeszkó. Skizofréniával kezeltek. Érdekes, hogy az embert makacsul skizofréniával kezelik, miközben alkohol okozta pszichózist és cannabis és származékai okozta pszichózist állapítottak meg nála, ami pedig neveztetik vala alkoholos hallucinózisnak, és a tünetei megegyeznek a skizofrénia tüneteivel. Csak ebben az esetben nem bélyegzik meg az embert, szívatják évekig ezzel a sz*rral, hogy rendet rak-e a szobájában, meg lefekszik-e este 10-kor, hanem általában békén hagyják. (Egyébként ezt a tünetegyüttest már 1907 körül, az abszint fénykorában felfedezték, úgy látszik, feledésbe ment, elmondanám, nemcsak az abszintra vonatkozik.)

Nem akarom az addiktológiát nagyon kielemezni, se pro, se kontra, mivel az én rehab munkahelyem nagyjából úgy viszonyul az addiktológiához, mint egy kis kalózbárka egy hatalmas gályához, ami egy sortűzzel elintézhetné, mégis békésen megférnek egymás mellett a telepen. Mert ugye megférnek? Különben amilyen viszonyban vagyok az addikttal, már fel sem vennének az osztályra, ha ott delirálnám magam halálra, akkor sem, és valószínűleg én is inkább megdöglenék, minthogy addiktra kerüljek. Voltam már sokkal rosszabb állapotban ettől, addig is kibírtam enélkül, ezután is ki fogom. Csak mint érdekességet említettem most meg, egyébként meg az, gondolom, lejött az írásból, hogy én nem teljesen azt gondolom az addiktológiáról, mint az emberek többsége, de ez – egyelőre – maradjon meg magánvéleménynek. Most nem akarok erről hosszasabban értekezni, talán majd máskor. Mindenesetre köszi a lehetőséget, hogy ezeket leírhattam. xD

* amúgy írhattam volna ütősebbet is, csak akkor holnap már nem biztos, hogy be kellene mennem dolgozni :-(

Szerencsés ember, akinek van családja, még, vagy már, vagy mindig is volt, vagy mittudomén. Sokaknak ez a család-dolog magától értetődik, adja magát, ugye. Páran megszívják vele. Ezekről a nevelési, illetve nevelődési dolgokról akarok most beszélni (pf, írni). Nem konkrétan saját magamról, hanem csak úgy általában. Persze, az is igaz, hogy mindenkinek csak egy élete van - buddhisták kedvéért tegyük hozzá: egyszerre - ezért én is valószínűleg fogok hozni néhány saját példát. Akkor először is kezdeném magammal: Én talán meg is szívtam bizonyos értelemben a családommal, de főleg nem. Illetve ennek vannak talán fokozatai: 1. nincs család, 2. van, de minek, 3. jó szándékkal van kikövezve. Az enyém jó szándékkal volt kikövezve, és ez a az szerencsém, mert ez lehetővé tette, hogy eljussunk a családterápia intézményéig. Sokan esetleg ellenérzésekkel viseltetnek a családterápiával szemben, nekem is volt egy kevés, de nekem nem azért, amiért egyesek gondolhatnák, hanem azért, mert a múltbeli tapasztalataim a családterápiával kapcsolatosan negatívak. Illetve nem is, hogy negatívak, hanem inkább úgy mondanám, hogy katasztrofálisak. Ebből annyi a tanulság, hogy családterápiát is lehet rosszul is csinálni, de a jó terápia nagyon sokat segíthet. Érdemes tehát reckírozni? Azt mondom, ha nem kényszerrel történik, igen.

A pszichológia és a pszichiátria up to date felfogása hajlamos azt mondani, hogy meghatározó tényező az ember személyiségfejlődésében a gyerekkor, vagyis a legmeghatározóbb a genetikai tényezők mellett, amiket ha szeretnénk, sem tudnánk letagadni, mert az szabad szemmel is észre vehető. Most, hogy létezik-e epigenetika, azt most hagyjuk, egyelőre. Az epigenetika azt jelenti saját szavainkkal, hogy az utód örökli az szülő élete folyamán szerzett tulajdonságait és készségeit.  Legújabban szeretnek ezzel foglalkozni az emberek. Viszont példánkban fontosabb, hogy az utód (jelen esetben én) milyen géneket örököl, avagy hordoz magában, és nem csak a szülőktől, hanem hatodíziglen visszaüt az ősök genetikája.

Ez annyiban fontos, hogy a családban manapság rengeteg tabu felmerül a felmenőkkel kapcsolatosan, régebben amikor a generációk együtt éltek, ez lehetetlen volt, mert némi családtörténet óhatatlanul beleplántálódott a versenyzőbe. Manapság viszont jellemző az, hogy inkább titkolják a szülők a gázos sztorikat és figurákat a háttértörténetből, mert azt gondolják, hogy "ha nem tudom, nem fáj", vagyis azt, hogy ha nincs tudomása a rossz mintáról, követni sem fogja. Na, ez nem így van. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, az ősök szelleme így még jobban kísért, a feldolgozatlan trauma tovább öröklődik. Ha nem tudunk a veszélyről, nem tudunk rá felkészülni sem, pláne kivédeni, megelőzni. Nagyon fontos, hogy tanuljunk a múlt hibáiból, akár a másokéból is, mivel a történelem az élet tanítómestere, de ennél fontosabb, hogy a családtörténet genetikailag minket tudattalanul is meghatároz(hat).

Mivel bevezetőm kezd hosszúra nyúlni, mint egy rétestészta, a továbbiakban rövidre fogom, úgyis lesz még erről valószínűleg szó a későbbiekben, mivel az egyéni terápiám egy ideig családterápiaként folytatódik tovább. Vissza a gyerekkorhoz: mivel én nagyon jó gyerek voltam, és úgy viselkedtem, mint egy introvertált felnőtt, ezért én nagyon sok problémát lefojtottam a tudattalanomba, és ezért ez betegségtermelő gócként viselkedett. Ebben a tudattalanban van egy véletlenszám-generátorszerű izé, ami a mentális, vagy testi betegségek kiosztásáért felelős, az én állapotom kulminálhatott volna akármiben, az infarktustól kezdve a pajzsmirigyrákon keresztül a skizofréniáig, amivel, most úgy érzem, tkp még jól is jártam. Tehát gyerekkoromban nem éltem át a 6 alapérzelmet rendesen, amiből csak egy pozitív van, az öröm, a többi negatív. A szülő egyik feladata természetesen minél több örömérzethez juttatni a gyereket, ha lehetséges, de a többi alapérzelem kifejeződésénel is teret engedni (bánat, harag, félelem, meglepődés, undor). Ezek az univerzális érzelmek, amik minden egyes embernél, az újszülötteknél is, a vadon élő törzseknél is megfigyelhetők. Szabad folyást kell engedni nekik, de törekedni kellene az öröm nevű érzelem túlsúlyára. Ne feledjük azonban, hogy a nevelés 14 éves korban befejeződik, ami kimarad, az lemarad, aki bújt, bújt, aki nem, nem, ezért vicces, amikor kísérletet tesznek 30-40 éves emberek nevelésére, pl. az én esetemben, és nem is egyedül csak a szüleim, hanem olyanok is, akiknek még annyi belelszólásunk sincs az életembe, mint ... szóval semennyi.

Szóval ennyi lett volna a családterápia első ülése dióhéjban, meg még az került szóba, hogy én, ezek miatt a körülmények miatt a 4, vagy 5 társadalmi szerepből majdnem mindben traumatizált vagyok, vagy voltam. Ilyen társ-i szerepek: a család, a munkahely, a barátok, a párkapcsolat és a nem emlékszem. Ezekből a szerepekből csak 1-2-ben funkcionáltam normálisan, a többiben mind áldozatszerepbe kényszerültem, illetve azt vállaltam el. Azt, hogy itt a blogon traumatizált, vagy traumatizáló szerepben léptem fel, hát azt meg mindenki döntse el maga. Talán egyesek számára traumatizáló volt olvasni egy skizo-blogot, remélem, a többségnek nem. Lesz még szó családterápiáról, ha máskor nem, a végén.

Ezt az interaktív ízét ma éjszaka írtam. Az a címe, hogy Rohadt játék. A bal felső sarokban lévő kallantyúkkal lehet vissza/előrelapozni a szövegben, ha szükséges , a kék színnel kiemelt linkek vezetnek tovább.

Első lépés a nagybetűs életben. Mire számíthatsz: zakó.

A történetemet tehát ott hagytam el, hogy a csajok. Hogy kiderült-e, hogy van egy 18 éves lányom, vagy sem, az most nem tartozik ide, de talán erre még visszatérünk egyszer. Szóval, a dolgok párhuzamosan történnek az életemben, lassan kibogozhatatlan kuszasággal, egy-egy szálat, vagy mellékszálat tudok csak kiragadni, és azt boncolgatom. Egyszer elhagyom a szabolcsi pszichiátriákat, és Pestre megyek az Ébredésekhez, ahol nagyon helyesen a Rogers-i* módszert alkalmazzák a terápiámban, és mit ad Isten, konstruktívan állnak hozzám. Viszont ezzel párhuzamosan alám vágnak a suliban, de akkorát, hogy csak úgy nyekkenek.

* A Rogers-i módszer lényege, hogy beszéltetik a pácienst, és hagyják, hogy ő vezesse a beszélgetést. Nem, vagy csak nagyon ritkán tesznek fel kérdéseket, a problémákat saját történeteken keresztül világítják meg.

Nem mondom azt, hogy én egy szent vagyok, sem azt, hogy egy faszent, de azt hiszem, az én eljárásom korrekt volt, míg a konzulens tanáré nem. Kezdődött azzal, hogy bejelentették, hogy más konzulenst kapok, mint aki eredetileg ki volt jelölve. Az új konzulens azt is bejelentette, hogy nem csak az ő személye változott meg, hanem a feladat is, eddig egy szabadon választott webalkalmazást kértek, most viszont egy olyan alkalmazást, ami szabadon választható kötelezően abból, amire a tanár azt mondja, hogy jó. Nem tudom, érthető-e?

Akkor mindjárt érthető lesz. Van ugye a chat, amit Javában írtam, és internetre alkalmaztam, ami nem könnyű és főleg nem olcsó mulatság mostanában. Erre a tanár kiböki, hogy neki valami olyasmi kell, ami még nem volt a nap alatt. Hogy Java chat tudomása szerint 30, vagy negyven van fent az interneten. Persze, ha vette volna a fáradságot, és jobban utána néz, akkor rájöhetett volna, hogy ebből működőképes max. 1-2, de leginkább konkrétan 0. Mások platformereket, meg nyilvántartó programokat írtak. A platformertől volt egyébként a legjobban elragadtatva. Jó. Nem tudom, mennyire járatos az amatőr játékfejlesztés világában meg hol volt úgy az elmúlt 20 évben, de ha megnézné például az itch.io-t, ahova néha én is publikálok, lehet, hogy platformer-mérgezést kapna. A platformer az, amikor platformokon ugrál egy figura és össze kell gyűjteni a bigyókat a pályán. Azt hiszem, nekem ez már a Commodore 64-es időkben sem volt értelmi színvonal. Nyilvántartó programot meg nyilván nem tartok kihívásnak, mert már érettségin sem volt az különösebben.

Ahová lépek, szörny terem

Amúgy meg mit tartsak nyilván, kik és mikor élnek nemi életet a lépcsőházban? Lehet, hogy egyedi lenne, de lehet, hogy megsértene bizonyos személyiségi jogokat. Vagy inkább a jóízlést. Mást mit tudok nyilván tartani? Na, de félre a hülyeséggel, mert most ugrik a majom a vízbe: a konzulensem kitalálta, hogy írjak chat-et...

EXCEL-ben!

Most tekintsünk el attól, hogy irodai szoftverekről egyáltalán nem tanultunk semmit, a Java-nak, a PHP-nek, de még a C#-nak sincs semmi köze az Excelhez. Elvileg van az Excelnek valami szkriptnyelve, amin talán meg lehetne írni, de akkor gondoljunk bele, ugyan mi értelme lenne? Mi menne az Excel chat-en? „Te, haver, neked kijött a szumma?”, „Figyi, olyat cellaformázást csináltam, hogy elé... nekeltem tőle a Nemzeti dalt”. Ugye, milyen életszerű? Mindegy, akárhogy forgattam magamban a dolgot, hosszas töprengés után arra a felismerésre jutottam, hogy megint kiba... bráltak velem, de rendesen. Nem tartom korrektnek, és ezt nem is rejtem véka alá. Ha valaki nem tartja agyrémnek az Excel chat-et, nyugodtan jelentkezzen itt, és akkor elismerem, hogy én vagyok a helikopter. De van egy sanda gyanúm, hogy erre valahogy nem fog sor kerülni.

Februárban Ujra Csinálni Kötelező!

Legalábbis én magamra nézve annak érzem. Most, akkor, ha lehet, tekintsünk el ettől az Excel-vonaltól, amit írni fogok, az egy Twitter olvasó (feed reader), ami arra jó, hogy tweeteket tudjunk olvasni bárkitől, anélkül, hogy regisztrálnánk a Twitterre. Ugye, milyen jó? Bár, őszintén szólva, ez korántsem akkora kihívás, mint Java-ban chat-et írni, illetve kiegészíteni kalandjáték elemekkel, és egy kisebb hálózatos játékot összehozni. (Ez sem felelt meg a t. konzulensemnek, mert azt mondta, hogy ebből is sok van. (Ha egy működőt mutat, benyalok neki.)) Ja, és a tweet olvasónak az lesz a neve, hogy Tombolanézső. Ha nem fog tetszeni a Tombolanézső sem, akkor nincs mit csinálni, be kell látni, hogy a kettőnk közül valaki valamihez nagyon nem ért. Egyébként még egy ilyen élményem volt, egy filozófia szigorlaton a tanár meg akart buktatni, mert nem értettünk egyet Hegel történelemszemléletével kapcsolatban. Akkor, így, utólag belegondolva, nekem volt igazam. Most viszont tényleg nem tudom, és nem is érdekel. Csak annyit, hogy egy fizetős OKJ-s tanfolyamon olyan dolgot kérni, ami még nem létezik, egy kicsit hogyismondjam. Szerintem hamarabb kapok Nobelt érte, mint OKJ-t.

Valaki kiabál az utcán. - Mi baja van Ferikének? - Nem tudom. Országos hírű bolond létemre valahogy nem tudok már mindenki bajával törődni. Amit egyébként egy kicsit restellek, de már nem megy. Egy életem van nekem is, amiben van éppen elég probléma. Tudom, nem szép tőlem. Az emberek már bizalommal fordulnának hozzám. Én pedig, alig, hogy leokéztam a pszichiátria témát, itt keleten, lépnék már tovább. Más felé.

Legújabb tweetjeimből másoltam ki ezeket. Szép csili-vili tweetek, így egybe még jobban mutatnak. Abszolút távolodom már a témától, egy olyan világot kezdek ostromolni, ami még nem igazán szeretne befogani. Megcsináltam az utamat a pszichiátria útvesztőjében, ezt is megcsinálom valószínűleg, a kezdeti nehézségek ellenére. Az, hogy nem akarok már annyira belevonódni a témába, nem kivagyiságból van, hanem lelki okok miatt. Kérlek, ne haragudjatok meg érte. Jelenleg toporgok, az összes vizsgám megvan, de a záródogámat "visszadobták". És, sajnos, azt kell, hogy mondjam, ebben a gesztusban felfedezni véltem egy kis(?) rosszindulatot is. Most tehát, a pszichiátria és a munkarehab világából nekem már kifele áll, de a világ, vagyis az egészséges társadalom még nem tart magához méltónak. Szóval, ha a mémet akarnék szerkeszteni, kék ruhás nő lenne a munkarehab, a piros ruhás lenne az egészségesek világa. (De nem akarok.)

Érdekes, ezzel nem villogni akarok, de iszonyat sok kiscsaj keresi a társaságomat, jobbnál jobb nők. Ezzel 2 probléma van. 1. Ez egyáltalán nem volt tervbe véve, nem ez volt a célom. Illetve azzal, hogy vállalom a nevem, meg az arcom, egyáltalán nem volt biztos, hogy ez lesz a vége, sülhetett volna el balul is a dolog. 2. Talán nem ezt kellett volna másodikra rakni, mindegy. Mivel párkapcsolatban élek, ez némi feszültség forrása is, mert nem vagyok se köztulajdon, se skizóceleb, se díszf@sz, majd ha akarok valamit, szólok.

Igazából nem a hölgyek kíváncsiságára vágytam leginkább, hanem arra, hogy szakmailag legalább egy OKJ erejéig elismerjenek, aztán nyargalnék tovább a tudományok sztrádáján. Egy társadalmat azért minősít az, hogy az élet minden területén igyekeznek elhavaztatni valakit, felsőbb körökben (és mondjuk, hozzám képest majdnem mindenki felsőbb körök), és kinek a szimpátiáját nyerem el? A kislányokét. Mondjam azt, hogy ők még bizonyos értelemben tiszták? Illúzióim nincsenek, hogy néhány értelemben már nem azok. De akkor is. Ezen érdemes elgondolkodni.

Hirtelen ennyi. Hogy a vizsgáig konkrétan mivel töltöm ki még az időmet, mert nem lehet éjjel-nappal tanulni, nyilvánvaló, és nekem mindig vannak mellékvágányaim, nem tudom. Majd, ha eldöntöttem szólok. Lehet, hogy befejezem a Halál a pszichiátrián 2-t, lehet, hogy nem. A kevés siker ellenére még mindig érdekel valamennyire ez a játékvilág. Vagy teljesen új dolgokba kezdek. Nem tudom. Majd meglátjuk. Szóval, akkor majd jelentkezem.

Nem biztos, hogy újat mondok azzal, hogy nem érdekel a Facebook. Minden viccet elmondanak egyszer, minden kiskutya gazdira talál, minden kiscica megmenekül. A menyasszonynak összejönnek a lájkok és a megosztások, hogy férjhez mehessen, a beteg meggyógyul, a telefont megtalálják. Egy pozitív közösség, csupa pozitív taggal. * Minden pár boldogan szelfizik, az élet látszólag kívül marad a nagy kékség felségterületén, a Facebook egy szakrális tér, egy dojo, ahol levesszük a cipőt. Azt hiszem, én utoljára nyilvánultam meg ilyen értelemben. Mert megint bakanccsal mászkáltam benne. Nem is lájkolta senki. Annak ellenére, hogy ha valaki lefényképezi magát a kedvenc bonsai cserjéjével, száznál is több lájkot kap, úgy látszik, a gondolatok mintha nem váltanának ki különösebb tetszést a Fb-n. Mintha egy gondolatszűrő alkalmazás lenne rajta, és az érintettek kipontozva kapnák meg a szöveget. Most görény leszek, és elmondom: van egy ismerős pár, mindig lefényképezik magukat, mindig ugyanúgy néznek ki, mindig bicikliznek 21 kilométert, és mindig lefényképezkednek utána. Az eredmény: hatalmas tombolás és őrjöngés! Hogy hű, meg ha. Ilyen a világ, képmutató, mindig is tudtuk. Persze. Csak nem vált eddig tetten érhetővé, megfoghatóvá, bizonyíthatóvá. A Facebook csodálatos lenyomata az emberi alamusziságnak és képmutatásnak. És ha ez nem elég, a Facebook kezd visszahatni az emberek viselkedésére, úgy érzem. Ennek a gondolatnak a hatására írtam le a következő kedves szavakat a Face-re, természetesen senkinek sem tetszett.

* Persze a negatív dolgok is beszivárognak a Fb-ra, mégpedig hírek formájában. Ja, kérem, a hír, az hír, persze, persze, fontoskodva megosztjuk, aztán alakoskodunk tovább.

Szóval, ez a szöveg került ki a a Facemre, a jelek szerint mindenki utálta, maximum közömbös lett, és elsikkadt felette (mint már mondtam, utoljára tettem ki ilyesmit (viszont nem veszem le xD)):

Sosem csináltam abból hiúsági kérdést, hogy valaki egyszer csak úgy dönt, hogy inkább nem ismer, sem a Facebookon, sem az utcán, ez nyilvánvalóan nem engem minősít. Azért érdekes, hogy az életet is egyre többen kis Facebooknak fogják fel, "nem ismerlek, kikövetlek, homokba dugom a fejemet, nem vagy". Az élet nem egy alkalmazás, letöltés, megosztás. Nem érdekel, hogy lájkolsz-e, vagy sem... Nem is betelefonálós kívánságműsor, hogy mit szeretnél, hogy csináljak. Az életben a véleményeddel elmehetsz a sóhivatalba velem kapcsolatban, mivel még nem fordult elő, hogy közösség, társaság, vagy érdekcsoport mozgasson engem, pénzzel, pozícióval, vagy akármivel. Voltam olyan helyzetben, és saját erőmből, amitől esetleg besírnál, és tapostak úgy a földbe a környezetem részéről, amit esetleg te ki sem bírnál ép ésszel. A XXI. század nekem személyes vészkorszakkal kezdődött, és nem a környezetemen múlott, hogy nem rohadtam el egy elfekvőben. Ennek kapcsán olyan emberekről fejtettem ki a véleményem, akik előtt te térden csúszol, és hajbókolsz, és makogsz és istennek tekinted őket. Vagy csak egyszerűen befogod a füled és a szemed, és sodródsz az úgynevezett tömeggel, és engem ítélsz meg, mert úgy - azt hiszed - könnyebb. Elárulok valamit: az a nehezebb, mert én a végtelenségig toleráns vagyok, de ha valaki elszívja előlem a levegőt, akkor nem biztos, hogy kiteszi a vitrinbe, amit tőlem kap. Ez, sajnos már kialakult nálam, berögzült, és nem is a rosszindulat motivál, csak az objektív dolgok feltárásának az igénye. Meg az, hogy kopjanak le rólam. Na, most lehet még nem ismerni, nem köszönni, elfordulni, és sértődés se lesz belőle, csak elmondtam a témáról, amit úgy érdemesnek tartottam. Egyébként meg nem vagyok haragtartó, bármit is gondolnak rólam, inkább olyan elfelejtésre hajlamos, szelektíven h*lye típus. Csak valamit már nem nyelek be. Bocs.

Most mesélhetnék arról, hogy egy mentális beteg hogy éli meg az ilyen érettségi találkozókat (ha egyáltalán meghívják, ha egyáltalán elmegy). Mesélhetnék arról az érzésről, ami akkor fog el, amikor a többiek az általuk vezetett vállalkozásokról, cégekről, általuk fejlesztett alkalmazásokról beszélnek, gyerekekről, ingó és ingatlan tulajdonaikról, ja, és az általuk végzett iskolákról és karrierről, feleségről és családról és családról, amit a skizofrénia, ami az ember 20-as éveiben indul, mind kettétör és semmissé tesz, negál. Ilyenkor az embernek minden szónoki képességére szüksége van, hogy valahogy kivágja magát, ha rákerül a sor. Én értettem, amit a többiek mondtak, értettem a szavak jelentését, de azt is tudtam, hogy nekem mindez nem adatott meg, leginkább egy diagnózis miatt. Nincs mit felmutassak, nincs miről számot adnom. Azt hogy értessem meg velük, nekem az is eredmény, hogy életben vagyok, szabadon sétálhatok az emberek között, és éppen hogy tudom fedezni a mindennapi élethez szükséges kiadásaimat. Hatalmas erőfeszítés és eredmény. Pedig nem így indult a buli. Mindegy, máris sokat mondtam erről. Újabb eredmény, hogy tapintatosan hallgattam a sztorikat, vagy képes voltam harsányan nevetni röhögni az együtt átélt élményeken. Mindegy, nem ez az érdekes. Nem? Hát akkor mi?

Az, hogy (ezt nem én mondtam így), ott tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol 20 évvel ezelőtt abbamaradt, ahol az utolsó keicsengetés pontot tett a pár még kimondatlan szóra és tétova érzelemre egymással kapcsolatban. Akkor, úgy gondoltuk, milyen nagyszerű lesz a nagybetűs Élet, 20 év múlva szerintem már mindenki rájött, hogy nem egy nagy vaszizdasz. Amit vártunk, a csoda, hogy mi majd másképp csináljuk, mint a szüleink, csak adjanak már végre rá lehetőséget, lehet, hogy elkövetkezett egyes emberek életében, az enyémben biztosan nem. Illetve bizonyos értelemben igen. Mindent másképp csináltam, mert mindent másképp kellett csinálnom, de hogy ötről a hatra jutottam volna társadalmi értelemben, azt nem mondanám.

Oké, mi volt a leghangsúlyosabb téma, miután leléptek a csajok? Mi köré tematizálódott a 20 éves találkozó? Természetesen a buziság köré. Egy elitszakközépben (az oszag akkor 2. legjobb szakközepében) mire emlékeznek vissza a mindig is elit szaknak számító programozó osztály fiútagjai? Hát, valami olyasmire, amit én úgy neveznék, hogy az osztály hardcore jacuzzi élményei. Mi sem jellemzi jobban az iskola kolijában egykor uralkodott állapotokat, hogy az egyik kollégiumi nevelőtanár sokáig előzetes letartóztatásban volt molesztálásért, és a testvérével, aki iskolaigazgató volt, konkrétan nekem személyesen akadt ilyen ügyem. Hogy rágalmaznék? Nem hiszem. De most tekintsünk el ettől. Beszéljünk a koliszobákról, amelyekből azok az emberkék jöttek, akik ezeket a nagyszerű eredményeket és mutatókat produkálták. Akarok róla beszélni? Csak érintőlegesen, erről is. A suli régi fénye megkopott, jövőre lesz 100 éves, minek rúgdossam az egykor jobb napokat látott alma matert? Meg amúgy a jóízlésnek is van határa. Csak címszavakban, szösszenetekben gondolnám visszaadni, amiről szó volt. Illetve nem is, mindenkinek a fantáziájára bízom, mert nem lenne fair a többiekkel szemben. Csak utalás szintjén. Külön fiú-, és lányszint, 8 ágyas szobákba összezárva serdülő korú emberek. Kimenő nincs, vagy alig. Nemi élet hivatalosan nincs, magánszféra nincs, a nemi késztetés a legerősebb ilyenkor az emberi élet folyamán (ha valaki nem tudná). Az ebből kialakult sztorikból összeállíthatnék egy szemelvényt, de nem fogok. Végül is az egész témát elvicceltük, amikor valamelyikünk kimondta a szentenciát:

- Különben, ha megfogod egy másik férfi farkát, az nem buziság.

- Ha a száddal elégíted ki, az sem buziság.

- Ha utána jól seggbe dugod, az sem buziság.

Persze, jót röhögtünk. Én az említett volt iskolaigazgatóval az első pontig jutottam csak el, de akkoriban ez nem volt annyira vicces. Most sem az. Úgy gondolom, csak rajtam múlott, hogy nem tovább, bár ne legyen igazam. Újabb csontváz a szekrényben, no lám. Talán így teljes a kép, így kerek a történet? Szándékosan nem mondok neveket, nem mondok iskolát, aki érti, érti, aki nem, nem. Néhányan biztosan fogják.

konklúzió: motoszka

Most akkor következzen megint egy személyesebb jellegű poszt. Arról van szó, hogy egyesek szerint én rossz fényt vetek a betegekre, amikor iszom, és mit ad Isten, nem is vagyok zugivó, hanem sörrel, meg barackpálinkával fényképeztetem magam. Szóval, ezek szerint az emberek szerint engem meg kellene nevelni (38 évesen), és meg is kérdezték a barátnőmtől, hogy nem szokta-e telefonon anyukámmal megbeszélni, hogy hogy kell engem nevelni. Nem kell röhögni, a kérdés szinte szó szerint elhangzott. Azt is megkérdezték tőle, tud-e, a blogomról, amivel (szerintük) szintén rossz fényt vetek a betegekre (mint valami zárlatos elemlámpával), mire azt felelte, nem, nem tud (egyébként általában ő szokta átnézni a gépelési-. és vesszőhibákat, minden egyes bejegyzésnél).

Na, most ilyenkor mi van? Hát, az van, hogy én is visszakérdeznék párat. Vajon a laza erkölcs nem vet-e rossz fényt a betegekre, például az az életforma, amit a kedves kérdező, és mások folytatnak? Random én is feltennék néhány kérdést. Nem vet-e rossz fényt a betegekre, ha randioldalakról, és -alkalmazásokról válogatom az úgynevezett barátaimat, és némi heveny együttjárás után szociális alapon szexuális szolgáltatásokat nyújtok neki, majd, amikor nem válik be (ugyanis nem lehet megnevelni), már keresem is a következő áldozatomat. Vagy bikinis képeket posztolok magamról a Facebookra, mint egy portfóliót? Melyik a rosszabb, a sör, vagy a bikini? Talán egyik sem. Egyik sem illegeális, mindkettőt szabad csinálni és mindenkinek a gusztusára van bízva, szerinte melyik a jobb.

De van itt más is. Barátnőm (E2), nagyon rühelli, ha témába teszem, de ez a blog sohasem a diszkréció megtestesülése volt, és úgy érzem, néhány vonatkozásban neki is szóba kell kerülnie. Mennyire vetnek rossz fényt a betegekre azok a kedves férfi sorstársaink, akik a legváltozatosabb és legszánalmasabb módon próbálják, hogy is mondjam csak, „elszeretni” tőlem E2-t? Amikor előttem próbálja valaki taperolni, úgy, hogy én ne vegyem észre. A válasz persze nem késik: „Ha mégegyszer csinálod, tökön rúglak…”, de az eset megtörtént, aztán meg jött a magyarázkodás, hogy így, meg úgy, nem is úgy gondolta. Ezzel csak az a baj, hogy nem tartják tiszteletben a kapcsolatunkat, úgy néznek hülyének mindkettőnket, mint ahogy nem vagyunk azok, ráadásul őt ezzel ribancnak is.

Akkor vannak a Facebook-lovagok, barátnőm tőlük is érzékeny búcsút vett, egyiküktől pont egy kedves ebédmeghívás után, ami nyilvánvaló, hogy mire akart kimenni. Aztán van az idióta pszichopata prototípusa, aki mindig csak néz. Egy kurva szót nem szól csak bámulja meredten.  Sokáig nem akartuk elhinni, hogy tényleg őt akarja, mivel diplomás magyar szakos létére csak néz, meg pislog, mint valami fogyatékos. Ráadásul vallási fanatikus, egy helyiségben dolgozik velem, régebben, ha bepörgött, egész nap fabulákat, katolikus prédikációt, vagy angol tanfolyamot hallgattatott velem, gondolom, szintén nevelési célzattal, vagy hogy kiűzze belőlem az ördögöt, vagy mit tudom én.

A sort még folytathatnám, de minek. A lényeg az, hogy nem tudom, hogy néhány deci, vagy akár korsó sör miért vet rossz fényt a betegekre, amikor mások erkölcsi érzékének, vagy párkapcsolatának a semmibe vétele viszont elfogadott, sőt, már-már normának számít. Erre viszont azt találtuk mondani, hogy néhány betegtársunk részére szabadidős tevékenységként esetleg szervezhetnénk motoszka-esteket, ahol a felesleges szexuális energiákat levezetnék, minket meg békén hagynának. Persze ez csak szerény javaslat.

Bevallom, a Linkin Parkot mindig is műmájerkodásnak tartottam, egészen az utóbbi időkig, amikor is tudjuk, mi történt. Mindig az volt a véleményem, hogy az underground maradjon meg undergroundnak, a mainstrem pedig mainstreamnek, ez az egész Hybrid Theory nekem egy kicsit furcsa volt. Érdekes, hogy hasonló stílusból az Evanescence például bejött. Talán a nő miatt, vagy a gótikus elemek miatt, mindegy már. Pedig valószínűleg a Linkin Park hordoz több gondolatiságot. Érdekes, hogy az ilyen mainstream, metal gyökerekkel rendelkező bandák közül a Metallicát mai napig műmájerkodásnak és fotelrokkerkedésnek tartom. 

Ami nem feltétlenül baj. Itt a lényeg talán az utánzás, vagy az élmények valódi étélése és hiteles közvetítése között van, klasszikus példánál maradva: Janus Pannonius valóban kurvázott-e, vagy Antonio Beccadelli Hermaphroditusából koppintotta a pajzán verseit, többek között az Orsolya p*inájáról szólót, ami még a lightosabb megjelenítése a témának az életműben. Van, amikor nem is fontos, hogy stílusgyakorlatról, vagy vagy komoly bölcseleti műről van szó, mert a végeredmény a megtévesztésig hasonló. A probléma ott kezdődik, amikor belekérdeznek a mester munkájába, és nem tud válszolni, vagy rossz választ ad.

Az élet tagadhatatlanul belekérdezett Chester Bennington munkájába, amikor az újabb albumok nem hozták a megszokott sikereket, illetve a legújabb album már tagadhatatlanul a búcsúzásról szólt, csak nem volt teljesen világos, hogy a zenéléstől, vagy már inkább magától az élettől búcsúzik az énekes és dalszövegíró. A válasz azóta megvan, előre bejelentett, lekommunikált és közvetített öngyilkosságról volt szó milliók szeme láttára és füle hallatára. Vagy egy hatalmas segélykiáltás volt a lemez, vagy nem tudom mi. Gondolok itt például a Good Goodbye című számra, amiért, ha jobban figyelnek rá, már azonnal a pszichiátrián van a híres amerikai "72 órás megfigyelés"-en, ami akár további tartozkodást is maga után von, ha szükséges.

Itt felmerül a kérdés, hogy meddig tart a szerző autonómiája. Ha esetleg elkezdenék itt összefüggéstelenül rizsázni, vajon engem bevinnének, illetve mennyi idő után vinnének be? Mivel alapvetően nem vagyok szuicid, és nyelvileg viszonylag képzett vagyok, valószínűleg virágnyelven én is meg tudnék itt fogalmazni ilyesmit minden következmény nélkül. Na, jó, de ez már azért, valljuk be, ez elég konkrét volt, sőt az egész album végig ilyen hangvételű. Akkor vajon a közreműködők, illetve a közönség mennyiben vett részt ebben az eutanáziában, és mennyire volt aktív, vagy passzív, már valószínűleg nem fogjuk megtudni. Addig semmiképpen, amíg valami szakértő el nem kezd foglalkozni a témával, aminek én csak a felszínet kapargatom, illetve néhány szempontot és ötletet villantok fel a kérdéshez.

És hip-hop, már el is érkeztünk utolsó pontunkhoz: miért foglalkozunk itt a Linkin Parkkal egyáltalán? Azért, mert mentális problémákat feszegetnek a szövegei konkrétan és direktbe, mint ahogy ez a blog teszi. Nem nagyon akarnék párhuzamot vonni az írásaim és a Linkin Park között, talán csak annyit, hogy mind a kettő a saját korában nagyon progresszíven állt hozzá a mentális problémák témájához, szélesebb körben téve ismertebbé egy-egy mentális, társadalmi, vagy szociális problémát. Elmondanám, hogy erre a következtetésre akkor jutottam, szerénytelenség nélkül, amikor angol nyelven hasonló stílusban publikáló szerzőt kerestem, mint ez a blog itt. Elárulok valamit: N.I.N.CS. Kivéve akkor a zenében találtam meg most, ami halványan emlékeztethet arra az életérzésre, ami a blog egyes részei kapcsán foghatja el az olvasót, és ez a Linkin Park. És erre is csak Chester Bennington halála kapcsán figyeltem fel, különben, azt hiszem, talán rejtve marad ez az összefüggés mindannyiunk előtt. A sors fintorának mondanám. Ha néhányan szerénytelenségnek, illetve balszfémiának neveznék azokat a dolgokat, amikről itt írtam, azoktól sorry. RIP Chester Bennington.

A napokban lekapcsolt az egyik honlapom, ami ennek a blognak valamiféle őse, elődje, testvére, integráns része. Volt. Sok kísérlet történt a felélesztésére, még pár hónapja is, de az élet rászámolt, nem igazán volt már látogatottsága, és amúgy sem lett volna már az, ami volt, "kis chitchat blog". Igen, a nemvagyokbeteg.hu-ról van szó. Emlékszem, annak idején nagy dilemmát jelentett, hogy egy saját hostolású WordPress blogról átjöjjek-e ide. A dilemma tárgya az volt, hogy a családias hangulatot feladjam-e a nagyobb ismertségért. Akkor, bevallom őszintén, valamennyire úgy éreztem, az önállóság feladásaként élem ezt meg, mostanában jöttem rá, hogy egy blognak, pláne egy ilyen hosszan futó blognak van egy élete, íve, fejlődési szakaszai, és ez a reblogos, Face-n osztogatós, twitteres változat jelenleg a legmodernebb fázis, annyira modern, hogy már-már elavult. Az idő elsodorta a Tamagochikat, de már a Tamagochi temetőkben sem borzolja a fák koronáját a szél. Éppen ezért nem tartok hosszas virtuális temetést és laudációt egy blognak, amit mindenki úgyis elfelejt, és ez előbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna, amint valami velem történik. Most a nemvagyokbeteg.hu volt a leggyengébb láncszem, azelőtt az abilify.freeblog.hu volt a leggyengébb láncszem, hát viszlát. Búcsúzzunk tőle egy tweetel, az a legjobb.

A nemvagyokbeteg.hu domain lekapcsolt, "felmondás alatt" státuszba került. Nem ért hackertámadás, nem volt zsarolóvírus. Most mi legyen?

— kávés szájú fiú (@imnotill) 2017. augusztus 17.

Jó, akkor ennek annyi. Most tekintsünk előre, és lássuk inkább, milyen projektek bújtak elő a nemvagyokbeteg.hu köpönyegéből, vagyis ami ott csírájában megvolt, hogyan terjedt szét, alakult újjá, pulzált szentségtelen útján szét a cybervilágba. Kezdjük teljesen logikátlan módon a munkahelyi honlappal, amit ugyan nem én hoztam létre, nagy ravaszul kezelésbe vettem, egyre több munkám fekszik az arculat kialakításában.

1. PSZICHO. NET - JOOMLA HONLAP

Tegnap pl. ezt írtam róla a Face-re: "Ma egy kicsit lazításképp az egyesület honlapját bütyköltem. Bár az alapjait nem én raktam le, sok minden van már beledrótozva sufnituning módszerrel. Legújabb dobás ez a képgaléria. Amúgy mivel a Joomla! modulokból épül fel, nem nagyon lehet elrontani, általában klikkelgetéssel minden megoldható. Mindazonáltal nekem ma sikerült (az elrontás). Néhány óráig egy szép kövér 404-es hibát mutatott az egyik menüpont. Még szerencse, hogy valószínűleg nem látta senki rajtam kívül, mert nem túl nagy még itt a forgalom. De pl. a képgaléria is azt a célt szolgálja, hogy lehessen felrakni fényképeket, mondjuk a kirándulásról, vagy a munkafolyamatokról és magukról a dolgozókról, ami a Facebookon is nagy siker volt. Na, ennyi volt mára a hírmondó, lassan kezdhetek programozni. Ucsica, ucsica, ucsica."

http://pszicho.net/

2. PROJECT INDIGO - WORDPRESS PORTÁLBLOG

Ez is ebből a blogblól nőtte ki magát, ez, ugye világos, tiszta. Interactive fiction, amatőr kaland-, és szerepjátékokról szóló portálblog. Érdekessége, hogy Explorer alatt fut rajta egy Java chat, ami saját fejlesztés, igazából még nincs beizzítva, de majd be lesz, mert jelenlegi állás szerint ez a chitchat lesz a vizsgamunkám, most szeptemberben, vagy ha nagyon gáz van, akkor is még mindenképpen az idén. Ennyivel van ennyi a honlapoknak.

https://interactivefiction.hu/

3. THE SENTENCE EDITOR - INTROCOMP VERSENYMUNKA

Ez egy angol nyelvű interactive fiction, avagy kalandjáték intro, egy pénzdíjas versenyre, és egyelőre elég jó a fogadtatása, 8/10-es értékelést kapott, eddig messze ez a legnagyobb sikerű ilyen jellegű munkám, enyhén önéletrajzi ihletettségű, kissé szerintem posztmodern, és csak angolul van. Augusztus folyamán még lehet rá szavazni, hogy megnyerjem a luxusjattot az álomutazást a való villát a 100$-t. Tudomásom szerint évek óta, de inkább ever az egyetlen magyar nevező vagyok a mezőnyben, és kész.

https://interactivefiction.hu/wp-content/uploads/2017/07/thesentenceeditor.html

4. HALÁL A PSZICHIÁTRIÁN 2 - RPG MAKER VX PROJEKT

Mivel még mindig hobbim (illetve a közelmúltig az volt) a pszichiátria ócsárlása, vagyis mondjuk inkább így: nevetségessé tétele, álljon ez itt utolsó tételként. A demo letöltési linkje megtalálható a Játékok menüpontban, igazság szerint a nemvagyokbeteg.hu-n volt róla néhány komolyabban beszólós screenshot közölve, remélhetőleg ez az utolsó ilyen jellegű munkám, annyit tudni kell rólam, ha nem piszkálnak, én is békén hagyok mindenkit. Ha viszont igen, én is tudok g**i lenni. A csillagjegyem skorpió, amúgy. Még csak annyit róla, hogy a Szabolcs megyei pszichiátria első emberének fog emléket állítani, magyarul beszólni, mivel Szabolcsban már nincs pszichiáter, akit nem maxoltam, vagy akasztottam még ki, azért kell Pestre, az Ébredések Alapítványhoz járnom, amivel, vagy akikel eddig sikerült megtalálni a közös hangot. Érdekes, Nyíregyen debil vagyok, Budapesten már-már zseni. Ezt, gondolom, a légnyomáskülönbség teszi. Vagy a keszon. Háhá. Nem ragozom, jó hétvégét!

https://interactivefiction.hu/antiasylum.zip

1. Cloak of Darkness

Naphosszat bámulom a Twittert, sokszor céltalanul, vagy hatalmas bölcsességeimet és aranyköpéseimet téve közszemlére 140 karakterben. Ma egy érdekes projektre bukkantam, ami ráirányította a figyelmemet, hogy végezni kéne lassan a suliban. A projekt címe Cloak of Darkness, Salet, akármi, nem fontos. Egy orosz php fejlesztő teszi közzé a készül(get)ő kalandjáték motorjáról a tudnivalókat. Először azt hittem, hogy sok mindent fogok tudni belőle hasznosítani, de aztán rájöttem, hogy maximum a játék struktúráját fogom tudni lemásolni és átültetni JAVA-ba, lévén, hogy CoffeeScript és TypeScript nyelveken összefabrikált kis történetről van szó, és szintén másolta bizonyos Ranconteur és Undum nevű keretrendszerekről, és akkor én most lemásolom az övét. Az élet mimézis, legalábbis a nyílt forráskódú programocskák világában. Sajnálatos módon a rendszer még saját chattel sem rendelkezik, mint állítja magáról, külső chatet használ, és ennélfogva én is leteszek lassanként a chat funkció ötletéről a sajátomban. A Cloak of Darkness szintén egy hangzatos valami, de mint kiderült, már a kilencvenes évektől használatban van “Hello, World!”-szerű példajátékként. Az orosz fejlesztőnk egy dologhoz ért igazán: önmagát eladni. De nincs is mindenki olyan hatalmas fantáziával megáldva, mint én, aki a saját életemet írom meg újra, meg újra, és értékelem át különféle szemszögekből. Mindegy, átveszem én is a Cloak of Darkness hatalmas, 4 szobából és 2 tárgyból álló apparátusát, azt a szívességet még megteszem a világnak, hogy le is fordítom. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel teszem a legnagyobb szolgálatot az emberiségnek, de mindegy.

A játék megtekinthető: https://oreolek.itch.io/cloak-of-darkness

Amúgy észreveszem, minél jobban közeledik a záróvizsga, egyre jobban kezdek bezsongani ezekbe a játékos dolgokba és témákba. Néha eszembe jut, hogy vajon mennyire különbözöm egy átlag skizofrén alkotótól, aki színesceruzával és zsírkrétával fejezi ki magát, én pedig szg előtt ülve beleártom magam mindenféle netes műfajba és praktikába? Talán annyiban, hogy önmagam választottam az érdeklődési körömet? Nos, nemigazán. Én is kényszerpályán mozogtam, mert a betegségem előtti érdeklődési köröm határozott meg engem is, és hogy véletlenül az informatika lett a befutó ebben a században, igazán nem rajtam múlt. Ugye? :-)

2. MUD, MUSH

Wow, aki átszenvedte magát a bevezetőn, annak megígérem, hogy most már érthetőbb leszek. Van, ugye, a kalandjáték és a szerepjáték; ez kettő, bár vannak átfedések. Hagyományosan a kalandjáték egy sztorit mond el, illetve rávezeti a játékost, hogy jöjjön rá szépszerével arra, hogy "mit kéne csinálni", a szerepjáték viszont a játékos karakterének (karaktereinek) személyiségét főként értékeivel és tulajdonságaival próbálja megragadni, és ezek fejlesztésével és bizonyos szintre hozásával oldja meg a problémákat. Ezeknek a szöveges hálózati változata a MUD (Multi User Dungeon), a szerepjáték képviseletében, és a MUSH (Multi User Shared Hallucination), a kalandjáték színeiben. A MUD-ból fejlődtek ki a MMORPG-k, vagyis a nagyon sok szereplős hálózati szerepjátékok, amiben én le is ragadtam a World of Warcraftnál (WoW). A MUSH-ból már nem igazán fejlődött ki semmi, amúgy sem volt túl népszerű, ki is halt a fenébe.

3. A JAVA a böngészőkben

Természetesen záródolgozatomban a MUSH felélesztésére teszek kísérletet, egy olyan nyelven (JAVA), ami manapság éppen valamiféle olyan változáson megy keresztül, ami eléggé kétesélyes, 2016 január 27-én bejelentette az Oracle, hogy nem támogatja tovább a JAVA böngészőkben történő futtatását bővítményen (plugin) keresztül, hanem valami falmelléki dumát előadott arról, hogy milyen irányt vesz a JAVA fejlesztése. Azóta sem tudok róla, hogy nagyon más irányt vett volna, viszont az appleteket (weboldalba ágyazott JAVA ablakokat) már egy ideje nem nagyon látjuk, "se nem vesszük észre", pontosan ezért. Én viszont 2016 június 29-én bejelntettem, ezen a szent helyen, hogy JAVA ablakos technológiával fogok MUSHt előidézni, ha törik, ha szakad. Ha még valaki nem jött volna rá eddig, ebből rájöhet, hogy az informatikában is eléggé egy retrográd faszi vagyok, de mint záródolgozati témának, véleményem szerint annyi a lényege, hogy működjön valami hálózatban, és kevésbé hangsúlyos az egésznek a funkcionalitása.

4. Most már tényleg vége

Nem is szaporítanám nagyon tovább a szót, hanem összegeznék: a bevezetőben ismertetett Cloak of Darkness játékot fogom implementálni JAVA-ban, ami ELVILEG 2018-ig még megoldható bizonyos böngészőkön, aztán már maga a technológia is megszűnik létezni. Ezért kell nekem MÉG 2017-ben levizsgáznom, mert különben kivághatom az ablakon az egész Indigo projektet (így neveztem el magamban, tudniilik). Azért ez szép, nem? Elmondhatjuk, hogy máris megéltünk egy informatikai paradigmaváltást, tehát amikor még elkezdtem a szoftverfejlesztő OKJ-t, a technológiával még nem volt semmi baj, tanították is, mire végzek, az egész téma a történelem szemétdombjára, de legalábbis az informatika virtuális múzeumába való lesz. Ha valaki nem értette teljesen, amit írtam, ne keseredjen el, én sem mindenhol, de ilyesmi rizsából kell 40 oldalt összehoznom záródolgozati dokumentáció gyanánt, remélem, nem probléma, hogy gyakorlásképpen felvázoltam itt a kis koncepciómat.

Az interactive fiction játékok már jó ideje 99%-ban kikerültek a kereskedelmi forgalomból, és a hangsúly már csak a játékok népszerűsítésén, és a műfaj fennmaradásán volt. A 2017-es év változást hozott, megjelentek az alternatív finanszírozási formák a műfajban, pénzdíjas versenyek, újraindult egy  játékokért fizető folyóirat, újabb próbálkozások történetek az ilyen játékok kereskedelmi forgalomba hozatalára. Mivel a műfajnak a rajongói tábora világméretű, művelői viszont kevesen vannak, esélye nyílik szinte bárkinek, hogy - akár pénzért cserébe - értékes alkotással rukkoljon elő. Lássuk, hogyan!

Az interactive fiction, magyarul szöveges kalandjáték a számítógépes játékipar mostohagyereke. Próbálták integrálni ludológiailag mint játékot (kapott is néhány játéktörténeti fejezetet bizonyos művekben), irodalomelméletileg mint szöveget (született is belőle néhány PhD fokozat), de leginkább hanyagolták a francba, mégpedig szerintem azért, mert több terület határmezsgyéjén létezik, de leginkább azért, mert nincs benne pénz (legalábbis nem volt benne eddig).  Meghatározni kétségkívül muszáj, mert létezik, ha tetszik, ha nem. Sokan nem szeretik játéknak nevezni, mert nem operál a multimédia eszközeivel, vagyis nincsenek grandiózus látványelemek, hanghatások, stb. Szóval. Egyszer játék volt, most meg nem? Az Invaders is játék volt régen, és a mai napig az. Eszébe nem jutna senkinek, hogy már nem játék. Csak nagyon régi. Irodalmi szövegnek tekinthető a szöveges kalandjáték? Persze. Attól, mert nem lineáris, egy szöveget olvasunk. Ja, hogy ezek a szövegek semmilyen esetben nem kapnak állami támogatást, nem részesülnek állami elismerésben és juttatásokban, nem jár velük sem anyagi, sem erkölcsi elismerés? Hát, necces. Akkor nem is irodalom.  Úgyhogy szegény interactive fiction két szék között a földre ült, szóval kénytelen volt kitalálni néhány önfinanszírozási módot, amivel fenn tudja tartani önmagát. Ezek:

1. magazin, ami honoráriumot fizet a szerzőknek (Sub-Q),

2. a hagyományos évenkénti versenyek (competitionok) pénzdíjassá tétele (IFComp, IntroComp), és

3. a jó öreg kereskedelmi forgalomba hozás.

Eddig is működött valamiféle kereskedelmi forgalomba hozási-, illetve patronálási rendszer, de ez köthető volt bizonyos szubkultúrákhoz, például a transzneműek egyértelműen eluralták ezt a piacot. És ez nem jó, vagy rossz, ez volt a helyzet. Tehát nemcsak magukat a játékokat támogatták, hanem egyfajta nemi beállítódást, az interactive fiction játékokon keresztül (Anna Atrophy, Porpentine, Caelyn Sandel, stb., a híresebb és kevésbé híres nevek felsorolása szinte vég nélkül tartana). Most nem akarom elmagyarázni, mi az a Sub-Q, vagy az IFComp, pláne az IntroComp, egy-egy játék példáján mutatom be őket, aztán a linkek alapján mindenki kibogarássza magának, ha akarja.

Sub-Q magazin - Cat Manning: Invasion

Nem elég, hogy vége a világnak, szegény embert még az ág is húzza alapon egy megnevezhetetlenül borzalmas kreatúra is elkezd minket követni, hogy ráadásul még a megmaradt emlékeinket is elvegye tőlünk, vagy elpusztítson szőröstül-bőröstül. Induláskor a zsebünkbe gyömöszölhetünk néhány emléket, őseink után maradt gyűrűt, barátság-karkötőt, egyéb kisebb használati tárgyakat, kabalának. Aztán, ahogy elkezdjük a menekülést az otthonunkból, hamar meglátjuk, hogy igenis szükség volt ezekre a tárgyakra, mert egy emlékekre, és emberi testre éhező, brutális szörny tör az elpusztításunkra, és kezdetben ezekkel a tárgyakkal még csillapíthatjuk valamelyest az étvágyát. Végül elérünk egy elhagyottan álló (még szép, hogy elhagyott, ha egyszer már megvolt a világ vége) házba, ahol napokat töltünk álom és ébrenlét között vergődve, kitéve a titokzatos teremtmény zaklatásának is. A környezet nagyon félelmetes, az atmoszféra nagyon jól meg van teremtve a borzongáshoz, elvileg 10 perc lezavarni a játékot, és ezt nekem, az olvasási tempómat is figyelembe véve, sikerült is abszolválni 2-3 óra alatt. Ebben persze benne volt az is, hogy az egyetlen sorsfordító helyzetben rosszul döntöttem. A játékhoz egyetlen tanácsom van, mindenképpen ragaszkodjunk az emlékeinkhez, még az életünk árán is, mert ha nincs múltunk, akkor mit ér a jelen, a jövőről meg nem is beszélve. Maradjon ez meg végső konklúzióként a játékra nézve, mindenkinek kellemes háton való hideg futkosást kívánok, aki neki mer kezdeni a szövegnek.

Értékelés: 5 barátságkarkötő az 5-ből

https://sub-q.com/play-invasion/

IFComp - Abigail Corfman: Open Sorcery

Az IFComp történetének szerintem legjobb játéka, sajnálatos módon diszkvalifikálták.



Ebben a játékban egy tűzfalat személyesítünk meg, vagyis alakítunk, aki egy – mondjuk így – kisebb helyi hálózat védelmét látja el. Összesen 4 helyszínt kell ellenőriznünk 7 napon át, aztán Halloween napján betör a rendszerbe egy olyan entitás, ami a főellenfelünk lesz, itt már-már stratégiába hajló feladataink lesznek, mindenesetre stratégiát kell kialakítani a hálózat és az emberek megvédésére, és az esetleges életben maradásunkra is, ha nem akarunk felmorzsolódni az ellenféllel vívott küzdelemben. Egyébként mesterséges intelligencia (AI, artifical intelligence)  vagyunk, nap mint nap álmodunk valamit, és tanulgatunk az emberek érzelmeiből is. Időközben emberré is válhatunk, de ahhoz egy nagyon bonyolult feladatot kapunk, amit nem könnyű megoldani, vagyis szerintem kurva nehéz, elég ha végigtoljuk a játékot mesterséges intelligenciaként, így is lesz elég dolgunk. Szerintem igazi cyberpunk remekmű ez a játék, igaz, “csak” egy program szemszögéből, de van benne mindenféle, technika, mágia, szellemek, mentális bajok, szóval egy nagyon összetett világ mindennapjait kell felügyelnünk, ellátni a védelmét.

Értékelés: 5 elementáris tűzfal az 5-ből

http://www.abigailcorfman.com/OpenSorcery.html


Kereskedelmi játék - Adventure Cow: Strayed

Ami hátra maradt még, a kereskedelmi forgalomba hozott játékok kategóriája. Az interactive fictionok világában a legnagyobb publicitást mostanában a Strayed nevű játék kapott (Tumblr, Twitter, stb). Azért hagytam ezt utoljára, mert ez pénzes: 700 Ft-ba kerül a Google Playen, és a leginkább hasonlít nekem egy könyvre, amit megvesz az ember, elolvasgatja, aztán soha többé  nem veszi elő. Szép volt, jó volt, érdekes volt, de ennyi. Olyan érzésem volt, mintha egy Kindle könyvolvasón olvasnék valamit, vannak ugyan benne linkek, de nagyon egy irányba tart a történet. Végig egy kocsiban ülünk (mármint a játékban), amíg játszottam, a Bëlga Gépkocsi című játéka járt a fejemben kár, hogy nem ismerik angol nyelvű barátaink a magyar könnyűzene történelmének ezt a gyöngyszemét. Végül is egy horrornak mondott játék, utazás egy kocsival a sejtelmes fák között, a csomagtartóban egy különös valamivel (egy élőlénnyel), és az útközben pár emberrel való találkozásról, és azok reakcióiról szól. Az egész sztori nem egészen egy óra alatt végigjátszható, elolvasható, kiakasztható, egy misztikus interaktív kisregény ez inkább mint horror, de ha a készítőknek horror és játék, akkor legyen az. A játék egyelőre csak Androidon elérhető, de elvileg lesz PC, MAC és iOS verzió is. Aha.

Értékelés: 4,5 misztikus interaktív kisregény az 5-ből

https://play.google.com/store/apps/details?id=com.adventurecow.gamebooks.strayed.paid

IFComp, IntroComp - Idéntől pénzdíjas a verseny!

Amivel még adós maradtam, az IFComp és az IntroComp linkjei, itt több játék, és készülő játék introja megtalálható. Az IntroComp nevezési fázisa lezárult, az IFComp még várja a nevezéseket. Nagyon érdekes a díjak kiosztási rendszere az IFComp rendszere, érdemes megnézni, a nevezett játékok durván 2/3-a pénzdíjban részesül, persze az élbolyban szerezhetők meg az igazán nagy összegek. Ajánlom mindenkinek, egy kis angol tudással, és néhány pofonegyszerű alap segédprogram segítségével könnyen elkészíthető a játékunk (pl. Twine - szöveges játék készítő program - html kimenet, letöltés és online szerkesztő: https://twinery.org .

Függelék: Diagram - Az idei IFCompon várható nyeremények 60 fős nevezéssel:

Mostanában az egyik kalandjáték projektemhez tervezek egy gasztroblogger karaktert. Valóban, milyen lehet egy jó gasztroblogger? Tudjuk, írtam már én is Facebook-rafkóról, meg is kaptam érte a magamét, hogy mit akarok, ez semmi, ez nem egy megbondóblog, stb... És mi lenne, ha emelnénk a tétet? Mi lenne, ha olyan dologról írnék blogbejegyzést, amihez aztán tényleg lövésem sincs? Érdekelne valakit? Vajon lehet-e gasztro bejegyzést írni abban az esetben, ha még a szociális ebédemet megmelegíteni is lusta vagyok, azt is a napenergiára bízom, hogy ne legyen annyira hideg. Ma a fantáziámat nagyon megmozgatta a szociális ebédem. Hát, igen, eléggé pihent vagyok. Fellöktem Face-re, Twitterre, semmi reakció. Pedig szerintem kifejez valamit. Bár tudjuk, a Facebookon, Twitteren nincs skizofrénia, nincs csóróság, szociális ebéd pláne nincs, az ambuláns lap felrakása pedig szentségtöréssel kevert performansz volt. Akkor próbáljuk hát meg blogbejegyzésben. Szerintem egy nagyon menő fotót sikerült róla készíteni. Az olcsó műanyag dobozban kiszállított menzakaja szerintem szerintem nem hivalkodó, sőt inkább szerény, de mégis egzotikusan mutat a viaszosvászon terítőn. Az íze egyébként olyan, amilyen, a felét már sikerült megennem. De a fénykép még teljes pomájában mutatja a pár napos ételkölteményt. Tadam:

Egyébként pár szót még a paradicsomos húsgombócról és főtt krumpliról. Kiskoromban nemigen szerettem, később viszont annyira változott az ízlésvilágom, hogy megkedveltem. A mai adag után, azt hiszem, kezdem megint nem szeretni. Akkor most mi is van igazából? Semmi. Ennyi elég volt bevezető történetnek, lássuk a receptet:

Hozzávalók:

2 nagy doboz sűrített paradicsom
1 evőkanál liszt
pici olaj
2 babérlevél
zellerzöld
cukor
só
bors
50 dkg darált hús
1 nagy bögre rizs
1 tojás
1 kg burgonya

Elkészítés:

A liszttel olajon rántás készítünk, majd a paradicsompürét vízzel elkeverve ráöntjük, sózzuk, cukrozzuk, beletesszük a babérlevelet és a zellert, felforraljuk. A húst a rizzsel és a tojással, sóval, borssal összegyúrjuk, szószba tesszük, majd 30 perc alatt készre főzzük. A burgonyát megpucoljuk, felvágjuk, és sós vízben megfőzzük. Együtt tálaljuk.

Elvileg kész a bejegyzés az ebéd, kipróbáltuk magunkat ebben is, végül is ez így elolvasva nem is hangzik olyan szörnyűnek, lehet, hogy egyszer én is kipróbálom, és még az is lehet, hogy ez alapján ehetőbbre sikerül, mint a menzai változat. Ha pedig nem, akkor még annyi dolgunk van, hogy az egészet kivágjuk a kukába. Szerencsés esetben így hat vissza a leírt gondolat a valóságra. Mi ez, mágia? Talán. Meg van az a mondás, hogy "aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja". Ebben is lehet valami. Az energiatakarékosság jegyében már megvan, mit fog elkészíteni a játékbeli gasztroblogger karakterem, de az is lehetséges, hogy egyszer ezt is bevállalom a kávéfőzés, tészta és zacskós rizs utáni következő lépcsőfoknak. Mindenesetre több ilyen  bejegyzés valószínűleg nem lesz, ezt osszuk be a következő évtizedekre.

Nemrég felötlött bennem a kérdés, hogy vajon miért töltöttem fiatalságom jelentős részét virtuális labirintusokban csatangolva, szörnyeket keresve és kincsekre vadászva, ahelyett, hogy megtanultam volna például egy szeget beverni, lyukakat fúrni a falba, vagy a kertben tevékenykedni, illetve közelebbi kapcsolatot kialakítani nagyszüleim háziállataival. Vajon már akkor lesújtott rám Philip Zimbardo mostanában felfedezett tézise a számítógépes játékok és a pornó fiatal lelkeket rabigába kényszerítő hatásáról, melyet a Nincs kapcsolat - Hová lettek a férfiak? című művében feszeget? Valószínűleg. Ugyanis Philip Zimbardo a '70-es években éppen nagy hatású kísérleteit végezte bizonyos börtönökben, melyek arról szóltak, hogy mennyire vetkőzik ki az ember önmagából, ha mások felett hatalmat kap a börtönőr szerepében, én pedig éppen megszületni készültem, amikor az első kalandjáték létrejött. Tehát a fenyegetés, ami később labirintusok, és T elágazások és fantázialényekkel benépesített helyszínek képében leselkedett rám, valamivel előbb jött létre, mint én. A csapda már születésem pillanatában készen állt! A veszélyt senki sem sejtette, sem a szüleim, sem a tanáraim, még maga Philip Zimbardo sem. Természetesen azonnal beleestem a kelepcébe. Nézzük akkor az történések kezdetét, amelyek a kalandjáték műfaj megszületéséhez vezettek.

Az egész 1976-ban kezdődött, Will Crowther hozta létre a legelső ilyen játékot, amivel elindította a nem várt események láncolatát, és ezzel megpecsételte a sorsomat, már ami a fiatalságot és a virtuális bolyongást illeti a vidéki lét örömei helyett. Még bele sem kezdtem igazán, de máris tennék egy kis kitérőt: manapság már nem nagy teljesítmény virtuális függőségekbe kerülni, de úgy gondolom, a '80-as évek Magyarországán még kellett hozzá némi extra fogékonyság is. Kezdetben jól jött hozzá egy személyi számítógép, ami valahogy minden munkahelyen megtalálható volt, bár igazán semmire sem használták, de a "majd csak jó lesz valamire" elve alapján beszerezték őket. Tehát, hogy ezek a játékok ilyen hamar ideérjenek Kelet-Európába, a vasfüggönyön túlra, szükség volt arra, hogy vírusként kezdjenek elterjedni, ekkor még nem a számítógépes vírusokhoz hasonlítottak, hanem az olyanokhoz, amelyeket emberek hordoznak, és gyakran a hordozó nem fertőződik meg vele, csak aki érzékeny rá. Vissza a lényegre.

Én úgy látom (mit látom, olvasom), hogy igazából több hatás együttesen határozta meg a fő csapásirányt, úgymint

1. Szimulációk, melyek az angol nyelvű kommunikációt tették lehetővé a számítógéppel, illetve annak illúzióját keltették pl. ELIZA* (1964–1966)
2. Egy újszerű táblás harci játék 1974-ből, amit Dungeons and Dragons (kb. Kazamaták és Sárkányok) névre kereszteltek, és aminek már önmagában megvolt a későbbi időpontokban a maga veszélyes híre, pl. amikor a sátánizmussal és effélékkel hozták összefüggésbe
3. A legviccesebb pont, hogy Will Crowther szenvedélyes barlangász volt, amellett, hogy programozó, és a játékon ez is erős lenyomatot hagyott, mert lényegében leképezte a játékban egy Mammoth nevű amerikai barlangrendszer helyszíneit, aminek vektorgrafikus feltérképezése volt az egyik előző munkája

Végül is nagyjából megvan, amire kíváncsiak voltunk, azért kellett nekünk évtizedekig labirintusokban bolyonganunk, mert Will Crowther D&D játékos és barlangkutató is volt egyben, és ez meghatározta a kevésbé fantáziadús epigonok szellemi termékeinek témáját, labirintusokat és barlangrendszereket választva történeteik helyszínéül. A szörnyek, kincsek, teremtmények, akadályok, feladatok és egyebek variálhatósága szinte végtelen volt. De a labirintus maradt. Még a kalandjáték elnevezés helyett sem találtak jobbat, mostanában kezdi átvenni ugyan az "interactive fiction" kifejezés a helyét, de már a játékok és játékosok is kitaláltak nagyjából a labirintusokból, hétköznapibb témák ugyanúgy megjelennek már ezek között a játékok között, mint a fantáziavilágok és birodalmak szörnyeinek lakhelyéül szolgáló kazamaták. A játék eredeti neve a Colossal Cave Adventure volt, amiből az adventure szó kalandot jelent (a cave barlangot, a colossal meg bazinagyot) Egyébként szerintem baromira érdekes a játék keletkezési körülményeiről és fejlődéstörténetéről olvasni, egészen 1995-ig fejlesztették**, bővítették ezt az egy játékot is, számtalan variánsával találkozhatunk különböző programnyelveken, de online változatban is fellelhető az internet útvesztőjében, ezeknek a változatoknak, variánsoknak és mutációknak az érdekessége, hogy ha leírás alapján próbálunk végigmenni rajtuk, szinte biztos, hogy nem sikerül, mert egy másik változat leírását olvassuk el az egyik verzióhoz. A konstans, hogy néhányszor valószínűleg megöl a fejszés törpe benne, mert ez egyikből sem maradt ki, amivel én játszottam, 7 db törpetámadást kellett túlélni különböző módszerekkel. Ha lesz idegrendszerem, esetleg leírást is csinálok hozzá. A játék linkje itt található, aki megnézi, készüljön fel a puritán kivitelezés őskori élményére:

http://www.amc.com/shows/halt-and-catch-fire/exclusives/colossal-cave-adventure

Androidra is van, kis grafikával, ezt még nem próbáltam:

https://play.google.com/store/apps/details?id=es.zgames.laaventuraoriginal&rdid=es.zgames.laaventuraoriginal

* Interesznya, hogy az ELIZA egy pszichoterapeutát szimulált, aki emberinek ható válaszokat adott a vele kommunikáló humanoidnak

**A játékot a kiadást (pontosabban a napvilágra kerülést) követő egy év múlva megvette egy Don Woods nevű akkor végzett egyetemista, és ő fejlesztette tovább

Csak ennyi. Szerintem nincs elég nyilvános vécé Budapesten, szóval talán emeljük fel a szavunkat, hogy telepítsenek többet. Mondjuk Nyíregyházán sincs, de ez már más kérdés. Természetesen a szórakozóhelyeken van vécé, fogyasztó vendégek részére. Ezzel csak az a baj, hogy a fogyasztás újabb kiválasztást indukál, és ezért áldásos hatása csak ideig-óráig észlelhető. Na, most, ha hozzávesszük, hogy egy hosszabb budapesti túra alkalmával hány szórakozóhelyre kell betérni, hogy több-kevésbé száraz nadrággal ússzuk meg a kalandot, azt kell, hogy mondjam, hogy túránk végén már annyira elázunk belülről, hogy az outputra egyre kevesebb ráhatása marad az embernek, és az útja végeztével már esetleg hátul is elázott (természetesen kívülről). Így jut el a Keleti pályaudvarra, ahol az emberek csak találgathatják esetleg, hogy tudja valaki hátulról is telibe pisilni a nadrágját (elmondom, többféleképpen, de ezeket a módszereket most itt nem részletezném), hogy aztán dolga végeztével úgy szálljon fel a vonatra, hogy rajtaütésszerűen elalszik, és csak Miskolc környékén tér magához, ahol igyekszik felmérni az alsóruházatában keletkezett károkat. Egyébként véletlenül tegnap Budapesten jártam, és az itt leírt dolgok természetesen teljesen a képzelet szüleményei. Ráadásul nem is én képzeltem el őket, hanem az egyik barátom. Különben nem akarok mindig erről beszélni, de gondoljunk csak bele, hogy néhány embertársunknak tartási problémái is vannak, vagy betegségből, vagy gyógyszeres terápiából adódóan...

Epilógus

... Ma valamiért egész délután a Toiletworld nevű játékkal játszottam, nem is értem az okát. Egyébként egy tavalyi versenyre készült, és a rangosabb versenyeken az előkelő utolsók közötti helyet szerezte meg (az IFCompon konkrétan az utolsót), de szerintem vannak olyan helyzetek, amikor az emberek a fantázia világában szeretnék megvalósítani az ilyen irányú vágyaikat, mert a valóságban sajnos nem lehet. :-( A játékban mindössze annyi a feladatunk, hogy egy vécékkel teli világban használatba vesszük azokat, amelyiket meglátjuk. Csúnya szó nem hangzik el benne, mint ahogy a barátom történetében sem. Ez egy ilyen világ, ahol "...az egész világ egy nagy vécé..." - Bud Spencer szavaival élve. A játék szöveges, és online is elérhető(vé tettem):

Toiletworld Omega

A jövőt meglátni és felismerni nem egyszerű dolog. Nem azt mondom, hogy én a jövőbe látok, mert azt sem tudom, mit fogok csinálni 5 perc múlva. De azt sem mondom, hogy nem találkoztam már olyanokkal, akik valóban látták a jövőt velem kapcsolatosan. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha is kávés szájú fiú leszek a Twitteren, roboman a burán,  máshol meg más. Azt sem gondoltam, hogy valaha is részt fogok vállalni egy (vagy több) olyan olvasztótégely munkájában, ahol a hivatalos pszichiátria álláspontja együtt tud dolgozni a radikális pszichiátriakritikával. Hadd ne kelljen mondanom, hogy én melyik irányvonalat képviselem, annyit segítségül, hogy nem vagyok pszichiáter, sőt. És hogy most a széles spektrum két véglete együtt tevékenykedik, mondhatnám, hogy sok boldogságot és örömöt kívánok mindenkinek ehhez a tevékenységhez, de ehelyett azt mondom, hogy Isten legyen irgalmas mindannyiunk lelkéhez, akik ebben benne vagyunk.

II. A jövőt most írjuk. Ki tudja, mi lesz a vége ezekkel a technológiai dolgokkal, ezzel az abilify-vel, milyen öregkorra számíthatunk, ha lesz egyáltalán. A skizofrének élettartama köztudottan rövidebb. De elképzelem magam egy otthonban, számítógépekkel, laptoppal, tablettel, okostelóval felszerelve, ahogy élem azt a fajta szociális életet, ami adatott, vagy akkor megadatik. Mindenesetre én magamon és néhány sorstársamon érzem azt, hogy a kezünkben van a jövő, és az utánunk jövő társaink sorsa. Sokan homokszemekként pergetik az időt, és az kifolyik a kezük közül. Vagy a saját bőrüket mentik. Vagy csak szimplán a túlélésre játszanak. Érkeznek újak, de kérdés, meddig maradnak közöttünk, mennyi bennük a sorstársiasság. Néhányan vagyunk cca. 10+ éve, akiket ez is foglalkoztat. Nekem, azt hiszem, áthatja minden megnyilvánulásomat, tudatosan, vagy tudattalanul ott van a háttérben. Talán lesz kinek átadni a stafétát, ha már kiöregedtünk ebből, vagy hozzátettük a közöshöz, amit gondoltunk, és továbbálltunk mi is.

És mi lesz a terveimmel, ha szeptemberben letudom a sulit? Az álmommal, a magyar szakkal, és ezekkel a dolgokkal. Én bizakodó vagyok. Bár soha nem éreztem még jobban, hogy nem élünk örökké. Szerencsére nem vagyok még agyilag zokni, sőt szellemileg frissebb vagyok, mint valaha, a sulis dolgokkal is haladok. De tudja valaki, mi az abilify végkifejlete, lévén, hogy ez egy 6. generációs, ultramodern antipszichotikum, a hosszú távú hatásai, tehát a kimenetel nem ismert. Csak remélni tudjuk a legjobbakat. Kísérleti alanyok vagyunk Isten Micsurin-kertjében, mutánsok, sámánok, 6. ujjal, akiket vegyszeresen normálissá kényszerítettek, és vagy beilleszkedünk, vagy rosszul járunk. Egyelőre inkább az előbbi. Mindenkinek szép nyarat, nekem most kezdődik a 2 hét szabadság, lesz időm elmélkedni még ilyesmik felől...

Mivel Tibi atya Füveskönyvét már véleményeztem itt: minden-napra-egy-feles, arra gondoltam, milyen jó lenne folytatni a hagyományt, hogy Tibi atya második könyve is terítékre kerüljön. Ma, amikor ügyeket intéztem Pesten (ami annyiból állt, hogy seggbe szúrtak egy injekciós tűvel, meg feladtam egy levélben a záróvizsga jelentkezésemet), néhány cider elfogyasztása után beszédültem a Humbák Művekbe, és a régen kinézett második könyv felé böktem bizonytalanul, mondván, hogy egy sört és egy kávét kérek, "meg azt a szürke könyvet". Ó, még nem sejtettem, hogy mivel van dolgom, hogy ez valójában egy kalandkönyv (vö.: lapozgatós könyv), a Steve Jackson és Ian Livingstone által megálmodott Kaland, Játék, Kockázat könyvek Humbákföldi viszonyokra adaptálása! Egyébként a könyv becsületes címe a Tibi atya és a Humbákföldi legenda.

Az előző könyv ennek alapján felfogható világleírásnak, ez pedig egy igazi egyszemélyes kalandmodul Humbákföldén. Bár a könyvről mindmáig hallgat a hazai sajtó, nekem mérhetetlen sok spekuláscióba és vágyakozásba telt, mire meg tudtam venni a mindössze 2500 Ft-os könyvet, valahogy sosem úgy jött ki a lépés. A hazai interactive fiction szcénát tekinthetjök (tetsz)halottnak: még egy Tibi atya nevével fémjelzett kalandkönyv sem hoz lázba nagyobb tömegeket, vagy tart számot szélesebb körű érdeklődésre.

A mű tavaly decemberi bemutatója óta - szerintem - méltatlanul elfeledték, és bár eredetileg, ha jól tudom, terjesztette a Libri és az Alexandra, jelenleg mégis leginkább a Humbák Művek egyik felső polcára szorult vissza néhány példány, a többivel nem tudom mi van. Talán áll raktáron, várva, hogy végre értékeljék, és méltó helyre kerüljön, és felfedezzék maguknak azok, akik egyéb szórakozásra vaágynak az alkohol okozta bódulaton felül is, esetleg Fb függőségüket egy időre háttérbe szorítva könyvet vennének a kezükbe.

A kötet bevezető szövege szerint megunjuk édesapánk állandó fesztiválrészegségét, esténkénti anomálisáját a hazatéréssel és virágládába való kisdolgozását, és ezért felkerekedünk, hogy megtaláljuk a legendás Humbákföldét, mégpedig amiatt a legenda miatt, hogy Tibi atya egy soha ki nem fogyó Fröccsöspohárral rendelkezik, és ezt becsületes küzdelemben megszerezzük tőle (gyk.: az asztal alá igyuk az öreget). Külön öröm számomra, hogy kalandjaink a Népszínház utcában kezdődnek, ami az én körzetem és vadászterületem is pesti tartózkodásaim alatt. Külön figyelmet szentelnek volt törzshelyemnek, a Texas sörözőnek, a Cherry bár, és a Potyka söröző mellett. A könyvbe kis önkritika is veggyül: főhősünknek nincs elég pénze, hogy a Humbák művekben piáljon, ezért "cápázni" kényszerül, vagyis lepattanó italokra vadászik, a tehetősebb, vagy részegebb vendégek kontójára. Közben különféle megbízásokat kap, ezeket teljesíteni igyekszik, miközben ő is pótolja a folyadékot rendesen. A sztorit nem ragozom tovább, így is csak annyit spoilereztem, amennyi az érdeklődés felkeltéséhez szerintem elengedhetetlenül szükséges. 

A könyv korhatáros (18+) besorolással rendelkezik, egyrészt tartalma, másrészt egy picit érzésem szerint a stílusa miatt is, pl "A kurva szó 22-szer szerepel ebben az undorító könyvben", az egyik (vélhetően fiktív) ajánló idézet szerint.

Ha már az előző pár sprintből kimaradtam, összevonnám a "szégyen" és az "autó" témát. Lehet? Nem? Nem baj. Úgyis itthon vagyok dögrováson, valami titkos kór támadta meg a lábam, mindeközben nagyjából elkészítettem az előző posztban beharangozott intrót, már csak nyelvileg kéne lektoráltatni, hát mit csináljak? Írok ide is egy bejegyzést. Mindig olyan nekem ez a sprint, mintha azt mondanám: "fellökök egy lottót". Megfigyeltem, ha hétköznapi témákról írok, amik nekem nagy dolgok, azok a hétköznapi embereknek mindennaposak, és nem is érdemelnek annyi figyelmet általában. De ami nekem mindennapos, a betegség-téma körül forogni egyfolytában, az másoknak meg kuriózum. Vajon az én titkos kis autós kalandom nagy dolog, vagy szinte mindennapi? 

Első élményeim az autókkal kapcsolatosan, hogy ovis koromban megtanultam a rendszámokról az abc-t, aztán sokáig ennyiben maradt az érdeklődés. Aztán 20 éves korom körül kezdtek rám furcsán nézni az emberek, hogy mi az, vezetni SE akarok megtanulni? Akkor az öcsém már rágta a szüleim fület ezzel az autó-motor témával, hát nagy nehezen rááltam én is. Eljárogattam, figyelgettem, megcsináltam, amit kell, minden vizsgán átmentem, de különösebben nem élveztem sem a tanulás részét, és utána a vezetés is nagyjából hidegen hagyott. Már csak az egészségügyi része volt hátra az egésznek, azt is csak azért tettem le, hogy ne évüljön el az egész téma. Egyébként jellemző az egész gépjármű oktatásra, hogy olyanok is bőven megcsinálják, akiknek se huzalmuk, se affinitásuk nincs hozzá, amúgy meg magasról tesznek az egészre.

Egészséges koromban (életem első 27 évére már csak így hivatkozom) néha, amikor halálra untam magam majdnem, beültem az autóba, és céltalanul vezetgettem össze-vissza, párszor megálltam c*g*zni, vettem ezt-azt, cappuccinót, vagy mit tudom én, aztán hazamentem. Még azt se mondanám, hogy olyan hű, de sok benzin fogyott. Vagy gázolaj, inkább. Összesen 2x, ha tankolhattam. Aztán, ugye, beteg lettem. Nagyon-nagyon beteg. Sokak szerint. Akkor még nem tudtam, de az sok elavult gyógyszertől evett a fene, amiket itt-ott, pszichiátriákon belém tömtek. Azt hiszem, érzékeny lehetek rájuk. Amúgy is hajlamos vagyok a depire, de amit ezek okoztak, minden képzeletet felülmúl. Na, mindegy. Beteg voltam, hát beteg. Napi egy sört azért minen nap lenyomtam, volt, hogy titokban többet, egyszer egy szerencsenapomon találtam egy Limoncello likőrt is, amit a szüleim hoztak Olaszországból. Aznap nem voltam beteg, he-he. Na, mindegy, így betegeskedtem már vagy egy fél éve, amikor 2007. január 2-án hajnalban egyszercsak elfogyott a c*g*im. Igaz, nem is volt, mert le akartam szokni arról is. Csak éppen a napi egy sörből több lett, és erősen megkívántam a dohányt. Kint állt anyám céges kocsija, valami Jumpy, vagy Jumper, már nem tudom. Rettentően erős lelki kínok között elloptam a kocsikulcsot, és elkötöttem az autót. A végső érv az volt, hogy úgyis be fogják vonni a jogsimat a betegségemre hivatkozva, így nem kár érte.

A kezdeti félelmem az ittas vezetéstől szertefoszlott, vidáman szlalomoztam a töküres, néptelen utcákon. Ilyen kihaltságot még nem láttam: január 2-a, hajnal volt, a legtöbben hullakészen aludták az igazak álmát. Csak én tartottam valamiféle pótszilvesztert. A régi éjjelnappali felé mentem, akkor még mindenhol lehetett c*g*t kapni. Állok be a parkolóba, hát nem ott sziesztázik két rendőr egy rendőrautóban? Mondták, hogy fújjam meg. Megkérdezték, hogy bilincseljenek-e meg, akarok-e szökni. Bizonytalanul nemet válaszoltam: tutira biztos voltam abban, hogy nem akarok szökni, de bilincs még nem volt rajtam, gondoltam talán kipróbálnám. De mégsem. Vérvétel. Aztán szóltak, hogy hagyjam békén a kocsit, ha jót akarok, mert csak tetézem a bajt, menjek szépen haza gyalog. Vettem még pár sört, és az erdőben éjszakáztam, teljesen készen voltam, most aztán megcsináltam: autólopás, ittas vezetés, jogsielvétel, minden. 

Igazság szerint olyan szarul voltam, hogy bementem a pszichiátriára, de nem fogadtak. Érdekes, amikor önszántamból mennék, nem fogadnak. Csak ültem ott, orvosra várva, egyszercsak megelégeltem, amikor kulcsolták az ajtót, kislisszoltam. Senki nem tartóztatott. Csavarogtam a városban, nem emlékszem, már végül hogy találtak rám. Se gyerek, se céges autó. Ez biztos meredek volt otthon. Nagy nehezen kinyögtem, hogy ott parkol az éjjelnappali előtt, és elvették a jogsimat. A tárgyaláson aztán 10 évre eltiltottak a vezetéstől, mert súlyosbító körülményként vették, hogy egyre több ilyen eset fordul elő. Tényleg? Azóta letelt a 10 év, pont idén januárban. Egyelőre még nem fordult meg a fejemben komolybban, hogy újra letegyem a jogsit. Majd egyszer, talán. Ennyi volt a kalandom és történetem az autókkal és autóvezetéssel. Ezt a sztorit nem szoktam mindenkinek elmondani. De most már úgyis mindegy.

"Idéntől már csak megfigyelőként vagyok jelen az interactive fiction játékok világában, mivel aktív szereplőként egy japán kamikaze pilótát is megszégyenítő karriert futottam be: eleinte csak lepontoztak, rendre utolsó helyen végeztem, majd már csak említés szintjén voltam jelen, végül diszkvalikfikáltak komolytalanságom miatt. A sikertelenségem oka az, hogy egy végtelenségig liberális felfogású közösség nem tudja tolerálni a gondolataimat, amiket (mondjuk igaz, hogy éktelen angolsággal) játékos formában tárok a nagyközönség elé. A meg nem értettség, a kirekesztés és a diszkrimináció olyan szinten volt jellemző irányomban, ami hasonlít a magyarság mindenkori helyzetére Európában." - Ezt írtam egy helyen, mindegy. Oké, legyen ennyi elég arról, mit alkottam eddig az IF-ek világában. Viszont ha valaki is szeretne ezek után hozzám társulni egy játék erejéig, megteheti. (Amúgy, ha valaki tényleg a portfóliómra kíváncsi, eléri a játékok menüpontban.)

Ha valaha is belekerülök az interactive fiction-ök történetébe, az halálom után lesz jóval, amikor felismerik a jelentőségét egy Magyarországon élő és alkotó játékkészítőnek, és díjat neveznek el rólam, az lesz a neve, hogy roboman-díj, és az ebben a körben eddig még nem létező Citrom-díjat fogja reprezentálni, amire pedig múlhatatlanul szükség van. Ezért is időszerű és törvényszerű, hogy bejelentsem indulásomat az IntroComp versenyen. Itt nem az a lényeg, hogy mit fogok leadni, hanem a feltételek. Június végéig kell bejelenteni a nevezési szándékot, ezt követően egy teljes hónap van egy játék introjának a kidolgozására, és ezt pontozza a zsűri, a játék realizálásáról még szó sincsen. Ez a nekem való verseny! Egy hónap alatt nemhogy egy intrót összedobok, hanem még angolból is szintre hozom magam annyira, hogy a fanyalgók se röhögjenek ki. Esetleg elküldöm valakinek, hogy javítsa ki az angolomat, és ha már csak ez az ötlet az eszembe jutott, már megérte a dolgon elgondolkodni. Ez az! Angol nyelvi lektor kell nekem! (Meg programozó, meg grafikus, meg szövegíró, na jó, csak vicceltem, de egy grafikus is tényleg jól jönne. Bármilyen meglepő, valamennyit fizetni is tudnék a munkáért.) És hogy miről fog szólni az intró és a reménybeli játék: halvány lila fogalmam sincs. Kezdő impulzusként jelenleg éppen egy tweet ragadta meg a figyelmemet, ennyi az egész:

"Salamancai (Spanyolország) katedrális díszítő eleme. Épült 1102-ben."

Szóval mégegyszer: az intró megírására 1 hónap áll rendelkezésre, a nevezést attól függetlenül megteszem, csatlakozik-e valaki, vagy sem. Ha valaki kedvet kapott a versenyhez, és önállóan indulna, azt is lehet, itt van linkje: http://introcomp.org/

A verseny pénzdíjas, 1. díj: 200$, 2. díj 150$, 3. díj 100$, egy próbát megér.

EDIT: ma délutáni fejlemények:

Reggel még mindig azzal a Google Maps h*lyeséggel szórakoztam, amit már majdnem egy teljes napja nem tudtam beintegrálni az egyesületi honlapba. Arra a megállapításra jutottam, hogy közelebb kerülnék a megoldáshoz, ha megadnék egy érvényes bankszámlaszámot, csakhogy az enyém már az első webes megmozdulásomkor letiltódott (emlékezetből próbáltam kódot beírni, ahelyett, hogy megnéztem volna).

Aztán, mire meguntam, irány Pest. Olyan még nem volt, hogy ne késett volna a vonat Budapestre, most sem fordult elő velem ilyesmi. A vonaton elkezdtem játszadozni bizonyos játékokkal, mit mondjak, egyes játékokat nem kimondottan Androidra terveztek eredetileg, ez okozott némi problémát. Annyi egységet azért hagytam rajta, hogy egy hívásra még futotta. Pf, bakker, legközelebb könyvet hozok, igaz, hogy az olyan, mint az internet fából, de akkor is... Egyébként, amiért mentem, olyan jól sikerült, hogy szinte szót sem érdemel. Kedélyesen elbeszélgettem az Ébredések Alapítvány egyik pszichiáterével, annyi antipszichót adott, amennyi nem egy megvadult elefántcsordára volt tervezve, hanem emberi léptékű volt, aztán elballagtam a suliba, barátságosan megbeszéltük a szeptemberi vizsga részleteit és feltételeit, szintén korrektnek találtam, dolgom végeztével vettem két gyenge cidert, meg egy erősebb sört, mondjuk került annyiba, amennyitől a szemközti padon már fejen álltak, de sebaj.

De nem is ez a lényeg. Mindeközben az otthon maradottak azzal szórakoztak, hogy anyám javaslatára egy helyi kis pszichiáteri előadás keretében az én felháborító cselekedeteimen kezdtek el csámcsogni, természetesen édesanyám javaslatára, hogy tudniillik március 25-én kiposztoltam a Facebookra az ambuláns lapomat, meg hogy a hétvégi kiránduláson hogy mertem olyan képen szerepelni, amin egy sör is látható, és hogy mertem olyan képaláíráshoz adni a nevem, hogy „A három skizofrén jól érzi magát Mályiban :-D”, és nem pedig úgy viselkedtem, mint egy „normális” skizofrén. Az hogy viselkedik? Nem tudom. Asszem beteg, és ágyban fekszik. Igaz, hogy a kép jóval több, mint 50 lájkot kapott, és többek között szakemberek lájkolták, a pszichiáternő szerint "nem lehettek a legjobb szakemberek", mert az alkohol rossz fényt vet a skizofrénekre. Persze a dupla injekció, meg a kapálás nem, de ezt majd később.

Mindezeket nem az ujjamból szoptam, hanem onnan, hogy a barátnőm jelen volt az előadáson (ami nagyrészt rólam szólt, a távollétemben, persze), és minden lehető és ésszel kitalálható hülyeséggel vegzálták, hogy miért nem nevel meg engem. Egyébként azelőtt végzett az ápolói tanfolyamon, így a szoc. ápoló & gondozó, és a gyakorló ápoló mellett már ez is megvan, de hogy miért nem rajtam alkalmazza a tudományát, miért nem vezet engem pszichésen, amikor én borzasztóan beteg vagyok, de ha egy hétig valakinek meg kéne oldani azokat a feladatokat, amiket én ellátok, valószínűleg inkább befeküdne a pszichiátriára, ha egyáltalán felfogná, miben van.

És az i-re a pontot a hazaérkezésünk utáni nagybevásárlás tette fel: a László utcai *ntersparban egy újabb főorvosnővel futottunk össze, persze pszichiáter, persze intézményvezető, persze ma lett volna nála jelenésem, és a fent vázolt okok miatt nem mentem. A jó viszonynak megágyazott, hogy köszönés nuku, mindegyik oldalon, a főorvoskájó odajött szöszmötölni hozzánk a kosarakhoz, hogy jól észleli-e, amit valójában tapasztal, vagy esetleg álmodik-e, gondolom ilyen a pályafutása során még nem esett meg vele, mire a bnőm benyögi, amikor a szórólapot kib*xtam a kosárból, hogy: „Nagyon jó, Robi, nagyon szépen takarítasz.” Mivel a kájó azért emelte fel duplájára a gyógyszeremet, mert nem raktam rendet magam után, és ezt el is mondtam neki, ha tehette volna, sztem bezárat vagy 2 hónapra, és kapálási terápiára fog az addiktológián, a gyarmatokon, a hátsó traktusban, mint a többi szerencsétlent. Biztos, ami ziher, vettem egy 2l-es Kőbányait is, remélem, azt is látta.

Szóval, mint már említettem egy helyen, így telnek itt vidéken a napjaink, a pszichiáterek szopatják a betegeket, és vica versa, ez visszafele is működik, néha kicsit gyámság alá teszik őket, néha kicsit túllövik őket anyaggal, kicsit el akarják vitetni ide-oda, cserébe a betegek írnak kedves dolgokat, leváltják őket, meg olyanokat szólnak be be nekik 1-1 véletlen találkozás alkalmával, aminek a kedvességi faktora nagyon magasan kiveri a biztosítékot. Hát, ez egy kedves kis vidéki hagyomány, együtt sírunk, együtt nevetünk, így telik lassacskán az életünk, kedvesség kedvesség hátán, még azt csodálom, hogy nem indult be igazán a helyi pszichiátriai turizmus & folklór.

Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy egyedülállóan vagyok pofátlan a történelem folyamán néhány általam elkészített művel, azt kell hogy mondjam, hogy ezt a dolgot nem jól látja. A témában talán igen, néhány verssel és játékkal, de a revenge fantasy nem volt már ismeretlen műfaj kis hazánkban sem, egy Tomcat nevű illető jóvoltából, de világméretű kedvességek is készültek el, akár a közelmúltban, ami köthető bizonyos Chumbawmba nevű zenekarhoz, amely kedves kis gesztus már csak a zenekar felbomlása után, mondhatni posztumusz látott napvilágot, kétszeres értelemben is. Egyrészt 2013 tavaszán már a dalok, felvételek címzettje sem élt, és a Chumbawamba sem volt már aktív, mégis becsületesen betartották ígéretüket, hogy Margaret Thatcher halála után 1 nappal a hanganyagot pontosan eljuttatták az előfizetőkhöz, címzettekhez, ezzel némi enyhe halottgyalázás-jelleget kölcsönözve az utolsó albumuknak. Kedvesek voltak a fiúk, lányok? Hát hogyne.

Vajon miért volt fontos az In Memoriam Margaret Thatcher című CD megjelentetése a Chumbawambának, pláne az együttes felbomlása után? Minden jel arra mutat, hogy a zenekar hosszútávú tervekben, és világszintű távlatokban gondolkodott, már a nyolcvanas évek elején, amikor anarcho-punk zenekarként megalakultak, és ezt a viszonyulást végig megőrizték a szövegeikben, populárisabb, majd etno-folk alternatív korszakukban is.

Persze, ezt nem mindenki így gondolta: A Thatcher-érában a tűrt, támogatott, tiltott kategóriák közül leginkább az utóbbi illett volna a Chumbawambára, már ha a ködös Albionban létezett volna ilyen hármas felosztás hivatalosan. A rádiók nem játszhatták a dalaikat, koncerteket nem tarthattak, igyekeztek elhallgatni még a létezésüket is. A zenekar 1997-ben egycsapásra lett világhírű, amikor a mainstream média felfedezte magának a Tubthumper című számot és klipet, amit még pár hasonló stílusú dal és klip követett, például az Amnesia, vagy a She's got all the friends that money can buy.

Körülbelül ennyi is volt a Chumbawamba kalandja a világhírnévvel, de ezeket a dolgokat már nem lehetett meg nem történté tenni: egyfelől beírták magukat a populáris zene történelmébe, másrészről pedig köszönték szépen, és elkezdtek folk jellegű dalokat játszani. Az In Memoriam Margaret Thatcher egyébként csak technikailag az utolsó albumuk, a számok már évekkel az a kiadás előtt elkészültek. Érdekes, hogy a zenekar, miután megismerte a világhírt, már köszönte szépen, nem kért belőle, mintha a híres számok csak bizonyításkényszerből születtek volna, nem is igazán szerették ezeket a számaikat. Összegezve: a zenekar tagjai látszólag nehezebben viselték az ismertséget, és az azzal járó pozitív stresszt, mint a Thatcher korszak meghurcoltatásait. De csak látszólag: végig bennük volt a "mi lett volna, ha": ha nem hallgatják el őket, ha a tehetségüknek megfelelően kezelik, és nem tiltják be a számaik bemutatását, népszerűsítését. Valójában úgy érezhették, évtizedek estek ki az életükből, amikor - kényszerűségből - névtelen, illetve "kisnevű" punkzenekarként kallódtak az angliai Burnleyben, Leedsben, vagy amerre éppen vetette őket a sors. Végül pár gondolat az utolsó albumról:

Valójában bizonyára szerettek volna híresek lenni, de nem akkor, és nem úgy és nem azzal. A zenekar időbe ágyazottsága örökké aktuális eseményekre reagáló számaikon is tetten érhető. Nem csoda, ha a Vaslady örök mumusként maradt meg a zenekar emlékezetében, aki mintegy a zenekar örökös ellenlábasaként rányomta a banda hangulatára és a számokra is a bélyegét, örök ihletőforrásnak és beszédtémának megmaradva közöttük, mintegy negatív mentorként. Valójában már érett fejjel, letisztult dallamvilággal és világlátással születtek meg a Margaret Thatcher halálát nem annyira kívánó, mint inkább türelmetlenül váró dalok, például a Waiting for Margaret to Go, So Long, So Long, vagy a The Day the Lady Died. Kérdés, hogy ezt a gesztust mennyire tehette volna meg egy kallódó punkzenekar, vagy egy világhírűvé vált pocsapat. (Ugye.) Ki dobta rájuk így az első követ? Ősi, örök, íratlan és írott törvény: életet az életért. Ezen utolsó tettük után (vagy inkább már előtte), ők is úgy érezték, hogy idejük lejárt, és eltűntek a balfenéken, nem hagyva mást maguk után, mint egy honlapot, ami történetesen a magyar '56-os forradalom egyik eseményét ábrázolja, íme:

Fura? Igen, az.

"Ecsédi tűnődött. Aztán újra kérdezett, hogy: - Miklós, azért van egy titokzatos dolog az egészben, és bár én sem tudom, hogy hányadszor csináljuk ezt, kétszázadszor vagy háromszázadszor, de még mindig meglepődik a Sas elvtárs is, tudod, amikor a pohár ott marad a levegőben. Hát azért mutass nekem valakit, aki ezt utánad tudja csinálni. Tessék, mutass egyet! Egyet mutass, tessék! És Vizi fáradtan elmosolyodott, és mondta, hogy: - Hát igen, azt még tudom." - Cseh Tamás: Keleti pályaudvar

Elöljáróban csak ennyit gondolatébresztőnek. Következik még egy minimális rinyálás, aztán ígérem, rátérek a lényegre hamar. Először is, két dolog foglalkoztat ezzel kapcsolatban:

1. nem tudom, hányszor mondtam már magamban, hogy lassan leépítem magamban ezeket a beteges dolgokat, lévén, hogy mindenkinek egy élete van, de ezzel szemben egy érdekvédő egyesületnél dolgozom, és sajnos azt kell mondanom, hogy élvezem is. Persze lehetnék én segédmosogató is "egészségesek" között, de köszönöm, szívesebben foglalkozom informatikával, és így újra sorstársi dolgokkal betegek között.

2. A másik, hogy van-e jogom nekem a betegtársaim nevében nyilatkozni sokszor, akik nem feltétlenül úgy élik meg ezeket, mint én? Bár szerintem a válasz erre is pozitív, mert a) mindent meg tudok magyarázni, b) mégha nem is úgy élik meg, sok hasonló gondolat bennük is megfogalmazódhat a néha áthatolhatatlan hallgatásfüggöny mögött.

Ugye, a hallgatásfüggöny. A szégyen, a megbélyegzettség és a kirekesztettség. Ismerős, nem? Amikor úgy kell végigmenni az utcán, hogy nehogy meg kelljen ismerni délután, akikkel napközben együtt dolgozol, és minden álmod egy árufeltöltői állás egészségesek között, hogy aztán lehazudhasd nekik a csillagos eget is, de előbb-utóbb úgyis kiderül. Kínos, mi? Akkor elmondom, nem azért röhögnek ki a hátad mögött, ami vagy, hanem azért, amilyen nevetséges módszerekkel próbálod letagadni. Viszont ha vállalod, akkor azt is vállalod, hogy a többség hülyének fog nézni, és az egészséges segédmosogatók köpnek utánad az utcán, mert kitolod őket az állásukból.

És most hozzá a történet: Egy messzi-messzi kontinensen, amit úgy hívnak, hogy Amerika, él egy lány, aki 28 év körül van, és Kat Selwyn Laytonnak hívják, több mentális nehézséggel küzd, és úgy döntött, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ne stigmatizálják, avagy bélyegezzék már meg az ilyen betegeket, hanem inkább fogadják el őket olyannak, amilyenek valójában. Ezért készített néhány (=sok) olyan internetes "badge"-t, ami magyarul jelvényt, vagy kitűzőt jelent, de inkább a logo, vagy a banner kifejezést használjuk itt helyette inkább szerintem. Ezeknek az elkészítésére a Carrie Fisher nevű színésznő halála indította, aki a Csillagok Háborúja című, kezdetben trilógia, később hm, egyik szereplőjét, Leia hercegnőt alakította, és meghatározó élménye volt a gyerekkorának. Carrie Fisher maga is mentális problémákkal küzdött, és ezt fel is vállalta. 

A jelvények jól látható méretűek, és harsány, vagy éppen barátságos, trendi színekkel igyekeznek hatni a befogadóra, és nagy fehér betűkkel szerepelnek rajta a következő hashtagek: #endthestigma, no kommentes, vess véget a megbélyegzésnek, #1in5, azaz Amerikában minden 5. ember érintett állítólag valami ilyesmiben, és #youarenotalone, vagyis nem vagy egyedül, bár én ismerek olyat, aki már "a legnagyobb tömeg közepén is megtanult egyedül lenni", vagyis nagyon beteg, vagyis kurva beteg, illetve képzelt beteg, és a betegséggel (a "Rémmel") való folyamatos küzdelem tölti ki az életét. Na, jó, igaz, ezen a skálán természetesen különböző pozícióban foglalunk helyet, és nem azt mondom, hogy néha nem szoktam én is elkámpicsorodni, sőt elkettyenni (esetleg naponta többször), de én mindenre a megoldást keresem, és valószínűleg ilyenekre akar hatni Kat a pozitív üzenetekkel (ami néha csak annyi, hogy "nekem van" -> "x agybajom", de ennek felvállalása is valószínűleg felszabadítólag hat bizonyos fajta emberekre. Aztán vannak ennél bonyolultabb, rafináltabb, szofisztikáltabb üzenetek is (mielőtt még felmondanám az egész szinonímaszótárt), például: "a művészetterápia segít rajtam", persze a magyar hozzáállás még a "hülye vagyok, üssetek"-nél leragadt valahol a rendszerváltás előtt, de én azt mondom, nem lenne rossz ötlet feldobni ilyesmivel néhány hazai illetőségű honlapot is.

#EndTheStigma: Facebook | Twitter

http://mymodernmet.com/end-the-stigma-mental-illness-badges/

https://spoonierunnergirl.com/2017/02/13/the-power-of-the-end-the-stigma-movement/

Oké, ezért most senki nem hibás. Az ember hajlamos bedőlni az írott szó hatalmának, hajlamos engem a végletekig hülyének nézni például az ambuláns lapon leírt státuszom alapján. A pszichiáter is ember. A tévedés joga, és a műsorváltoztatás joga is mindenkit megillet. Nem tarom magam különleges embernek, hogy velem ezt nem lehet megcsinálni, velem így nem lehet viselkedni. (Mondjuk a hiúságomnak jót tett volna, ha úgy viszonyulnak hozzám.) Mindegy. Tegyünk úgy, mintha nem tudnának semmit. Vegyük úgy, hogy nem vagyok kivételes helyzetben, egy névtelen sikzofrén ember vagyok a 100000-ből. Még akkor sem lehet velem így viselkedni. Az a baj. És hogy már nem 10 évvel ezelőtt van, az is baj. És hogy a Sötét Szabolcs megyei pszichiátria első embere a kezelőorvosom (illetve volt eddig), az nem baj, de nem is különösebben érdekel. Az, hogy a leggyorsabb a felfogása az összes pszichiáter közül, akihez eddig volt szerencsém, az sem különösebben zavar, és hogy nem csinálták meg mostanában, hát nem az én dolgom. (Úgy tudom.) De, amit tudok, hogy a kedves megyei pszichiátria embereire a dolgaim közül a Halál a pszichiátrián című játékom volt a legnagyobb hatással. Azt is tudom még, hogy ismerem annyira a viselt dolgaikat, illetve az időközben eltelt 4 év alatt van annyi rálátásom a folyamatokra, ami bőven lehetővé teszi, hogy elkészüljön a játék következő része. Bizonyos előjáték-féle már kész is van hozzá, igaz, talonban tartottam volna örökre, ha együtt lehetett volna működni velük, legálább élni és élni hagyni szinten. De, ugye, ez nem így működik. Játsszuk le, játsszuk le végig. Játék az élet - szokták mondani. Vagy: Buli az élet - ezt is valaki.

Senki ne gondolja, hogy ez szócséplés, blöff, pókerezés, vagy üres fenyegetőzés - az ilyesmi távol áll tőlem. Azt se gondolja senki, hogy a játék első része pusztán a véletlenek valami különös összjátéka folytán lett ismert, és lett úgy megírva, ahogy, a scriptnyelv, a grafika, a szöveg varázsütésre született meg, terjedt el maga a játék, és lett elhallgatott, kínos szégyenfoltja a megyei pszichiátriai ellátásnak. Összetett, és átgondolt koncepció volt, bő fél év alatt készült el, már amennyire egy debil képes ilyesmire, és a debilkénk a megírást követően nem csinált semmit, csak várt és várakozott. Az úgynevezett szakma napirendre tért fölötte - hm, hm, ilyen is van, és tegyünk róla, hogy ez egyedi eset legyen, talán lecseng az egész történet idővel. Hiszen a világ is véletlenszerűen alakult ki, benne a Föld és az egész naprendszer, miért ne lehetne véletlen, hogy ez így történt? Megvan! Dugjuk inkább a homokba a fejünket, mint a strucc, hiszen a struccok sem véletlenül fejlődtek ki, tőlük is lehet mit tanulni! Debilkének meg, akihez ez az egész köthető, duplázzuk meg először a gyógyszerét, aztán emeljük szép fokozatosan, hálózzuk be, hogy ne tudjon tovább ugrálni, hiszen olyan jól bevált már ez a módszer az évek alatt.

Ennyi bevezető maszlag után van szerencsém felkonferálni magamat, hogy belefogtam a a második rész megírásába, és a kedves kis munkám, meg tanulásom mellett gőzerővel csinálom, és magas fokú prioritást élvez a projekt. Online lesz elérhető éjjel-nappal, nem kell majd hozzá telepíteni semmit, egy webes felületen fognak szaladgálni a pixelhősök, és fura dolgokat mondanak majd, és néha meggyilkolják egymást, amiből összetevődik a nagy hm-hm, és lehet, hogy az is elköltözik majd a telephelyről, mint a kedves kis nypszch csak nehogy annak is én legyek az oka. Persze lehet, hogy nem. Annyi bizonyos, hogy egy kis demó már készen áll a projektből. Hát, úgy gondolom, ilyen felvezetője, vagy beharangozója sem volt még egyetlen játéknak sem, de ez speciális eset, és én is az vagyok, hiába viselkedem általában hétköznapi ember, illetve kultúrember módjára (és ezt a kettőt váltogatom). Szóval, röviden, ennyike:

Toty-toty. Nagy dolog. Az ember a műhelyből bekerül egy külön álló épületbe a melóban, amit egyesek irodának hívnak, én megmaradtam a realitások talaján, és egy hónap után is festőműhelynek nevezem. Az ember szülei ilyenkor pár napig lelkesek, beszereznek egy csomó inget, meg válltáskát a laptopnak, ellátják jó tanácsokkal, pl. hogy ne legyen büdös, ne igyon annyit, meg más efféle, de aztán hamar megunják és megszokják, realizálják, hogy mégiscsak a problémás nagyfiukról van szó, és minden csoda három napig tart. Nem úgy a kollégák. Ma a következő tweetet írtam a melóban:

Megértem a munkatársaimat. Minek minden nap köszönni? Volt 4 évünk rá, hogy kiköszöngessük magunkat. Gondolom, mennyire fárasztó lehet már.

Na, igen, a kollégák, a műhely, a klikkesedés, pártoskodás világa, a fúrás-faragás világa (és most nem a kézműveskedésre gondolok). Eleinte ott ültem közöttük, normára vertem a karaktereket, mint ahogy köztük is uralkodnak íratlan szabályok, normák, amiket az éldolgozók állítottak fel, magasan téve arra a problémakörre, hogy ez egy rehabilitációs munkahely, és igazából csak az előállított munka minősége számít, a mennyisége már kevésbé. Na, igen, akkor még köszöntek. Fogcsikorgatva, be-beszólogatva, magukban a k. anyámba kívánva bár, de köszöntek. Mivel ők toleránsak.

Egészen az első fizetésig, mert akkor kiborult a bili: bérfeszültség keletkezett, mivel valamelyik zseni kikombinálta, hogy ha megkapom a bambasági pótlékomat is a skizofréniára, pár ezressel még többet is keresek, mint ők. Aztán elszabadult a pokol. Ha valakinek a kezemet nyújtom, úgy néz rá, mintha tőből szeretném kitépni az övét, ha ráköszönök, összerezzen, mintha áramütés érte volna, esetleg hangom már nem hatolna el hozzá abból a másik dimenzióból, amiben vagyok, lehet, egyszer valaki tényleg kísértetnek néz, és fizikai valómat asztráltestnek nézve megpróbál majd átgyalogolni rajtam.

Hm, hm. Nagyon érdekes. Mit tehet vajon ilyen esetekben a paraszt? Hát semmit. Tanul a nagy elődöktől. Vegyük például E4-et az irodából. Ő a legrégebbi irodista, valószínűleg tudja, mitől döglik a légy. A következőket csinálja: kialakított maga körül egy oeuvre-t, egy coulur locale-t, amit mindig magával hordoz, a dohányzóba is. A budiba is. Amúgy legtöbb idejét az irodában tölti, és társaság igényét a többi irodistával pótolja, akik szintén tőle tanulják, hogy hogy kell viselkedni egy irodistának, így mintegy megsokszorozva magát, E4 három példányban járkál a folyosón, a dohányzóba, és a vécére. Nagyon kell koncentrálni, ha valakivel véletlenül összeakad, annak azért köszönjön, de úgy általában igyekezzen a többiekről tudomást sem venni, innen alakult ki a mondás, ha bemegy a műhelybe, hogy: „Sziasztok, akinek még nem köszöntem.”, mert akkor számon kéne tartania, hogy ki mindenkivel találkozott már a folyosón, és aztán a műhelyben egyesével személy szerint előre köszönni a jelen lévőknek, szigorúan figyelve arra, hogy kétszer ne köszönjön senkinek, mert akkor meg kell magyaráznia, hogy miért köszönt kétszer, vagy esetleg valakit kihagyott, akkor egy hétig témába van téve, hogy újabban nagyon fenn hordja az orrát. És ez még csak az üdvözlés szertartása, a napi munkája akkor még nincs sehol, de az nem is munka, mert blablabla…

Most, hogy átvettem a munkaköre egy részét, érdekes módon nem akart megfojtani egy kanál vízben, mint a többiek, ha kérdezek valamit tőle, segít, nem szeretne a folyosón elpárologni, vagy beleolvadni a falba, ha meglát, nem rezzen össze, és nem fordítja el a fejét. Ennek ellenére én nem nevezném magam irodistának, inkább azt mondanám, hogy „festőműhelyista” vagyok, és amúgy csak szeretném elvégezni a dolgomat, illetve amit rám bíznak, anélkül, hogy ironikus tweeteket kelljen szerkesztenem, vagy fogalmazást írnom a kollégáim viselkedéséről, hogy valamennyire megnyugtassam a kis #zordkülsőérzőszívettakar beállítódású, érzékeny lelkemet.

„Betegsége 8-9 éves korában kezdődött.” – diktálta rólam kezelőorvosom a nővérkének 2013 tavaszán, amikor 2x1 hónapos turnusomat töltöttem a néhányak által csak Hawaii-nak nevezett régi pszichiátriai épületben

Valójában mikor is kezdődött? 2006 márciusában, vagy februárjában, vagy mikortól is számoljuk ezt a dolgot? X. Az első fura gondolattól? Vagy amikor először ellent mondtam a szüleimnek? Mikor voltam én 8-9 éves? Mi történhetett akkor? Nem is tudom. Nem emlékszem már tisztán arra az időre, mert már nagyon régen volt, 30 éve. Azt hiszem, az első megnyilvánulás rólam ebből az időszakból való, ami értékelte a viselkedésemet: vagy nagyon zseniális vagyok, vagy nagyon bolond. Nem szó szerint idéztem, de valami ilyen értelmű dolgot mondtak rólam. Amikor én magamon először tapasztaltam, hogy nincs velem rendben valami, az független volt a mentális betegségtől, azt hiszem, akkor maradtam le először a tananyaggal, amikor 8, vagy 10 voltam, mert elromlott a szemem, és nem láttam az írásvetítő fóliát. Elvesztettem a fonalat, és ezzel együtt elvesztettem eminens státuszomat az osztályban. Kiestem a versenyből. Azóta ideig-óráig sikerült visszaállni a sorba, kaptam szemüveget, kaptam kontaktlencsét, de akkor már úgymond kiestem a pixisből, nem voltam eminens, megtapasztaltam milyen nonkonformistának, sőt deviánsnak lenni. Érdekes, hogy a tanulmányi eredményeim romlása és a képességeim közötti szakadék ilyen feszültséget generált.

Érdekes  módon, amit az iskolában egyenes úton nem sikerült elérni, kerülő úton kellett. Könnyebb, de feszültséggel teli út volt. A hangot mindenkivel megtaláltam, a legdeviánsabbaktól a minta tanulókig. Ettől fogva inkább a társaság miatt jártam iskolába. Órán általában odafigyeltem, de a társaim voltak mindig az elsők számomra, a tanár ott volt ugyan, de csak jobb híján figyeltem, amit mond. A középiskolában rögzült az a tulajdonságom, hogy minden autoritást elutasítottam, a szüleimtől kezdve az osztályfőnökig. Soha nem volt igazi példaképem, sorstársi közösségnek fogtam már fel a középiskolát is, kötelező, de felesleges idővesztegetésnek, bár magam nézve kötelezőnek tartottam részt venni az órákon (nos, néhány kivétellel), de fő elfoglaltságom (az  olvasás, írás mellett (+némi programozás)), a csavargás, lézengés, bódító szerek fogyasztása lett (különösen alkohol).

Ez a hozzáállásom a felsőbb iskolai próbálkozásaimban is jellemzett engem, a Miskolci Egyetem magyar szakán sikerült ezt ésszerű keretek közé szorítani, életemben a legtöbbet ott tanultam, mind az iskolai tananyag tekintetében, mind az úgynevezett nagybetűs életből. Ekkoriban már diagnosztizáltam magamon a szociális fóbia bizonyos jeleit, és a nagyfokú szorongást, amiket természetesen jórészt alkohollal igyekeztem kompenzálni. „Drágám, Te kettős életet élsz.” – azt hiszem, ez a kettősség okozta végül is a bonyodalmat, ami miatt végül ezt sem végeztem el. Persze ez így nem igaz, mert a paranoid skizofrénia diagnózisom, a kórházi kényszerbeszállítás, gyógyszerezés, az úgynevezett hallucinációk, téveszmék olyan félelmetes világot tártak elém, ötvözve az akkori embertelen kezelési módokkal, és azt követő megszégyenüléssel, depresszióval, sivársággal, a magánéletbeli válsággal, és a szakmai úttévesztésekkel, hogy feladtam az ambícióimat, és egy időre a betegségtudat nevű fogalomba kapaszkodva szerettem volna kivonni magam a társadalom vérkeringéséből, és megnyugvást találni. Az akkori időben annyira szakbarbár voltam, hogy máshoz nem is értettem, mint a magyar nyelvhez. Így maradt nekem menedékként vagy az intézet, vagy a nappali pszichiátriai ellátás, ahol még minimális pénzt is kerestem, szociális foglalkoztatás nevű kereső tevékenység formájában, ami nem minősült munkaviszonynak.

Azóta olyan életesemények értek, amik mindezen problémákat háttérbe szorították, felülírták. Szorongásom, szociális fóbiám jórészt megszűnt, skizofréniám egyensúlyi állapotban van. Viszonylag kevés gyógyszer alkalmazásával állapotom annyira stabil, amennyire ez lehetséges. Úgy gondolom, beilleszkedtem egy közösségbe, ami sorstársi csoport ugyan, de beilleszkedési gondjaim nekem soha nem voltak. Fura módon a vezetőimhez  való viszonyom is rendeződni látszik, 30-as éveim végére, úgy érzem, kifejlődött bennem a képesség az együttműködésre. Talán azért, mert itt újra olyan státuszba kerültem, ami miatt megbecsülnek, és ezért hajlandó vagyok áldozatokat hozni, illendő módon is viselkedni talán. A következő éveimet valószínűleg a viszonylagos nyugalom, állandóság, kiszámíthatóság fogja jellemezni, évekig tartó meg nem értettségem, és szempontjaim lassan érthetővé váltak, kikristályosodtak, és társadalomra való veszélytelenségem talán már bebizonyosodott a közel 40 év alatt, amit itt a Földön töltöttem. Valójában ezek az eredmények is egy botrányos incidensből fejlődtek ki, és vezettek idáig, amikor is olyannyira szembe kerültem a helyi pszichiátria vezetésével, hogy jobban már nem is lehet. Azt hiszem, azóta kölcsönösen elfogadtuk egymás létezéséhez való jogát, mert nem is igazán volt más választása egyikünknek sem.

Valójában szerintem még mindig kölcsönös gyanakvással fogadjuk egymás tevékenységét, de mivel csak minimális a kapcsolatunk már egymással, nem igazán szólunk bele egymás életébe. Kialakult egyfajta egymás mellett élés. (Szándékosan nem használtam a békés szót, de különösebb problémákról nincs tudomásom, ellentéteink jórészt feledésbe mentek mindkét részről.) Az élet megy tovább, élni, és élni hagyni, és egyéb szólások lehetnének idézhetőek itt. Szorongásom még előjött, ameddig nem a képességeimnek megfelelő munkát végeztem, ami a végén már kiugró pulzusban, és egyéb jelekben mutatkozott meg, tehát amikor ismételten ambivalencia jelentkezett a képességeim és feladataim között, beindultak a régi reflexek, és ez meglehetős diszkomfort érzetet okozott. Régebben ezt valószínűleg úgy fogalmaztam volna meg, hogy „szétbasz az ideg”, de ma már szofisztikáltabban, körmönfontabban fejezem ki a mondanivalómat általában.

Jelenlegi munkakörömmel elégedett vagyok, leginkább webes tartalmakat állítok elő, úgyis, mint ezt itt, de mindenféle informatikához kötődő dolgot szívesen csinálok. Jól érzem magam az egyesületnél, hamar visszailleszkedtem, és megemlítenék még egy feladatkört, ami ehhez nem szorosan kapcsolódik: moderátori teendőket látok el tegnaptól a BÚRA Alapítvány oldalának fórumán. Úgy érzem, egyre inkább képességeimnek, készségeimnek megfelelő feladatokat kapok, fejlődési lehetőségekre bőven van alkalmam, és ezek a fajta tevékenységek, szellemi elfoglaltságok sokkal jobban testhezállóbbak számomra, mint a fizikai munka, amihez a legkevesebb affinitást sem mutatom fel. Nem mondom, hogy nem fárasztó valamilyen szinten, de a feszültség csökkent, mondhatni elmúlt, és vele együtt a szorongás és a szociális fóbia is. Hát ennyi volt szorongásom története, most már nagyon úgy néz ki. Sorstársi segítő munkaköröket látok el, meggyógyultam-e, vagy sem, mindenki döntse el maga. Amennyire van ezekből gyógyulás, én úgy érzem, igen.

Most, hogy valószínűsíthetően nemsokára váltok az Abilify injekcióról Explemedre a közeljövőben, összegezném az ezzel szerzett tapasztalataimat, és közre adom. Hátha valakinek segít. Annak a szövegnek az első változata, amit az aripiprazol-félékről írtam munkaidőm első hetében. Aztán megírtam ennek a szövegnek a normálisabb (és formálisabb) változatát, amihez szinte semmit nem használtam fel ebből a szövegből. Ezért maradt egy szövegem, amit sehova sem raktam fel, miért ne másolnám be ide? Ezek valószínűleg az utolsó szavaim az Abilifyról, amennyiben nem keres meg az Abilify gyártója, a japán Otsuka cég, hogy írjak nekik tovább róla, amire valljuk be, kevés esély van, mert 1. nem tudok japánul, 2. angolul is egyre inkább csak hallgatni, de végülis nagyjából az abilifyról szól,  aminek a hatóanyaga az aripiprazol, ami az egyik összetevője annak, hogy sikerült a skizofrénia nevű betegséggel élőket tartósan jobb állapotba hozni, mint ennek a gyógszernek a megjelenése előtt, talán ennyi idő után kijelenthetem, és ezért nem is fog senki pofon vágni. A szövegben ha zavarosság, pontatlanság, következetlenség található, az az idei húsvét számlájára írandó, amit sikerült túlzásba vinni.

A szöveg felhasználható gondolatébresztőnek, vitaíndítónak, esti mesének, stb...

Elsők között próbálták ki rajtam Nagykállóban az Abilify Maintena injekciót. Azt szokták mondani, hogy egy kicsit energetizál, divatos kifejezéssel szólva felpörget. Mellé azonnal nyugtatókat kaptam, hogy kompenzálja egy kissé ezt a hatást. Sajnos, a nyugtatókat nem tudtam rendeltetésszerűen használni, ezért egy idő múlva nem szedtem őket tovább. A nyugtatók elhagyása nekem nagyon nehezen ment, enyhébb fokú hallucinációk is jelentkeztek közben, egy hétre táppénzre mentem a munkatársaim, és főleg a főnököm javaslatára. A koncentráció nehezen ment, volt, hogy állni alig bírtam a lábamon, munkámat átmenetileg nem tudtam ellátni. Viszont az Abilify Maintena nyugtatók nélkül tartós használat mellett, úgy gondolom, lassan változásokat okoz a személyiségemben, amit sajnos nem látok előre, hová fog vezetni. Az Abilify tabletta formájában adagolva nem okozott ekkora gondot, viszont más jellegűeket igen, ami miatt szájon át való alkalmazása számomra szinte lehetetlenné vált. Gondolok elsősorban a gyomorban okozott problémákra. Az Abilifytól állandóan feszült, nyugtalan vagyok, de pozitív hatása is van: gondolkodásom tisztább, szedáló hatása egyáltalán nincs, a problémákat azonnal felismerem, és analizálom, ezeknek híján viszont hajlamos vagyok én generálni őket. Mióta az Abilify injekciót kapom a Cisordinol depot helyett, azonnal feltisztult az a köd, ami észrevétlenül rám telepedett a Cisordinol injekció használata közben. Azt mondják, hogy a Cisordinol hosszú távú szedése nem javasolt, ugyanis korai demenciát okoz. Talán észrevétlenül már meg is kezdődött nálam a folyamat, de még időben váltottunk a gyógyszeren, és visszafordítható mértékű maradt még az agykárosodás. Mellesleg, nem hagyományos képalkotó eljárásokkal az agyamból sikerül elváltozásokat kimutatni, ám ezek nem teljesen megbízhatóak, CT és MRI nem mutat eltérést. Ami megerősítheti az agyi elváltozások teóriáját, az erős agyi eredetű fülzúgás, és régebben, amíg nem stabilizálódott az állapotom, nyomást érzése, és arccsont-, illetve koponyacsont tájéki fájdalmak is jelentkeztek. A régebben alkalmazott antipszichotikumok (különös tekintettel a Risperdsal származékaira), megváltozott érzékelést, és testképzavarokat is okoztak. A Haloperidol tablettának a bevételét megtagadtam, mert szinte pánikba estem attól a tompító hatással, amit az agyamra, és ezáltal a gondolkodásomra gyakorolt. A Ketilept (Seroquel) nagyon magas vérnyomást okozott, és testen kívüliség érzetét okozta, amitől szintén megijedtem, és szinte pánikszerű testmozgásba kezdtem tőle, ideges gyaloglással próbáltam a feszültségemet levezetni, illetve a testen kívüliség érzetét megszüntetni. Mindegyik gyógyszer szedését muszáj volt befejezni, mert inkább vállaltam az esetleges pszichózis kockázatát, ami kivétel nélkül be is következett, de a gyógyszermellékhatások miatt az életem minősége már annyira lecsökkent, hogy nem volt kedvem tovább olyan szinten vegetálni. Az Abilify Maintena használata mellett is néha-néha felmerül ilyen gondolat, pláne amiatt, hogy egyszerre sok anyag kerül a szervezetembe, a hónap végére viszont úgy érzem, kiürül a szervezetemből, és akkor az okoz labilis érzést kiváltó hatást. Bár semmiféle megfogalmazható negatív hatást nem érzékelek, viszont megfogalmazhatatlanul változatos rosszullétek törnek rám, leginkább ijesztő a gyógyszer kiürülésének az állapota, talán azért, mert a kémiai anyag kiürülése eddig automatikusan és reflex-szerűen a pszichózis fellángolását idézte elő. A pszichotikus epizódjaim alatt látszólag agresszíven is viselkedhetek, de embereket, élőlényeket ilyenkor sem bántok, talán azért, mert nem is tudom, hogy hogyan kell, és nem is érdekel. Viszont ezek az egyelőre megfogalmazatlan, illetve még megfogalmazásra váró mellékhatások nálam érzelmi instabilitást okoznak, és ez, ameddig az Abilifyt szedni fogom, valószínűleg mindig fenn fog állni. Türelmetlenebb, intoleránsabb vagyok a környezetemmel szemben, és a rám mindig jellemző türelem és empátia sajnos a türelmetlenségem miatt háttérbe szorult. Emiatt gyakran teszek olyan nyilatkozatokat, és követek el olyan cselekedeteket, amiket később megbánok. Ezt utólag korrigálni igyekszem. De sajnos ezzel együtt a legértékesebb tulajdonságomat, a toleranciámat vesztettem el részben. Önértékelésem mindezekkel együtt általában reális. Türelmetlenségem lehet, hogy annak is köszönhető, hogy az életben kitűzött céljaimat már egy ideje nem tudom elérni, részben a betegségem miatt. Viszont időközben fura dolog történt ezzel a betegségemmel: folyamatosan változik a betegségem jellege, társadalmi megítélése az életem folyamán. Ami évtizedekig, esetleg évszázadokig megváltozhatatlan diagnózis volt, az én életemben aktív változásokon ment keresztül, aminek több összetevője van: egyrészt a betegség kontrollja európai szabályozás hatására eltolódott a kórházi és gyógyszeres kezelés talajáról inkább a rendészeti hatáskörbe. Ezt jó dolognak tartom, mert teljes értékű emberként kezeli a skizofréneket. A skizofrén diagnózis is képlékeny, mert a DSM-V kézikönyv szerint a betegségnek alkategóriái szűntek meg, magát a diagnózist is elavultnak, túlhaladottnak tartják sokan. Egy maradványtünethez hasonló tulajdonságom maradt meg: a gyanakvásosság, de ez szerintem nem éri el a paranoid személyiségzavar szintjét, és az sem biztos, hogy az alapbetegségemből eredeztethető. A betegségem, és ennek kapcsán személyes véleményem, és hozzáállásom a világhoz ismert, mert vállaltam, mivel olyan helyzetbe kerültem annak idején, ami alapján nem is maradt más választásom. Annyit még mondanék, hogy rengeteg más pszichológiai, és akár pszichiátriára is tartozható mentális rendellenességnek számító tulajdonságom is van, de ezekre annyira senki sem kíváncsi, és e mellett a pszichiátriai kórkép mellett háttérbe szorultak, megszűntek, beolvadtak az alapbetegségem tünetei közé. Összegezve: az Abilify Maintena lehet, hogy zsákutcának bizonyul, de viszonylag élhető zsákutcának, mert eddig ez volt az egyetlen készítmény, amit nem kellett abbahagynom a mellékhatások miatt, hanem egyelőre bírom, és mondhatni azt, hogy egyensúlyban tartom magam vele valamennyire.

Állítólag az informatikusok nem sokat beszélnek, és főleg a dokumentációval van a bajuk. Nálam pont fordítva: ha definiálok egy változót, lehet, hogy órákig tudnék róla mesélni. Most is itt ülök, a záró dolgozatom elkezdve a laptopomon, ami a fotelbe van hajítva, furán világít, szinte vádlón, hogy csinálj valamit, vagy legalább ugorj le egy sörre a Bástyába, hiszen péntek van, vagy mi a szösz. Mint tudjuk (vagy nem tudjuk), az idei évben nem dolgoztam egy percet sem, végül is blogot se nagyon írtam, a sulival se sokat haladtam, és azt se mondhatni, hogy annyit piáltam volna. Leginkább pihentem, vagyis aludtam, tweeteket írtam, a saját fényemben sütkéreztem. Az egyik legelmésebb tweetem valami olyasmiről szólt, hogy "A pihenést kipihenni a legfárasztóbb dolog a világon." Már-már aforizmaszámba megy szerintem.

Szóval, hát, ilyen körülmények között talált rám a munka megint. Most ez nem önfényezés, de életemben nem jelentkeztem egy munkára sem. Most is próbáltam nemet mondani, de hallva a munkafeltételeket, jóval a határidő előtt benyargaltam a várost, és begyűjtöttem az összes szükséges iratot, mielőtt valaki is meggondolná itt magát. Szóval, vissza az egyesületbe, hirtelen jött, egy hetem maradt élvezni a semmittevést, vagyis nem épp a semmittevést, megbeszélni Pesten a sulit, az alapítványi pszichiátert, a suliban is szinte már magántanuló státuszom van, az alapítvány, ahová reményeim szerint járni fogok, kimondatlanul eléggé az antipszichiátriai irányzat felé kacsingat.

De ezekről később. Lássuk a munkát, és hogy miért is jó nekem:

Az egyesület, ahol dolgozni fogok, a megye, de inkább a régió, és leginkább az ország egyik legnagyobb skizó érdekvédelmi egyesülete. Ettől még persze habozás nélkül nemet mondtam volna, de olyan munkám lesz ott, ami mindig is a vágyam volt. Egyesületi FB kezelése, a honlap felvirágoztatása (meglátjuk, meglátjuk), egyesületi témákról, eseményekről való írás, tudósítás. Aki azt hiszi, hogy csak ilyen gonzó stílusban tudok írni, mint ami a sajátom, az nyilván téved. Meg egy dolog, hogy Sóstón kissé más állapotban kiscsajoknak performanszt tartok arról, hogy kormányszóvivő vagyok, de igenis tudok komoly lenni. Felteszem, a szcientológusok is jól jártak volna velem, amennyiben van az a CCHR nevű szervezetük, és még a kedves szervezetükbe sem kellett volna hozzá belépnem, ugyanis pszichiátriai betegeket nem foglalkoztatnak, vagy mozgósítanak hivatalosan, de hát bizonyos világszemlélet-beli különbségek ezt lehetetlenné tették. Szerintük ugyanis nincs skizofrénia, én viszont gyógyszer nélkül a szemük láttára elég pofás kis skizofrén subot produkáltam ahhoz, hogy ne vegyenek rólam többé tudomást, vagyis úgy csináljanak, mintha nem léteznék, nem léteztem volna soha, és nem éltem volna él évig a Narconon központban (szintén szci szatellit-szervezet, a neve önmagát magyarázza).

Blablabla, száz szónak is egy a vége, a Pszichotikusok Egyesületének leszek a designért, netes kommunikációért, és hasonlókért felelős embere. A fizikai munka kerülésében annyira haladtam, hogy idén már egy zoknit nem tettem arrébb, az irodai munka nem a kenyerem, megyek a kis laptopommal, meg a kis korlátlan internetemmel, beülök a többiek közé, és elleszek ezekkel a hivatalos, vagy hasznos, vagy hogy mondjam, dolgokkal. Nekem ez teljesen jó. Remélem, a többiek sem fognak kiutálni ezért. Mint mondtam, nem tudom, mikortól megyek, nem tudom meddig leszek, de jelenleg ez az újság. Aztán azóta konkretizálódott, hogy április 15-étől, vagyis Húsvét után. Remélem, kölcsönös megelégedésünkre fog szolgálni ez a helyzet, aztán alászolgája.

De kettő sem. Vagy akár három. A legfurcsább az egészben, hogy részben a betegtársaimért tettem mindazt, amit tettem, és érdekes módon ők néznek a legnagyobb hülyének. Mert nem vetetem magam gyámság alá kedvezményes buszbérletért, nem baszom szét a berendezést a bizottság előtt a százalékért, nem alakoskodom, nincs két vagy több személyiségem, egy a pszichiáteremnek, egy a szoc. munkásomnak, egy a társadalom felé. Nem fogadom el a segítséget senkitől, és nem is játszom meg, hogy rászorulok, szeretetért, elfogadásért, anyagi ellenszolgáltatásért.

Mások már rég letudták az érettségit, vagy a szakmunkást, és az, hogy én 38 évesen is még tanulok, csak azt bizonyítja, hogy debil vagyok. Hogy lehet 40 ezer forintról lemondani havonta, hiszen a mai világban annak is örülni kell, hogy egyáltalán munkahelye van az embernek.

És mi a helyzet a párkapcsolatommal? Hát, az meg már a legnagyobb botrány. Lévén, hogy orbitálisan hülye vagyok, semmi keresnivalóm nekem ebben a kapcsolatban. Akkora barom vagyok, hogy csoda, hogy el tudok szívni egy cigit, vagy megtalálom a számat a sörösüveggel. Tulajdonképpen ehhez kell nekem segítség. Valójában egy döntésképtelen, imbecillis bunkó vagyok, ha nem tudom, mi a jó nekem, majd megmondják az úgynevezett betegtársaim.

Ez most lehet, hogy egyeseknek rosszul esik, de én a környékbeli skizofrén szubkultúrát, mindig is negligáltam, úgy, ahogy van, mert élhetetlenek, játsszák a fogyatékost, lefekszenek a gondozási központnak és a különféle segítőknek, amúgy meg rehab munkáról rehab munkára vándorolnak - jobb esetben. De mindegyikben ott lakik egy kis Oravecz Nóra vagy Paulo Coelho, ha mások felett ítélkezni, véleményt mondani, vagy csak szimplán pletykálkodni kell - ki, ha nem ők. Tudom, hogy egyesek szerint pszichózisom van, mert a drágalátos Facebookra ki mertem posztolni az igazságot, mások tudni vélik, hogy azt sem tudom, milyen rendezvényen vagyok, azért írkálok össze-vissza hülyeségeket.

Nagyon érdekes, hogy eddig bárki, aki tett értük valamit valamilyen szinten vagy fórumon, az nagyon beteg, pszichózisa van, vagy nagyon debil. Aha. Ha azt mondja nekik valaki, hogy nem király foglalkoztatóról foglalkoztatóra járni, és a betegtársaikról pletykálkodni, az dögöljön meg. És ehhez persze hozzá jön, hogy ők egészségesek, még a pszichiátrián sincsen soha skizofrén, mindenkinek alvászavara van, depresszióval. Azt hiszem, ennyit tudok elmondani a betegtársaim általános hozzáálásáról a témához jelenleg, sorry.

Bárki bármit gondol rólam, én sem szívesen nézem végig egy-egy illető ámokfutását, és a Hujber Feriről  készült videókat sem néztem rongyosra, sőt épphogy csak belenéztem, de nyilvánvaló, hogy nem stimmel vele valami. Ma már minden embernek van véleménye, és szabadon kifejtheti. Nem kell hozzá sok, regisztrál egy közösségi oldalon, fórumon, bármilyen online felületen, hozzászólhat, véleményt alkothat, de akár szerepet is játszhat, színészkedhet, trollkodhat is egy jót. Lehetsz vicces, bohóc, gumiarc, egy határig.

Volt régebben erre egy mondás, hogy "Fiam, ne játszd a hülyét, mert úgy maradsz." Véleményem szerint azért ér többet egy-egy őszinte vélemény, mert lehet, hogy az embernek nem lesz akkora sikere, nem kap annyi hozzászólást, lájkot, és unalmas lesz, de nem áll fel annak a veszélye, hogy különböző interpretációk kapjanak szárnyra a viselkedéséről, amik esetleg köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Esetleg annyira összetett már az illető szándéka, hogy nem különíthetőek el nála élesen a határok, hogy mennyi ebből ő, mennyi a színjáték, és mennyi az esetleges betegsége.

Egy színész számára esetleg kínos lehet, hogy komoly szerzők és rendezők árnyékában nő fel, és állandóan szerepet kell játszania, nem is akármilyen szinten, nyilvánvaló, hogy belső igénye, hogy saját(is) gondolatai legyenek, saját jogán legyen valaki, de ez nem mindenkinek adatik meg, sajnos. Olvastam viszont Hujber Ferenc néhány Facebook bejegyzését, amiben nyilvánvaló, hogy túltolta a magyarságtudományt, és bedőlt az agyába. Twitteren dettó. A legjobbakkal is előfordul, ne is menjünk messzire. (Igen, jelen.) Manapság olyan sokféle társadalmi funkciónak kell megfelelni, annyiféle kommunikációs csatornán, hogy néha már engem is lefáraszt. Tehát nem jó a kérdésfeltevés, hogy direkt csinálta, vagy inkább nincs rendben nála valami, vagy hogy mi volt a konkrét ok. Alkalma volt rá, megtehette, meg is szerette volna csinálni, és nem is állt teljesen a helyzet magaslatán. Az eredmény: láthattunk egy szétcsúszott embert eléggé inkoherens viselkedéssel, ami alapján engem már el is vitt volna a begyűjtő kocsi pölö. De ki lehet-e rá mondani, hogy mentálisan beteg? Nyilvánvalóan nem, társadalmi státuszánál fogva. Ez már úgynevezett közélet, ez mindenkire tartozik, mindenkinek meg kell szólalnia a kérdésben, esetleg naponta többször is. Ma Magyarországon véleményszabadság van, mindenki azt mond, amit akar, úgy fejezi ki magát, ahogy szeretné. Kérdés, hogy jó-e ez neki? Hát, ezt meg mindenki döntse el saját maga.

A legnagyobb gond mégis azokkal van, akik komolyan vették, és összeesküvés elméleteket gyártanak köré, netán a színész zsenialitását hangoztatják. Oké, megvolt a tévében az első egyenes adásban kitört elmebaj. Haladjunk tovább, nincs már itt semmi látnivaló.

Hm, remélhetőleg egy felvonás van még hátra ebben a skizofréniának nevezett szappanoperában, amiben ezidő tájt vagyok: mégpedig az, hogy papíron is elismerjék, hogy normális vagyok. Jó, van egy hír a városban rólunk, hogy E ribike, és megvolt a fél városnak, én pedig annyira debil vagyok, hogy a további intelligencia csökkenésem már exithez vezetne, és a közlejövőben várható. Mondanom sem kell, hogy a közvélekedésnek természetesen a fordítottja az igaz. Persze, mindenki gondolhat, amit akar, lehet valakinek jobb is így, mert könnyebb feldolgoznia a saját nyomorát. Mi pedig a sorstársainkon mindig és minden körülményben segíteni szeretnénk, és ha ezzel segítünk, ám legyen.

A múltkor sétáltunk a városban, és szóba jött, hogy hova tennék a pénzt, ha lenne:

- ... ha lenne, pénzem, én  is adnék neki. De nem is ajándékot vennék neki, hanem pénzt adnék...

- jó, hát ha lenne pénzem, én pedig lefizetném az enyémet a g.ibe...

Ugye, ugye, csak hozzáállás kérdése. A lényeg az, hogy mindketten szükségét érezzük, hogy elismerjük kezelőorvosaink munkáját, így vagy úgy. Az ember egy idő után igényes a betegségére, szeretettel gondozza, ápolgatja, még anyagi ráfordításra is hajlandó, mert úgy érzi, ő is viszonzott valamit a kedvességből, amit kap. Mondták, hogy legyek türelemmel, és cirka fél év alatt megváltozhat rólam a kezelőorvosom véleménye, és nem fogja már ugyanazt a debil státuszt írni az ambuláns lapomra, mint amit valamivel azelőtt kaptam, mielőtt a ez a blog kezdődött, és eredetileg azt a célt szolgálta, hogy megkapjam a 60%-os rokkantságot. Jól van, megkaptam, és akkor mi van, senki nem érti, miért kell lassan 4-5 éve már CTRL-C CTRL-V módszerrel megkapnom refrénszerűen minden kezelőorvosnál (azóta már a harmadikat fogyasztom) ugyanazt a diagnózist: debilke, debilke, debilke... És még csak annyit, hogy nem játszom meg magam a pénzért: én csak azt szeretném, ha az IGAZAT írnák le...

Jó, nem fogok várni sem egy évet, sem felet, sem egy életet, itt a megyében már magasabb beosztásban lévő orvoshoz nem is mehetnék, jövő hónapban, amikor Pestre megyek, elintézni a vizsgajelentkezést, el fogok menni az Ébredések Alapítványhoz, és tőlük fogok REÁLIS értékelést kérni. Amúgy is akartam róluk írni valamit, mert van róluk anyagom, de így még jobb, mert első kézből fogok tudni tudósítani róluk, és kontrollra pedig Budapestre fogok feljárni, ha már megyei főhülye vagyok, és a régió debilje, ügyeletes agyhalott.

Így van ez. Én is gondolkodom néha, nemcsak ész nélkül posztolok, mint a régi szép időkben, háhá. Elfoglaltam magam ebben-abban, lecsendesítettem magam ebben-abban, megmetszettem egy rózsabokrot, megjavíottam két járdát, műveltem kertjeimet. De beláttam, hogy ez nem én vagyok, tweetelhetek én nagyon szellemeseket, megmondhatom minden fellelhető fórumon, mit csináljon egy skizofrén, és mit ne, és még úgy-ahogy szavam is lenne a kérdésben. Annyi mindenképpen, hogy figyelembe veszik, amit írok, annál is inkább, mert kevesen írnak a témában. Aztán voltak itt elgondolkodtató esetek. Szóba jött a cyberterrorizmus mint skizofrén túlélési stratégia. Egyéni meglátások közlése különféle nicknevek alatt, divatos vloggerkedés, gondolatrohanás, hibrid kevercse mindannak, ami skizofrén, ami kancsal (he-he). Aztán rájöttem, hogy mérhetetlenül unom már a skizofréniát. Voltaképpen nem sok közöm van már hozzá. Sétálgatok a saját magam építette kertben, kerítéstől kerítésig, néha jön valaki, és beszól a kerítésen, vagy kéri, hogy engedjem be, de már azzal a tudattal, hogy nincs miért, hiszen a kerítésen túlról is látható mindaz, amit itt létrehoztam. Annak meg, hogy ketten-hárman kavicsokat dobálgassunk itt egy kerti tavacskába, nem sok értelme van.

már nemigen figyelgetem a témában az új #trendeket

Persze, hogy mindig lesz társadalmon kívüliség, kirekesztődés, anyámkínja. Csak hogy én már eleve egy társadalomba még nem teljesen integrálódott helyzetből csöppentem bele a kirekesztett státuszba, hát az egész nekem nem sokat ba... szóval nem sok vizet zavar. Tudom, hogy valakik nagyon szenvednek, és nagyon látványosan, de ha valaki az életét ezzel akarja eltölteni, csinálja. Hogy néznek rám az Alfi-kerben, amikor veszem a Riesnbraut, sz.rom le. Hogy kerekedik el a szemük a Retro dohányboltban, amikor leszambázok hajnalban kávéért... mondom: kávéért, b.ok rá. Tőlem ne várjon el senki semmit, hogy hogy illeszkedjen be egy skizofréniás az itteni helyi erők közé, hogy integrálódjon, hogy nézzen, hogy várjon a sorára, mert itt a nyomortelepen is aki egészséges, az egészséges, testileg mindenképp, az valamivel mégiscsak több, mint egy kósza beteg. Én meg azt mondom, hogy nem: ha, és ameddig virítom a lóvét, nem fogok a sor végén kullogni. És ha az 5 Ft-osokból tevődik össze, akkor is. És ha én unom a vaddisznószalámit, ami a nyíregyi rózsadombról elhozok, akkor tessék velem együtt röhögni a helyzet fonákságán, nem pedig kinézni a számból. Édesapa, ja, hogy neked az a plafon, hogy az Alfiban vagy kidobó, és a kasszírsával megbeszélitek, amit megbeszéltek a hátam mögött, de úgy, hogy lehetőleg én is halljam, attól neked ebből a fizuból még sohasem lesz olyan házad olyan környéken, ami nekem eleve adott, most jött meg a papír a földhivataltól, lobogtathatnám is, de talán minek is, asse tom, hol van, de nem is érdekel.

Ezek a vidéki társadalmi mizériák pont úgy hullanak le rólam, mint másról a ruha a boldog szerelemben, klasszikusokkal szólva. Szóval a vidéki szegények kicsinyesek, önzők, pletykásak, volt időm kitapasztalni ez alatt a pár hónap alatt ezt is. A nyomorban a térfigyelő kamerákat is humán erőforrással kell pótolni, és hadd mondjam el, sokkal jobban teljesítenek, mint ipari társaik. Az emberi erőforrás pótolhatatlan, mégha kényszer, unalom, vagy rosszindulat működteti is. Gyanús, hogy a környéken, de akár a házban is minden pártnak, civil szervezetnek (legális, vagy nem legális) megvan a szeme, a füle, a szája. Majd minden szegénynek megvan itt a patrónusa, a reménye, hogy ne csússzon innen lejjeb, mert innen már csak az utca a következő állomás.

Egyszóval élünk, éldegélünk, persze a skizofrénia nap mint nap szóba kerül valamilyen relációban, de már már messze nem olyan érdekes. Hm, hm, ilyen is van, ahogy a többség, az értelmesebbje képes fölötte napirendre térni, úgy én is. Befejezzük-e a sulit júniusban (figyeltük, már június :-D), vagy le tudunk-e tenni még mást az asztalra (itt az if-es témával kapcsolatos elméleti és gyakorlati dolgokra gondolok), ez itt a kérdés, nem más. Vagy ha, nem, ha ennyi volt, b.a meg ott, ahol van, most már úgy is jó. Bár, az is igaz, hogy olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy, hadd tegyem hozzá.

jó zene, a klip szar, le kell takarni a monitort egy asztalterítővel
Halott Pénz - Élnünk kellett volna https://t.co/RjUsEO8VNd

— Papp Róbert (@robokacsa) 2017. február 23.

Azért jó interactive fictionnel foglalkozni, mert a legkisebb tehetséget sem mutatom fel az ebben a műfajban készült alkotásaimban, sőt egyre borzasztóbbaknak érzem őket, mégsem szűnök meg őket előállítani. Ilyen az, amikor a tehetségtelenség kitartó szorgalommal párosul, mint a fűzfapoétáknál, bár belőlük idővel még lehet költő is. Az utóbbi időben eléggé sokat foglalkoztam ezekkel az interaktív dolgokkal, és rájöttem, ha még pár tíz évet foglalkozom velük folyamatosan, még válhat belőlem valaki ebben a szubkultúrában. Nincs mit tenni, ha ezzel szeretek foglalkozni, akkor ezzel. Vagy főleg ezzel. Meg ez most úgy rám jött. Olvasgatom a Sub-q magazint, ilyesmi.

Amúgy ebben a magazinban vannak komoly elméleti megalapozottsággal rendelkező emberek, már ami a témát illeti. Az itt megjelent írások alapján lassan kezd körvonalazódni bennem, mi az elvárható minőségű szint egy ilyen alkotástól. Mostani művem, a Zanza, egy rövid történet, egyelőre még köszönőviszonyban sincsen velük, már innen látom. Egyrészt még mindig nagyon személyes, de már nem személyeskedő, inkább olyan elméleti síkon mozog. Magyarul van, és angolul is, mondjuk az én angolom leginkább olyan "Hunglish", de hát ez van. Szintén a Sub-Q magazinban olvasható műfaji besorolások szerint én eddig három műfajban alkottam főleg: noninteractive nonfiction, interactive fiction, és revenge fantasy. Elég érdekes tanulmányozni itt az angol nyelvterületen ma divatos szövegek besorolását, mi itt le vagyunk maradva ettől. Na, de következzen a Zanza, ami egy interaktív szatíra:

http://philome.la/roboman78/zanza

Egyébként egy ResistJam nevű versenyre készült, ahol nem lesz utolsó, mert nincsenek helyezések. Ahhoz képest, hogy az ellenállásról szól, nélkülözi a politikai, és meglepő módon a pszichiátriai témát is, pedig eredetileg meg volt benne pendítve mindkettő kisebb-nagyobb hangsúllyal. Szóval ez a legújabb dágványságom, ez pedig a borítónak szánt kép, gondolom páraknak ismerős:

Rupi Kaur könyvével, a Milk and Honey-val úgy ismerkedtem meg, hogy sehogy se még, viszont verseire egy játéknak is nevezhető hypertext-válogatásban találtam rá, amit Emma McCallie készített, akiről még kevesebbet lehet tudni, csak annyit, hogy egy ültő helyében olvasta el Rupi Kaur könyvét, ügyes szerkesztő, és tőle fogok majd idézni néhány gondolatot terveim szerint. Az említett könyv 2015-ben jelent meg, és több, mint félmillió példányban fogyott, összehasonlításul, A kósza beteget 88-an töltötték le a Reblogról, és 12-en a hotdogról. Egyébként Rupi kanadai feminista költőnő, 4 éves korában költözött Indiából Torontóba a szüleivel. "Instaköltő"-ként is szokták emlegetni, mert először az Instagramon publikálta a műveit online változatban. Tevékenységei között megemlítendő még egy internetes performansz, menstruációs ciklusáról közölt képeket az Instagramon, "visual poetry" címszó alatt, amit később töröltek onnan. Természetesen maradt belőle mutatóba:

Na, de ennyit a véres valóságról, következzék maga a költői életmű Emma McCallie interpretációjában.

Most persze úgy teszek, mintha Emmát idézném, de valójában Emma és Rupi gondolatai keverednek az enyémmel, szóval ember legyen a talápán, aki kihámozza itt, hogy ki kivel van. Ennek ellenére megígérem, hogy közérthető leszek valamennyire. Rupi könyve, a Milk and Honey, négy fő részre bontható, úgymint: sértés, szeretés, szakítás, gyógyulás. Valószínűleg egy elmúlt kapcsolat állomásai. A játék (nevezzünk inkább hypertextnek) versekből tevődik össze, ahol egyik gondolatból vagy inkább szóból egy másik versre nyílik ablak, és így olvashatjuk végig a 4 fejezetet, ráadásul a szerkesztő úgy állította össze a hyperszöveget, hogy olyan verseket válogatott be, amik nem csak egy nő szemszögéből teszik érdekessé az olvasmányokat. 

"milk and honey", by @Emma_McCallie https://t.co/nxMXKbWIWK

— philome.la (@philomela_twine) 2017. február 25.

Egyébként nem újdonság, hogy játék(os) formában dolgoznak fel irodalmi műveket, gondoljunk csak Bruno Dias Prosperojára, ami Edgar Allan Poe műveiből táplálkozik, azokat dolgozza fel, majd lehet, hogy lesz még szó erről is itt a blogban, de inkább nem biztos. A milk and honey (kis kezdőbetűvel a hypertext) a szerelem, veszteség, trauma, abúzus és gyógyulás témakörét járja körül, és nem fordítottam le magyarra, mert ilyen erővel a fél internetet lefordíthatnám. Általában rövid, egyszerű versek, amik frappánsan fogalmaznak meg egy-egy életérzést, élethelyzetet. A játékos hyperszöveg szerencsés találkozása egy "Instaköltő"-nek, egy Twitterező szerkesztőnek, és egy Twine nevű nemlineáris szövegek létrehozására alkalmas szoftvernek.

Meg nekem, aki csak lesek, mint a moziban.

Az embert a választásai határozzák meg. WordPress vagy b2evolution inkább? Magas irodalom és művészet, vagy amatőr digitális kulturális kezdeményezések többségében? Nyomtatott vagy elektronikus felület a publikálásra? Amatőr vagy professzionális szemlélet? És a lényeg: blog vagy nyomtatott felület? Bár a legtöbb kérdésben szinte kényszerpályán mozgok, ragaszkodom a választásaimhoz. És itt az utolsó kérdésre szeretném kihegyezni a posztot, mármint hogy blog, vagy ... blog. A blogvilág számos változáson keresztül ment át, hacsak az elmúlt 10 évet vesszük alapul, akkor is. Csak ismételni tudnám néhány kollégámat, aki a témáról ír és gondolkodik, itt most Szeifert Natáliát hoznám fel hivatkozási alapként, aki ezt írta a 15 éves blogolási múltjára visszatekintve ,összefoglalva a blogoszféra változásait, tematizálódását, meg mindent: 15 éve blogolok. Kb. ekkortól keztem követni rendszeresen. Egyrészt hol vagyok én ettől a 10 évemmel (amiből a 6 év freeblog néhány átmentett poszt kivételével szőrén-szálán eltűnt), meg amúgy írni rengetegen tudnak, de időről időre megújúlni, és valamennyire tartani a rendszerességet, és jórészt újszerű tartalmakat, meglátásokat, szempontokat vinni bele, kevesen. Vagy nincs hozzá türelmük, vagy... Talán annyiban jó a mostani blogverseny, hogy láthattunk üstökösszerű felvillanásokat, sziporkákat is, nem kell ahhoz matuzsálemnek, meg őskövületi bloggernek lenni, hogy valaki meg tudjon alkotni egy koherens és összefüggő szöveget. Amikor még csak néhányan ismertek, akkor már elgondolkoztam, hogy mi teszi a bloggert azzá, ami, és mi különbözteti meg a blogostól. Mert 15 perc hírnév kétségtelenül jár mindenkinek, akinek megfontolásra érdemes gondolatai vannak, ezért is jó itt ez a blogketrec, hogy akinek igénye a minőségi megszólalás, lehetőséget kapjon rá.

Na, mégis, akkor mi teszi a bloggert? A remény. A remény, hogy időről időre meg tud újulni, bízik is valamennyire magában és a képességeiben, de a legfőbb tényező, én mégis úgy gondolom, hogy annak a reménye, hogy nem kényszerül az ember semmilyen ok folytán a blogírást, vagy annak minőségét feladni. Régen, amikor egy blog haldoklott, 15-ször elköszönt az olvasóitól, és ugyanennyiszer jelentette be, hogy nem csinálja tovább, ez egy időben divat volt. Volt ebben valami patetikus, de nagyon emberi is. Én ilyen esetben vagy kitettem a szünetjelet, vagy bejelentettem, hogy csendkirályt játszom x hónapig, és ezekhez nagyjából tartottam is magam. Véletlenül sem, álmomban sem gondoltam volna, hogy befejezem. Pedig egy időszakban olyan mentális és lelki nyavalyákkal küzdöttem, mint szociális fóbia, szorongás, depresszió, hogy csak a legfontosabb tényezőket említsem, amik hátráltattak a  tevékenységemben. Végülis az egyik riportban feltették nekem a kérdést, hogy a blogon kívül van-e valami segítségem, megküzdési stratégiám a skizofréniával, és azt váloszoltam, hogy "ez ... főleg ez." Tehát a második körben jöttek az emberi kapcsolatok, ez a blogom, vagy terápiásnaplóm egy abszolút mellékprojektből nőtte ki magát a legelismertebb tevékenységemmé.

Jó, akkor a kialakult szimbiózis a bloggal: itt lehettem mindig önmagam, volt, ami nem tartozott a munkahelyre, nem tartozott a családra közvetlenül, csak mondjuk indirekt módon, áttételesen, egy naplón keresztül, ami előbb körbejárta a világot, amit talán előbb láttak Wisconsinban, Lisszabonban, Abu-Dhabiban, vagy Dubaiban, minthogy eljutott volna azokhoz, akik ténylegesen érintettek valamennyire. Úgy gondolom, egy időben valóban kettős életem volt, volt egy arcom az akkori környezetem számára, meg egy hely, ahol őszinte lehetek. Mi értelme hazudni egy blogban? Ma már abszolút közelít a kettő, ez egy új helyzet, a magánéletemben az lehetek, aki itt, és ez jó. De addig, is ameddig eljutottam idáig, az a remény tartotta bennem a lelket, hogy nem merülök el teljesen holmi szellemi sivárságban, ami környékezett előző blogjaim és mentális zavaraim kapcsán, hanem kitartok, és akkor lassan azt is megértettem, hogy valamennyire tudom formálni és temátizálni a szemléletet abban a témakörben, amit úgy hívnak: skizofrénia. Sőt, az ilyen témájú blogok elhaltak az enyém mellett, abszolút monopol helyzetbe kerültem, pedig nyilvánvalóan nem áll szándékomban. Csak az emberek rájöttek, hogy ez a betegség nem a folyamatos rinyálásról szól, meg hogy milyen rossz nekünk, meg egyebek. Talán az ember mutatkozott meg a betegség mögött, amire még a közelmúltban is úgy tekintettek az orvosok, hogy ez a dolog kiöli az emberekből a személyiséget, és egy kaptafára menő, egyenbetegeket produkál, ami néhány körmönfont megállapítással tényszerűen leírható. És leírható az ember, ténylegesen is, szó szerint, bebörtönözve egy diagnózisba. Fura dolog a remény: engem a remény éltetett, hogy nincs igaza ebben az orvostársadalom többségének, és remélem, hogy ezáltal én is reményt adhattam másoknak. Vége. :-)

Ez meg mi az ördög? Jézusmária, mi ez a szörnyűség már megint? - tehetnék fel a kérdést az olvasók, és joggal. Megmondom őszintén, nem tudom. Ha kötelező lenne műfajilag besorolni, azt mondanám, hogy egy irodalmi vázlatfüzet. Újdonságtartalma szinte zérus, egyébiránt az irodalminak szánt blogbejegyzések, versek vannak benne összegyűjtve, valamint két játékom. Ravasz, nem? Végülis könyvnek nem mondanám, terjedelmi okok miatt. Mindössze 32 oldal. Ráadásul elég szellősen. Három fejezetre tagolódik: Miskolcon lettem csúnya (sztori), 4x4 (vers), és Kaland konzerv (játék). A válogatás szempontja pofonegyszerű, ami irodalmi igénnyel készült, az belekerült, ami nem, az nem. Függetlenül a végeredménytől. A történetek számomra teljesen logikus sorrendben haladnak a végkifejletig, a versek közül majdnem mindet beválogattam, és a 2 játék. Gondoltam rakok bele reklámot is a miheztartás végett, de inkább még a képeket is kiszedtem. 

Műfajilag hasonlítgattam ekönyvhöz, ezine-hez (Magyarországon kevésbé népszerű internetes magazin, a fanzin szó áll hozzá a legközelebb), de leginkább egyikhez sem hasonlít, legnagyobb megdöbbenésemre, amikhez hasonlítani tudnám, azok a nyíregyházi pszichiátria által támogatott kiadványok, amiből eddig kettő létezik, és tudomásom szerint hosszú évek kihagyása után most készül a harmadik. Az első rész a skizofréniával foglalkozik, ez itt no kommentes, a második pedig egy mentális betegek számára létrehozott antológia, és a harmadik is az lesz. Ezekről a kiadványokról annyit kell tudni, hogy aki szerkesztette, viszonylag magas színvonalon tette a dolgát, a skizofrénia leírása megfelel az akkori (huszonévvel ezelőtti) kor kívánalmainak, és bár én személy szerint haragszom rá egy kicsit, talán valakinek segített valamiben. A betegek számára létrehozott antológia szintén magas színvonalú írásokat tartalmaz, és az a címe: "Az emberek között a magány üldözött". Én nem szerepeltem sem a régi, sem a most készülő antológiában, mégpedig azért, mert verseim különlegesek, túlságosan személyesek, vagy személyeskedőek, és némelyikben válogatott trágárságok is előfordulnak, viszont szerintem, ami van benne: eredetiség, új nézőpont, hangulat. Mások szerint nincs. Mások kapják be. 

Naszóval, ezekre a kiadványokra hasonlít az enyém is, azzal a különbséggel, hogy semmilyen formában nem tettem végül hivatalossá, csak egy pdf jól-rosszul (de inkább jól) szerkesztve. Címe, A kósza beteg jelzi különállását ezektől a kiadványoktól, meg az, hogy digitális formában elérhető csak. Nyilvánvalóan nem ellen-kiadvány, nem szidom benne a pszichiátriát különösebben, nem szerepel benne még a skizofrénia kifejezés sem, maximum két versemben jön elő, egyszer egy szóösszetéteben: skizofréniavirág, egyszer pedig ebben a sorban: "Kiröhögnek a hátam mögött/  a hülye skizók csokis sütik". A játékokat most hagyjuk. Szerintem jók, mások szerint ájdonnó. Amúgy gondolkoztam, hogy kérjek-e valamennyit a kiadványért, jelképes 1$-t, vagy 500 forintot, de különböző szempontokat figyelembe véve, amikkel most nem terhelnék itt senkit, az ingyenes kiadás mellett döntöttem. Sőt, arra is gondoltam, hogy kinyomtatom saját költségen, és a nyíregyházi kiadványok mintájára ingyenesen utána hajítom annak, aki igényli. Nem egy tipikusan fegyelmezett, munkájára igényes és büszke szerzői magatartás, és meglehetősen szokatlan errefelé, de szerintem mindenki úgy terjeszti a kiadványait, ahogy akarja. Kész. Amúgy meg egyáltalán nem valószínű, hogy több ilyen kiadvány követné, meglehetősen egyedi eset ez most.  Nem biztos, hogy 100%-ig végleges verzió, de nagyon valószínű.

http://nemvagyokbeteg.reblog.hu/files/mappa/A_kosza_beteg.pdf

Mai világba' egy blog nem lehet meg kéretlen jótanácsok nélkül. Ha eddig azt hittétek, hogy amolyan laissez-faire módon mindent rátok hagyok, és tessék, ahogy esik, úgy puffan, ki kell, hogy ábrándítsalak titeket. Én is beszállok hát a pontba szedett megmondások világába, igaz, hogy magamtól nem terjed odáig, hogy 5 nyomorult pontot megfogalmazzak (még a kisdobosok 6 pontja is magas volt, nemhogy ez), de itt van nekünk a Facebook, tálcán kínálja az instant zölds bölcsességeket. Tehát 5 pont szerepel a mai napra rendelt bölcsesség-adag felsorolásában. Miért pont öt? Nem fért ki több a szép téli tájra? Elfogyott a szufla? Vagy 10-nek a fele 5, és az már majdnem olyan, mintha kerek szám lenne? Na, jó, mindegy: 5 is elég.

1. Mindenkinek megfelelni. Nyilvánvalóan lehet rá törekedni, meg lehet próbálni, de elég cinkes. Például itt van mindjárt a szülői oldal, egy idézettel szeretném rövidre zárni: "Ha valaki az idősebb jogán tanácsot ad neked, egy dologra kell nagyon koncentrálni: nehogy megjegyezz valamit abból a sok sületlenségből, amit összehord." Megfelelni nem lehet mindenhol. Mióta kiléptem a melóból, nyilatkoztam rádiónak, újságnak, e-könyvet szerkesztettem, blogot írtam, stb, stb. A szüleimmel is meg kellett vívnom a kis harcaimat. Csoda-e, hogy éppen az életben vagyok egy kissé elhavazva? Hogy pont magamra nem jutott idő? Nem csoda. Egyszerűen nincs idő mindenre.

2. Mindent túlgondolni. Nem akarok megsérteni senkit, de a probléma inkább a másik véglet szokott lenni. Viszont valóban ez is nagyon nem vezet egy idő után sehova. Szerencsére észreveszem ilyenkor a beszélgetőpartneremen, ha ezt csinálja, és szólok, hogy állj, és ne tovább. Velem általában (már) nincs ilyen probléma. Régebben a nőügyeket spiláztam így túl. Nem is volt túl sok nőm. De ami volt, annál tovább tartott. Mind1.

3. A múltban élni. Sokan csinálják, óriási probléma. Mondanom sem kell, ez is párkapcsolati jellegű, sokszor. Meg mi lett volna, ha ezt, vagy azt csinálom. Ha a nagyanyámnak kereke lenne, ő volna a villamos. Bár nem akarom teljesen elbagatellizálni, az embereknek komoly gondjaik származhatnak az ilyenből. Tényleg.

4. Félni a változástól. Inkább úgymondanám, ragaszkodni a megszokotthoz. Persze valaki konkrétan a változástól fél. Mondjuk, ha jók a körülményei, érthető, persze. Én a megszokott munkámból kiugrottam a bizonytalan, szabadúszó létbe. Egyébként első dolgom volt, hogy bankszámlát csináltassak, mivel már nem kézbe kapjuk a fizut. Na, jó, nem az első, mert most csináltattam meg pár napja. 15+ éve volt utoljára bankkártyám, 2 is, csak egy kedves utas ellopta a a buszon, azután egy ideig "This is a bank robbery!" felkiáltással jártam a bankba pénzt felvenni, amig még volt mit, aztán lassan a számlám is elapadt, és sztornó. Hadd mondjam még el, a Gránit Banknál csináltattam, 0 forintért, online, és két napon belül elkészült a szla, és elküldték a kártyát. Szóval lassan lehet külözgetni a pénzt, ha csinálok valami érdekeset.

5. Negatívan gondolkodni. Mondjuk kétségtelenül van ennek vicces vetülete is, például Marvin, a paranoid android Douglas Adams könyveiben, a Galaxis-trilógiában. Egyébként meg, ha így gondolkodsz, jó eséllyel soha nem ér csalódás. Viszont nem éri meg a lelki gyötrődést, amivel ez a fajta gondolkodásmód együtt jár.  Meg a negatív gondolatok állítólag hajlamosak beteljesülni. Most ez vagy igaz, vagy nem. De valószínű, hogy hajlamosít a rossz bekövetkeztére. (Egyébként, akinek nem esett le, Marvin van az első képen.)

Örülök, hogy meghoszthattam itt a gondolataimat pár Fb-rafkó kapcsán.

Bolondos kis kedvesem meghívott ebédre, és én, az ebédlő nyitott ablakán át, elnéztem a mozgó építményeket, melyeket párákból alkot az Isten, csodálatos szerkezeteit a tapinthatatlannak. És szemlélődésembe merülve így szóltam magamban: - Mindez a káprázat csaknem olyan szép, amilyen szép kedvesemnek, a zöld szemű, szörnyeteg kis bolondnak a szeme.

Egyszerre alaposan hátba vágott egy ököl, s én nyers és bűbájos hangot hallottam, hisztériás és mintegy pálinkától rekedt hangot, drága kis kedvesemnek a hangját, aki így szólt: - Eszed mindjárt a levesed, te, málé barom, te, felhőkupec?

/Charles Bauldaire: A leves és a felhők/

Egyetlen egyszer tartottam meg ezt a jeles alkalmat, akkor is negatívban, és félig-meddig a freudi tudattalan koncepciójából kiinduló impulzusoktól vezéreltetve (tehát az ösztönök, és elfojtott vágyak világából merítkezhettem), később került a tudatelőttes fázisába, ami a szóképzetek, és emléknyomok hordozója, tudatos énem a hajnali, kijózanodás periódusában vette át feldolgozásra, és megemésztésre ezeket az információkat. A-val éldegéltem akkoriban a miskolci Avas lakótelepi meghitt kis fészkünkben, ahová egy időben már csak boldogsággyerehaza style-ban jártam haza aludni, részben az egyetemi elfoglaltságaim miatt, ami gyakran a Rockwell Klubot jelentette. Egyik kedves lakótársam mondta, hogy miért mondom mindig azt, hogy iskolába megyek, amikor egyetemisták vagyunk, hát, talán azért, mert az egyetem címszó alatt én az Egyetemvárosban bárhol lehettem, a Coffe-Inntől kezdve a Rockwellen át a Rebel Klubig, vagy éppen a Gyermekvárosba vezető úton egy alkalmas bokor tövében szundikálva a Green Gekkóból kijövet. 

Ezen az ominózus Valentin-napon, amire, mondom, nem voltam teljesen tudatos, sőt, egyáltalán nem voltam a dátumokkal tisztában a vizsgaidőszakon kívül, A-nak közös családi otthonunkban bejelentettem, hogy találkozom B-vel, akit régen láttam, de lehet, hogy csak telefonon jelentettem be, mert már valahol melegíthettünk B-vel a nem várt viszontlátás örömére. A erre nem nagyon mondott semmit, mert már túl volt azon, hogy utánam jöjjön, ha én B-vel bárhol is összefutok, mert a legreménytelenebb lebujok legeldugottabb sarkában úgysem talált volna ránk. Egy idő után feladta, és vagy közösen mentünk el szórakozni, vagy bizonyos találkozási pontjaink voltak az éjszakában. Hadd mondjam el, hogy A-t sem kellett azért félteni, ha italozásra, vagy más bódító szerek használatára került a sor. B-t sem, és engem sem.

Enyhén borközi állapotban érkeztünk a Rockwell Klub elé, ahol a kidobó közölte, hogy ingyenes a belépés pároknak, ha ennek tanújelét adják (a minimum a nyelves volt). Hát, mondtuk, hogy nem, mi sosem, szépen kiperkáltuk a belépőt, pedig több jutott volna piára, de akkor még mindig nem esett le, mi ez a csók-akció, egyszerűen perverz kukkolók az emberek, nincsen mit csinálni. Bent a buliban aztán kiderült, hogy nem nagyon lesz pénzünk piára, ki kellett menni az egyetemi boltba olcsóbb italért, és azt meg nem vihettük be a buliba, hanem az egyetemi parkban fogyasztottuk el, különben is, B már nem állt a helyzet magaslatán, mármint közérzetileg. 

Aztán a parkban egy kicsit egymásba gabalyodtunk, a poén az egészben csak az, hogy amit nem csináltunk meg a kidobók előtt pénzért, utána hajnalig gyakoroltuk a parkban fagyoskodva ingyen. Hiába, az ilyesmi nem megy vezényszóra, csak önkéntes alapon, úgy látszik. Aztán szépen hazamentünk, mindenki a saját lakhelyére, A felébredt, ahogy vetkőztem, hogy lefeküdjek mellé az ágyba, kérdezte, hogy milyen volt B-vel, jól éreztük-e magunkat. Mondtam, hogy persze, csak egy kicsit fáradt vagyok, B-vel én mindig jól érzem magam. Kivéve pár évvel később, amikor már B-vel jártam, nem éreztem jól magam sokszor, de erről már senki sem tehet. Tanulság: mindenki becsülje meg, amije van, A-val nagyon elbasztuk, B-vel is. Most E-vel vagyok, nagyon remélem, hogy véglegesen, és megbeszéltük, hogy nem tartunk V-napot. Ne is.

Érzésem szerint még a verseket kéne ráncba szedni, vagy egy kicsit frissíteni... meg a tumblr-es linkoldalt beintegrálni, és rendben lennénk.

Terveim szerint a versrovatom is újabb két taggal bővül majd, az 1+1=2 (egyre inkább úgy tűnik, ez lesz a végleges cím) kiegészül a vallásos megszólalásmódú alkotásokkal. Igaz, hogy a Dokk.hu-n általában leszarozzák a verseimet, én meg mondjuk röhögök rajtuk, hogy háhá, de amatőrök vagytok b+, ráadásul mélyen stíluson aluli, amit csináltok. Persze, ez csak az odavetett, dilettáns kritikák kapcsán fogalmazódik meg bennem, alapvetően semmi baj a Dokk.hu-val, mindenki úgy szép, ahogy van, én még minig azt mondom. Naszóval, két verset hoztam, egyet a postr-es időkből, egyet pedig a közelmúltból. A közös bennük az áhítatos megszólalás, az Istent mindenhol kereső ember lelki tusája, amibe alapvetően mégiscsak vissza-visszatérően, már-már refrénszerűen belevegyül a pornó-motívum, mint olyan. Szerintem harmonikusan illeszkedik a többi versem gondolatiságához, fel sem tűnik szinte a kenetes felütés. Nem tudom, mondtam-e már, hogy szerintem így egybeolvasva képvisel igazán értéket az egész, vagy közvetít egyfajta hangulatot, egy-egy kiragadott vers még nem árul el semmit a mögötte tátongó versuniverzumról. Egyedül egy versemnél rezeg a léc, a Rohadt jenki fickónál, mert az egyrészt átköltés, másrészt semmi köze az egészhez, szóval azt valószínű, kiveszem, egy lépés hátra, kettő előre, jobbra egy, balra kettő, sasszé, és vége, egészségünkre. Voilá:

I. Fohász a Postrhez

Mi atyánk aki én vagyok
Szenteltessék meg a poszterem
Jöjjön el az én exportom
Legyen meg az én Wordpressem
Miképp ott nálatok
Itt is egy XML
Mindennapi blogolásunkat add meg nekünk ma
De bocsásd meg a mi pornóinkat
Miképpen mi is megbocsátunk LiteraGeeknek
És ne vígy minket a blog.hu-ra
De szabadíts meg a depótól
Mert tied a tartalom a látogatás a feliratkozás
De nem mindörökkön örökké

Ámen

Hol is kezdjem? Remélem, mindenki ráér, mert akkor oké. Most egy kicsit analízisbe megyünk. Szóval gyerekkoromban nekem visszatérő félelmem volt a haláltól, vagyis nem mertem elaludni, attól való félelmemben, hogy nem kelek fel többet. Ennek megfelelően sokáig azt gondoltam, hogy én egyáltalán nem is alszom. Talán így is volt. Folyton azon járt az eszem, ha nagyon öreg leszek, majd jól nem fogok elaludni soha, és akkor így örökké élek majd, illetve nagyon sokáig. Ezt a témát úgy zártam le magamban, hogy én sohase fogok meghalni, és ezentúl nem is féltem a haláltól. Halandóságomra érdekes módon a betegségem döbbentett rá, akkor viszont olyan transzcendens élményeim voltak, ami talán a halálból visszatérteknek, ami alapján pedig már nem félek a haláltól. Na, jó, de hogy jön ez ide? Elmondom. Mivel a családom révén akkoriban elég erőteljes ateista impulzusok értek, kezdtem vészforgatókönyvet kidolgozni arra az esetre, ha mégiscsak valahogy beadnám a kulcsot. Mivel Istenben nem hittem, az a magyarázat pedig kevésnek bizonyult, hogy a "gyerekeinkben élünk tovább", elhatároztam, hogy nekem csakis szellemi gyerekeim lesznek, és életcélom, hogy maradandót hozzak létre a világban, szóval, hogy nyomot hagyjak, tehát legyen rá valami bizonyíték, hogy itt éltem ezen a Földön valamikor. És mivel egy egész sor dologhoz nem értek (pl.: grafika, zene), az írás révén láttam ezt akkoriban megvalósíthatónak. Az a fura, hogy még most is így látom. Igaz, valószínűleg 2-3 db xml file-nál több nem marad utánam, de ha ezek valamikor is valakinek okoznak majd valamit, vagy hasznát veszi valaki a halálom után, talán megérte.

Szóval, amikor pályát kellett választani, két dolog jöhetett számításba: a számítástechnika, és a magyar. Programozásból elég hamar megszedtem volna magam, ha csak a pénz érdekel, de mivel a családomnak volt elég belőle (tudom, persze, abból sosincs elég), elhatároztam, hogy inkább élményeket és tudást szerzek, ami konvertálható esetlegesen gondolatok formába öntésére, és közlésére. Akkoriban ennek a terepe egyedül az irodalom volt, magyar szakra mentem tehát, hogy közel legyek ezekhez a szellemi dolgokhoz, az úgynevezett materiális javak, mint autó, ház, meg mit tudom én még, mi jönne ide, használati tárgyak, teljes mértékben hidegen hagytak. Érdekes, hogy amikor bementem a tesómmal közös házunkba, elképedtem, hogy mi mindent felhalmozott, amikor állítólag nem keresett semmit, mindent, ami egy férfit férfivá tesz egyes nők szerint: szerszámok, ruhák, satöbbi, ömlesztve minden hasznos és haszontalan mindennapi tárgy. Most kint van Angliában, összeügyeskedett ott magának egy házat, méghozzá úgy, hogy különösebben magas kereset nélkül, helyezkedni, élni tudni kell.

Nekem viszont minden vagyonom szellemi természetű. A nagyszüleim két dolgot bíztak rám: 1. az a tiéd, amit megeszel, 2. a tudást senki nem veheti el tőled. Akkor a 2-es pontot nem értettem, most már kezdem pedzegetni. Érdekes, hogy világéletemben egészséges voltam, annak ellenére, ahogy éltem (húst hússal, a miskolci éjszakákat ne részletezzük, mert az már konkrét dohány-, és szeszipari reklámnak minősülne esetleg.) Az italt is a szellemi izgalom miatt kedveltem meg, amit nyújtott, betegségem szellemi természetű. Az eredeti szakmám programozó, szintén szellemi dolog. Érdekes, hogy tanulmányaim során nem sok helyen szereztem papírt, de ha érdekelt a téma, a koszon kívül is ragadt rám valami általában.

És akkor, ugye, az egyetem 4. évében jött a pszichiátria. Nem az bántott, hogy hetekig altattak, hogy nyálcsorgatásig gyógyszereztek, hanem az, hogy kétségbe vonták a szellemi szintemet, és a mai napig kétségbe vonják, az ambuláns lapomon még mindig én vagyok a keleti régió legnagyobb debilje, annak ellenére is, hogy a gondnokságot levették. Az egyetem folytatását kifejezetten ellenjavallta az összes orvosom, utána meg kérdőre vontak, hogy miért nem fejeztem be. Számtalanszor elmondták, hogy amolyan Windows-os mintára ezek után már csak csökkentett módban fogok futni, dementia praecoxom van, szellemi hanyatlásom látványos. Napi szinten kell megküzdenem azért, hogy ne nézzenek debilnek, holott az egyetemen a legintelligensebb emberek voltak a barátaim. Szóval nem választottam jól kereső munkát, a szüleimnek sem nyaltam be csontig egy külföldi kulipintyó reményében (bár kétségkívül szellemi munka az is, meg némi gerinc-bántalom kérdése), és anyámnak lehet, hogy nehéz lesz feldolgozni, hogy még ezek után sem megyek el kőművesnek, vagy festőnek, mint ahogy azt ő szorgalmazná. Talán italmennyiségben tudnám hozni egy kőműves szintjét, akkor meg már úgyis mindegy, nem igaz? Persze, nekem "másként kell segíteni". A beteg emberek "másképpen szeretnek". Satöbbi. Dugják fel maguknak a másságukat. Az a hülye, aki ezeket a lózungokat kitalálta.

Na, mindegy, nem részletezem az életkörülményeimet, mert bizonyos vagyoni helyzetből nézve siralmasak, de érdekes módon én mégis így érzem jól magam. Otthagytam a munkahelyemet is, mert hátráltatott a szellemi dolgaim kibontakoztatásában, és ha nem alkalmaznak szellemi munkakörben, akkor is képzem magam, intézményes keretek között, és azon kívül, jó, leginkább azon kívül, és a szüleim nem értik, hogy ha már beteg lettem, miért nem vagyok mintabeteg, miért nem varrom a gombolyagokat havi 40 ezer forintért, minden fillért számon tartanak, amit rám költenek, és írják a kölcsönt, és még szerencse, hogy ennyiben is segítenek,  persze pusztán pedagógiai célzattal, hogy tanuljam meg értékelni a pénzt, és "jöjjön meg az eszem", és sürgősen menjek el Kőmíves Kelemennek. Kabátban, gondolom. Mondjuk annak ellenére, hogy szellemi dolgokban jeleskednék főleg, de persze azok közül is azokban, amihez kedvem van, munkát nehéz lesz találnom intézményes szinten, skizofrén diagnózissal, debil státusszal, szóval minden jel arra mutat, hogy esetleg önállóan, saját vállalkozásban kell majd valamivel foglalkoznom, leginkább infomatikával, mert bár az írás közelebb áll hozzám, valamiféle anyagi biztonságot nem árt azért, ha megteremtek magamnak. De elmondanám, hogy nem halmoznak el ajánlatokkal, nem üldöznek munkával, ilyen rehab munkával bármikor megtalálnának, de azt hiszem, már kidolgoztam magam ebből a körből. El kellene fogadni, hogy így vagyok boldog, és kész. Nem követelek milliós esküvőt, budapesti, nyíregyházi, miskolci, angliai ingatlanokat, annyit szeretnék, hogy hagyjanak úgy élni, ahogy én akarok, már lassan 40 évesen. Olyan nagy kérés ez? :-(

Aki ismerős errefelé, annak pár dolog feltűnhetett, aki pedig nem, annak elmondom. Nem, semmiféle lelki duma nem fog következni, se moderációs, se netikettes, se GYIK, se semmi. Még azt sem mondanám, hogy bárkivel bármi gond lenne (na, jó, néha velem), mert mindenki úgy szép és jó, ahogy van.

Lényegében olyan nagy design váltás sem történt, bizonyos helyeken bizonyos blogok abból állnak ki, hogy hetente design váltás van, és ezt bejelentik. Itt, ami történt, úgy nevezném, ahogy a címben fogalmaztam, plusz még egy kis megszüntetve megőrzés, ami annyit jelent, hogy a fokozatos, lassú arculatváltáson túl szemléletváltás tört ki... vagyis történt, értem ezalatt elsősorban a saját néven való publikálást általában mindenféle platformon, ahol elérhető vagyok. Ez tervbe volt véve régebben, de hogy egyszer be is következik... hát... "tudtam, de nem sejtettem", hogy egy klasszikust idézzek.

Jó, blogom elérhető, twitterem elérhető, mindent meg lehet nézni, mindent ki lehet próbálni, annyi újdonság van, hogy a blogbejegyzések linkjei tumblr-en is ki vannak emelve, ami mintegy ilyen képeskönyv-szerűen tartalmazza a már a Reblogon született bejegyzéseimet, idegen nyelven amolyan grid elrendezést valósít meg, majd igyekszem beleintegrálni valahogy a blogba, már tudom is nagyjából, hogyan, de egyelőre hadititok (http://nemvagyokbeteg.hu).

Nagyon jó. Ami még a témához kapcsolódik, a játék menüpont fokozatos megújítása, döglött linkek újraélesztése, és a nagy fejtörést okozó Android részleg publikálása, ami egyelőre 2 db, tökéletesen játszható, de kisebb-nagyobb szépséghibával rendelkező játékom közszemlére bocsátásából állna.

1. Az unalomig ismert és sulykolt Halál a pszichiátrián eredeti verziója, érdekessége, hogy teljes nevekkel, ugyanúgy, mint én vállalom a nevem, vállalják ezek az emberek is, tudtommal semmi hazugság nincs benne beleírva, a fantázia szerepe alig-alig tetten érhető a játékban.

https://t.co/VPkicL9lNw

— Papp Róbert (@robokacsa) 2017. február 8.

2. A Sokkoló nevű "Anica-remix", ami színtiszta kalandjáték, már inkább egy, a fantázia irányába elmozduló disztópiát jelenít meg, a szereplőkre homályos utalgatások, célozgatások vannak, konkrétum nemigen szerepel bennük. Ennek tegnap tettem fel az androidos változatát. Kissé leértékelt áru számba megy, mert egy hibaüzenetet dob az elején, de ettől függetlenül mint mondtam, tökéletesen végigjátszható, majd rendezünk egy versenyt, lol.

https://t.co/pXfEvWAJrJ

— Papp Róbert (@robokacsa) 2017. február 8.

Oké. Pár gondolat erejéig még foglalkoznék ezekkel a játékokkal, és az apropóból, amiből születtek. Vajon miért gondolták ma Magyarországon akármelyik pszichiátrián, hogy egy évek óta írogató bloggerrel majd ők jól elbánnak, és szó szerint nyálcsorgató zombivá gyógyszerezik, majd elküldik egy demens elfekvőbe, vagy akár csak a gerontopszichiátriára? Mivel ellent mondtam, valóban az lett volna a hosszú távú megoldás, hogy kizáró gondnokságot kérnek rám, majd tényleg elvitetnek? Kinek állhattam az útjában? Kinek ártottam én, hogy sürgősen el kellett volna engem abban az időben tüntetni? De azt gondolom, hogy jól döntöttem, hogy maradtam, nem használt sem fizikai, sem lelki, sem jogi ráhatás, maradjanak itt ezek a kis androidos amatőr kezdeményezések annak örök bizonyítékául, hogy senkivel nem lehet majd okkal, vagy ok nélkül büntetlenül kiszúrni semelyik kórházban, mert a fene tudja, talán csak fecseg, de talán van egy kis íráskényszere, pici programozói vénája, kisded játékainkból máris egy kósza beteg játékába kerülhetünk így bele, hogy most már örök időkig mi legyünk a főellenfél valami játékban egy-egy ismerősünk telefonján, esetleg.

Utóiratként még annyit elmondanék, hogy hála istennek nem tartom magam annak az élősködőnek, aminek a drága intézményvezető főorvos úr annak idején elmondott, akit mintegy tajgetosz-pozitívként sürgősen demens elfekvőbe kell szállítani, érző, gondolkodó embernek tartom magam, aki reflektál a külvilág történéseire, az életet "a maga teljességében szeretné megélni", cselekvő, társadalmi értelemben tenni tudó és akaró embernek tartom magam, és nem utolsó sorban Naplóírónak, aki ebben a XXI. századi érában nevezhető bloggernek, akár, vagy a t*k*m tudja.

Ja, még egy aktuális kép, együtt fotózkodtam Mályiban a számtalan nonprofit sorstársi blogot fenntartó és üzemeltető (köztük a bura.hu-t) Gácsi Krisztiánnal, talán egy kicsit be is csíptünk, hogy enyhe eufemizmussal éljek, de ez csak a tali hevében történt, szerencsére egyre ritkább az ilyesmi.

Egyelőre csak az én képemet rakom fel, mert Krisztől még nem kértem engedélyt... Mondjuk így úgy tűnik, mintha egyedül iszogatnék, de nem baj... különben meg amúgy is azt hittem, h csak villámlott...

Sziasztok, minden jót!

A Trendhim nevezetű, dán cég keresett meg azzal a kérdéssel, hogy lenne- e kedvem együttműködni velük. Még sose volt ilyen felkérésem, de örömmel osztom meg a tapasztalataimat a cégről és a termékről egyaránt.

Egy fekete paracord karkötőt választottam tömör fém csattal, ami sportos, vagány és férfias egyben. A paracord karkötők egyre népszerűbbek lettek az elmúlt években, leginkább a fiatalok körében. Azon kívül, hogy nagyon divatos, a legtöbb ember nem is tudja, hogy milyen hasznos tulajdonsága van. Maga a tárgy a túlélő karkötő nevet kapta, hiszen az anyaga általában 250 kg teherbírású ejtőernyőzsinór, ami kibontva akár 3 méter hosszúságú is lehet.

Nagyon fontos, hogy a karkötő jó minőségü anyagból legyen, ezzel biztosítva saját biztonságunkat és a termék károsodását egy-egy meleg nyári napon.

A Trendhimnél a kiszállítási idő általában 1-5 munkanap, azonban ha a bármiféle probléma történne a választott termékkel egy egész évig ingyenesen visszatérítik az árát. Szerintem ez egy nagyszerű kezdeményezés, hiszen a cég telephelye Dániában van.

Az én karkötőm fekete színű, mint már említettem egy ezüst színű fém csattal van ellátva, ami elegánsabbá teszi a karkötőt. Anyaga az ejtőernyőkhöz is használt nejlonzsinór, ami használat esetén teljes biztonságot nyújt a viselőjének. Szélessége 2 cm, hosszúsága 23 cm, azonban hogy viszonyítani tudjunk, elmondom, hogy egy átlagos férfi csuklóvastagsága 18 cm.

Ha a többi paracord karkötőt szeretnétek megnézni, akkor itt találjátok:

https://www.trendhim.hu/karkotok/paracord-karkotok-c.html

Ha valakinek tetszenek a termékek, csak ajánlani tudom a céget, megbízhatóak és rengeteg kiegészítőjük van férfiaknak, teljesen korrekt áron.

Ólrályszi. Kemény egy hónapot húztam le az önfoglalkoztatás világában. Milyen eredménnyel?

Azt hiszem, az egész hónap a tervezéssel, és az alapok lerakásával telt el. Bár van pár ismerősöm, akik függetleníteni tudták magukat munkahelytől, ágytól, asztaltól, satöbbitől, azt hiszem, ez az egészségesek világában is a kisebb hányada a népességnek. Hát még az ilyen comme ci, comme ca embekének, mint én, aki, ha akarja beteg (a leszázalékolási bizottság előtt, és a diákhitel-tartozás elengedésekor), viszont a bíróság előtt vérig van sértve, ha erre való hivatkozással korlátozzák a jogait, és hol cinikusan, hol dühödt támadással ostorozza a pszichiátriát ezért, és minden követ megmozgat, mindent bevet, a TASZ-tól elkezdve a volt munkahelyének elnökségi szintjéig, hogy nyomást gyakoroljon ott az ügymenetre, miszerint neki kutya baja.

Na, jó, ennyit az önkritikáról. Egyébként is, ki sajnálna 1-2 rongyos misit egy díszskizó fenntartására, pláne a vagyonnyilatkozatok közzététele kapcsán, amikor a sokkal kirívóbb esetek sem szúrnak szemet. Sőt, legyintünk rájuk. Tekintsük ezt egy sajátos vagyonnyilatkozatnak, és felejtsük el. *Amikor felébredünk, semmire sem fogunk emlékezni.* ++ Továbbra is az állam tart el [pénzzel], a szüleim tartanak el [kajával], barátnőm tart el [lakhatással]. Plusz van egy fél házrészem egy olyan lakóövezetben, aminek az árát a hátralévő életem folyamán is képtelen lennék elinni, mivel hamarabb exitálnék májcirrózisban, minthogy végére érjek a pénzemnek. Jó, jövőm így hát - egyelőre - biztosítva van. Most összegekkel nem dobálóznék, megtettem már korábban, sokszor.

A népesség egy jelentős hányada a garázskocsmákban, egy másik réteg pedig a parlementben szunyókál a délelőtt folyamán, én legalább úgy teszek, mintha nagyon is érdekelne a php, és a szoftverfejlesztés egy jelentős fázisával töltöm el mindennapjaival, ami talán a legfontosabb itt is: tervezéssel, spekulációval, ábrándozással, ki hogyan nevezné. Nem árulok el nagy titkot, hogy ez a tevezés, ábrándozás egész konkrét álmodozásba torkollik néha, abban az értelemben, hogy vagy elszunnyadok az íróasztalnál, vagy egyszerűen keresek alami fekvőalkalmatosságot, és ott. Annyit máris tudok, hogy a programtervezés magasabb prioritást élvez a munkahelyeken is, mint maga a konkrét programozás, így hát - gondolom - nem árt, ha ebben is szert teszek néminemű gyakorlatra. És hogy mit végeztem? Szégyen, nem szégen, ez alatt az idő alatt tagadhatatlanul felmerült bennem néhány gondolat a záró dolgozatommal kapcsolatban (is). Bár inkább csak egyik témáról a másikra ugráltam, amikor kétségeim merültek fel annak a szakadéknak átugrásával kapcsolatosan, ami szellemi szintem, és felkészültségem, valamint a záró dolgozat által támasztott követelmények között tátong.

Most nem szeretném részletezni, micsoda Szkhüllák és Kharübdiszek között hányódtam ebben a belső viharokkal teli időszakban, elég legyen annyi, hogy alapvtően 4 égtáj irányába láttam meg felsejleni a part körvonalait: első célpontom egy JAVA mush kliens-szerver alkalmazás elkészítése volt, de ahogy időm egyre fogyott, mindig alább adtam a tervemből, ennél fogva egy WorPress sablon felépítése az alapoktól lett volna a következő állomás, aztán utána egy b2evolution skin legyártása, már nem az alapoktól, végül a "gányoljunk össze akármit php-ben!" felkiáltással egy önálló, ámde igen kezdetleges blogmotor megírása mellett döntöttem, Debilitas munkacímet adva neki, a nyilvánvalóan kezdetleges, együgyű, fantáziátlan és igénytelen, mintegy frankensteini nívójú másolatát életre hívva ennek a fajta - egyébként jobb sorsra érdemes - naplóbejegyzések közzétételére (is) alkalmas felhasználói felületnek.

Na, jó, itt tartok most, szerintem egyelőre ennyi mára elég belőlem, lehet emésztgetni. :-)

Vissza a játékok világához. Ezúttal nem konkrét játékokról lesz szó, nem is női játékfejlesztőkről, hanem női játékosokról. Régebben volt már róla szó, hogy az amatőr kalandjátékok világában enyhén szóla felülreprezentáltak a transznemű lányok, nők. Nem véletlenül. A videojáték népszerű propaganda felülete a transznemű kisebbségnek, művészi formában fejezik ki önmagukat, céljuk ezzel önmaguk megértetése, és elfogadtatása, legkevésbé pedig ennek reklámozása, vagy feltűnés keltése, mármint általában. Ld. Transznemű játékfejlesztők, játékkritikusok I., Transznemű játékfejlesztők, játékkritikusok II, Egy átlagos fiatal transz nő naplója, stb... lassan készül a befejező rész, hehe...

Átmenet: indie, majd kereskedelmi játékok arca: Zoë Quinn

/Wikipedia: Zoë Quinn/

Jó, tegyük fel, hogy gyakran ők tematizálják az amatőr (indie) játékfejlesztés igen nagy százalékát, de persze, "mezei", női játékfejlesztő is akad bőven. Álljon itt átmenetként az amatőr és a kereskedelmi játékok keresztútjánál Zoë Quinn, aki a Depression Questtel amatőr szinten kezdte, de ma már leginkább a kereskedelmi játékok irányába kacsingat. És legyen ő egyedül az átvezetés az indie, és a kereskedelmi játékok között, ahol viszont merőben új viszonyulást és hozzáálást találunk.  Ameddig az indie játékfejlesztés sztárjai maguk az alkotók, a kereskedelmi játékok világában a fő hangsúly a fogyasztóra, a fizető vendégre tevődik át. Hogy ki fejlesztett egy adott kereskedelmi játékot, az említés szinten marad, annál is inkább, mert itt nem személyekről, hanem cégekről, márkanevekről brandekről és egyebekről van szó. A kereskedelmi játékok világában az ember, a hős, a személy, csakis a játékos (ma már gamer).

Kereskedelmi játékok, gamer, cosplayer: Alodia Almira Arraiza Gosiengfiao

Aloida egy csapásra lett híres gamer és cosplayer*, ahogy nővérével, Ashley-vel feltűnt egy Fülöp-szigeteki manga magazin címlapján.  * A cosplay (costume play), kosztümös játék röidítése, valójában egy performansz művészet, a cosplayerek kosztümben jelenítenek meg bizonyos karaktereket, nem ismeretlen a szerepjátékos szubkultúrában, de az anime és manga világában is igen elterjedt. Aloida Gosiengfiao az Animé Club nevű internetes videojátékos és anime közösség tagjaként vált a cosplay mesterévé. Játékokhoz való vonzalmát a modell és cosplayer Aloida nem egyszer megörökítette, például a DeviantArton elhíresült két fotója a Gamer I. és Gamer II. minduntalan visszaköszön, ha valaki netán van olyan elvetemült, hogy gamer lányok fotói után kutat az interneten. Itt egy paradigmaváltás történt: az indie játékfejlesztő nők mellett, vagy inkább helyett a kereskedelmi játékok felhasználói kerültek a középpontba, őket nevezik Gamer Girlnek, vagy Girl Gamernek.

/The Gamer I. by blackmage9, DeviantArt/

/The Gamer II. by oraneish, DeviantArt/

Aztán ezen felül vannak még divatos gamer csajok, örök vita tárgyát jépezi, hogy vajon melyik az igazi játékos lány, és ki az, aki csak kéjeleg játékosnak öltözve, de inkább vetkőzve. Most nem csinálunk belőlük toplistát, néhány megosztó vélemény azért található a kérdésben, ezt néhány vicces grafika igyekszik nekünk bemutatni, természetesen a telesség igénye nélkül:

Tegnap kontrollon voltam. Megkaptam az abilify injekciót. Természetesen előjött az ilyenkor menetrendszerűen jelentkező használhatatlanság, fáradtsággal egybekötött pörgés, inkoherens gondolkodás, szóval hoztam a legjobb formámat. Bevallom őszintén, egy kicsit még mindig kóválygok. Az abilify tablettától hosszú távon nálam jelentkező inkontinencia részlegesen vissza-visszatér az injekciós változatától is, talán azért nem ilyen erős formában, mivel nem a gyomromat irritálja, hanem egyenesen a véráramba jut, onnan pedig közvetlenül az agyamra fejti ki a hatását. Az abilifynak ezt a hatását a hivatalos pszichiátria nem ismeri el, sem intézményesen, sem személyenként, de egy dolgot biztosra veszek: idős, vagy kevésbé idős koromra pelenkában, vagy gumibugyiban végzem. Szóval elképzelhető az egyéb gyógyszerek mellékhatása, hogy inkább pisikaki egybe' az abilifytól, minthogy zombi üzemmód bármelyik másiktól. Valóban, a legmodernebb antipszichotikus készítmény az abilify, és az azonos hatóanyagot tartalmazó explemed. A zombi üzemmódnál nem az a baj, hogy az ember lassú, hanem az, hogy valóban átéli az élőhalott lét minden kínját... Persze nekik még mindig lassú vagyok, rá is vezették az ambuláns lapomra. Meg kérdezték, hogy kijövök-e a szüleimmel.

- Miért, drága Főorvosnő, Ön kijön a szüleivel? - vissza kellett volna kérdezni.

Számomra fontos referenciaszemélyek állítják egybehangzóan, hogy nem vagyok lassú, de a pszichiátereknek valahogy mindig túl lassú vagyok. Persze az is igaz, hogy január 9-ig egyáltalán nem tudtam ügyeket intézni, vagy csak csapnivalóan, aztán mintegy varázsütésre, egycsapásra visszanyertem ügyintézi képességemet. Van ilyen. Rousseau is épen Diderot-hoz tartott Vincennes-i börtönébe, amikor a dijoni akadémia pályatételét kézhez kapta, és megvilágosodott, majd megírta az Értekezés a tudományokról és művészetekről szóló nyertes pályaművét. Na, így világosodtam meg én is a nyíregyházi járási bíróságon, amikor a bírónő kimondta a gondnokság eltörlését, illetve megszüntetését. 3 évig tartó béklyó hullott le rólam: ügyeim azóta magam intézem. Lehet, hogy ha meglesz az OKJ-s bizonyítványom, utána meg esetleg a diplomám, hirtelen felgyorsulok, ki tudja?

De nemcsak ez a lassúság zavar, hanem a többi latin kifejezés, ami mind arra utal, hogy én autisztikus és debil volnék, amellett, hogy paranoid skizofrén, erősen szorongó, és nem-organikus inszomnia kínoz. Egy hozzáértő személy elmondta, hogy a térségben az én diagnózisom valószínűleg a legrosszabb, ez tekinthetem búcsúajándéknak a K.....v-érából, eredetileg azért kaptam a térség legnegativisztikusabb diagnózisát, mert az intézményvezető főorvos úr bizonyos borítékok hatására szintén megvilágosodott, és a teljesen tökéletes státuszomat átírta a lehető legrosszabbra, persze szüleim kérésére, kellett akkor nekem a rokkantnyugdíj, vagyis családilag rá voltunk szorulva (k..vára), és bizottság előtt álltam.

Ez mind szép és jó. Node hány éve is ennek? Megvan jó 4-5 éve is tán. Azóta már a harmadik kezelőorvosomnál járok, a státuszom azóta is autisztikus, negativisztikus jellemvonásokat sugall, mint aki tkp debil. Na, ez most csak azért érdekes, mert hogy ha, és feltéve, elvégezném a tanfolyamot, akkor egyből jön a pofáraesés. Ki alkalmazna egy szorongó, negatív, autista debilt? Hamarabb feltételezik, hogy vásároltam egy szoftverfejlesztő bizonyítványt, minthogy azt gondolnák, hogy az egész keleti part pszichiátriai vezetője valótlant állítana, vagy olyat írna alá. Nem én csalódtam a kezelőorvosaimban elsősorbn, hanem a környezetem, barátaim, ismerőseim, munkatársaim, már akit érdekel a téma, és ért hozzá. Minden erőmmel próbáltam csitítgatni őket, és elbagatellizálni az ügy jelentősségét, de jobban belegondolva, tényleg a jövőm a tét egy kezelőorvosi vélemény kapcsán: mindössze annyi áll, vagy bukik rajta, hogy alkalmaznak-e munkahelyen, illetve mehetek-e egyáltalán továbbtanulni, vagy kiszórnak az alkalmassági rostán.

Bár refrénszerűen visszatér nálam, hogy végigpróbálták velem az egész repertoárt: fizikai, kémiai kényszerítést, később jogaimat korlátoztak egy alig átlátható jogi procedúrával, az utolsó felvonást a Hodászi demens-skizofrén elfekvő jelentette volna, ahol a tagság általában halálig tart. Ehhez képest, már csak annyit tehetnek, hogy rossz híremet keltik a világban, bármerre is járok, az egészségügyi adatbázisban szerepel, hogy szegény nagyon hülye, aztán csodálkozom, hogy mindenhol úgy beszélnek velem, hogy artikulálnak, és a leírás szerint, fogyatékosként kezelnek. Csak egy péla. A leszázalékolási bizottságnál a szoc. ápoló csaj: "Róóóbíííí, meg túúdóód móóóndaníííí, hány évesek a szűűűleííííd?" Először úgy néztem rá, hogy majdnem leszúrtam a szememmel, aztán a másik pillanatban szerettem volna rá borítani az asztalt, végül számoltam x-ig, és nyugodtan, bár enyhe bizonytalanságot csempészve a hangomba, belementem a színjátékba.

- Ööö... hhaaatvaannn... kettő, úgy tudom.

Mindenesetre a játszma az utolsó felvonáshoz érkezett: Mindenki egészségenek tart, kivéve a kezelő orvosom, illetve a kezelő orvosaim. Előttük mindig sík hüye maradok. Hiába küzdöttem, gyógyszerekért, szabadságért, a jogaimért, hivatalosan egy címeres ökör vagyok, Sötét Szabolcs legnagyobb marhája, legalábbis a diagnózisom szerint. És ez nem vicc, ez nem költői túlzás. Néha már kíváncsi vagyok, nem áll-e egy szürke eminenciás, esetleg egy egész csoport belőlük az események mögött. Mert az, hogy amiket írok, nem tetszhet mindenkinek, az nyilvánvaló. És általában nem szegény, magatehetetlen embereket piszkálok az írásaimban, hanem befolyásos klientúrával rendelkező, elismert pszichiátereket. Ja, hogy most is ezt tettem? Jaj, bocsi...

- Miért nem teszi ki nyíltan a foltozni való rongyos batyut? - mondta a bakter az anyósának, amikor megtalálta a gatyamadzagot a levesében. Mármint az Indul a bakterházban, ami nem a kedvenc filmem, bár tagadhatatlanul igen erőteljes mondatok hangzanak el benne, szóval általában még az is értékeli az elhangzó szövegek nyelvi megformáltságát, akit esetleg nem tud azonosulni különösebben sem a szereplőkkel, sem a filmbeli környezettel. Amit én értékelek benne, az az eléggé soványka folklorisztikus szál, ami végigvonul a filmen a háttérben, és helyenként annyira elvékonyodik, hogy szinte észrevehetetlen. Na, de most itt nem erről lesz itt szó. :-)

Hanem csak arról, hogy miért nem teszem ki a rongyos batyut, vagyis, ha 1. levették rólam a gondnokságot, 2. eljöttem a munkahelyemről, vajon miért nem rukkolok elő valami vérlázítóan fantasztikus, újszerű meglátással, amit a fennálló körülmények miatt nem mondhattam ki. Azért, mert nincs ilyen. Amit akartam, burkolt, vagy kevésbe burkolt formában elmondtam a témáról. Szerintem a már itt elhanzottaknak kellene magukért beszélniük, az ügy érdekében eddig annyit tudtam tenni, hogy megváltoztattam néhány honlapcímet, vagy blogcímet (minden blog honlap, de nem minden... na jó, hagyjuk), és bizonyos helyeken a nickneveimet, néhány helyen a teljes nevemet használom, néhány helyen mást, ha valaki találkozna más jellegű írások kapcsán a nevemmel, egyébként Papp Róbert vagyok, jó napot kívánok. Ha valakit is érdekel, eddig miért nem tettem meg ezeket, erre az lenne a válaszom, hogy nem akartam a szakkörbeli pajtásaim előtt mindenáron felfedni magamat, a másik meg, hogy minden, amit mond, a bíróságon felhasználható, szóval tudjuk... Amúgy, ezek után, hogy beszámíthatóvá nyilvánítottak, beperelésileg hogy fog a sorsom alakulni, nem tudni, nyilván nem fogok többet dehonesztáló kijelentéseket tenni senkire. Legalábbis név szerint. :-D

A dolgok állásáról még annyit szeretnék elmondani, hogy nem tudom, mennyit fogok itt még pszichiátriával foglalozni, de azt viszont érdemesnek tartom megjegyezni, hol helyezkedem el a pszichiátria-antipszichiátra képzeletbeli tengelyén. Hát, leginkább sehol. Egyfajta radikális pszichiátriakritikát képviselek, én, egy személyben, még a hozzám közel állók közt is egyedülállóan, ami mindkét oldalról tekintve bosszantó, és idegesítő, hogy akkor mit akar ez a faszi, hát, elmondom, mit akarok, minél kevesebb kontaktot az orvosommal, aki történetesen éppen a térség vezető pszichiátere (milyen érdekes), és adják be az anyagot, mint egy rossz narkósnak, ameddig szükséges, aztán alászolgája.

Úgy gondolom, a skizofrénia hívószó a címben blogos körökben nem ismeretlen, érdekes annyibban, hogy figyelemfelkeltő, és bizonyos számú látogatót vonz, széles körű népszerűségre azonban véleményem szerint nem számíthat, mint ahogy a fogalomkör sem, amit manapság takar. Viszont nem ebből a megfontolásból választottam, hanem a rongyos batyu kitétele miatt, hogy merjük végre nevén nevezni a dolgokat, nem kellenek sem ironikus, sem eufemisztikus megfogalmazások, hiszen a blogszakma elvárja, a keresőmotorok elvárják, meg amúgysem nem árt, ha a cím arról szól, ami a téma, de legalábbis köszönőviszonyban van vele. Mondjuk magyar nyelv és irodalomból középiskola első osztályában elmondják már ezt az infót, ha jól tudom, A kulcs című novella kapcsán (az érdeklődőknek esetleg még hamarabb), és hogy ez egybecseng a modern kor elvárásaival, csak hab a tortán.

És most térjünk rá a lényegi részre, miért csinálok egy magánügyből közügyet, miért adok egy gesztust a keresőmotoroknak (szándékosan nem nevezném SEO-nak), és azt hiszem, ezzel egy érzékeny kérdést fogok tárgyalni, hogy egy skizo egotrip miért kellene, hogy nagyobb figyelmet igényeljen itt, mint bárki másnak a személyes gondolatai? Egyesek szerint ez nem fair, gondolom. Egyrészt szerintem sem, másrészt pedig tisztában vagyok vele, hogy bizonyos értelemben egyedülálló, amit csinálok itt egy betegblog (azt hiszem, ez mára már külön kategória lehetne) címén. Mentális betegek, például skizofrének eddig nem igazán aktivizálták magukat ebben a műfajban, illetve, ha igen, környezeti és társadalmi hatások, illetve személyes motívumok miatt ezt nem sokáig tették meg. De végülis nem akarom ezt most túllihegni, talán még később visszatérek rá néhány gondolat erejéig. Maradjunk annyiban, hogy jól írok, oszt kész. Bár ezt szokták amúgy vitatni egyesek, hadd mondjam el, hogy előbb ismertem fel a jó írásokat (jóval előbb), mint ahogy én magam létre tudtam volna hozni ilyet. X évig tanultam a főiskolán, Y évig az egyetemen, és Z évig fogom valószínűleg jövő évtől, szóval volt benne munkám bőven. Nem pattantam ki Zeusz fejéből Pallasz Athéné módjára teljes fegyverzetben. Szóval csak éreztetni szeretném, mennyire kivételezett a helyzetem azáltal, hogy az írásaimmal tudok tenni magamért, és a mentális betegekért, de leginkább a skizofrénekért, és hogy mennyire esetleges ez a konstelláció, hogy én pont mostanában, pont ezeket az eseményeket leírtam. Lehet, hogy holnap elüt a busz, és lehet hogy valaki más lép a helyemre, de érzésem szerint elsőként tudósítottam egy olyan Terra Incognitáról, ahol sokan megfordultak már, de a körülményeik folytán élményeikről még nem tudtak beszámolni.

avagy miért nem csinálok videoblogot?

"és ilyenkor délutánonkint, amikor felébredtem, bámulva láttam, hogy ilyen óriási, ilyen rettenetes diadalaim után is csak oly hülye, nyefegő hangon enyelegtem a zsíros pofájú henteslánnyal, mint azelőtt."

/Cholnoky László: Bertalan éjszakája/

Most egy pillanatra állnék csak meg a sulis dolgok hajszolása közben, hogy bejelentsem, hogy tegnap is megálltam egy fél óra erejéig, hogy skype-interjút adjak a Rádió ZH-nak, ami egy webrádió, mentális betegeknek szól, mentális betegekről. A rádió 1 nappal korábban alakult, és én már másnap benne is voltam, és ha valaki azt mondja, hogy ez nem egy komoly dolog, akkor azt mondom, hogy még lehet belőle akár az is. Mondjuk, szívem szerint vártam volna még ezzel, de olyan kedvesen invitáltak, hogy egy délutáni matiné jelleggel szeretnének tőlem egy x ideig tartó műsort. Ebből lett majdnem 18 perc, nagyon erős konferáló szöveggel, jól feltett kérdésekkel, itt-ott csúszkáló hanggal. Azt mondom, hogy hála istennek csak 18 perc lett, mert ez még emberi léptékben akceptálható, és tolerálható valamilyen szinten. Törekedtem az ismeretterjesztő jellegre, próbáltam elhagyni a robomanes, és robi bloggeres sallangokat, és végül egy olyan hanganyag jött létre, ami szerintem több szinten értelmezheő, kezdő szintűeknek kiváló, a vájt fülű sorstársanak pedig többet adhat, aki esetleg a blogot is ismeri, annak meg már egyenesen feladja a leckét, hogy most mit is akart ezekkel mondani ez a robi fiú.

Szerintem egy szerethető arcomat mutatom meg benne, kicsit debil, kicsit bizonytalan, de az a jó benne, hogy a társadalom minden rétege számára vállalható módon beszélek benne skizofréniáról, rehabilitációs munkáról  és gondnokságról. Azt hiszem, gyakran ezek tematizálták, határozták meg a gondolkodásomat, vissza-visszatérő motívumait adva a mondanivalómnak. Azért is siettem ezt az interjút leadni, nehogy már más szólaljon meg első körben ilyen kérdésekben, mint én. Mert akkor már bottal üthetem elsőségem jogát, mármint ebben a műfajban. Az elhangzottak minden felkészültség nélkül, teljesen rajtaütésszerűen véletlen időpontban hangzottak el, amivel kimaxoltam a spontaneitás, és az önmagammal szembeni igénytelenség és felelőtlenség netovábbját. Nem baj, én teljesen meg vagyok vele elégedve.

Náu, liszn:

Levették a gyámságot. Nem vicc. Nincs kecmec, nincs cicó, nincs átba... verés. A bírónő eléggé erőteljesen megfingatott, az orvosszakértő véleménye állt szemben a kezelőorvos és a gyámügy véleményével. Nem volt ügyész, nem volt továbbbi indítvány. "Ne találkozzunk többet." - Hangzott el búcsúzóul. 2x is rákérdezett, van-e még hozzáfűzni valóm. Megilletődve, de határozott hangon mondtam, hogy nincs. Nincsenek érzelmek. Se a bírónő részéről, se az ügyvéd részéről, és én sem engedhetem meg magamnak. Tények. Szenvtelenség. Szigor. Megbocsátás. Feloldozás. Mint 3 végstádiumos reziduális skizofrén. "Ma éjjel velem leszel a paradicsomban." Az első, amit szabad emberként éreztem, az émelygés, és a hányinger. Ha lehetett volna, azt hiszem, a következőket mondtam volna el a bíróságon:

"És miért lenne gond, ha gyógyszer szedése nélkül elkezdenék össze-vissza beszélni, és hallucinálni? Kérdezem tisztelettel, milyen valóságot kellene nekem elfogadnom. Jó, elmondom, nekem legalább 2-3 valóság közül lehet választani. Van a gyógyszeres, racionális énem, van a gyógyszer nélküli, hétköznapi ember számára félelmetes és irracionális világ, ami gyógyszer nélkül ha nem is 2 hónap, de félév múlva beszippant, magával ragad, és bár el tudok tőle vonatkoztatni, olyankor a mindennapjaim része, a sámánisztikus kultúrák alappillére különben ez a világ. És van a 3., középutas megoldás, amit előszerettel javasolnak, hogy húzzam meg magam, illetve húzzam le magam a klotyón, és járjak különböző foglalkoztatókba, rehabokra, nappali pszichiátriai ellátásba, és onnan időnként szállítsanak be a pszichiátriára. Ez is egy életstílus, és ezt preferálták eddig minden szinten a társadalomban. Hadd mondjam el, hogy már én is, a saját szememmel látom ennek a 3. utas szubkultúrának a felbomlását, napjainkban ennek lehetünk szemtanúi. És azt mondom, hála istennek. Van már olyan, hogy társadalmi mobilitás nekem is mint taj skizofrénnek, igaz, hogy egyelőre pár kiválasztott élvezi az egyenrangúságot, sőt egyenjogúságot az egészségesekkel, és itt nem állja meg a helyét az összehasonlítás a szívbetegekkel vagy cukorbetegekkel, mert minket eddig stigmatizáltak, jogilag, és mindenhogy ellehetetlenítettek, elmebetegnek tartottak. Ma ez a felfogás változóban van, és én ennek büszke szemtanúja, és szerény krónikása volnék. Az, hogy én itt janiskodom, az már egy útra való rálépésnek, és azon való haladásnak köszönhető (hej regö rejtem, múlék régi nagy regös út, hehe), elmondanám, hogy ma a társadalomban olyan lehetőségek nyíltak meg skizofrének előtt, amik eddig sohasem. Ez részben a modern gyógyszereknek, részben a skizofréneknek a társadalomba való minden korban megfigyelhető beilleszkedési képességének köszönhető. Régen, ha kellett, alászálltunk az alsó világba, ha kellett, felvettük a csörgősipkát, hol szentek, hol bolondok voltunk, mostanára sikerült felvenni a ritmust, és hogy ez ebben pont ebben a technokrata korban vált nyilvánvalóvá, ez engem külön örömmel tölt el, mert úgy hallottam, egy társadalmat minősíti az, hogy bánik a bolondjaival, és hogy most kvázi a keblére öleli őket, néhányukat legalábbis, kísérleti jelleggel, és nem okoz ez különösebb megütközést, vagy visszatetszést, ez magát az adott társadalmat is értékessé, de legalábbis érdekessé és élhetőbbé teszi számunkra. Hadd mondjam el, van még mit fejlődni, de kiindulási alapnak, kezdetnek nem rossz. Mert azt hiszem, rászolgáltunk, és olyan teljesítményekkel, amiről esetleg a nagy többség nem tud, illetve nem veszi észre. De mi tudjuk. A pszichiáterek tudják. És megkezdődhet lassan a pszichiátria rehabilitációja is, ahogy a skizofrének rehabilitációja, és ez valószínűleg a pszichiátria mint intézmény és a skizofrénia mint diag önfelszámolását fogja jelenteni a távoli jövőben. És akkor mi lesz? Nemtom. Olyan még nem volt, hogy nem lett volna sehogy, they say."

Éri, nem éri, hát ez az. Itt ülök a szoftverfejlesztés tanfolyamon, és "önszorgalomból"  saját hostolású WordPress oldalt fabrikálok, ahelyett, hogy figyelnék. Idéntől freelancernek nevezem magam munkanélküli helyett. Jó, mi? Azóta semmi eredményt nem értem el, viszont (majdnem) minden percét élveztem, ellentétben azzal, amikor 120-as pulzussal rohangáltam a rehab munkahelyen minden egyes átpiált éjszaka után. Szóval minden nap, és idegből varrtam, és nyomtam a kávékat, és szívtam a cigit, munkakezdés előtt már egy dobozzal, és duzzadt az aortám, és a pipától nem láttam, hogy nekem #eztköllcsinálni és alig vártam, hogy délután beérjek a krimóba. Érezhető a különbség, amióta azzal foglalkozom, amivel akarok, mondjuk most a vizsgákra kéne akarnom tanulni. Kicsit kevesebb a szörpike, de ez is oké. Valamit valamiért. Akkor a WP sablon és a PHP. A JAVA és a A C# ráér.

"Lassan járj, tovább érsz." Most nem az, hogy tovább érek, vagy tovább élek, mert nem az. A kedves Csáth Géza bácsi számolta ki valamelyik novellájában, hogy hány millió, meg milliárd éveket él, miközben morfiumozik, az meg mondjuk a másik véglet, éppen elég nekem hogy kellemes, lagymatag semmittevéssel telnek a napjaim, és mivel kiszuperáltak a rehabilitációs bizottságban, és havi 50+ pengő fixszel az ember könnyen viccel, hát mondhatom, az egész életem csupa báj, és kellemesség. Az oviban nem voltam hajlandó délután aludni, sem a pszichiátrián csendes pihenő alatt, de bizony mondom néktek, mostanában elnyom a buzgóság. Az alvásom is rendeződött: akkor alszom, amikor akarok, nem vált be sem a rivotril, sem a dupla rivotril, sem a gyámság fenntartásával való fenyegetőzés, de szerintem még az agyonverés sem segített volna rajtam. Vagyis nem lett volna az igazi megoldás, csak amolyan endlőzung. Innen nézve egy kissé röhejes is az egész.

Most kéretlen életmódbeli tanácsokat adok, de ha legközelebb gasztro rovattal jelentkezem, akkor már onnan lehet tudni, hogy elérkezett a vég kezdete. Szóval, folytatnám: régebben azt hittem, hogy minél jobb állapotban van egy kedves beteg, annál inkább ilyesfajta munkahelyen van a helye, 1. hogy pénzt keressen, 2. hogy úgymond társaságban legyen 3. (és ezt nem teszik hozzá) hogy játsszon. Hogy lemodellezze, leképezze magának a világot kicsiben, kitaláljon magának intrikát, cselszövést, vállveregetést, mezei piros pontot, és úgy viselkedjen kicsiben egy rehab munkahelyen, mintha a nyílt munkaerőpiacon lenne, úgymond normálisak között. Mert színház az egész világ, és ha kitesszük a lábunkat a négy fal közül, onnantól kezdve már szerepet játszunk, egy ilyen intézményben meg hatványozottan. Űristen, csoda, hogy túléltem ezt is, ahogy a pszichiátriát, meg a gyámsági herce-hurcát.

Valójában egy időre talán jó, de benne is van a nevében, hogy REHABILITÁCIÓS munkahely, csak sokan örökre gondolnák. Egyesek nyilatkoztak, hogy innen mennek majd nyugdíjba, efféle. Csakhogy az ember már érzi, mikor van készen, mikor elég. Amikor a rehabilitáció már csak ront az állapotán, akkor kell váltani. Az én meglátásom szerint. Különben már csak lefelé visz az útja. Amikor már nem okoz örömet a szerződéshosszabbítás, amikor minden nap lógásnak, szabinak, táppénznek örül az ember, ezek a figyelmeztető jelek. Amikor elküldik a városba, és vonakodik visszamenni munkaidőben, a szünetek megnyúlnak, a vécére gyakrabban kell menni, hacsak kifújni is magát az embernek. Az étel csak munkaidőben esik jól, és titokban, nem a szünetben, negyedóráig kell söprögetni az asztalt, máskor meg meredten bámulni magunk elé.

Szóval csak annyi lenne, hogy aki már megérett arra, és megteheti, dobbantson nyugodtan. A rehabilitáció nem egy életre szól. Bár, tudom, hogy valaki nem teheti meg. Tőlük sorry, nekik ne mutassuk meg a bejegyzést. :-(

Mit jelent poszt-énnek lenni?

Mi történik, amikor már nem tudod magad többé személyiségnek hívni, amikor az önazonosság érzése megoszlik néhány példány között? Mit reagálsz? Visszavonulsz önmagadba, és remetévé válsz? Kiterjeszted magad addig, ameddig minden identitástudatod elvész? Darabokra hullasz? Szándékosan látsz neki, vagy hagyod, hogy a természet és a szerencse tegye a dolgát?

Hogyan kezeled a kapcsolatot szétvált részeid között? Irigységgel, szánalommal, gyűlölettel, romantikusan? Mi történik, ha nem értesz egyet önmagaddal? Lekapcsolod a példányt? Megállítod a folyamatot? Hogyan tanulsz a többi példánytól? Egyesítéssel? Felülírással? Egyszerűen olvasol róluk a reggeli lapokban? Milyen kötelékek fűznek a többi példányhoz? Te birtoklod még őket? Fenntartasz egy alapszemélyiséget, vagy hagyod a részeket leválni a forrásról?

Mit jelent poszt-énnek lenni?

A Post-Self egy együttműködésen alapuló fikciós projekt, arra tervezve, hogy felfedezhessünk egy univerzumot, ahol a személyiség érzete elmosódhat, osztódhat, vagy lebomolhat, sokszorozás útján, példányokra. Kezdetben kapunk egy világleírást, ahol a történetek játszódnak, néhány karaktert, amit az írók szabadon használhatnak a történetekben, és néhány eleve adott bejegyzést, amit a projekt megalkotói készítettek el, és tettek közzé.

A Post-Self világához további történeteket, grafikákat, videókat, és html-alapú (Twine) játékokat várnak, amik illeszkednek a világ hangulatához. Így egy folyamatosan bővülő, közösségi fiktív univerzum felépítésében lehet része a közösség tagjainak, amely univerzum az énhatárok felbomlásának és elmosódásának lehetőségét veti fel. A játékok, novellák és egyebek világában három nem van, a harmadik értelemszerűen a semleges nem. Ami az érdekesség, hogy a semlegesnek külön kis nyelvtana van a személyes névmásokat illetően, E/3-ban pl: Ey. (Ejj!) Ez külön érdekessége a játéknak. Talán nem véletlen ez sem, ugyanis a projekt szellemi hm... kiötlője egy transznemű programozó, név szerint Madison Scott-Clary.

A projekt továbbgondolásra érdemes még mondjuk a mentális megbetegedések lehetséges fiktív modellezésénél is, gondolok itt elsősorban a többszörös személyiség kérdésére, de ami ennél is jóval gyakoribb (és ezért talán fontosabb), a tudathasadásos elmezavar (aka skizofrénia) játéknyelvi leképezésére is, már gondolok itt olyanra, aki tudja, hogy mit miért csinál (értem ezalatt azt, hogy a diagnózisa valódi betegséget takar, avagy tükröz), és nemcsak egy ráaggatott diagnózisa van ilyen-olyan megfontolásból (ld. deviáns magatartás). Persze remélhetőleg nem csak az ilyen társadalomban kissé deklasszálódott csoportok egyedei fognak érdeklődni Scott-Clary univerzuma iránt, hanem a kissé toleránsabb, vagy tájékozottabb embereknek is nyújt valamit a digitális kultúrában és művészetben megérdemelt helye miatt ez az enyhe cyberpunkba oltott cucc.*

Értékelés: 5 énhatár-elmosódás az 5-ből

Post-Self: http://post-self.io/.

* Fántásztikus! Brávó! Hogy volt! Azt hiszem, a lelkesedésem indulatszavak nélkül is átjönne a projekt iránt, de nem ebből az apropóból van itt. Hanem azért, mert most jutottam el arra a pontra, hogy munkásságom (vagyis hát tevékenységem) végleg két szálon haladjon tovább. A személyes dolgok, és minden más marad itt, a játékkal kapcsolatos témák költöznek egy WordPress blogba, vagyis portálba, na hát egy ilyen portál-blogba. Saját tárhely, saját domain, proudly presents, meg minden. Külön itt nem promóznám az oldalt, ott van a linkajánlóban, mondjuk eléggé lent az oldalsávban, de már csak azért is megéri, hogy az emberek néha szétnézzenek az ajánlott linkek között. "Tudom, hogy te engem estétől reggelig...", stb., de nincsenek illúzióim, hogy én volnék a legérdekesebb ember a világon, még akkor sem, ha történetesen skizofrén vagyok. Mondjuk azon elgondolkodtam, hogy mennyire átbaszás ez a blog, mármint olyan értelemben, hogy nem éppen jellegzetes skizó viselkedés az enyém, tehát aki innen akarja megismerni a skizofréniát, talán nem fogja, annak ellenére, hogy egy része tényleges skizofrén subban íródott. Szóval magán jellegű dolgok jönnek itt csak most már, ami a gyámügyi dolgomat illeti, és a sulis kötelezettségeim gyertyája is a körmömre égett, szóval ezekkel szolgálhatok mint témával a közeljövőben. Érdekes, hogy újévre nem terveztem semmit, és ami ebből megvalósult, hogy szinte alig iszom, és eljöttem a munkahelyemről, a suli után megpróbálok kezdetnek valami menő freelance dolgot csinálni mint pl. WP prémium sablon készítése. Ennek értelmében vagy ez lesz a záródogám témája, vagy pedig egy JAVA chat, illetve MUSH elkészítése, vagy megírása. Az elkövetkezendő 2-3 nap döntően befolyásolja majd az életem, eldőlnek a gyámsági kérdések, kialakul a tényleges téma, és beugrik a majom a vízbe, hogy egyáltalán milyen starttal indulok neki a vizsgáknak. Még annyit, hogy lóvém, az nincs, bocsi. BÚÉK!

kísérlet egy döglött platform reanimálására

"Egy társ mindenek felett"

"Az év magyar rpg makeres játéka (2016)"

Ezt nevezném én is a 2016-os év játékának, konkurencia híján. Műfaja szerint nem tudom,  egy klasszikus, romantikus rpg-re hajaz, de hogy valami egyedi szempontot is vigyünk bele az értékelésbe: mondjuk ki nyíltan, hogy egy vérbeli kardos-baszós stílus archetípusa van kialakulóban ezzel a darabbal. A sztori nem mondanám, hogy túlságosan egyedi, ami egy klasszikus rpg-nél talán nem is követelmény, viszont fel van turbózva csavarokkal és buktatókkal, külön kiemelném itt a párbeszédeket, érdekesek és fordulatosak, ami túllendít a hatalmas szövegapparátusban itt-ott - minden jószándék ellenére - felbukkanó helyesírási anomáliákon*. Jó, ha nyelvtannáci indíttatásaid vannak, nem ez lesz a kedvenc játékod, de volt már rá példa a történelemben, hogy valaki ennek ellenére írt jó játékot, ld. Honto-sorozat. Érdekesség, hogy a Hontokat is, ezt is az elsők között játszottam végig, és annak ellenére, hogy nem tettem hozzá egyikhez sem semmit, vagy mondjuk úgy, hogy a semminél alig több valamivel járultam hozzá, mégis közel érzem magamhoz a projekteket.

*EDIT: Tudomásom szerint azóta a helyesírási issue-k javítva lettek

A játékban lngely és Leila kalandjait élhetjük át a két főszereplőt megszemélyesítve és irányítva. A végjátékban helyenként a kétfős csapat kiegészül még az Eperlekvár-Házipálinka nevű kalandozópárossal is, akik sajátos karakterükkel új lendületet visznek a cselekménybe. A játék világában egyértelműen a jó erői vannak túlsúlyban, de mintha mindenen és mindenkin átok ülne, az ellenfelek megfelelően gonoszak és helyenként túlvilágiak, de nem öncélúan azok: mindegyiknek megvan a sajátos, baljós és néha hátborzongató története, mely egy mágikus, a világ és önmagunk mélyére tett különös utazás során tárul fel előttünk. A játéknak erős oldala az érdekes és magával ragadó történet, de hogy - számomra - negatívumot is említsek, a történet helyenként nem mindig gördülékeny a logikai-ügyességi feladványok sűrűsége és nehézségi foka miatt (kieshetünk a sztori lendületéből).

Mint említettem, a történet egyik, igen erőteljes szálát a romantikus jelleg hatja át, ami helyenként lájtosabb erotikus jelenetekben kulminál. Megjelenik benne a testiség is, de egyfajta érzelmi közösség is hangsúlyt kap benne, amit a cím nagyon jól kifejez, ami ugye végül A társ lett, ebben volt nekem is némi ráhatásom, és ezt nem úgy kell érteni, hogy én találtam ki, hanem a lehetséges opciók közül erre voksoltam, aminek nem tudom mennyi szerepe volt a végeredményben. Szóval ez a romantikus jelleg, nem mondom, hogy egyértelműen jó, vagy rossz, azt mondom, hogy az érzelmek ilyenfajta megjelenítése egyéni színezetet kölcsönöz a játéknak. Inkább afelé hajlanék mégis, hogy jó ez a felütés, mert egyedi, de hogy érthetőbb legyek, ha mostantól kezdve minden második játék ezzel operálna, az már fura lenne. Mondjuk egy folytatásban még elmenne, amennyiben abban gondolkodnánk.

Értékelés: N/A (az írás egy korai verzióról készült, szal ezzel várnék még)

Történet és fórum: http://tars.hungarianforum.com

Letöltés: http://ingely.atw.hu/ingely.exe